HIRTELEN ELŐREJELZÉS

Dr. Koppány Kálmán tökéletesen megvolt róla győződve, hogy mire betölti az ötvenéves kort addigra nemcsak hogy gyönyörű felesége lesz, és legalább két gyereke, de megtudja valósítani régóta dédelgetett álmát, és önálló vállalkozó is lehet.
Néhány napja heves szinte zsibbadó fájdalmat érzett előbb csak a mellkasa tájékán, majd aztán egyre fokozatosabban, míg végül teljesen elzsibbadt az egész jobboldali felkarja. Emellett hevesen kezdett dobogni a szíve, és úgy izzadt akár egy muraközi tajtékos jó.
Éppen irodalomóra volt, és érettségire kellett volna felkészíteni saját tizennyolcéves diákjait, amikor csikorgó hangot adott a kréta váratlanul, majd egyszerre kapta fel a ricsajozó diáksereg a fejét, amikor Kálmán tanár úr hirtelen hanyadt vágódott kisebb robaj szerű döndüléssel a gusztustalan zöld színű linóleum padlón.
- Srácok, ez most komoly?! Ne szívassatok már! - kiáltott fel valaki a hátsó sorokból, hiszen kivétel nélkül a hátsó sorokból szoktak felkiáltani az önkéntes véleményformálók.
- Valaki azonnal hívja a kurva mentőket! - térdelt le hozzá egy vadóc, csupa fekete bőr szerelésbe öltözött és telepiercingezett lány. kapásból kiragadta az egyik szőke szupermodelszerû lány kezéből az okostelefont, amit valójában be se szabadott volna vinni az órára, vagy ha igen, akkor elnémítva.
- Halló! A Kölcsey gimiből telefonálok! Azonnal szükségem lenne egy mentőre, mert a tanárom infarktust kapott! - közölte a vadóc, ám talpraesett lány a mentős diszpécserrel, aki kihangosítva igyekezett megnyugtatni őt, majd kimért, tárgyilagoshangon közölte, hogy azonnal küld egy kocsit, ám a forgalom miatt ez így is több mint fél órát vesz igénybe, ha tudja akkor kezdje meg a mesterséges lélegeztetést, és a létfontosságú szívmasszást.
- A kurva életbe! Miért nem lehet felfogni, hogy haldoklik egy ember! Basszák meg! - a vadóc lány legszívesebben a földhöz vágta volna a zsír jó készüléket, aztán alighanem kapcsolt, és visszadobta a szőke ciklonnak, aki az életét sem tudta elképzelni a közösségi média használata nélkül.
A vadóc piercinges lány megkezdte a szívmasszást. A két tenyerével óvatosan dörzsölgetni, majd ötpercenként nyomkodni kezdte a mellkast, hogy újra beindíthassa a szivattyús szívet. Majd igyekezett kitapogatni a tanár kövérkés csuklóján a pulzust. Sehol, semmi.
- Valaki azért szólhatna az ofõnek, vagy az igazgatónak gyerekek! - adta ki az utasítást, mire egy másik lány azonnal loholni kezdett egészen fönti emeletig, ahol a tantestületi szobák voltak.
Egy-két tanárkollega máris futva rohant az osztályterembe, és megpróbáltak segíteni, míg a legtöbb diákot arra kérték, hogy húzódjanak hátrébb, hogy a tanár úr némiképp oxigénhez juthasson.
- Semmi baj sem lesz gyerekek! - igyekeztek több-kevesebb sikerrel minden diákot megnyugtatni, majd az egyik fiatalabbik kollega levette a zakóját, és a negyvenöt éves tanár feje alá tette, hogy a vér folyamatosan áramolni tudjon.
A mentők még így is jó harminc percet késtek, mondjuk önhibájukon kívül, mert nagy volt a forgalom, és két tagbaszakadt mentős tiszt átvette a piercinges lánytól a szívmasszást, mire az egyik mentős ogixén-maszkot húzott a tanár arcára, aztán amikor úgy tűnt, hogy némileg stabilizálták az állapotát vijjogva elhajtottak a gimnázium épületéből.
A kórházban aztán azonnal betolták a műtőbe, és csak arra emlékezett, hogy fűzöld színű ruhában földönkívülire hasonlító alakok hajolnak feléje, mire egy orvos azt kérte, hogy számoljon tízig. Mire kilenchez ért már úgy húzta a lóbőrt, mint legédesebb álmában. A műtét még így is hat órát vett igénybe, és csupán csak késő este merték felébreszteni a műtős segédek.
A főorvos szigorú koleszterinmentes diétás kosztot rendelt el, és semmi szénhidrátot, míg az édességek élvezetét is szigorúan kerülnie kellett, pedig barátnője istenien tudott mézeszserbót készíteni, gyermekkorának nagy kedvencét.
- Hát kedves tanár úr! Ez bizony koszorúér elzáródás, de ha betartja az utasításokat egészen nyugodtan elélhet akár száz évig is! - közölte vele a főorvos bizakodva.
A kórházba később meglátogatták érettségizős tanítványai is, akiket látszólag nagyon megviselt a váratlan fordulat, mely szeretett és kedvenc tanárukkal ennyire meglepetészszerűen megesett, és főleg a vadóc piercinges lány volt nagyon kibukva, és még egy nagy könnycseppet is sikeresen elmorzsolt az egyik tenyerében, mint aki nagyon aggódik amiatt, hogy egy tehetséges embert el kell veszítenie.
- Nagyon ránk tetszett ijeszteni kedves tanár úr! Még egyszer elő ne forduljon! - figyelmeztette jó szándékúan. Összedobták a pénzt egymás között és egy tetszetős ajándékcsomagot is vásároltak, hogy a tanár némineműleg kicsit jobb kedvre derülhessen.
A kórházból azonban csak hosszú unszolásra voltak hajlandóak kiengedni, és gyógyultá nyilvánítani. Egy infarktussal különben sem szokás viccelődni. Mondogatták neki főként olyanok, akik azelőtt soha az életben nem találkoztak vele, vagy éppen nagy ívben elkerülték.
Otthon aztán Kálmán azonnal észrevette, hogy bizony-bizony nagyon sok dolog nincs rendben a világban, és folyamatosan olyan halálközeli tartós látomásos, lázas élmények kezdtek szöget ütni a fejében, hogy mikor kellene végrendelkeznie? mennyi járhat az ügyvédi honoráriumra? Vagy éppen, hogy az irodalmi kézirataival mi fog majd történni, ha õ nem lesz?! Hol romlott és fulladt be a dolgok, összefüggések menete?! - töprengett magában.
Párkapcsolatán is kisebb-nagyobb repedések keletkeztek. Barátnõje sokszor éppen olyan makacs hangulatember tudott lenni, mint amilyen õ egy-egy rosszul sikerült hétköznapján, és akkor bizony ha szólni mertek hozzá valósággal bezárkózott a dolgozószobájába, ahonnét tüntető ellenállással legfeljebb csupán csak kora estefelé merészkedett ki, amikor már vacsorája is régen kihűlt, és újra kellett melegíteni a mikrohullámú sütőben.
- Drágám! Megértem, hogy makacs vagy, és sokszor úgy érzed jobb neked egyedül, de én szeretlek, és elfogadlak olyannak, amilyen vagy! - volt a csinos barátnő válasza, még akkor is, amikor egy szép napon legyeskedni kezdett körülötte a vállalat egyik aligazgatója, akinek tetszetős sokat érő aranyóra fityegett a kezén, és luxus terepjáróval furikázott állandóan mint akinek ingyen osztogatják a benzint. A barátnő azonban elhárított nagyon is következetesen minden közeledési kísérletet, mert szerelmes volt a cinikus, kiábrándult, és időközben kissé megkeseredetté vált tanárba, aki nagyon szerette volna végre már elhatározni magát, és ügyes-bajos dolgain változtatni egy kicsit. Még szerencse, hogy barátnőjének akadt szép számmal néhány megbízható nagyon régi barátnője, akik között megint csak akadtak bőven pszichológusok, és coach-szakemberek, illetve vállalkozók is, így gyorsan megbeszélt egy időpontot az egyik barátnőjével, aki anno hír szerkesztő volt a helyi tévécsatornánál, és most kisebb coach-irodát üzemeltetett meglepően nyereségesen, hogy miként is tudná imádott, különc párját kicsit megint jobb formába hozni, és kiverni végre a fejéből az elmúlás tartós gondolatát.
- Hát kedves barátném ez bizony sajnos egyáltalán nem lesz egyszerű tekintettel a párod súlyos infarktuson esett át, és ilyenkor gyakorlatilag megváltozik az ember egész addigi hozzáállása saját magához, és a világ dolgaihoz! - vélekedett a barátnő.
- Igen! Ezzel én is nagyon jól tisztában vagyok, csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy próbáljuk meg a lehetetlent! Rendben lesz így?!
- De csak azért teszem ezt meg neked, mert a legjobb, és legrégebbi barátnőm vagy!
- Még szerencse!
Azzal a tanár barátnője azonnal lefixált egy fix időpontot egy belvárosi irodai címmel, ahová a tanár - egyáltalán nem szívesen -, sőt házsártos nyűgösséggel el is ment, de csak azért, mert olyan bájosan, kislányosan kérte erre a barátnője.
- Drágám! Édesem! Tudom, hogy ez nem lesz kellemes, de az én kedvemért! Ha megteszed nekem kérhetsz tőlem bármit! Ha kell betéve megtanulom az összes Nobel-díjas költő, és író nevét, akiről csak hallott az irodalom.
- Hát nem bánom... - csóválta meg erősen kopaszodó üstökét a férfi, aztán barátnője levitte autóval a megadott címre, ahol bemutatta barátnőjének párját.
Később Kálmán, mintha csak pszichológusnál volna részletesen elmesélte azokat a mindennapos, szinte bagatell dolgokat, melyek kórházi kezelése óta valósággal a fejére települtek, és nem hagyják nyugodni, majd rátért arra, hogy jó volna, ha kéziratait el tudná valakinél helyezni, aki haláleset esetén tudna intézkedni róla, hogy a megfelelő helyre kerülhessenek, és ne szemétkosárba.
- Ne haragudj, de nem tegeződhetnénk? Csak azért kérdezem, mert a legjobb barátnőm párja vagy, és mi úgy szólván már ezer éve ismerjük egymást, és a magázás olyan nagyon szigorúvá, és formálissá teszi a további eszmecserét! - érdeklődött nagyon kedvesen a csinos hölgy, mire a tanárember kissé fogát húzva belement, ám így is sokszor előfordult, hogy míg a hölgy tegezte őt, õ inkább gyanakvó, és mondhatni távolságtartó maradt. Még így is több mint ötven kerek percre volt szükség, hogy egyfajta meghitt, és barátságos beszélgetésféle alakuljon ki a két kulturált, és intelligens ember között. A fiatal hölgynek nem volt szüksége sok időre, hogy rájöjjön legrégebbi barátnője pontosan a széleskörű intelligenciájáért, és kifinomult, romantikus úriemberségért szeretett bele ebbe a különös tanáremberbe.
Mire végeztek az elbeszélgetéssel Kálmán kicsit jobban érezte magát, és azt hihette nyert egy őszinte barátot, és bizalmas társat. Azonban bizonyos főbb pontokban, mint a hagyatékok gondozása, és kezelése, illetve egy ütőképes, tehát profitorientált vállalkozás beindításában nem sikeredett megállapodni.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy megismerhettelek! - fogott vele bizalmasan, kicsit bensőségesen kezet a csinos hölgyemény, és vigyáznia kellett magára, hogy máris nehogy flörtölésen kapja magát.
- Köszönöm, hogy meghallgatott... - válaszolta a furcsa tanárember, majd kissé visszasüppedt ugyanabba a szomorkás mélabúságba, ahogy idejött.
Odahaza már a bejárati ajtó előtt várta kíváncsi, és nagyon is izgatott barátnője:
- Na, szívecske?! Hogy ment? Kedves és segítőkész volt hozzád Ági? - érdeklődött finom, hosszú kezeit tördelve kisebb fokú idegességében.
- Hát... inkább azt mondanám, hogy vegyes! Szerintem ez megint egy újra elismételt zsákbamacska játék lesz, ami rám nézve sem fest valami jól! - jegyezte meg töprengve.
- Jaj, drágám! Dehogy! A legjobb barátnőmet már vagy ezer éve ismerem! Megbízható! Csak nem fog átverni, különben velem gyűlik meg a baja! - állt a sarkára határozottan a csinos hölgyemény.
- Hát... nem is tudom... - bizonytalanodott el a tanár egy pillanatra.
- A legfontosabb dolog, hogy neked most pihenned kell, elvégre nemrég jöttél ki a kórházból, és...
- Köszönöm, ez nagyon jólesik, de attól félek, hogy elmegy úgy az életem, hogy alig csináltam bármilyen számomra fontos dolgot ezen a nyavalyás földön! - kezdett panaszkodni, és felesége jól tudta, hogy nem sokkal később ezeket a kijelentéseket a tartós önsajnálat, a reményvesztettség és a depresszióra való fogékonyság fogja követni, ezért úgy döntött, hogy eltereli párja figyelmét, és lehetséges, hogy sikerül kicsit jobb kedvre derítenie benső nyughatatlan lelkét.
- Képzeld csak szívem! Fantasztikus ötletem támadt! Egyik ismerősömnek Madeira-szigetén van egy kisebb nyaralója, és meghívott bennünket magukhoz, úgyhogy arra gondoltam, hogy kiveszek két hét szabadságot, és szeretnék egy kicsit romantikázni veled! Persze csak, ha neked is megfelelő! - nézett rá huncut csábosan, ami felhívás volt a tanárember számára, hogy párja elvárja, hogy vigyázzon egészségre, és egy kicsit próbáljon meg lazítani végre.
- Talán... igen... talán igazad lehet... - rágta meg a szavakat hangosan. - talán jobb is, ha kiveszek néhány nap szabadságot a munkahelyemről, mert úgy érzem, hogy nagyon sok minden át kell gondolnom! - egyezett bele a maga virágnyelvén a dologba.
- Na látod te butus! Meglátod életem fantasztikusan fogjuk magunkat érezni, és megint megfogod látni, hogy mindennek megvan a maga értelme, csak sosem szabad türelmetlennek lenni! - vélekedett az asszony.
Még azon a héten gondosan becsomagolták a nagy feketeszínű, modern gurulós bőröndjüket, és a tanárember azért biztos, ami biztos még ekkor sem hazudtolta meg magát, és vitt magával bőségesen tollakat és jegyzetpapírt, miután a laptopját - attól félt, hogy ellopnák a reptéren, vagy műszaki kár keletkezne benne főként a sós, mediterrán óceáni levegő hatására.
- Nézd csak? Mit vettem magamnak?! - mutatott fel egy tetszetős, alig takaró fürdőruhát, mely már most egzotikusan állt rajta, ahogy a tanár lelki szemeivel elképzelte.
Mivel indulás előtt két teljes órával illett kint lenni a reptéren kart karba öltve betértek a könyvesboltba, és vettek maguknak egy-két kötetet, mely sikerült lekötni a figyelmüket. A feleség még műanyag füldugót is kért a stewardesstől, hogy ne zavarja a kellemetlen fülpattogás.
Megfogták egymás kezét, mikor a gép szuperszonikus sebességgel váratlanul gyorsítani kezdett a kifutópályán. Egymásra néztek, mintha keresnének, vagy kutatnának valami fontosat a másik ismerős tekintetében, s mikor a gép már a bolyhos vattacukorszerű felhők fölé emelkedett gyöngéden, hosszantartón megcsókolták egymást, bízva abban, hogy míg együtt vannak nem történhet velük semmi komolyabb baj!

LÉGY HŰ MAGADHOZ!

