ELROMLOTT ATTITÜD

Öröm s fájdalom ellen
– régóta tudhatom -,
lecsupaszított s védtelen vagyok!
Borsón térdeltettek gyermekként
a tanítók, mikor Mórickás-vicceket
fütyültek füleimbe a többiek.

Óroki metszésű mandulaszem,
hamvas Kleopátra-egzotikum
lengte körbe a Kedvest,
mikor először beleszerettem
s aztán újabb s újabb Jing s Jang,
Alfa s Omega Angyalok,
bűnös szentek jöttek elém
s oly jó lett volna a lecsupaszított
ösztönszintű vágyakozás helyébe
a dobbanó szívek titkát
felkutatni s megismerni!

Ordas Idők törtek galád-könyörtelen
pálcát fejem felett, s míg odakint
a groteszk-abszurd világban
egymás után jelentek meg újabb
s újabb hírnévre szomjas,
perc-emberek
– addig a némán maradt hírmondók,
tanúskodni vágyó próféták
gondolata érvényét vesztette.

Mint élesre köszörült szike-penge
a kövön ötperces, olcsó embereket
is naponta volt alkalmam dicstelen
elbukni eget rengető finálék szenny-oltárain.
Elheverőben, s pusztulófélben
már a performance,
a megújulni készülő kultúra is!

Csenevész próbálkozásokkal altatják
a művészeket el, míg másoknak
kuporgatott alamizsnákkal szúrják ki a szemét.
Hová tűntek mind az olyan
újító szellemű szabadgondolkodók
kik az egyetemes empátia
s tolerancia nevében még magukhoz
tudhatták édesgetni
a polihisztor értelmiséget,
magányos farkas költő-óriásokat?!

Szemtől-szembe micsoda kicsinyes,
alantos alvilági játszmák folytatnak
egy-egy elköltelezett hírnevet
szerzett irodalmár között,
míg a valódi Hamlet, Harlequin-szereplőket
könnyelműen elfelejtik,
szőnyeg alá söprik, hogy aztán
ötszáz vagy épp ezer év múltán újra felfedezzék.

Kik meghaladták saját koruk
ilyen-olyan szintjét tán megfontolásuk
tárgyává tehetnék
a honvágy-illetú elvándorlást
a lehetőségek irányába!

FOGADALMAK

Összeragadt, csipás szemmel ébredt. Kissé nyúzott, hajótörött állapotban. Éjfekete haja, akár a szénaboglya össze-vissza állt. Délelőtt tíz óra lehetett, de nem bánta, mert végre kedvére lustálkodhatott. Saját társasházi lakása, saját fizetése, saját autója volt, és persze néhány ügyeletes pasija, akik szinte mindig kéznél voltak, ha vigasztalni, vagy pátyolgatni kellett különösen szuperérzékeny egóját, csajos hiúságát. Örök maximalista volt önmagával szemben. Ezt a kisebbfajta pszichológiai hibáját azért jó lett volna minél előbb orvosolnia, és levetkőznie magáról, ha azt akarta, hogy végre a ,,normálisabb" tehát megbízhatóbb pasik is szóba álljanak vele, mégis az utóbbi öt-tíz évben mintha szándékosan is kialakított volna magáról egy olyan képet, mely a merev, rideg megközelíthetetlenség szkafanderével ruházta fel.
Gépiesen felrakta a Dolce Gusto kávékapszulás kávéfőzőjébe a két darab kapszulát. S arra gondolt bárcsak ihatna egy igazi, hamísíthatatlan romájú olaszos kávét akár saját otthonában is, ám most be kellett érnie egy habos Late machiatoval. Nem rossz az íze - igaz -, de azért mégiscsak nem igazi!
A délelőtt lüktető zavai észrevétlen lopakodtak be folyaatosan ingázó, rohanó életbe. Azt tervezte, hogy beül a fürdőkádba egy pohárka fehérbor és két karikára vágott uborkaszelet társaságában, az utóbbit őzikeszemeire rakja, mert még mindig elhitte azokat a szépségipari dajkameséket, hogy így a szemek nedvességtartalmát megnövelheti és nem lesz szüksége műkönnyekre. Bár mostanság a kontaklencsét legfeljebb csak akkor erőltette, amikor kilátásban volt egy újabb romantikus, gyertyafényes vacsora-randi amit - legalább is egyelőre -, nem követ szex, mert őt úgy nevelték, hogy csakis azzal bújjon ágyba, akivel igazán komoly párkapcsolat lesz kibontakozóban, és nos hát sajnos erre az utóbbi időben egyre kevésbé volt bárminemű esély.
Volt egy hangulatos kis vegyesbolt az utca sarkán, ahol lakott. Sokkal jobban kedvelte ezeket a meghitt, családias helyeket mint a már jócskán agyonzsúfolt bevásárlóközpontok tömegtumultusát. Valahogy sosem volt elegendő önbizalma, mintha sokszor már saját nőiességének a megélése is kisebb-nagyobb akadályokba ütközött volna. Kezdve azzal, hogy miért csak százhatvannégy centire sikerült felnőtt korára nőnie, vagy hogy miért olyan elálló tünde-fülei vannak, ha a tükörben aprólékosan vizsgálgatni kezdte tükörgépét?
Könnyed, légies, szoknyás ruhát szeretett volna felvenni, ezzel is nőiességének karcsú, egzotikus vonalait hangsúlyozva, ám amint végignézett farmergyűjteményén, mely egy újabb vaskos ruhásszekrényt foglalt el szinte máris gondolkodóba esett, hogy a farmernadrág - mely a nőknél alapból a popsi formájáról szól -, miként fog állni a szoknyás ruha? Aztán végül inkább úgy döntött, hogy mégiscsak a szoknyás összeállítás lesz a nyerő. Ha farmert vesz sokszor fiúnak nézhetik. Pedig vállig megnöveszette a haját, és imádta, ha lobog a szélben. Kicsit fájtak a lábujjai a magassarkú, elegáns és kissé drága cipőben, így egy papucscipőre esett a választása, melybe csak könnyedén belebújt és szinte pillesúlyúnak érezhette magát, ha sokat kellett gyalogolnia.
Az utóbbi öt évben testsúlya szinte alig-alig változott valamit. Édesanyja töltött káposztája, mézes zserbója, és pacalpörköltjének sosem tudott nemet mondani, és bár szerencsés genetikával rendelkezett sokszor még mindig annak a dagadék hájpacninak látta önmagát, aki kezdődő kamaszkorában volt.
S bár a gusztustalan zsírréteg már réges rég eltűnt, mégis a feszes bőr is mintha nyúlós rágóguminak tűnt volna, amint összecsípentette hasán a bőrszövetet. ,,Fogadd el önmagad! Fogadd el önmagad!" - hajtogatta egyre, akár valami számonkérést, vagy kompromisszumot tükörképének.
Az utcán négy, sárgamellényes melós ember beszélgetett. Szinte mindegyik kezében lapát, vagy ásó állt. Mindannian utána fordultak, amikor elhaladt mellettük, és kellemesen füttyentettek. Jóleső érzéssel elpirult, hlvány mosoly játszadozott enyhén telt ajka szegletén, majd szökkenő szöcskejárással továbbsietett nehogy túlzottan is megbámulhassák.
Elért a kis vegyesboltig, ami előtt egy nagypapakorú zöldséges bácsi éppen javában pakolta ki a friss gyümölcsöket.
- Jó reggelt kedveském! Igazán szép ez a nap! Hogy érzi magát? - kérdezte barátságosan.
Valahogy azonnal megtudta nyugtatni, és vigasztalni az embert az ilyen nagypapás, őszinte aggodó hang.
- Jó napot! Köszönöm! Jól érzem magam! Hogy tetszik lenni? - viszonozta sugárzó mosollyal a kérdést.
- Kicsit nehezebben megy már a munka, de hát mit lehet tenni, nem igaz? Parancsol egy kis szőlőt, vagy őszibarackot? Éppen most hoztam a nagybaniról! - kérdezte.
- Hát ha már itt vagyok! - azzal vett néhány szem barackot és szőlőt is, csak mert annyira jólesett neki ez a gondoskodás.
- Tessék parancsolni! - nyújtotta át segítőkészen a nejlonzajcsóba csomagolt édeni gyümölcsöket.
- Köszönöm szépen! Kellemes napot! - köszönte meg majd tovább ment.
Időközben rájött arra, hogy jobb, ha bevásárol magának, mert ki tudja a nap hátralévő részében még hova hívják, vagy hova kell rohamtempóban átcsörtetnie. Sokszor inkább csicskának, vagy szolgának érezte magát és nem olyan megbecsült munkatársnak, aki egyenlő jogú partner lett volna az adott cégnél, ahol gályázott. Bárcsak végre önálló vállalkozása lehetne, ám amilyen fizetéseket kapott az elmúlt években örülhetett, ha egyáltalán megvan a rezsi és a számlák befizetése.
Ma jó volna néhány közeli barátnőjével is találkoznia, csakhogy dumáljanak egy kicsit, és bár a legtöbb ismerőse és barátnője már javában két-gyerekes szülőnek számított a háztartásvezetés és a mindennapi élet összes gondjával és bajával megáldva ő folyamatosan azt érezte, hogy képtelen elérni azokat a céljait és vágyait, melyeket hajnanán eltervezett.
Gimis korában még úgy volt, hogy bandát fog alapítani, és énekesnői babérokat szerez. Egy időben arra számított, hogy saját, önálló, tökéletesen felszerelt hangstúdióban elkészít számos dalfelvételt, majd olyan zenei kiadókkal szerződik, melyek nem akarják totálisan kiforgatni sem őt, sem művésztársait. Aztán valahogy mire eljött az érettségi ideje a legtöbb barátnőjét már az foglalkoztatta, hogy mihez is fognak kezdeni akkor, ha tökéletesen önmagukra számíthanak csupán? Nem is lehet csodálkozni azon, hogy alig pár hónap leforgása alatt a jó kis csajos, vagány társaság tagjai jóformán szétszéledtek, és bár voltak jólcsengő ígéretek, hogy majd egy alkalmas időben újból összejönnek és megosztják egymás között az újdonsült felnőtt élet nyügét és bajait - sajnos a legtöbb esetben az ehhez hasonló könnyed, sziporkázó találkozások is sorrendben elmaradtak.
