APU HŐS KIS ANGYALA

Kicsit gyűrötten ébredt, mert egész éjjel nyűgös volt a gyerek.
Megfázhatott, mert kis láza is volt, teát kellett melegíteni, s mikor már azt hitte,, el
aludt, azért sírt fel, mert kitakarta magát. Elcsüggedten gondolt a kellemetlen
éjszakára, s odaszólt a feleségének:
— Nézd meg szívem, lement-e a láza?!
Az asszony hőmérőért kotorászott, ő meg a fürdőszobában habot vert
a képére és a hideg víz csobogása végleg felébresztette amint borotválkozáshoz készülődött.
Már a munkahelyén járt az esze.
Gyors ütemtervet gondolt ki, bár tapasztalatból tudta, hogy valami
mindig közbejön.
- Hiába - jutott eszébe -, valaminek minden esetben közbe kell jönnie ebben a furcsa életben, hogyha az ember azt akarja, hogy jobban értékelje helyét a világban! - töprengett.
Ez a gondolat képtelennek tűnt, el is mosolyodott rajta.
Miközben bal kézzel előre húzta jobb szájsarkát, hogy az arca gödrét is kiborotválhassa.
Sima bőrét cirógatva farkasszemet nézett a tükörképével. Gyorsan, prüszkölve vállára csapkodta a hideg vizet és sziszegve dörzsölte vörösre a bőrét. Közben elhatározta, hogy talán meglephetné kislányát valami szép ajándékkal. Talán megveszi neki az új Barbie-babát, vagy valami kedves, bolyhos plüssállatot, amit annyira szeret.
Szokása szerint kapkodva, habzsolva, mohón reggelizett mint akit hajtanak valahová, vagy éppen csak lemarad valamiről. Imádott párja nem győzte figyelmeztetni, hogy nyugodtan, kényelmesen rágja meg ezerszer azokat a finom falatokat, mert így megterheli a gyomrát, és egyébként is rendetlenkedő emésztését.
- Kis szívem, meg kell bocsátanod neked, de már így is késésben vagyok! Nagyon sietek! — mondta neki tréfásan — látod, hogy azért szépen kerekedik a pocakom . . .
Sietett, bár volt még ideje.
Irodájában a szokott rendben várták a feltornyozott aktakupacok, melyeket alá kellett írnia, és mára is vagy ezer különféle dolga akadt. Lazsálni még véletlenül sem lehetett.
Szerette a legkülönfélébb kérdésekről ilyenformán kipuhatolni a kívülállók véleményét.
„Mindenkitől tanul az ember" — szokta mondani.
Bekapcsolta laptopját és azonnal felcsatlakozott az internetre, hogy ellenőrizhesse aznapi e-mailjeit.
meghívók... ha mindenhol ott akarna lenni,
százfelé szakadhatna. No, ezek itt mit írnak? Szeretettel meghívják egy puccos társasági rendezvényre, hogy az adott vállalat újabb milliárdokért üzleti befektetőket kápráztasson el. Mi a fenének kell bárkit is elkápráztatni, amikor ha egy vállalat nemzetközi szinten piacképes, akkor ott fölösleges a seggnyalás. Vagy ez is csupán egy újabb, amolyan ócska magyar mentalitás?! Lehetséges.
Gyors megbeszélések következtek a munkatársakkal, különféle intézmények vezetőivel, de egész nap újra és újra a fülébe csengett beteg kislánya hangja: ,,Apu? Mikor jössz haza?”
— Ejnye — simogatta meg a homlokát, mikor néhány percre magára maradt — úgy látszik szabadságra kell mennem,, idegeimre ment a munka. Hm.
Sietett,, mert nem szeretett késni, bár akadnak, akik azt mondják, hogy néhány perces késés csak használ a tekintélynek.
Éppen lement az irodaház magánjellegű, tágas, ám kissé nyirkos, és barátságtalan parkolóházába, ahol - a legtöbb alkalmazott -, tartotta autóját, és beszállt egy középkategóriás járműbe.
A saját készítésű másolt zenei CD valahogy mindig megnyugtatta kissé zaklatottá lett idegeit egy-egy nehezebben lezajlott munkanap után. A sorompónál felmutatta a digitális kulcskártyáját, melyet minden munkatársnak szigorúan ellenőriztetnie kellett, mintha az adott cégcsoport már egyenesen mániákusan rettegett volna az üzleti élet konkurenciától.
Arra gondolt megáll egy nagyobbacska bevásárlóközpont, vagy plázában aminek van játékosztálya és vesz valami kedves és bájos játékot betegeskedő kislányának. Folyamatosan marcangolta a bűntudat, amiért dolgozni kellett mennie, holott még biztosan maradt legalább öt-hat napnyi intenzív szabadnapja, amit bármikor felhasználhatott volna. A gyerek az első.
Hamar bekanyarodott az egyik bevásárlóközpont tágasnak mondható parkolójába, ahol most szerencséje volt, mert csupán csak lézengtek az emberek.
,,Még szerencse!” - gondolta, így legalább nem szükséges, hogy a kígyózó sorokkal együtt várakozzék érthetetlenül az egyetlen pénztárnál az üzletben, hanem a digitális kasszához megy, és kártyával fog vásárolni.
Belépett az üzletbe, és azonnal kutatni, pásztázni kezdett szemeivel, hogy vajon hol is lehet a játékosztály. Egy éppen ott bóklászó csinos fiatalos hölgyet kérdezett meg:
- Bocsásson meg... merre találom a játékosztályt? - kérdezte kedvesen, mégis elveszetten.
- Az a hátsó sorban lesz! Előbb hátra megy a sor végére, majd ott találja! - adott útbaigazítást, miközben valósággal majd fülig ért a szája, hogy egy ilyen jóképű, markáns pasi éppen vele kezd ki.
- Köszönöm! - azzal fogta a kézi bevásárlókocsit, aminek nem volt görgője és máris megrohamozta a folyosó hátsó felét, ahol látta a kiírást. Néhány perc múltán meg is találta, amit keresett.
Eredetileg arra gondolt, hogy valamilyen fejlesztő jellegű játékkal kedveskedik kislányának, ám hamar rájött, hogy egy betegeskedő kislánynak most egy barátságos, és bájos játékra van szüksége. Meglátott egy csaknem embernagyságú, bolyhos, pihe-puha plüssmackót, melyet azonnal muszáj volt elhoznia, és az egyik modern Barbie-babát, ami a kislányok kedvence. Talán Maya sem fog rá haragudni, ha ezt kapja majd.
Az önkiszolgáló kasszánál aztán eszébe jutott, hogy a csaknem embermagasságú plüssmackóval azért adódhatnak némi gondok, ezért gyorsan megkérte az egyik eladót, aki amolyan mindenes segítőnek látszott, hogy a mackó vonalkódját hozza le a vörös infra-fényű scanner segítségével.
- Így ni! Már meg is vagyunk! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! - darálta a reklámszöveget a fiatalember, majd visszatért eredeti posztjához.
- Köszönöm! Viszlát! - válaszolta csak úgy magának, majd úgy lépett ki a bevásárlóközpont kapuján, akár egy büszke apuka, aki figyelmesen gondolt kicsi lányára.
Útközben párszor megkordult a gyomra. Meglehet azért, mert reggel óta jóformán alig jutott csak táplálékhoz, így ha hazamegy mindenképp muszáj lesz valamit ennie.
Alig negyven percen belül már otthon is volt. Még szerencse, hogy úgy ismerte a főváros kerülőútvonalait, akárcsak a tenyerét, így pontosan tudta, hogy hol nem lesznek útakadályok, dugók, vagy kényelmetlen fennakadások.
Már előre sejtette, hogy mit fog mondani a bébiszitter, aki barátnőjének egyik ismerőse volt, és akivel egy kisebb bulin ismerkedtek össze. Ő semmiről sem tehet, elvégre ha lejár a műszakja a legkevesebb, hogy azért még maradnia kellene, és felügyelnie a beteg kislányra. Ez azonban a mostani pénzhajszoló világban egyre kevésbé tűnhetett lehetséges nézőpontnak.
Kinyitotta a földalatti garázst, majd beállt az autójával, és azonnal felrohant a lépcsőkön, mert most kicsit túlzottan is ideges volt hozzá, hogy a liftet használja.
- Sziasztok! Megjöttem! - közölte fennhangon, amikor belépett. Azonnal levette kényelmetlen zakóját, és a gyerekszobába ment, hogy megnézze nincsen komolyabb baja a gyereknek. A kislány szerencsére úgy tűnt mélyen alszik. Csöndesen kilopakodott a nappaliba, ahol a bébiszitter éppen készült eltűntetni füves cigije maradék füstfelhőit.
- Hát itt meg mi folyik?! - vonta élesen, komolyan kérdőre a húszas éveiben járó hölgyet.
- Ó, szia! Milyen volt a melóban?! - próbálta elterelni a gondolatait a kialakult helyzetről. - Én csak... lazíttam egy ici-picit.
- Hát azt magam is látom! - vonta le a férfi a következtetést. - Vigyáztál a lányomra, vagy inkább ne is kérdezzelek mit műveltél?! - tette vádolón keresztbe maga előtt karjait.
- Most mit kell játszani az eszedet kishaver! Mindn okés volt! Maya aludt mint a tej! Nem értem miért kell ebből akkora faksznit csinálni?! - fakadt ki a hölgy.
- Azért, mert tiéd a felelősség és én és a barátnőm megbíztunk benned! Nem tudom felfogtad-e?! Hazajövök, és mi fogad? Kicsit elszórakoztatod magad! Hát gratulálok!
- Várj! Figyelj Gittának ugye nem fogsz szólni?! - kérdezte bepánikolva, hátha azonnal kirúgják állásából.
- Most még egyelőre nem szólok neki. Így is épp elég rossz hír lesz számára, hogy az egyik legjobb barátnője árulta el a bizalmát! - benyúlt a pénztárcájáért és kiemelt néhány bankjegyet. - Tessék! Itt a napidíjad! Most pedig szeretném, ha eltűnnél a lakásunkból.
A fiatal nő valósággal mohón rávetette magát a pénzre, és úgy nézte kábult, kicsit megrészegült örömmel, mintha ez neki járna. Elvégre vigyázott a kislányra, persze a maga felelőtlen, és sajátságos módján, akkor meg mi a hézag?
- Akkor én leléptem... - közölte. - Ha számít valamit sajnálom... - motyogta, de már csak az orra alatt.
Az apuka bement a gyerekszobába, ahol kislánya éppen ébredezett álmából. Annyira védtelen, kimerült volt ebben a pillanatban, mint egy kis angyalka, aki gyámolításra és védelemre szorult.
- Szia kicsim! Hogy érzed magad?! - kérdezte visszafojtott félelemmel.
- Annyira jó hogy itt vagy apu! - válaszolta nagyon vékony, szinte suttogó hangon.
Apja óvatosan leült a kiságy szélére és megérintette a homlokát, mely tüzelt, és nagyon forrónak tűnt. ,,Talán magas láza lehet” - vélekedett, majd hidegvizes borogatást tett a tüzelő homlokára.
- Most az a legfontosabb, hogy jó alaposan kikúráld ezt a betegséget, és bevedd a gyógyszereket, amiket a doktor néni felírt.
- Apu? Haragszol valamiért...? - kérdezte a kislány erőtlenül.
- Nem dehogy... csak tudod a felnőttek dolgai bonyolultak... - jobb szöveget per pillanat most képtelen lett volna kitalálni.
Néhány perccel később megcsörrent a mobilja. Barátnője közölte, hogy amilyen gyorsan csak tud siet haza, de kész bolondokháza van a munkahelyén, úgyhogy tartsanak ki. A férfi szándékosan elhallgatta a bébiszitterrel történt kisebbfajta incidenst, mondván így is éppen elég baja élete párjának.
- Siess haza, és óvatosan vezess! - válaszolta a mobilba. Később lement a garázsba és felhozta a kislánya ajándékait, és valósággal madarat lehetett volna fogatni Mayával, aki nagyon örült a hatalmas plüssmackónak, és persze a legújabb Barbie-babának is. El is kerekedett kicsi gombszeme, amikor apja megpróbálta betuszkolni az embermagasságú medvét a gyerekszobába.
Amikor estefelé a barátnője is megérkezett és csöndesen, halkan beszélgetni kezdtek a nap megtörtént eseményeiről a gyönyörű nő szinte alig hitt a fülének, amikor párja elmesélte, hogy a bébiszitter a nappaliban szívott el kitudja hány darab füves cigarettát.
- Hát ezt nem hiszem el! - vonta le szomorúan, és döbbenten a konzekvenciát. - De hát hogyan? Miért csinált ilyet?! - kérdezte inkább csak úgy magától. - Mindig olyan talpraesettnek, és megbízhatónak látszott.
- Tudod sajnos vannak olyanok, akik másnak mutatják magukat, mint amik valójában. De én is nagyon sajnálom, mert bizalmat szavaztunk neki!
- Azért én mégiscsak beszélnék vele, mert szeretnék a végére járni, hogy valójában mi is történhetett! - vélekedett a barátnő.
- Ahogy gondolod! - vélekedett a férfi.
Mindketten nagyon izgultak, és nagyon aggódtak kislányuk mielőbbi gyógyulásáért. Hamar álomba merültek.

