MÁSODIK GYEREKKOR AVAGY GYEREKES NOSZTALGIA

Talán azzal kezdődött, hogy rendeltem egy piszok drága robotot az interneten.
Ha a dollárt 380 Ft-ban számoljuk, akkor körülbelül száztízezer forintot tett ki, és gyorsan kihozták.
Az adott robot Voltron volt az Univerzum védelmezője című rajzfilmsorozat kultikus akciófigurája, méghozzá eredeti színekben, és robotoroszlánokból összeállítva, melyek bármikor visszaalakíthatóak egyszerű oroszlánokká, már ha az örök gyerek-ember úgy döntene, hogy kicsit már megunta aznapra az egész alakos robotváltozat bámulását.
Nem egyedül a saját magam örömszerzése járt a fejemben; sokkal inkább az, hogy igenis merjek önállóan cselekedni, ami boldogsághormonokat szabadíthat fel a szervezetemben, és ugyanakkor minden esetben kisebb önbizalomhiány felturbózásával is jár.
De hát kérdezem én a kedves olvasót, hogy melyik épeszű felnőtt, negyvenes évei elején járó férfi áldoz kisebb vagyont egy nyamvadt műanyagból készített robotjátékra, amit a mostani játékkonzolhoz szokott gyerekgeneráció jóformán szinte azonnal megun, és kiselejtez?!
Imádott, gyönyörűséges barátnőmnek még így sem mertem azonnal szólni róla. Képzelem mi történt volna:
- Szia édesem! Milyen napod volt a melóban? Figyelj csak kicsim! Szóval az a nagy harci helyzet... - mély levegő -, hogy vásároltam egy játékrobotot, aminek, hogy is fogalmazzak... meglehetősen borsos az ára... - tördelem folyamatosan mind a két kezem, izzadok akár egy tajtékos víziló, és emellett - ahogy szokásom volt már gyerekkorom óta -, valósággal veszettül forgatom a szemeimet, hiszen még nem tudhatom, hogy aznap gyönyörű barátnőm vajon bal vagy jobb lábbal kelt-e fel?!
- Semmi baj drága! Ha ez volt életed minden vágya! - néz rám fürkészőn, kíváncsian, mint aki máris legtitkosabb gondolataimba is masszívan belelát.
Végül - úgy tűnik -, már ő sem bír a kíváncsiság mindent behálózó, tartós érzéseivel, mert felteszi a megkerülhetetlen, végzetszerű kérdést: - Mondd csak? Mennyibe is került?!
- Ö... szóval az úgy volt, hogy lehetett dollárban, és forintban is fizetni... - dadogok, majd végül kinyögöm a végösszeget: - Hát úgy körülbelül 299 dollárt kóstált.
- Bocsáss meg... hogyan??? - látszólag egzotikus mogyoróbarna szemének írisze valósággal úgy kitágítja önmagát, mintha azonnal beakarna börtönözni. Komoly, mégis fenyegetőnek látszó tekintete valósággal sarokba szorít, de úgy, hogy nem merek se köpni, se nyelni.
Igyekszem türtőztetni magamat, hogy remélhetőleg egyetlen könnycseppet se ejtsek el, ám barátnőm egyébként is érzi háborgó, nyughatatlan lelkem változásait, mert felkel, kinyújtóztatja enyhén elzsibbadt végtagjait, akár egy párduc, vagy macska; odalép hozzám, gyöngéden megölel, és megcsókol. Szándékosan megnyújtja a romantikus csókot, mint aki nagyon szerelmes egy ilyen magamfajta Pán Péter komplexussal, és soha fel nem növő gyerekességgel küszködő lúzer ostoba pasiba, mint amilyennek nagyon sokszor önkéntelenül is látom magam.
- Finom ízed van hmm nyami... - bontakozik ki hosszú percek után a csókból, mint egy orchidea-virágszirom. - És megnézhetem azt a különleges játékszert? - huncutan kacsint, mint aki már titokban előre látja maga előtt a dolgokat, ám másnak, így nekem sem szólhat róla.
Kicsit megsértődök a ,,játékszer” fogalmán. Ez nem csak egy egyszerű, szánalmas, kisstílű mütyür! Hanem egy valódi, eredeti akciófigura, amiért a nyolcvanas évek gyerekpopulációja valósággal ölni tudott volna, ha mondjuk 1984-ben karácsonyra bármelyik szülő egy valamelyik ünnepi alkalomra egy ilyen játékkal kedveskedik túlzottan is kíváncsi, és mohó csemetéjének.
Szinte látom magamat dinómintás pizsamámban, amikor a karácsonyfa szomszédságában egy közepes méretű LEGO-készlettel valósággal madarat lehetett volna velem fogatni, és persze eszem ágában sem volt addig elfogyasztani a karácsonyi menüt, amíg valami különleges, számomra ritka becses dolgot nem építek a műanyag építőkockákból.
Gyönyörű barátnőm még mindig türelmesen vár, holott talán még nekem sem vallaná be, hogy legalább annyira izgatott, és nagyon kíváncsi, mint jómagam. Egy közepesnél nem nagyon gusztustalan bézsszínű kartondobozt veszek elő, és hozom a tapétavágó késemet, melyet nem tapétázásra szoktunk használni.
Annyira izgulok, vagy valósággal meg-megremeg a kezem, mint valami elfuserált narkósnak, amikor hozzá akarok érni a doboz fedeléhez. Végül barátnőm gyöngéd, de határozott keze segít. Együtt fogjuk a kést és óvatosan leheletfinoman vágjuk fel a doboz tetejét, mint amikor az ifjú pár tortabontást csinál a szertartás után.
Óvatosan kinyitjuk a fedelet, amiben nagy méretű tört fehér habszivacsok gondoskodnak az áru sérthetetlenségéről, bár nagyon úgy tűnik nekem, hogy a repülőtér biztonsági személyzete még így is felturkálta az egészet és belerondított a sértetlen csomagolásba. Végül aztán feltárul a sötét fekete doboz, melyen maga az Univerzum oroszlános robotvédelmezője díszeleg, majd egy téglalap alakú átlátszó fólián belül ott vannak a robotoroszlánok, melyeket talán még össze kellene rakni, mert most csupán összehányt tartós műanyag alkatrészek egész sorozatának tűnnek.
- Hát... mi tagadás... ezzel még sok melónk lesz... - jegyzem meg, csak úgy a magam számára. Barátnőm átölel, és láthatólag annyira büszke rám, és elégedett, hogy olyan szerelmesen bámul, mintha legalább is félisten, vagy Herkules lennék. Most piszok egy mázlista vagyok, amiért egy bombázó istennőt tartok a karjaimban, jogosan!
- Annyira szeretem, amikor visszaváltozol örök gyerekké! - jegyzi meg, majd óvatosan segít a kartondobozból a számtalan színes műanyag alkatrészeket kivenni a védőfóliák szorításából.
Még így is legalább húsz percig eltart mire mindent kiveszünk a tetszetős dobozból. Látszik, hogy egy amerikai játék fényévekre megelőzi Kelet-Európai versenytársait még ebben az egyszerű tényben is.
Mintha kincseket dédelgetnék a kezeim között. Pulzusszámom valósággal máris az egeket verdesi. Folyamatosan az a gyerekkori kép lebeg a szemem előtt, amikor először láthattam egy német nyelvű rajzfilmcsatornán a kultikus robotos rajzfilmet, ami akkor szenzáció, és újdonság is volt egy személyben. Másnap aztán a suliban mintha benső titkot őrizgetnék úgy járkáltam osztálytársai között, mint aki szellemi érettségében kicsit még különlegesebb is, mint az átlag.
Barátnőm óvatosan elkezdi összerakni az apró alkatrészeket. Úgy néz ki pontosan ért hozzá, hiszen az egyes színeket nem lehet eltéveszteni. A piros a piroshoz, a kék a kékhez, a sárga a sárgához és így tovább. Szinte élvezet csak hallgatni is, ahogy a stabil műanyag alkatrészek összeilleszkednek pattintó hangot hallatva, és én talán sosem lehettem még ennyire felszabadult, boldog és elégedett.
Nagyjából egy bő másfél óra múltán mind az öt oroszlán teljes harci felszerelésben előttünk nyújtóztatja végtagjait. Most jöhet a folyamat kicsit kényesebb része. Miként lesz az öt oroszlánból egy harci robot? Mi sem egyszerűbb ennél. Össze kell őket rakni valahogy. Persze a használati útmutató valahogy elkerülte a készítők figyelmét, ami miatt kisebb masszívnak látszó kétségbeesés és páni félelem uralkodik el rajtam. Szerencsére barátnőm még ebben is szakértő. Mutatja, hogy kihúzza az egyik oroszlán tört fehér műanyag végtagjait, majd a két karmát behajítja és már kész is az egyik, hogy a robotnak karja legyen. Mire szépen végig zongorázik az összes többi oroszlánon következik a végső finálé. Az öt oroszlán összeillesztése.
- Na akkor életem rajtad a sor! Hogy is láttad a rajzfilmben? - tekint rám kérdőn.
- A fekete oroszlán testére kapcsolódtak rá a többi oroszlánok. - felelem.
- Akkor mi is ezt fogjuk csinálni. - barátnőm megfogja talán a legnagyobb oroszlánt a többi között, és átalakított testére óvatosan bepattintja előbb a zöld és piros szintén átalakított oroszlánokat, melyek már inkább robotikus karoknak tűnnek, aztán jöhet a kék és a sárga oroszlán, ami a lábai lesznek. Amikor pillanatok alatt mindennel készen van, már áll a robot fenségesen, rendületlenül, igen ám, de még hiányzik a feje, amit a fekete oroszlán fejének megnyomásával máris egy robotfej bukkan elő a semmiből. Ebben a percben megszületett Voltron!
- Tessék drágám! Szerintem csúcs-szuper lett! - barátnőm kicsit hátrébb megy, aprólékosan szemügyre veszi. Ténylegesen fantasztikus látványt nyújt. Mintha titkon engem is védelmezne.
Hátrébb lépek én is párat, és percekig szóhoz sem jutok. Ez hihetetlen és fantasztikus! Annyi évtizedek végig várni egy egyszerű, ártatlan játék miatt.
- Most meg mi van?! - kérdezi egy kis idő után, mint aki kissé zokon veszi, hogy egyedül csak a játékommal vagyok hajlandó foglalkozni, és nem vele.
- Tényleg semmi... - igyekszem megnyugtatni. - Figyelj csak! Kicsit lelkiismeret-furdalásom van, ami miatt ennyit kifizettem egy játékért. - vallom be lehorgasztott, szánalmas fejemmel. Ő felemeli fejemet, mélyen a szemembe néz:
- Látod pontosan ezért szerettem belé! A pénzzel pedig ne foglalkozz.
Lája rajtam a tökéletesen átszellemült, gyermeki ujjongást és a felszabadultságérzést, melyet sosem próbáltam meg előtte leplezni. Később a nap folyamán írható DVD-t veszek elő, amin az eredeti Voltronos szinkronizált rajzfilm van rajta, pedig barátnőm perfekt angol is. Berakom a DVD-lejátszóba, míg barátnőm hoz két nagy tál popcornt, mert úgy igazi a mozizás, ha az ember megadja a módját, s bár a felvétel valósággal őskorinak hat, mégis újból annak a hat éves gyereknek érzem magamat, aki megengedte önmagának, hogy kíváncsi játékosságával rácsodálkozhasson a világra. Barátnőm szorosan mellém bújik. Úgy mondjuk ,,bekuckózza” magát mellém, és amikor egy-egy izgisebb rész jön, mint amikor a gonosz flottaparancsnok leakarja igázni tokkal-vonóval az Erusz-golygót, mint egy lelkes kislány egyszerre ujjongva visít, hogy vajon a jók győzni fognak-e?!
Vajon majd gyerekeink is így fogják gondolni ezt az egészet, vagy ők már egy modernebb, cyber-alapú generáció tagjai lesznek, akiknek - látszólag legalább is -, semmi közük a klasszikus rajzifilmes nosztalgiákhoz.

