ÚJÉVI ZŰR

Ideges, semmivel sem összehasonlítható, furcsa remegés hullámzott végig a háromtagú család szinte minden tagján, amikor közvetlen Szilveszter után pustoló hóesésben nekiindultak Lada Samara autójukkal vidékről Budapest irányába.
A családfő - mint mindig -, most is azt javasolta, hogy a változatosság kedvéért vezethetne a hazafelé vezető úton a feleség is, de erről az asszony hallani sem akart. Bőségesen elég volt neki a szilveszteri, hajnali kettőig is eltartó dáridó.
Úgy nézett ki, hogy a visszaút az M-es autópályán kalandosabb, megpróbált lesz, mert valóságos hóbuckák, hódűnék torlodtak fel, és bár a hókotrógépek éjjt-nappallá dolgoztak, mégis a legtöbb autós kénytelen volt beérni a husz kilóméter/órás cammagó tempóval. Lajhár vánszorgás.
Már régen elhagyták Mezőkövesdet, amikor az autósrádióban bemondták, hogy torlódásra, nagyobb fennakadásra kell felkészülni, mert két kamion is összeütközött, és néhányan megsérültek. Valószínű, hogy a megrekedt, bedugult forgalmat azonnali hatállyal lefogják terelni a sztrádáról. Beékelődve haladtak cammogva a legtöbb autóssal egyszerre.
- A rohadt kurva istenit! - mérgelődött teljesen felidegsítve magát a családfő, aki most legszívesebben rágyújtott volna egy újabb cigire, de szigorú szabály volt a Barkóci családban, hogy nincs se evés, ivás, se dohányzás az utastérben.
- Mi a jó kurva életet kezdjek, ha leterelnek bennünket erről a tetves autópályáról?! - kérdezte saját magával ordítva, míg felesége a hátsó ülésen ücsörgött, kamaszodó fia pedig az anyósülésen igyekezett láthatatlanná válni, mert nagyon is jól tudta, ha faterja egyszer rákezdi a szitkozódó káromkodást akkor nincs az az isten, aki befoghatná folyamatosan pörlekedő száját.
- Nyugalom drágám! Majdcsak megoldódnak a dolgok! Inkább élvezzük a téli táj szépségét! - javasolta könnyed, laza hangon a feleség és rögtön kinézett az ablakon, hogy mással ne kelljen foglalkoznia.
- Na tessék! Kurva nagy zürben vagyunk és akkor az én drága feleségem mit mondd?! Élvzzük a téli táj szépségét! Hát gratulálok anyus! Ennél nagyobb baromságot még életemben nem hallottam! - nyugtázta észrevételeit a családfő, akinek folyamatosan véreres, hajszáleres arca, és dührohamai szinte állandóan infarktusközeli állapotokat teremtettek.
A kikopott, jócskán elhasznált ablaktörlők nyekegve, rángatózva igyekeztek a lassan, nagy pelyhekben hullongó havakat félresöpörni a szélvédő üvegéről, hogy a zaklatott idegállapotú családfő gyáltalán kiláthasson az üvegen, miközben vaskos, kőkemény acsarkodással szidott jóformán mindenkit, aki az útjába került.
A volánnál a családfő arca szinte groteszk, torz grimaszba rándult valahányszor csak megpróbálta kitalálni, hogy mitévő legyen bizonyos helyzetekben.
Észre is alig vette, amikor egy rozsdás Trabant vészes gyorssággal balról előzésbe kezdett, és majdnem a Lada teljes első felét elvitte, olyannyira, hogy a családfő jobban ítélte inkább a leállósáv hóbuckái közé navigálnia majdnem irányíthatatlanná lett járművét.
- A Kurva tetves Úristenit! A rohadék vadbarom! - azonnal ki kellett szállnia a jó meleg fűtésű autóból, hogy képes legyen visszanyerni önkontrollal egybekötött megtépázott önbecsülését. Elővett a téli kabátjából egy cigit és azonnal rágyújtott abban a soványka reményben, hogy a dohányfüst jótékonyan fogja csillapítani szűnni nem akaró ordas idegeskedését.