Az írót néhány nappal karácsony után meglátogatta az egyik unokaöccse, mondván legkisebb unokahúgait születésük óta egyszer sem láthatta, és mint ilyet egy kicsit szívesen elbeszélgetnének vele a régi idők kedvéért, és persze, hogy ismét felmelegíthessék a régi közös emlékeket.
Az író fejében mindig visszatértek a halhatatlan Shakespeare-i sorok: ,,Mindenek fölött légy hű magadhoz!" - Mintha tudatosan kirekesztette volna szerves életéből az ún. vendégeket. Azokat az embereket, akiket - legalább is -, a legtöbb esetben az ember szívesen lát otthonában, hogy tartósnak becézett magánytudatát valahogy mérsékelj egy kicsit, még akkor is, ha tartósan nem tudja levetkőzni.
Aznap minden rendben ment, ám történt egy csavarás a személyes találkozóban. A gyerekeket kivitték korcsolyázni az egyik városi műjégpályára, és a főként a kisebbik lenszőke hajú kislány jócskán kifáradt, és mire valamivel délután két óra tájban megjelentek a borostás, kölyökképű unokaöcs a barátnője és két gyerek már szinte mindenki nagyon elfáradt.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, de a gyerkőcöket elvittük kicsit korcsolyázni, és hát nagyon jó voltkicsit kimozdulni, ha értitek... - szabadkozott az unokaöcs, amikor betoppantak a gyerekekkel.
- Semmi probléma! A fő, hogy biztonságban megjöttetek! - vette át a jelképes kis ajándékcsomagot az író édesanyja, majd segített levenni a gyerekek ruhadarabjait.
A kisebbik négy éves Cosette kislány folyamatosan anyukáját nyaggatta, hogy szeretne kicsit lepihenni, és hát gyerekszáj ellen ritkán lehet életmentő orvosság, ezért az író édesanyja gondoskodó szülőként a hálószoba kis kanapéján terített neki takarót, hogy kényelmesen megpihenjen.
- Minden rendben ment? - érdeklődött segítőkészen az asszony.
- Persze, minden rendben van! - közölte az unokaöcs, aki egyben az asszony keresztfia is volt.
- Ó, bocs! - kezdett mentegetőzésbe. - El is felejtettem bemutatni a páromat Ildit! - mutatott a mellette kissé félszegen, alázkodva álló fiatal, sportos hölgyre, aki kissé gyanakodva mérte végig az asszonyt, ám amikor az hirtelen átváltott tegező hangnemre szinte rögtön megenyhült.
- Nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtott máris kezet.
- És Attila merre van? - kérdezte kíváncsiskodva az unokaöcs.
- Hát... neki most egy kis fontos dolga akadt, tudjátok... - szabadkozott az asszony, mert falazni szeretett volna felnőtt fiának, hogy miért nem mozdul már ki végre a szobájából. Micsoda illetlenség, ha vendégek jönnek, és legalább arra nem méltatja őket, hogy rendesen megmutassa magát, és bemutatkozzék.
- Ó, megértem! - csóválta kicsit a fejét az unokaöcs,, majd bementek a kis lakótelepi lakásba, mely - hála az asszony esztétikai érzékének, és kifinomultságot tükröző stílusának szépen fel volt díszítve az ünnepekre. Az étkező asztalon sütemények széles, gusztusos és finom kavalkádja várta a kis társaságot, és főként a gyerekek érdeklődéssel kóstolgatták a hókiflit, és a mákos-diós bejgliket, amiről - úgy tűnt -, még életükben most először hallottak.
- Foglaljatok csak nyugodtan helyet, és érezzétek magatokat teljesen otthon! - invitálta őket az asszony. - Ki kér forró csókit, egy kis teát esetleg?
A tizenegy éves vadóc lány sötét gomb szeme megakadt az asszony tekintetét; mint aki tesztelni akarta folyamatosan a másik embert, hogy mennyi az a határ, ameddig még elmehet.
- Én kérek egy dupla whiskeyt jég nélkül, ha lehet! - válaszolta lazán, és úgy tűnt nagyon jót derül, hogy sikeresen megtréfálhatja vele az asszonyt, aki természetesen értette a tréfát. A beszélgetés kezdetben főként a gyerekkori emlékekre koncentrálódott, és csupán csak az első huszonöt perc után váltott át a mindennapi életmód ügyes-bajos dolgai közé.
- ...Szóval egész álló nap melózom, és most Evelinéknek olvasónaplót kellene írniuk az Egri csillagokból, de utál olvasni! - közölte az unokaöcs.
- Így igaz! - kontrázott a vadóc, éppen a kamaszság küszöbét taposó lány. - Nem értem mi a francért kell ilyen hülyeségeket olvasni, amikor vannak jobb dolgok is az életben.
- Mondanál egy példát? - fordult felé érdeklődve az asszony.
- Hát... azt nem tudok... csak úgy mondtam... - hárított a lány, mert továbbra sem bízott a számára teljesen vadidegen asszonyban, bármennyire is voltak a legközelebbi rokonságban az apjával.
Az író időközben a szobájában kuksolt, és folyamatosan igyekezett éberen koncentrált fegyelemmel figyelni, mintha egy olyan áldozat lenne, aki hagyja, hogy a dolgok csak úgy megtörténhessenek vele, és valósággal ide-oda dobálja az élet, amiből - legalább is úgy érezhette -, erősen kifelé megy. Még jócskán emlékezett azokra az idillikus karácsonyi családlátogatási akciókra, melyeket főként szőrszálhasogató, és mindent jobban tudó, néhai apja preferált, és ilyen alkalmakor szokás volt, hogy meglátogatták a rokonságot. Az unokatestvérek közül talán az író volt az egyetlen, akivel nem bántak méltányosan a fölös plusz kilók, és természetesen, ha az apja ezt gyilkos tréfák módján bárhol szóvá merte tenni, akkor természetesnek tűnt, hogy a legtöbb unokatestvér is hűségesen követi az író apjának példáját, és ez már felért egy sorozatban elkövetett nyilvános megaláztatással, melyet az évek előrehaladtával már egyre kevésbé lehetett letagadni, jóvá tenni pedig még kevésbé.
- ...És mivel foglalkozik Attila? - kérdezte laikus kíváncsisággal az unokaöcs barátnője miközben farkasétvággyal egy akkorát harapott a finom mákos bejglibe, mintha valósággal ki lenne éhezve.
- Attila történelem tanárként végzett, de most ha jól tudom főként írogat minden félét! - vette át azonnal a szót az unokaöcs, mintha máris unokabátya segítségére kellene sietnie, melyet gyerekkorukban rendre szándékosan elszalasztott, és most így szeretne vezekelni tettei, és bűnei miatt. Egyszer például sikeresen úgy fejbe rúgta egy pöttyös focilabdával az írót, hogy annak azonnal kitört az egyik tejfoga és véres volt a szája. Még szerencse, hogy csupán ártatlan tejfogról, és nem valódiról volt szó!
- Hát ez nagyon érdekes! És tanított valahol? - faggatózott tovább.
- Igen, természetesen! Pestszentlőrincen, és Kispesten oktatott vegyesen irodalmat és történelmet, de aztán alig öt éven belül muszáj volt eljönnie onnét.
- Ó! sajnálatos! Megkérdezhetem, hogy miért?
- Személyes nézetkülönbségek miatt! De ahogy a mondás tartja: mindig lesznek sárkényok, és gonosz emberek, akik lehúzzák a többieket!
- Van valami kaja itthon? - kérdezte a vadóc kamasz lány, akit most a legkevésbé sem érdekelt a felnőttek diskurzusa, és lazán, unottan lóbázta a lábát a nappali egyik foteljában.
- Hát hogyne kincsem! Mit szeretnél enni, mit adjak? - érdeklődött segítőkészen az asszony.
- Főtt spárga és egy kis fekete kaviár nagyon jól esne! - kezdett újfent kicsinyes, gonoszkodó kekeckedésbe.
- Hát... azzal sajnos nem szolgálhatok, de szívesen készítek neked egy téliszalámis szendvicset, ha így megfelel?! - kérdezett vissza.
- Felölem! - legyintett.
Az unokaöcs azonnal megpróbálta kevés eredménnyel viselkedésre utasítani:
- Evelin! Mit kell ilyenkor mondani?! Hadd hallom csak!
- Köszönöm szépen! - válaszolta kántálva, mintha gyerek lenne, majd hozzátette: - Muszáj neked folyton nyaggatnod az embert! Ez übergáz!
Az író eközben szorgalmasan lejegyzetelte az éppen a keze ügyébe akadt jegyzetpapírra azokat a kisebb-nagyobb pikáns párbeszédeket, melyeket nagyon jól hallhatott a zárt ajtaján belülről. Mintha tartott, vagy egyenesen viszolygott volna attól a plusz feladattól, hogy neki személy szerint illik kimennie, és bemutatkoznia. Mintha azáltal, hogy kimegy konzekvensen fel is fedi magát, amitől szinte azonnal lelepleződik, és - meglehet -, hogy máris elveszítheti a benső személyiségét, ami segített neki, hogy az maradhasson aki, és ne szerepeket kelljen megformálnia - legalább is, a külvilág szemében.
Időközben a csintalan kis lenszőkehajú kislányka is felébredt édesded álmából a hálószobában, és máris készen állt, hogy huncut bájossággal rakoncátlankodhasson egy kicsit:
- Néni? Te sokkal öregebb vagy, mint anyuci! - jelentette ki, és kedvesen mosolygott hozzá, amitől az asszonynak kisebb könny szökött a szemébe.
- Tudod kicsim ez egy természetes folyamat! Előbb-utóbb te is idősebb, tehát öregebb is leszel, és tapasztaltabb! - adta meg a választ a feltett kérdésre.
- De én most szeretném megöregedni! - tiltakozott kisebb harciasággal, kompromisszumokat nem tűrve a kis hölgy.
- Na ne mondd ilyet! Mindent csak szépen lassan!
Időközben az asszony kiment a konyhába, és készített egy téliszalámis szendvicset a vadóc kamasz lánynak, aki szemmel láthatóan már halálosan unta magát, és a legszívesebben máris haza, vagy világgá ment volna. Bármire hajlandó lett volna csakhogy ebből a kissé kínzó, és terhes kötelességérzetből végleg kiszabaduljon.
- Tessék kicsim! Parancsolj! - rakta el gondosan műanyag tálcára téve a félbevágott kenyérszeleteket a nappali dohányzóasztalára.
- Köszi öreglány! - harapott máris egy hatalmasat a kenyérbe a vadóc lány. Apja persze azonnal rászólt:
- Evelin! Hányszor szóljak! Mit kell mondani?! És egyébként is hogy beszélsz te???
- KUSS fater! - hagyta el telitömött száját a tiltott szó!
- Nem igaz! Már megint kezdi! Elnézést kérek! Nem szokott így viselkedni, most biztos már fáradt! - jött az unokaöcstől a mentegetőzés.
- Már ne haragudj kedves kislányom, de ha az én gyerekem volnál akkor fegyelmet és rendet tanulnál annyi szent! - szólt rá határozottan az asszony, mire a vadóc lány csöndesen félrehúzódott a robbanással fenyegető konfliktusok mezejéről kissé távolabb, és helyette inkább a nappaliban is felhalmozott nagyobb méretű könyvespolcok széles választékát kezdte kedvére mustrálgatni.
- Hú mennyi fölösleges könyv! Rakhatnánk belőle egy nagy tüzet is! - vélekedett tréfálkozva.
- Evelin! Hogy mondhatsz ilyen butaságot! - szólt rá megint az apja. - A könyveket olvasni szoktuk, és nem elégetni! Szerintem én is ilyen lehettem az ő korában! - jegyezte meg némi kisebbfajta büszkeséggel az unokaöcs.
- Nos hát ő amennyire én emlékszem te nem voltál ennyire... szabadszellemű... inkább az Ancsa volt a nagyobb szájú! - jegyezte meg az asszony.
- Hát ami igaz, az igaz! - adott igazat keresztanyának a férfi. - Akkoriban minden vágyam az volt, hogy menő focista legyek, és most néz csak meg, mire vittem?! Dolgozok mint egy állat, és úgy érzem nem jutok el sehova sem!
- Azért ne legyél magadhoz nagyon szigorú kicsi szívem! - jegyezte meg a barátnő.
- Anyuci! Játszunk valamit! Unatkozom! - felelte a szőke kislányka anyja ölében, és ilyenkor muszáj volt valamivel lefoglalni, így anyukája máris elővette a táskájából a közepesméretű babát, amivel a kislány - átmenetileg -, lefoglalhatta magát.
- A nagyobbik lányod nem jött el? - kérdezte most az asszony.
- Nem! Őt kifárasztotta a korcsolyázás! Ami érdekes, mert szerintem eleve atletikus alkatú, és jól bírja a gyűrődést!
- Te is tudod, hogy a téli időjárás jócskán kiveszi az ember fölös energiáit. - vélekedett az asszony.
- Fater! Mikor megyünk?! - érdeklődött a vadóc lány, aki most szándékosan a háttérbe húzódott, hogy részletesen megfigyelhesse a rokonnak hívott asszonyt, és annak minden árulkodó mozdulatait.
- Nemsokára Evelin! Kérlek bírod ki, és viselkedj! Mit fognak rólad gondolni?!
Időközben az író gondolataiba mélyedt! Megpróbálta részletesen átpörgetni agyában a megtörtént múlt emlékeit. Vajon ő milyen apuka lett volna, ha születtek volna gyerekei? Vajon minden szülő ugyanazokat a hibákat követi el, mint a legtöbb szülő? Vajon milyen élete lett volna, ha mennyasszonya annak idején nem a biztos luxus életmódot, és anyagi hasznot választja, hanem a feltélen, őszinte, halhatatlan szerelmet?! Vajon örökké szőrszálhasogató, és semmivel egyet nem értő apja miként és hogyan viszonyulna hozzá?! Ehhez hasonló kérdéseket tett fel magának, és megpróbálta rá megtalálni a lehető legmegfelelőbb válaszokat. Kapásból eszébe jutott egykori filozófia professzora az egyetemről, aki Epiktétoszt vetette be mindig, ha bárki azt mondta, hogy változtatni szeretne: ,,Ha fejlődni akarsz, fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani!" - meglehet, hogy kissé túlságosan is jól sikerülhetett a dolgokhoz való hozzáállás. Ezzel a szólással csupán egy probléma akadt, hogy sosem létezett még olyan társadalmi berendezkedés - ha tetszik -, az ókortól egészen napjainkig, mely elfogadta volna a kreatív újítókat, és azokat, akik fejlődni, gyarapítani szerettek volna!
Továbbra is halotti némán, egyetlen miccenés nélkül fülelt, és hallgatózott, és persze megpróbálta kitalálni, hogy miről is beszélgethetnek a ,,rokonok" egymás között. A télies, ikrásodott napfény még utolszor beköszönt a reluxával besötétített ablakán. Ez is mennyire jellemző volt az író viselkedésére: ki láthat többet?! - Majd kicsivel délután háromnegyed négy lett, és az unokaöcs és a kis családja már menni készült miután a gyerekek jócskán elfáradtak, és a jóhangulat is laposodni kezdett. Megköszönték a vendéglátást, majd a vadóc lány - érdekes módon -, szót emelt, hogy szeretne megismerkedni apja unokabátyával, aki még mindig dolgozószobájában kuporgott.
- Óvatosan kukkantsunk be hozzá, mert fontos kutatómunkákat végez! - javasolta az asszony, aki óvatosan kinyitotta felnőtt fia szobáját. A kis család tagjai kissé meg is lepődtek. Talán nem is a pusztán csak tizenkét négyzetméteres, egérlyukszerű szoba méretein, sokkal inkább a tonnányi könyvek sokaságától, mellyel az író menedék gyanánt körbe szerette venni magát.
Amikor felnézett jegyzetpapírjaiból, és meglátta unokaöcsét és a gyerekeket kissé tétován, és bizonytalan módon felállt, és megvárta, míg valamelyik felnőtt el nem szólja magát.
- Igen! Nos hát ő az unokabátyám Attila, aki egyben tanárember is! - mutatta be gyorsan testvérrokonját barátnőjének, aki máris kezet nyújtott, amit az író kissé bizalmatlanul, de viszonzott. A kis lenszőkehajú kislány félve anyja ruhája mögé bújt, akárcsak a nagyobb kamasz lány és félelemmel vegyes tisztelttel méregették a termetes nagy óriásnak látszó, ismeretlen férfit, aki kissé hevenyészett módon megpróbált egy kedveskedő mosolyt erőltetni az arcára, hiszen valamikor úgy tanulta pszichológiából, hogy a bizalom elsődleges elnyerési módja a kedveskedő mosoly.
- Látjuk, hogy valószínűleg nagy munkában lehetsz! Csak benéztünk egy kicsit, és már nem is zavarunk! - közölte az unokaöcs, majd bizalmasan kezet ráztak egymással, és mentek az autójukhoz. Az asszony lekísérte őket a liften.

VÉGLEG-VÉGKÉPP

Valamikor szabadgondolkodó gentleman
s udvarias volt minden ember.
Felsegítette, ha valakit szavakkal, stigma-kövekkel gyaláztak.
Most önző tehetetlenségem béklyóiban vergődve kinézek ablakomon.
A város begúbózó Ninive-némaságban már önmagát
falja-zabálja hallható ordas világvége-csöndek zuhatagában. 

Hídpillérek fokain élelmes, serénykedő patkányok
menetelnek egymás után szaporán.
Már azon is összevesznek a tudálékos, álszent idióták:
ki fogja vajon be őket?!
S míg újabb mohó sikerekre szomjazó,
jelképes agyomosott Celeb-ikon
s partiarcok újfent puccos gálabemutatókon megjelennek
a némán tiltakozni vágyó Anonymus-próféták
inkább szándékosan háttérbe vonulnak.