TÖRÖTT KIÁBRÁNDULÁS

Kilencvenes évek, lakótelepi ház.
A legtöbb nő otthon van; háztartást vezet, vagy épp gyereket nevel a folyosón teregetnek, paprikás krumpli illata száll, bele a frissen szárított ruhákba.
Közvetlen kapcsolatunk a szomszédokkal elkerülhetetlen: a folyosón elhaladva benéznek az ablakunkon. Anyám ezekben az években még kész bármilyen csevegésre, a mai időkről és erről a felfordulásról, amit nekünk nem magyaráznak meg.
Hűvös a lépcsőház, ami itt ritkaságszámba megy.
Apám egy másik lakásban él, új nője van. Havonta megyek látogatóba, olyankor az új nő affektálva beszél, neki nincsen gyereke, és azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok. Anyu mindig megkérdezi, hogy mit mondott az a nő, ez a téma nagyon izgatja, ezért mindent el kell mesélnem.
Az a nő festett szőke, magas sarkút hord, és nem illik ide, apu hozta le magának, pótfeleség.
Náluk nincs paprikás krumpli, mert apám utálja a kajaszagot a lakásban. De van karosszék és elmélkedős délután, amikor apám sajátos vaskos életigazságokkal bővíti a kulturális ismereteimet.
,,Az élet kurvára igazságtalan!”- apám szerint, nem tudom, mire gondol pontosan, de valami megragad,
Nagyjából tanulom meg a dolgokat, apám szerint óriási hiba, hogy anyu nem figyel oda erre, és úgy általában semmire.
Anyu szerint, aki lelépett, az fogja be, és tartson önvizsgálatot.
Apám szerint lassan ki kellene találnom, mi lesz belőlem, a négy fal közötti olvasás, mint egyfajta semmittevés még nem perspektíva.
Arra gondolok, amit biológián vettünk, hogy az emberi sejtek hét év után automatikusan kicserélődnek, tehát fennáll az esélye, hogy talán minden hetedik évben egy másik, talán javítottam változat kerülhet le a genetikai futószalagról, persze csak úgy képletesen szólva. Talán filmrendező leszek. Aztán könnyen rádöbbenek, hogy egy olyan bizalmi kapcsolatom sincs, aki egy kicsit később majd megkönnyíthetné a dolgomat az SZFE filmkészítő-forgatókönyvíró szakán.
Elvégre mást sem csinálok naphosszat, mint vagy filmezek, videózom, vagy olvasok, hiszen baráti kapcsolataim egyébként is örökké ingatag lábakon álltak.
Apám átjön hozzánk elbeszélgetni.
Anyu lesápad, mert hozza a nőt is, aki dobálja a haját, mint egy primadonna.
Anyu pótcselekvés gyanánt kávét főz, engem beküldenek a gyerekszobába, mondván; ne halljam, amit majd később kölcsönös kedvvel egymás fejéhez vágnak.
Nem vagyok annyira túlzottan kíváncsi természet, de azért hallgatózok.
Apám azt mondja, hogy nem ad gyerektartást, ha anyám így áll a dolgokhoz, szinte azt is hallom, ahogy anyu levegő után kapkod.
A gyerektartás jár neki, és be fogja perelni apámat, mert az a pénz egyébként is nevetséges. A szőkét nem hallom, nem tudom, hogy apám minek hozta ide?!
Kis csend, anyám megőrzi vasakaratú hidegvérét is próbál szinte parancsnoki, ha tetszik kisebbfajta zsarnoki elsőbbséget szerezni apám manipulálása felett.
Apám dörmög valamit az orra alatt, nem értem jól, anyu felcsattan, hogy idejön ítélkezni az alkalmi apa meg az alkalmi nője.
Most általában az szokott következni, már ha nem egy szirupos vígjátékot nézünk, hogy a főszereplők gyakorlatilag azonnal egymás torkának ugranak, és persze kiadósan meg is tépi egymást, ahol csak érik.
De csak azt hallom, amikor elmennek apámék, a szőke magas sarkúja visszhangzik a lépcsőházban.
Lemegyek, anyu még mindig szabályosan remeg a zaklatott stressz okozta idegeskedéstől. Előtte készpénz a gyerektartás.
Anyunak szerencsére még van állása, de azt beszélik, hogy már nem sokáig, mert megfog szűnni a munkaköre, és ő azt mondta bizalmasan az egyik kolleganőjének a telefonba, hogy inkább akkor önként felmondd és kilép, miután a végkielégítés úgy is kevesebb lehet.
Nem tudom, hogy mi lesz belőlem.
Apám egyszerre megértette és ugyanakkor talán nem is igazán akarta elfogadni, hogy nagyon is megváltozott a világ.
Eleve, hogy lehet egész nap a gyerekszobában dekkolni, és mindenféle ökörséget csinálni, mint például az olvasgatás, versfirkálgatás, vagy a gitározás?
A lakótelepen összetömörített lakóegységek, rücskös és forró házfalak, sóder, homokozó, sárga fű, csak a mi utcánk
különbözik.
Ismerkedem a szőkével, aki apám szerint nagyon igyekszik; kólás gumicukrot, gumimacit is vett, amit rajongásig imádok. Meglehet így akar tartósan magához láncolni, vagy megvesztegetni, ám ahogy türelmes gyanakvással figyelem, erről most szó sincs.
Addig meg kellene tanulnom még pár dolgot, és ha anyám nem tanítja meg, majd ők felkészítenek az életre, amiben nem adnak ingyen semmit, a tejet se.
Apám ezen a ponton jelentőségteljesen néz, és valami értelmes válaszra vár a jövőbeli elképzeléseimet illetően.
Ha fejmosás van, a szőke hallgat.
Én nem vagyok benne biztos, hogy apám elneveti magát vagy felpofoz, mert szinte minden esetben kiszámíthatatlan a viselkedése. Apám minden ebédidő után ledől kicsit, mert mint mondja az éjszakai műszakot valahogy muszáj bepótolnia.
A rendesen végzett munkának a tartós, neurotikus fáradtság a jutalma.
Apu nője fiús témákkal próbálkozik: ki tetszik az iskolában? Sok barátom van-e? Meg effélék.
A fenekem hozzátapad a plüssfotelhez.
Milyen könyveket szeretek olvasni? - kérdezi, aztán pénzt csúsztat a zsebembe, lopva apámra néz, aki a karosszékben elszundított.
- Te nagyon kis aranyos fiúcska vagy! - jegyzi meg, és kedvesen megsimogatja gyöngéden sötétbarna fürtjeimet.
Már előre tartok tőle, hogy kicsit túlzásba vitte az öltözködést, mert provokatív ruhájából kikandikál két egzotikusan gyönyörű melle, és ez egy fejlődésben lévő, jócskán komplexusos, és gátlásos kamaszsrác számára maga a pokol, ha nem vigyáz az intő jelekre.
Érzem, hogy mélyen elvörösödöm, amikor gyöngéd, finom kezével végig simít pufók arcomon.
Anyunak ekkor még mindenről van véleménye, és ezt előnyösebb tulajdonságnak tartja ahhoz képest, hogy valaki szőke.
Nem is érti, hogy apám, a közismert cinikus, kiábrándult alak hogy tudott összejönni egy ilyen üresfejű nővel, aki egyébként el fogja hagyni, mert apám hosszú távon nem tud együtt élni senkivel.
Ezt a kérdést jobbára egyedül velem tárgyalhatja csupán meg, mert anyámnak sosem voltak ún. Igazi barátai, csupán szeretett másokhoz hozzácsapódni.
Anyámnak még vannak kapcsolatai ebben az időben, szomszédok, volt kollégák, ismerősök a munkahelyén.
Ekkoriban kezdem megérteni, milyen előnyökkel járnak a kisebb-nagyobb füllentések, melyek azért még távolról sem mondhatók hazugságnak.
Nem a meggondolatlan és árulkodó némaság. Mondani kell egy keveset, mozgatni az ajkat, formálni a szavakat, valamiről.
Vannak információk, amelyek elhallgatása kézenfekvő, mint az ellenőrzőm tartalma, és hogy anyu miket mond apámra meg a
nőjére, de lassan minden dolgot szortírozok veszélyesség szerint, és legtöbbször eltalálom, mi a veszélyes.
Apám az érettség első jeleit fedezi fel rajtam és azonnal berohan az első újságosbódéba, és vesz legalább egy tucat férfimagazint, ahol meglehetősen tüntetően, és szándékos provokatívsággal igyekeznek kihangsúlyozni a fülledt erotikát.
Nem elég, hogy még a saját kamaszkorommal is egyedül kell megküzdenem?! Akkor ráadásul még itt vannak ezek a hihetetlenül egzotikus hölgyemények, akik valósággal úgy néznek ki, mintha egyes egyedül csupán csak nekem produkálnák magukat.
Szinte már fejből tudom a képeket.
Elképzelem, ahogy egy gyönyörű, egzotikus virágkoszorús nő mennyország-mosolyt villant felém, mintha szerelmes volna belém, hogy aztán ketten birkózzunk meg a hétköznapok egyre nehezebbnek tűnő túlélhetőségével.
A barátok nem segítenek, anyám nemsokára ténylegesen új munka után néz.
A gyerekszobában igyekszem kibögni magamat titokban, mielőtt anyu bekiált az ajtón, hogy vacsoraidő van.
Elképzelem, ahogy távolodom mindentől, már én sem vagyok ugyanaz – nem tudom, ki az, akivel azonosnak kellene érezni magam, olyan vagyok, mint egy idegen.
Világos van, meleg, és nyár, mint mindig, gyerekkoromban.
Legalább a szőke nincs itt amíg látszólag együtt vagyunk.
Előre tudok mindent, hogy mi következik. Mindenki az okot és a körülményeket akarja tudni, a lépcsőházi lógásoknak vége.
Kiderül minden, a hiányzások, a furcsa fogalmazásom, az enyhén túlspilázott öngyilkossági szándék, vagy csupán csak hajlam ami kész téboly apám szerint. Legalább is, amikor megtudja.
Mindenki úgy gondolja, hogy valami bajom van. Rémálmaim vannak.
Az idő tovább gyorsul, napok, hetek, hónapok telnek el. Már nem beszélünk a dologról, középiskolákat nézünk, végül anyunál maradok. Apám alig kérdez valamit, nem bízik bennem, se válaszaimban.
Néhány év múlva egyébként is nagykorú leszek, addig még örüljünk a gyerektartásnak, mert utána megtudjuk, hogy mi az
igazi élet.
Apám szerint alkalmazkodni kell az időkhöz, anyám ettől a fejét fogja, megszólalt a bölcselő. A gyerektartás pedig nem ajándék, az jár neki, mert egyedül neveli a gyerekét, csak hogy apám el ne felejtse ezt az aprócska tényezőt.
Később döbbenek csupán rá, hogy együtt változtak a várossal, mely egyre szubkultúrálisan, emocionálisan be akar szippantani, de még egyelőre szándékosan nem hagyom magam.
Talán inkább költő leszek vagy pásztor terelgetve juhnyájamat, attól aztán tényleg kiborulna mindenki, de az is lehet,
hogy ezek után már semmin.
Helyesírásom elégtelen, mégis annyira gyöngyszem verseket, fogalmazásokat írok, hogy attól a legtöbb tanár majd padlót fog, és lehidal. A gyerekpszichológus szerint, akihez anyu vitt el egy óvatlan pillanatban beszélgetni kezd velem, és könnyen rájön, hogy millió és egy lelki sebem, sérelmem, rettegésem, félelem tornyosult fel bennem, amit egyedül több, mint valószínű, hogy képtelen leszek egyedül megoldani. Később a pszichológusnő - aki tudvalevően -, maga is egy húszas éveiben járó szupermodel bombázó, szexis nagyon hosszú lábakkal, és tetszetős mellmérettel könnyed társalgási stílusban, mintha csak a legújabb ételreceptet szeretné megosztani valamelyik barátnőjével közli anyámmal, hogy nagyon összetett, és bonyolult személyiség vagyok, és olyan intelligenciahányadosom van, ami miatt azonnal elitebb, művészibb sulit kellene váltanom, mire persze anyám jócskán forgatni kezdi a fejét, és rögtön kiül rajta a kissé értetlenkedő kifejezés: Miből? Hiszen minden súlyos pénzbe kerül!
Már nem rajzolok.
Biciklizem a városban iskola után.
Akármerre tekerek, egyforma házak, ugyanaz a betonszagú kipárolgás.
Az egyikben apám meg a szőke.
Elmegyek az ablakuk alatt, felnézek, elhúzott nejlonfüggöny.
Azután egy másik utca, játszótér, egy másik városrész, panelek szabályos elrendezésben. A telepiek engem néznek. Gyorsan tovább tekerek, még van idő sötétedésig.
A partra érve aztán elfogynak a házak, rajtam kívül itt senki nincs. Ami nem olyan, mint a lakótelep többi része valahogy kiesik a városból, mintha nem is ide tartozna.
Állok a szennyvízcsatorna felett el kellene határozni valamit.
Nem tudom, mi az a valami, csak érzem a nyomást a szívemen, a sok vért, ahogy belülről szorítja össze valami féltett kétségbeesés...