NEM SZŰNŐ KORKÉP-BAJOK

Most, hogy újfent hermetikusan elzártan őriz ablak,
ajtó, kulcsra zárt biztonsági kilincs
– lettem önmagam rabja s fegyőre egy személyben.
Komor, fenyegető éjszakában – még érzem -,
nagy bosszúszomjas, izzadt vas-kezek matatnak
– orrfacsaró, bonctani bűnt érzek, akár egy hullaházban,
vagy kórteremben.

Kutató szemem nehézkes igazgyöngyöktől fátyolos,
s míg üresjáratban
milliószor kattog agyamban
a rozsdásodásnak indult fogaskerék
– mint lakatlan ninivei pusztaságban,
homokba-hulltan úgy nézek körül esélytelen,
nyughatatlan szívemben.

Bűnös lehetek csak,
hiszen szívemmel akarnék még látni vaksin,
hunyorgó-némán míg
hazug prédikáló szavakra keserű az én szám.
Ha titkos Mindenség-szikra jöhetne
halhatatlan érzelmek szent taván
legott második esélyem lehetne s futva megragadnám.
Utána már mit érdekelne,
ha éppen vesznem illenék.

És majdan tán egyszer,
ha angyali-hölgyemény óvó karjaiba
zártan egymásnak becézett,
titkosan suttogó szavak
az egy-Valaki szívében
méltó otthonra találnak
tán értelme lehet még pokolszájas,
ördögi Holnapoknak.
Romokra kell lépnem amerre csak járok?!
Hát hol maradnak immár a bóbitás,
virágcsokros bók-ideálok,
szirom-hullásos összeesküvések?!

Rémes vadállati ösztönöket
gyújtogatott a tahó idiotizmus?!
– Éles hasító-hegyű ádáz karmaival
e mostani szörnyszülött Világ kifordít már élőt
s Embert az empátia mivoltából is.
Rég ideje volna már,
hogy valaki felemelve méltón-nemesen
szavát viselkedni tanítaná meg
az eltömegesedésnek indult
barom-csürhe gyülekezetet,
s nem csupán jog-fosztott,
bitorló hatalmát féltené.
Alattomos, uszító parancsszavakkal
már egyébként is önmagát
hergeli fékevesztetten a XXI. század!

