JELLEM-MASZKOK

Honnan kerülhetett oda váratlanul annak a beüvegezett, toronyházszerű irodaépület tizedik emeletére emeletére az a nyeszlett, öregecske alak, tulajdonképpen teljesen érthetetlen volt.
Kéregetőt hajléktalant nem igen engedtek be, s ez az idős ember valami ilyesminek látszott.
Az elegáns, méregdrága öltönyt, nyakkendőt, mandzsettagombot viselő harmincas fiatalember éppen jött ki a tágas irodájából, hozta a szokásos valószínűleg aláírásra váró, hivatalos papírokat hogy le ne késse a megbeszélését, amikor eléje toppant.
Melegítőruhát, télikabátot, és ki tudja még milyen rossz minőségű anyagokból készült ruhadarabokat viselt, fején kucsma, amit persze levett, amint ide betette a lábát.
Betette maga után az ajtót, aztán levette zsíros fejfedőjét.
- Jó napot kívánok - mondta halkan, szerényen s megállt az ajtó előtt.
Az öltönyös fiatalember meg a többiek csodálkozva nézték, el is felejtettek visszaköszönni neki.
Még így is hosszú időbe telt mire egy titkársági alkalmazott kedvesen érdeklődve megkérdezte az egyik laptop mellől:
- Kit keres kedves Uram?
A férfi előbb precízen fölmérte az összes jelenvaló, jócskán csodálkozó embernek a fizikális adottságait, és csupán csak azután szólalt meg:
- Hát úgy név szerint senkit, kérem. . .
A nagyon csinos, filigrán titkárnőcske már pattant is fel, ment a hajléktalan ember felé. A fiatalember meg a többiek a szobában továbbra is gyanakodva méregették a furcsa idegent.
A titkárnő mintha bolha csípte volna meg előbb a biztonságiakat riasztotta; meglehet megrémülhetett a váratlan koszos látogató láttán, később behívta be a többi
kollegát a szomszéd szobából.
Hamarosan már vagy tízen szorongtak a hajléktalan férfi körül.
Végre valami izgalmas is történik egy multinacionális nagyvállalat szürke hétköznapjaiban.
- Tisztelt Uram! Mi nem tudjuk, hogy mit keres itt! Nem is izgat különösebben minket az Ön gondja-baja! Úgyhogy, ha nincs más hozzáfűzni valója megkérem szépen, hogy hagyja el az épület területét. - Ezt egy főnöktípusú, lenyalt hajó, macsós kinézetű férfi mondta, aki saját hiúságára volt a legérzékenyebb, hiszen kicsit mindig túlzásba vitte sikkes, pipiskedő megjelenését.
A többiek egyetlen pisszenés - annyi se sok -, kíváncsian lesték, mi fog még ma történni ebben a helységben?
A hajléktalan férfi visszasomfordált megint az ajtó elé, mintha máris indulni akart volna. Aztán váratlanul megint megtorpanni látszott, mintha elfelejtett volna valamit.
- Kedves Uraim! Elismerem, hogy nem vagyok valami hú de tanult ember, és nincsen felsőfokú végzettségem! Üzemmérnök voltam a régebbi időkben, és úgy tűnt, hogy nem tudtam lépést tartani a technikai fejlődéssel, mely újabb és újabb kihívások elé állított... - mentegetőzött, s most már valamivel otthonosabban érezte magát az irodában, mintha hetenkint járt volna ide.
- Nézze kedves uram! Higgye el együttérzek Önnel, és megértem a problémáját, de ha nem haragszik nekünk most egy nagyon fontos megbeszélésünk lesz, tehát jobb dolgunk is van, minthogy magát pesztráljuk! - a macsó öltönyös férfin jócskán meglátszott, hogy valósággal irritálja a hajléktalan férfi koszos, elhanyagolt kinézete.
- Uram? Éhesnek tetszik lenni? - igyekezett a segítségére sietni a filigán titkárnő, akit saját nagymamája nevelt fel, és mindig mély részvétet, és empátiát érzett a szegényebb sorsú emberekkel szemben.
- Gitta? Miért kell neked állandóan pátyolgatni vadidegen embereket! - torkolta le keményen, bosszúsan kolleganőjét egy másik öltönyös férfi. - Nem látsz a szemedtől?! Nyilvánvaló, hogy ennek a szegény szerencsétlennek pénz kellene, amit aztán szeszre költhet! Így van, öreg?! - fordult most az öreg hajléktalan férfi felé, aki erősen nemet intett.
- Ugyan Tomi! - intette le az egyik. Belenyúlt a pénztárcájába, ahol zsíros bankjegyek is voltak a számos digitális kártya mellett. - Mennyi pénzre lenne szüksége papa? -kérdezte, majd látványosan számolni kezdte kezei között a bankjegyeket miközben folyamatosan sakkban tartotta a hajléktalant, akinek - kétségtelen -, felcsillant a tekintete, de rögtön bűnbánóan lehajtotta a fejét.