KOMPROMISSZUM NÉLKÜL

Belátom nem vagyok eléggé bátor,
bölcs már, hogy készen legyen
a további küzdve remélni,
hátha megjöhet majd nemsokára
a biztos segítség.
Túlságosan nyűgös
aggastyán-fáradt vagyok,
hogy szemben állhatnék
bármiféle lelki megújulásra,
önző kompromisszum-kiegyezésre.
Védett éveimet – ha voltak -,
külön-békék már ki nem kezdhetik.
Volt megsárgult fényképeim
mélyülő fiókokban
rejtőzködnek kíváncsi tekintetek elől,
és tanúskodnak hányatott,
sokszor hajótörött sorsomról.

Még most is épülgetnek
bennem fogságom hagymahéj-falai,
melyek egyszerre őriznek s védenek,
ha kell, ha nem.
Olyan könnyelműnek tűntek
a légből puffogtatott hamis szóbeszédek,
hülyegyerek mendemondák őszinteséget s tudatra-ébredést
nyerhetnének kik igazán barátaim
akartak volna lenni.

Született szárny-nélküliként
még így is bénán, beteg-sután
álldogálnék gyökérre záruló,
kérgesedő ujjaink körül
a szerelem-szeretet
gyorsan elszivárog az áhított,
de öntömjénező dicsfény
pedig hitelét vesztett.

Nézem mindenáron hírnévre,
ikerre, karrierre törekvő,
mohón törtető kortársaimat.
Formázzák, kozmetikázzák magukról
a szimpatikus online-profilokat;
a kedves, megértő közvetlenséget,
ami tán mindenkinek kijár.
Hibátlannak tetsző,
családias dedikálások a könyvnapokon,
író-olvasótalálkozók otthonias vázlatai,
mégis a szándékosan
lecsupaszított Valóság egészen más,
az Idő sosem szépíti meg
a dolgainkat, s nem is retusál.

Minden emberi tévedésünk
mögött kifeszítetten tetszeleg
látszat-megbánás s miközben
valamennyi barátságos
Janusz-arc mosolyra görbül
torz-grimasszal az ismeretlen ismerősök is
sokadszor a sarok,
emberek legvégén kullognak!

FILMFORGATÓK, KISCSIBÉK

Átkozott környék volt az. Afféle madárlátta, hontalan, ,,a kutya se jár arra szíveresen” környék.
Ellenőr, postás nem járt erre szívesen, a nyugdíjakat mindenki vagy elkérte a kiérkező, gyanakvó postástól vagy bement személyesen a postahivatalba érte.
A gyerekeken már korán meglátszott a gonoszságra való hajlam ha kérdezted, mi lesz belőlük, ha felnőnek, vagy focistát mondtak, vagy bűnözőt.
Ha tréfából fájdalmat okoztak a kevésbé szerencséseknek, és azok sírva fakadtak már tudni lehetett, hogy azok a gyerekek, akik csak vigyorognak, mosolyognak mások fájdalmain azokból hellyel-közzel nagy kópék, vagy börtöntöltelékek lehetnek.
Délután, ha az emberek a dombok felé fordították a tévé antennáit meg a rákötött, zizegő rézdrótokat, eltűntek a zizegő, kásás fekete-fehér felvételek, és majdnem szépen nézhető tévéképeket kaphattak az emberek.
Nem csoda, hogy akiknél rossz volt a vételi minőség azok felbátorodva átkéredzkedtek a szomszédba egy kicsit tévét nézni, és egy jót beszélgetnek az élet fontos problémáiról, míg aztán végül ott is ragadtak egész késő estig, gyakorta éjfél utánig is.
És érdekes módon igényesség mutatkozott meg még az egyszer tévéműsorok kínálatában is.
Főként kora este, amikor a gyerkőcök már aludni mentek. Ilyenkor rendszerint egy-egy amerikai krimi vagy jópofa tévésorozatot vetítettek, aminek vagy nem sok értelme volt, hogy az ember elfojtottan is betegre röhögte magát az újra és újra nyugodtan idézhető humoros poénbombáktól, melyre nagy általánosságban az amerikai televíziózási kultúra fel lett építve.
Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait, és elnyelte, magába szívta a zajokat, az eltévedt lépéseket és a horkolást is.
A düh, a méreg itt úgy szivárgott elő, akár egy lappangó betegség az emberek szívéből, ha nem vették észre még idejében. Ilyenkor kellett csak igazán a bölcsebb nyugdíjaskorúak segítsége, akik között azért akadt egy-kettő, aki úgymond bátran, és gyakorlatias kedvvel csendsítette le a puskaporos kedélyeket.
A kocsmában főként néhány borvirágos arcú, félig hajléktalan kinézetű melós ember ült, vagy támasztotta a pultot, és mivel a sör még olcsóságszámba ment, javarészt azt itták, akár még az ,,írd csak a számlámhoz!” – felkiáltásokkal is, bár utóbb senki sem kérdezte, hogy ki is fogja ténylegesen kifizetni a számlát?
A tolvajlást – bár igyekeztek a felszínen szigorúan megtorolni, és büntetni -, valójában ha a legtöbb embernek szüksége volt élelmiszerre, tűzifára az erdőből, vagy egyáltalán valami nélkülözhetetlennek látszó dologra, melytől az élete függött azt azért a helybéli közösség igyekezett támogatni, vagy segíteni.
Ha gyerekek, vagy fiatalkorúak voltak az elkövetők akkor a szokásos ,,ejnye-bejnye” dorgálások után némelyik hevesebb vérmérsékletű szülő még két kiadós nyaklevest is bátran kiosztott csemetéinek, hogy tanulják meg hogy is van a helyük a világ folyamatosan változó rendjében, mert ha már ennyire korán kezdik a megélhetési bűnözést nagy a valószínűsége annak, hogy semmire se viszik majd az életben, de helyette kemény börtönélet vár majd rájuk.
Érdekes módon néhány tévéstáb valósággal ki volt éhezve, hogy éppen a város eldugott kis madárlátta porfészkében készíthessenek ún. tényfeltáró dokumentumfilmet méghozzá szigorúan filigrán, fotómodelszerű riporter hölgyekkel, akik a magas tűsarkúban úgy egyensúlyoztak a főként földutakon, akár a lengőtornászok, vagy az alkalmi kötéltáncosok A környékbeliek szívélyesen megmutogatták a helyszíneket, friss vizet húztak a kútból, s még egy gyerkőcöt is adtak, mint afféle idegenvezetőt, ha a tévéseknek kedvük támadna elcsámborogni a messzibb, erdősebb, kihaltabb területekre.
A gyerekek természetesen egymást túlkiabálva, túllicitálva szerettek volna nyúlfarknyi szerephez jutva fel-feltűnni a tévében.
A több mint kétezer embert számláló stáb körül máris, mintha hirtelen támad nyüzsgés kerekedne tüstént legalább ötven főként anyuka jelent meg kicsinosított csemetéjével együtt, és persze nem győzték agyba-főbe dicsérni az adott gyerkőcöket, hogy mennyire példás, jeles tanulók, meg, hogy mennyire tehetségesek.
Hát annyi bizonyos, hogy csóválták is a fejüket meglehetősen gyakorta erre az elhamarkodott kijelentésre a stábtagok, és hogy nyugalom legyen a helybéliek között a rendező még abba is belement, hogy minden gyerkőccel egy afféle személyes próbafelvételt készített az adott operatőrrel.
Ha valakit megkérdeztek, és a kamerás ráirányította azt a formátlan készüléket, úgy ügyeskedtek, hogy nekik a mesélő háta mögött legyen dolgunk, virágot szedjenek vagy csupán csak arra lődörögjenek.
Többször is azzal kergettek el, hogy ez nem gyerekeknek való, de mi mindig visszamentek – mert utóbb kiderült az egyik srác faterja cipelte a filmesek jó néhány felszerelését és senki sem akarta hagyni, hogy éppen őt felejtsenek ki az egész felfordulásból -, amíg filmes úgy nyüzsgött akár a méhek a kaptárak körül.
Voltaképpen a pityergés hozta meg az első igazi szerepét néhány gyerkőcnek, amit fegyelmezetten, szemüket a rendezőről le nem véve játszottak végig.
- Jól van kis tündérem… nincsen semmi baj… - noszogatta, igyekezett biztatni az adott rendező az egyik jócskán halálra rémült, megszeppent tökmag kislányt, akinek a kis pofiját még valami koromszerű masszával is rendesen bemázolták, hogy később majd a filmen még drámaibb, még felkavaróbb hatást érhessenek el vele.
- Rendben, emberek! – kurjantotta el magát a kopasz, bajszos rendező. – És forog! – azzal az operatőr már annyira közel igyekezett venni a sírós kislányka könnycseppjeit, mintha valósággal közvetlenül ott lett volna mellette.
Az alig ötperces kis snittet vagy még legalább egy tucatszor rögzítették. Különleges fényviszonyok között is, mert mint a rendezőasszisztens megfogalmazta látniuk kell, hogy a film miként idomul bele saját környezetébe.
A gyerkőcök többsége már nem tartotta magát gyermekeknek, de még azért jócskán irtóztak a felnőttek közelségétől.
Persze ez egyben azt is jelentette, hogyha bármelyik gyerek titkon az éjszaka leple alatt miközben a szülei édesded álmaikat aludták ellopott néhány szál cigit a faterjától, hogy elszívja és letüdőzze, ám legyen.
Ugyanakkor a legtöbben ösztönösen féltek a másik város határánál fekvő erdőszéltől, ahol furcsa dolgok történtek…
Néhány éve például egy medve bukkant fel arrafelé szinte a semmiből, és a helyi vadásztársaság persze mindenkit igyekezett kellőképp megnyugtatni, hogy a medvék csupán csak élelmet keresnek maguknak, és főként bocsaik számára, aztán tovább mennek, ám azért a gyerekek, és a tinédzserek között még évekig beszédtéma maradt.
Főként akkor, ha az ember tizenhét lett váratlanul, és egyre jobban küszködött titokban a kangörcseivel, és mindenképpen szerette volna a iskola leggyönyörűbb lányát elhívni egy kalandos randira, akkor – több mint valószínű -, hogy a világért sem szeretett volna összeakadni egy 355 kilós medvével.
Néhány nap után piros betűs plakátok jelentek meg a villanyoszlopokon, hogy a kerületi moziban levetítik a gyerkőcökkel készített filmet.
Bár a vetítés kezdetét hétre írták ki, a terem már hatkor megtelt cigarettafüsttel, türelmetlen csoszogással.
Hétköznap egy alkalommal, ünnepek előtt viszont kétszer is bejött a gépész, a fennmaradó időben biliárdozni lehetett a vetítőlyuk alatti, elkerített részen, de bálokra is kiadták a termet meg gyűlésekre is.
Negyed nyolckor álomszépséges estélyi ruhában a rendező egyik asszisztens hölgye állt a vászon elé, és megköszönte a segítséget, amivel a helyiek hozzájárultak ehhez a szép és tanulságos alkotáshoz. Azt is mondta, hogy a film valamilyen mediterrán ország fesztiválján több díjat kapott, de ezt senki sem hitte el, elvégre a legtöbb filmes egyedül csupán csak a saját hasznát és az adott filmstúdió érdekeit lesi.
Máig nem emlékszem, hogy mi volt abban a filmben, mert ott, ahová mi kaptunk helyett oda alig érhetett el a hang.
Amint ismerős, az eredetinél akár háromszor nagyobb arc bukkant föl a vásznon, füttyök és bekiabálások hallatszottak a sorokból, a szereplők egymást bökdösve kommentálták saját magukat.
Vihogtak zavart pislogásokon, az egyik töpörnyűalakú kisfiú dadogó igyekvésén, aki feltétlenül meg akarta mutatni a stábnak, hogy képes egy párizsis zsömlét egy harapással lenyelni, úgy hogy nem fullad meg.
Az a nyilalló, gyötrő érzés mégis megmaradt mindenkiben amikor az arcok felbukkant a rebbenő képek között.
Mindenki vérprofi, tökéletes alakítás nyújtott: könnyed, mentes mindennemű modorosságtól és cirkalomtól.
Úgy tűnt, mintha a legtöbb gyerek kicsit kilépett volna gyerekkori kötöttség mögül.
Az ember minél jobban, és intenzívebb mélységekben gondolja át saját gyerekkorát sokszor úgy érezheti, mintha tökéletesen egyedül maradna önző problémái többségével.
A filmes stáb nagyjából három-négy hetet töltött a madárlátta kis községben, és mikor befejezték a forgatást főként a gyerkőcök mint a régi családtagokat alig akarhatták elengedni őket. Cserébe csokit, és gumicukrot kaptak.
Amikor a gyerekek megéheztek jóformán bármelyik házhoz betérhettek mert tudták nagyon jól, hogy sosem maradnak éhen, már kész volt a vacsora. Sült kolbászt ettek, kenyérrel, és héjában főtt krumplival, ami köszönhetően a szaftos, ízletes kolbászzsírnak mintha egyúttal gasztronómiai védőréteget is képezett volna a burgonya kérgén, és ettől csak még finomabb lett az étel.
A kenyérbelével kimártogatták a lábast, és megköszönték az ételt.
Azt rebesgették, hogy néhány gyerek később kamaszként felköltözött Pestre, hogy megpróbálkozzanak a Színművészeti felvételiével. Nem lehet pontosan tudni, hogy kiknek sikerülhetett, és vajon kik maradtak hoppon, vagy csupán csak kifogták a pechszéria lapokat mindenesetre egyszer éppen a Rákóczi úton sétálgatott az egyik gyerekből felcseperedett felnőtt fiatalember, amikor régóta nem látott gyerekkori kislány ismerősét vélte felfedezni az egyik mozis plakáton.
Titkon arra gondolhatott: ,,Vajon emlékszik-e még a kislány a gyerekkorára, és legkedvesebb barátaira, vagy az is csupán múltjának szerves része lett-e?!”