- Szánalmas kirakat-életü,
szándék-vergődésük igaztalan, ferde látomás
- akárcsak elvetélt érvényesülési kísérleteik,
melyeket rendre mindig közvetít
egynehány közösségi vagy bulvármédia.
Egyszer tán elindulhatnak kortárs irodalmi műhelyfolyamatok
s akadhat még egynehány feltűnést preferáló
hobbi-irodalmár közt akár még egy is,
aki nem csupán slágergyáros szerzőkre utazik,
s inkább a tudatosan rejtett,
elfeledett szerzőket pártolja.
A mafla, csöndes-gyilkos Halál hétrét
görnyedve köszön s hamarabb kaszál.     

OROSZ-RULETT

Borzasztóan izgult. Az nem kifejezés. Inkább azt kellene mondani úgy liftezett föl-le a gyomra, mintha még nem döntötte volna el, hogy kiokádja-e a gyomor összesűrített, gusztustalan tartalmát, vagy - legalább is -, egyelőre meghagyja a megkívánt percekre.
Annyira hidegnek, és zimankósnak tetszett az idő karácsony utáni viszonylag enyhe, barátságos hőmérsékletekhez képest, hogy most az új év első hónapjának legelején kínzó fejfájás volt a csontig hatoló jéghideg idő.
Egyre szorosabban tekerte be frissen borotvált arcát a nagyméretű sállal, mintha az Ezeregy éjszaka meséiből előlépő arábiai Lawrance lett volna, akit nem győzhet le holmi időjárási katasztrófa. Még a fekete kötött kesztyűit is szigorúan kezeire húzta, elvégre hogy néz az ki, hogy téli közepén valaki fedetlen kezekkel járkál. Még így is könnyű volt megfázni.
Az átkozott záróvizsgára ment az egyetemre, és bár kétszer is elektronikusan regisztrálnia kellett magát, mert a legelső alkalommal hibát jelzett a computere, ám a másik alkalommal zöld jelzést adott, így kisebb könnyebbséget érzett afelett, hogy ezt a jócskán nehezített vizsgáját még letudja, és utána néhány héten belül postázzák majd az egyszakos diplomáját.
Csak azt tudná, hogy vajon melyik nagyokosnak jutott eszébe, hogy egy végzős vizsgát is manipulálható elektronikához köt a jól bevált bélyeges űrlap kitöltése és feladása helyett. Ami az egyik félnek hihetetlen nagy könnyebbség, addig a másiknak valóságos átok.
Útközben törekedett arra, hogy mindenkit szándékosan elkerüljön. Nem pusztán azért, mintha senkivel sem akart volna összefutni, de hát szív tájékán mégiscsak egyre nagyobb nyomást, és túlterheltséget érzett, és inkább úgy volt az egésszel, hogy jobb azonnal túlesni rajta. Ha csak azokra a tipikus marcona, ördögi pofákra gondolt, akik tanároknak merik magukat nevezni, ám valójában mindegyik hivatásos bíró, és hóhér volt egyszemélyben, tisztelet a sajnos egyre kevesebb, és fogyatkozó kivételeknek, akkor már nem is csodálkozott annyira azon, hogy ő itt most egy méltánytalan védőügyvéd nélküli tárgyalás egyetlen lehetséges áldozata, akit könnyed valószínűséggel máris szándékosan kivégzőpadra küldenek, csak mert kiállt a véleménye, és védésre szánt szakdolgozata nézetei mellett.
Gyorsan átvágott az enyhe hótakaróval borított egyetem belső börtönudvarán, miközben a csontvázkarú fákon üldögélő éjfekete hollók, és vajak is úgy figyelték minden mozdulatát, mint akik tökéletesen kiértékelik az egyes emberek teljesítményét. Úgy vette észre, mintha egyenesen rajta pusmogtak volna a fák ágain. ,,Megbuktál, megbuktál! Jövőre tali ugyanekkor, ugyanitt!" - hát azt leshetitek! Arról végképp szó se lehet! Vért izzadt ő már ezen az elátkozásra szánt helyen, ahol ezidáig még véletlenül sem becsülték meg, pedig anno, mikor ezt az egész vándorcirkuszt elkezdte 2002-ben még azért egy bizakodó, tervekkel, célokkal teljes felnőtt fiatalember volt, most pedig leginkább egy hajótörött Robinsonra hasonlított, aki totálisan cinikussá lett a világban betöltött érvényesülési dolgait illetően. ,,Miért pont vele történt ilyesmi?!" - kérdezte, faggadta saját magát, ám válaszokat sosem találta meg.
Gyorsan besietett az épületbe, és valósággal lóhalálában kaptatott fel a legfelső, padlásemeletre, ahol a vizsgák - a jelek szerint -, már javában folytak. Csak ezt a visszatartott, tartósnak bélyegzett hányingerérzetet nem tudta sehova rakni, nemhogy megbékülne már vele. Pontosan hármat kopogtatott, mire egy barátságtalan, cinikus hang máris kiszolt, hogy bejöhet.
- Jó reggelt kívánok! Vizsgázni jöttem! - köszönt, még mindig télikabáttal a hátán. Úgy festett, mint aki meg van fázva, és abban a percben tovább fagyoskodik kockáztatva egészségét, ha leveti a kabátját.
- Bocsásson meg hogy is hívják magát fiam...? - kérdezett rá ugyanaz az ellenszenves, cinikus hang, mely az imént beszólította.
- Ö... Hajdu Noel... - felelte bátortalanul, és máris érezte az öklömnyi nagyságú borsószemeket a hátán végig folyni, míg zöldes macskaszeme pánikra hajlamosan pásztázta végig a teremben ülő többi bizottsági tagot.
- Nézzük csak... Hajdu... Noel... - lapozgatott a hivatalos jelenléti hívek, személyzetis anyagok között, míg végül meg is találta, amit keresett. - Á! Meg is van! Nos... ha minden igaz tisztelt Uram magának hiányzik az elektronikus regisztrációja, és ez alapfeltétele, hogy ezt a záróvizsgát egyáltalán megkezdhesse! - közölte visszavonhatatlan pikírt flegmasággal. Egyáltalán már a ,,maga" kifejezés is sértő volt, és sértette azt a fajta humánus értelmiségi szellemiséget, melyre mindig is tűntetően büszke volt az egyetem.
Noel érezte, hogy elfogja a bepánikolós rettegés, a tartós félelemérzet amiatt, hogy ő egyáltalán betette ide a lábát. Mégiscsak jobb lett volna egy vidéken székelő egyetem, ott - meglehet -, sokkalta barátságosabbak az emberrel.
- Bocsánat... elnézését kérek... ez akkor mit is jelent...? - megpróbált összekaparni hevenyészett, megtépázott bátorságának utolsó morzsáit is mire kinyögte az iménti elveszett, reményvesztett szavakat.
- Nos hát igen! Ez annyit jelent kedves uram, hogy maga most nem teheti le a vizsgát, de talán majd a következő évben meglátjuk, hogy mi lesz! Köszönjük a türelmét, és hogy befáradt! Most távozhat! - jelentette ki egyértelműen.
Most érezte csak, hogy torkán szabályosan feljött a gusztustalan, méregízű epe. Valósággal forrt benne az indulat, a dühös sértett meg nem értettség. Tétován leszegte busa fejét, még pár percet toporgott, hátha valakit, valahogyan mégiscsak sikerülne meggyőzni, ám erre egyre kevesebb, és kevesebb esély mutatkozott.
- Maga mit akar még mindig itt?! - dörrent rá a cinikus, gonosz hang, mely az imént ismertette az álláspontot. - Azt mondtam, hogy elhagyhatja a helységet! Mit nem lehet érteni egy egészen egyértelmű kijelentésen?! Mi a maga szakja? Hadd halljam csak?!
- Jaj, Miklóskám! Ne butáskodj! Ez az a híres fiatalember, akit mindenki idiótának tart, miközben állítólag remek szabadverseket írogat! - szólt közbe egy vénséges, pápaszemes csoroszlya még a távoli ötvenes-hatvanas évekből visszamaradt múmiaképpel.
- Ó, vagy úgy! - torz, semmitmondó, csúnya grimasz jelent meg a szája szegletében, mely jelezte, hogy nem tartja valami sokra sem a kultúrát, sem pedig a versek, a líra szeretetét. - Akkor most már távozhat úgy hiszem!
Noel meghajtotta magát alázatosan, mintha valami nagy bűnt, vagy jóvátehetetlen vétket követett volna el, aztán óvatosan, akár egy besurranó tolvaj egyszerűen kisomfordált az ajtón.
Odakint az egyetemi csoporttársai már visszafojtott türelemmel várakoztak, egymás között próbáltak főként sugdolózva tanácskozni, hogy kire vajon még milyen sor várhat, amikor meglátták az elcsigázott, sírásra hajlamos társukat, aki most ténylegesen úgy festett, mint aki karót nyelt, és nem sok híja, hogy sírógörcsben törjön ki.
- Na, mesélj már Noel?! Mi volt? Mi történt?! - faggatták, kérdezgették.
- Hát... nagyon úgy néz ki, hogy halasztanom kell a záróvizsgát egy évre, mert nem stimmelt az elektronikus regisztrációm! - jelentette ki, és már készült, hogy csendben, megalázottan, leforrázva a szégyentől mindennek, és mindenkinek hátat fordít. Ám a többiek azonnal megállították.
- Állj már meg az ég szerelmére! Mondd el részletesen mit csináltak?! - kérdezgették egyre többen.
- A lényeg annyi volt, hogy szúrós szemekkel vizslatni kezdtek, és mikor megmondtam a nevemet az a cinikus rohadék állat, aki a vizsgaelnök lehetett közölte, hogy nem kezdhetem meg a vizsgát, mert a számítógépes rendszer nem fogadta el a jelentkezésemet. Hát ennyi történt.
- Ezt a rohadék genyóságot! De megígéred, hogy nem fogod ezt hagyni! Valami még csak ki lehet találni! - mondogatták.
- Hát szerintem következő év januárjáig minden jegelve van, és labdába sem engednek rúgni!
- És ha beszélnél a dékánnal, vagy valamelyik fejes seggfejjel? Hátha szólna pár jó szót az érdekedben!
- Én nem hiszem! De kösz, hogy próbáltok vigasztalni, ez igazán figyelmes és kedves gesztus! - úgy érezte fel kell innen állnia, úgy érezte menekülnie kell ebből az elátkozott, nyilvánosan megszégyenített helyzetből minél előbb, annál jobb. Tizenöt perc után kimentette magát egy ócska mentőöves sztorival, miszerint most már tényleg illik elindulnia, mert ma ő soros a ebédfőzéssel, és az apja szereti a főtt ételt, ha a munkából hazajön. A legtöbb csoporttársa hitte is, meg nem is a történetét. Alighanem megértették, hogy Noel most rendkívüli mértékben maga alatt van, és nem szabadna továbbra is megérteni az ő személyes, benső lelki egyensúlyát. Ezért átölelték mindannyian vigasztalón, és megígérték, hogy a vizsgák után meghívják egy afféle közös baráti összeröffenésre, és jól kidumálják majd magukat, és persze szentül megígérték azt is, hogy örökre barátok lesznek.
A hazafelé vezető úton szándékosan hátrafelé ült le a busz hátsó részében, hogy - remélhetően -, senki emberfia ne vegye észre, hogy megkeseredett, és cinikus könnyeket potyogtat némán, és hangtalan. Mivel már elhagyták a Farkasréti teret a legtöbb utas úgy hihette, hogy a felnőtt fiatalember vélhetőleg azért sírdogál, mert elhunyt szeretteire gondolhat, akik lehet, hogy éppen ebben a temetőben nyugosznak.
Alig fél órán belül haza is ért. Álltalában mindig jobban kedvelte azt a megoldást, ha egy délelőtt alatt lezavarhat mindent, hogy aztán délután már más teendőkkel, és feladatokkal tudjon foglalkozni.
Gyorsan megebédelt, majd munkából hazaérkező apjának is kikészítette a tányérba pakolt főtt ételt, hátha megéhezett. Mikor apja nem sokkal háromnegyed egy körül, fáradtan hazaért már várta őt a gőzölgő rakott krumpli sok tejfellel, ahogy mindig is szerette. Váltottak gyorsan pár keresetlen szót.
- Milyen napod volt édes fiam? - kérdezte az apa.
- Semmi különös! Kicsit kimerítő egy vizsga volt, annyi szent! - felelte, hogy elaltassa a férfi gyanúját.
- De legalább már túl vagy rajta, és ez is valami! Nem igaz?! - érdeklődött.