,,Mégiscsak felcsörgeti a mobilon legjobb barátnőjét, akivel szinte mindent együtt vészeltek át és akkor sem szakadt meg teljesen a kapcsolat, amikor bölcsészetre ment, míg barátnője az Államigazgatásira! Biztos nem fog haragudni! Elvégre már tizenegy óra rég elmúlt!" - töprengett. Átvágott egy árnyékot szolgáltató fákkal szegélyezett köztéri parkon, és leült az egyik padra.
- Halló Takács lakás... - szólt bele a kagylóba.
Egy vékony egérkehangú kislányhang vette fel a telefont:
- Cókolom néni... - felelte.
- Szia kiscsillag! Tudnál anyának szólni? Addig várok!
A vonal tulsó végén hisztiző, gyerekzsivaly hallatszott. Azok a tipikus családon belüli kisebb-nagyobb csetepaták sorozatai, ami szinte már mindennapos a kisgyerekes szülőknél.
- Igen, tessék! - szólt bele a keresett barátnő.
- Szióka! Mizújs? - kérdezte viccelődve huncut hangon.
- Szia Szandrám! Ezt a meglepetést! Ezer éve nem hallotam felőled! Mesélj! - lett vidámabb a hangja.
- Ne haragudj, hogy zavarlak. Gondolom nem a legjobb percben hívtalak fel, de olyan jó volna találkozni és dumálni sokat az életről! Persze azt is tökéletesen megértem, ha most nem akutális... - miért szabadkozott, amikor igazából segítséget szeretett volna kérni? Nem tudta a választ!
- Persze! Semmi gond! Ez szuper! Figyelj, az van, hogy mindjárt megyünk az oviba, de a lakáscímemet tudod, és ha neked jó, akkor eljöhetsz hozzám, akár még ma is! - újabb szünni nem akaró gyerekzsivaly szakította meg a meghitt beszélgetést.
- Ez nagyon jól hangzik! Ha nem bánod máris repülök hozzád! - gyorsan letette. Meg se várta, hogy legjobb barátnője kérdez-e esetleg még tőle valamit, vagy érdeklődni, kíváncsiskodni kezd, hogy miért pont vele akar talizni, akkor úgy is annyi barátja van. Viszont csak kevés, kivételes embernek engedte meg, hogy bizalmasan is megismerhesse.
Biztos, ami biztos alapon várt még egy jó félórát majd nem sokkal negyed egy körül már csöngetett is barátnője családi házának kapuján. Vicsorgó kutyaugatás. Jellemző! Majd egy testes, masszív németjuhász kutya ádáz ostroma, és veszett ugatása, amint két lábon ágaskodva megugatja az idegenből jött nőt.
- Szia kutyus! Hogy te milyen tüneményes kutyuska vagy! Szólj gyorsan a gazdinak! Na, szaladj! - Miért kell neki ilyen bagatell dolgokkal foglalkoznia?
Néhány perc múltán végre feltűnt régi barátnője. Kinyúlt, rúzsaszín köntösben, mamusban, hajcsavarokkal a hajában valóságosan is úgy nézett ki, mint egy tipikus kilencvenes évekből szalajtott, állandóan holtfáradt háziasszony, akit a végkimerülésbe kergettek családtagjai.
- Hát szia! - valósággal rohant hozzá, hogy megölelhesse rég nem látott barátnőjét. - Cézár! Helyedre! - parancsolt a kissé barátságtalan kutyusnak, aki a parancsoló hangra fülét-farkát behúzva visszakullogott a kis fából eszkábált házába a sufni mellett.
- Annyira örülök, hogy végre találkozunk, mert borzasztóan hosszú volt a nyár is, és minden úgy összesűrűsödött... - kezdte kissé zavarosan.
- Gyere be azonnal és mesélj el mindent! - karonfogta és azonnal bevezette a tágas, de kissé rendetlen gyerekjátékokat őrizgető házba. - Na, milyen házunk van, mi?! - dicsérte kicsit önmagát.
- Nagyon szép! Gratulálok! Hát a kis törpék merre vannak?
- Hát ők bizony még az ovóban! Van egy nagy fiam is, aki már javában járkál a lányok után! De pattanj csak le a nappaliban! Kérsz esetleg valamit?
- Egy kis üdítőt elfogadnék, ha van? - foglalt helyet és kisebb akrobatikus mutatványba került mire átlépett a gyerekek széjjel hagyott játékain.
- Persze! Azonnal jövök! - Barátnője kiviharzott a komfortos, amerikai stílusú konyhájába, ahol makulátlan, katonás rendben pompázott szinte minden, majd gyorsan visszatért egy dobozos kólával.
- Bocsi csak kóla van itthon, ha nem baj! - mentegetőzött.
- Jó lesz, köszi! - azonnal kipöccintette a fedelet, majd jó nagyot kortyolt a hűsítő italból.
- Nagyon leharcoltnak tűnsz! Biztos történt valami? A pasiddal mi a helyzet? - kezdett kíváncsiskodni Szandra.
- Igen! Már jó nyolc hónapja, hogy szakítottam azzal a szemétládával! Egyszer csak rajtakaptam, amint reggel munkába menet a kocsijában smacizik egy szőkével! Aztán kiadtam az útját! Nálam az őszinteség az első! Egyébként meg kategórikusan kijelentette, hogy nem akar koloncnak egy gyereket! Én pedig azt érzem, mintha erősen kifelé mennék a korból! Vagy lehet, hogy csak klimaxolok?!
- Ugyan már ne hülyéskedj! Dehogy! Csupán elérted a nőkre is érvényes biológiai órád felgyorsítását! Ez annyit tesz, hogyha tényleg szeretnél gyereket, akkor jobb lesz belehúznod! Ennyi!
- Igen, ezen még nem is agyaltam, de lehet benne valami!
- De ugye nem azért kerestél meg engem, hogy ezt elmond, hanem sokkal nyomósabb érveid is vannak? - érdeklődve, aggódon kezdte fürkészni barátnője kissé szomorkás arcát.
- Téged nem lehet becsapni! Látod pontosan azt szeretem benned, hogy olyan vagy, mintha a tesóm volnál! Jóformán mindent tudsz rólam!
- Hoho! Ácsi! Azért nem sokat, de éppen eleget! Így azért mégiscsak jobban hangzik. Tehát? Mi a hézag?
- Már az eszemet sem tudom, hogy úgy istenigazán mikor voltam például szabadságon az elmúlt cirka tíz évben? Mikor ébredtem tökéletesen kipihenten, és nem állandóan holtfáradtan a felesleges ingázástól. Mikor voltam utoljára romantikusan randizni, amikor az aktuális pasi nem csak gerincre akart vágni, de úgy igazán megakart volna ismerni! Érted te ezt?! - nézett kétségbeeseten, segítségért kuncsorogva barátnőjére.
- Teljes mértékben! Arról van itt szó, hogy nem találod a helyed az életben, és miközben az ismerőseid és a baráaid már rég megtalálták a saját számításukat, kialakították önálló kis életüket te úgy érzed, mintha mindenről szándékosan lemaradnál! Eltaláltam?!
- Igen, abszolút! Szerinted ez normális, vagy tényleg kezdek bedilizni?
- Jaj ugyan már csajszi! Még nem érted el a negyedik x-et! Élvezd egy kicsit az életed! Mi a helyzet a munkahelyi kapcsolataiddal? Egészen biztosan vannak jó fej csajok ott is! Miért nem vágódsz be? Hadd lássák rajtad, hogy barátkozni akarsz!
- Van egy-két jó fej csaj, de a többségük olyan felszínes, humortalan csajszi, aki úgy viselkedik, akár egy automata gép. Talán még gépes hanggal is beszélnek, mint valami elfuserált női terminátorok!
- Hát ez nagyon gáz!
- Nekem mondod! De van-e bármilyen ötleted?
- Hát lássuk csak! Ismerek pár jófej embert, és ha gondolod szívesen megadhatom nekik az elérhetőségüket! A többségüket még a Facebookon is megtalálod! Szerintem a másik bibi az, hogy te fél bárkit is közel engedni magadhoz, hogy igazán megismerjenek! Számos lelki sebet szedtél össze az évek során, és alig-alig akadt bárki is, akivel ténylegesen kitudtad volna dumálni a benned dúló érzelmi viharokat!
- Bámulatos Dr. Freud! Nem is tudtam, hogy átképezted magad pszichológussá! Ez újdonság!
- Á! Nehogy azt hidd! A pasim állandóan olyan krimiket bámul, ahol a pszichológia a fő téma, meg a karakterek lelki fejlődése! Így tanultam egy keveset!
- Hát kétségtelen! Pokoli jó nyomozó lett volna belőled!
- Köszi a bókot! De egyébként közgazdász lennék, és folyamatosan elfoglalt háziasszony! - kérte ki magának de csak viccesen.
- Figyelj Szandra! Ittmaradhathatnék egy kicsit? Csak amíg a gyerkőcök haza nem jönnek? - komoly őszintesége nagyon meglepte barátnőjét, aki már sejtette, hogy régi barátnője bajba került.
- Persze! Csak egészen nyugodtan! Éhes vagy? Készítek egy szenedvicset!
- Köszi! Reggeliztem! Inkább csak lazuljunk és dumáljunk!
Így történt, hogy a két régi barátnő a lehető legaprólékosabban körbejárva minden lényeges, vagy kevésbé fontos témát végigbeszélgette az egész délutánt, és a nap végére megígérték egymásnak, hogy mindenképp tartani fogják a kapcsolatot, és sosem hagyják cserben egymást!