INGATAG SZÍVEK

Csonka Ottó úgy tervezte, hogy a felesége születésnapján rukkol elő a bejelentéssel. Elgondolta hát náluk lesz a felesége húga is, a felesége kitölti a méregdrága Don Peri-non pezsgőváltozatot, melyről igazság szerint egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy valóban francia import lenne-e?
Ottó csendít majd a felesége poharával, mondván: Jó volt, hogy találkoztunk, de most már mindkettőnknek az lenne jobb, ha nem találkoznánk soha többé!...
Szó se róla! Valósággal rajongásig imádta, és szerelmesen szerette a feleségét, mintha még mindig kamasz éveiben járna, holott nemrég múlt negyven. Mégis úgy érezte, mintha kikopott volna valami igen-igen fontos érzelem a mázsás hétköznapokból, amire talán mindkettőjüknek nagy szükségük lett volna. Neki talán különösen, hiszen párkapcsolatukban Ottó volt az érzelmesebb, mindent túlzásokba vivő lelki fél.
Mire azonban tényleg a koccintásra került volna a sor, Ottó feleségének olyan jó kedve kerekedett a vélhetőleg nagyon jó minőségű pezsgőtől, hogy vágyaktól kezdett csillogni mogyoróbarna egzotikus szeme, és flörtölő szempilla-rebegtetéssel jelezte, hogy bizony-bizony nagyon szívesen ágyba bújna nagyon szőrös, sok esetben gusztustalan urával.
Felesége fél nyolc előtt öt perccel hányt először, az még simán ment, nyolckor viszont úgy érezte: itt a vég.
Ottó végül úgy döntött, hogy mondókáját későbbre halassza; gyöngéden betámogatta feleségét a hálószobájukba, betakargatta, akár egy gyereket.
„Pihenj le egy kicsikét" - mondta nyájasan távozóban gyengéden megcsókolta felesége kipirult homlokát.
„Szeretem, mikor részeg vagy, mert legalább olyankor megengeded, hogy kedvemre ápoljalak!"
- kimerülten, elgyötörten nézett a felesége után, nem bánná, ha ez egyszer tényleg mellette maradna az asszony, gondolta, nem bánná, ha szorítaná a kezét, természetesen nem pátyolgatóan, ó, egyáltalán nem, csak virrasztanának együtt, hallgatva mélyen, akár a szerelmes cinkosok.
Persze ő egyszer még meg fogja mondani Annának, amire régóta készül! Ami késik, az nem múlik.
Még hallotta a felesége halk szuszogó hangjait „mintha azt hinné az ember, hogy talán még mindig szereti őt, csupán az időzítés, és a szituáció nem stimmel” - töprengett miközben az este váratlanul ráereszkedett.
Mert nyár volt akkor éppen, amikor először találkozott élete asszonyával.
A nő éppen akkor szakított a nagyon jóképű üzletemberrel, ő, pedig nemrég kecmergett ki egy olyan felszínes kapcsolatból, ami csupán két ember külsőségeiről szólt.
Volt barátnője vállalkozást csinált, és keményen igyekezett megszorongatni üzleti partnereit, hiszen ha nem ő teszi meg a kezdő támadó lépést, egyre nagyobb lett volna a tartós rizikója, hogy a nagy cápák szinte azonnal bedarálják.
Ottó csupán csak szórakozásból kellett neki, hogy lássák az ismerősei, hogy bárkit megkaphat magának, akit csak akar.
Ottó egy pillanat alatt (olykor mennyi minden belefér egyetlen pillanatba, máskor meg az egész napba semmi sem! - gondolja mellékesen) visszalapozza magában a tegnapelőtt estét.
Ő csupán egy elégedett párkapcsolatot, egy biztonságot hátteret szeretett volna elsősorban saját magának, amire gyakorlatilag a legtöbb átlagember is óhatatlanul vágyakozna.
Csupán azzal a kikötéssel, hogy ő mindennek hajlamos volt túlságosan is nagy feneket kerekíteni.
Észre se vette, csak amikor szájbarágósan az egyik közös ismerősük félrehívta őt, és diplomatikusan közölte vele, hogy a felesége titokban meglátogatta exét, és bizony kiadós temperamentumosság mellett be is olvasott neki kisebb fenyegetési célzattal, miszerint: kopjon le egyszer és mindenkorra a férjéről különben nem tudja mennyi időbe telik, de kiadósan móresre fogja tanítani, és el is intézi, de úgy ám, hogy azt megemlegeti!
Úgy érezte abban a percben, hogy asszonya védelmet kínált fel számára újfent halálosan bele is szeretett. Miért ne lehetett volna ez igaz?! Hiszen minden annyira egymásból következett, hogy sokkal inkább az lett volna újdonság, vagy szenzáció, hogyha a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amire az ember nem számíthat.
„Emlékszel a karláncomra, mikor elszakadt, és mi meg azt gondoltuk, hogy vége mindennek?! Én pedig imádtam, hogy azonnal majdnem sírva fakadtál, mint egy nagy gyerek, mert nem lehetett csak úgy egyszerűen rendbe hozni egy karláncot. " - olvassa ki saját átélt emlékeit saját lelkiismeretéből Ottó.
Délután fél négy. A szél az ablaküveghez vágja az esőpermetet, a cseppek megindulnak, bekapja egyik a másikat, s már pocakosan siklanak tova, belülről nézve olyan az üveg a ráeső fényben, mintha ragacsos csigák mászták volna meg.
„Túlságosan nagy lett a por a lakásban!” - gondolja Ottó. - A levegő bakapehelyrészecskéi változhattak, az a baj Attól köhécsel úgy, akár egy göthös tüdőbeteg!"
„Ki lehet bírni, csak tartsd a kapcsolatot - motyogta magának - , nyújtózz, amikor nyújtózni kell, és gömbölyödj össze, amikor kell jó, fog ez menni!"
Egy azonban biztos, a nyár vége túlontúl mocskos, zivataros volt; galambdúcok jutnak róla eszébe (nem tudná megmondani, tényleg látta is azokat a dúcokat vagy csupán álmodta egy szörnyű éjjel)
Másnap, honnan-honnan nem, megjelent a színen az ex barátnője Gabi.
- Látom nálad semmi sem változik! Még mindig saját szánalmas kis életed foglya vagy! - jelenti ki, mint akinek mások élete felett is hatalma van.
- Már megbocsáts, de ha azért jöttél, hogy sértegess és megalázz, akkor jobb, ha máris elmész! Nem tűröm el többet! - hangja önmagát is meglepi. Egyszerre komoly, és határozott, mint egy negyvenedik évét betöltött, érett ember.
Úgy tűnt most viszont Gabin van a sor, hogy bűntudatot keltve számon kérje:
- Az a helyzet bébi, hogy te mindig is egy kis szánalmas, kisstílű csóringer alak voltál! Nem is értettem saját magamat, hogy miért kedveltelek annyira! -mintha önmagához beszélne, és nem volt barátjához. - És a hetyke cuki pofa feleséged merre van, ha szabad kérdeznem?! - néz körül kutatón a lakásban, miközben odasomfordál a tágas, mennyezetig érő könyvespolchoz, és leemel találomra néhány kötetet.
- Ha tudni akarod pihen, mert nagyon sok munkája van, és szeret a maximalizmusra törekedni, ami viszont rólad egyáltalán nem mondható el! - adja vissza exének a feldobott labdát, és csak remélni tudja, hogy leáll majd a további gyilkos piszkálódásaival.
- Jaj, hát ez nagyon sajnálatos! És mondd csak mi a foglalkozása? Talán kínai masszőr, vagy férfigyógyász? - vihog gusztustalan előálló kapafogaival. Mintha egy pókhálós performacet adna elő.
- Most még udvariasan megkérnélek, hogy vegyél vissza a viselkedésedből, és állítsd le magad... - kéri, bár zöldesbarna szemiben szikrák villannak.
- Ó ha! - lepődik meg. - Hátrább kispajtás az agarakkal! Most akkor te fenyegetsz engem, mi?! Ha nem mondtam volna még neked fekete övem is van! Bármikor elbánok egy hozzád hasonló nyápic, gyáva alakkal! - jelenti ki, és tüntetőleg féloldalas harci támadóállásba lendíti magát. Most nagy a veszélye, hogyha Ottó nem lesz résen könnyen a mogyoróival fizethet meggondolatlanságáért.
- O.K. Bocsánatot kérek! Így már megfelel?! - kérdezi nyíltan. Mintha már nem is félne ex barátnőjétől.
- Ezt neked nem hiszem el, de mondjuk kezdetnek nem is rossz! - csettint a nyelvével. - Légy kedves és mondd meg a cucikádnak, hogy üdvözlöm, és jó volna összefutni vele egy kávéra, vagy valami hasonló! Pár, szépfiú! - a levegőbe dob egy csókot, majd, mintha egy lebegő felhő volna kilibeg a bejárati ajtón. Ottó tüstént odarohan, és az összes zárat, ami csak van az ajtón gondosan bezárja. Ide még véletlenül se jöjjenek vissza sok lelki ebből vérző múltjának szereplői.
Nem volt igazán nyugodt. „Mi a fészkes fenének kellett nekem ennyire jónak lenni! - bosszankodott.
A női bugyik látványa valahogy mindig is megnyugtatta. Mintha egyszerre biztonságot, és ugyanakkor menedéket is jelentettek volna számára ezek az egyszerűségükben is meglepően egzotikus fehérneműk. Pláne, amikor felesége egyszer bement egy szexshopba, és meglepte egy igazán vadítóan dögös, szexis, provokatívan pikáns, csipkés főkötős darabbal, hogy aztán jócskán elfoghassa urát a kisebbrendűségi komplexus amiatt, hogy képtelen megfelelő szakértelemmel kibontani az erotikus ruhadarab pántját. Gyönyörű felesége bezzeg előbb csupán halványan kuncogott ezen, majd amikor már nm bírt magával azonnal hahotázni, és kuncogni kezdett.
- Semmi baj édes szívem! Segítek! - mintha megszűnt volna egy füst alatt minden fölösleges, értelmetlen ellenállás. Aztán, amikor bombázó felesége meztelen volt Ottóban még a vérkeringés is megállt. Még sosem látott ennyire valódi, és igazi nőt, aki egyedül csakis őt szereti, és senki mást.
Sehogy sem tudta megérteni, hogy miért iszik valaki, aki nem bírja az alkoholt, vagy másként már nem tudja feloldani a gátlásait.
Ebben a minutumban úgy érezte: egy félelmetesen mély és félelmetesen sötét verembe dobták, s fölül most eresztik rá a súlyos, rozsdás vasrácsot.
Egy mozdulatlan árny mintha kényszerítette volna: álljon a lábára, szedje össze magát, lépjen be a folyosóra, és vágja oda, vágja a volt ex barátnője arcába:
,,Édesem! Nem tűröm, hogy megalázz!”
De Ottó - úgy tűnt -, görcsösen ellenállt.
Rettenetesen félt ugyan, hogy mindennek vajon mi lesz a hozadéka, vagy a következménye?
Ez a felkínált stratégia szinte megrészegítette.
Tulajdonképpen már ott tartott, hogy fölpattan... Ugyanakkor látta a feleségét is fölpattanni.
Mintha a hétköznapok egyre inkább összefolytak, összemosódtak volna. Mégis hogy jutottak odáig, hogy az egymásért való kölcsönös szeretet, szerelem olyan sablonos, monotonná vált, mintha csak mindketten háztartási automaták lennénk?! - töprengett.
Ottó legalább tizenötször levetítette magában ezt a jelenetet, s utána még szomorúbb lett, mint volt.
Végül csak így, ilyen szomorúbbnál szomorúbban kuncsorgott vissza meghitt lakásuk védett falai közé s ballagott át a konyhába; éjfél elmúlt;
,,Persze hogy csak téged szeret te idióta tökfej!” - mormolta magában, s majdnem elbőgte magát, amikor a felesége kipirult arccal, csillogó szemekkel a nyakába ugrott:
- Drágám! Annyira jó vagy hozzám! Meg sem érdemellek!