- Való igaz! Bemegyek a szobámba! Lepihenek egy kicsit! A rakottkrumplit megtalálod a sütőben, még forró. - közölte, majd beviharzott volt gyerekszobájába, magára zárta az ajtót, ledőlt az ágyára, és heves, rázkódó sírásba kezdett, mint amikor álmok, és vágyak semmisülnek meg egyetlen szempillantás alatt.
Apja később lepihent, hogy a hajnali órákat bepótolhassa az éjjeli műszak miatt, majd amikor felébredt főként a tévét bámulta, vagy napilapokat, bulvármagazinokat lapozgatott. Noel végül azért csak kijött szobájából, de rögtön vissza is ment, mert semmi kedve sem volt hozzá, hogy megint végig hallgassa az öregje teátrális prédikációt az élet nem várt nehézségeiről. így inkább verset firkálgatott, és sok mindent elhatározott, amit szeretett volna még tűzön-vízen keresztül is megvalósítani, csupán azt nem tudta, miként és hogyan?
Később kora este felé megérkezett anyja is, aki úgy festett, mint akit valósággal bedarált az élet, ám így is, úgy is pénzt kellett keresni, így a sopánkodás senkinek sem használt.
- Szervusz kincsem! Na mesélj csak? Mi volt?! - sürgette mohó kíváncsisággal, elvégre azért az mégiscsak óriási dolog, hogy a családban egyedül az ő felnőtt fiának lesz egyedül diplomája, tehát művelt emberfővé avanzsált. - Miért nézel úgy édes fiam, mint aki máris karót nyelt?! Mi a baj?!
- Anyu... nem sikerült... - kezdett hüppögni, mintha egy árva kisgyerek lenne, aki nem bírja megemészteni a gonosz, és galád élet megpróbáltatásait, és most megriadt állatként viszonyul az emberekhez. - Nem fogadták el az elektronikus regisztrációt, és így nem vizsgázhatok... - hüppögte, majd amikor anyja igyekezett óvatosan átölelni rázkódó, termetes vállait a madárcsontú asszonyt valósággal letaglózta a keserű, szomorú hír.
- Hogy érted azt, hogy nem tehetsz vizsgát?! Én is láttam, hogy a számítógép elfogadta, akkor meg?! Az ő rendszerükkel van a hiba!
- Ez a lényegen már semmi sem változtat! - vallotta meg nagyon szomorúan, még mindig a könnyeivel küszköve.
- Be fogok menni a dékánhoz! valakinek csak felelnie kell ekkora szemtelenségre! - kelt ki magából a most tökéletesen felidegesedett asszonyság. - Muszáj valami megoldást találni! Apádnak szóltál már?! - nézett rá.
- Eddig nem igazán mertem...
- Nem baj! Nyugodj meg! Valamit majdcsak kitaláljunk, meglásd! Csak nem szabad pánikolni! - igyekezett megnyugtatni totálisan elkeseredett nagyfiát az anya hiába.
Később Noel halálosan kimerülten elment lezuhanyozni a fürdőszobába, majd meglepően korán este hét órakor lefeküdt a szobájában. Az apa valósággal megdöbbent, mikor meghallotta mi történt felnőtt fiával, és nem hitt a saját fülének, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet a huszonegyik század elején.
- Hát az meg hogy a büdös fenébe fordulhatott elő?! - kérdezte teljesen kikelve magából, felháborodottan, egyik cigit a másik után füstölve el.
- Apikuám! Te is nagyon jól tudod, hogy Noel sosem volt felelőtlen, linkóci fiú, és mennyire keményen készült erre az utolsó vizsgára.
- Persze! De ez azért akkor is oltári szemétség volt! - nyugtázta szavait a felbőszült családfő.
- Így igaz! Megpróbálok beszélni a dékánnal, hátha tudunk segíteni!
- Én nem avatkozok bele! Csináljátok, ahogy kell! - az apa azzal visszatért a nappaliba, hogy megpróbáljon úrrá lenni fölzaklatott érzelmein, melyekről - az esetek többségében -, szinte senkivel sem beszélt.
Másnap az anyuka és Noel mindketten a Bölcsész Kar főépületébe mentek, egyenesen a dékáni főtitkárságra, ahol két csinos szőkehajú titkárnő kezelte a telefonokat, és látszólag lógatta a lábát.
- Jó reggelt kívánok a kedves hölgyeknek! - köszönt az anyuka. - A dékán úrral szeretnék egy pár keresetlen szót váltani! - közölte kimérten.
- Bocsásson meg kedves asszonyom, de a dékán úr ma nagyon elfoglalt. - közölte az egyik titkárnő meglehetősen lekezelően, diplomatikus hangnemben.
- Hát ez valóban sajnálatos! Én azonban mégiscsak szeretnék vele beszélni! Legyen olyan kedves és szóljon neki, hogy Hajduné megérkezett.
Az adott titkárnő jócskán húzta a száját, hogy miért pont neki kell dolgoznia, és szednie a lábait, amikor a másik hölgyemény is éppen úgy megfelel erre a nemes célra, akárcsak ő, de lassan, lustán felállt és odament a nagyajtós irodához, majd kopogtatott párat, mire bemehetett. Alig húsz percen belül a nagyhatalmú dékán már fogadta is a borzalmasan idegeskedő, és feszült asszonyt és a még mindig kétségbeesett, és elveszett felnőtt férfit.
- Kedves asszonyom! Tisztelt Uram! - nyújtott kezet megszólalás nélkül. - Minden állhatok a rendelkezésükre? Nyugodtan foglaljanak helyet! - invitálta beljebb őket.
- Köszönjük! Azért jöttünk a dékán úrhoz, mert a fiam Noellel a napokban történt egy nagyon szomorú eset. Záró vizsgázni szeretett volna, és közölték vele, hogy meghibásodott elektronikus regisztráció miatt nem vehet részt a vizsgán csupán egy bő egy év múlva. Kérdésem a következő tisztelt dékán úr! Lehetséges-e külön vizsgát tenni, hogy az az egy év el ne vesszen a süllyesztőben, mert biztos vagyok benne, hogy a fiatalemberre még azért várnak dolgok, és ha itt megakad, akkor ez hátrány lesz neki! Egyébként is sokkal több nehézséggel kellett szembenéznie élete során, mint eddig bárki másnak! - közölte az anyuka, majd látványosan kiemelt egy tiszta papírzsebkendőt, hogy megtörölje szemeit a nagyobb nyomaték kedvéért.
- Nos, hát... igen! Ez meglehetősen szomorú, és nagyon sajnálatos tény, tekintettel gondolom a fiatalember szeretne diplomát kapni becsületes munkája véget? - kérdezte előbb az anyát, és később a fiatal férfit.
- Igen, természetesen! Lehetséges volna-e tenni valamit az ügy érdekében?! - kérdezte szigorú, már-már támadó jellegű komolyság mellett az anyuka.
- Hát... éppenséggel lehetséges... - vakarta meg őszbe forduló üstökét a dékán -, előbb még konzultálnom szükséges néhány kollegával, akik aznap vizsgáztattak. Annyit ígérhetek kedves asszonyom, hogy pár napon belül megvitatjuk a szükséges vitatott kérdéseket, és megoldást fogunk találni erre a kisiklott problémára.
Az asszony hitte is, meg nem is, amit ez az ember mondott, és ígért nekik, így mindketten felálltak a székükről, megköszönték, hogy a dékán időt szakított rájuk, majd csöndben távoztak.
Semelyik hivatalos, hatalommal bíró ember nem szereti, amennyiben bárki is ellentmond, vagy más véleményt fogalmaz meg, mint az ötletgazda, így nem is lehetett kérdéses, hogy a dékán már másnap behívatta magához az illetékes vizsgáztató tanárokat, és előbb kérdőre vonta őket. Talán az emberiséggel egyidős lehet az a tulajdonság, hogyha az ember nem ismeri el a saját felelősségét, hanem megpróbálja kikerülni, áthárítani a tényeket, és saját tudatos gonoszságát, akkor lépnek előtérbe az ún. bűnbakok, azok mintegy kvázi átvállalják a felelősséget, és a tartósnak bélyegzett hibákat mások vállairól.
- Hadd halljam csak kedves Miklós! - szólította fel a vizsgáztató elnököt a dékán. - Ki volt a felelős azért, hogy Hajdu Noel nem tehetett vizsgát, mert Ön szert nem stimmelt az online regisztráció intézményük honlapján?! - villámló tekintettel mérte végig megszeppent, és ebben a percben kissé megijedt kollegáját.
- Én csupán csak annyit tudok, hogy a fiatalember belépett a terembe, és szeretett volna vizsgát tenni, amit megtagadtunk, mert elektronikus hiba lépett fel a rendszerben! Ennyit tudok Önnek mondani! - emelte fel mind a két kezét, mint aki megadja magát a sorsnak, mert másról nem tehet.
- Hát ez meglehetősen sajnálatos tényállás, nem gondolja?! Most azt mondja meg nekem, de őszintén kedves kollega úr, hogy mit csináljak én ezzel a hallgatóval, aki itt áll már egy fél karnyújtásnyira se a diploma megszerzése előtt, és akkor az Önhöz hasonló arrogáns, nagystílű kis idióták sikeresen elvágják az érvényesülési útjukat?! - tette maga előtt keresztbe a kezét.
- Dékán úr az úgy volt... - próbálta menteni magát, és süllyedő hajó helyzetét. Nagy levegőt vett. - Az egész oktatási rendszerben hibák, és komplikációk vannak, melyeket sürgősen orvosolni kellene.
- Ha jól értettem a szavait, akkor Ön azt szeretné, hogy dobjuk ki az alaptanterv összes tervét, és kezdjünk mindent a nulláról?!
- Hollandiában, és általában Nyugat Európában már egészen kisiskolás korban a legtöbb diákot a kooperatív együttműködésre oktatják, míg nálunk mindezidáig poroszos oktatási modell van érvényben.
- Aha! Szóval ez azt jelenti, hogy Ön kedves kollega úr mossa a kezeit, semmiről nem tehet, és semmi felelősségérzete nincs az ügyre vonatkozóan?! Eltaláltam?! - vonta kérdőre.
A tanár csak hümmögött az orra alatt, mert attól tartott, ha tovább beszél hamar vége lehet a szakmai karrierjének, és az bizony senkinek se használna.
- Akkor várom a javaslatait kedves kollega úr?! Milyen ötletei vannak az ügyben?!
- Ö... hát szerintem várjunk egy évet, és utána nézzük meg, hogy javult-e az adott fiatalember oktatási színvonala...
- Látja ez egy pozitív hozzáállás, csak sajnos ezzel a koncepcióval pusztán csak az az egyetlen probléma, hogy a fiatalembernek még idén kellene diplomát kapnia, hogy aztán elkezdhesse végre a saját életét. Már ha érti egyáltalán miről is beszélek?!
A másikon látszott, hogy talán még soha ennyire nem gondolta át tettének hathatós következményeit, mint éppen most.
- Hát akkor talán... mégiscsak meg kellene engedni, hogy a hallató záróvizsgát tehessen... - bukott ki a száján.
- Na látja! Tud maga gondolkodni is, persze csak, ha akar nemdebár? Még a héten szeretném, hogy a szükséges hivatalos dokumentumokkal, űrlapokkal és egyebekkel az adott hallgató újból záróvizsgát tehessen! Nem szeretném a különben szót hozzátenni! Őszintén remélem, hogy felfogta?!
- Igen... dékán úr! Természetesen! - azzal a magas, sovány tanár meghajtotta magát, és olyan sietve távozott a dékáni irodából, mintha egyenesen menekült volna.
Hajdu Noelt még azon a héten egy péntek délelőtti időpontban hívták be ráadásul ugyanoda a legfelsőbb padlástéri emeletre. Viszont - úgy tűnik -, arra már kínosan ügyelt a felsőbb vezetőség, hogy egy másik, valamivel szimpatikusabb, ezúttal idősebb korú asszony hallgassa meg Noel záróvizsgáját, és szakdolgozatának védését.
Amikor Noel végzett, ahányan csak voltak a teremben, mind a hat ember felállva tapsolt neki, majd az elnökasszony már nyújtotta is volna a kezét, hogy méltó módon gratulálhasson az érett, művelt férfinak, ám Noel udvariasan meghajolt, és visszautasította a kézfogást. Nem is lehetett zen csodálkozni, elvégre őt érte el nem feledhető, igazágtalan sérelem.