VISSZHANGOK A MÚLT FOGSÁGÁBÓL

Reggel hat órakor háromszor csengett Oszkár telefonja. Felemelte a kagylót.
Hangot nem hallott. Egy perc múlva újabb három csengetés légy óvatos próbálta azonosítani a hangot a kétszer három csengetést harminckilenc éve, ezerkilencszázkilencvenöt november huszonegyedikén hallotta először.
Titkos kód volt ez a három jól begyakorlott csengetés. Oszkárnak gyerekként csupán csak korlátozott számú barátai lehettek, hiszen vagy kiközösítették, vagy nyíltan megalázták, és sajnos - a legtöbb esetben -, jócskán meg is verték. Kevés számú barátot engedett csupán bizalmasan közel magához. Megállapodtak barátaival, hogy a kétszer három csengetés lesz hat órakor az ébresztő
- Ki telefonált? - kérdezte barátnője.
- Nem tudom… a hangra sem ismertem rá. Aludj még. Van fél órád
Barátai már legalább tizenöt éve vagy az Egyesült királyságban, vagy Nyugat-Európában éltek, saját, jól berendezkedett családjukkal, és komfortos, jól fizető életmódjukkal.
A hangot olyannak érezte, mintha távolról is, közelről is, magasból is, mélységből is érkezhetett volna.
Talán csak álmodtam, gondolta.
Hónapok óta rosszul aludt.
Álmaiban folyamatosan halottakról álmodott. Elsőként anyai nagymamája jelent meg előtte kopott tréningruhájában, állandóan sántító, csoszogó, aprócska madárlépésekkel. Aggodalmak barázdái voltak pergamenszín arcára ráírva, mintha figyelmeztetni akarná egyetlen felnőtt, középkorúság határvidékén álldogáló unokáját, hogy jó lesz vigyáznia, ha a jövőjére gondol. Később rettegett apja jelent meg, aki talán ha egyszer az életében mondta először, és utoljára, hogy büszke rá, és nagyon megvan vele elégedve! Holott bezzeg nem győzte állandóan az orra alá dörgölni, hogyha kitanulna az irodamárkodás helyett valami jól fizető, kétkezi munkát, akkor talán Oszkár többre is vihetné ebben a nyomoronc életben.
Nem tudott újra elaludni. Az ablakhoz lépett. Napok óta olyan melegek voltak az éjszakák, pedig még csupán március első felét írtak.
- Óvatosan vezess! - mondta minden reggel a
barátnőjének.
Babett fél nyolckor már bent ült nagy méretű irodájában. Ingatlanjogra szakosodott ügyvédként praktizált.
Felkeltette a feleségét.
Amíg Babett a fürdőszobában volt, elkészítette a reggelit. Tejeskávé, pirítós, margarin, baracklekvár.
- Pocsék idő van, vigyázz a kocsival tudom, legyek óvatos, hány órakor kezdesz a cégnél?
- Ma tízkor, addig itthon dolgozom.
- Bent vagyok három óráig, holnap lesz
hosszú napom
- Elmegyek érted.
- Eszünk valamit együtt
Felsegítette a kocsikabátját, Babett puhán szájon csókolta
Oszkár elmosogatta a reggelizőedényeket. Meghallgatta a félnyolcas híreket.
Talált a fiókjában egy régi Naplókötetet.
Hónap elején abba kezdte vezetni ezt a határidőnaplót. Ez némi biztonságérzéssel
Később ő is bement a városba.
Egy idős asszony telepedett két megrakott nylonszatyorral, a szemközt ülő, szatyrát szorongató idős asszony lehunyta a szemét:
- A HÉV-állomásnál szóljon rám, kérem, ha elaludnék. - kérte.
- Én is ott szállok le. - válaszolta. átvette az egyik szatyrot a lépcsőnél.
- Jaj az Isten fizesse meg! - hálálkodott rekedtes hanggal az öregasszony.
,,No persze!” - töprengett, miközben elhaladt egy bankfiók mellett, aminek az ajtajában egy idősebb nénike árulta kissé fonnyadozásban lévő virágcsokrait. Gondolt egyet, és vett egy csokrot.
- Jó napot! Szeretnék venni egy csokrot! - jelentette ki.
- Parancsoljon fiatal úr! Melyiket tetszik? Van itt ám mindenféle! - az idős nő szinte azonnal felélénkült. Aznap egyébként sem volt valami sok forgalma.
- Azt a rózsaszín jácintot, és azt az ibolyás csokrot, ha kérhetném. - látszott, hogy valósággal meghatódik, amikor az öregasszony fonnyadt, pergamenszín kezével óvatosan becsomagolta a két virágot néhány használt újságpapírba.
- Négyezer négyszáz forintot kérek kedveském.
Oszkár odaadta a bankjegyeket, majd elvette a két virágot.
- Köszönöm szépen! - köszönte meg, és mint egy magányos, de annál önbizalommal teljesebb hős vágott neki a hétköznapi forgalomnak. Úgy döntött inkább végigsétál a Múzeum körúton. Váratlanul a gomolyfelhők mögül kisütött a nap, amire egész hajnal óta annyira sóvárgón várakozott. Most vétek lett volna elmulasztani ilyen fenséges, szinte ünnepi alkalmat.
Ha már Múzeum körút, akkor antikváriumok széles választéka kecsegtette az olvasni vágyókat, és nagyon is jó akciós dolgokat ki lehetett fogni.
Gondolt egyet és betért az egyikbe. Odabent egy nyugdíjaskorú, kecskeszakállas, szemüveget viselő bácsika ült a pénztárnál.
- Miben segíthetek kedves uram? - kérdezte a pult mögül.
- Ó, jó napot kívánok! - köszönt Oszkár. - Csak szeretnék körülnézni, és talán válogatni is!
- Annak semmi akadálya kedves Uram! Megkérdezhetem, hogy milyen könyvek érdekelnék?
- Kortárs irodalom, és néhány kevésbé ismeretes verseskötet, főként azok, akik még annyira nem mentek át a köztudatba! - azzal lázas, gyerekes izgalommal máris az egyik vaskos, mennyezetig érő polchoz lépett, és azonnal járni kezdett mohó, kultúrát szomjazó szeme, akár a motolla. Valósággal falta a könyvgerinceken feltűntet címeket, és ha ismeretlen szerző könyvére bukkant nem állhatta meg, hogy bele ne kukkantson egy-két perc erejéig. Így is több mint ötven kerek percet töltött el a meghitt kis antikvárium helységében, miközben a virágokról majdnem tökéletesen megfeledkezett. Mikor összeválogatott jó néhány értékesnek mondható kötetet, és fizetett, majd kilépett a kis boltból óvatosan megindult az ellenkező irányba és úgy döntött, hogy megpróbálja hazáig gyalog megtenni a távot nehogy a virágoknak bármi bajuk essék. Bizonyára jó néhány járókelő, és autós a csodájára járhatott, hogy hova baktat komótosan, és egykedvűen egy termetes, vállas ember az Erzsébet-hídon át, ahol valósággal dübörgött a forgalom vérkeringése, de a legtöbben - szerencsére -, így is ügyet sem vetett rá.
Oszkár mikor hazaért vette észre, hogy bizony jócskán kifárasztotta negyvenéves szervezetét. A két gyönyörű szép virágot friss vízbe rakta és kitette a nappaliba, hadd illatozzanak. Majd szépen, gondosan, egyenként kipakolta értékes könyves kincseit dolgozószobájában.
Mikor barátnője Babett kora este fáradtan hazaért a munkából valósággal majdnem könnyeivel küszködve hatódott meg, hogy virágot kapott barátjától. Nem győzött hálálkodni:
- Jaj drágám! Igazán nem kellett volna! Gyönyörű szép ez az ibolya, és jácint!
- Örülök, ha tetszik!
A telefon hirtelen megcsörrent. Újra az a jellegzetes háromszori csengetés hangzott fel az étkezőbe felszerelt készülékből.
- Halló tessék... - most Babetten volt a sor, hogy felvegye a kagylót. - Kivel beszélek? - kérdezett rá nyíltan.
A vonalban nyugtalan szörcsögésen kívül alig lehetett bármit hallani. Mintha valakik szándékosan folyatták volna a saját nyálukat.
- Szórakozzatok a jó édes anyátokkal seggfejek! - Babett fogta a kagylót, és lecsapta. - Ezekkel másként nem lehet bánni!
Kettesben, romantikus hangulatban vacsoráztak meg, majd Babett elmesélte a munkanapját, és miközben Oszkár türelmesen hallgatott és figyelt. Lelke mélyén még mindig ugyanaz a kicsit naiv, sebezhető örök gyerek volt, aki - annak idején -, nagyon sok mindent intenzíven, teljes erőbedobással megélt.