ÁRNYÉKBAN ÉLŐ VALLOMÁSA

Azt hittem találkozunk még, de inkább filmek,
színházi előadás,
podcastok egészen csillogó sorozata szólított el.
Próbáltam volna közeledni.
Megpróbáltam volna igazán-őszintén
bemutatni fedhetetlen,
oroszlán-tekintetű anyámat,
aki baráti szívességet kért s azt,
hogy vigyázz rám.

Ezért lehetett,
hogy aznap rossz napod volt,
ezért lehetett,
hogy kifordulhatott a kerek Világ helyéből.
És mindenről értesít manapság
másodpercekként a net;
beindulna újfent a zajos,
bohém élet a sok kis Ninivei semmiség helyett.

Meglehet hogy csenevész,
szánalmas sorokaat tapogat
szemüvegesen egymás alá
egy-egy hős-szerelmes,
mert veled találkozni neked
totális képtelenségnek tetszik.
Nem engedtted megtán magadnak sem,
hogy teljesen megismerhess engem;
kétségbeesett kisfiú rettegést,
szivárványok szentelt örömét,
mikor nagy szükségem lett volna egy igazi,
közös hullámhosszú lelki társra.
Te tán még önmagadat sem hagytad szeretni;
te puszta, ostoba némber, szívek összetört kolonca.

Kihűlt szívembe helyeztem volna
romantikus szívdobbanásaimat
s sebeket éreztem
mozdulni fájdalomittas őzike-szemeidben.
Egy szerelmes asszonyt figyeltem álmaimban,
ki lennhajú kis hercegnővel sétálgatott.
Más időben tán ők lehettek
volna igazibb családttagjaim.
– Én azt feleltem erre:
tán jobb már, ha minden úgy marad,
mint eddig.

Gyávább, sebezhetőbb lettem,
és nyersebb konokabb nélküled.
– De most már aligha hihetem,
hogy nekünk e tűnő életben
még utolszor valaha megadathatik
a tétova találkozás.
Gyulladt sebekké lettek
a csontvázkarú fákon a méla falevelek,
míg romlásba burkolózva emberek közt
rejtezve járnak tűnt Idők emlék-arcai.

JELLEM-MASZKOK

Honnan kerülhetett oda váratlanul annak a beüvegezett, toronyházszerű irodaépület tizedik emeletére emeletére az a nyeszlett, öregecske alak, tulajdonképpen teljesen érthetetlen volt.
Kéregetőt hajléktalant nem igen engedtek be, s ez az idős ember valami ilyesminek látszott.
Az elegáns, méregdrága öltönyt, nyakkendőt, mandzsettagombot viselő harmincas fiatalember éppen jött ki a tágas irodájából, hozta a szokásos valószínűleg aláírásra váró, hivatalos papírokat hogy le ne késse a megbeszélését, amikor eléje toppant.
Melegítőruhát, télikabátot, és ki tudja még milyen rossz minőségű anyagokból készült ruhadarabokat viselt, fején kucsma, amit persze levett, amint ide betette a lábát.
Betette maga után az ajtót, aztán levette zsíros fejfedőjét.
- Jó napot kívánok - mondta halkan, szerényen s megállt az ajtó előtt.
Az öltönyös fiatalember meg a többiek csodálkozva nézték, el is felejtettek visszaköszönni neki.
Még így is hosszú időbe telt mire egy titkársági alkalmazott kedvesen érdeklődve megkérdezte az egyik laptop mellől:
- Kit keres kedves Uram?
A férfi előbb precízen fölmérte az összes jelenvaló, jócskán csodálkozó embernek a fizikális adottságait, és csupán csak azután szólalt meg:
- Hát úgy név szerint senkit, kérem. . .
A nagyon csinos, filigrán titkárnőcske már pattant is fel, ment a hajléktalan ember felé. A fiatalember meg a többiek a szobában továbbra is gyanakodva méregették a furcsa idegent.
A titkárnő mintha bolha csípte volna meg előbb a biztonságiakat riasztotta; meglehet megrémülhetett a váratlan koszos látogató láttán, később behívta be a többi
kollegát a szomszéd szobából.
Hamarosan már vagy tízen szorongtak a hajléktalan férfi körül.
Végre valami izgalmas is történik egy multinacionális nagyvállalat szürke hétköznapjaiban.
- Tisztelt Uram! Mi nem tudjuk, hogy mit keres itt! Nem is izgat különösebben minket az Ön gondja-baja! Úgyhogy, ha nincs más hozzáfűzni valója megkérem szépen, hogy hagyja el az épület területét. - Ezt egy főnöktípusú, lenyalt hajó, macsós kinézetű férfi mondta, aki saját hiúságára volt a legérzékenyebb, hiszen kicsit mindig túlzásba vitte sikkes, pipiskedő megjelenését.
A többiek egyetlen pisszenés - annyi se sok -, kíváncsian lesték, mi fog még ma történni ebben a helységben?
A hajléktalan férfi visszasomfordált megint az ajtó elé, mintha máris indulni akart volna. Aztán váratlanul megint megtorpanni látszott, mintha elfelejtett volna valamit.
- Kedves Uraim! Elismerem, hogy nem vagyok valami hú de tanult ember, és nincsen felsőfokú végzettségem! Üzemmérnök voltam a régebbi időkben, és úgy tűnt, hogy nem tudtam lépést tartani a technikai fejlődéssel, mely újabb és újabb kihívások elé állított... - mentegetőzött, s most már valamivel otthonosabban érezte magát az irodában, mintha hetenkint járt volna ide.
- Nézze kedves uram! Higgye el együttérzek Önnel, és megértem a problémáját, de ha nem haragszik nekünk most egy nagyon fontos megbeszélésünk lesz, tehát jobb dolgunk is van, minthogy magát pesztráljuk! - a macsó öltönyös férfin jócskán meglátszott, hogy valósággal irritálja a hajléktalan férfi koszos, elhanyagolt kinézete.
- Uram? Éhesnek tetszik lenni? - igyekezett a segítségére sietni a filigán titkárnő, akit saját nagymamája nevelt fel, és mindig mély részvétet, és empátiát érzett a szegényebb sorsú emberekkel szemben.
- Gitta? Miért kell neked állandóan pátyolgatni vadidegen embereket! - torkolta le keményen, bosszúsan kolleganőjét egy másik öltönyös férfi. - Nem látsz a szemedtől?! Nyilvánvaló, hogy ennek a szegény szerencsétlennek pénz kellene, amit aztán szeszre költhet! Így van, öreg?! - fordult most az öreg hajléktalan férfi felé, aki erősen nemet intett.
- Ugyan Tomi! - intette le az egyik. Belenyúlt a pénztárcájába, ahol zsíros bankjegyek is voltak a számos digitális kártya mellett. - Mennyi pénzre lenne szüksége papa? -kérdezte, majd látványosan számolni kezdte kezei között a bankjegyeket miközben folyamatosan sakkban tartotta a hajléktalant, akinek - kétségtelen -, felcsillant a tekintete, de rögtön bűnbánóan lehajtotta a fejét.
- ...És mennyi volt a fizetése kedves Uram, már ha meg nem sértem a régi időkben? - kezdett felbátorodva kekeckedni vele a lenyalt hajú.
- Ezerötszáz forintot kerestem, és még a fiamat is sikerült kiiskoláztatnom. - válaszolta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Az nem sok - jegyezte meg halkan, szinte csak úgy magának a fiatal öltönyös.
- Ugyan már Ferikém! Az én apám is melós volt, és nagyon szépen meg lehetett élni. - vette át a szót egy másik. Úgy tűnt a legtöbben mintha máris felélénkültek volna a szobában.
„Gyanús ez az egész.” - érezte a hajléktalan. Érezte, kellene valamit mondania, ügyesebben viselkedhetne, de tudja Isten, miért, ma nem jött ki hang a torkán. Néhány perccel később megjelent két gorillatestű, marcona biztonsági őr is, akik gumibot is volt, és csak a megfelelő alkalomra várakoztak.
,,Nem, nem lesz itt üzlet. Sejtette, ahogy belépett. . .” - gondolta a hajléktalan.
- A Gitta leszólt, hogy van valami probléma! - szólt közbe az egyik biztonságis, majd tüzetesen megnézte a hajléktalan, de egyelőre utasításra várt.
- Uraim! Nincs itt semmi látnivaló! Nyugodtan visszamehetnek, ahonnét jöttek! - jelentette ki nagy mellénnyel a macsó férfi.
A két őr összenézett, fejüket csóválva, majd amikor már erőt vett rajtuk a hezitáló tanácstalanság inkább inkább úgy döntöttek, hogy nem zavarják az egybegyűlt embereket. Fogták magukat és visszamentek lifttel a földszintre.

