ZSARNOKI ADRENALIN

A háromtagú család tagjai megérkeztek a kétszintes, impozánsnak tűnő, ám valójában jócskán lelakott családi házhoz, amin meglátszott, hogy egyszerre több család is bátran osztozkodik rajta.
- Kérvényt nyújtsak be, hogy gyertek már az ég szerelmére! - Az apán jócskán meglátszott, hogy annyi kedve sincs a rokonlátogatáshoz, mint a foghúzáshoz, de hát, ha egyszer már megígérték, hogy benéznek nem akarta megváltoztatni véleményét.
- Jól van apukám! Ne izgasd magad! Normálisan is el lehet ezt intézni! - felelte lazán, szinte természetesen a mindig filigrán, és csinos feleség, amivel valósággal az őrületbe kergette a férjét, akinek muszáj volt rágyújtania egy újabb cigire, mintha ezzel akarná enyhefokú idegességét, frusztráltságát tompítani.
- Na! Mi lesz már a kurva életbe! Mozgás! - annyira ideges lett, hogy a finom hajszálerek fokozatosan megrepedtek, és bordóra színezték enyhén püffedt arcát, mint aki egyébként is magas vérnyomással küszködik.
- Gyere kincsem! Száll ki nyugodtan! - kérlelte kisfiát a szép anyuka, aki halálosan rettegett az állatoktól, és valahogy nem igazán akarta betenni a lábát olyan helyre, ahol legalább három jókora, marcona házi kedvenc őrzi a rendet.
- Anyu! Muszáj?! - kérdezte kétségbeesett, egérke hanggal.
- Igen drágám! Muszáj! Ne idegesítsük fel apát, mert az egyikünknek sem lesz jó! - A csinos feleség, mintha hozzászokott, vagy inkább beletörődött volna abba a különös életformába, melyet egy hirtelenharagú ember mellett kellett kialakítania a kölcsönös kompromisszumkeresés reményében.
Időközben a családfő a berekedt, ócska csengőhöz lépett és jó szokásként háromszor becsöngetett mire három hatalmas farkaskutya rohant ki eszeveszett iramban a házból, és eszeveszett gyilkos iramban, tetemes nyálcsorgatások, és dühös ugatások közepette máris nekitámadtak a kerítésnek, és a kissé megszeppent családfőnek.
- Hát sziasztok kiskutyák! - próbált velük viccelődni a családfő, ám hamar rájöhetett, hogy ez nem igazán volt a legjobb ötlet, mert mind a három kutya úgy viselkedett vele, mintha azonnal át akarná harapni a torkát. - Hahó! Van bent valaki? - kérdezte kissé inába szállt bátorsággal.
Így is legalább tizenöt percbe biztosan beletelt mire kijött a családfő kissé szétszórt, topis öccse, és megpróbálta elzárni a három vérszomjas, ugyanakkor kíváncsi ebet a látogatók útjából.
- Sziszasztok! Hogy vagytok? - kérdezte előbb bátyát, akivel kezet ráztak, mintha már ezer éve nem látták volna a másikat. Felszínes gesztusukat nem lehetett félreérteni. - Mindjárt megkötöm ezeket a bestiáka, de ti gyertek csak be! - üdvözölte őket, miközben szinte vasmarokkal igyekezett tartani a három négylábú csirkefogót.
- Köszönjük, de megvárjuk, amíg bezárod őket, mert a gyerek valósággal retteg az állatoktól! - jelentette ki az apuka, mintha ez sokkal inkább dicsőségszámba menő érdem, semmint szégyen volna.
- Apukám! Ezt most miért kellett?! - dorgálta le rögtön felesége. - Szegény Tóni így is iszonyatos stresszben van, és akkor még jössz ezzel a hülyeséggel!
- Miért? Talán nincs igazam? - nézett vissza rá kérdően. - A fiacskám egy beszari nyúl!
- Apukám! Ez nem volt szép! - közölte kimérten az asszony, majd megfogta fia kezét, és megpróbáltak gyors lépésekkel besurranni a házba, amíg a három kutyát lefoglalta az apuka öccse.