AZ EMBER ÉREZZE JÓL MAGÁT A BŐRÉBEN!

Le akart fogyni - mint a legtöbb ember -, aki nagyon szeretne imponálni egy világszépe, gyönyörűséges nőnek, aki váratlanul toppant be az életébe. Soha éltében nem volt egy sportos, izmos, karcsú macsó, akit valami oknál fogva most kiváltképp piedesztálra emelt a XXI. századi kor. Azért lehetséges ez így, mert - állítólag -, a súly által látják egyesek a világot, s benne az egészet, mely meghatározza az embert. Sajnos úgy tűnhet, hogy akik a hét öt napján járnak konditerembe, vagy a Margit-szigetre futkorászni minden tőlük telhetőt elkövetnek azért, hogy a már meglévő sportos, vagy karcsú alakjukon hiba, vagy szégyenfolt ne essék.
Egyébként a boldogság talán nem is azon múlna, hogy az ember hány kilóval könnyebb vagy nehezebb, hanem hogy mennyire képes önmagát elfogadni, szeretni, és persze hogy a szűkebben vett baráti, mikrokörnyezete ebben mennyire partner, és van a segítségére.
A legtöbb dívaszerű úrinő képes valóságos hiszti patáliát csapni, amennyiben a fodrásznál nem készítenek számára valódi mesterművet saját frizurájából méghozzá jó borsos áron, ha egyszer már mesterfodrászt, és nem valami Kuntakinte kültelki embert választott magának, aki még ráadásul olcsón is dolgozik, ám a végeredmény így is jelentős különbséget mutat. Ugyanakkor egy valódi kissé túlzásba is vitt úrinő még a világért se ereszkedne le egy egyszerű, átlagosnak mondható közalkalmazotthoz, és hívná el egy amolyan mindent megvitató, kibeszélgetős randira, ahol mindenki önmagát adhatná, és ahol nem kellene máris az első ötödik perc után egyik vagy másik félnek attól rettegnie, hogy azonnal csődöt mondd a jó emberismerő, vagy akár csak intuíciós képessége.
A legtöbb tökéletesség eszméjével megáldott nő valójában lelki kataklizmát él át valahányszor bárki is megjegyzi, hogy mennyire fantasztikusan elragadó, csinos, vagy éppen csak annyira bombázóan dögös, hogy a nagy átlagnak szinte semmi esélye sincs nála. Ehhez társulhat még természetesen az adott belső lelki személyiség radikálisan torzítása, melyet már jószerivel gyerekkorban a legtöbb ember fejébe vernek. Ti. ha egy rút kiskacsaszerű szemüveges, kapafogú, pattanásos kis lányka folyamatosan azt hallja egyik-másik szülőjétől, hogy az életben sohasem lesz belőle szépségkirálynő, vagy hogy sohasem fog megfelelni a szülők által gondolatban támasztott követelményeknek, akkor a kislány örökösen kételkedni, gyanakodni fog saját magában, elsősorban azért, hogy kivívja, és talán meg is érdemelje azt a feltétlen szeretetet, mely talán minden gyereknek teljes jogúan kijárna. Később pedig eljön a varázslatos kamaszkor, melyben megváltozik az adott kislány egész teste, és olyan biológiai és hormonális változások mennek végbe, melyeknek egyetemes hatásai később hihetetlennek fognak tűnni, amennyiben megpillantja saját hihetetlenül egzotikus, és álomszép tükörképét akár egy nagy alakos tükörben, vagy valamelyik bolti kirakatban. Az effajta hölgyeményeknek természetesen sokkalta jobban, és hihetetlenül nagy örömmel esnek azok a könnyeden, lazán odavetett egyszerű megjegyzések, mint: ,, aranyló hajad olyan akár a vízesés a trópusokon, vagy szemeid olyanok akár a barna lángú éjfél.” Ellentétben azokkal a nőkkel, akik jóformán már kicsi gyerekkoruktól kezdve szépségkirálynőkként néztek ki, és annyira elhalmozták, elkényeztették őket a kedves bókolások egész tömegeivel, hogy később jóformán egyáltalán képtelenek tartós, és egyértelmű különbséget tenni afelett, hogy miért is járt valójában dicséret? A testi adottságaik, vagy épp a szellemi fölényességük, a nőiességük okán?
Miksának még életében nem volt szerencséje. Pedig ha - úgy vesszük -, szűkebben vett baráti társasága szinte minden elképzelhető dolgot elkövetett annak érdekében, hogy hajótörött, és kissé szerencsétlen barátjukat ,,becsajoztassák” ezért társasági rendezvényektől kezdve egészen a különféle ünnepi gálaestekig igyekeztek őt mindenhova magukkal cipelni, hátha ,,horogra akad” majd valaki, akivel azonnal megteremthető az a bizonyos közös hullámhossz!
Miksa egyébként magának való ember hírében állt. Ez természetesen egyáltalán nem jelentette azt, hogy mizantróp, vagy éppenséggel remete lett volna - legfeljebb csupán annyit, hogy egy békés, csöndes, beszélgetős este őszintének mondott barátaival sokkalta többet ért számára az unalmas, felszínes emberek társaságánál, akiknek úgy hihette a mostani korban feltűnően sokat kell gazsulálni, és segget nyalni. Ugyanakkor nagyon hamar beleszerelmesedik bárkibe, akiről titkos hetedik érzékkel felismeri, és megérzi, hogy az illető nem akarja becsapni, vagy megszégyeníteni, s bárcsak ha ennyiből állna a boldogság, akkor Miska lehetne a legelégedettebb, és persze legboldogabb ember a földön, ám nagyon úgy tűnt, hogy az ismeretlen sors minden esetben valami mást szán neki. Egyébként igyekezett mindig olyasféle alkalmi munkákat kifogni, ahol nem szűrösszívűsködtek vele.
Semmi kedve nem volt, hogy késő éjjeli órán - ha úgy tartotta a kedve -, kedvére telehabzsolja magát kedvenc étkeivel, és elemózsijáival. Persze a Carte Dor-csokifagyiból akár egy milliót is képes lett volna lazán, és könnyedén befalni, mondván az csupán cukrozott, ám krémes, ízesített habcsoda, mely a kutyának sem árt, ám szervezete sosem bírta a telített szénhidrátokon túl más egyéb mesterségesen létrehozott édességeket sem. Ha csak arra gondolt, hogy mekkora kínszenvedést jelentett a számára, hogy akár egy szelet Snikers-casokiszelettől akár egyszerre négy-öt kilót is könnyedén hízhat a legszívesebben az összes édességtől azonnal megszabadult volna, melyeket valaha is kisebb éléskamrájában felhalmozott a konyhájában.
Azonban történt egyszer, hogy Miska nagyon kutyául érezte magát, és egyik kedves szomszédja elhívta saját házi orvosát, aki harmincas éveiben járó , szemüveges nagyon csinos és gyönyörű hölgy volt, és Miska bármennyire is szerette volna tagadni, hogy nem szerelmes valahányszor a doktornő vérnyomást mért, vagy pufók, kocsonyás karjához óvatosan hozzáért Miskán abban a percben, mintha magáneses, erős intenzitású elektromos áram futott volna végig. Utoljára csupán csak kamaszkorában érzett ilyesfélét, amikor menthetetlenül szerelmes volt az utcájukban lakó szomszéd lányba, aki - természetesen -, még véletlenül sem őt kérte fel, hogy kísérje el az érettségi bankett bálba. Amitől érthető módon Miska bizony jócskán megsértődött, és vagy három álló hónapig alig-alig váltott egynél is több szót a szomszéd lánnyal, akinek nem tűnt fel a dolog.
Miska még így is bő két teljes hónapot várt mire nagy nehezen rávette magát, hogy telefonáljon az illető csinos doktornőnek, akit nagyon meglepett a hívása, de nagyon aranyosnak, és ugyanakkor udvariasan közvetlennek mutatkozott:
- Üdvözlöm kedves Miksa! Hogy érzi magát? Remélem a történtek után rendesen táplálkozik, és nem kezdett fogyókúrázásba? - érdeklődött csilingelő, angyali hangján. Úgy érződött, mint aki őszintén érdeklődik páciense egészségi állapota iránt, és nem akar semmi rosszat.
- Kéz csókolom! Én csupán csak... arra gondoltam... ha esetleg volna néhány szabad perce... talán... beszélgethetnénk... egy kicsit... - még sohasem volt ennyire zavarban. Mintha képletesen a fogát húzták volna.
- Hogy ön mennyire figyelmes, és drága kedves Miska! Ez nagyon jól hangzik! Sajnos most el vagyok foglalva, de mit szólna mondjuk március közepén. Akkor legalább sokkal többet beszélgethetünk! - kérdezte tőle.
- Igen az nagyszerű volna... - válaszolta megszeppenten, alig hallhatóan.
- Ez remek! Akkor nyugodtan telefonáljon, vagy írjon rám az interneten, ha bármi kérdése, vagy egyéb óhaja volna! Legyen kellemes szép napja! - kívánta, aztán mindketten egyszerre tették le a kagylót.
Miska csak most esett igazán gondolkodóba. Valahogy muszáj volna legalább egy-két kellemetlen, fölös pluszkilótól végleg megszabadulnia, és addig is volt még bő egy hónapja, hogy fizikailag egy kicsit formába hozhassa magát. Mivel kiterjedt, megbízható baráti köre volt néhány barátja vett számára egy beértékelt, de stabil szobabiciklit, és egy alig használt, nem túl drága kondigépet. Megmutatták neki, hogy miként, és hogyan működik, majd azt javasolták, hogy fokozatosan álljon neki az edzéseknek, és ne Hübele Balázs módjára.
Miksa így a hét három-négy napján legalább harminc percet igyekezett formába hozni magát, és kicsit átmozgatni kiadósan zsírpárnás végtagjait, amik úgy tűntek az életben nem lehetnek sportosak, és erősek.
Aztán néhány héttel később Miska már meg is látta a tükörben a változást. Úszógumis pocakja, és pufók teste mintha szépen lassacskán kezdte volna visszanyerni emberi formáját. ,,Hátha a nőknek ez kell, ám legyen!" S bár legalább is kezdetben hihetetlenül nagy volt a kísértés, hogy egy grammnyi édességet sem fogyasszon, végül úgy döntött, hogy az egész édességkészletét száműzi és elzárja kulccsal az egyik szekrény aljára, hogy még véletlenül se gondolhasson rá, és ne legyen a szemei előtt.
Mivel március első felében van Nőnap, ezért Miska arra gondolt, hogy egy kisebb csokor virágot, vagy cserepes növényt mindenképpen vásárol a doktornőnek, lehetséges, hogy ezzel máris jópontokat szerez.
A március eleji személyes randevú gyorsan eljött, és szegény Miksának ismét jóbarátaira volt szüksége, hogy egy elfogadható zakót, inget, nyakkendőt tudjon szerezni, elvégre ha az ember találkozik egy nem mindennapi különleges nővel, akkor annak igenis muszáj megadni a módját.
Egy kellemes, hangulatos, viszonylag nem drága kávézóban találkoztak a belvárosban közel az Oktogonhoz, ahol Miksa mindig hajlamos volt eltévedni a túlzottan sok kétértelmű kereszteződés miatt.
Amikor először meglátta a csinosan kis kabátba öltözött, szolid sminkes doktornőt, aki - úgy tűnt -, szintén készült a randira és hihetetlenül zavarban van Miskának úgy kezdett dobogni a szíve, akár egy felhevített gőzturbina.
- Üdvözlöm kedves Miksa! Köszönöm, hogy eljött! - fogott vele diplomatikusan kezet a doktornő, és már amikor egymáshoz ért az ujjbegyük kellemesen, megbocsáthatóan el is pirult.
- Nagyon örülök én is! - szorongatta még mindig tenyerében a kis, jelentéktelennek tűnő cserepes rózsaszín jácintot, melyet ki lehetett ültetni a szabadba, ha elhervadt.
- Mondja azt kedves Miksa, hogy nem nekem hozta ezt av kedves kis virágot! - évődött vele, huncutan, kacsintva a hölgy.
- Nem! Azaz, hogy... bocsánat... igen... - csak hebegni-habogni volt képes, amikor a hölgy megvillantotta előtte sugárzóan lefegyverző mosolyát.
- Annyira édes, és figyelmes! - gyöngéden megfogta a férfi kezét, és óvatosan elvette a helyes kis cserepes nővényt. - Akkor talán foglaljunk helyet! - javasolta a doktornő, és valósággal az újdonság erejével hatott rá, hogy Miksa tartja az udvariasság szabályait; előzékenyen kihúzta előtte a széket, és megvárta míg ruháját kicsit megigazítva helyet foglal. - Ön igazán lovagias kedves Miksa! - jegyezte meg gyönyörű, sugárzó mosoly kíséretében.
- Én köszönöm... - hebegte, majd kissé botcsinálta szégyenlősséggel ö maga is leült a szépen megterített hófehér terítős asztalhoz.
- Nagyon kellemes kis kávézó! Sokszor soktam idejárni az ismerőseimmel! - ismerte be. - Ön szokott ilyen helyekre járni? - kicsit kíváncsian közelebb hajolt hozzá.
- Hát... sajnos nem... - vallotta be. - Az utóbbi pár évtizedben kicsit magambaforduló lettem... - vallotta be szégyenkezve.
- Ez nagyon sajnálatos! Megkérdezhetem, hogy mi volt ennek az oka? - a hölgyből azonnal előbújt a doktori énje, és megakarta fejteni a másik ember lélektani mozgatórúgóit.
- Hú! Azt hosszú volna elmesélni! - felelte szomorkásan.
- Kedves Miksa! Bennem megbízhat! - kinyújtotta finom, hosszú kezét, és megszorította a másik kezet. - Nyugodtan beszélje csak ki, hátha attól kicsit könnyebb lesz! Nem volna szabad egyedül cipelnie a lelki terheket! Nem gondolja?! - kérdezett bölcsen vissza, mire a férfi elgondolkodott, végül elmesélte, hogy a legtöbb barátja, és ismerőse a jobb megélhetés reményében külföldre ment, és sokuk meg is találta a számítását, míg ő itthon maradt, és bárhogy próbál fennmaradni a sokszor kíméletlen, és igazságtalan mindennapok rostáján ez egyre nehezebb vállalkozásnak tűnik. Ráadásul számlák jönnek-mennek, és sajnos a munkaerő piaci helyzet is - akárcsak minden más -, totálisan katasztrofális.
- Őszintén sajnálom... - bökte ki hosszú, döbbent csend után a hölgy. - Tudja annak idején bennem is volt egy makacs dacosság, hogy amint megkapom a diplomámat boldogulni fogok, és képes leszek fennmaradni a piaci szférában is, aztán alig három-négy hónap múltán már korántsem volt olyan rózsás és elégedett a helyzet, de azt mondtam magamnak nem szabad feladnom, és megrekednem különben azok az emberek győznek, akik előre megmondták, hogy igazuk lesz! Én pedig eléggé makacs, önfjű, és akaratos tudok ám lnni, ha az kell, hogy érvényesíthessem a céljaimat, és akaratomat! - volt a doktornő hangjában valami kellemes önbizalom, valami nyugodt kiegyensúlyozott magabiztosság, mely talán a legtöbb modern, karrierista embert jellemezte, ezzel azonban - a többséggel ellentétben -, mégsem kérkedett.
Miksa figyelmesen hallgatta. Jó volt, hogy végre akadt valaki, akivel nemcsupán jó együtt lenni, de intelligensen egyfajta emberi attitüdöt is képviselt, mely egyre ritkább kincsnek számított a mostani manipulatív világban.
- Van valami hobbija? - váltott témát, hogy elterelje a szomorúságot feje felől.
- Szeretek írni, olvasni... kicsit zenélek is, de csupán a szamárindulót, és filmeket igyekszem nézni, persze szakmai szemmel. - szándékosan óvatos volt a hangja, mert annyira azért még nem mert konzekvensen megbízni a gyönyörű nőben, akire - úgy tűnt -, egyre nagyobb benyomást gyakorolt, mert egyre több érdeklődőbb kérdéssel kezdte ostromolni.
- Én főként egyetemista koromban azokon a bizonyos csajos estéken néztem régi fekete-fehér hollywoodi filmklasszikusokat! Audrey Hepburn és Grace Kellyből hihetetlenül áradtak az ember felé a lelki energiák! Úgy hiszem manapság egyre ritkábban lehet olyan különleges színészekkel találkozni, akik azonnal hatást gyaorolhatnának a legtöbb emberre pusztán csak a különleges személyiségük varázsával.
- A számból vette ki a szót! Hat éves voltam, amikor először láttam a Farkasokkal táncolót!
- Ez nagyon aranyos! - gyönyörűen mosolygott.
A romantikus este nagyon közvetlen, és kellemes hangulatban telt el, és mire kora este végeztek a beszélgetéssel mindketten úgy érezhették, hogy megkerülhetetlenül egymás életének szerves, el nem különíthető részesei lettek.

REJTŐZKÖDŐ SZÁNDÉK

 
Merrefelé rejtőzködik a halálos szándék kívül-e, belül-e?!
S ha éppen bennem rejtőzködik orvul-gazul hát miért lapít sunyítón?
Miért, hogy nem felel?! Akkor miért félek kölcsönösen tőle,
és a Világtól, mely minden koron kényszerítve
hagyott tűrni s remélni,
mint szorgalmas besúgót?!
Naponta bele kell, hogy szédülhessek
a bizonyos megváltoztathatatlanba,
míg már újból rám nem zúdítja haragját
sok agymosott kritikai-tettem,
fűrészhangú-lódögök.

 Én legszívesebben beletörődnék már,
de még így se lehet, mert nem volna szabad így élni
mindennap fog vacogva, megcsúfoltan közösségi médiák
hamis árnyék-birodalmaitól megalázottan
- s nem mászhatok be önként csikorgón visító szívek alá méltón,
mert láthatatlan kívül rekedt már minden halálos csapda.

 Az elrontott Élet terméseit s hibáit magamba hordom:
emberek maradnak homályban,
kecsegtető luxusálom-szirupban,
kétség s remény közt félúton,
míg a létezés a Nirvána-Semmi felé tolat,
akár egy elszabadult gyorsvonat.
Tán már könnyebb volna,
a belátó jóan ész megértve fölfogná:
fájdalmasan nonszensz e mostani instabil-helyzet,
éppen ezért velejéig korrupt s zavaros.
Harci propagandát, puffogtató jelszavakat követel
vegyesen az ki áruló s cinkos!

A civilizált fogoly is,
akárcsak digitális nomád Robinson már bárkit
hajlandó puhítva megagyalni
szidni aki életet kiábrándult döntéseiről szerinte jócskán tehet.
Megkövesült cipóvá változik bosszúszomjas-kéz s ököl,
feltéve ha egyszer-egyszer kaphat
egy kis elkölthető zsebpénzt
s nagyobb halaktól.
Fejetlen, húgyagyú vadbarmok földjén
kortárs kultúrák virága aligha szökken már szárba!   