Az életnek vannak ilyen titkos játékszabályai, amelyekhez józan embernek alkalmazkodnia kellene .. .
- O.K. Emberek! Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy mindenki visszamenjen szépen a munkájához! - adta ki a parancsot a negyvenes öltönyös pasas, aki mind ez idáig egyáltalán nem szólalt meg, viszont szemmel kísérte az eseményeket.
- Tomikám! De hát mi legyen ezzel a kedves idős emberrel?! - nézett rá segítség kérően akár egy kétségbeesett őzike Gitta.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá tündérem akkor nyugodtan vehetsz neki valami kaját, aztán kísérd szépen ki ebből az épületből. Világos?! - nézett még utolszor vissza rá.
- Hát... rendben van... - töprengett el egy percre a titkárnő, majd utolsó simításként mindenkinek odaadott egy irattartó mappát, amire vélhetően szükségük lesz a tíz órai értekezlet miatt, ami úgy tűnt már el is kezdődött, és persze minden perc drágának bizonyult ennyire puccos, és hivalkodó helyen.
Amikor szerencsésen már mindenki távozott az irodából, és csupán csak a hajléktalan férfi toporgott egyik lábáról a másikra állva, szorongatva a kucsmáját Gitta kedvesen beszélgetni kezdett vele:
- Mit szeretne enni kedves Uram? Rendelhetek bármit, amit csak szeretne! - nézett rá kedvesen, mély részvéttel. Gondolhatta magában: ,,miként süllyedhet egy ember mennyire mélyre?!”
- Egy kis paprikás téliszalámi, szalonna, egy nagyobb fej vöröshagyma és egy kis kenyér jól esne. - felelte és kicsit össze is szaladt a koszos nyál a szájában, és ápolatlan fogai között.
A titkárnő most odalépett az íróasztalán lévő telefonhoz, és rendelt egy nagy adag paprikás krumplit, és kért hozzá még két kisebb cipót is, amit majd az öregnek szeretett volna adni. Alig fél órán belül már öt is a biciklis futár, és hozta két műanyag dobozban a kért rendelést.
- Üdvözletem, a szépséges hölgy! Ötezer húsz forintot kérnék szépen.
- Jó napot! Megoldható lenne a kártyás fizetés? - kérdezett vissza, mert ha nem volt muszáj nem szívesen használt készpénzt.
- Persze! Semmi gond! - a nyurga, fiatal srác már nyújtotta is a kis kézi jellegű elektronikus terminált, amin elegendő volt egyszer végig húznia a titkárnőnek a kártyáját, hogy a pénzügyi kifizetés megtörténjen.
- Köszönöm! További szép napot kívánok! - búcsúzott a futár.
-Viszont Önnek is!
Gitta elvette a két közepes méretű műanyag dobozt, majd szépen megterített saját asztalán, a két széket is körbe rakta, hogy az idős embernek legyen mire leülnie.
- Kérem foglaljon nyugodtan helyett, és akkor együnk! Nem tudom, hogy van vele, de ami engem illet, én farkaséhes vagyok! Reggelire csupán egy müzliszeletet ettem. - azzal máris kinyitotta a maga dobozát, és jóízűen falatozni kezdett. A hajléktalan férfin látszott, hogy nagyon szégyelli magát, amiért koszos a keze, és amikor Gitta felnézett saját ételéből csupán akkor döbbent rá, hogy azonnal elő kell vennie a kézfertőtlenítőjét az egyik fiókból. Benyúlt az egyikbe, és kivette a kis tört-fehér színű flakont, amibe gyakorlatilag folyékony szappan származék volt, és kérte, hogy az öreg nyújtsa ki a kezeit:
- Megígérem, hogy nem fog fájni! Csak letisztítjuk a kezét, hogy tiszta legyen! - ígérte. Azzal pár pöttyöt csepegtetett az öreg tenyerébe, és kérte, hogy ó alaposan dörzsölje össze, majd lemossák bőséges csapvízzel.
A hajléktalan végre nyugodtabb lehetett. Ilyen tiszta talán még sosem volt úgy istenigazán a keze. Amint meglátta a saját paprikás krumpliját a hozzávaló kisebb minicipóval valósággal azonnal könnybe lábadt mind a két szeme.
- Gyönyörű szép! - mondta ki hangosan, ami elsőként eszébe jutott.
-Szerintem a kulináris gasztronómia egyik csúcsa a pirospaprika miatt. - vélekedett Gitta. - De ami jó, az tényleg jó! - azzal egy hatalmasat harapott a kanálján lévő falatba.
- Jaj, elnézését még be sem mutatkoztam Gittának hívnak! Próbált volna udvariasan kezet nyújtani, ám látszott, hogy a hajléktalan férfi borzalmasan feszélyezve érezheti magát, ami miatt egész Robinson-szerű külseje borzalmasan elhanyagolt.
- Nagyon örülök a szerencsének kedvesem! Én Dr. Szabó Pál vagyok! Ha nem haragszik nem merek kezet nyújtani, mert a végén még összekoszolnám.
- Ugyan már kérem! - fölállt az asztaltól, és kezet rázott a meglepődött férfival, aki most érezte úgy teljesen igazán, hogy emberként álltak hozzá, és nem csupán úgy, mint egy koszos csavargóként.
- Ha jól értettem van egy fia, ugye?! - kérdezett rá kíváncsian, nyíltan.
- Nos... hát... igen... de már legalább húsz éve nem beszélünk egymással, mert szégyell, hogy az apja az utcán éldegél... - vallotta be őszintén.
- Ezt őszintén sajnálom, de miért nem próbál vele kapcsolatot keresni? Legalább karácsony, vagy a nagyobb ünnepek táján meg kellene próbálnia meglátogatni őt, persze kicsit rendezetten, és hátha megtörne a jég, és az az ellenállás! Nem gondolja?!
- Igen, ebben lehet valami! Ezen már én is sokat gondolkodtam, de mindig féltem a következményektől, hogy azonnal megutál. Állítólag született valamikor egy kisunokám is.
- Na látja kedves Pál! Hát nem lenne nagyszerű érzés, ha az unokája legalább kicsit megismerhetné a nagyapját?
- De az nagyszerű volna.
- Nézze mondok valamit! Ha felhívja a fiát és megbeszélnek egy személyes találkozót én nagyon szívesen segítek, és közvetítek is! Egyedül csak magán múlik.
- Hát... n nem is tudom, hogy mit mondjam erre...? nézett rá tétován, kételkedőn az öregember.
- Nem kell semmit mondania. Előbb mindent alaposan, és gondosan elő kell készíteni. Elvégre nem törhetünk máris ajtóstól a házba, nem igaz?! Most viszont fogyasszuk el az ebédünket.
Jóízűen elfogyasztották az ebédjüket, miközben részletesen elbeszélgettek, és nagyon sok minden kiderült a hajléktalan férfiról. Amikor végeztek Gitta kedvesen belekarolt az öregember már jócskán foszlásnak indult ruhájába, és mintha csak egy ritka vendéget, vagy saját nagyapját kísérte volna lifttel lementek a recepcióra, majd elbúcsúztak egymástól.
- Igazán örülök, hogy közelebbről is megismerhettem kedves Pál! Akkor kérem ha felhívta a fiát mindenképp értesítsen valahogy és majd kitaláljuk a többit.
- Nagyon köszönöm drága hölgyem! Ön egy kivételes ember! - búcsúzott tőle a hajléktalan férfi megpróbálva türtőztetni fel-feltörő, sűrű könnyeit.