Odabent aztán a totális rendetlenség és fejetlenség uralkodott. Kiderült ugyanis, hogy a sógorasszony testvérének a két kislánya is itt van, és miután már így is két unokatestvér volt a házban, így a gyerekek száma egyszerre négy főre nőtt, ami valósággal újbóli félelmekre, kisebbrendűségi komplexusokra késztette Tónit, aki abban a percben, hogy megérkezett leült a leghátsó sarokba, mintha büntetésben lenne, és egész idő alatt egy mukkot se szólt.
- Kérsz egy kis... üdítőt? - kérdezgette tőle a sógorasszony, akinek kedves, barátságos gömbölyű arca, és termetes teste volt, de nagyon jószívűnek mutatkozott.
Tóni tétován, kérdőn nézett anyukájára, aki bólintott ezzel jelezvén, hogy nyugodtan ihat akár még üdítőt is, amiben sok a cukor, és az elhízás első elixírje.
- Tessék drágám! Csak szólj nyugodtan, ha szeretnél még valamit! - adta át a műanyag pohárba töltött üdítőt az asszonyság.
Az ebédlő volt a lenti helység központi része. A konyha egérlyuknyi területre volt összezsúfolva közvetlenül a bejárati ajtó és a fürdőszoba között. Most is éppen melegszendvics, és tartósnak ígérkező bundáskenyérillat lengte be, amitől igaz ugyan, hogy valamicskét otthonosabb lett, mégis a tartós illatokat egyre nehezebbnek tűnt kiszellőztetni.
A kisebbik unokatestvér vadiúj Playstationt kapott legalább három játékkal, és egész napját a szőnyegen ülve, játékirányítóját nyomkodva töltötte, és látszólag az sem érdekelte, hogy a világ tótágast áll körülötte.
- Krisztán! Légy szíves mutasd meg Tónikának az új játékaidat! Viselkedj rendesen! - kérte a sógorasszony kisebbik gyerekét, aki ügyet sem vetett rá, egyre csak a játékkonzol gombjaival babrált. Éppen olyan játékot sikerült a szülőknek vennie, ahol az embernek ocsmány zombikat kellett halomra lőniük kissé véresen. ,,Ugyan ki játszik ilyesmivel?" - gondolhatták egyesek.
Tónit nem különösebben érdekelték a véres, lövöldözős játékok annál inkább az az ósdi, kissé viseletes hintaszék, mely a nappaliban árválkodott egymagában, és valahányszor az ember csak beleült recsegő-ropogó hangot adott ki.
Óvatosan beleült pufók testével, és föl-le kedvére kezdett hintázni. Ilyenkor mintha megszűnt volna minden félelme, és bánata. Mintha egy másik, szebb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb világba került volna, ahol a szomorúság, bánat ismeretlen fogalom.
Az apuka volt a vendégség központi figurája. Mintha azzal, hogy valahová elmentek, egyszersmind kötelezővé is tették volna azt, hogy a meghívott családfő szórakoztassa a többieket. Szerette hallatni a hangját, és ami fontosabb: a legjobban azt szerette, ha neki van igaza!
- ...És akkor képzeljétek el, hogy megyek vagy százhússzal a busszal és az út kurvára le van fagyva! Tiszta jégpáncél meg minden! Úgyhogy szerintem télen kellene megtanulni mindenkinek vezetni, mert akkor mindenre fel lenne készülve! Hiába mondogatom Tóninak, hogy ideje lenne már, hogy ő is megtanulja az autóvezetést egyszerűen nem érdekli! Ki hallott már ilyet?! - csapta össze a levegőben a tenyerét. - Szerintem Tóninak valami baja van... - jegyezte meg csak úgy a levegőbe beszélve, mire néma csend támadt, és mindenki elhallgatott kivéve az egymással játszadozó gyerkőcök.
- Apus! Ezt talán nem kellett volna! Ez nem volt szép! - jelentette ki a feleség.
- Na tessék! Már megint témánál vagyunk! Ha kimondom az igazságot, akkor tutti biztos, hogy az én drága feleségemnek nem tetszik a véleményem! - tette maga előtt keresztbe a kezeit.