- ...És mennyi volt a fizetése kedves Uram, már ha meg nem sértem a régi időkben? - kezdett felbátorodva kekeckedni vele a lenyalt hajú.
- Ezerötszáz forintot kerestem, és még a fiamat is sikerült kiiskoláztatnom. - válaszolta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Az nem sok - jegyezte meg halkan, szinte csak úgy magának a fiatal öltönyös.
- Ugyan már Ferikém! Az én apám is melós volt, és nagyon szépen meg lehetett élni. - vette át a szót egy másik. Úgy tűnt a legtöbben mintha máris felélénkültek volna a szobában.
„Gyanús ez az egész.” - érezte a hajléktalan. Érezte, kellene valamit mondania, ügyesebben viselkedhetne, de tudja Isten, miért, ma nem jött ki hang a torkán. Néhány perccel később megjelent két gorillatestű, marcona biztonsági őr is, akik gumibot is volt, és csak a megfelelő alkalomra várakoztak.
,,Nem, nem lesz itt üzlet. Sejtette, ahogy belépett. . .” - gondolta a hajléktalan.
- A Gitta leszólt, hogy van valami probléma! - szólt közbe az egyik biztonságis, majd tüzetesen megnézte a hajléktalan, de egyelőre utasításra várt.
- Uraim! Nincs itt semmi látnivaló! Nyugodtan visszamehetnek, ahonnét jöttek! - jelentette ki nagy mellénnyel a macsó férfi.
A két őr összenézett, fejüket csóválva, majd amikor már erőt vett rajtuk a hezitáló tanácstalanság inkább inkább úgy döntöttek, hogy nem zavarják az egybegyűlt embereket. Fogták magukat és visszamentek lifttel a földszintre.

Az életnek vannak ilyen titkos játékszabályai, amelyekhez józan embernek alkalmazkodnia kellene .. .
- O.K. Emberek! Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy mindenki visszamenjen szépen a munkájához! - adta ki a parancsot a negyvenes öltönyös pasas, aki mind ez idáig egyáltalán nem szólalt meg, viszont szemmel kísérte az eseményeket.
- Tomikám! De hát mi legyen ezzel a kedves idős emberrel?! - nézett rá segítség kérően akár egy kétségbeesett őzike Gitta.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá tündérem akkor nyugodtan vehetsz neki valami kaját, aztán kísérd szépen ki ebből az épületből. Világos?! - nézett még utolszor vissza rá.
- Hát... rendben van... - töprengett el egy percre a titkárnő, majd utolsó simításként mindenkinek odaadott egy irattartó mappát, amire vélhetően szükségük lesz a tíz órai értekezlet miatt, ami úgy tűnt már el is kezdődött, és persze minden perc drágának bizonyult ennyire puccos, és hivalkodó helyen.
Amikor szerencsésen már mindenki távozott az irodából, és csupán csak a hajléktalan férfi toporgott egyik lábáról a másikra állva, szorongatva a kucsmáját Gitta kedvesen beszélgetni kezdett vele:
- Mit szeretne enni kedves Uram? Rendelhetek bármit, amit csak szeretne! - nézett rá kedvesen, mély részvéttel. Gondolhatta magában: ,,miként süllyedhet egy ember mennyire mélyre?!”
- Egy kis paprikás téliszalámi, szalonna, egy nagyobb fej vöröshagyma és egy kis kenyér jól esne. - felelte és kicsit össze is szaladt a koszos nyál a szájában, és ápolatlan fogai között.
A titkárnő most odalépett az íróasztalán lévő telefonhoz, és rendelt egy nagy adag paprikás krumplit, és kért hozzá még két kisebb cipót is, amit majd az öregnek szeretett volna adni. Alig fél órán belül már öt is a biciklis futár, és hozta két műanyag dobozban a kért rendelést.
- Üdvözletem, a szépséges hölgy! Ötezer húsz forintot kérnék szépen.
- Jó napot! Megoldható lenne a kártyás fizetés? - kérdezett vissza, mert ha nem volt muszáj nem szívesen használt készpénzt.
- Persze! Semmi gond! - a nyurga, fiatal srác már nyújtotta is a kis kézi jellegű elektronikus terminált, amin elegendő volt egyszer végig húznia a titkárnőnek a kártyáját, hogy a pénzügyi kifizetés megtörténjen.
- Köszönöm! További szép napot kívánok! - búcsúzott a futár.
-Viszont Önnek is!
Gitta elvette a két közepes méretű műanyag dobozt, majd szépen megterített saját asztalán, a két széket is körbe rakta, hogy az idős embernek legyen mire leülnie.
