LÁNYKÉRÉS ESKÜVEL

Mackós, termetes, majdnem két méter magas férfi gondosan előkészített mindent.
Egyszerre várta és a háta közepére nem kívánta a mai napot.
Retorikából kellett saját, megírt beszédet tartania melyet oktatója és csoporttársai előtt nyilvánosan illett elmondani az egyetem patinás dísztermében. Mivel mindig is utált a középpontba lenni ezért mintha a ,,fogát húzták" volna vegyes érzések kezdték hatalmukba keríteni.
,,Vajon mit fog szólni Kata, ha nyilvánosan megkérem a kezét?" - járt a fejében a vissza-visszatérő gondolt. Amikor négy éve megismerkedtek azt hihette szerelem volt első látásra, mert úgy gondolta Kata is pontosan úgy érezhet mint ő. Annyira egy hullámhosszon gondolkoztak a világ összefüggő, és mégis változatos dolgairól, mintha világ életükben ismerték volna egymást, és a legtermészetesebb dolog lenne, hogy mindketten rajongásig szeretik a romantikus természetet, vagy a tengerpartot.
,,Muszáj megtudnom, hogy ő hogyan érez irántam!" - közölte lelkével miközben tükörképével grimaszt vágott. Még egy utolsót igazított ruhán, és arcszeszt is rakott frissen borotválkozott arcára, mert azt hallotta, hogy bizonyos nők valósággal bezsonganak a csábító aftershave-ektől. ,,Ugyan már öreg harcos! Ne higgyj el minden agymosott idiotáknak szóló reklámot! Méghogy az angyalok is kábulatba esnek! Nevetséges frázis!" - gondolta. Gondosan bekötötte cipőjét, mert utált a társasház külső folyosóján az alig negyvenvattos lídérces izzó fényénél bajlódni a fűzőivel. Csak orra ne bukjon, mert az halálciki lenne!
Még így is legalább fél órával indult előbb, hogy a reggeli csúcsforgalmat kikerülje. A tömegközlekedés egyik szerencsétlen velejárója, hogy az ember induljon el még azelőtt, hogy az autósok felébrednének.
Útközben számos régi, egykori főként gimnáziumi volt osztálytársába botlott, akik élénk kíváncsisággal érdeklődtek, hogy hogyan alakult az érettségi után kalandos élete, és nem győztek csodálkozni, hogy egyetemista lett, aki - ha minden szerencsésen alakul -, diplomát fog kapni cumma sum laude.
- Na ne csesz ki velem öreg haver?! - hitetlenkedett az egyik ismerőse, aki most valamelyik közterületesként melózott, és ki nem állhatta az egyetemes szemétszagot. - Öregem! Meg ne tudd! Mintha egy rakás szart, meg hányadékot formaldehiddal mixeltek volna össze, hogy aztán az embernek egész nap ezt kelljen szagolnia! A többiekről tudsz valamit? - csupán a kölcsönös udvariaskodás miatt tette fel ezt a kérdést.
- Hát... sajnos alig jutok időhöz a felsőoktatásban!
- Ja, ja, vágom haver! Mit is tanulsz?
- Magyar-történelem szak, bölcsészet!
- Ne basz ki! Azta! Hát öreg nem hittem volna! Anno olyan kis... pipogya koró voltál!
- Hát... más idők jártak... - jegyezte meg cinikus kedvvel. Csak koptatná már le ezt a sózatlan, kisstílű alakot magáról, mert ma rendhagyó, élete talán legfontosabb bejelentésére készül, és nem akarja elfuserálni. - Bocsáss meg, de sajnos rohannom kell, mert a legtöbb tanár véresen komolyan gondolja az időbeosztást! - lazán kezetrázott a másik férfival, és már ment is. Felszállt az Erzsébet-híd irányába tartó buszra.