EGY HAMIS BARÁT, AVAGY A BUKÁS KÉT ARCA

Ez, amit most elmesélek, az Egyetemen kezdődött, a kétezres évek első felében, amikor mindannyian, de tényleg mindannyian, egytől-egyig arra voltunk kíváncsiak, hogy kik vagyunk, és hogy mit akarunk.
Éppen kiléptünk az Egyetem épületéből az utcára, vagyis még nem léptünk ki, még bent kóvályogtunk az előcsarnokban, szenvedélyes beszélgetésekbe elegyedve, mely az avatatlanok szemében valóságos vitatkozással ért fel, amikor – éppen kiléptünk az utcára, azzal a megismételhetetlen könnyedséggel, azzal a ruganyos, lebegő tánclépéssel, ami a huszonévesek sajátja, egyébként nem is léptünk ki.
Ezen az estén történt, hogy egy észrevétlen pillanatban mellénk lépett Cipi levakarhatatlanul, mint a lekvár, ránk tapadt.
Úgy kezdett csorogni utánunk az utcán, mint a sűrűre főtt ragacsos baracklekvár.
Sűrű, ám meglepően rövid sötét haja volt, és modern arcba simuló szemüveget viselt.
Volt benne valami tolakodás, mely főként azokra az emberekre jellemző, akik már eleve úgy teszik be a lábukat a nagybetűs életbe, hogy nekik alapból joguk van hozzá, hogy igénybe vegyék a szolgáltatásokat, így jóformán teljesen természetesnek tűnt számára, hogy a barátságot is egyfajta adok-veszek szolgálatásként értelmezze.
Még így is legalább három és fél évnek kellett eltelnie, hogy végre felfogta, hogy nincs keresnivalója.
Ugyanakkor tökéletesen közömbös voltam a számára, mintha ott se lennék, egyszóval a barátjának tartott, bár, mint fentebb említettem, a barátság szó értelmét nem tisztáztuk akkor.
Ő mindenkiben saját magát kereste. Ő volt Cipi A magányos. Neki nem voltak barátai.
Kiléptünk az előcsarnokból az utcára, és hirtelen négyen lettünk, néggyé váltunk a kora estében.
Volt nálam némi pénz, bár egyáltalán nem akartam sem meghívni Cipit, vagy vele lógni. Elindultunk az utcán, befordultunk a sarkon, néhány szegényes, graffitival telefirkált kirakat mellett haladtunk el, belekezdtünk egy érdekesnek ígérkező vitába, és azok ketten, mintha csak véletlenül, mint két árnyék, Rinaldo úgy tett, mintha nem értené, mit nézelődöm folyton, bosszúsan rám mordult – ez különben a gyengédség jele volt nála –, hogy ne forgolódjak állandóan, mint ahogy az ember szigorúságot tettetve a kutyájára rivall rá az esti utcán.
Cipi arcáról nem lehetett leolvasni, hogy ismeri-e valóban a valódi életet, a maga összes nyűgével, és gondjaival együtt. Mély, szinte öblös hangján előadta legfrissebb teóriái egyikét, akkoriban rengeteg teóriája volt, közben ellágyultan hallgatta a saját hangját, oda se figyelt a szavaira.
Általában az volt a szabály, hogy minél izgatottabban és szenvedélyesebben taglalt egy témát, minél nagyobb lendülettel vetette bele magát, utána annál könnyedebben ejtette, és nézett az emberre csodálkozva, ha az véletlenül egy kérdést tett föl az imént hallott dolgokkal kapcsolatban.
Már a mondat közepén világos lett, hogy egyáltalán nem hallja, amit az ember mond, és ezt az ember egy idő után megtanulta, és nem is várt választ.
Mintha az életéről lenne szó.
Ez kellemetlenül érintett, legszívesebben sarkon fordultam volna, de már nem volt erőm. Hozzá kell tennem, hogy mikor megismertem Cipit, magamban okostóninak kereszteltem el, nemcsak a viselkedése, de az öltözködése miatt is.
Rendes, márkás ruhákat viselt, akárcsak én, mégis volt valami nagyon is elütő ruhadarabjai viselésében. A szemüvege, mintha egyenesen feljogosította volna őt arra, hogy tudálékos ficsúrnak tessék.
Sokszor elfogott a késztetés. Már a menekülés módozatain gondolkoztam.
„Fölállok és itt hagyom őket”, gondoltam Kivárásokból épült az életem.
Nemcsak én magam, de mások is félreértették ezt a kivárást: Úgy éreztem, egy titkos játszma szemtanúja vagyok – még nem tudtam miféle játszmáé –, volt ebben valami hátborzongató, valami életszerű, ez is ottmaradásra bírt.
Cipi mintha filmszerepet játszana. Mert ha fontosnak tartott valamit, akkor mintha már minden más, amiben addig zsigerileg részünk volt, és szinte a részünkké vált, mintha azonnal megszűnt volna máris létezni. Folytonos nagyotmondások, és szándékos túlzások világában élt. Az ember szinte sosem tudhatta igazán, hogy mire is számítson.
- Hallom hogy elkaszáltak irodalomból öreg! - említettem meg, mert úgy éreztem nagyon elszaladt vele a ló, amikor önmagát valósággal sztárolni kezdte, holott csak egy átlagos egyetemista volt komplexusokkal megáldva akárcsak én.
- Hát... ja... - vetette oda félvállról. - Egyébként meg kurvára leszarom! Az az idióta prof is elmehet a picsába! - jelentette ki, mint akit egyenesen vérig sértettek, és már az is sértő, hogy ezt bárki is szóba hozta előtte.
- Figyelj haver! Nem akarlak kiábrándítani, de olyan beszólást tenni az öregnek, hogy azért nem tudtad elolvasni a Toldi estéjét, mert csak helyben olvashatóak a példányok a Széchenyi könyvtárban, hát tudod ez azért szerintem durva egy helyzet! - igyekeztem lassan, tagoltan, szájbarágósan fogalmazni, hogy biztos lehessek abban, hogy megértette, mert sokszor nagyon úgy tűnt az egész helyzet, mintha a falnak beszélnék.
- Nem baj, még mindig ott van a pótvizsga június végén. Figyeld csak meg pajtás azon úgy átmegyek, mint a huzat! - kihúzta magát huszáregyenesen, rátartin és büszkén, mint akinek még mindig maradt jó pár sütnivaló csíntevése, és bármikor átejtheti az egész alávaló, számító világot, ám akik valóban megismerhették pontosan tudhatták, hogy az öreg profnál semmi esélye, ha nem tud összefüggő versekből pontosan idézni, vagy akár szavalni.
- Rendben öreg! Legyen úgy, ahogy mondod! - feleltem.
Mindenféle ostoba, már-már érthetetlen handabanda szöveget lenyomott arról, hogy ő valójában a Bajai ügyvédi kamarához szeretett volna bekerülni, csak hát aztán valahol, valamikor ugyebár fordult a kocka, és őt inkább az ELTE-re vették fel.
Minden mondatában ott bujkált annak a lehetősége, hogy ő valójában egy meg-nem-értett zseni, és hogy ha külföldre születik tuti biztos, hogy nagy ember lehetett volna belőle, akit naponta mutogatott volna a tévé, mint afféle kincstári, vagy éppen bazári majmot.
Aki kívülről látott minket, azt hihette, hogy ő a társaság lelke, neki pedig sejtelme sem volt arról, miféle titokzatos erők terében mozog. mint egy gyermek, megfeledkezett az arcán felejtett mosolyról.
A nyári vizsgaidőszak mintha hamarabb beköszöntött volna az egyetemisták életébe, mint az egyébként is várható lett volna. Cipi sötét öltönyben, sötét ingben, és sötét napszemüvegben feszített, mint egy elfuserált sötét zsaru a jövőből, aki mókás földönkívüliekre vadászik a szabadidejében, és mellékesen még meg is szeretné menteni az emberiséget és a világot, de ez most halálosan komoly felállásnak látszott.
- Szevasz öreg! Na? Készülték az öreghez? - érdeklődtem, mint akit komolyan foglalkoztat ennek a linkóci srácnak a sorsa.
- Még szép hogy! Mind a harmincnyolc tételt zsinórban bevágtam hapsikám! Úgy átmegyek majd, hogy az öreg kinyalhatja azt a fényes valagamat! - jelentette ki, és nem tudhattam, hogy vajon az idegesség, a stressz különös kombinációja mondatta-e vele ezeket a mondatokat, vagy talán sokkal inkább a meggyökeresedett páni félelem, hogy ezen a vizsgán is el fog vérezni ha akarja, ha nem.
- Hát akkor egy nagy kalappalt a vizsgákhoz öreg! - ráztam kezet vele, és alig vártam, hogy többé már sosem találkozzunk.
Még hallottam a kongó folyosón a visszhangzó hangját:
– Fényes karrierem lesz, saját irodával, és legalább két dögös pipivel! – lihegte majd ő volt a következő felelő aznap az öreg profnál, és elnyelte őt a sötétbarna gusztustalan tölgyfaajtó mélye.
Aznap nekem is vizsgáim voltak, főként a rettegett egyetemes történelemből, ahol mélyreható értekezéseket kellett folytatni a francia forradalom tulajdonképpeni belpolitikai okairól egy ficsúrszerű fiatal tanársegéddel, aki mindenkivel rendesen viselkedett, ám valójában nagyon is inkább a szociopaták személyiség jellemvonásait tükrözte vissza, főként akkor, ha az ember kissé berezelt, vagy beijedt, amiért nem bírta eldönteni, hogy jó választ adott-e, vagy épp pocsékat.
- Hát kedves uram! Ez eddig egy erős hármas, amennyiben ez megfelel magának! - nézett rám kérdőn, grimaszszerű gyilkos tekintetével, mint akinek a szemében csupán csak egy hitvány hangyapondró, vagy csak féreg lehet a teljesértékű ember.
- Ö... köszönöm tanár úr, ez megfelel... - nyögtem ki. Semmi értelmét nem láttam, hogy továbbra is harcba szálljak a megérdemelt négyes alá miatt, hiszen ötösre a tanár tudja, és minden csak ezek után következik.
- Ahogy gondolja kedves Uram! - befirkantotta a jegyemet indexkönyvem hátuljába, ahol a szigorlati jegyzetek voltak; becsukta az indexet majd odapöckölte mutató és középső ujjával, majd mintha csak magához beszélne lassan megjegyezte:
- Hallottam, hogy a magyar szakon maga verseket is írogat!
- Ö... igen... valami baj van?! - kérdeztem rá nyíltan, mint aki tudatosan is fenyegetve érzi magát.
- Tudja, ha több időt szánt volna a történelem tanulmányozására, és összefüggéseinek behatóbb megismerésére akkor akár ez négyes alá is lehetett volna! - cinikus, flegma, lekezelő, hitvány modora valósággal azonnal felingerelt, mégis jól tudhattam, ha most kinyilvánítom véleményemet, amihez - valljuk csak meg -, minden jogom meglett volna, mert soha a büdös életben nem találkoztam vele többet, akkor semmivel sem különböztem volna azoktól az emberektől, akik megvédték saját makacs igazságaikat persze súlyos lélektani árat fizetve értük cserébe.
- További sikereket kívánok magának! - közölte, majd úgy tűnt a kézfogásnál jócskán tétovázik. Én felálltam, összecsomagolva holmimat aktatáskámba, és kiléptem óriási lélegzetemet kifújva a mögöttem becsukott ajtón.
Ezek után jött a nap megkoronázásaként maga Cipi! Nyakkendője szándékosan félrecsúszva, csapzottan, csatakosan. Úgy festett mint aki legalább öt liter masszív, tömör izzadságot préselt ki sikeresen önmagából.
- Na? Mi az eredmény pajtás?! - tettem fel a kérdésemet, és már előre tudtam, hogy hazudni fog, mint általában mindig.
- Az a rohadék, számító, kisstílű kis geci! Megint meghúzott! Most nem Toldiból, hanem Vajda Jánosból! De figyeld meg öreg, majd én megmutatom neki! Ezt nem fogja megúszni egykönnyen! - azzal kezet se fogott velem, és úgy elviharzott dühöngve saját tehetetlenségén, megtépázottságán, mint akit alaposan ledarált a rongyos élet.