- Apukám! Ne feledkezz meg magadról, ha kérhetem! Fel se merült benned, hogy mennyire megalázod sok esetben a fiunkat?! - kérdezte a lényegre tapintva.
- Anyukám! Te is tudod, hogy ez nem igaz! - keresett mentegetőzésekbe becsomagolt kifogásokat, amikor már úgy érezhette, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Jelentőségteljesen az asztaltársaságra pillantott, mintha öccse kíváncsiskodó családjától szeretett volna megerősítést várni.
- Kérlek ne kerülgesd az igazságot, jó?! Te is tudod, hogy Tóni sebezhető, és érzékeny gyerkőc, akire kicsit jobban oda kell figyelni!
- Ja, persze! Érzékeny! - legyintett az apuka. - Egy nagy büdös frászt! Két jókora pofon hiányzik neki, nem anyucika pátyolgatása! - kérte ki magának. - Engem mikor pátyolgattak, meg tutujgattak? Megmondom, semmikor! Apám folyton leitta magát, anyám meg jó, ha hazajött munka után abból a tetves téglagyárból! - valósággal szikrázni kezdett a szeme, és kis híja volt, hogy megint ne idegesítse fel magát semmiségek miatt.
- Hé, nyugi! Csak beszélgetünk gyerekek! - szólt közbe a sógorasszony, aki kissé mindig is furcsállotta, hogy öccse testvérénél hamar elszakadhat a cérna. - Szerintem is Tóni egy nagyon komoly, érett fiúcska, akivel óvatosan kell bánni. - mintha eszébe jutott volna valami, gyorsan beszólt a beszélgetésbe. Meglehet csak hogy felkarvarja a puskaporos hangulatot.
- Szerintem Ancsa is tipikusan olyan, mint Tóni! - vetette közbe a fiatalabbik testvér. - Babázni nem akar, helyette folyamatosan a Milánt nyúzza, hogy mikor adja oda neki a játékautóit.
Időközben a három unokatestvér közül Milán volt az, aki megunta a szőnyeg lévő játékot, és kijött, hogy üdítőt, és rágcsálni valót kérjen gondoskodó anyukájától.
- Kaphatok Kólát? - kérdezte meg se várva a feleletet, már nyújtotta is ki aprócska, pöttöm kezecskéit.
- Mit kell mondani Milán?! - pirított rá az anyja.
- Kérem szépen...
- Na látod! Megy ez! Tessék! - adta oda neki a jócskán megtöltött, ragadós műanyag poharat, amiben kedvenc üdítője pezsgett. - Tóni kipróbálta a Playstationt? - érdeklődött mielőtt a gyerek visszamehetett volna a nappaliba. - A székben ül... - válaszolta, majd visszaszaladt.
- Ebből a kislegényből egyszer tán még nagy ember válik! - jegyezte meg elmésen Tóni apja.
- Látod apukám! Ha ezt a fiunk jelenlétében mondtad volna ki máris egy rakás lelki komplexust vágtál volna a fejéhez.
- Na tessék! Már megint itt tartunk! - nagyot kortyolt kibontott söréből.
- ...És egyébként, hogy telnek az ünnepek? - kérdezte az apuka öccse.
- Hát... nem panaszkodunk... vegyesen! Az ide-oda való ingázás lefáraszt bennünket! Ráadásul holnap dolgoznom kell, úgyhogy idejébe haza kellene érnünk! - rendszerint az apuka volt az, aki, ha már jócskán megunta a beszédet, már szinte azonnal szabadult volna az adott társaságból. Most is ez volt a helyzet! Szó szerint az agyára ment már a rokonlátogatás, pedig csak vendégségbe jöttek.
- Hát... nekünk lassan tényleg mennünk kellene, mert az asszonykám utál sötétben vezetni, én pedig három sört is megittam... - nézett ravaszkás, gúnyos mosoly kíséretében feleségére a családfő, aki a mennyezetre emelte tekintetét és vett egy nagy levegőt, hogy miért pont neki kell hazáig vezetnie?