ÚJÉVI ZŰR

Ideges, semmivel sem összehasonlítható, furcsa remegés hullámzott végig a háromtagú család szinte minden tagján, amikor közvetlen Szilveszter után pustoló hóesésben nekiindultak Lada Samara autójukkal vidékről Budapest irányába.
A családfő - mint mindig -, most is azt javasolta, hogy a változatosság kedvéért vezethetne a hazafelé vezető úton a feleség is, de erről az asszony hallani sem akart. Bőségesen elég volt neki a szilveszteri, hajnali kettőig is eltartó dáridó.
Úgy nézett ki, hogy a visszaút az M-es autópályán kalandosabb, megpróbált lesz, mert valóságos hóbuckák, hódűnék torlodtak fel, és bár a hókotrógépek éjjt-nappallá dolgoztak, mégis a legtöbb autós kénytelen volt beérni a husz kilóméter/órás cammagó tempóval. Lajhár vánszorgás.
Már régen elhagyták Mezőkövesdet, amikor az autósrádióban bemondták, hogy torlódásra, nagyobb fennakadásra kell felkészülni, mert két kamion is összeütközött, és néhányan megsérültek. Valószínű, hogy a megrekedt, bedugult forgalmat azonnali hatállyal lefogják terelni a sztrádáról. Beékelődve haladtak cammogva a legtöbb autóssal egyszerre.
- A rohadt kurva istenit! - mérgelődött teljesen felidegsítve magát a családfő, aki most legszívesebben rágyújtott volna egy újabb cigire, de szigorú szabály volt a Barkóci családban, hogy nincs se evés, ivás, se dohányzás az utastérben.
- Mi a jó kurva életet kezdjek, ha leterelnek bennünket erről a tetves autópályáról?! - kérdezte saját magával ordítva, míg felesége a hátsó ülésen ücsörgött, kamaszodó fia pedig az anyósülésen igyekezett láthatatlanná válni, mert nagyon is jól tudta, ha faterja egyszer rákezdi a szitkozódó káromkodást akkor nincs az az isten, aki befoghatná folyamatosan pörlekedő száját.
- Nyugalom drágám! Majdcsak megoldódnak a dolgok! Inkább élvezzük a téli táj szépségét! - javasolta könnyed, laza hangon a feleség és rögtön kinézett az ablakon, hogy mással ne kelljen foglalkoznia.
- Na tessék! Kurva nagy zürben vagyunk és akkor az én drága feleségem mit mondd?! Élvzzük a téli táj szépségét! Hát gratulálok anyus! Ennél nagyobb baromságot még életemben nem hallottam! - nyugtázta észrevételeit a családfő, akinek folyamatosan véreres, hajszáleres arca, és dührohamai szinte állandóan infarktusközeli állapotokat teremtettek.
A kikopott, jócskán elhasznált ablaktörlők nyekegve, rángatózva igyekeztek a lassan, nagy pelyhekben hullongó havakat félresöpörni a szélvédő üvegéről, hogy a zaklatott idegállapotú családfő gyáltalán kiláthasson az üvegen, miközben vaskos, kőkemény acsarkodással szidott jóformán mindenkit, aki az útjába került.
A volánnál a családfő arca szinte groteszk, torz grimaszba rándult valahányszor csak megpróbálta kitalálni, hogy mitévő legyen bizonyos helyzetekben.
Észre is alig vette, amikor egy rozsdás Trabant vészes gyorssággal balról előzésbe kezdett, és majdnem a Lada teljes első felét elvitte, olyannyira, hogy a családfő jobban ítélte inkább a leállósáv hóbuckái közé navigálnia majdnem irányíthatatlanná lett járművét.
- A Kurva tetves Úristenit! A rohadék vadbarom! - azonnal ki kellett szállnia a jó meleg fűtésű autóból, hogy képes legyen visszanyerni önkontrollal egybekötött megtépázott önbecsülését. Elővett a téli kabátjából egy cigit és azonnal rágyújtott abban a soványka reményben, hogy a dohányfüst jótékonyan fogja csillapítani szűnni nem akaró ordas idegeskedését.
- Ne izgasd magadat szívem, minden rendbe jön! - szólt ki a feleség a letekert ablakon, ám a családfő inkább tűzetesen átvizsgálta az autót hátha valami meghibásodott.
- Anyu? Apa most nagyon haragszik? - reszkírozott meg egy ártatlannak tetsző kérdést az önbizalomhiányos kamasz fiú.
- Igen kincsem! Tudod apádnak ilyenkor kicsit felforr az agyvize, de ettől még ugyanúgy szeret minket! - igyekezett megnyugtatni a fiút, akin jócskán érződött, hogy valószínűleg halálközeli élményben lehetett része, amikor majdnem összeütköztek az erőszakos, nyomulós Trabantos autóssal.
Így is jó tíz percet vet igénybe, hogy a családfő ismét beszálljon a volán mögé, és tovább folytathassák megkezdett útjukat.
- A rohadt, tetves, kurva életbe! Miért mindig velünk történik ilyesmi, mi?! - kérdezte még mindig mérgesen. - Más egyetlen csettintéssel átevickél ezen az átkozott, büdös életen, míg a magunkfajta melósok megrohadnak, csakmert állandóan rossz lapokat osztogat számukra az élet! Kurva nagy igazságtalanság! - s úgy tűnt újra előlről kezdi azt, amit kis családja már vagy milliárdszor hallott.
- Apukám! Te is tudhatod, hogy előfordul, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan te azt elervezted! Nincs ebben semmi váratlan, vagy meglepő! Ezt egyszerűn el kell fogadni, és tovább lépni! - a feleség mindig optimista, derűs hangja - úgy tűnhetett -, átmeneileg lecsillapítja a férfi bebőszült indulatait.
- Hát... jellemző! Megvagyok áldva! Ebben a családban egyedül én tudom mi a helyzet, és akkor még itt van a nyakamon két szerencsétlen is, akikről gondoskodnom kell! - súlyos szavak voltak ezek, melyek valósággal úgy tudtak mások lelkében csattani véres sebeket ejtve akár az ostor, vagy a korbács.
- Apus! Állítsd le magad! Nem tűröm, hogy így beszélj velünk! Attól, hogy neked elgurult a gyógyszered semmi okod sincs rá, hogy másnak a fejét ordítsd le! - kérte ki magának a talpraesett asszony.
A családfő némán duzzogásba kezdett, és nagyon úgy tűnt, hogy amíg tartott a végtelennek tűnő autópálya addig a hallgatás elefántcsonttornyába száműzi önmagát. Végül az autópálya levezető szakaszánál megszólalt:
- Mit szólnátok hozzá, ha beugranánk valahova ebédelni? - kérdezte, meglehet csupán azért, hogy elterelje örökké forgó gondolatait.
- Na ne szórakozz drágám! És azzal a töménytelen kajával mi lesz, amit karácsonyra megcsináltunk?
- Mi lenne? Szépen lefagyasztjuk és majd később megesszük! - vetette oda könnyelműen.
- Én ezt nem tartom jó ötletek! - ellenkezett a feleség, és megint kibámult az ablakon. A havas erdős táj mintha csillapítólag hatott volna zaklatott lelkére.
- Jól van! Csak egy ötlet volt! - most anyósülésen szorongó kamaszfiához fordult: - Mikor is kezdődik a suli?
- Még ezen a héten! Január ötödikén már menni kell!
- Akkor még szerencse, hogy nem húztuk annyi ideig a téli vakációt! Nem igaz?! - jegyezte meg cinikusan.
- Húzhattuk volna, ha te nem jártattad volna azt a nagy eszedet! - pírított rá az asszony a lényegre. Tartani lehetett tőle, hogy a családfő megint szükségtelen felidegesíti önmagát.
- Igen?! Ki akart hazamenni szegény özvegy drága édesanyjához?! Hát nem én! - vetette foghegyről oda.
- Misi! Ne kezd megint ezt! Békére és nyugalomra vágyom! - próbálta megigazítani magát a hátsó ülésen. Mintha beragadt volna az ülésbe.
- Bocsánat! Ennyi erővel az én anyámat is megkérdezhetnénk, hogy vajon ő hogyan érzi magát? Annyi éve özvegyen?! - Az ,,özvegy" kifejezést szándékosan kihangsúlyozta, mintha valami rejtélyes, apokrif szó volna, ami tabu téma a családban, vagy épp tilos emlegetni.
- Beszéljünk másról rendben! - kérte az asszony.
- Kérlek! Elkészítettem a havi beosztást, és úgy néz ki, hogy a szabadnapokkal együtt keveset fogok veletek találkozni! Legfeljebb csak estefelé látjuk egymást viszont! - mintha újabb indokot, vagy kisebbfajta provokációt akart volna keresni, hogy kierőszakolja a konflikust.
- Miért nem vagyok meglepve? - nézett felfelé az asszony, miközben kifújta a nagy levegőt.
- Na tessék! Már megint ki az, aki kezdi?!
- Hé, nyugi! Már megint mi bajod van?! Csak beszélgetünk, vagy nem?!
- Ó, de természetesen! Akkor beszélgessünk! Fiacskám! Te jól érezted magad? - fordult megint fiához, aki úgy gubbasztott az anyósülésen, mint aki szabályosan karót nyelt, és képtelen bármilyen tevékenységre.
- Ö... azt hiszem...
- Na de most őszintén! - komoly képpel bámult rá, mintha ezzel kitudná billenteni tétova fiát a lelki egyensúlyból.
- Voltak cidris helyzetek, annyi szent! - jegyezte meg.
- Ezt mégis hogy a büdös életbe kell érteni?!
- Apukám! Talán nem kellene ezt nagy dobra verni! - próbálta csillapítani a kedélyeket az asszony.
- De, de! Hallani akarom! Szóval édes fiam! Mi az, ami nem tetszett?!
- Amikor a Jóskával totál részegre ittátok magatokat... - bukott ki belőle - igaz -, csupán halk, egérke hangon.
- Nocsak! Mégiscsak kibújt a szög abból a nyamvadt zsákból! Szóval a fiam utálja a részeg embereket! Igazam van?!
Néma bólintás volt az egyöntetű válasz.
- Apukám! Miért nem váltunk témát? Beszélgessünk vidámabb dolgokról! Mit szólnátok, ha amikor gyorsan hazsérünk beraknánk valami jó filmet a videóba, és együtt röhögnénk egy jót!
- Én arra a kérdésemre akarok választ kapni, amit a fiamnak tettem fel! - nem tágított a családfő. - Tehát? Szóval, hogy is állunk?
- Nem szeretem a részeg embereket, mert a papa is az volt! - felelte a srác igen-igen halkan, szinte már suttogva.
- Á! Mert gondolod, hogy nekem olyan meseország volt a gyerekkorom, mi?! Hát akkor tud meg, hogy még járni is alig tudtam, amikor az apám totál részegre itta magát és üvöltözött az anyámmal! Én pedig semmit sem tehettem a rohadt, tetves életbe, mert csak egy senkiházi kis pöcs voltam! Na, ehhez mit szólsz?!
- Sajnálom...
- Misi! Fejezzük be ezt a beszélgetést! Nem lehetne inkább a rádiót hallgatni?! - próbálta menteni a menthetőt az asszony.
- De szívecském most végre igazán beszélgetünk egymással! Azért valahol ennek még örülök is!
A délelőtt hátralévő része jóformán úgy telt el, hogy a családfő önmagában fortyogott, ette a nem létező kefét indulataival együtt, míg a hátsó ülésen ücsörgő feleség a téli táj szépségébe merült, és a kamasz srác pedig azon morfondírozott, hogy vajon miért nem lehetnek csupán egyetlen nap erejéig igazi, normális család, akik nem ugranak egymás fejének?
Mikor bő két és fél órás utazás után hazaértek Budaörsre a családfő leparkolta az autót el nem mulasztva megrmlíteni, hogy fia végre lerakhatná azt a tetves jogosítványt, majd azonnal lekuporodott a tévéhez és kedvenc sportcsatornájára kapcsolt, miközben gondoskodó felesége a kiskonyhában tett-vett, és készített valami ínycsiklandó vacsorát estére.
A kamasz srác saját ügyes-bajos problémáival pedig visszavonult, akár egy megbukott hajótörött Robinson saját gyerekszobájába és elővett egy regényt, akit valamelyik nagymamától kapott karácsonyra.

SZÁMONKÉRÉS EGY FILOZÓFUSTÓL


Mondd csak édes öregem?
Ki venné észre ma a buszmegállók
fogságában benntragadt
infarktusgyanús öreg nénit
s benne a szenvedő emberséget?
Hacsak az agyontupírozott,
kikenceficézett tinédzserek közül nem,
vagy döglegyek totális,
egykedvű inváziója mely
mindent s mindenkit belep.

A kutyák is bámész-lustán,
egykedvűen bárkit,
bármikor körbehugyoznak.
Dombosodik, halmok szigetévé növeszti
magát a szemét, gaz, dudva a lakatlan,
ninivei városon s kóbor, garázda ebek,
patkányok járkálnak hídak
kihalt pillérei alá lakmározni.
Te meg csak moroghatnál,
ehetnéd a kefét
mérgedben naphosszat öregem,
hogy hirtelenjében véget
ért egy átmenetibb,
békésebb korszak,
a totális, agymosott anarchia-káosz
egyetemesen fertőzi továbbra is
gyanútlannak tűnő áldozatait.