KHARÜBDISZ-NAPPALOK

Naptalan nappalok ádáz Kharübdisz-torka
néz farkasszemet nyugtalan velem.
Nyughatatlan, alvilági sötétben,
mint Golgotás-poklok bányamélyén
csapzott-ziháltan forgolódok szüntelen.
Lídércnyomásos, öngyilkos-álmok
kergetőznek Gorgó-fejemben,
még zsibongó-duruzsuló,
fejfájós percek követik egymást.

A gyilkos orv-csend is rendre megzizzen;
némán s tompán fáj.
Már aludhatnék zombie-fáradtan,
döglődve, akár rothadófélben
lévő dög-tetem nagyon.
Álmos, nyugtalan Hóhér-óra
még ketyeg fejem felett,
szüntelen figyelmeztet a valóra.

Fenyegető sokaság leselkedik rám
képzelet s valóság között félúton,
hiszen tudhatják régen miként taposhatnák
már el végleg el szerencsétlenkedő,
szánalmas pöffeteggomba-hitehagyottat?!
– Rettegve s még tétován szólítnám az egy-Kedvest,
kit valaha is lelkem kopogó,
beteg szívemet birtokolta:
vajon annyi méltatlan,
kisemmizett sorstragédia
s megbántott szerelmi Mindenség-vallomás
után gondol-e néha a közös,
egyesített harmónia-pillanatokra,
a földi betölthető halhatatlanságra,
mely csonkán is csakis a miénk lehetett?!

Észrevétlen tengerzúgásként hallgatom a fogadkozások,
mikéntek, olcsó ígérgetések szólamait
s nem érthettem,
hogyha szeretett-e miért
kellett galád-alattomosan
bosszút állnia kölcsönös külön-Békék
megegyezése helyett?!
– Tétovázik a ,,tabula rasa-papír” felett remegőkezem,
melyet mostanság önző,
konok akaratom tart s vezet.
Gonoszt, őrült cselek sokadszor gúzsba kötnek
s vacog a kisgyerekes rettegés
egy örök gyerek férfiember síró szemében.
A félig megvakult vaksi fények
félig át-átvánszorogva tűrik marcona,
kontúrtalan homokszemek pergéseit.

