CSAPÓ, FELVÉTEL!

Azt hiszem minden embernek szüksége van a tudatos magány megélésére. Főként azoknak, akiknek a személyisége alapból egyfajta  ,,magányos farkas" vagy ha tetszik ,,örök lázadó" stílussal párosul.
Szüleim elfoglaltak voltak, és kisgyerekként az ember kicsit hamarabb megérti, hogy a szülők elsősorban azért dolgoznak, hogy imádott gyerekük semmiben se szenvedjen hiányt, és persze mindent megkaphasson, ami egy hozzávetőlegesen egészséges gyerekkorhoz segítené hozzá. (persze többé-kevésbé)
Különös, furcsa gyerek lehettem, mert önző módon mindig is elsősorban a saját dolgaim után mentem, és csupán olyan dolgok érdekeltek, melyek kíváncsiságomat, érdeklődésemet felkeltették.
 Mindig úgy képzeltem, mintha egy film főszereplője volnék, aki sárkányokkal, vagy űrmutánsokkal viaskodik, és akinek olyan jó bajtársai vannak, mint Batman, vagy Vasember. S ha kicsit jobban belegondolok mennyivel jobban telhetett volna a kisiskolás korszakom, ha olyan igazi barát vigyázott volna rám, nehogy egész álló nap péppé verjenek, mint a hihetetlen Hulk, vagy Akció Jackson.
Hat-hét éves töpörtyű voltam, amikor ment a tévében a Farkasokkal táncoló, és szinte azonnal magával ragadott a western-műfaj emberi sajátossága.
 Az a különös, sokszor szinte zsigerileg kegyetlen világ, ahol az adott szónak még becsülete volt. Tehát, ha egyik cowboy a másiknak szavát adta akkor azt még ha halállal is fenyegették, vagy ripityára törték összes csontjait semmi áron se szegte meg.
Ha filmet néztem rozzant, kissé agyonstrapált, matuzsálemnek is beillő Akai videómagnónkon, melyet apám a végtelenségig szerelt, barkácsolt, mert mindig a profi képminőségre igyekezett törekedni, ami aztán valahogy szinte sosem sikerült neki, mert - kivétel nélkül -, szinte mindig kásás, zizegő lett a kép, mindig úgy éreztem magam, mintha legjobb barátaim volnának azok a szereplők, akiket láthatok.
 Egy kisgyerek számára, akinél a képzelet és a valóság igen-igen sokszor hajlamos összekutyulni annyira valóságosnak, élet közlinek tetszett, amint Steve Mcqueen szinte rámosolyog az emberre miközben Ford Musztángjával üldözéses jelenetben vesz részt San Francisco utcáin, vagy amint Kevin Costner átvágtat kedvenc hátas lován Ciscón a préri, és összebarátkozik egy sziú törzzsel.
Mindez mennyire valóságosnak, emberközelinek tetszett, hogy totálisan magába szippantott a filmek varázslatos világa. S mint minden kíváncsi, játékra, bolondozásra kapható gyerek hamar rájöttem arra, hogy meg kell tanulnom kizárni a külvilágot, és elfoglalni saját magamat úgy, hogy ezzel ne sértsek, vagy bántsak meg senkit.
A nagy kedvenc időszak az volt, amikor a suli után hazamentem, és letudva aznapi kötelességeimet úgy, mint házi feladat írás, és tanulás után illett megvárnom míg folyamatosan éjszakás műszakot vitt apám fölébredt az ebéd utáni jól megérdemelt szunyókálásából, és berakhatom végre egész álló nap nagyon hiányolt.
- Édes kicsi fiacskám! Muszáj nekünk állandóan Farkasokkal táncolót nézünk? Miért nem rakjuk be inkább a Halál ötven óráját, vagy a Piszkos tizenkettőt? - kérdezte érdeklődést mímelve apám, akinek kedvence filmjei kivétel nélkül a háborúk közül kerültek ki. Ki tudhatja miért?
- Jaj, apu! Most jön a legjobb rész! - lekuporodtam kissé rojtosodásnak indult nappali szőnyegünkre és szinte eufórikus részegséggel bámultam megbűvölten a képernyőt, ahogy egyik kedvenc színészem vajon mit fog mondani először, hogy elnyerhesse az indián törzs bizalmát.
Mivel apám kitartó makacsságommal szinte semmit sem tudott kezdeni ezért úgy döntött, hogy inkább újságot olvas, vagy cigizik mindig váltott sorrendben.
Meglehet pár éven belül azért vettünk egy második tévét is, hogy azt is nézhesse, ha épp nincs ínyére az, amit a nappaliban lévő főtévén láthat.