- Ne izgasd magadat szívem, minden rendbe jön! - szólt ki a feleség a letekert ablakon, ám a családfő inkább tűzetesen átvizsgálta az autót hátha valami meghibásodott.
- Anyu? Apa most nagyon haragszik? - reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző kérdést az önbizalomhiányos kamasz fiú.
- Igen kincsem! Tudod apádnak ilyenkor kicsit felforr az agyvize, de ettől még ugyanúgy szeret minket! - igyekezett megnyugtatni a fiút, akin jócskán érződött, hogy valószínűleg halálközeli élményben lehetett része, amikor majdnem összeütköztek az erőszakos, nyomulós Trabantos autóssal.
Így is jó tíz percet vet igénybe, hogy a családfő ismét beszálljon a volán mögé, és tovább folytathassák megkezdett útjukat.
- A rohadt, tetves, kurva életbe! Miért mindig velünk történik ilyesmi, mi?! - kérdezte még mindig mérgesen. - Más egyetlen csettintéssel átevickél ezen az átkozott, büdös életen, míg a magunkfajta melósok megrohadnak, csakmert állandóan rossz lapokat osztogat számukra az élet! Kurva nagy igazságtalanság! - s úgy tűnt újra előlről kezdi azt, amit kis családja már vagy milliárdszor hallott.
- Apukám! Te is tudhatod, hogy előfordul, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan te azt elervezted! Nincs ebben semmi váratlan, vagy meglepő! Ezt egyszerűn el kell fogadni, és tovább lépni! - a feleség mindig optimista, derűs hangja - úgy tűnhetett -, átmeneileg lecsillapítja a férfi bebőszült indulatait.
- Hát... jellemző! Megvagyok áldva! Ebben a családban egyedül én tudom mi a helyzet, és akkor még itt van a nyakamon két szerencsétlen is, akikről gondoskodnom kell! - súlyos szavak voltak ezek, melyek valósággal úgy tudtak mások lelkében csattani véres sebeket ejtve akár az ostor, vagy a korbács.
- Apus! Állítsd le magad! Nem tűröm, hogy így beszélj velünk! Attól, hogy neked elgurult a gyógyszered semmi okod sincs rá, hogy másnak a fejét ordítsd le! - kérte ki magának a talpraesett asszony.
A családfő némán duzzogásba kezdett, és nagyon úgy tűnt, hogy amíg tartott a végtelennek tűnő autópálya addig a hallgatás elefántcsonttornyába száműzi önmagát. Végül az autópálya levezető szakaszánál megszólalt:
- Mit szólnátok hozzá, ha beugranánk valahova ebédelni? - kérdezte, meglehet csupán azért, hogy elterelje örökké forgó gondolatait.
- Na ne szórakozz drágám! És azzal a töménytelen kajával mi lesz, amit karácsonyra megcsináltunk?
- Mi lenne? Szépen lefagyasztjuk és majd később megesszük! - vetette oda könnyelműen.
- Én ezt nem tartom jó ötletek! - ellenkezett a feleség, és megint kibámult az ablakon. A havas erdős táj mintha csillapítólag hatott volna zaklatott lelkére.
- Jól van! Csak egy ötlet volt! - most anyósülésen szorongó kamaszfiához fordult: - Mikor is kezdődik a suli?
- Még ezen a héten! Január ötödikén már menni kell!
- Akkor még szerencse, hogy nem húztuk annyi ideig a téli vakációt! Nem igaz?! - jegyezte meg cinikusan.
- Húzhattuk volna, ha te nem jártattad volna azt a nagy eszedet! - pírított rá az asszony a lényegre. Tartani lehetett tőle, hogy a családfő megint szükségtelen felidegesíti önmagát.
- Igen?! Ki akart hazamenni szegény özvegy drága édesanyjához?! Hát nem én! - vetette foghegyről oda.
- Misi! Ne kezd megint ezt! Békére és nyugalomra vágyom! - próbálta megigazítani magát a hátsó ülésen. Mintha beragadt volna az ülésbe.
- Bocsánat! Ennyi erővel az én anyámat is megkérdezhetnénk, hogy vajon ő hogyan érzi magát? Annyi éve özvegyen?! - Az ,,özvegy" kifejezést szándékosan kihangsúlyozta, mintha valami rejtélyes, apokrif szó volna, ami tabu téma a családban, vagy épp tilos emlegetni.