Szomorú kiábrándultsággal veszed tudomásul,
hogy különcök, stéberek,
hírmondók, próféták
nem lehetnek sehogysem
egyéniségek immár
ebben a korcsosult világban:
siker se, hírnév, karriervágy,
parti-arcok, V.I.P.- királynők se.

A kifordított szókaraték tolvajos
szlengváltoztai sem lehetnek
annyira gusztustalanok, hánytatók
már s nincs már az undornak se jövőideje,
mint hogy egykoron remélni merted.

Közszemlére tehetnéd bátran alfeledet
valamelyik valóság show-műsorban
legalább is milliós követőtábort bezsebelhetnél.
– Agyzsugorodott, bunkó-tahók bámulhatnák
csak meg harsogón éjjenezve az egyenes adást,
mert agyonretusált prosti-dívák
inkább lusta tunyasággal mennének már
– ha tehetnék -,
a legelső luxus magánjárattal Dubajozni,
és lakatlanságában fulladozvam
orcul fuldoklik a nagyváros zege-zúga
ebben a média-szenzációs zivatarban,
akár a végtelenségig
eltartó nonstop szépségverseny.

Talán régi szerelmek parkjában zene
is csendülhetne rólad: kiérdemesült
aggastyánkorú huncutról,
részvétteli bölcselet-intelem,
melyet amatőr irodalomszeretők
magyaráznak túlfűtött hevülettel!

LÁNYKÉRÉS ESKÜVEL

Mackós, termetes, majdnem két méter magas férfi gondosan előkészített mindent.
Egyszerre várta és a háta közepére nem kívánta a mai napot.
Retorikából kellett saját, megírt beszédet tartania melyet oktatója és csoporttársai előtt nyilvánosan illett elmondani az egyetem patinás dísztermében. Mivel mindig is utált a középpontba lenni ezért mintha a ,,fogát húzták" volna vegyes érzések kezdték hatalmukba keríteni.
,,Vajon mit fog szólni Kata, ha nyilvánosan megkérem a kezét?" - járt a fejében a vissza-visszatérő gondolt. Amikor négy éve megismerkedtek azt hihette szerelem volt első látásra, mert úgy gondolta Kata is pontosan úgy érezhet mint ő. Annyira egy hullámhosszon gondolkoztak a világ összefüggő, és mégis változatos dolgairól, mintha világ életükben ismerték volna egymást, és a legtermészetesebb dolog lenne, hogy mindketten rajongásig szeretik a romantikus természetet, vagy a tengerpartot.
,,Muszáj megtudnom, hogy ő hogyan érez irántam!" - közölte lelkével miközben tükörképével grimaszt vágott. Még egy utolsót igazított ruhán, és arcszeszt is rakott frissen borotválkozott arcára, mert azt hallotta, hogy bizonyos nők valósággal bezsonganak a csábító aftershave-ektől. ,,Ugyan már öreg harcos! Ne higgyj el minden agymosott idiotáknak szóló reklámot! Méghogy az angyalok is kábulatba esnek! Nevetséges frázis!" - gondolta. Gondosan bekötötte cipőjét, mert utált a társasház külső folyosóján az alig negyvenvattos lídérces izzó fényénél bajlódni a fűzőivel. Csak orra ne bukjon, mert az halálciki lenne!
Még így is legalább fél órával indult előbb, hogy a reggeli csúcsforgalmat kikerülje. A tömegközlekedés egyik szerencsétlen velejárója, hogy az ember induljon el még azelőtt, hogy az autósok felébrednének.
Útközben számos régi, egykori főként gimnáziumi volt osztálytársába botlott, akik élénk kíváncsisággal érdeklődtek, hogy hogyan alakult az érettségi után kalandos élete, és nem győztek csodálkozni, hogy egyetemista lett, aki - ha minden szerencsésen alakul -, diplomát fog kapni cumma sum laude.
- Na ne csesz ki velem öreg haver?! - hitetlenkedett az egyik ismerőse, aki most valamelyik közterületesként melózott, és ki nem állhatta az egyetemes szemétszagot. - Öregem! Meg ne tudd! Mintha egy rakás szart, meg hányadékot formaldehiddal mixeltek volna össze, hogy aztán az embernek egész nap ezt kelljen szagolnia! A többiekről tudsz valamit? - csupán a kölcsönös udvariaskodás miatt tette fel ezt a kérdést.
- Hát... sajnos alig jutok időhöz a felsőoktatásban!
- Ja, ja, vágom haver! Mit is tanulsz?
- Magyar-történelem szak, bölcsészet!
- Ne basz ki! Azta! Hát öreg nem hittem volna! Anno olyan kis... pipogya koró voltál!
- Hát... más idők jártak... - jegyezte meg cinikus kedvvel. Csak koptatná már le ezt a sózatlan, kisstílű alakot magáról, mert ma rendhagyó, élete talán legfontosabb bejelentésére készül, és nem akarja elfuserálni. - Bocsáss meg, de sajnos rohannom kell, mert a legtöbb tanár véresen komolyan gondolja az időbeosztást! - lazán kezetrázott a másik férfival, és már ment is. Felszállt az Erzsébet-híd irányába tartó buszra.
Szándékosan nem akart leülni a buszon, mert főként a csúcsidőben közlekedő, kissé barátságtalan, és kiállhatatlan nyugdíjasok szinte azonnal szóvá lették volna a háta mögött, hogy ,,mennyire neveletlenek ezek a mai fiatalok" és most a legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy kisebb szóbeli konfliktust provokáljon ki egy nyamvadt ülőhely miatt. Különben is, ha - ha minden jól sikerül -, meghívja álmai nőjét egy fergeteges, gyertyafényes vacsorára és bemutatja az anyjának, aki már ég a kíváncsiságtól, hogy megismerhesse jövendőbeli mennyét.
A forgalom háromnegyed kilenc körül hirtelen stagnálni kezdett, és úgy tűnt még jó félórát biztos igénybe vesz mire a csuklós busz döcögős, cammogós iramban lekeveredik az Erzsébet-hídról, de a férfi nem bánta. Addig is vagy százszor mindent részletesen átgondolt. A legislegfontosabb dolog, hogy még csak eszébe se jusson, hogy totális kétségbeesésében azonnal lefagy, leblokkol, vagy ami még rosszabb teljesen bepánikol, mert akkor azok győztek, akik már eleve számos alkalmat megragadtak hogy kimondják ő nem erre a pályára hívatott.
- Szia Robi! - váratlanul Ramóna termett mellette. Hűséges útazótársa, akivel mindig egy jót lehetett beszélgetni, és sosem árulta el az ügyes-bajos titkokat sem. - Mi újság? Megírtad a beszéded? - kérdezte kíváncsian miközben egy fogantyúba kapaszkodott.
- Azt hiszem... - felelte bizonytalanul.
- Hát... nem akarlak kiábrándítani, de ugye tudod, hogy ez egyáltalán nem úgy hangzott, mint egy határozott kijelentés!
- Igen, tisztába vagyok vele! Csak le ne bőgjek, mert utálom, ha nyilvánosan megszégyenítési stratégiákkal jönnek! Kiver a jeges hideg tőle!
- Szerintem briliánsan improvizálni fogsz mint mindig! Őszintén szólva nem is igazán értem, hogy miért nem jött össze neked a Színművészeti annak idején? - töprengett.
- Hát talán mertha nem úgy döntene a felvételiztető bizottság, hogy ki szerepelt már eleve egy ócska, szirupos sorozatban, vagy filmben, hanem az illető képességeit és egyéb dolgait néznék. De hát ne haragudj! Nevetséges, és szánalmas az egész! Ötven emberből csak négyet vettek fel, anno, amikor felvételizni voltam! Ez egy groteszk vicc! - látszott mennyire megviseli még annyi év múltán is, ami vele történt.
- Én nagyon sajnálom! Inkább beszéljünk a retorikáról! Szerinted Ádám'bá jó fej?
- Hát igazság szerint eddig sokkal jobban áll a dolgokhoz hozzá, mint mondjuk A Tóth, de hát ki tudja, nem igaz?!
- Tökéletes válasz! Ne áruld már el nkem édes öregem, hogy mire föl ez a nagy hajcihő! Úgy kicsipted magad, mintha fontos üzleti találkozód lenne! Csak nem szerelmes lettél? - lepődött meg, mert azonnal látta, hogy a másik rögtön elpirul.
- Hát... ami azt illeti...
- Csak nem te és Kata?
- Nagyon szeretném, ha ez működne... - vallotta be kisfiúsan.
- Hé! Hátrább az agarakkal, mert a végén még féltékeny leszek! - jegyezte meg viccesen.
Időközben megérkeztek az Astória megállójához, ahol a legtöbb egyetemre igyekvő leszállt, így ők is.
Róbert szinte azonnal megpillantotta Katát, aki valahogy felnőttesebb lett. Gyönyörű, vállig érő, sötétbarna haját most igényes, hercegnői kontyba fogta a kislányos befőttesgumi helyet, mely előnyösen kiemelte meghitt, kifejező, hamvas arcának vonalait.
- Sziasztok! Szia Róbi! Remélem izgulsz? - kérdezte sugárzó, milliós mosollyal, amitől a férfi szíve valsággal dübörgött mellkasa ketrecében.
- Ennyire látszik? - kérdezett vissza kissé kétségbeesett elveszettséggel.
- Olyan... vonzó, és komoly lettél! Mintha egy egészen más ember lennél... - nézte meg jól az ismerős, kisfiús arcot. - Ne izgulj semmit! Minden flottul fog menni! Különben is! Remekül tudsz improvizálni, akárcsak mikrotanításon! - könnyedén, érzelmesen karjába karolt, és hármasban sétáltak végig a Rákóczi úton, hogy bekanyarodhassanak a Kazinczy utca irányába, ahova órára mentek.
Még éppen időben toppantak be a harmadik emeletre, mert az adott retorika tanáron már mutatkoztak a türelmetlenség jelei, holott kiegyensúlyozottságot, fegyelmet tükrözött.
- Üdvözlöm Önöket Hölgyeim és kedves Uram! Gyorsan üljenek le és hallgassuk meg a beszédeket, mert ugyebár az időnk véges és kevés! - sürgette, noszogatta őket, míg a többi csoportárs is idejében megérkezett. Az adott díszteremben szinte tapintani lehetett az ideges, visszafojtott csend legapróbb neszeit is.
- Hát Hölgyeim és Uraim! Ki lesz az első bátor önkéntes, aki elmondja beszédét? Nyugodtan szabad lesni papírból is! - fordult a népes társaság felé.
Mindenkin látszott, hogy nem szívesen lesz egy közösség elsőszámú célpontja. Végül Róbert felállt és szinte futólépésben kiment a rögtönzött kis pódiumhoz. Vitte A/4-es lapra kinyomtatott beszédét; két nagy tölgyfakezeit vaskosan megtámasztotta a pódium két szélén, mély levegőt vett és Katára nézett elsősorban, akit barátnői figyelmeztettek, hogy figyeljen Róbira, mert valószínűleg neki fog szólni a beszéd!
- Amikor megláttalak a szívem idegesen, remegve kalapálni kezdett, mintha megérezte volna, hogy benned mindig megbízhatok, mert angyali jóság lakozik tebenned... - a szentimentalizmus, romantika, költői képek szinte egytől-egyig mindig beválltak, főként a retorikai fogásoknál.
Miközben érzelemtől fűtötten fejből briliánsan igyekezett improvizálni, és ezáltal meggyőzni a közönségét és elsősorban szerelmét szinte minden embert töprengésre, gondolkodásra kényszerített hatásszüneteivel, mit akinek sokszor kínzó erőfeszítésébe kerül megvallani akár még a legegyszerűbb szavakat.
- Megtisztelnél vele, hogy közösen felépítsünk egy életet? - költői kérdéssel zárta a beszédét, mégis annál sokkal többet jelentett ez, mert Kata kifejező, mélyenérző őzikeszemeiből szinte azonnal szivárogni kezdtek könnyei, és hevesen, boldogan bólogatni kezdett, majd két kis kezével szívalakot formált a levegőbe.
- Hát... Tisztelt Uram! Fantasztikusan megkomponált beszéd volt! Hölgyeim és Uraim! Ilyen beszédeket szeretnék a közeljövőben is hallani Önöktől!
A kis társaság valósággal vad örömmámorban lubickolan, orkánerejű tapasviharral köszöntötte Róbertet, aki azonnal visszament Katához, és kézcsókkal üdvözölte, akár egy romantikus lovag.
A retorika szemináriumnak hamar vége lett, mert a Tanár Úrnak halaszthatatlan, sürgős elintéznivalója akadt, és hát Pénteki nap lévén legszívesebben már mindenki szabadult volna, hogy ügyes-bajos dolgait elintézhesse főként a kollégisták.
A díszterem szinte másodpercek alatt kiürült. Csupán csak Róbert és Kata álltak egymással szemben, kéz a kézben. ,,Talán nincs is szükség ilyen ünnepi pillanatokban felesleges szavakra!" - gondolhatták. Átölelték egymást gyöngéden és csókolták ajkaikat.