MÁSODIK GYEREKKOR AVAGY GYEREKES NOSZTALGIA

Talán azzal kezdődött, hogy rendeltem egy piszok drága robotot az interneten.
Ha a dollárt 380 Ft-ban számoljuk, akkor körülbelül száztízezer forintot tett ki, és gyorsan kihozták.
Az adott robot Voltron volt az Univerzum védelmezője című rajzfilmsorozat kultikus akciófigurája, méghozzá eredeti színekben, és robotoroszlánokból összeállítva, melyek bármikor visszaalakíthatóak egyszerű oroszlánokká, már ha az örök gyerek-ember úgy döntene, hogy kicsit már megunta aznapra az egész alakos robotváltozat bámulását.
Nem egyedül a saját magam örömszerzése járt a fejemben; sokkal inkább az, hogy igenis merjek önállóan cselekedni, ami boldogsághormonokat szabadíthat fel a szervezetemben, és ugyanakkor minden esetben kisebb önbizalomhiány felturbózásával is jár.
De hát kérdezem én a kedves olvasót, hogy melyik épeszű felnőtt, negyvenes évei elején járó férfi áldoz kisebb vagyont egy nyamvadt műanyagból készített robotjátékra, amit a mostani játékkonzolhoz szokott gyerekgeneráció jóformán szinte azonnal megun, és kiselejtez?!
Imádott, gyönyörűséges barátnőmnek még így sem mertem azonnal szólni róla. Képzelem mi történt volna:
- Szia édesem! Milyen napod volt a melóban? Figyelj csak kicsim! Szóval az a nagy harci helyzet... - mély levegő -, hogy vásároltam egy játékrobotot, aminek, hogy is fogalmazzak... meglehetősen borsos az ára... - tördelem folyamatosan mind a két kezem, izzadok akár egy tajtékos víziló, és emellett - ahogy szokásom volt már gyerekkorom óta -, valósággal veszettül forgatom a szemeimet, hiszen még nem tudhatom, hogy aznap gyönyörű barátnőm vajon bal vagy jobb lábbal kelt-e fel?!
- Semmi baj drága! Ha ez volt életed minden vágya! - néz rám fürkészőn, kíváncsian, mint aki máris legtitkosabb gondolataimba is masszívan belelát.
Végül - úgy tűnik -, már ő sem bír a kíváncsiság mindent behálózó, tartós érzéseivel, mert felteszi a megkerülhetetlen, végzetszerű kérdést: - Mondd csak? Mennyibe is került?!
- Ö... szóval az úgy volt, hogy lehetett dollárban, és forintban is fizetni... - dadogok, majd végül kinyögöm a végösszeget: - Hát úgy körülbelül 299 dollárt kóstált.
- Bocsáss meg... hogyan??? - látszólag egzotikus mogyoróbarna szemének írisze valósággal úgy kitágítja önmagát, mintha azonnal beakarna börtönözni. Komoly, mégis fenyegetőnek látszó tekintete valósággal sarokba szorít, de úgy, hogy nem merek se köpni, se nyelni.
Igyekszem türtőztetni magamat, hogy remélhetőleg egyetlen könnycseppet se ejtsek el, ám barátnőm egyébként is érzi háborgó, nyughatatlan lelkem változásait, mert felkel, kinyújtóztatja enyhén elzsibbadt végtagjait, akár egy párduc, vagy macska; odalép hozzám, gyöngéden megölel, és megcsókol. Szándékosan megnyújtja a romantikus csókot, mint aki nagyon szerelmes egy ilyen magamfajta Pán Péter komplexussal, és soha fel nem növő gyerekességgel küszködő lúzer ostoba pasiba, mint amilyennek nagyon sokszor önkéntelenül is látom magam.
- Finom ízed van hmm nyami... - bontakozik ki hosszú percek után a csókból, mint egy orchidea-virágszirom. - És megnézhetem azt a különleges játékszert? - huncutan kacsint, mint aki már titokban előre látja maga előtt a dolgokat, ám másnak, így nekem sem szólhat róla.
Kicsit megsértődök a ,,játékszer” fogalmán. Ez nem csak egy egyszerű, szánalmas, kisstílű mütyür! Hanem egy valódi, eredeti akciófigura, amiért a nyolcvanas évek gyerekpopulációja valósággal ölni tudott volna, ha mondjuk 1984-ben karácsonyra bármelyik szülő egy valamelyik ünnepi alkalomra egy ilyen játékkal kedveskedik túlzottan is kíváncsi, és mohó csemetéjének.
Szinte látom magamat dinómintás pizsamámban, amikor a karácsonyfa szomszédságában egy közepes méretű LEGO-készlettel valósággal madarat lehetett volna velem fogatni, és persze eszem ágában sem volt addig elfogyasztani a karácsonyi menüt, amíg valami különleges, számomra ritka becses dolgot nem építek a műanyag építőkockákból.
Gyönyörű barátnőm még mindig türelmesen vár, holott talán még nekem sem vallaná be, hogy legalább annyira izgatott, és nagyon kíváncsi, mint jómagam. Egy közepesnél nem nagyon gusztustalan bézsszínű kartondobozt veszek elő, és hozom a tapétavágó késemet, melyet nem tapétázásra szoktunk használni.
Annyira izgulok, vagy valósággal meg-megremeg a kezem, mint valami elfuserált narkósnak, amikor hozzá akarok érni a doboz fedeléhez. Végül barátnőm gyöngéd, de határozott keze segít. Együtt fogjuk a kést és óvatosan leheletfinoman vágjuk fel a doboz tetejét, mint amikor az ifjú pár tortabontást csinál a szertartás után.
Óvatosan kinyitjuk a fedelet, amiben nagy méretű tört fehér habszivacsok gondoskodnak az áru sérthetetlenségéről, bár nagyon úgy tűnik nekem, hogy a repülőtér biztonsági személyzete még így is felturkálta az egészet és belerondított a sértetlen csomagolásba. Végül aztán feltárul a sötét fekete doboz, melyen maga az Univerzum oroszlános robotvédelmezője díszeleg, majd egy téglalap alakú átlátszó fólián belül ott vannak a robotoroszlánok, melyeket talán még össze kellene rakni, mert most csupán összehányt tartós műanyag alkatrészek egész sorozatának tűnnek.
- Hát... mi tagadás... ezzel még sok melónk lesz... - jegyzem meg, csak úgy a magam számára. Barátnőm átölel, és láthatólag annyira büszke rám, és elégedett, hogy olyan szerelmesen bámul, mintha legalább is félisten, vagy Herkules lennék. Most piszok egy mázlista vagyok, amiért egy bombázó istennőt tartok a karjaimban, jogosan!
- Annyira szeretem, amikor visszaváltozol örök gyerekké! - jegyzi meg, majd óvatosan segít a kartondobozból a számtalan színes műanyag alkatrészeket kivenni a védőfóliák szorításából.
Még így is legalább húsz percig eltart mire mindent kiveszünk a tetszetős dobozból. Látszik, hogy egy amerikai játék fényévekre megelőzi Kelet-Európai versenytársait még ebben az egyszerű tényben is.
Mintha kincseket dédelgetnék a kezeim között. Pulzusszámom valósággal máris az egeket verdesi. Folyamatosan az a gyerekkori kép lebeg a szemem előtt, amikor először láthattam egy német nyelvű rajzfilmcsatornán a kultikus robotos rajzfilmet, ami akkor szenzáció, és újdonság is volt egy személyben. Másnap aztán a suliban mintha benső titkot őrizgetnék úgy járkáltam osztálytársai között, mint aki szellemi érettségében kicsit még különlegesebb is, mint az átlag.
Barátnőm óvatosan elkezdi összerakni az apró alkatrészeket. Úgy néz ki pontosan ért hozzá, hiszen az egyes színeket nem lehet eltéveszteni. A piros a piroshoz, a kék a kékhez, a sárga a sárgához és így tovább. Szinte élvezet csak hallgatni is, ahogy a stabil műanyag alkatrészek összeilleszkednek pattintó hangot hallatva, és én talán sosem lehettem még ennyire felszabadult, boldog és elégedett.
Nagyjából egy bő másfél óra múltán mind az öt oroszlán teljes harci felszerelésben előttünk nyújtóztatja végtagjait. Most jöhet a folyamat kicsit kényesebb része. Miként lesz az öt oroszlánból egy harci robot? Mi sem egyszerűbb ennél. Össze kell őket rakni valahogy. Persze a használati útmutató valahogy elkerülte a készítők figyelmét, ami miatt kisebb masszívnak látszó kétségbeesés és páni félelem uralkodik el rajtam. Szerencsére barátnőm még ebben is szakértő. Mutatja, hogy kihúzza az egyik oroszlán tört fehér műanyag végtagjait, majd a két karmát behajítja és már kész is az egyik, hogy a robotnak karja legyen. Mire szépen végig zongorázik az összes többi oroszlánon következik a végső finálé. Az öt oroszlán összeillesztése.
- Na akkor életem rajtad a sor! Hogy is láttad a rajzfilmben? - tekint rám kérdőn.
- A fekete oroszlán testére kapcsolódtak rá a többi oroszlánok. - felelem.
- Akkor mi is ezt fogjuk csinálni. - barátnőm megfogja talán a legnagyobb oroszlánt a többi között, és átalakított testére óvatosan bepattintja előbb a zöld és piros szintén átalakított oroszlánokat, melyek már inkább robotikus karoknak tűnnek, aztán jöhet a kék és a sárga oroszlán, ami a lábai lesznek. Amikor pillanatok alatt mindennel készen van, már áll a robot fenségesen, rendületlenül, igen ám, de még hiányzik a feje, amit a fekete oroszlán fejének megnyomásával máris egy robotfej bukkan elő a semmiből. Ebben a percben megszületett Voltron!
- Tessék drágám! Szerintem csúcs-szuper lett! - barátnőm kicsit hátrébb megy, aprólékosan szemügyre veszi. Ténylegesen fantasztikus látványt nyújt. Mintha titkon engem is védelmezne.
Hátrébb lépek én is párat, és percekig szóhoz sem jutok. Ez hihetetlen és fantasztikus! Annyi évtizedek végig várni egy egyszerű, ártatlan játék miatt.
- Most meg mi van?! - kérdezi egy kis idő után, mint aki kissé zokon veszi, hogy egyedül csak a játékommal vagyok hajlandó foglalkozni, és nem vele.
- Tényleg semmi... - igyekszem megnyugtatni. - Figyelj csak! Kicsit lelkiismeret-furdalásom van, ami miatt ennyit kifizettem egy játékért. - vallom be lehorgasztott, szánalmas fejemmel. Ő felemeli fejemet, mélyen a szemembe néz:
- Látod pontosan ezért szerettem belé! A pénzzel pedig ne foglalkozz.
Lája rajtam a tökéletesen átszellemült, gyermeki ujjongást és a felszabadultságérzést, melyet sosem próbáltam meg előtte leplezni. Később a nap folyamán írható DVD-t veszek elő, amin az eredeti Voltronos szinkronizált rajzfilm van rajta, pedig barátnőm perfekt angol is. Berakom a DVD-lejátszóba, míg barátnőm hoz két nagy tál popcornt, mert úgy igazi a mozizás, ha az ember megadja a módját, s bár a felvétel valósággal őskorinak hat, mégis újból annak a hat éves gyereknek érzem magamat, aki megengedte önmagának, hogy kíváncsi játékosságával rácsodálkozhasson a világra. Barátnőm szorosan mellém bújik. Úgy mondjuk ,,bekuckózza” magát mellém, és amikor egy-egy izgisebb rész jön, mint amikor a gonosz flottaparancsnok leakarja igázni tokkal-vonóval az Erusz-golygót, mint egy lelkes kislány egyszerre ujjongva visít, hogy vajon a jók győzni fognak-e?!
Vajon majd gyerekeink is így fogják gondolni ezt az egészet, vagy ők már egy modernebb, cyber-alapú generáció tagjai lesznek, akiknek - látszólag legalább is -, semmi közük a klasszikus rajzifilmes nosztalgiákhoz.