A horrorfilmek borzongása valósággal lélektani kataklizmákat idézett elő bennem. Amikor a Rémálom az Elm utcában c. filmet néztem, és mondjuk már javában elmúlt este fél nyolc, amikor egy kissrácnak már réges régen ágyban volna a helye szabályos jéghideg borzongás, és halálfélelem kerített hatalmába, hogy mi van akkor, ha Freddie Kruger tudja hol lakom, és éjjel esetleg engem is meglátogat, mert nem akartam megenni az iskolai menzán az aznapi patkány-kajának csúfolt spenótfőzeléket tükörtojással?
Amikor apám hajnali fél háromkor - szokás szerint -, útra kelt, hogy munkába menjen mindig benézett óvatosan kihajtva a gyerekszoba általában szándékosan becsukott ajtaját.
 Most is csupán bepillantott, hogy alszok-e? Nem tudom, hogy sikerült-e megtévesztésem, és átverésem, de mindenesetre újból becsukta a gyerekszoba ajtaját, amint azt látta, hogy békésen hortyogok a fal felé befordult testhelyzetben.
Amint elment a munkába visszafordultam hanyadt fekvésbe, és addig a mennyezetet, és ajtómat bámultam, amíg kicsivel hat óra körül nekem is fel kellett kellenem, hogy anyám reggelit készíthessen.
- Kincsem! Álomszuszék! - lépett kicsit sürgetőn szobám zárt világába anyám. Máris megkocogtatta gyengéden méretes elefántfüleimet, melyről már anyai nagyanyámnak is vegyes véleményei voltak.
- Mi baj van kicsim?! - nézett végig rajtam, hiszen aprócska, rágcsáló szemeim alatt méretes szarkalábakat növesztett a rémálmokkal teli éjszaka. - Nem aludtál valami jól?!
-  Hát.... nem igazán... - feleltem bizonytalanul, mert anyámnak különleges képessége volt arra nézve, hogy valósággal is a rejtett gondolataim közé lásson.
- Túl vagy rajta és ez a lényeg! - simogatta meg babusgatva fejemet. - Reggelit csináltam, úgyhogy azt eheted! Ma kicsit hosszabban bent kell maradnom dolgozni! Apáddal ne szedjétek szét a házat, ha kérhetem! - újabb cuppanós puszi következett ezúttal a homlokomra, majd anyám sietve elindult dolgozni a hajnali derengő sötétben. Később rendre visszatért ez a jelkép József Attila gyerekkorára gondolva...
Gyorsan megettem szendvicsemet és amíg nem kellett suliba indulnom addig betettem egy filmet a videoba, ügyelve rá, hogy kikapcsolódhassak a pokoli tortúrák előtt, hiszen egyáltalán nem voltam valami népszerű srác az iskolában. Sőt! Örültem, ha vérző orral, és sajgó kék-zöld-lila végtagokkal megúszhattam a kisebbfajta csetepaték folyamatos sorozatát.
Amikor Kris Kristofferson mint gumi kacsa sötétszínű kamionját vezette a Konvoj című filmben érdekes módon én is alig vártam, hogy végre betölthessem a tizennyolcat és vezethessek. És milyen érdekes a sors kiszámíthatatlan szeszélye, hogy amikor betöltöttem a megfelelő életkort már egész más dolgok kezdtek érdekelni, főként apám idegeit gyepálva.
 Érettségi ajándékként - szerencsére nem autót kaptam -, de egy akkori technikai újdonságnak nevezhető videokamarát, ami - a mostani hipermodernekkel szemben -, meglehetősen nehéz és vaskos volt, és ormótlanul állt valahányszor ez ember megkísérelt videókat készíteni vele, mégis szinte azonnal megéreztem, hogy akárcsak egy jóbaráttal máris létrejött egy közös, eltéphetetlen kapcsolódási pont: a filmkészítés varázsa.
- Na, mi lesz?! Próbáld már ki! - parancsolt rám hihetetlenül izgatottan apám, aki még jobban levolt nyűgözve, és persze alig várta már, hogy kinyissam a kincseket érő, túlméretezett dobozt. Annyit mondhatok, hogy volt aztán eget rengető meglepetés, és hosszú percekig szóhoz sem jutottam, hogy én a hitvány senki, aki épp csak hogy kijött a kamaszkorból, de még cseppet sem érzi magát teljesjogú felnőttnek - az majd csupán harmincon túl következik -, máris belépett egy olyan emberi körbe, aminek csupán igen-igen kevesen lehetnek megbecsült tagjai.