- Ugyan már! Ne csacsiskodjatok! Még csak fél négyre jár! Még annyi mindenről nem is beszéltünk!  - próbálta marasztalni őket a sógorasszony kevés sikerrel, mert, ha egyszer valamit az apuka kigondolt, akkor annak úgy kellett lennie. Felálltak az asztaltól, és venni kezdték kabátjaikat, míg a feleség benézett a nappali szobába, ahol Tóni továbbra is a hintaszékben hintázott, míg a kisebbik unokaöcs kedvenc videójátékával volt elfoglalva.
- Tónikám! Szedelőzködj kérlek nemsokára indulunk! - kérte.
Tóni valósággal annyira összerezzent, hogy kibillent hintázó egyensúlyából, és ha nem vigyáz jócskán megüthette volna magát. Szerencsére két lábbal megtudta támasztani magát a földön. Felnézett anyjára, akit most sokkal fáradtabbnak, megviseltebbnek látott, mint amikor idefelé jöttek. ,,Csak nem történt baj anyuval?!" - futott át az agyán. ,,Vagy anyu azért fáradt, mert ő beleült a hintaszékbe, amit nem lett volna szabad?" - hasonló gondolatok kergetőztek elméjében, majd kiszállt a székből, és visszament az ebédlősarokba, ahol már csak neki kellett felvennie téli kabátját, jó meleg sapkáját, és kötött sálját, hogy úgy fessen, akár egy habcsók-emberke.
- Na, csakhogy megjöttél Tónika! Merre kószáltál? - kérdezte meglepetten az apja.
- Semmi rosszat nem csinált, csak hintázott egy kicsit a hintaszékben! - felelte a feleség.
- Akár egy rozzant, vén nyugdíjas! - sóhajtott az apuka. - Mi lesz ebből a gyerekből, én nem tudom! Akkor mi megyünk is! A kutyusokat foglaljátok le!
Megint eljátszottak az előbbi történetet, és elcsalták a három kutyát, hogy egyáltalán közlekedni lehessen a bejárati kapu és a ház közötti szűk, folyosószerű résen át.
- Tóni mindig félt az állatoktól? - kérdezte gyanútlanul a sógorasszony.
- Már egész kicsi korától kezdve! Az apjának csak nagyon ritkán engedte, hogy magához ölelje! - válaszolta a feleség.
- Á, értem!
Mire kiértek a bejárati kapuhoz a három kutyus megint csak megtalálta a módját, hogy valamilyen úton-módon kiszökjön, és mint a veszett bolondok máris ugatással rohanni kezdtek a kapu irányába, remélve meg nem kapható szabadságukat.
Még szerencse, hogy a kis háromtagú család tagjai rövid búcsúzkodás keretében azonnal autóba vágták magukat, és máris elindultak a hazafelé vezető úton.
Az apuka szinte élvezettel üldögélt a hátsó ülésen, miközben folyamatosan szóval tartotta a feleségét, hogy az milyen jól, és rutinosan vezet. Persze az asszony ki nem állhatta, ha vezetés közben bárki is zavarja. Tóni az anyósülésről bámulta a szélvédőüvegen feltűnő, télies, sötét komor vidéket.
- Jól érezted magad kincsem? - kérdezte felé fordulva az anyuka.
- Hát persze, hogy jól! Nem csinált semmit! Beszélgetnie kellett volna az unokatestvéreivel, és egész idő alatt lapított, mint szürke szamár a ködbe! - jegyezte meg ironikusan a férj.
- Nem a te véleményedre lennék kíváncsi! - hallgatta el azonnal.
Tóni csak bólintott, és rögtön másfele kezdett figyelni.
Az autó valósággal falta a kilométereket az anyuka kissé vehemensebb vezetési stílusának, és temperamentumosságának köszönhetően. Már így is komor, téli estébe fordult az idő mire hazakeveredtek.
Otthon mind a hárman mentek a maguk dolga után. Az apuka nappaliban kedvenc foteljában tévét kezdett bámulni, míg az anyuka kiment a konyhába vacsorát készíteni, Tóni pedig a fürdőszobába ment, mert úgy tanították, hogy estefelé azért már illik megtisztálkodni, és kényelmesebb pizsamát venni.