EGY NYUGDÍJAS IS TANULHAT ÚJ TRÜKKÖKET

Kezét hátra kulcsolta a nagykabát fölött, fejét lehajtotta, sétált. Nem nézett fel. Minek?
Hetek múlnak anélkül, hogy ismerőssel, esetleg baráttal, hozzátartozóval találkoznék, akinek köszönne, vagy visszaköszönne, vagy aki egyáltalán venné a fáradtságot, és meglátogatná lakásán, nem csak ígérgetne össze-vissza minden jólcsengő hazugságot, hogy majd.
Hogy lett nyugdíjas? Állítólag a fokozatos, mindennapi stressz, és az idegrendszeri sokkhatás következtében szervezete annyira mgsínylette ezt a fajtafelfokozott, embernek szinte egyáltalán nm való életmódot, hogy vészjelzésként váratlanul infarktust küldött egy buszmegállóban, és már csupán arra eszmélt, hogy zöldköpenyes emberkék műtik egy acélszínű tálcán, aztán vagy életben marad-e, vagy mehet a temetőbe. Egy temetés manapság egyébként is horribilis összegnek számít. Ha annyira házsártos, kibírhatatlan, szőrszálhasogató ember lenne, mint azt jónéhány barátságtalanul kellemetlenkedő szomszédja állítja, akkor a múltkor Lipowicznénak sem segített volna kiszabadítani magát az üzemzavaros liftből.
Mindennapjait reggeli tornával kezdi. Persze a főorvos Úr szigorú utasítására, aki húszas éveiben járó fiatalember. Imádott felesége váratlanul betegség folytán meghalt. Eredetileg mintha félt, vagy tartott volna tőle, hogy mit szól majd ő, ha megtudja, hogy végleg egyedül fog maradni?!
Valami rohanó, szájpircinges fiatalember majd fellökte:
- Papa húzz innen a picsába! - kiáltotta oda neki szöges bakanccsal, akár valami skinhead. Nem elég széles neki a járda? Micsoda fiatalok vannak. Tanulná meg becsülni az öregeket.
Most utána kéne fordulni, jól megmondogatni neki. De minek? Áh, az öregeket csak félrelökik.
A tarka falevelek közt valaki fekszik. Úgy látszik, mintha egy emberi test volna. Rongyos, piszkos, borvirágos arccal, és egy piszkosfehér műanyag kannát szorongat szintén retkes, érdes kezében. Biztosan olcsó bort szopogatott.
Megpróbálja óvatosan kikerülni, ám a hajléktalan, beivott férfi mintha megharagudna; marconán farkasszemet néz vele, majd inkább befordul a másik oldalára, Fönn a fán mintha egy éjtollú holló üldögélnek egykedvűen, mélán. Mintha egyedül őt bámulná, és sajnálná, hogy idáig jutott.
- Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezi bosszankodva, mégis kíváncsian, mintha a baljóslatú, sötét madár ismerhetné összes titkát. – Inkább menj a dolgodra! – A sötét madár lusta egykedvűséggel lebbenti meg szárnyát, majd úgy dönt, hogy károgva átrepül egy másik fára, mintha megsértették volna.
A sarkon éppen befordul valami kalapos, bajuszos ember. Mit néz? Úgy tapasztalta, hogy sajnos mostanság a legtöbb ember vagy agresszíven, vagy gyanakodva méregető tekintettel nézi a másik embert, mintha azonnal következtetéseket vonna le egy-egy illetővel szemben, anélkül, hogy megismerte volna az illető valódibb jellemét. Ez sarkalatos etikai hiba, de hát nem lehet ellene semmit tenni. Valahogy csak-csak belenyugszik, majd tovább lépeget.
Kezét hátra kulcsolja, fejét lehajtja. Ő most csak sétál.
A legkisebb unokája is férjes asszony már. Miért nem látogatták meg sohasem? Talán szándékosan elvadította őket, vagy idegenítette őket pusztán csak azáltal, hogy kijelölte saját, önző játékszabályait?! Lehetséges volna? Talán csak akkor jönne szűkebben vett családtagja, ha megéreznék rajta az anyagi haszon szagát? - töpreng gondolataiba merülten, koncentráltan.
Szép lassan lépked tovább, szigorúan csak sétál hazafelé, pedig futni szeretne már.
Lefelé könnyebb a járás. Mintha a lába is erősebb lenne, az a két kiszikkadt, inas végtag. De csak telnek a napok. Sétál, kezét összekulcsolja a hátán, fejét lehajtja. Nézi a tarka levelek pergését. De szépek is.
— Hatvannyolc éves vagyok — tűnődik.
— Ó, valamikor, fiatal korában biztosító társaságánál dolgozott. Tudja még, hogy mit jelent a valószínűség számítása. Akkor még megbecsülték az embereket. De manapság ugye?! De azért tovább figyeli a járdát, a piros-sárga levelek szőnyegét.
S akkor meglátja. Egy számítástechnikai boltban nem lézeng a kutya se. Olyant cselekszik, amit máskor nem szokott. Laptopot vesz. Belép az parócska, szinte pöttöm helységbe, ahol két szemüveges fiatalembert lát látszólag mindketten erősen az adott LED-típusú képernyőkre mélyesztik koncentrált tekintetüket.
- Mi parancsol? - kérdezi tőle a barátságosabb kinézetű kérdőn.
- Jó napot kívánok! - kántálja, mert kissé feszélyezve érzi magát az idegen környezetben. Talán rosszul is tette, hogy ide betévedt, elvégre mit is akarhat egy meglett hatvannyolc éves aggastyán, akinek még mindig Colorstar, domború képernyős tévékészüléke, és tranzisztoros rádiója van. Persze az utóbbiban feltűnően sok lett a propaganda szöveg, ezért azt már nem igazán hallgatja.
- Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni kérem szépen… - hebegi, mire a másik kettő jóformán alig bírja elfojtani kitörni kész vihogását, hiszen nagypapák nem igazán szoktak érdeklődni a számítástechnika iránt. A barátságosabbik kocka srác azonnal elkezd mindenfajta keresztkérdéseket feltenni, meglehet csak azért, hogy tesztelje az öreg szakképzetségét:
- Milyen kapacitású gépre gondolt öregapám? 2 vagy 4 gigabyte elég lesz? Legyen benne SSD, és full HD? Házi mozizni is szeretne? - s minél inkább sakkban tartják az öreget, látszik, hogy az idős ember is egyre inkább sértve érzi önmaga személyiségét, ami miatt betolakodott a fiatalok határterületére, ahol vélhetően nem szívesen látott vendég. Néhány perccel később a benti javító helységben egy középkorú férfi sétál ki, fénymásolt papírokat hoz, és arra kéri a két fiatalembert, hogy nézzék meg a vélhetően javítás alatt álló gépet, mert még mindig nem stimmel valami; sötét a képernyő, ha bekapcsolják. A két kocka srác azonnal feláll a pult mögül, és távozik a hátsó helységbe, vélhetően jó vicceket mesélve magukban az öregről.
A középkorú férfi most veszi észre az öreget, és közvetlenül odalép hozzá:
- Miben segíthetek kedves Uram?
- Jónapot kívánok! Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni jó sok hellyel, mert a kézirataimat szeretném új formába önteni… - hebegi valamivel határozottabban, és egyenes háttal.
- Van esetleg valamilyen konkrét elképzelése, ha szabad kérdeznem?
- Ö… nos… bocsásson meg, de most először szeretnék ilyen gépet vásárolni. – jegyzi meg őszintén, hiszen nincs titkolni valója. Az üzletvezető férfinak úgy tűnik rokonszenves a nagypapakorú öregember, mert azonnal leemel a polcról egy négy gigabyteos laptopot; óvatosan leteszi a fogadópultra a vastag kartondobozba csomagolt masinát. Kibontja és közben megpróbálja elmagyarázni, hogy mi hogyan működik benne? Ajándék egér és egy Wifi-router is jár hozzá, természetesen garanciával, ha esetleg bármi probléma lenne, ezen felül egy éves jótállást biztosít a bolt hozzá.
- Amennyiben bármilyen kérdése lenne csak befárad hozzánk a boltba, és megkérdezheti. Vagy ha Önnek ez megfelel munkadó után amennyiben megadja a lakáscímét megtudom mutatni hogyan működik – ajánlkozik készségesen a vezető. Ám az öreg nagy boldogságot, szinte gyerekes örömöt érez, amikor a kezébe fogja a nagyméretű kartondobozt. A vezető még reklámszatyrot is ad hozzá, és kissé szkeptikusan kételkedő kifejezéssel búcsúzik az idős embertől, amikor az nagy, öles lépésekkel kilép az üzletből.
- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt kedves Uram, és ha bármi gond lenne megtalál! – kiálltja fennhangon utána.
- Nagyon köszönöm! – integet már messziről.
Már nem érzi a fáradtságot. Udvariasan előre enged két szépen domborodó fiatalasszonyt, akik hálás mosollyal viszonozzák. Miért ne engedje őket? Ráér, nyugdíjas.
Amint hazaérkezik gyorsan kezet moss szappannal, elvégre fontos a higiénia, még ennyi évtized elteltével is. A szobában már-már túlzásba vitt tökéletes, precíz rend uralkodik. Sehol egyetlen árválkodó porszemcse, vagy bakapehelypiszok. Amikor negyvenéves lett akkor lettek légúti panaszai a porra. Nem sokkal később pedig kiderült, hogy súlyos porallergiája is van, ám a gyógyszeres kezelést szándékosan elutasította, mondván; a gyógyszerek többsége borzalmasan megterheli, és legyengíti szervezetét. Helyettük inkább gyógyteákat, cickafark, mocsári zsurlót fogyasztott citrommal, cukor nélkül. Kiveszi a nagy reklámszatyorból a hatalmasnak tűnő kartondobozt, és apja még mindig éles, rozsdamentes bicskájával éles, vékony bemetszést csinál, amitől máris könnyedén ki tudja bontani. Úgy izgul, akár egy gyerek a cukorkaboltban, mintha második születésnapja lenne, ami csakis az övé. Az ajándék wi-fi routert, és az egeret egyelőre félreteszi, majd előtte áll sötét színben egy közepes méretű laptop. Mennyit fejlődött a technológia. Holott az ő gyerekkorában még krétát és sokszor palatáblát is használtak az emberek. Alaposan egymás után többször is elolvassa a használati útmutatót, aztán rájön, hogy a lakásában nincs bekötve az internetkapcsolat. Így meglehetősen nehézkes lesz szövegszerkesztő programot rakatnia a gépére. Sebaj! Ha a szomszéd kamasz fiú hazajön az iskolából egy aktuális percben majd óvatosan becsönget hozzá, és megkéri, hogy segítsen neki. Hiába! Egy kiöregedett nyugdíjas is bármikor tanulhat új trükköket.