- De, hát... ezt most... ez az enyém...? - sokáig hüledeztem, és képtelennek tetszett a valóság, hogy ennyire drága ajándékkal leptek meg szüleim.
- Igen kincsem! Ez a tiéd! Mintha azt mondtad volna, hogy a Színművészetire készülsz!
- Igen... hát persze, csak... nem gondoltam volna...
- Jól van! Elég legyen ebből a szócséplésből! Inkább próbáld ki! - sürgetett gyerekes türelmetlenséggel apám.
Szándékosan késleltettem a csomagbontást, mert folyamatosan figyelnem kellett apám reakcióit, aki már ott tartott, hogy csaknem majd fölrobbant a türelmetlenségtől.
- Apus! Hagyd, hogy a gyerek örüljön egy kicsit! - dorgálta meg férjét anyám szelíden.
Amikor aztán sikeresen átestünk a jeles, ünnepélyes gesztuson agyamban rögtön megfogalmazódott a filmkészítés ötlete. Valahogy muszáj volt kifejeznem magamat, még ha eredetileg fogalmam sem lehetett arról, hogy hogyan is fogom ezt megcsinálni? Elvégre már ekkor szembesülhettem azzal, hogyha az embernek semmilyen protekciója sincsen, vagy érdemi, használható kapcsolata akkor bizonyos vékony jégen táncol a filmkészítés, filmrendezői szak, annyi szent!
A kamerával viszonylag azt lehet mondani, hogy hamar összebarátkoztunk. Úgy illett a kezembe, mint egy toll, vagy egy roppant hatékony önmegvalósítási eszköz, mely elvezethet a jövő felé.
A fordulat - mint az életben kivétel nélkül szinte mindig -, egy kellemes, tavaszias jellegű keddi napon következett be, amikor egy folyamatosan pöfékelő, arrogáns színész közölte, hogy jó leszek máshova is, és nem szükséges elkapkodnom a jövőmet! - Akkor értettem meg, hogy sajnos itt már egyáltalán nem arra voltak kíváncsiak az adott felvételiztetők, hogy vajon az illető milyen kreatív módszerekkel képes elkészíteni egy-egy filmet, sokkal inkább arra, hogy befolyásos, filmes, szakmai körökben vajon hány bizalom, garancia-nevet ismer, akik jótállhatnak érte, ha a szükség úgy hozza.
Úgy jöttem ki a felvételi vizsgáról, mint egy élőhalott zombi, akin átment legalább ötven Himalája-súlyú kamion. Anyám persze folyton kérdezgette: hogy vagyok? hogy vagyok? Mintha az a tény, hogy a jövőmnek totálisan befellegzett már nem is volna annyira számottevő vagy lényeges, mint korábban.
- Semmi vész! - válaszoltam egyáltalán nem meggyőzően, és amikor később anyám lement valami apróságért a vegyesboltba elbújtam a fürdőszobába és megsemmisülten zokogtam, persze gondosan ügyelve arra, hogy ebből anyám - remélhetően -, az égadta világon semmit se vegyen észre.
- Nem baj kincsem! Most inkább koncentráljunk arra, hogy valamelyik helyre fölvegyenek! - biztatott.
A nagybetűs igazság sajnos az volt, hogy semmi kedvem sem volt bölcsésznek állni, tanárnak pedig még kevésbé. A tanárok többsége úgy is hajlamos kiforgatni minden egyes szót, amit a diák kimond, és egoista megkérdőjelezhetőséggel viszonyulnak szinte bárkihez, aki másként gondolkodik, mint felettes szuper egojuk.
Amint bekerültem az egyetem viszonylag védett, mégis öngyilkos hangulatokat növelő patinás falai közé a legnagyobb baj a baráti és szakmai jellegű kapcsolatok kialakítása volt. Miként érhető el, hogy egy kreatív, újító közösségben a bizalom megalapozható legyen, és vajon meddig tartható fenn egy-egy barátság? Egy egész életen keresztül, vagy csupán ideig-óráig?
- Sziasztok! Érdekelne, hogy közületek ki akart Színművészetire járni? - fordultam jövendőbeli csoporttársaim népes táborához, pedig szinte sosem voltam egy tipikus barátkózós típus. 
- Hát én mondjuk sokszor megfordultam a Földessy Margit Színitanodájában! - jelentette ki félvállról egy kissé provokatív, és fennhéjázó hölgyemény, akinek a kedvenc itala a whiskey volt, és később, amikor torokgyulladást kapott az egyik jófej beszédtanár azt javasolta, hogy szigorúan csak skót malátapálinkával öblögessen, de ne igya meg!
