KIHÚNYT ÉGITESTEK

Összekötetéssel többet
már nem kötődik a holt anyag.
Mielőtt végleg elszabadulhatna a megvakított,
puszta fény a köztes átmenet közt lézeng, tengődik…

Az Élet, mint a biztosított ismeretlen
már rendre fogva tartja
bűnös-ártatlan áldozatait egyaránt.
Élet-cellákba rendeződik,
csoportosul ami még bizton felfénylő s súlytalan.

Idegek összekúszált hálóiban,
gondolatok sűrű masszájába összegyúrtan
egyre kevésbé tisztázott az életben-maradás képlete.
Ki tudhatja van-e s vajon lehetne még
fix pont a Létben,
ha már az egész is
megkezdett atomjaira hullik?!

Mindannyian vak-csillagokként hordoznak
gégéjük fölött,
amik hamarabb végezhetnek bárkivel,
mint az évszakok változása vagy
a felszabadított levegővétel.
Gyöngeségében is tovább gyengül,
önmagát is kénytelen
már szándékosan megalázni a gyáva.

Boldogok s elégedettek legfeljebb csupán
a határon lebegő lelki szegények lehetnek.
Alvó denevérekként morognak még
egyet-egyet öregek s magzatok.
A Halálból tán mindenki egyetemesen
szorulhat ki, s már mindenki nincstelenül
reménytelen,
totálisan meztelenül lépked
az elmúlás törvényt-ült irányába.

Zátony-zombiként kevesebben ismerhetik,
mint az összes többi hímpillér-alakoskodót,
megvesztegethető gyászhuszárok olcsó menetét.
Ha számítana – immáron -,
bármit is az igaz szó,
- senkire sem hullathatná
méltatlan salakját a vakolat-szenny.

Akár király, akár zsivány volt életében valaki,
a holtakra tilos volna haragudni,
hisz a kegyeskedő természet sosem válogat.
Felszívja szorgos tápanyagként,
amit kálciumos csontunk ad.
A Mindenségben tán az Idő is
másként forog, ítél.
Kihúnyt égitestek halk sóhajukkal a földre buknak…