BICIKLI-TÖRTÉNET

1997 februárja volt. Tipikusan télies, csikorgó, kicsit barátságtalan, farkasordító idő, amikor az ember legszívesen a nagymama jó meleg cserépkályhája mellett, vagy a központi fűtéses raniátortestnél melegszik miközben egy jó könyvet olvasgat, és forrócsokizik, vagy épp gumimacit csámcsog.
Szüleim ténylegesen jót akartak, így hát fogtuk magunkat, és mint egy háromtagú, szokványos családmodell elmentünk a Kávlin-térhez közeli bicikliboltba, ami közvetlenül a templom mellett volt.
Már az egész helység kissé bátborzongatónak tetszett. Vannak olyan kisebbfajta alig-alig férőhelyes, mimiatűr egérlyukak, ahol jó, ha legfeljebb egy-két ember fér csupán el. Kövér gyerekként inkább kint maradtam az üzlet ajtaja előtt, és csupán csak hosszas unszolásokra, és kérlelésekre voltam hajlandó bemenni a boltba. Elvégre micsoda hülyeség ez, mégiscsak az én vadonatúj biciklimről volt szó.
Amint beléptem a gumiszagot, és szerelőműhelyszagot árasztó, kissé dohos helyiségbe, ahol egymás után katonás sorrendben sorakoztak a szebbnél szebb kerékpárok, és alkatrészek egész sorozatai, szinte abban a pillanatban, hogy megláttam egy fekete mountain bike-csodát rögtön tudtam, hogy tetszik. Anyám azonnal meglátta zöldes-barna szememben az ártatlan, gyermeki sóvárgást, és mivel kis családunkban szinte mindig ő volt a főnök, és vezető azonnal kérte a boltost, hogy hadd nézhessük meg a fekete biciklicsodát.
- Legyen szíves a fiatalembernek az a bicikli tetszik! - kérte komolyan, kissé parancsoló hangon, mert szerette, ha komolyan veszik.
- Parancsoljon kedves asszonyom! - gusztustalan, széles mosoly terült el a boltvezető halarcán, mert tikon szimatot foghatott, hogy végre pénzes kuncsaftok is lesznek mára, nem csupán az átlag csoró népség.
- Hogy tetszik kincsem? - kérdezte anyám, míg apám olyan nagyokat fújtatott szándékos türelmetlenségében, akár a legtöbb gőzturbina.
- Anyus! Válaszunk egyet én mondom aztán huzzunk innen, mert még annyi dolgunk lenne! - Apám kicsit mindig is a bűntudatkeltéssel hazárdírozott, és ügyeskedett, és a legtöbb esetben szinte kivétel nélkül el is érte a célját, mert anyám a kiegyensúlyozott békesség látszata kedvéért inkább engedett igazának. Most viszont az én vadonatúj, felnőttes biciklimről volt szó, és ezzel nem szabad viccelődni! Legalább is akkor úgy hittem tizenhárom évesen.
- Nagyon tetszik, de elfelejtettem, hogy a zsebpénzem... - tökéletesen megvoltam arról győződve, hogy saját zsebpénzemből fogom majd kifizeni a már így is méregdrágának látszó bicajt, és később jóapám majd egészen bizonyosan gyilkos kedvteléssel orrom alá dörgöli, hogy nyugodtan hagyhattam volna, hogy anyám fizesse ki a teljes összeget.
- Ugyan már kincsem! Ne csacsiskodj! Ajándék lónak... tudod! - azzal minden szószaporítás véget benyúlt kistáskájába, elővette pénztárcáját és azonnal már fizette is ki a boltos legnagyobb gyönyörűségére a kért összeget.
A boltvezető szinte azonnal levette a tartóálványról a másikat és kérte, hogy pár percet még várjunk, amíg elintézi a papírokat. Jó tizenötpercbe beletelt mire mosolyogva visszajött a jótállással, és ha bármi gond volna a garancialevéllel nyugodtan orvosolhatják az esetleges problémát.
- Tessék kedves asszonyom! - nyújtotta át a hivatalosan lepcsételt jótállási papírokat a boltos. - Köszönjük, hogy nálunk vásároltak.
- Hát persze! Hova máshova mentünk volna? - jegyezte meg nemlétező bajsza alatt örökké zsörtölődő apám.
- Hogy érzed magad kincsem? Örülsz neki?! - hajolt hozzám anyám bizalmasan, majd sugárzó örömöt erőltetvén pufók, dagadék arcomra elindultunk a Kálvin-térhez közeli jócskán megrepedezett aszfalton Lada Samaránkig, hogy betegyük a bringámat.
- Édes fiam! Miért nem pattansz fel és próbálod ki egy kicsit? - kérdezte kissé élcelődve apám, csakhogy kérdezzen valamit.
- Ugyan Misi! Majd otthon az utcában kipróbálja! És különben is! Ez város! Itt nagy a forgalom! - kezdett féltés, aggódás érződni anyám határozott hangjában.
- Ti tudjátok! - vetette oda félvállról apám, majd szokásához híven újabb cigire gyújtott.
A hazavezető uta sem lehetett igazán problémamentesnek nevezni, hiszen statégiát, és kisebb praktikát kellett készítenie apámnak, hogy hogyan fogjuk betenni az új csodabiciklit a hátsó csomagtartóba, miután az autónk csupán csak három ajtóval rendelkezett.
- Na akkor mondom a helyzetet gyerekek! - szívta el utolsó cigarettáját apám, majd könnyelműn el is dobta a csikket, ,,ahova esik úgy puffan" módon. - Muszáj le leszerelni a bicaj első kerekét, mert másként nem fog beférni a kocsi hátuljába.
- Drágám nm lehetne... máshogyan... - anyám szerette, ha kimondja saját meggyőzédését, mégha ezzel ismét jócskán fel is idegesítette apámat.
- Anyus! Nekem ne kezd megint! Értesz hozzá?! Akarod te csinálni?! Akkor? Majd én tudom, hogyan kell az ilyesmit lerendezni! - azzal elővette a csomagtartóból a hatalmas, vaskos szerszámosládát és kivette a csillag csaravhúzót, és szakértelemmel neki is esett vadiúj bringámnak. Alig tíz perc alatt úgy szétszedte, hogy valósággal hátbavregette magát, hogy ő mekkora egy szakember, és mi csupán kis pontok lehetünk az ő briliáns eszéhez képest.
- No bogárkáim! Ezzel megvolnánk! - azzal behányta a bicikli feketeszínű vázát és két gumikerekét a csomagtartóba. A két ülést előrébb tolta, hogy valahogy anyám is elférhessen, majd jócskán be kellett magamat passzírozni a hátsó ülésre, hogy mindhárman rendesen beszállhassunk a kocsiba.
- Készen vagytok már? Mit kell ennyit tökölni?! - sürgetett majdnem minden ötödik másodpercben apám.
Amikor már mindennel készen voltunk csikorgó gázt adott, mert hirtelen engedte fel a kuplungot, és úgy kanyarodott ki a a főútvonalra, akár az akciófilmek üldözési jeleneteiben. Ha apám nem lett volna buszvezető egészen biztos, hogy magánnyomozónak bevált volna.
Átkeltünk a Szabadság-hídon miközben anyám jóformán az egész út alatt szóval tartotta apámat, akit megint csak felidegesített. Vérbolyaágas szemeiben szinte érződött a vadállatias indulat.
Végül hamar elértük a Budaörsi útszakaszt és rögtön a legelső utcában már otthon is voltunk. Apámnak megint csak kisebb fejtörést okozott, hogy amilyen szakértelemmel szétszedte a biciklit most ugyanolyan értő gondossággal össze kellett, hogy rakja. Újabb cigire gyújtott, majd fogta a szerelőkulcsait és serénykedve elkezdte a fekete vázra felrakni a két gumikereket, mintha autógarázsba lennék, csak itt most kerékpárt szerelt, és nem autót.
- Hát ez nem igaz! A kurva életbe! Miért pont nekem kell ezt a szart összerakni?! - mérgelődött, füstölgött magában.
- Apus! Hogy beszélsz?! Te vagy a férfi a háznál! Te értesz hozzá! - igyekezett anyám hasztalan csillapítani dühkitöréssel vegyes indulatait.
- Hát ebben igazad van! Nektek semmi hasznotokat nem veszem! - gyikosan nyers kijelentés volt, és csak később esett nagyon rosszul, amikor már kijöttem kacifántosan a zűrös gyerekkorból.
Végül alig tizenöt perc leforgása alatt a panellakásunkhoz közeli park szélén már javában megállt kitámasztva a fekete mountain bike biciklim.
- Na? Mire vársz édes fiacskám, tapsra?! Ha már összeraktam tessék azonnal kipróbálni! - utasított parancsoló hangon apám.
- Apukám, talán nem kellene most biciklizni! Ebben a februári hidegben! A végén még megfázik szegény gyerek! - aggódott anyám, hiszen láthatta rajtam, hogy nekem se füllik hozzá a fogam a barátságtalan, télies időben, de apámmal jobb volt, ha nem kekeckedett feleslegesen az ember.
Felpattantam az egszerre keményt, és kegyetlenül hideg nyeregbe, és biztos, ami biztos tettem néhány kisebb kört a ház körüli játszótéren. Hadd lássa apám azért mégiscsak örülök a bicajnak, mégha be is fagy párnás seggem. Néhány perc után egy jókora tüsszentés mentett meg a további jóleső kerekezéstől, ami figyelmeztette anyámat, hogy hajlamos vagyok a megfázásra.
- Apukám! Talán ennyi elég lesz a bicajozásból! - kérlelte férjét. - Nyáron felőlem annyit teker a gyerek, amennyit csak akar, de most cúgos hideg van!
- Na! Látod, látod! Hát hogy lesz így férfi, ha mindig az anyja sirámait kell hallgatni?! - fakadt ki apám, ám a többi veszekedős hangot már nem hallottam, mert inkább úgy voltam vele, hogy amit szerettem volna az már úgy is az enyém!
Gyorsan bementünk a lakásba, mielőtt végképp átfázok teljesen. Majd következett a fejtágítós apai intelem, hogy ezentúl kicsit azért jobban is megbecsülhetnénk tárgyi értékeimet, elvégre nem minden gyerek annyira szerencsés és kiválasztott, hogy vadiúj biciklit kaphat. Végül asztalhoz ültünk a vacsoraidőben, s míg apám mondta a saját maga megállapításait, észrevételeit saját hajótörött gyerekkoráról, amikor sok mindenről muszáj volt lemondania anyám huncut cinkosok módján rámkacsintott igyekezvén önbizalmat, tartást kölcsönözni csenevész személyiségemnek.