- Beszéljünk másról rendben! - kérte az asszony.
- Kérlek! Elkészítettem a havi beosztást, és úgy néz ki, hogy a szabadnapokkal együtt keveset fogok veletek találkozni! Legfeljebb csak estefelé látjuk egymást viszont! - mintha újabb indokot, vagy kisebbfajta provokációt akart volna keresni, hogy kierőszakolja a konflikust.
- Miért nem vagyok meglepve? - nézett felfelé az asszony, miközben kifújta a nagy levegőt.
- Na tessék! Már megint ki az, aki kezdi?!
- Hé, nyugi! Már megint mi bajod van?! Csak beszélgetünk, vagy nem?!
- Ó, de természetesen! Akkor beszélgessünk! Fiacskám! Te jól érezted magad? - fordult megint fiához, aki úgy gubbasztott az anyósülésen, mint aki szabályosan karót nyelt, és képtelen bármilyen tevékenységre.
- Ö... azt hiszem...
- Na de most őszintén! - komoly képpel bámult rá, mintha ezzel kitudná billenteni tétova fiát a lelki egyensúlyból.
- Voltak cidris helyzetek, annyi szent! - jegyezte meg.
- Ezt mégis hogy a büdös életbe kell érteni?!
- Apukám! Talán nem kellene ezt nagy dobra verni! - próbálta csillapítani a kedélyeket az asszony.
- De, de! Hallani akarom! Szóval édes fiam! Mi az, ami nem tetszett?!
- Amikor a Jóskával totál részegre ittátok magatokat... - bukott ki belőle - igaz -, csupán halk, egérke hangon.
- Nocsak! Mégiscsak kibújt a szög abból a nyamvadt zsákból! Szóval a fiam utálja a részeg embereket! Igazam van?!
Néma bólintás volt az egyöntetű válasz.
- Apukám! Miért nem váltunk témát? Beszélgessünk vidámabb dolgokról! Mit szólnátok, ha amikor gyorsan hazsérünk beraknánk valami jó filmet a videóba, és együtt röhögnénk egy jót!
- Én arra a kérdésemre akarok választ kapni, amit a fiamnak tettem fel! - nem tágított a családfő. - Tehát? Szóval, hogy is állunk?
- Nem szeretem a részeg embereket, mert a papa is az volt! - felelte a srác igen-igen halkan, szinte már suttogva.
- Á! Mert gondolod, hogy nekem olyan meseország volt a gyerekkorom, mi?! Hát akkor tud meg, hogy még járni is alig tudtam, amikor az apám totál részegre itta magát és üvöltözött az anyámmal! Én pedig semmit sem tehettem a rohadt, tetves életbe, mert csak egy senkiházi kis pöcs voltam! Na, ehhez mit szólsz?!
- Sajnálom...
- Misi! Fejezzük be ezt a beszélgetést! Nem lehetne inkább a rádiót hallgatni?! - próbálta menteni a menthetőt az asszony.
- De szívecském most végre igazán beszélgetünk egymással! Azért valahol ennek még örülök is!
A délelőtt hátralévő része jóformán úgy telt el, hogy a családfő önmagában fortyogott, ette a nem létező kefét indulataival együtt, míg a hátsó ülésen ücsörgő feleség a téli táj szépségébe merült, és a kamasz srác pedig azon morfondírozott, hogy vajon miért nem lehetnek csupán egyetlen nap erejéig igazi, normális család, akik nem ugranak egymás fejének?
Mikor bő két és fél órás utazás után hazaértek Budaörsre a családfő leparkolta az autót el nem mulasztva megrmlíteni, hogy fia végre lerakhatná azt a tetves jogosítványt, majd azonnal lekuporodott a tévéhez és kedvenc sportcsatornájára kapcsolt, miközben gondoskodó felesége a kiskonyhában tett-vett, és készített valami ínycsiklandó vacsorát estére.
A kamasz srác saját ügyes-bajos problémáival pedig visszavonult, akár egy megbukott hajótörött Robinson saját gyerekszobájába és elővett egy regényt, akit valamelyik nagymamától kapott karácsonyra.