EGY NAP ALATT ELLOPTAD A SZÍVEMET

A szupermodellből lett dél amerikai, egzotikus vonásokkal rendelkező színésznő felnézett a kristálytiszta égboltra, ahol csupán egy-két elárvult vattacukorpamacsra emlékeztető kisebb, gomolygó felhőfoszlány vonulását láthatta. Kilépett minden extrával felszerelt, légkondicionált lakókocsijából, és - mivel a sminkes szobából jött -, máris tökéletes Kleopátra-típusú bronzbarnás arcbőrrel, és frizurával máris készen állt, hogy elbűvölje nem csupán az örökké arrogáns, mérgelődő rendezőt, hanem a kedves tévénéző rajongóit, mondhatni szerte a világon.
- Gyerünk emberek! Mozogjunk, ha nem akarunk egész éjszaka is dolgozni! - adott egyértelmű utasítást az örökösen elégedetlenkedő rendező, aki úgy festett ilyen idegállapotban, mint aki könnyedén megfojtott volna bárkit egy kanálka vízben, ha úgy hozza a kedve. - Gyerünk Marjorie mire vársz?! Kamera bekap! Felvétel!
A gyönyörű színésznő vérprofin, és mesterien átgaloppozott tipegve a felállított kameraállványok, és áldíszletek között, és abban a pillanatban, hogy magabiztos, temperamentumos latin nőként kinyitotta az ajtót, melyet - szerepe szerint -, jócskán illett becsapnia tökéletesen hozta a ráosztott díva szerepkört, miközben a latin macsó férfi színész, akinek csábítási feladata volt szintén ütősen alakított. Elvégre ki ne rajongott volna azért, ha egy napbarnított, sportos test megvillantja hasizmát, és lefegyverzően csibészes, gyerekes mosolyát. A legtöbb női tévénéző egészen biztosan majd elolvadt, amikor Eduardo végiglejtett, és belevigyorgott egy-egy felvétel végeztével az ötvenkilós kamerába, melyet az operatőrnek mindig ildomos volt a színészek mozgásához igazítani, persze csak, ha nem akarta, hogy azonnal kivívja a gyilkosan maximalista rendező haragját.
Éppen az egyik medencés jelenetet vették fel, ahol álomgyönyörű hölgyek flangáltak a legújabb bikinikben, és csábosan sokat mutató fürdőruhájukban, amikor a színésznőnek szinte rögtön megakadt a tekintete az egyik külföldi kellékes, pufók emberen. Messzi, távoli országból jött, és a spanyol nyelven kissé hadilábon állt, de kézzel-lábbal, és némi akcentusszerinti, hevenyészett angol nyelvtudással úgy tűnt remekül feltalálja, és meg is érteti magát.
- Na, mi lesz már Roberto? Nem érünk rá egész nap! - ordított rá egy nagyot a rendező, mire a kissé ügyetlen, és kellőképpen kétbalkezes kellékes férfi a felszolgált, kiadósan ragadós narancslé mennyiséget egyenesen a bikiniben feszítő hölgyek bronzbarnára sült, felhevült testére löttyintette.
- Roberto! Most néz meg, mit műveltél?! - keltek ki önmagukból a gyönyörűbbnél is szebb hölgyek. - Így hogy a fenébe forgassunk, magyarázd már el nekünk?! - tették csípőre kezeiket, és ellenségesen, szúrós barna szemeikkel farkaszemet néztek támadásra készülve az ügyetlen férfival szemben, aki szemlátomást most úgy nézett ki, hogy sorozatban nyelnie, tűrnie kellett a záporozó kritikákat, mint egy halálra rémült kisfiú, aki nagy valószínűséggel a következő pillanatban sírógörcsben törhet ki.
Bár Marjorie is kapott bőségesen a ragadós, tapadós narancsléből, most azonban úrinőként viselkedett, aki nem pánikol be, hiszen az luxus lenne, hanem minden szempontból igyekszik a helyzet magaslatán állni.
- Hölgyeim! Nézzétek el szegény Robertonak, ezt a sajnálatosan véletlen kis balesetet! Biztos vagyok benne, hogy csak egyszerű véletlen incidensről van szó! - kezdett dallamosan, gyorsan beszélni spanyolul, mégis nőies kifinomultsága szinte valósággal azonnal vibrált a nyárias Caracasi levegőben. Mikor végzett a kisebb szónoklattal, amit a többi főként női kollegájához intézett megvárta, hogy szavai vajon elérik-e a kívánt hatást.
- Már megbocsáss drága Marjorie, de én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni! - fakadt ki egy spanyol, latin szépség, akinek hibátlan, tökéletes testen valósággal aranyló gyöngyökként csillogott a száradásnak indult üdítőlé.
- Igen, Fernandának mindenben igaza van! - mintha haragos, harcias kis csibék lettek volna a legtöbb színésznő máris kollegnanőjük védelmére kelt. Marjorie azonban rögtön észrevette, hogy Robertonak legörbül a szája. A síráshoz közelítő, jelentős pillanat volt ez, és meglehet csupán csak azért, hogy kicsit jobb kedvre deríthesse, vagy épp megvigasztalja könnyed szökkenéssel odalépegetett tűsarkú cipőiben felpaprikázott kolleganője mellé, és enyhén megbökte mire a gyönyörű, és egzotikus színésznő egyenesen a medence kellemesen meleg vízébe csobbant.
- Van még valaki, akinek nem tetszik bármi is?! - kérdezte ellenségesen a többi nőtől, akik most már fülüket-farkukat behúzták, mert egyik sem akarta csuromvizesen megcsinálni a még mindig forgó felvételt. - Akkor azt hiszem dolgozhatunk tovább! - Marjorie könnyed, nőies eleganciával lehuppant a hófehér, műanyag ágyra, kezébe vette saját narancslevét és hibátlan tökéletességgel visszatért eredeti szerepköréhez, melyből nagyon úgy tűnt, hogy a legtöbb színésznő jócskán elfeledkezett.
- Drága Roberto! Kaphatnék még egy kis narancslevet, por favor rapido? - kérdezte csilingelő, kedves hangon, mire a kissé ügyetlen kellékes férfi már hozta is a közepesméretű üveges kancsót és udvarias pincérek módján kiszolgálta a színésznőt, aki jóleső, szerelmes érzésekkel valósággal belepirult a flörtölős pillanatba, melyet természetesen a kamera is rögzített, és amikor később a nap végén végeztek a felvételekkel a rendező valósággal elvolt ragadtatva, hogy kedvenc színésznője mennyire ura volt a helyzetnek. Nem hiába volt édesanyja operaénekesnő, az apja pedig vegyészmérnök.
Később svédasztalos ebédszünet következett, ahol minden stábtag megjelent, és néhány színésznő. Marjorie úgy döntött, hogy ezt a szusszanásnyi, alig fél órás időt fogja kiadósan kihasználni, hogy megismerkedjen egy kicsit közelebbről a furcsa, szerencsétlennek tartott Robertoval.
Kijött lakókocsijából, és elegáns, könnyű nyári ruhát vett fel, egy bőr szandállal, mely még mindig babonázóan csinossá varázsolta egyébként is hibátlan megjelenését. Megfogott egy porcelántányért, és beállt a többiekhez a sorba, miközben örökösen kíváncsi, és érdeklődő tekintete mindenütt Robertot kereste. Amikor aztán az asztal végéhez ért odament az egyik stábtaghoz, és kedvesen megkérdezte, hogy Robertot hol találhatná meg?
- Kéz csókolom drága művésznő! Roberto mindig egymagában szokott enni! Tetszik tudni nagyon furcsa ember az! Folyton írogat valamit a jegyzetfüzeteibe! Sosem lehet tudni, hogy éppen mi járhat a fejében! - válaszolta a meg a feltett kérdést. - A bungalóknál lesz azt hiszem! Marjorie tányérral kezében rögtön a bungalók felé vette az irányt, melyeket azoknak az embereknek hozattak ide, akik nem kedvelték a luxus lakókocsijukat. Nem mintha a bungalókban akárcsak elfogadhatóbbak lennének a párás, fülledtség jelei.
Marjorie határozott, nagy lépésekkel már valósággal szaladva tette meg az utat a bungalókig. Maga sem tudta hogy miért, de szíve vadul kezdett verni, és kalapálni, és valahányszor az ügyetlen Roberto akárcsak feltűnt a színen, mintha új, és ismeretlen érzések kezdtek volna lelkébe költözni.
- Roberto amore! Merre vagy?! - kiáltotta hangosan a levegőbe. Az egyik ember máris az egyik nagyalakú pálmafára mutatott. Most annak a tövében üldögélt Roberto. Úgy tűnt, mint aki megpróbál lazítani, vagy kivonni életéből a gyilkos stresszfaktorokat, mely egy-egy megterhelő munkával együtt szokott járni. Úgy tűnt nagyon szomorú, és el van keseredve, ami a forgatás alatt, kétbalkezessége folytán megtörtént, és most valósággal mardossa a bűntudat.
- Buena tardes Roberto! Me permite? Cómo está? - érdeklődött hogyléte felől.
Mivel Roberto nem beszélte jól a spanyol nyelvet, csupán csak tördelek szavakat volt képes gagyarászni akcentusával angolul párat bólintott, hátha a kedves, közvetlen színésznő megérti.
- ?Lamento mucho lo sucedido! ?Espero que estés bien?! - őszintén sajnálta, ami a forgatáson történt, és érdeklődött, hogy nem esett-e baja.
- No, no, no... - felelte a férfi bizonytalanul, aki most egyszerre félve, és ugyanakkor gyanakvón mérte végig a roppant csinos színésznőt, mert nem értette, hogy mit akarhat tőle?
- ?Puedo tener mi humilde cena contigo? - Marjorie megkérdezte, hogy elfogyaszthatná-e a vacsoráját Roberto társaságában, és mikor válasz nem csupán egy bólintás érkezett úgy döntött, hogy ő is a pálmafa árnyékába telepszik a gyepre Roberto mellé, és falatozgatni kezdett. Mivel valósággal imádta a tenger gyümölcseit, és a sült garnélahúsból készített rákpogácsa falatkákat megpróbálta megkínálni Robertot, aki felajánlotta neki saját házi burgonyás lepényét, melyet még a nagymamájától tanult meg Európában.
- ?Muchas gracias! ?Muy sabroso y delicioso también! - nagyon finomnak találta a lepényt, és amint gyöngéd ujjbegye hozzáért Robert vaskos, érdes tenyeréhez láthatatlan szikrák kezdtek pattogni közöttük. Utoljára Eduardoval volt kapcsolata. Nagyon szeretett volna családot, de a sótlan, és arrogáns szappanoperasztár azt mondta, hogy neki a nemzetközi karrierjére kell koncentrálnia, és egyáltalán nincs ideje gyerekekkel foglalkozni, amikor azok csak púpok, meg koloncok az ember hátán. Marjorie ekkor döbbent rá arra, hogy a legtöbb latin macsót egyedül csak önmaga felpüffesztett egoja érdekli egyedül. Összetört a szíve, és kellett hozzá jó pár év mire úgy ahogy egyenesbe sikeredett jönnie megint, és a kamerák kereszttüzében szerepelhetett újra.
- Entiendo que debe ser muy difícil para ti prosperar y vivir en un país extranjero, en otro país extranjero, y solo quiero decirte que eres muy bienvenido... ?Sería amiga tuya! Claro, ?si eso te parece bien? - azt mondta, hogy megérti, hogy idegen országból jött, és idegen országban kell élnie, és boldogulnia, de nagyon szívesen lenne a barátja.
Mivel az ebédszünet lassacskán végéhez közeledett, és Marjorie-nak vissza kellett térnie a munkájához, ezért mindketten elfogódottan felálltak, és mivel Robertónak fogalma sem lehetett, hogy ilyen esetekben mi lehet a teendő óvatosan kinyújtotta egyik kezét, mintha készülni kezet fogni.
Marjorie kicsit meglepődött, majd ő is kinyújtotta kezét, és nagyon finoman megszorította Roberto mancsait, majd arcra puszival, és egy gyönyörű, és kifejező mosollyal búcsúzott - legalább is -, átmenetileg tőle.
Amikor visszatért a forgatásra, ahol - úgy tűnt -, egyedül csak őrá várt az egész stáb, és a többi színésznő is, mintha teljesen átalakult volna belső, külvilág számára szándékosan rejtegetett énje: visszavonhatatlanul szerelmes lett egy idegenbe, akiről jóformán nem is tudott semmit, és talán épp ezért volt ez ennyire izgalmas.
- Na végre valahára, hogy te is itt vagy drágám! Akkor fiúk, lányok! Remélem forgathatunk, ugye?! - kérdezte a jócskán idegbeteg rendező. Mire mindenki megtalálta a helyét, és elkezdődhetett a forgatás Marjorie szíve valósággal lázban égett, és bár profizmusára semmi panasz sem lehetett, azért a legközelebbi stábtagok között máris felmerült a gyanú, hogy a művésznővel nem stimmelhet valami.
A forgatási nap végére jóformán mindenki jócskán elfáradt. Nagy szerepe volt benne, hogy egy jelenetet, és a legtöbb snittet is volt, hogy harmincszor meg kellett ismételni. Marjorie - látszólag -, a lehető legnagyobb toleranciával, és partnerséggel állt hozzá a dolgokhoz. Ha kellett harmincszor beleugrott a kellemesen meleg medencevízbe, amikor egy kislányt kellett kimenteni a vízből, máskor pedig egy egész gyümölcsöstálból kedvére csemegézhette a nagy, lédús szőlőszemeket. A rendező nem győzte dicsérni, és a kevésbé tapasztaltabb kollegái elé, mint követendő szakmai példát állította megnyerő, sziporkázó személyiségét.
Marjorie kicsit elfáradtan ment vissza a légkondicionált, minden extra kényelemmel felszerelt lakókocsijába, aminek az ajtaja előtt egy hibás helyesírású levélke fogadta, és egy kisebb cserepes nővény, melyen érződött, hogy szívvel gondozták, és adták. Szíve azonnal hevesen dobogni kezdett. ,,Vajon ki lehetett a titkos hódoló?" - faggatta magát, amint igyekezett egymás után többször is elolvasni a levelet. Mire a levél végére ért szerette volna karjaiba zárni a félszeg, ügyetlen Robertot, aki - úgy tűnt -, most nagyon kitett magáért. Ám mivel jócskán kimerítette az egész napos forgatás Marjorie inkább úgy döntött, hogy lepihen egy kicsit kihúzható, komfortos kanapéján. Észre se vette csupán csak másnap reggel, amikor Roberto félszegen jó párszor kopogtatott lakókocsija ajtaján kedvenc tejeskávéja kíséretében, hogy bizony kissé elkésett, és most valami találó mentséget szükséges találnia, hogy a maximalista rendező ne vegye azonnal a fejét.
- Gracias Roberto! - hálálkodott, és érezte, amint a tejeskávés kartonpoharat megfogta, hogy bájosan elpirul. Már milyen régóta nem érezhette ezt, legalább is őszintén, és igazán, és most valósággal bizsergett egész lelkében.
Roberto igyekezett megkérdezni, hogy segíthet-e bármiben, és Marjorie mire kézzel-lábbal minden színészti képességet latba vetve elmutogatta neki, hogy milyen ruhákra lesz szüksége, hogy kamera elé álljon Roberto bravúros ügyeséggel, kisebbfajta stílusérzékkel össze is szedte azt, amire szüksége lehet.
Marjorie igyekezett tetszetős, gyémántszínű, tűsarkú cipőjében olyan gyorsított ütemben tipegni, amennyire csak bírt, és amikor már úgy érezhette, hogy végleg elfárad Roberto semmivel sem törődve karjaiba kapta, mintha egy törékeny porcelánbaba lenne, és rohanni kezdett vele a forgatási helyszínre, mint akinek minden perc drága. Amikor ismét a rendező színe előtt álltak, a rendező látványosan karórájára mutatott, miszerint: az idő igenis pénz, ha tetszik, ha nem, így Marjorie futó puszival honorálta a megszeppent Roberto ,,életmentő" erőfeszítéseit, amíg az háttérbe vonult.
Miközben tartott a felvételt Marjorie mintha egész végig Robertot bámulta volna annyira szerelmesen, annyira vágyakozva, amihez csak a legszerelmesebb emberek érthetnek a földön. A stáb, és a legtöbb színészkollega persze azonnal megérezte ezt, és a szünetekben kedvesen, csipkelődve máris ugratni kezdték Marjorie-t, hogy ennyire szerelmesnek sem látták még soha ebben az életben.
Amikor egy-egy jelenettel megint csak elkészültek Marjorie senkivel, és semmivel se törődve azonnal Robertohoz szaladt, és máris spanyolos gyorsasággal, és heves gesztikulálással csacsogni kezdett arról, hogy miként, és hogyan alakult a napja, majd amikor rájött, hogy Roberto alig érti mit is akarhatott neki mondani azonnal beszerzett magának egy digitális fordítókészüléket, mely úgy működött, hogy az embernek csupán csak bele kellett beszélnie egy mikrofonba, mely a készülék része volt, és a kihangosítva egy gépi hang máris automatikusan, alig pár másodpercen belül darálni is kezdte, hogy hozzávetőlegesen vajon mit is mondhatott az illető?
- Annyira örülök neki Roberto, hogy veled találkozhattam! - beszélt bele a kis fordítókészülékbe, mely szinte azonnal le is fordította, amit kimondott. Robertó végre ismerős, hazai nyelvet hallott, mert egész tekintetét vidámság, és önfeledt ujjongás töltötte el, hogy végre igaz gépiesített formában, de azért mégiscsak hallhatja saját anyanyelvét.
Marjorie szájához tartotta a ordítókészüléket, és Roberto végre beszélni kezdett. Elmesélte, hogy megélhetés, és anyagi gondok miatt kellett Európát elhagynia, és hogy mennyire hiányoznak neki azok a szerettei, és megmaradt családtagjai, akiket hátra kellett hagynia, hogy mindenképp boldogulni tudjon. Marjorie figyelmesen, és kíváncsian hallgatta a történetét, és egyre jobban beleszeretett ebbe a különös férfiúba. Mire kicsit furcsán kibeszélgették magukat Marjorie azt érezhette hogy nem csupán egy őszinte, igaz baráttal lehetett gazdagabb, de megtalálta élete második felét, akire egész eddig várakozott.

KARÁCSONYI MEGTALÁLTALAK!