Szándékosan nem akart leülni a buszon, mert főként a csúcsidőben közlekedő, kissé barátságtalan, és kiállhatatlan nyugdíjasok szinte azonnal szóvá lették volna a háta mögött, hogy ,,mennyire neveletlenek ezek a mai fiatalok" és most a legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy kisebb szóbeli konfliktust provokáljon ki egy nyamvadt ülőhely miatt. Különben is, ha - ha minden jól sikerül -, meghívja álmai nőjét egy fergeteges, gyertyafényes vacsorára és bemutatja az anyjának, aki már ég a kíváncsiságtól, hogy megismerhesse jövendőbeli mennyét.
A forgalom háromnegyed kilenc körül hirtelen stagnálni kezdett, és úgy tűnt még jó félórát biztos igénybe vesz mire a csuklós busz döcögős, cammogós iramban lekeveredik az Erzsébet-hídról, de a férfi nem bánta. Addig is vagy százszor mindent részletesen átgondolt. A legislegfontosabb dolog, hogy még csak eszébe se jusson, hogy totális kétségbeesésében azonnal lefagy, leblokkol, vagy ami még rosszabb teljesen bepánikol, mert akkor azok győztek, akik már eleve számos alkalmat megragadtak hogy kimondják ő nem erre a pályára hívatott.
- Szia Robi! - váratlanul Ramóna termett mellette. Hűséges útazótársa, akivel mindig egy jót lehetett beszélgetni, és sosem árulta el az ügyes-bajos titkokat sem. - Mi újság? Megírtad a beszéded? - kérdezte kíváncsian miközben egy fogantyúba kapaszkodott.
- Azt hiszem... - felelte bizonytalanul.
- Hát... nem akarlak kiábrándítani, de ugye tudod, hogy ez egyáltalán nem úgy hangzott, mint egy határozott kijelentés!
- Igen, tisztába vagyok vele! Csak le ne bőgjek, mert utálom, ha nyilvánosan megszégyenítési stratégiákkal jönnek! Kiver a jeges hideg tőle!
- Szerintem briliánsan improvizálni fogsz mint mindig! Őszintén szólva nem is igazán értem, hogy miért nem jött össze neked a Színművészeti annak idején? - töprengett.
- Hát talán mertha nem úgy döntene a felvételiztető bizottság, hogy ki szerepelt már eleve egy ócska, szirupos sorozatban, vagy filmben, hanem az illető képességeit és egyéb dolgait néznék. De hát ne haragudj! Nevetséges, és szánalmas az egész! Ötven emberből csak négyet vettek fel, anno, amikor felvételizni voltam! Ez egy groteszk vicc! - látszott mennyire megviseli még annyi év múltán is, ami vele történt.
- Én nagyon sajnálom! Inkább beszéljünk a retorikáról! Szerinted Ádám'bá jó fej?
- Hát igazság szerint eddig sokkal jobban áll a dolgokhoz hozzá, mint mondjuk A Tóth, de hát ki tudja, nem igaz?!
- Tökéletes válasz! Ne áruld már el nkem édes öregem, hogy mire föl ez a nagy hajcihő! Úgy kicsipted magad, mintha fontos üzleti találkozód lenne! Csak nem szerelmes lettél? - lepődött meg, mert azonnal látta, hogy a másik rögtön elpirul.
- Hát... ami azt illeti...
- Csak nem te és Kata?
- Nagyon szeretném, ha ez működne... - vallotta be kisfiúsan.
- Hé! Hátrább az agarakkal, mert a végén még féltékeny leszek! - jegyezte meg viccesen.
Időközben megérkeztek az Astória megállójához, ahol a legtöbb egyetemre igyekvő leszállt, így ők is.
Róbert szinte azonnal megpillantotta Katát, aki valahogy felnőttesebb lett. Gyönyörű, vállig érő, sötétbarna haját most igényes, hercegnői kontyba fogta a kislányos befőttesgumi helyet, mely előnyösen kiemelte meghitt, kifejező, hamvas arcának vonalait.
- Sziasztok! Szia Róbi! Remélem izgulsz? - kérdezte sugárzó, milliós mosollyal, amitől a férfi szíve valsággal dübörgött mellkasa ketrecében.