- Csak azért kérdem, mert jó volna összehozni valami szuper-kreatív dolgot... - jegyeztem meg újfent, holott az illető hölgy szándékosan más irányba nézett, és látszólag magasról tett arra, hogy én is ott ücsörgök a többiekkel az aulában.
Később volt egy őzikeszemű, huncut lány, aki kissé szégyellhette aprócska pöttyöknek látszó szexis szeplőit arcának orr melletti részein, pedig szerintem észbontóan egzotikus és roppant kifejező lett tőle szupermodelleket is megszégyenítő arca. Utólag visszagondolva, ha nekem ilyen barátnőm lehetett volna, és később még családot is sikerül alapítanom hálát adtam volna a sorsnak, hogy ilyen hölgyet vezérelt ismeretlenül az utamba.
Ennek a szexis hölgyeménynek az akkori párja egy filmrendező hallgató volt, aki állítólag a nagyágyúkkal szeretett volna filmet készíteni, és a nagy előadóban az egyik dög unalmas irodalomtörtént órán kifakadt jó hangosan a visszhangokat verő teremben, hogy az élet mennyire szar, és igazságtalan, meg hogy aki ténylegesen kreativkodni akar azt megfosszák minden lehetőségtől! Az adott filmrendező hallgatót gyorsan kivezették a teremből, elvégre nem hagyhatták, hogy rendbontó viselkedésével veszélyeztesse a többi hallgató oktatási jogát és egyebet.
Később jó lett volna megkeresni ezt a különc fickót, mert úgy vettem észre, hogy szupermodell barátnőjének nagyon bejött, hogy verseket firkálgatok, és állítólag csajozós dumám is van, de a hevenyészett köszönéseken túl másra aligha futotta.    
Néhány viszontagságosra sikeredett évvel később diplomát kézhez kapva áttértem - persze csupán csak autodidakta módon a forgatókönyvírásra, és ehhez igyekeztem beszerezni minden szükséges, kissé borsos árú filmszakmai könyvet. Nagy segítségemre volt az egyik kedvenc, olvasmányos könyvem, akit a Rákóczi úti könyvesboltban fedeztem fel, mint annyi más rejtett, eldugott kincset Syd Fieldnek a forgatókönyvírás alapjai című munkája, ami egyszerre olvasmányosan, érzékletesen, laza, könnyed nyelven tálalta, persze hasznos filmes példák egész során át illusztráltan a forgatókönyvírás csínját-bínját.
Az igazság az volt, hogy ki nem állhattam azokat a webkamerás workshopokat, ahol tizenöt jelentkező izgul, feszeng egy egérlyuknyi aprócska teremben, és szinte érződik, hogy csak meg ne kelljen szólalni, csak tekintsenek mindenkit levegőnek, hiszen az adott tanár azt szereti, ha hallathatja a saját megkérdőjelezhetetlen hangját.
Szándékosan több napomba is beletelt mire kiveséztem ezt a rendkívül nélkülözhetetlen könyvet, és - mindenfajta beképzeltség, vagy arrogancia nélkül mondhatom -, szerintem egész rendesen elboldogultam. Saját irodalmi jellegű novelláimat, regényeimet vettem alapul, és próbáltam adaptálni egy kétórás forgatókönyv-ötletté, amit persze eszem ágában sem volt se pályázatra, se egyéb frusztráló, idegesítő megmérettetésekre elküldeni elektronikus úton, mert annak nem sok értelmét láttam, ha folyamatosan akad egy-két túlértékelt perc-emberke, akik szándékosan akadályozzák az egyes emberek alkotói szabadságát.
Régi, és későbbi új barátaim egyetértő véleményét hálás szívvel vettem, mégsem tudtak napirendre térni bepánikolásra hajlamos viselkedésemet illetően, ami nagyjából abban merült ki, hogy minden ún. lehetőséget, - már, ha volt egyáltalán ilyen -, tudatosan ellöktem magamtól, mondván szerettem volna a saját lábamon boldogulni.
Kis családunk egyik távoli ismerőse valahol külföldön kezdett új életet. Állítólag reklámszakember lett, és voltak filmes érdekeltségei is. Úgy gondoltam nem az a baj, ha az ember gyerekes naivsággal megbízik a másikban, sokkal inkább, ha ha becsapják és visszaélnek a felkínált bizalommal. Így történhetett, hogy egyelőre forgatókönyves vázlataimat, digitálisan elkészített ötleteimet lementettem pendrive-ra és egyelőre csöndes alázattal arra várakoznak, hogy egy szemfüles, alkotói szabadságában nem korlátozott, külföldi filmes teamjében landolhassanak.