TÖRÖTT KIÁBRÁNDULÁS

Kilencvenes évek, lakótelepi ház.
A legtöbb nő otthon van; háztartást vezet, vagy épp gyereket nevel a folyosón teregetnek, paprikás krumpli illata száll, bele a frissen szárított ruhákba.
Közvetlen kapcsolatunk a szomszédokkal elkerülhetetlen: a folyosón elhaladva benéznek az ablakunkon. Anyám ezekben az években még kész bármilyen csevegésre, a mai időkről és erről a felfordulásról, amit nekünk nem magyaráznak meg.
Hűvös a lépcsőház, ami itt ritkaságszámba megy.
Apám egy másik lakásban él, új nője van. Havonta megyek látogatóba, olyankor az új nő affektálva beszél, neki nincsen gyereke, és azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok. Anyu mindig megkérdezi, hogy mit mondott az a nő, ez a téma nagyon izgatja, ezért mindent el kell mesélnem.
Az a nő festett szőke, magas sarkút hord, és nem illik ide, apu hozta le magának, pótfeleség.
Náluk nincs paprikás krumpli, mert apám utálja a kajaszagot a lakásban. De van karosszék és elmélkedős délután, amikor apám sajátos vaskos életigazságokkal bővíti a kulturális ismereteimet.
,,Az élet kurvára igazságtalan!”- apám szerint, nem tudom, mire gondol pontosan, de valami megragad,
Nagyjából tanulom meg a dolgokat, apám szerint óriási hiba, hogy anyu nem figyel oda erre, és úgy általában semmire.
Anyu szerint, aki lelépett, az fogja be, és tartson önvizsgálatot.
Apám szerint lassan ki kellene találnom, mi lesz belőlem, a négy fal közötti olvasás, mint egyfajta semmittevés még nem perspektíva.
Arra gondolok, amit biológián vettünk, hogy az emberi sejtek hét év után automatikusan kicserélődnek, tehát fennáll az esélye, hogy talán minden hetedik évben egy másik, talán javítottam változat kerülhet le a genetikai futószalagról, persze csak úgy képletesen szólva. Talán filmrendező leszek. Aztán könnyen rádöbbenek, hogy egy olyan bizalmi kapcsolatom sincs, aki egy kicsit később majd megkönnyíthetné a dolgomat az SZFE filmkészítő-forgatókönyvíró szakán.
Elvégre mást sem csinálok naphosszat, mint vagy filmezek, videózom, vagy olvasok, hiszen baráti kapcsolataim egyébként is örökké ingatag lábakon álltak.
Apám átjön hozzánk elbeszélgetni.
Anyu lesápad, mert hozza a nőt is, aki dobálja a haját, mint egy primadonna.
Anyu pótcselekvés gyanánt kávét főz, engem beküldenek a gyerekszobába, mondván; ne halljam, amit majd később kölcsönös kedvvel egymás fejéhez vágnak.
Nem vagyok annyira túlzottan kíváncsi természet, de azért hallgatózok.
Apám azt mondja, hogy nem ad gyerektartást, ha anyám így áll a dolgokhoz, szinte azt is hallom, ahogy anyu levegő után kapkod.
A gyerektartás jár neki, és be fogja perelni apámat, mert az a pénz egyébként is nevetséges. A szőkét nem hallom, nem tudom, hogy apám minek hozta ide?!
Kis csend, anyám megőrzi vasakaratú hidegvérét is próbál szinte parancsnoki, ha tetszik kisebbfajta zsarnoki elsőbbséget szerezni apám manipulálása felett.
Apám dörmög valamit az orra alatt, nem értem jól, anyu felcsattan, hogy idejön ítélkezni az alkalmi apa meg az alkalmi nője.
Most általában az szokott következni, már ha nem egy szirupos vígjátékot nézünk, hogy a főszereplők gyakorlatilag azonnal egymás torkának ugranak, és persze kiadósan meg is tépi egymást, ahol csak érik.
De csak azt hallom, amikor elmennek apámék, a szőke magas sarkúja visszhangzik a lépcsőházban.
Lemegyek, anyu még mindig szabályosan remeg a zaklatott stressz okozta idegeskedéstől. Előtte készpénz a gyerektartás.
Anyunak szerencsére még van állása, de azt beszélik, hogy már nem sokáig, mert megfog szűnni a munkaköre, és ő azt mondta bizalmasan az egyik kolleganőjének a telefonba, hogy inkább akkor önként felmondd és kilép, miután a végkielégítés úgy is kevesebb lehet.
Nem tudom, hogy mi lesz belőlem.
Apám egyszerre megértette és ugyanakkor talán nem is igazán akarta elfogadni, hogy nagyon is megváltozott a világ.
Eleve, hogy lehet egész nap a gyerekszobában dekkolni, és mindenféle ökörséget csinálni, mint például az olvasgatás, versfirkálgatás, vagy a gitározás?
A lakótelepen összetömörített lakóegységek, rücskös és forró házfalak, sóder, homokozó, sárga fű, csak a mi utcánk
különbözik.
Ismerkedem a szőkével, aki apám szerint nagyon igyekszik; kólás gumicukrot, gumimacit is vett, amit rajongásig imádok. Meglehet így akar tartósan magához láncolni, vagy megvesztegetni, ám ahogy türelmes gyanakvással figyelem, erről most szó sincs.
Addig meg kellene tanulnom még pár dolgot, és ha anyám nem tanítja meg, majd ők felkészítenek az életre, amiben nem adnak ingyen semmit, a tejet se.
Apám ezen a ponton jelentőségteljesen néz, és valami értelmes válaszra vár a jövőbeli elképzeléseimet illetően.
Ha fejmosás van, a szőke hallgat.
Én nem vagyok benne biztos, hogy apám elneveti magát vagy felpofoz, mert szinte minden esetben kiszámíthatatlan a viselkedése. Apám minden ebédidő után ledől kicsit, mert mint mondja az éjszakai műszakot valahogy muszáj bepótolnia.
A rendesen végzett munkának a tartós, neurotikus fáradtság a jutalma.
Apu nője fiús témákkal próbálkozik: ki tetszik az iskolában? Sok barátom van-e? Meg effélék.
A fenekem hozzátapad a plüssfotelhez.
Milyen könyveket szeretek olvasni? - kérdezi, aztán pénzt csúsztat a zsebembe, lopva apámra néz, aki a karosszékben elszundított.
- Te nagyon kis aranyos fiúcska vagy! - jegyzi meg, és kedvesen megsimogatja gyöngéden sötétbarna fürtjeimet.
Már előre tartok tőle, hogy kicsit túlzásba vitte az öltözködést, mert provokatív ruhájából kikandikál két egzotikusan gyönyörű melle, és ez egy fejlődésben lévő, jócskán komplexusos, és gátlásos kamaszsrác számára maga a pokol, ha nem vigyáz az intő jelekre.
Érzem, hogy mélyen elvörösödöm, amikor gyöngéd, finom kezével végig simít pufók arcomon.
Anyunak ekkor még mindenről van véleménye, és ezt előnyösebb tulajdonságnak tartja ahhoz képest, hogy valaki szőke.
Nem is érti, hogy apám, a közismert cinikus, kiábrándult alak hogy tudott összejönni egy ilyen üresfejű nővel, aki egyébként el fogja hagyni, mert apám hosszú távon nem tud együtt élni senkivel.
Ezt a kérdést jobbára egyedül velem tárgyalhatja csupán meg, mert anyámnak sosem voltak ún. Igazi barátai, csupán szeretett másokhoz hozzácsapódni.
Anyámnak még vannak kapcsolatai ebben az időben, szomszédok, volt kollégák, ismerősök a munkahelyén.
Ekkoriban kezdem megérteni, milyen előnyökkel járnak a kisebb-nagyobb füllentések, melyek azért még távolról sem mondhatók hazugságnak.
Nem a meggondolatlan és árulkodó némaság. Mondani kell egy keveset, mozgatni az ajkat, formálni a szavakat, valamiről.
Vannak információk, amelyek elhallgatása kézenfekvő, mint az ellenőrzőm tartalma, és hogy anyu miket mond apámra meg a
nőjére, de lassan minden dolgot szortírozok veszélyesség szerint, és legtöbbször eltalálom, mi a veszélyes.
Apám az érettség első jeleit fedezi fel rajtam és azonnal berohan az első újságosbódéba, és vesz legalább egy tucat férfimagazint, ahol meglehetősen tüntetően, és szándékos provokatívsággal igyekeznek kihangsúlyozni a fülledt erotikát.
Nem elég, hogy még a saját kamaszkorommal is egyedül kell megküzdenem?! Akkor ráadásul még itt vannak ezek a hihetetlenül egzotikus hölgyemények, akik valósággal úgy néznek ki, mintha egyes egyedül csupán csak nekem produkálnák magukat.
Szinte már fejből tudom a képeket.
Elképzelem, ahogy egy gyönyörű, egzotikus virágkoszorús nő mennyország-mosolyt villant felém, mintha szerelmes volna belém, hogy aztán ketten birkózzunk meg a hétköznapok egyre nehezebbnek tűnő túlélhetőségével.
A barátok nem segítenek, anyám nemsokára ténylegesen új munka után néz.
A gyerekszobában igyekszem kibögni magamat titokban, mielőtt anyu bekiált az ajtón, hogy vacsoraidő van.
Elképzelem, ahogy távolodom mindentől, már én sem vagyok ugyanaz – nem tudom, ki az, akivel azonosnak kellene érezni magam, olyan vagyok, mint egy idegen.
Világos van, meleg, és nyár, mint mindig, gyerekkoromban.
Legalább a szőke nincs itt amíg látszólag együtt vagyunk.
Előre tudok mindent, hogy mi következik. Mindenki az okot és a körülményeket akarja tudni, a lépcsőházi lógásoknak vége.
Kiderül minden, a hiányzások, a furcsa fogalmazásom, az enyhén túlspilázott öngyilkossági szándék, vagy csupán csak hajlam ami kész téboly apám szerint. Legalább is, amikor megtudja.
Mindenki úgy gondolja, hogy valami bajom van. Rémálmaim vannak.
Az idő tovább gyorsul, napok, hetek, hónapok telnek el. Már nem beszélünk a dologról, középiskolákat nézünk, végül anyunál maradok. Apám alig kérdez valamit, nem bízik bennem, se válaszaimban.
Néhány év múlva egyébként is nagykorú leszek, addig még örüljünk a gyerektartásnak, mert utána megtudjuk, hogy mi az
igazi élet.
Apám szerint alkalmazkodni kell az időkhöz, anyám ettől a fejét fogja, megszólalt a bölcselő. A gyerektartás pedig nem ajándék, az jár neki, mert egyedül neveli a gyerekét, csak hogy apám el ne felejtse ezt az aprócska tényezőt.
Később döbbenek csupán rá, hogy együtt változtak a várossal, mely egyre szubkultúrálisan, emocionálisan be akar szippantani, de még egyelőre szándékosan nem hagyom magam.
Talán inkább költő leszek vagy pásztor terelgetve juhnyájamat, attól aztán tényleg kiborulna mindenki, de az is lehet,
hogy ezek után már semmin.
Helyesírásom elégtelen, mégis annyira gyöngyszem verseket, fogalmazásokat írok, hogy attól a legtöbb tanár majd padlót fog, és lehidal. A gyerekpszichológus szerint, akihez anyu vitt el egy óvatlan pillanatban beszélgetni kezd velem, és könnyen rájön, hogy millió és egy lelki sebem, sérelmem, rettegésem, félelem tornyosult fel bennem, amit egyedül több, mint valószínű, hogy képtelen leszek egyedül megoldani. Később a pszichológusnő - aki tudvalevően -, maga is egy húszas éveiben járó szupermodel bombázó, szexis nagyon hosszú lábakkal, és tetszetős mellmérettel könnyed társalgási stílusban, mintha csak a legújabb ételreceptet szeretné megosztani valamelyik barátnőjével közli anyámmal, hogy nagyon összetett, és bonyolult személyiség vagyok, és olyan intelligenciahányadosom van, ami miatt azonnal elitebb, művészibb sulit kellene váltanom, mire persze anyám jócskán forgatni kezdi a fejét, és rögtön kiül rajta a kissé értetlenkedő kifejezés: Miből? Hiszen minden súlyos pénzbe kerül!
Már nem rajzolok.
Biciklizem a városban iskola után.
Akármerre tekerek, egyforma házak, ugyanaz a betonszagú kipárolgás.
Az egyikben apám meg a szőke.
Elmegyek az ablakuk alatt, felnézek, elhúzott nejlonfüggöny.
Azután egy másik utca, játszótér, egy másik városrész, panelek szabályos elrendezésben. A telepiek engem néznek. Gyorsan tovább tekerek, még van idő sötétedésig.
A partra érve aztán elfogynak a házak, rajtam kívül itt senki nincs. Ami nem olyan, mint a lakótelep többi része valahogy kiesik a városból, mintha nem is ide tartozna.
Állok a szennyvízcsatorna felett el kellene határozni valamit.
Nem tudom, mi az a valami, csak érzem a nyomást a szívemen, a sok vért, ahogy belülről szorítja össze valami féltett kétségbeesés...