ROMLOTTSÁGOK DÉLIBÁBJA


Esztendők zavaros,
homály-zsentonjaiba
méregetem arcomat.
A titkos Vant s a Jelent kutatom.
Makacskodva az elvesztegetettnek
hitt vak-reményt is szándékosan elvetettem.

Önmagammal naponta akár többször
is kényszerűségből számot vetek.
Ki lakozhat vajon abban a láthatatlan
hagymahéj-Egyben,
mely lelkem titkot-rejtő
kútmélységeivel ősrokon, megszállott.

Áthullámzik fejem felett sok átsiratott emlék
s szereplők kik tán csak
bizonyos ideig kísérhettek tovább.
– Visszatekintve miért is kellett
halálosan rettegnem zátonyra futtatott,
őszintének hitt szerelmet,
mely talán a halhatatlan
Mindenséggel lehetett volna viselős?!

Miért, hogy céljavesztett,
megfeneklettként önmagamat
millió darabra kellett osztanom,
hogy csupán csak az arra érdemesek
kerülhessenek közel hozzám,
ismerjenek meg igazán.

Mostan – meglehet már -,
végesülten áthömpölyög rajtam a Jelen.
Hátha még utolsóknak bélyegzett lúzereket
is utolérhet a megtalálható boldogság.
Világgá tárhatta volna a megvakított Sors
eredeti szándékát,
hogy vajon tervei között szerepelek-e
én is az olcsón magára hagyott?!

Hiába is firtathatnám immár létemet sújtó,
megtörtént cselekedeteket, lélek-héjas,
fennhéjázó gesztus-töredékek uralkodnak
szavakban elbeszélt Hiéna-ajkak nyitott szegletében.

Miért maradtam vajon még itt ennyire sokáig?
Árván is sebezhető, tovább rúgdalható, balekként
törékenyen eltaposható?!
Már senki és semmi sem lehet az,
ami rég volt.
Önmagával ritkán, ha takarózik cinkos vagy csaló!
Leszakított gyümölcs-örömök mentén
kisebb gótikus kalandokat
s több s nemesebb angyali közvetlen
kedvességet ígértek a becsapható álmok!

GOLGOTA-JÁRÁS

Az osztály a csillagvizsgáló felé vette az írányt. Míg a legtöbben kíváncsi, izgatott érdeklődéssel várták, ácsingóztak arra, hogy végre igazinak látszó naprendszereket, csillagokat, miniatűr, vagy épp kozmikus galaxisokat, bolygók maketjeit láthasssák addig akadt egy kövér, dagadék srác aki ezt az egész kirándulást valósággal úgy élte meg, akár egy nagyon fájdalmas, kibírhatatlan foghúzást.
Ha az ember lenézett a hídról, ahol jobbára autók közlekedtek, és egy kisebb focipálya is helyet kapott a csillagvizsgáló fényes, palotaszerű, kupolás épülete kisebb erdőség szélen helyezkedett el, mintha csak szándékosan akarna belesimulni a természet ormótlan rendjébe.
November végi idő volt. Az a tipikusan ,,muszáj felöltözni különben azonnal megfázol, és beteg leszel" időjárás. Lányok-fiúk vegyesen általánosságban téli, nagydarab kabátokat, kötött, meleg sapkákat és jó lábig is leérő sálakat viseltek. Voltak, akik még így is fáztak, és hallani lehet hogy kocog egymáshoz makulátlan gyerekes fogsoruk.
Öten voltak, akik - ki tudja miért -, állandóan gyilkosan fenyegették, piszkálták, ugratták, vagy csak brutális módszerekkel kekeckedtek a legtöbb gyöngeakaratú gyerekkel, főként olyanokkal, akikről előbb-utóbb könnyedén megtudták, hogy vagy képtelennek mutatkozik megvédeni saját magát, vagy olyan nyúlbéla-féle a lány, vagy a srác és sohasem üt vissza, mert például ellenzi az erőszak minden formáját. Most is erről volt szó.
Amióta az osztályfőnök feltuszkolta őket a kiránduláshoz kibérelt ütött-kopott, rozdásodó, jócskán köhögő matuzsálem buszra be nem állt a szájuk, és a hátsó üléseket saját alanyi jogon foglalták le, holott az osztályfőnök ültetési sorrendet állított össze, amit nem ártott, ha minden diák kötelezően betart.
- Nézzétek ezt a szánalmas, dagadék kis férget! Csesszünk ki vele! - mondta az idősebbik, langaléta srác, aki eddig vagy ötször bukott meg, és miután semelyik osztály nem volt hajlandó befogadni valahogy az évek során kivívta magának a rettegett pszichopata jelzőt.
- Egyszerűen utálom ezt az idióta balek pöcsfejet! Miért nem húz el az ilyen egy másik városba, hogy még a párnás seggét se lássa az ember?! - bosszankodott orra alatt a langaléta srác öccse, aki azzal vívott ki tiszteletet magának, hogy előszeretettel taposta el a pillangókat, a hangyákat, vagy fojtotta vízbe a kiskutyákat.
- A jó édes anyát a kis geci féregnek! Én azt mondom kurvára verjük agyon, hogy fossza össze magát! - ezt egy másik, halszemű, antiszociális fiú mondta, aki már többször visszabeszélt az osztályfőnöknek, aki jócskán felidegesítette magát a kamasz beszólásain, és visszakézből hatalmas, égető érzésű pofont osztott ki neki, ami miatt bosszút esküdött szinte az egész iskola, és tanári kar ellen.
A kövér srác csendes alázattal, lopakodva, hogy - remélhetőleg -, ne sértsen meg senkit inkább magányosan, elveszve kullogott az osztály sorfala mögött. S mivel ő volt a legutolsó diák jobbára a kutya sem foglalkozott vele. Nem úgy a bandatagok! Előbb ők is csöndesen hátralopakodtak, mintha elfelejtetek volna valami lényeges, fontos dolgot, aztán egymás után, akár a kóristalányok apró, gonosz dolgokat kezdtek kötött sapkás fejéhez vagdosni:
- Mondd csak te kis geci? Anyád is ekkora tehén-bálna, mint te vagy? - kérdezgették tőle, miközben könyörtelenül, gyilkos ragadozó vadállatok módján hahotáztak, és röhögtek.
- Szánalmas egy pöccsfej vagy! - közölték vele mások. - Nézzétek a hülye állat! Mindjárt sírva fakad, akár egy pisis öt éves!
Egy csipkebogyóbokor mellett haladtak el sorban, míg végül megint csak a legnagyobb, többszörösen bukott, langaléta srác agyából kipattant az ötlet, miszerint: ragadják grabancon ezt a tohonya, dagadék pingvint, és hajítsák meg a szúrós-tüskés bokor közé, lássuk életben marad-e? Mintha a természet könyörtelen törvényeivel akartak volna hazárdjátékot játszani.
- Hé fiúk! Nézzük meg ezt a rohadék marhát, tud-e repülni?! - azzal a nagyobbik, nyurga srác máris megfogta puffos télikabátja sálját, majd hajtójkáját és akkorát hajított rajta, hogy a jócskán balszerencsés, kövér srác egyenesen a csipkebogyóbokor szúros drótágai között találta magát. Szúrtak, martak, vérző stigma-sebeket vájtak egész testébe, még úgy is, hogy a csekélyke védelmet adó télikabát rajta volt. Érezte a bizsergető, égető fájdalmat, de valami sokkalta mélyebbről, gyomorszájból jövő megtorlást, és kíméletlen bosszút. Megfogadta, hogyha az életébe is kerül, de megkeserülik még tetemesen ezt azok, akik ennyire elbántak vele több mint nyolc éven át!
- Nézzétek ezt az idiota geciládát! Akkorát repült, mint a nagyágyú! - vigyorogtak gonosz, brutális tettük láttán, majd gyorsan visszaálltak a többiekhez a sor végére, és bementek a csillagvizsgálóba a nagyméretű bejárati kapun.