- Kérem foglaljon nyugodtan helyett, és akkor együnk! Nem tudom, hogy van vele, de ami engem illet, én farkaséhes vagyok! Reggelire csupán egy müzliszeletet ettem. - azzal máris kinyitotta a maga dobozát, és jóízűen falatozni kezdett. A hajléktalan férfin látszott, hogy nagyon szégyelli magát, amiért koszos a keze, és amikor Gitta felnézett saját ételéből csupán akkor döbbent rá, hogy azonnal elő kell vennie a kézfertőtlenítőjét az egyik fiókból. Benyúlt az egyikbe, és kivette a kis tört-fehér színű flakont, amibe gyakorlatilag folyékony szappan származék volt, és kérte, hogy az öreg nyújtsa ki a kezeit:
- Megígérem, hogy nem fog fájni! Csak letisztítjuk a kezét, hogy tiszta legyen! - ígérte. Azzal pár pöttyöt csepegtetett az öreg tenyerébe, és kérte, hogy ó alaposan dörzsölje össze, majd lemossák bőséges csapvízzel.
A hajléktalan végre nyugodtabb lehetett. Ilyen tiszta talán még sosem volt úgy istenigazán a keze. Amint meglátta a saját paprikás krumpliját a hozzávaló kisebb minicipóval valósággal azonnal könnybe lábadt mind a két szeme.
- Gyönyörű szép! - mondta ki hangosan, ami elsőként eszébe jutott.
-Szerintem a kulináris gasztronómia egyik csúcsa a pirospaprika miatt. - vélekedett Gitta. - De ami jó, az tényleg jó! - azzal egy hatalmasat harapott a kanálján lévő falatba.
- Jaj, elnézését még be sem mutatkoztam Gittának hívnak! Próbált volna udvariasan kezet nyújtani, ám látszott, hogy a hajléktalan férfi borzalmasan feszélyezve érezheti magát, ami miatt egész Robinson-szerű külseje borzalmasan elhanyagolt.
- Nagyon örülök a szerencsének kedvesem! Én Dr. Szabó Pál vagyok! Ha nem haragszik nem merek kezet nyújtani, mert a végén még összekoszolnám.
- Ugyan már kérem! - fölállt az asztaltól, és kezet rázott a meglepődött férfival, aki most érezte úgy teljesen igazán, hogy emberként álltak hozzá, és nem csupán úgy, mint egy koszos csavargóként.
- Ha jól értettem van egy fia, ugye?! - kérdezett rá kíváncsian, nyíltan.
- Nos... hát... igen... de már legalább húsz éve nem beszélünk egymással, mert szégyell, hogy az apja az utcán éldegél... - vallotta be őszintén.
- Ezt őszintén sajnálom, de miért nem próbál vele kapcsolatot keresni? Legalább karácsony, vagy a nagyobb ünnepek táján meg kellene próbálnia meglátogatni őt, persze kicsit rendezetten, és hátha megtörne a jég, és az az ellenállás! Nem gondolja?!
- Igen, ebben lehet valami! Ezen már én is sokat gondolkodtam, de mindig féltem a következményektől, hogy azonnal megutál. Állítólag született valamikor egy kisunokám is.
- Na látja kedves Pál! Hát nem lenne nagyszerű érzés, ha az unokája legalább kicsit megismerhetné a nagyapját?
- De az nagyszerű volna.
- Nézze mondok valamit! Ha felhívja a fiát és megbeszélnek egy személyes találkozót én nagyon szívesen segítek, és közvetítek is! Egyedül csak magán múlik.
- Hát... n nem is tudom, hogy mit mondjam erre...? nézett rá tétován, kételkedőn az öregember.
- Nem kell semmit mondania. Előbb mindent alaposan, és gondosan elő kell készíteni. Elvégre nem törhetünk máris ajtóstól a házba, nem igaz?! Most viszont fogyasszuk el az ebédünket.
Jóízűen elfogyasztották az ebédjüket, miközben részletesen elbeszélgettek, és nagyon sok minden kiderült a hajléktalan férfiról. Amikor végeztek Gitta kedvesen belekarolt az öregember már jócskán foszlásnak indult ruhájába, és mintha csak egy ritka vendéget, vagy saját nagyapját kísérte volna lifttel lementek a recepcióra, majd elbúcsúztak egymástól.
- Igazán örülök, hogy közelebbről is megismerhettem kedves Pál! Akkor kérem ha felhívta a fiát mindenképp értesítsen valahogy és majd kitaláljuk a többit.
- Nagyon köszönöm drága hölgyem! Ön egy kivételes ember! - búcsúzott tőle a hajléktalan férfi megpróbálva türtőztetni fel-feltörő, sűrű könnyeit.