- Ennyire látszik? - kérdezett vissza kissé kétségbeesett elveszettséggel.
- Olyan... vonzó, és komoly lettél! Mintha egy egészen más ember lennél... - nézte meg jól az ismerős, kisfiús arcot. - Ne izgulj semmit! Minden flottul fog menni! Különben is! Remekül tudsz improvizálni, akárcsak mikrotanításon! - könnyedén, érzelmesen karjába karolt, és hármasban sétáltak végig a Rákóczi úton, hogy bekanyarodhassanak a Kazinczy utca irányába, ahova órára mentek.
Még éppen időben toppantak be a harmadik emeletre, mert az adott retorika tanáron már mutatkoztak a türelmetlenség jelei, holott kiegyensúlyozottságot, fegyelmet tükrözött.
- Üdvözlöm Önöket Hölgyeim és kedves Uram! Gyorsan üljenek le és hallgassuk meg a beszédeket, mert ugyebár az időnk véges és kevés! - sürgette, noszogatta őket, míg a többi csoportárs is idejében megérkezett. Az adott díszteremben szinte tapintani lehetett az ideges, visszafojtott csend legapróbb neszeit is.
- Hát Hölgyeim és Uraim! Ki lesz az első bátor önkéntes, aki elmondja beszédét? Nyugodtan szabad lesni papírból is! - fordult a népes társaság felé.
Mindenkin látszott, hogy nem szívesen lesz egy közösség elsőszámú célpontja. Végül Róbert felállt és szinte futólépésben kiment a rögtönzött kis pódiumhoz. Vitte A/4-es lapra kinyomtatott beszédét; két nagy tölgyfakezeit vaskosan megtámasztotta a pódium két szélén, mély levegőt vett és Katára nézett elsősorban, akit barátnői figyelmeztettek, hogy figyeljen Róbira, mert valószínűleg neki fog szólni a beszéd!
- Amikor megláttalak a szívem idegesen, remegve kalapálni kezdett, mintha megérezte volna, hogy benned mindig megbízhatok, mert angyali jóság lakozik tebenned... - a szentimentalizmus, romantika, költői képek szinte egytől-egyig mindig beválltak, főként a retorikai fogásoknál.
Miközben érzelemtől fűtötten fejből briliánsan igyekezett improvizálni, és ezáltal meggyőzni a közönségét és elsősorban szerelmét szinte minden embert töprengésre, gondolkodásra kényszerített hatásszüneteivel, mit akinek sokszor kínzó erőfeszítésébe kerül megvallani akár még a legegyszerűbb szavakat.
- Megtisztelnél vele, hogy közösen felépítsünk egy életet? - költői kérdéssel zárta a beszédét, mégis annál sokkal többet jelentett ez, mert Kata kifejező, mélyenérző őzikeszemeiből szinte azonnal szivárogni kezdtek könnyei, és hevesen, boldogan bólogatni kezdett, majd két kis kezével szívalakot formált a levegőbe.
- Hát... Tisztelt Uram! Fantasztikusan megkomponált beszéd volt! Hölgyeim és Uraim! Ilyen beszédeket szeretnék a közeljövőben is hallani Önöktől!
A kis társaság valósággal vad örömmámorban lubickolan, orkánerejű tapasviharral köszöntötte Róbertet, aki azonnal visszament Katához, és kézcsókkal üdvözölte, akár egy romantikus lovag.
A retorika szemináriumnak hamar vége lett, mert a Tanár Úrnak halaszthatatlan, sürgős elintéznivalója akadt, és hát Pénteki nap lévén legszívesebben már mindenki szabadult volna, hogy ügyes-bajos dolgait elintézhesse főként a kollégisták.
A díszterem szinte másodpercek alatt kiürült. Csupán csak Róbert és Kata álltak egymással szemben, kéz a kézben. ,,Talán nincs is szükség ilyen ünnepi pillanatokban felesleges szavakra!" - gondolhatták. Átölelték egymást gyöngéden és csókolták ajkaikat.