A csinos, harmincas éviben járó, filigrán hölgy rettentően izgult, és zavarban is volt, mert amikor legelső alkalommal megismerkedett a jóképű, és különleges férfival, aki elmesélte jóformán egész életét; kezdve attól a pillanattól, hogy özvegyen maradt nagymamája nevelte fel, mert a szülei hamar meghaltak, egészen addig, amíg a mennyasszonya a polgári esküvői szertartáson szakított vele, valahogy rendkívül furcsának, és már-már megmagyarázhatatlannak tűnt ez az egész.
Virágot a legtöbb ún. ,,csajos barátnője" kertelés nélkül lebeszélte volna. Elég, ha csak arra gondolt, hogy amikor egy-egy csajos bulizás keretében kicsit összejöttek máris a macsó pasik jóképűsége, vagy épp a bunkósága volt az egyedüli pletykatéma. Ő most viszont döntött, és úgy határozott kockáztatni fog, és lép egy hatalmasat előre, hadd lássa, hogy mi fog kisülni a dologból.
Mivel jóformán egész évben szinte alig volt szabadideje, és az a soványka húsz nap is hamar elszállt, amit az aktuális vállalatcsoport szabadság címen az alkalmazottak részére kiszokott utalni így Virág úgy döntött, hogy a karácsony megfelelő alkalom lehet, hogy egy szimpatikus embert az ember mélyen, és igazán megismerjen.
- Kislányom! Azért remélem vigyázol magadra, mert te is tudod, hogy milyen álságos, szemét alakokkal van tele ez a nagy világ! - figyelmeztette jócskán aggódva felnőtt lányát az aggodalmaskodó anyuka.
- Igen, anyukám! Annyira imádlak, hogy ennyire féltesz! Önálló gondolkodású, felnőtt nő vagyok, akit anno még karate tanfolyamra is beirattatok! Ha kell egy orvszarvút is simán lazán leterítek! - válaszolta a feltett kérdésre.
- Ha bármi baj van légyszíves feltétlenül hívjál fel! - kérte az anya.
- Igen anyu! Imádlak! - válaszolta, majd letette a kagylót,mert tisztában volt vele, ha anyukája egyszer rákezdi az isten se képes megálljt parancsolni neki.
,,Vennie kellene valami kis apróságot, vagy ajándékot a boltban?" - töprengett, elvégre nem illik ajándék nélkül csak úgy beállítani valahova, vendégségbe menni meg pláne, hogy nem. De mit is vehetne? Aztán hirtelen ötlete támadt. A legtöbb férfi szereti az ún. divatos kiegészítőket, mint mondjuk a sálakat, nyakkendőket és hasonlókat. Így volt egy kisebb megtakarítása, és úgy döntött vesz a férfinek egy szép nyakkendőt, és szinte kedvére eljátszadozott a gondolattal, hogy még segítőkészen meg is köti a számára, ha esetleg a férfi nem boldogulna vele.
Hamar elérkezett szenteste. Az ember ilyenkor valósággal úgy érzi, mintha a napok rohannának, és nem akarnának megállni. Szépen, csinosan felöltözködött. A jelszava: nem egy buliba mész, hanem egy ünnepi, meghitt, remélhetőleg romantikus estét fogsz együtt tölteni egy rendkívül vonzó férfival, aztán ki tudja, de semmi szex, legfeljebb a csókolózás stratégiájának kitágítása.
A férfi az egyik nemrégiben épült gondosan berendezett lakóparkban lakott, ami az elit környék benyomását keltette, persze csupán azoknak, akik a város kevésbé szívderítőbb környékén voltak kénytelenek berendezkedni.
Háromszor csengetett a kaputelefonba, mire egy markáns férfihang vette fel a másik vonalon:
- Tessék? Ki az?! - kérdezte.
- Ö... szia Boldog Karácsonyt! Virág vagyok! Felmehetnék?! - érdeklődött.
A vonal végén hosszú hallgatás, majd hat percen belül a férfi újfent beleszólt: - Persze! Gyere csak be nyugodtan! - és benyomta a berregő ajtónyitó gombját, mire a hölgy végre belépett a jó meleg előtérbe, ahol a falon kazettákra emlékeztető postaládák sorakoztak.
,,A fenébe! Elfelejtette megkérdezi, hogy hányadik emeleten lakik a pasi! - gondolta. de semmi vész, mert a postaládáján egészen biztosan fel van tüntetve." - így odalépett a postaládák aprócska, szinte gyerekméretű kazettáihoz, és aprólékosan máris szemügyre vett minden nevet, és címet, míg végül máris megtalálta, amit keresett: Kékessy Bernát ötödik emelet!
Mivel meglehetősen bizalmatlan volt már szinte gyerekkora óta a felvonókkal, úgy döntött, hogy lépcsőn könnyebben menne, de mivel jóformán mind a két kezében csomagokat szorongatott, ezért végül mégiscsak a lift győzött.
Pillanatokon belül fent volt az ötödiken, és a jóképű, sármos férfi már várta őt, és amikor tekintetük egymásba kulcsolódott, és kezet is fogtak félszegen egymással Virág szíve valósággal azonnal majd kiugrott a helyéből. ,,Az képtelenség, hogy bárkinek is ekkora mázlija legyen!" - töprengett, amint tetőtől-talpig részletesen felmérte a férfit.
- Üdvözöllek! - fogta meg a kezét a férfi, és máris bevezette a lakásba, miután Virág levette turabakancsszerű cipőjét.
- Nahát! Fantasztikus ez a lakás! Gratulálok! - lelkesedett.
- Nagyon szépen köszönöm... - válaszolta elfogódottan a férfi. - A feleségem érdeme...
,,A francba! Álljunk csak meg! Tudhattam volna! Feleségről nem volt szó!" - Virágot szabályosan kiverte a veríték már a ,,feleség" szó említésére is. Egy újabb kegyetlen tréfa az élettől? Lehetséges!
Bernát rögtön megérezte, hogy a hölgy kissé elkámpicsorodott, ezért azonnal korrigálta a válaszát: - Még mielőtt nagyon megutálna kedves Virág néhány dolgot szeretnék elmondani magamról... Talán fáradjon be a nappaliba ott nyugodtan beszélgethetünk! - mutatott az előszobából nyíló kényelmes, és otthonos, nagyméretű szobára.
Virág gyanakodva követte. Hitte is meg nem is a férfi válaszait.
- Elvehetem a kabátját, csomagjait, és miegyebet? - érdeklődött segítőkészen.
- Ö... ez nagyon figyelmes! - kibújt a téliesített kabátjából, és a sapkáját, sálját odaadta Bernátnak, míg a két kezében szorongatott szatyrai egyelőre vele maradtak, hiszen mindenképp szeretett volna meglepetést szerezni.
- Megkínálhatom esetleg valamivel...? Szereti a forró csokit?
- Az az egyik kedvencem, de legyen szíves üljön már le, és hallgasson végig! Mit szólna, ha először is a tegezéssel kezdenénk?
- Ö... hát nem bánom...
- Először megijedtem, mert azt mondtad a feleséged rendezte be a lakásodat! Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy ezt hogyan is kellene érteni?! - emelte rá kíváncsi, gyönyörű barnás szemeit.
- Tudod a feleségem fantasztikus nő volt, sajnos beteg lett, és elvesztettem őt... - fulladt ki a férfi hangja, és máris úgy tűnhetett, mint aki kis híján azonnal elsírja magát, és nagyon szomorú lett a tekintete.
- Jaj, mekkora egy idióta, hülye csaj vagyok! - bukott ki Virágból. - Őszinte részvétem, és kérlek... ne haragudj rám! - annyira zavarba került a közölt bizalmas információktól, hogy azonnal kimelegedett és el is pirult, mely egyfajta bájosságot kölcsönzött egész angyali lényének.
- Semmi baj! Tudod elég nehéz erről beszélni, mert rengeteget gondolok rá, és borzasztóan hiányzik még ma is.
- Ez természetes! Nem tudom, hogy alkalmas-e a pillanat, de szerettem volna egy kicsit kedveskedni, elvégre mégiscsak karácsony volna, vagy mifene, és nem tudtam, hogy mit is vehetnék, úgyhogy vettem néhány dolgot, aminek remélem örülni fogsz! - nyújtotta át zavarában mind a két szatyrot, amiben becsomagolt ajándékok lapultak.
- Ez igazán nagyon kedves volt tőled... Én is szeretnék adni valamit majd később... - szabadkozott Bernát, és óvatosan elvette a két szatyrot. - Néhány dolgot még muszáj elmondanom neked, hogy megértsd mi a helyzet! Tudod Annával megbeszéltük, hogy ha egyikünk előbb menne el, mint a másik, akkor is megpróbálunk teljeskörű, viszonylagosan boldog életet élni, annál is inkább, mert van valaki, aki a világ összes kincsénél fontosabb és becsesebb... - itt elhallgatott egy percre, hogy Virág jól képes legyen megemészteni a hallottakat.
,,Már megint kifogtam egy apukát! Ez az én formám!" - gondolhatta, mégis annyira szíven ütötte a fölkaróan érzelmes történet, hogy muszáj volt figyelmesen végig hallgatnia.
- Látom rajtad, hogy nagyon meglepődtél! Bocsáss meg, ha úgy érzed, hogy egyszerre mindent rád zúdítok, de sajnos volt egy-két komolyabb csalódásom az életben, és az ember a lelki sebektől csupán csak még érzékenyebbé válik a külvilággal szemben. - logikusan felépített következtetésére Virág csak helyeslően bólintani tudott párat.
- Nem haragszom, de tudod akikkel eddig volt szerencsém megismerkedni egyáltalán nem állítottak már a legelső alkalommal kész tények elé! De talán neked van igazad! Nagyon sok esetben nincs értelme köntörfalazni!
- Ennek nagyon örülök, hogy hasonlóképpen látod a dolgokat, akárcsak én! Akkor, ha megbocsátasz, mindjárt visszajövök! Addig nyugodtan érzed magadat teljesen otthon. - azzal Bernát elviharzott titokzatoskodva a hálószoba mellé, és magára csukta az ajtót, míg Virág tüzetesen megnézte a férfi összes holmijait. Számtalan mennyezetig érő polcot talált rajta műfajok szerint kategórizáltan szépirodalmi kötetek egész sorozataival. Ha annak idején ő sem vette volna félvállról az emeltszintű érettségijét, ki tudhatja? Talán máris több kínálkozó lehetőséget megtudott volna ragadni a nagybetűs élet szamárlétráján. Legalább is ez volt az általános vélekedés. Találomra kivett egy jó vaskos verseskötet, és ahogy lapozgatni kezdte váratlanul egy esküvő fénykép hullott ki a zizegő lapok közül. A férfi és mennyasszonyi ruhát viselő felesége olyan tökéletesnek, boldogoknak, és sugárzóaknak tűntek, mintha csak egy magazin címoldaláról léptek volna le. Virágot most mardosó bűntudat kerítette hatalmába. Úgy érezte semmi joga sincsen, hogy eközé a férfi és elhunyt felesége emléke közé álljon, mint valami pasifogó csaj, aki csak egy egyéjszakás kalandot akar!
Időközben a férfi visszatért a szobából. Egyik kezében egy ünnepi ruhácskába felöltöztetett, lenszőke hajú, tipegő kislányt vezetgetett egyik lábcsakáját a másik után, mert a kislány még nagyon bizonytalannak mutatkozott a járás tekintetében.
- Óvatosan kicsim! Csak szépen fokozatosan! Ügyes vagy! - igyekezett biztatni, bátorítani a pici lánykát, aki minden egyes bizonytalan lépése után kérdő, nagy szemekkel az apukájára tekintett, hogy vajon jó-e az amit csinál?!
Virágot annyira meglepte ez a váratlan esemény, hogy nem győzött azonnal zsebkendőt keríteni táskájából, mert legszívesebben azonnal sírt volna, akár a záporeső. Annyira megindította és orkánerejűen felkavarta az érzés.
- Nahát... - csak ennyit tudott kinyögni, amikor a kislányt apukája kedvesen az egyik fotel felé terelgette, majd óvatosan leültette a fotelbe.
- Kényelmesen ülsz kincsem! - kérdezgette az apja, ám a kislány mintha már nem is figyelt volna rá, mert azonnal szemmel akarta tartani Virágot, aki nem győzött mosolyogni, és vigyorogni.
- Ő itt az én imádnivaló kislányom, aki most kicsit félős, mert nehezen barátkozik az emberekkel, de láthatólag téged máris nagyon kedvel. Igaz prücsök?
A kislány nem felelt, csupán még nagyon gombszemekkel kezdte vizslatni az új felnőtt nőt, aki betolakodott az ő közös életükbe.
- Gyönyörű kislányod van! Gratulálok hozzá... - alig merte kimondani a szavakat, nehogy még több felesleges fájdalmat okozzon vele.
- Nagyon köszönöm! Tudod napról-napra az édesanyjára hasonlít, és olyan temperamentuma is van! Bár lehetséges, hogy nagyon elfogódott vagyok vele szemben.
- Nem dehogy! Egy gyerek folyamatosan fejlődik, és változik, de a genetika persze sok mindenben ludas lehet! De egyébként tökéletesen igazat adok neked.
- Látom, hogy zavar, vagy bánt valami! Bocsánatodat kérem, ami miatt nagyon sok mindenről csupán csak most szóltam, de azt szerettem volna, ha ne tarts engem is olyan embernek, akiknek pusztán csak újabb játékszerek a nők. - egyenessége, nyíltsága, őszintesége lefegyverzően hatott.
Mondhatni annyira volt részegítő, és kábító is egyszerre, hogy Virág azt se tudta, hogy egyik percben még a valóság talaján lebeg, míg a másik parton már ott tündököl álomország. Kezdett túl sok lennie ez a nap, mégse merte visszautasítani.
- Szeretnél valamit kérdezni? Bármire nagyon szívesen válaszolok! - nézett rá kérdő tekintettel, mint aki pontosan tudja, hogy önhibáján kívül összezavarta a hölgyet.
- Hú! Hát nem mondom kedves Bernát! Ez nekem... szóval... egy kicsit sok volt, így egyszerre... - bökte ki hosszú percek után.
- Megértem, ha most inkább elmennél...
- Szó sincs róla! Eszembe sem jutott, csak... ez még nagyon új nekem, és eddig még nem nagyon találkoztam olyan fantasztikus, és különleges emberrel, aki ennyire nyíltan, és őszintén közeledett volna hozzám... - saját magát is jócskán sikerült meglepnie őszinteségével. Valamikor ez az egyetlen járható út, még akkor is, ha az ember érzi, hogy a másiknak esetleg kellemetlen, vagy éppen fájdalmas.
- Ennek igazán örülök! Szeretném megkérdezni, hogy kérhetnék-e tőled egy hatalmas szívességet? - járkálni kezdett, miközben veszettül tördelte, ropogtatta ujjperceit.
- Hékás! Nyugi! Én vagyok nagyon zavarban, és gyötör a bűntudat erre te látszol máris totálisan idegbetegnek! - gyorsan felpattant ülő helyéből, és végre megszoríthatta a másik kezét.
- Igaz... teljes mértékben így van! - pár lépésnyire megállt, és szembefordult Virággal. - Szeretném, ha vigyáznál a kislányra egy kis ideig...
- Hát... nagyon szívesen! Bár az biztos, hogy ez tuttira nem egy hétköznapi randihelyzet, de miért is ne! - egyezett bele a kalandos mókába.
- Ez nagyszerű! Nem is tudod mennyit jelent ez nekem! - Bernát lehajolt, Virág máris azt hitte elcsattan majd kettejük között az a bizonyos legelső, jelentős csók, ám ehelyett Bernát tenyerébe fogta a kezét, és kézcsókot lehelt rá, amitől Virág jólesően azonnal majd elolvadt.
A délelőtt hátralevő részében Virág sikeresen összebarátkozott a kislánnyal, és rátalált valami igen-igen nélkülözhetetlen, és rendkívül becses kincsre, ami nagyon egyszerűnek tűnik ugyan, mégis talán a legnehezebb vállalkozás rátalálni egy egész életen keresztül.

LANKADATLAN SÓVÁRGÁS

Közelítőn, félutón, immár vészesen a negyvenhez.
Egyre morgósabb, türelmetlenebb
Sziszifuszi kődarabként szemlélődőm.
Többé-kevésbé még egészségesen,
mások sunyi szemén át COVID-gyanúsan
- hisz orvgyilkos-tűk tőrdöféseit ki nem állhatom.
Csupán zaklatott Hóhér-kötélidegeim fogyatkoznak
s romlanak tartós ördögi-görcsöket szimulálva.
Kicsit mintha már nehezebben is menne
a Lét szükségszerű eltűrése,
nyomtalannak becézett elviselése. 

S míg fölöslegességszámba mennek túlzásokba
vitt érzelgős-gyerekes ömlengések
jelenlegi helyzetemben jócskán
megengedett a kisebbrendűség ádáz,
összetett komplexusa
s a kegyetlen magasvérnyomás.
Lefojtott, suttogó önkívületben
mérgezi meg magát
az egykoron halhatatlan örök szerelem is,
- passzív összeomlások kórtana meglepően gyakori.

Honnan is támadhat fel napra-nap
újra fel azonosulási kényszer?!
Önkínzó vágy anyagiasult, harácsolásokra?
- Megalkuvók, haramia-kétszínűek
torz-groteszk okfejtése rendre meggyötör.
Az ember már ténylegesen
ennyire totálisan kiszolgáltatott,
agymosott gyarlósága,
tétova oktalansága egyszerre
nyugtalanít s meg is szégyenít.

Normális kapcsolatok titkos együtthatója ellustít,
szánalmassá tesz önző kiszolgáltatottságomban.
Féregként vagy épp alamuszi rágcsálóként
még mindig egyszerűbbnek tűnik az Élet,
amíg nem szükséges lábtörlőként,
hogy mások belém rúgjanak.

Kíméletlen őszinteségek tartós-jogos
hányingerét ódzkodva is,
- de legyűröm.
Muszáj s létszükséglet volna
mire az ember bármibe is belekapaszkodhatik.
Gyarló viszonylagosságok kifeszített hálóiba
gyakorta beleragadok
s már hiába is szabadulnék,
ha nem volna feltétlen muszáj egy konok,
jobb élet élhetőség-reménye,
mely tilos-küszöböm közelében megáll!
- Megfáradt ikra-fény bújócskázik arcom lárva-árkaiban,
míg Hóhér-Idők feketéllik a hiányt jelző térben!