KÖNNYELMŰ FOGADÁS

Ha elfogadjuk azt a pszichológiai, fejlődéslélektani ételt, miszerint: minden a gyerekkorból fejlődik ki, és indul útjára, abban az esetben nem is lehet igazán csodálkozni azon, hogy Margó, aki mindig is kicsit naiv gyerekesen szeretett hinni az ún. romantikus tündérmesékben, ahol rendszerint jóképű, és remélhetőleg kastéllyal, és vagyonnal rendelkező hercegek, és hercegnők hemzsegtek, és a szegény nincstelen lány lett végül a befutó, igazán nem lehet tehát csodálkozni, és egy háromszázhatvan fokos fordulatot vett az élete, amikor megismerkedett váratlanul egy nagyon markáns, és jóképű üzletemberrel Tamással.
A legjobb barátnői társaságában töltötte éppen a munkaidő utáni idejét kedvenc narancsos ízesítésű koktélját kortyolgatva. Az ilyen csajos összeröffenések alkalmával rendszerint mindig egyetlen téma körül forgott a beszélgetést, miszerint:. melyik pasi néz ki úgy, akibe menten belelehetne szeretni, és még ha csak a flört, vagy alkalmi kapcsolat pusztán csak egyetlen görbe éjszakáról szól, már megérte, hiszen nagyon sok nőnek talán az lehetett az egyetlen igazi alkalma, hogy kifoghassa a megfelelő csúcskategóriás pasit, akire talán egész életében várt.
- Odas! skubizzatok csajok! - kiáltott fel Margó, miközben kacskaringós szívószálát kissé ügyetlenül úgy próbálta szájpadlásával egyensúlyozni, hogy kis híján félrenyelte a műanyag szálat. - Ott az a zakós pasi! Szerintem nagyon ott van! annyira jóképű! Szerintem isteneket művelhet az ágyban. lelkendezett hosszú, álomittas sóhajokkal, mint aki már most totálisan szerelmes.
- Ugyan menj már te lökött picsa! - vetette a szemére egy másik fotómodellalkatú bombázó hölgyemény, aki - úgy festett -, szintén tudja, hogy mitől döglik a légy. - Az a baj a jóképűséggel, hogy a pasik rendszerint kikapós házasságban élnek valakivel, hiszen a ronda pasikat senki se kívánja magának.
- Így igaz csajszi! - kontrázott az asztalnál ülő harmadik hölgy, aki jószerivel a hét öt napját a konditeremben töltötte, vagy épp a Margit-szigeti futópályán izzadva, mert már a pluszkilóknak a puszta gondolatát sem bírta volna önmagán elviselni. Margót bűntudat gyötörte. Elvégre ha egy kislány úgy tölti a gyerekkorát, hogy leginkább egy pápaszemes, dagadék bálnára hasonlít görbe fogakkal, és szódásszifonra hasonlító szemüveggel, akkor ne nagyon csodálkozzon azon, hogy a kamaszkor bizony jelentős fizikai változásokat fog hozni az életében, és kívülről totálisan átformálja annyira, hogy a szalagavatón, aztán később az érettségi banketten a fik nem győznek élet-halál harcot vívni a kegyeiért, hiszen annyira szuper ultra dögös lett egyszemélyben.
- Ugyan már csajok! felelte Margó, mert mindig szerette tesztelni az embereket annak a megállapítása véget, hogy kiben bízhat meg, és kiben nem. Most is egy már meglévő alkupozíciót feszegetett. - Fogadok bármiben, hogy az első kövér embert eltudom csábítani, és a tenyeremből fog enni. Sőt! Nemcsak, hogy a legjobb barátnője leszek, de olyan csúcskategóriás pasit faragok belőle, amilyet még nem pipált ez a konzum világ! - jelentette ki nem kis büszkeséggel, mire a másik három hölgyemény azonnal ráharapott.
- Akkor erre iszunk gyerekek! - mind a négyük saját italát vette a kezébe, és nagyot kortyolt mintegy elképesen megpecsételve az alkut. Amint ezt megbeszélték Margó kinyújtóztatta nagyon hosszú, és egzotikus lábait, megigazította kifogástalan sminkjét és vidáman a kiszemelt dagadék férfihez galoppozott, akiről már messzire ordított, hogy aznap tragikusan rossz napja lehet.
- Bocsáss meg! Figyu! Ne haragudj, hogy megszólítalak... - kezdte ismerkedő hódítását. - Észrevettem, hogy nagyon magad alatt lehetsz, és csak szeretnék veled egy kicsit őszintén elbeszélgetni, hátha attól te is megkönnyebbülnél. - Hangja ténylegesen annyira őszintének, és ugyanakkor közvetlennek érződött, hogy a totálisan lelki letargiában vergődő férfi nem győzte eltátani a száját nagy megdöbbenésében, hogy egy ilyen csúcsbombázó hölgyemény, mint Margó egyáltalán leszólította, és kedvesen szóba is állt vele.
- Ö... bocsásson meg... ma nem vagyok formában... - kezdte, majd kisebb szünet után. - Kérem foglaljon nyugodtan helyet. - Gáláns gesztusként kihúzta Margó előtt a háromlábú bárszéket. Margó jócskán meglepődött, mert általában fellengzős,. arrogáns, bunkóagyú pasikhoz volt szokva.
- Hát... nagyon köszönöm... Margó vagyok... - nyújtotta feléje a kezét, és szinte azonnal bizseregni kezdett enyhén napbarnított bőre, amikor a férfi megcsókolta kézfejét. - Ön igazán... nagyon kedves...
- Elnézést, hogy nem vagyok valószínűleg a legjobb társaság ma ese, de sajnos nemrég kirúgtak az állásomból, és ajnos személyes tragédiák is történtek, ami miatt nagyon sok minden tönkre ment... - hangja annyira markáns, mégis kisfiúsan őszinte volt, hogy Margó egyre inkább úgy érezte ezt a férfit muszáj megvigasztalnia. Erre a férfira vigyáznia kellene, legalább is addig az időig, amíg ki nem lábal a lelki kálváriából.
- Jaj most jövök csak, hogy még be sem mutatkoztam! Tamás vagyok! nyújtott kezet, amit Margó igyekezett határozottan, és erősen megszorítani, hogy még véletlenül se leplezze le a vonzódását.
- Nagyon örülök a szerencsének kedves Tamás! Megkérdezhetem, hogy mi történt Önnel, ami miatt ennyire szomorú, és levert? - érdeklődésében most nem volt semmi félreérthető hátsószándék, vagy manipuláció, ami esetleg arra engedte volna következtetni a férfi, hogy nem bízhat meg ebben a nőben.
- Tudja történelemet, és irodalmat tanítottam egy iskolában, és alig öt és fél év után közölte velem az igazgatónő, hogy másnak kell a hely! Ami hazugság volt, mert a kezdetektől nem voltam neki szimpatikus! Amikor megmondtam, hogy az osztályomban senki sem tud szövegértőn olvasni, pedig tizenkét éves gyerekekről beszélünk az igazgatónő könnyedén legyintett és azt mondta, hogy én foglalkozzam továbbra is az előírt tantervvel, meg a tananyaggal a többit pedig bízzam rá. Na akkor azt mondtam, ha most nem hagyom itt azt a hazug kóceráj, akkor egy egész életre bánni fogom! Ezt még tetézte, hogy nem sokkal később meghalt apám infarktusban, és hát szóval... nem volt éppenséggel felhőtlen a kapcsolatunk, már ha érti, hogy mire gondolok?!
- Ó, hát... nagyon sajnálom, és őszinte részvétem... - rebegte. - Aztán mi történt? - fogta meg a férfi szőrös, majomszerű kezét együttérzése jeleként.
- Hát... volt, hogy egy nap négy casting on, és állásinterjún is megfordultam, de az istenek nem jött össze a dolog. Azt érzem, hogy kicsit megkeseredett, és cinikussá váltam, amiatt, hogy másoknak tálcán kínálja az élet a lehetőségeit, míg a magamfajta átlagos kisembereket gyakorlatilag bedarálja a rostán. - keserű, kicsit filozofikus megállapítás volt, vonta le a következtéseit Margó, ám mégis szívből jött, és ez a legtöbb, amit az ember megtehet.
- Arra gondoltam kedves Tamás, hogy úgy is olyan kellemes, romantikus esténk van, és mit szólna hozzá, ha itt hagynánk ezt a helyet, és inkább sétálnánk egyet... Persze semmi kényszer, csak ha Önnek megfelel?! - dallamosan búgó hangja, vagy barátságos, huncutkás mosolya - látszólag -, szinte azonnal elvarázsolta a férfit.
- Ez jól hangzik... de egyáltalán nem szeretnék zavarni, vagy kellemetlenkedni... - habozott.
- Jaj, ugyan már! Nem mondták még magának, hogy olyan gyerekes?
- Igen! Erre már többször volt példa!- felállt, amikor Margó is, és megint segített a bárszékkel, amit Margó nagyra értékelt. Aztán Margó a férfi karjába karolt, mintha csak tényleg a barátnője lenne, és látványosan, lassítva kisétáltak a helyről. Margó szándékosan ügyelt rá, hogy barátnői is pontosan láthassák, hogy sikerült a terv első része. Most bezzeg majd pukkadozhatnak magukban a sárga irigységtől. Ha csak erre gondolt kisebb büszkeséget, és elégtételféleséget érzett.
- Mit szólna, ha elvinném a kocsimmal? Hol is lakik pontosan? - aprócska retiküljéből most elkerült egy kocsikulcs egy tetszetős riasztóval együtt, amit megnyomott, és a parkolóban máris sárgás lámpákkal, éles vijjogó hangon megláthatták Margó autóját.
- Biztos, hogy nem okozok gondot?! - kérdezte újból Tamás.
- Ha még egyszer azt mondja kedves Tamás, hogy Ön kolonc az ember nyakán én esküszöm, hogy kimenekülök ebből a világból! - ártatlan kis tréfának szánta ezt a kis megjegyzését, ám látszott, hogy a férfi valósággal beijedt, mert az este hátralévő részében jócskán megválogatta a szavait.
- Várjon kinyitom az ajtót! - azzal máris a vezetőülés felüli oldalon termett, és kinyitotta az ajtót Margó előtt, akiben most tudatosult, hogy bizony kellemesen félreismerte ezt a különleges embert.
- Igazán nem kellett volna kedves Tamás, de nagyra értékelem. - válaszolta, majd könnyed, futó puszit adott a megilletődött férfiak, aki jócskán meglepődött, mert köpni-nyelni is alig tudott. Margó elegánsan, női finomsággal beszállt a vezetőülésbe, és kinyitotta a férfi előtt az ajtót, hogy ezzel is viszonozza a gáláns szívességet. Amikor később a férfi is beszállt mellé Margó egyenesen neki szegezte a kérdést:
- Akkor hova menjünk?! Hova vihetem?
- Ö... Budaörs nem lenne túlzottan messze? - kérdezte élszegen.
- Micsoda véletlen! Épp útba esik! Látja kedves Tamás már csak ezért is mennyire üdítő változatosság, hogy mi megismerkedtünk. - Margó azonnal gázt adott és mivel a sebváltót kicsit szokása volt hamarabb felengedni most kerekeket csikorgatva vágódtak ki egyenesen a késő esti forgalomba.
- Tud vezetni Tamás? - kérdezte egy idő után.
- Nos... hát... nem igazán...
- Akkor most igen, vagy nem?!
- Nem! Tudja az apám erőltette egy ideig, aztán, amikor belátta, hogy engem más dolgok érdekeltek morogva abbamaradt ez a dolog is.
- Mivel foglalkozott az apja?
- Kamionvezető volt, és mindig fantasztikus dolgokat hozott magával egy-egy külföldi útjáról. A legnehezebb dolog az volt, hogy sosem tudtunk elegendő időt egymással eltölteni, mert mindig mennie kellett valahová, és azt hiszem ez meg is határozta a gyanakvó gyerekkoromat. - vallotta be.
- Ó... értem! Nekem is kicsit zűrösen alkut a kislánykorom. most először hallotta magát őszintén és tökéletesen bizalmasan beszélnie egy olyan emberrel, akivel lelki rokonságot vélt felfedezni. - Képzeljen el szemüveges, kapafogú, duci kislányt, akinek alig akadt barátja, és inkább csak gúnyolódások, és gyilkos tréfák céltáblája volt, aztán jött a mindent megváltoztató kamaszkor, és szexis bombázóvá változott, akit mindenki megakart szerezni magának.
- Bocsásson meg drága Margó, de ez kissé.. hihetetlenek tűnik. - jegyezte meg óvatosan.
- Nekem mondja! Képzelje, amikor a szalagavatós bálon, majd később z érettségi bankettre belibegtem a sok sejtető, sokat megmutató ruhámban azoknak az embereknek csorgott csak igazán a nyála, akik anno kiröhögtek, és szemétkedek velem. Ha létezik a bosszú és a jogos elégtétel fogalma, akkor még jól is tettem, hogy kiálltam önmagamért. - hangja büszkeségtől csengett, de érződött rajta egy mélyebb, szomorkásabb érzelem is, melyet csupán csak a mélyebb érzésű emberek képesek észre venni.
- Ez valóban hihetetlen történetnek hangzik. Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett tűrnie, és szenvednie. - úgy nézett rá, mint egy árva, magára hagyott kisfiú, aki hasonló kegyetlen dolgokat élhetett át. Mintha azonnal megszületett, és létrejött volna kettejük között a láthatatlan összhang.
- Milyen volt a gyerekkora Tamás? - folytatta a kérdezősködést. A férfin jócskán meglátszott, hogy nem szívesen beszél másoknak a gyerekkoráról nemhogy egy vadidegen, gyönyörű nőnek, de valami arra indította, hogy sok mindent elmeséljen neki.
- Az anyai nagymamám nevelt fel, és örökre hálás leszek neki, mert olyan alapigazságokban hitt, és emberi értékeket vallott, amit mostanság sajnos egyre kevesebben vallanak. A szüleim is nagyon sokat foglalkoztak velem, mégis sokszor úgy éreztem, hogy nincsenek barátaim, és csak nagyon kevés embernek engedem meg, hogy igazán megismerjenek. Később tesztelni kezdtem az embereket, és mindenféle kisebb hazugságot találtam ki, mert arra voltam kíváncsi, hogy mennyire vagyok képes megbízni a másikban, aztán egy idő után az élet pofont adott, de még utána is azt mondtam magamnak, hogy igaz bízni kell az emberekben, de nem ár, ha az embernek van valami terve, és sütnivalója.
Margó most úgy érezte magát, mintha egyszemélyben lenne ügyvéd vagy ügyész és ugyanakkor ítéletet hírdető bíró. Talán nem is volt semmi joga hozzá, hogy ennyire személyesen vájkáljon egy másik ember magánéletében, de akkor is... volt a férfiben valami kellemes, védelemre szoruló benső tulajdonság, ami most jócskán izgatni kezdte lelkét. Mintha ő volna ennek az embernek a nővére, akinek az a feladata, hogy kibékítse a külvilágban tapasztalható ellentéteket. Ez furcsa, bensőséges érzéseket váltott ki belőle.
- Látja kedves Tamás ahogy egyre inkább megismerjük egymást őszintén, és igazán a végén még könnyen elképzelhető, hogy a legjobb barátok leszünk!- hatásszünetet tartott, hogy felmérje a férfi pontosan megértette-e a szavait. - Most viszont ha megengedi szeretnék egy nagyon személyes kérdést feltenni, és bocsátson meg, hogy felteszem...
A férfi bólintással jelezte, hogy megérti, és beleegyezik a kérdésbe.
- Hogy létezik, hogy egy ennyire intelligens és messzemenőig romantikus, udvarias úriember, mint amilyen maga még mindig az agglegények táborát erősíti?! Ez számomra kissé fura!
- Hú! Ez elég nehéz nekem, de megpróbálok a kérdésre válaszolni. - nagy levegőt vett, és szünetet tartott. Érződött, hogy muszáj megválogatnia a szavait. - Igen, volt valakim, aki sajnos - mint utóbb kiderült -, nem az volt, akinek mutatta magát, és pár héttel az esküvő előtt ő volt az, aki befejezte a kettőnk kapcsolatát, amikor megcsalt engem. - hangja reszketővé vált, és Margónak muszáj volt vigyáznia, hogy nehogy tovább feszítse az érzékeny húrokat, mert félő volt, hogy a végén elszakadással fenyegetnek.
- Jaj, bocsásson meg... ez rettenetes! Tényleg őszintén sajnálom... - hebegett-habogott. Ebben a percben egy agymosottidiótának gondolta magát, amiért ilyenek kérdezett egy védtelen férfitól, aki most látszólag azérzelmi labilitás és a tartós sebezhetőség határmezsgyéjén egyensúlyoz magában.
Hosszú percek teltek el mire a férfi megmerte kérdezni, hogy Margónak is volt-e valakije?
- Látom ,,kölcsönkenyér visszajár“ - játékot játszunk. Nembánom! Igen, nekem is volt egy nagyon komoly kapcsolatom! Én voltam a hülye, mert a pasim házas volt, és persze égre-földre esküdözött, hogy majd elválik a feleségétől, és a három gyönyörű gyerekétől, és akkor boldogan élhetünk, míg meg nem halunk, de aztán rá kellett döbbennem a keserű igazságra, miszerint az ilyen genya férgek sohasem mondanak igazat, és csupán csak kihasználják a szeretetre és lelki biztonságra éhező nőket. nyugtasson meg kérem Tamás, hogy Ön sosem tenne ilyet?! - kérdezett vissza, maga sem értette, hogy miért.
- Ez a legnagyobb gonoszág lenne a nőkkel szemben! - vallotta meg, és most olyan jó volt a versmondó hangjába kapaszkodni. Mintha Margót egyszerre simogatná, vigasztalná, és el is ringatná. Mindent egyben.
- Mit gondol kedves Tamás? Lehetnénk mi igazán jóbarátok?!
- Abszolút! Az nagyon jó lenne... - felelte félszegen.
Margó magának sem merte beismerni, de most először érezte, hogy ezzel a különleges férfival elkezdődhet valami egészen fantasztikus kapcsolat, csak engednie kell néha, hogy sodródhasson azzal a bizonyos árral.
Még abban a hónapban bemutatta a férfit a szüleinek, akik már kezdtek róla lemondani, hogy egyetlen lányuk örök időkre pártában marad, aztán később zártkörű szertartáson megházasodtak, és azonnal elrepültek egy egzotikus távoli óceáni szigetre, ahol eltételek nélkül, és visszavonhatatlanul egymásba szerettek. Később Margó nehezen tudta elhinni, hogy két csodálatos gyerekük született, és végre révbe ért közös életük.