A dagadék, kövér srác - legalább is egyelőre -, ott szorongott, töprengett, és erősen gondolkozott a szúrós tüskés bokorban. ,,Ő csak abban volt hibás, hogy nem ütött vissza, vagy nem védte meg magát annyi éven át, vagy mindig hagyta, hogy gonoszkodó gyerekek szórakozzanak vele és megalázzák?! De hát akkor miért kellett ezt csinálni?!" - Hosszú időbe telt mire rájött a válaszra: Azért művelték ezeket az alávaló, brutális gonoszságot vele, mert mindig rossz helyen volt rossz időben, és mert sajnos vannak olyan brutális könyörtelenségű pszichopaták, és szociopaták még a kamaszok közt is, akik a jó hecc kedvéért, ha megtehetnék kedvükre felégetnék az egész elátkozott világot!
Időközben a bölcs, és már nyugdíj előtt álló osztályfőnöknek feltűnt, hogy az osztályból hiányzik valaki. Amíg egy SZTK-szemüveges forma tudós ember részletesen, de halál unalmasan darálta a szokásos rizsaszöveget egy-egy csillag, vagy fekete lyuk keletkezéstörténetével kapcsolatosan addig az osztályfőnök csöndesen, alaposan végigjárta osztályát és hamar rájött, hogy Tibi bizony sehol sincs, holott a délelőtti órák környékén ugyanúgy felszállt a kibérelt buszra, akárcsak a többiek.
- Gyerekek figyelem! Ki tudja, hogy merre van Tibor?
Lányok, fiúk vegyesen hallgattak, mint a sír. Akár még egy tű sercenő koppanását is könnyedén meglehetett volna hallani akkora csönd közepette. Persze a bandatag kamaszok még így sem tudhatták magukba fojtani a fel-feltörni készülő hahotázást és röhögést, így szinte azonnal lebuktak a dörzsölt osztályfőnök előtt.
- No, akkor meséljetek csak, ti gazemberek! Hol van Tibor?! Jól jegyezzétek meg addig innét senki sem távozik, amíg elő nem kerül Tibor! - ez persze mindenkire vonatozik! - tekintett vissza szigorún, marcona szemöldökráncolással szinte mindenkin.
- Béla bácsi! - nyújtotta ki kis kezecskéit egy barnahajú, egérhangú kislány. - Én láttam a Tibit! A sor végén!
- Jól van Eszterkém! És mikor láttad? - kérdezte kissé felidegesítve magát az öreg.
- Amikor bementünk a csillagvizsgálóba! - felelte.
- Értem! Látott, vagy hallott valaki valamit?! - kérdezett most mindenkit.
Az osztály többsége szándékosan maradt néma, hiszen ha bárki is kinyitja segítőkészen, vagy szándékosan a száját, akkor nagy a rizikója, hogy másnap őt is szabályosan péppé verik.
- Nagyon szomorú és nagyon csalódott vagyok kedves Hölgyek és Urak! Azt gondoltam, hogy az emberi jellem egy csipetnyi szikrája legalább valakikben még ott lakozik, de lehet, hogy én tévedtem! - arra számított, ha felkelti az osztálytársakban a bűntudat, vagy a lelkiismeret-furdalás aprócska gyertyalángját talán valaki mégiscsak elmondja mi történhetett Róberttel.
- Béla bácsi! - jelentkezett egy kisnövésű kislány. - A Molnár-fivérek voltak és néhány szemétkedő fiú! Ők szórakoztak vele, és valaki behajította a Robit abba a szúrós bokorba! - válaszolta remegő hangon, mint aki máris megtorlástól tart.
- Hogy? Micsoda??? - Hökken meg váratlan meglepetésében az idős osztályfőnök. - Ti gazemberek! Hát szabad így viselkedni, mi?! - úgy érezte a tehetetlen harag majd felemészti bensejét. Hol voltak már a boldog békeidők, amikor minden gyerek jól viselkedett, és nem bántott senki senkit?
- Nagyon köszönöm kedves Katalin, hogy ezt elmondtad! - most a többiek felé fordult. - Én pedig a ti helyetekben elsüllyednék a szégyentől, hogy ennyire aljasul, becstelenül viselkedtem az egyik segítségre szorul osztálytársammal szemben. Most pedig mehet mindenki hazafelé! A gonoszkodó bandatagokhoz azért még lesz egy-két szavam. - azzal sarkon fordult és sietős lépésekkel máris kirohant a csillagvizsgáló kupolás épületéből, hogy megkeresse az időközben jócskán halálrarémült diákját, aki még mindig a tüskés csipkebogyó ágai közt szorongott és esze ágában sem volt, hogy kikecmeregjen a homályosan derengő, őszies napfényre.
- Róbikám? Merre vagy? Már mindenki hazament! Kérlek gyere elő! - kérlelte, már csaknem könyörgő hangra fogta, amikor az egyik csipkebogyóbokornál meglátta a nagy nehezen kimászó, majd talpraálló, koszos kamasz srácot.
- Elmondták, hogy mi történt! Őszintén sajnálom a dolgot! - most vette csak észre, hogy Róbert potyogtatja szomorú könnyeit, reszket és halálosan fél a jövőtől. Benyúlt mellényzsebébe és adott neki egy tiszta zsebkendőt: - Töröld meg az arcodat fiacskám, aztán menj szépen haza! - közölte kimérten, diplomatikusan, és miután már mindenki elment együtt indultak vissza.
- Ez az én autóm! - mutatott kicsit büszkén, felemelt fejjel világosbarna Skoda 1500-asára az egyenesjellemű férfi. - Ugorj csak be! Hazaviszlek!
Róbert alig akart hinni a fülének, hogy a mai napi megalázó viszontagságok, pokoli tortúrák után még akad emberséges ember is a földön. Így Azonnal beszállt és magára tette szó nélkül a kissé kényelmetlen biztonsági övet.
Az öreg osztályfőnök is beszállt, majd magára csatolta az övét, belenézett a visszapillantó tükörbe, és kikanyarodott a főútvonalra. Kellemes hatvanas tempóban tették meg a visszaútat. Autóval nem is tűnt olyan egetrengető nagy távolságnak az iskola. Az öreg tanár az egyik elágazásnál tette ki Róbertet.
- No, szerintem innen már hazatalálsz, ugye?!
- I-Igen... - próbált megnyugodni, és csekélyke bátorságot erőltetni magára.
- Most az a legfontosabb, hogy nyugodj meg, gondold át a történteket, és beszélj a szüleiddel, hogy mi legyen a megoldás? Holnap találkozunk! - vaskos kezét nyújtotta, amit a kamaszfiú erőtlenül megrázott, majd a tanár becsukta a másik kocsiajtót és kicsit nagyobb gázt adva elhajtott.
,,Hogyan tudnék beszélni a szüleimmel? - futott át agyán a felismerés. Apám szinte azonnal leordítaná fejemet, hogy egy szánalmas idióta vagyok, amiért nem tudom megvédeni magamat, míg anyám megvigasztalna és semmi sem változna meg!" - s mindvégig ez járt a fejében, amíg haza nem ért.
Másnap az iskolából telefonáltak Róbert szüleinek, hogy az igazgatónő, és az osztályfőnök szeretne egy személyes beszélgetést tartani velük, ahol megbeszélnék Róbert további helyzetét. Róbert anyukája volt az, aki mindig elment ezekre a megbeszélésekre, szülői értekezletekre, hiszen apja idegrendszere nagyon sok esetben már így is a plafont súrolta.
- Asszonyom! Kérem gondolja végig jó alaposan, hogy itt most elsősorban Róbert testi-fizikai biztonsága a tét. Borzasztóan sebezhető, túlérzékeny kamaszfiúról beszélünk, akinek elég egyetlen apró kis bántás és annak is súlyos, tragikus kövekezményei lehetnek! - Szerencsére Róbert anyjával még mindig értelmesebben lehetett beszélni, mint örökké egoista apjával, így történhetett, hogy pár napon belül Róbert magántanulói státuszt kapott, kiírták nevét az osztálynaplóból, és hetente újabb és újabb tananyagokért - igaz -, még be kellett fáradnia az iskola baljóslatú, komor börtönfalai közé. Amit viszont Róbert egyetlen pillanatra sem felejtett el, az volt, hogy a bandatagokat - akiket persze jócskán elővettek, és megbüntettek, egyeseket el is tanácsoltak -, valóságos hajtóvadászatot fognak rendezni ellene, így ténylegesen jobb lesz, ha hosszú időre ténylegesen megpróbál láthatatlanná válni...