AMIT A SZÍVED DIKTÁL

Az utolsó ami tinédzserkori lázadásából megmaradt az a tüsire vágott, sötétbarna haja volt, melyben nagyon is hasonlított anyához, ki ugyancsak valósággal gyűlölte a hosszú haját még anno a 70-es évek derekán; egyrészt a hosszantartó verejtékezés miatt, másrészt mivel modern stílusok követték egymást főként a nyolcvanas években, nem lehetett kérdés, hogy a frizurának is modernek, és sikkesnek kellett tűnnie.
Annyira izgult, hogy reggelizni jóformán teljesen elfelejtett. Csupán csak egy téliszalámis zsömleféleséget volt képes elcsámcsogni azt is a nyílt utcán, hiszen élete talán legfontosabb meghallgatására készült egy nagymúltú zenei kiadóvállalatnál, mely elviekben azt hirdette, hogy előszeretettel vesznek fel tehetséges, fiatalokat, akik ,,megreformálják“ a zenei ipart. Sajnos a ,,megreformálják“ kifejezést azóta se tisztázta senki, bárhogy is faggatóztak, amikor meghallgatásra jelentkeztek a sikerre, hírnévre, vagy épp elismerésre szomjazók.
Akusztikus gitárja készen állt, hogy bevesse magát. Még jól emlékezett, amikor tizennyolcadik szülinapjára anyukája egy fekete gitártokkal állított haza, és amikor jól láthatóan felnőttes lánya kérdőre vonta, hogy miért áldozott ennyire költséges dologba a fantasztikus anyuka az asszony csupán csak annyit felelt: mindent megérdemel a lánya, mert helyén van a szíve, és persze mert minden élethelyzetben igyekszik helyes döntést hozni.
A nagymúltú zenei stúdió épülete modern stílusirányzatot képviselt. Már ahogy az ember belépett a főépületben a szárnyas forgóajtón át a recepciós pulthoz megérezhette, hogy itt bizony vérprofikkal lehet dolga, és egy-egy zenei demófelvétel elkészítéséhez is komolyan, és mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk.
Vett egy nagy, és nagyon mély levegőt, miközben szíve annyira vadul dobolt, és kalapált, mint amikor először lesz igazán, és őszintén szerelmes az ember, majd megfogta a forgóajtót és belépett a bűvös körbe, melyről csak annyit sejtett, hogy most aztán - meglehet -, gyökeresen megfog változni az élete.
A két marcona gorillatestű biztonságis persze egyből felkapta busa nagy fejét, és valósággal nyálcsorgató, kéjes élvezkedéssel kezdték stírölni, amint könnyed gazellaszökkenéssel odalép hozzájuk a pulthoz:
- Szép jó reggelt az uraknak! Meghallgatásra jöttem! - közölte magabiztos közvetlenséggel.
- A fönt van az ötödik emeleten! Lépcsőn és lifttel is mehet! - közölte az egyik őr, majd cinkos mosolyt váltott a kollegájával, mint akik szabályosan máris sántikálnak valamiben.
- Nagyon köszönöm! További kellemes napot! - hátára vette a gitártokját és megindult a nagyméretű acélszínű liftajtók irányába.
Szinte alig nyomott meg egyetlen piros fényes gombot a lift azonnal kinyílt, és felvitte az ötödik emeletre, ahol valósággal kiröpült belőle, és megindult a grafitszürke szőnyeggel lerakott téglalapalakú folyosón, ahol rajta kívül már legalább heten várakoztak.
- Sziasztok! Szintén a castingra jöttetek? - kérdezte érdeklődve, közvetlenül, és máris lepakolta most mázsás súlyúnak érzett hangszerét az egyik műanyag fotel ölébe. A hét ember között voltak fiúk-lányok vegyesen, és persze féltékeny, irigységgel mindenki azt találgatta gyakankodva, hogy másoknak vajon milyen esélyük is lehet. A magabiztosnak, és határozottnak látszó fiatalos lány azonban ügyet sem vetett rájuk. Gondolhatta még úgy is jó sokára következik csak a névsorban, addig is bőségesen lesz rá ideje, és alkalma, hogy lelkiekben kicsit összekapja magát. Helyet foglalt az egyik műanyag széken, és aprólékosan végig gondolta eddigi életét. Már kislányként eljárt zongoraórákra, ahol volt egy fantasztikus tanára, aki kotta nélküli zenére igyekezett nevelni tanítványait, mert azt vallotta, hogy a túlzásba vitt kottamagolás megöli a zene szeretetét, és a felszabadult improvizációs kedvet, később jött csak a gitár, melyet egyik gimis osztálytársa otthonába látott először. Az egy elektromos gitár volt, és valósággal azonnal beleszeretett a hangzásába, akárhányszor csak végig skálázta precíz figyelemmel az egyes zenei akkordokat. Igaz a váltásoknál már nem volt annyira magabiztos, de mivel imádott zenélni kijelenthető, hogy könnyedén átlendítette magát a szóban forgó akadályokon is.
Később aztán szerelmes lett egy kisstílű rockbanda fenegyerekszerű énekesébe, aki persze már az első adandó alkalmat kihasználva megcsalta, és összetörte a szívét. Még így is több évbe is beletelt mire újra randizgatni kezdett, és bele nem habarodott egy tanáremberbe, aki csóró volt, és persze annyira slamposan, és turkálóból öltözködött, hogy az szinte már a masszív vicckategóriát súrolta, mégis hihetetlenül boldogok voltak egymás mellett, és úgy érezték rátaláltak egymásban valami különlegesre, és értékesre. A krach akkor ütött be, amikor a fiatal lány úgy érezhette, hogy a házasság, és a családalapítás lehetőségével jelképes kalitkába akarja zárni az adott férfi. Bár esze valósággal kívánta volna azt, hogy gyűrűt húzzanak egészen vékony, hosszanti ujjaira, örökké vad és nyughatatlan szíve viszont már azt suttogta fülébe: ,,vigyázz! Kalitkába akarnak zárni! Ne legyél még véletlenül se rabmadár!“ - Így történt, hogy a huszonötödik szülinapján bár a szíve szakadt meg, mégiscsak visszaadta a kis eljegyzési gyűrűt tartogató díszes kis dobozkát. Vőlegényével azóta kapcsolatban maradtak, és eldöntötték, hogyha nem muszáj nem teszik tönkre őszinte, és örök barátságukat, de valamivel azért mégiscsak lassítanak a tempón. Hálás volt a vőlegénynek, mert a férfi a tenyerén hordozta, és megérett és elfogadott olyasféle különös, különc dolgokat is, melyeket néhai apja kiváltképp ellenzett.
Később az egyetem elvégzése után bölcsész diplomával a zsebében úgy döntött, hogy kimegy Angliába, és szerencsét próbál, miként és hogyan képes végre egyedül is megállni a lábán? Ebben nagy segítségére volt néhány csoporttársa, akik szintúgy eldöntötték, hogy elsősorban külföldön próbálnak meg érvényesülni, és szakmai karriert felépíteni, miután saját hazájuk már sohasem lesz a lehetőségek országa. Így történt, hogy előbb Newcastle-ban, majd Cork megyében Írországban is szerencsét próbált. Egy dohányfüstös, hangulatos kis ír kocsmában aztán hallotta a hangját egy Londonból jött zenei producer, aki meghallgatást ajánlott neki, és amikor meglepően jól sikerültek a demófelvételek a stúdióban az összes, addig összekuporgatott spórolt pénzével meglépett az országból, és bottal üthették a nyomát. Később a helyi civil rendőrnyomozó még csodálkozott is a lány naiv, gyerekes hiszékenységén, aki viszont váltig állította, hogy a zenei iparban egész biztosan ismerhetik az adott szélhámos pasa nevét. Ám mint olyan sok csaló, szélhámos az adott embert is legalább öt év múltán kapták el, és mit ad isten megint nem volt egy árva fillérje sem, és egy idős nénit igyekezett éppen meggyőzéssel, lehengerlő dumájával kifosztani.
A kora délelőtt így is váratlan gyorsasággal telt el. Észre se vette, és már ott volt, hogy mindjárt fél tizenegy és a névsor szerint lassacskán ő következik. ,,Ne izgulj semmit! - igyekezett biztatni önmagát a stressz, feszültség drukk alatt -, te csak mindig légy önmagad, és senkinek se engedd meg, hogy megváltoztassanak!“ - még utoljára ellenőrizte hangszerét, és fémhúrjait, a hangolást, és készen állt, hogy megmutassa mit is tud.
- Török Aliz! - szólt egy filigrán, csinos titkárnő.
- Igen, én vagyok! - emelte fel az egyik kezét, mintha órán lenne.
- Te következel! Kérlek kövess! - kérte a titkárnő, és máris bevezette egy nagyalakú, visszhangzó akusztikával rendelkező terembe, ahol két harmincas éveiben járó, látszólag tökéletesen elfoglalt fiatal pasi üldögélt okostelefonjaikat böngészve, és még akkor se nagyon figyeltek oda, amikor Aliz köszönt, bemutatkozott, majd kivette a gitárt a tokjából, és vállára tette, és behangolt.
- Szia, mi újság? - kérdezte az egyik szakállas férfi. - Mit hoztál nekünk?!
- Arra gondoltam, ha nem baj elénekelném a saját dalomat, ha szabad? - kérdezte, majd amikor szabad jelzést kapott máris belecsapott a húrokba, és fantasztikus orgánummal, jól tagoltan énekelni kezdett romantikusan, és érzelmesen, mintha csak baráti közegben, jó hangulatban zenélne. Figyelmét így se kerülhette el a másik fiatal férfi, aki továbbra is okostelefonjával szórakozott, és hívásokat intézett a háttérben, melyeket igyekezett ugyan teljesen kizárni elméjéből, mégis meglehetősen kellemetlenül befolyásolta már meglévő koncentrációját. A dal ötödik percében aztán már ő sem bírta tovább. Félbeszakította a megkezdett húrok pengetését és udvariasan odaszólt a telefonáló pasinak:
- Bocsásson meg kedves uram, de ezt talán mégsem illik...
A fiatal férfi láthatóan megdöbbent, hogy egy meghallgatásra jövő, önjelöl énekes csak úgy egészen kiszólhat neki, és felelősségre vonhatja. Azonnal gyanakodni kezdett, majd ránézett:
- Nos, hát... igen! Ebben teljesen igazad van! - kezdte. - De tudod az a baj a showbuisness-el, hogy egy pillanatra sem szabad leállni, különben az embert máris betonozni kezdik! - volt valami tudatosan is lekezelő, lealacsonyító a cinikus hangjában, melyet egyszerűen meghunyászkodás lett volna szó nélkül hagyni, így máris valóságos kisebb parázs vita alakult ki arról, hogy hogyan kellene egy meghallgatáson normálisan viselkedni.
- Ne haragudjon de nincs igaza! Az ember alig várja, hogy megmutassa, hogy mire képes, mert ezen a világon mindenért bizonyítani kell, vagy adott esetben keményen megdolgozni, és akkor az ilyen fickók sikeresen le is építik az önbizalomhiányos emberek egész személyiségét! - már ott tartott magában, hogy valósággal leordítja a folyamatosan okostelefonjával babráló pasi fejét, amikor a másik férfi egyetértőn bólogatott, és szabadkozva bocsánatot nem kezdett kérni:
- Kedves... ne haragudj... hogy is hívnak téged? - kérdezte.
- Aliz vagyok! - vágta rá apró lábaival valóságosan toppantva a kissé teátrálisra sikeredett helyzethez.
- Igen. Nos, kedves Aliz! A helyzet tudod az, hogy ma még vagy harminc jelentkezőt kellene meghallgatnuk, úgyhogy ha más kérdésed nincs akkor köszönjük szépen, hogy eljöttél, és persze további sikereket a zenei pályádhoz! - zárta le se szó, se beszéd a csírájában elfojtott beszélgetést.
- Igen! Bocsánat, hogy ezt mondom, de nem lepődtem meg a kőkori viszonyokon, mert szerintem ti már réges régen döntöttetek! További minden jót! - azzal eltette fekete tokjába a féltve őrzött gitárját, és kilépett az ajtón a két felfuvalkodott egojú pasit hátrahagyva, hátha elgondolkoznak tettük következményéről, bár ez egyáltalán nem volt valószínű.
A fogadóteremben még így is majdnem harminc tehetséges fiatal várakozott, hogy megmutathassa mit tud, és sokan máris Alizhoz léptk, hogy milyen volt a meghallgatás?
- Őszintén? Bár sokat csalódtam az életben, és jó néhányszor össze is törték a szívem, de ez azért rohadtul aljas szemétség volt! - nyugtázta az eseményeket gondolkodóba ejtve a fiatalokat.
Amikor végre kilépett a stúdió épületéből, és friss levegőt szippanthatott, mintha egyúttal a mázsás tonnányi súlytól is sikeresen megszabadult volna, mely eddig lelkét emésztette.
Úgy tervezte, hogy hazafelé veszi az irányt, amikor váratlanul az ő okostelefonja is rezegni kezdett, kicsit sokáig tartott mire megtalálta, és felvette: - Igen... tessék!
- Üdvözlöm, kedves... Aliz! Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám, az a fickó vagyok, aki egész meghallgatása ideje alatt hívásokat intézett!
- Ö... igen! Valami probléma van?! - rémült meg.
- Semmi baj! Azért hívtam fel, mert volna egy üzleti ajánlatom, persze csak, ha még mindig érdekli! A hét végén csütörtökön itt találkozunk, és megbeszéljük a továbbiakat, persze csak, ha ez Önnek megfelelne! - tért a lényegre.
- Az nagyszerű volna! Köszönöm, hogy telefonált. Akkor találkozunk csütörtökön. - nyomta ki a mobilt, és szíve újból bizakodva megdobbant. Gyorsan gyorshívóra kapcsolt, és felhívta anyukáját, és csak annyit mondott neki minden flottul, korrektül ment. A meglepetésről - legalább is -, egyelőre nem akart szólni, hátha csak blöff, vagy átverés az egész.
Az egész héten legalább nyolc-tíz órát intenzív gyakorlással töltött, hogy minél gördülékenyebben menjenek a dalszövegei, és persze a zenei hangzás is. Volt vőlegénye is felnézett párszor, és Aliz mindig tudhatta, hogy nem fogja kérdőre vonni, vagy elmarasztalni olyasmikért, melyet mindketten felnőttek módjára meg is tudnak értelmesen beszélni.
- Annyira örülök, hogy eljöttél! - puszilta meg ex vőlegényét.
- Nagyon izgultam, hogy semmi baj ne legyen! Mit történt?! - kérdezte kellőképp felcsigázott állapotban.
- Nagy újság van! Az a pasi telefonált, aki olyan barátságtalan, cinikus seggfej volt a meghallgatáson, mert folyton a telefonját nyomkodta, meg hívásokat intézett. Csütörtökre behívott, és üzleti ajánlatot akar tenni! Szerintem ez egyszerre hihetetlen, fantasztikus, és mégis nem ártana óvatosnak lenni. Te mit gondolsz?! - úgy vizslatta kíváncsi tekintetével barátját, mintha legalább is azonnal a gondolataiba szeretne látni.
- Szerintem nem hangzik rosszul, de ha nincs ellenedre nagyon szívesen elkísérnélek, persze csak, ha megengeded! - nézett rá kérdő tekintettel.
- Látod! Mindig mondtam, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, már szinte óvodás korunktól kezdve.
- Azért még nem vagyok ősember-öreg! - vette apró tréfálkozásra a dolgot.
- Nem vagy éhes? én most valósággal ölni tudnék egy jó szalámis-sajtos pizzáért! Kopog a szemem! - vallotta be.
- Ezen látod könnyen segíthetünk! - A férfi máris tárcsázta az ételfutár számát, aki alig fél órán belül már gusztusosan gőzölgő harminckét centis pizzát szállított házhoz, és láthatólag nagyon megőrült a kisebb extra borravalónak.
- Hát akkor jó étvágyakat nekünk! - tálalta ki ízlésesen két porcelántányérra a szeleteket a nagyméretű dobozból Aliz. - Tudod szükségem van mindig valakire, aki nem ítélkezik felettem, hanem bátorít, megvigasztal, vagy csak lelki támogatást nyújt.
- Igen! Valahogy én is ilyen vagyok! - harapott egy napot az olvadó parmezánsajtos pizzaszeletbe a férfi, miközben nem győzött hümmögni, mennyire finom. - Hmmm! Ez isteni jó!
- Látod már másodjára értünk egyet!
Hamar eljött a csütörtöki nap, és Aliz - sosem tagadta később sem -, egész álló éjjel nyitott szemmel a plafont bámulta, és az életéről töprengett.
,,Vajon miként, és vajon hogyan fog alakulni kis élete, ha nem indul be a karrierje, vagy nem kerül kicsivel is közelebb az álmaihoz?“ - erre egyre kevésbé volt képes válaszolni, aztán éjjel tizenegy felé elnyomta a zsongító álom.
Mikor másnap felébredt majdnem lekéste az újabb meghallgatást, és még szerencse, hogy ex vőlegénye sietett azonnal a segítségére, aki ismert minden bizalmas információt, és időpontot. Azonnal autóba vágták magukat a gitárt a hátsó ülésre fektették, és meg sem álltak a stúdió belvárosi épületéig, ahol a cinikus, öltönyös pasas már kissé tűkön ült, hiszen azt hihette, hogy felültették.
- Bocsásson meg, hogy nem tudtunk idejében ideérni, de a közlekedés kész katasztrófa! - próbált kicsit mentegetőzni, ám a férfin meglátszott, hogy régóta ilyesféle altató dumával próbálkoznak nála, így Aliz inkább csöndesen hallgatott egy darabig.
- Most át fogunk menni a másik utcába, ahol egy kompletten berendezett hang stúdióban meghallgatjuk a demó felvételeit, és ha gondolja gitározhat, zenélhet, vokálozhat! A lényeg, hogy kreatív sokszínűségét bátran megmutassa! Ne foglalkozzon a negatív kritikákkal, mindig csak legyen saját maga! - azzal átültek a producer autójába, és meg sem álltak a soron következő utcáig, ahol már minden készen állt rá, hogy Aliz megmutassa mit is tud.
A dolog külön pikantériája, hogy a producer pasas szándékosan nem szólt Aliznak, hogy az üvegfalon túl egy sikeres énekesnő is bent lesz, aki természetesen minden hallani fog, ami a stúdióban történik.
Aliz teketóriázott sokat, máris a húrok közé csapott, miközben a keverőpult automatikája pontosan felvette, és rögzített minden zenei akkordot, amit lejátszott, még a zseniálisnak tűnő, improvizációs rögtönzéseket is. Aliz így is több mint három és fél órát zenélt, énekelt, ami fantasztikus teljesítény egy szakmában nem ismert embertől, és mikor véget ért a meghallgatás, és éppen kedvenc, féltve őrzött gitárját pakolta el váratlanul megjelent az éjfekete hajú, lófarkas énekesnő, aki nem győzött ujjongani, és elismerően gratulálni Aliz zenei teljesítményéhez. Meghallgatta a demófelvételét is, és azt mondta, hogy roppant ígéretes!
Így történt, hogy Aliz - bár hitt is benne, meg nem is -, mindenesetre elindulhatott a zenei pálya kezdeti rögös útján.