A BIZTONSÁG LÁTSZATA

- Ebből elég volt! - parancsolta kemény szigorúság álcájával a családfő, aki jóformán egész életében azt csinálta és tette, amint a határozott és karakán, talpraesett felesége mondott neki. - A gyereket önvédelmi tanfolyamra fogom vinni! - miközben saját magát hergelte, és idegesítette fel, akár egy önműködő nukleáris reaktor gyönyörű, bájos felesége kíváncsian nézett rá, és nem tudta mire vélni, hogy férje miért vetkezett ki ennyire magából:
- Nyugodj meg édes apukám! Majd megoldódnak a dolgok! Nem kell az ilyesmit elkapkodni! - igyekezett csitítgetni, - igaz -, több-kevesebb sikerrel. S minél inkább bazsagott, mosolygott hófehér mosolyával a családfő egyre frusztráltabb, és mérgesebb lett.
- Te engem ne csítitgass, ha jót akarsz magadnak! Majd fölrobbanok ettől az átkozott témától! Méghogy állandóan megverik az iskolában! Nem is akarom elhinni! Micsoda egy puhány kis pöcs, hogy még magára sem tud vigyázni! Bezzeg az ő korában én egy kézzel vágtam a földhöz a legngyobb srácokat is! - Önmagát mindig a legerősebb hím képében aposztrofálta és elvárta fiától is, hogy kemény, tökös legény legyen, akit rengeteget verekszik. Most viszont, hogy sok minden tudomására jutott azt hitte, hogy felesége csupán tréfálkozik vele, hogy őt jócskán felbosszantsa.
- Igen apukám! Sajnos megtörténtek ezek a dolgok!
- Igazán?! Hát akkor majd én teszek róla, hogy ne verjék péppé mindennap! Hozom a kocsikulcsot! - azzal már vette is kabátját, farmert vett, szájában füstölgő cigarettavéggel kicsit úgy nézett ki mint Steve Macqueen. - Róbert? Merre vagy?! - kiabált be a gyerekszobába, ahol a tizenkét éves fiú épp a szokásos háziját írta.
- Itt vagyok... apa... - szólt ki remegő hanggal.
- Gyorsan kapd össze magad és nyomás! Elviszlek egy karatetanfolyamra! Mozgás!
A fiú - látszólag -, szinte semmit sem értett abból, hogy vajon már megint milyen tervet eszelt ki apja, aki előszeretettel szégyenítette meg mások előtt, hiszen saját benső érzelmeit képtelen volt kimutatni. Róbert engedelmes, szófogadó fiúként felöltözött; farmer, kopott szürke pulóver, amiben szinte kivétel nélkül úgy festett mint valami nagy kövér egér, és szintén szürkés baseball-sapkát nyomott a fejére, hiszen mostanság kissé ciki lett öregjével együtt mutatkozni, aki még az utcán is - előfordult -, hogy kedvére üvöltözött fiával méghozzá torka szakadtából.
- Anyus! Mi akkor elmentünk aztán majd jövünk! - közölte feleségével, majd jó erősen bevágta maga után a bejárati ajtót. A csinos asszony még szeretett volna mondani valami ösztönző, bátorító kedveskedés egyszem fiának, de inkább levonta magában a következtetést: ez olyan ,,férfias dolog."
A családfő nem különösebben tartotta be a közlekedési szabályokat, amikor kikanyarodott rozsdásodásnak indult Lada Szamarájával a főútvonalra. Jóformán az összes piros és sárga lámpánál és útkereszteződésen átment anélkül, hogy rendesen körbenézett volna. Szájában továbbra is cigaretta fityegett és mivel már a kocsi teljes utastere masszív, gusztustalan, füstben fetrengett Róbert is egyre jobban lilult-kékült, mire apja észrevette, hogy jobb lesz, ha letekeri az ablakot.
- Micsoda egy szerencsétlen puhány vagy édes fiacskám! Még a cigit se bírod! - mosolygott gonoszul az orra alatt. Mégis valahogy alvilágias, ravaszkás mosolya mögött féltette és szerette is a fiát.
Csikorgó kerékkel fékezett le az autóval a Királyhágó utcánál, ahol a százharminckilences busznak is volt egy kivénhedt, kissé ócska megállóhelye. Kiszálltak, majd a családfő bezárta az autót, és nekivágtak a meredek, hepehupás, macskaköves utcának, ami néhol kanyarokat tett, mint egy közepes méretű kígyó, ami legszívesebben saját farkába szeretett volna harapni.
Alig tíz perces séta után érkeztek meg az egyik önvédelmi tanfolyamokat tartó konditeremhez.
- No, meg is érkeztünk! - legszívesebben ott helyben nagyot lökött volna fián, és egyszerűen betaszítja a kapun, de mivel tartott felesége felelősségre vonásától ezért úgy vélte mégiscsak hasznosabb, és célszerűbb, ha fogja magát és bekíséri.
- Apa... egy kicsit félek... - jegyezte meg halk egérkehangon a fiú, de szemmel láthatóan apját máris lenyűgözte az üvegvitrinben tárolt győzelmi trófeák, és díjak sokasága.
- Mit motyogsz itt nekem?! - förmedt rá, mint akit szándékosan hoztak ki béketűréséből.
- Egy kicsit félek... - jegyezte meg most valamivel hangosabban.
- Leszarom kisöreg! Hol is van az oktatás?! - tanácstalanul körbefordult párszor saját tengelye körül, és már nyúlt is volna a következő cigiért, amikor meglátta a nagy, piros figyelmeztetést, hogy az épületben tilos a dohányzás! Erőt vett rajta az ideges türelmetlenkedés és gyors rohanással elkezdett válogatni az ajtók között, míg végül kiáltásokra lett figyelmes. ,,Talán ők lesznek azok!" - gondolhatta, és benyitott, mit sem törődve azzal, hogy félbeszakítja az órát.
- Oh! Elnézését! Jó helyen járok? Ez itt az önvédelmi tanfolyam? - kérdezte, akár egy megilletődött túrista, aki útbaigazítást kér.
Egy feketeöves, fekete ruhát viselő, középkorú, komoly férfi lépett oda hozzá, majd azonnal hangosan fel is csattant:
- Azonnal vegye le az átkozott cipőjét, ha a szőnyegre akar lépni!
Az apa jócskán megilletődött, hiszen nem volt ő hozzászokva, hogy mások nyilvánosan is kioktassák, így máris ledobta mind a két cipőt. A kis csoportban vegyesen, törökülésben ültek fiúk-lányok, és mindenki kíváncsian sutyorgott arról, hogy vajon mi lesz ennek a párbeszédnek a végkifejlete?
- Vannak felnőtt csoportjaink is! - közölte kimérten a mester.
- Ó! Félreértett kedves Uram! - szabadkozott. - Én csak a fiamat hoznám ide, ha nem gond! - kiszólt a kongó folyosóra, ahol Róbert árván sétálgatott.
- Ő a fiam Róbert! Na? Köszönj már az isten áldjon meg! - utasította feszülten.
- Jó napot kívánok!
- Üdvözöllek! Csapat! Felállni! Meghajlás! - kántálta a vegyes társaságú csoport felé. A gyerekek azonnal parancsszóra meghajoltak, majd kíváncsian, gyanakvóan kezdték szemlélni a félszeg, tétova, kövér srácot, aki még mindig tétován topogott a szőnyegen, majd amikor rájött, hogy nem árt, ha leveszi a cípőjét, máris lázas sietséggel húzta le magáról a lábbeliket.
- Na, akkor édes fiam! Én akkor megyek is! - A családfő azt hihette, hogy ennyivel megússza a dolgokat, ám a fekete ruhás mester gyorsan odasietett hozzá és kérdőre vonta:
- Bocsásson meg kedves Uram! A részvételi díj és a tagsági díj is tízezer forintba kerül! A bemutató ingyenes! - közölte kimérten.
A családfő jócskán meglepődött, elvégre arról nem volt szó, hogy majd fizetnie is kell bizonyos dolgokért. Idegeskedve vette elő zsebéből a pénztárcáját és serényen kutatni kezdett. Mintha a fogát húzták volna nyújtotta át a tízezer forintos bankjegyet a karatemesternek, aki persze zokszó nélkül el is fogadta. Az apa nagy sietve eltűnt, így Róbert magára maradt saját rettegő félelmeivel, és egy új élethelyzettel, amivel nemigazán tudott mit kezdeni.
- Gyerek közelebb... hogy is hívnak? - kérdezte a mester.
- Róbert... - felelte halkan.
- Á, értem! Állj ide a kör közepére! Megnézzük, hogy tudsz-e védekezni!
Róbert bizalmatlanul, apró lépésekkel közelítette meg a küzdőteret, és torkában gombócokat nyelt vissza, hogy vajon most meg mi fog történni?!
- Akkor most kérnék egy önkéntes jelentkezőt, aki megmutatja újdonsült növendékünk számára az önvédelem alapfogásait!
Egy kislány jelentkezett. Elszánt volt és tettrekész. Akár egy harcias Tomb Raider vagy amazon, aki bárkit meg tud verni.
- Figyelem! Szembefordul egymással! Meghajlik! Köszöntés! Harc! - közölte hangosan a mester, majd hátralépett pár sorral.
Róbert és a barátságosnak éppen nem tűnő kislány egymással szemben állt, és farkasszemet nézett. Róbert védekező ösztönnel máris addig igyekezett hátrálni, amíg a gyerekek gyűrűjében el nem ért a küzdőtér végéig, ahol törökülésben ültek a többiek. A kislány azonnal a támadás taktikáját választotta és látszólag mindenre elszánt könyörtelen, hajthatatlan, és elszánt ellenfél volt. Párat ütött, öklözött és rúgott a levegőben, majd egyre harciasabban üvöltött, amikor tapasztalhatta, hogy Róbertet sehogyan sem képes megütni, hiszen az gyáva nyúlként egyelőre hátrál.
- O.K. Kira! Elég lesz! - utasította a mester a kislányt, akin meglátszott, hogy győzelemhez szokott, és új volt neki ez a mostani helyzet. - Róbert! Ez szép védekezés volt! De a hátrálás nem mindig megfutamodás! Most én próbállak megütni! - azzal minden szószaporítás véget, már ellenségesen azonnal célba vette a védtelennek látszó kamasz gyereket, aki - igaz -, felemelte mind a két öklét, de képtelen volt bárhogy is védekezni.
A karatemester rúgott és vágott, levegőbe sújtott és a gyerekek nem állhatták meg, de sokan óhatatlanul is elkuncogták magukat, és kisebb-nagyobb kacagások is előfordultak. A mesteren egy idő után a verejtékezés általános fizikai jelei látszódtak.
- Védekezz! Gyerünk! Egy, kettő, egy kettő! Használd a kezedet, és az öklödet! - utasította több-kevesebb sikerrel, ám Róbert továbbra is körbetáncolta az egész küzdőteret, és semmi szín alatt nem engedte, hogy megüsse a - most szemlátomást -, kissé zabosan dühös mester.
- Állj! Elég lesz! Hú! Megizzasztottál, és az nem bölcs dolog! - közölte, majd szembefordult fele, és tiszteletadással meghajolt. - Szóval piszkálnak a suliban? - azt gondolhatta, hogy sikeresen felpiszkálhatja majd, így előhozva belőle a haragot és az indulatot. De Róbert továbbra is úgy nézett rá, mint olyasféle emberre, aki csak ugat, de nem harap! Ezt hamar megérezte a mester is, majd egy óvatlan pillanatban arra utasított néhány gyereket, hogy kerítsék körbe a gyáva srácot: lássuk miként és hogyan próbál védekezni a túlerővel szemben?
- Fogjátok körbe! - utasította őket.
Néhány gyerek szonnal támadó ellenállást vett fel, és ellenségesen körbefogták Róbertet, de egyelőre nem merték megtámadni a mester beleegyezése nélkül. Róbert továbbra is folyamatosan mozgásban volt. Gondolhatta
,,Ha mozgásban vagyok akkor nem kaphatnak el!" - s mennyire jól gondolhatta, mert a gyerekek többsége nem mozdult, vagyha néhány vállalkozószellemű megpróbálta Róbert úgy ugrott el előle, akár a szöcske.
- Csapat! Állj! Meghajlás! - kántálta kis idő múlva a mester. - Hát... Róbert! Szeretném, ha megbeszélnéd a dolgot a szüleiddel! Ha valóban ide akarsz járni, akkor ahhoz elköteleződés kellene! Én most elbúcsúzom tőled! Gyerekek! Hajoljatok meg! Azért szép védekezés volt!
A gyerekek egyszerre hajoltak meg Róbert pedig hazament egymaga, gyalog és miközben a buszon üldögélt folyamatosan az járt a fejében, hogy vajon mit mondd majd otthon a szüleinek, főként idegbeteg apjának, aki jóformán a semmiért fizetett ki tízezer forintot?!

EGYSZERŰSÍTETT MEGÁLLAPÍTÁS


Hogy is juthatnánk el csontig lecsupaszított,
legbelsőbb, rejtegetett világunkba,
mikor árván sírdogáló kisgyerek nyafog,
nyűszít mibennünk s nem engedi meg,
hogy felnőttek galád, alantos, mihaszna
módján önmagunknak is hazudhassunk?!

Űzött, számkivetett vadakként átgázolunk
tajték-csatakosan tótágast-állt életünkön
s az ami még elérhető lett volna;
babonázó, kacér mosolyok tűz-lobbanása,
szerelmi mindenség halhatatlan beteljesedése
már rejteknek, menedéknek se jó,
hiszen rég elvesztette bimbozó, kegyes varázsát.

Szellős, nyirkos árkok, csapdákba
hajszolt ásító szakadék-vermekbe hajszolnak
bennünket a megszépített, idillikus álmok.
Közelítő, ordas-csaholó fakrasfalkák lesben állnak,
majd orvul s merészen támadnak.
- Régóta gyarlókká fonnyadtunk mi!
Csak a hasztalan, semmirekellő karrierálmokért
nem érdemes már küzdeni!
Egyszerre szándékosan tétovázunk, botladozunk
- körbekerít bennünket orvul alattomos,
hitszegő ígéretek,
széptevések milliónyi színeváltozása.

A nyiladozó értelem ravasz intelligenciája
csupán csak kivételes emberekben mutatkozhat meg.
E sanda, velejéig ártó Hiéna-Korban
mikor a szabad-gondolatok s eszmék
szikra-bontogató, kreatív fénye egyre fogyatkozik
s lankad - némán meghagyott gondolkodókat,
hírmondó prófétákat egymás után
sorra végzi ki a Hóhér-Idő!

Nem oldódhat immár sosem gyötrelmes
magányunk, dac-szabdalta szikla-felelősségünk!
Kik még egykoron őszinte szívekkel igazán szerettek
minket most gyatra, tehetetlen földi sutasággal
tékozlón elbitangolják nem csupán a szeretet bilincseit,
de még gyermekeiket is könnyedén meg s kitagadják.
Tündöklőbb fényű otthon-menedéket
kellene teremteni kihűlt, jeges éjszakákban!