KOMPROMISSZUM NÉLKÜL

Belátom nem vagyok eléggé bátor,
bölcs már, hogy készen legyen
a további küzdve remélni,
hátha megjöhet majd nemsokára
a biztos segítség.
Túlságosan nyűgös
aggastyán-fáradt vagyok,
hogy szemben állhatnék
bármiféle lelki megújulásra,
önző kompromisszum-kiegyezésre.
Védett éveimet – ha voltak -,
külön-békék már ki nem kezdhetik.
Volt megsárgult fényképeim
mélyülő fiókokban
rejtőzködnek kíváncsi tekintetek elől,
és tanúskodnak hányatott,
sokszor hajótörött sorsomról.

Még most is épülgetnek
bennem fogságom hagymahéj-falai,
melyek egyszerre őriznek s védenek,
ha kell, ha nem.
Olyan könnyelműnek tűntek
a légből puffogtatott hamis szóbeszédek,
hülyegyerek mendemondák őszinteséget s tudatra-ébredést
nyerhetnének kik igazán barátaim
akartak volna lenni.

Született szárny-nélküliként
még így is bénán, beteg-sután
álldogálnék gyökérre záruló,
kérgesedő ujjaink körül
a szerelem-szeretet
gyorsan elszivárog az áhított,
de öntömjénező dicsfény
pedig hitelét vesztett.

Nézem mindenáron hírnévre,
ikerre, karrierre törekvő,
mohón törtető kortársaimat.
Formázzák, kozmetikázzák magukról
a szimpatikus online-profilokat;
a kedves, megértő közvetlenséget,
ami tán mindenkinek kijár.
Hibátlannak tetsző,
családias dedikálások a könyvnapokon,
író-olvasótalálkozók otthonias vázlatai,
mégis a szándékosan
lecsupaszított Valóság egészen más,
az Idő sosem szépíti meg
a dolgainkat, s nem is retusál.

Minden emberi tévedésünk
mögött kifeszítetten tetszeleg
látszat-megbánás s miközben
valamennyi barátságos
Janusz-arc mosolyra görbül
torz-grimasszal az ismeretlen ismerősök is
sokadszor a sarok,
emberek legvégén kullognak!

FILMFORGATÓK, KISCSIBÉK

Átkozott környék volt az. Afféle madárlátta, hontalan, ,,a kutya se jár arra szíveresen” környék.
Ellenőr, postás nem járt erre szívesen, a nyugdíjakat mindenki vagy elkérte a kiérkező, gyanakvó postástól vagy bement személyesen a postahivatalba érte.
A gyerekeken már korán meglátszott a gonoszságra való hajlam ha kérdezted, mi lesz belőlük, ha felnőnek, vagy focistát mondtak, vagy bűnözőt.
Ha tréfából fájdalmat okoztak a kevésbé szerencséseknek, és azok sírva fakadtak már tudni lehetett, hogy azok a gyerekek, akik csak vigyorognak, mosolyognak mások fájdalmain azokból hellyel-közzel nagy kópék, vagy börtöntöltelékek lehetnek.
Délután, ha az emberek a dombok felé fordították a tévé antennáit meg a rákötött, zizegő rézdrótokat, eltűntek a zizegő, kásás fekete-fehér felvételek, és majdnem szépen nézhető tévéképeket kaphattak az emberek.
Nem csoda, hogy akiknél rossz volt a vételi minőség azok felbátorodva átkéredzkedtek a szomszédba egy kicsit tévét nézni, és egy jót beszélgetnek az élet fontos problémáiról, míg aztán végül ott is ragadtak egész késő estig, gyakorta éjfél utánig is.
És érdekes módon igényesség mutatkozott meg még az egyszer tévéműsorok kínálatában is.
Főként kora este, amikor a gyerkőcök már aludni mentek. Ilyenkor rendszerint egy-egy amerikai krimi vagy jópofa tévésorozatot vetítettek, aminek vagy nem sok értelme volt, hogy az ember elfojtottan is betegre röhögte magát az újra és újra nyugodtan idézhető humoros poénbombáktól, melyre nagy általánosságban az amerikai televíziózási kultúra fel lett építve.
Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait, és elnyelte, magába szívta a zajokat, az eltévedt lépéseket és a horkolást is.
A düh, a méreg itt úgy szivárgott elő, akár egy lappangó betegség az emberek szívéből, ha nem vették észre még idejében. Ilyenkor kellett csak igazán a bölcsebb nyugdíjaskorúak segítsége, akik között azért akadt egy-kettő, aki úgymond bátran, és gyakorlatias kedvvel csendsítette le a puskaporos kedélyeket.
A kocsmában főként néhány borvirágos arcú, félig hajléktalan kinézetű melós ember ült, vagy támasztotta a pultot, és mivel a sör még olcsóságszámba ment, javarészt azt itták, akár még az ,,írd csak a számlámhoz!” – felkiáltásokkal is, bár utóbb senki sem kérdezte, hogy ki is fogja ténylegesen kifizetni a számlát?
A tolvajlást – bár igyekeztek a felszínen szigorúan megtorolni, és büntetni -, valójában ha a legtöbb embernek szüksége volt élelmiszerre, tűzifára az erdőből, vagy egyáltalán valami nélkülözhetetlennek látszó dologra, melytől az élete függött azt azért a helybéli közösség igyekezett támogatni, vagy segíteni.
Ha gyerekek, vagy fiatalkorúak voltak az elkövetők akkor a szokásos ,,ejnye-bejnye” dorgálások után némelyik hevesebb vérmérsékletű szülő még két kiadós nyaklevest is bátran kiosztott csemetéinek, hogy tanulják meg hogy is van a helyük a világ folyamatosan változó rendjében, mert ha már ennyire korán kezdik a megélhetési bűnözést nagy a valószínűsége annak, hogy semmire se viszik majd az életben, de helyette kemény börtönélet vár majd rájuk.
Érdekes módon néhány tévéstáb valósággal ki volt éhezve, hogy éppen a város eldugott kis madárlátta porfészkében készíthessenek ún. tényfeltáró dokumentumfilmet méghozzá szigorúan filigrán, fotómodelszerű riporter hölgyekkel, akik a magas tűsarkúban úgy egyensúlyoztak a főként földutakon, akár a lengőtornászok, vagy az alkalmi kötéltáncosok A környékbeliek szívélyesen megmutogatták a helyszíneket, friss vizet húztak a kútból, s még egy gyerkőcöt is adtak, mint afféle idegenvezetőt, ha a tévéseknek kedvük támadna elcsámborogni a messzibb, erdősebb, kihaltabb területekre.
A gyerekek természetesen egymást túlkiabálva, túllicitálva szerettek volna nyúlfarknyi szerephez jutva fel-feltűnni a tévében.
A több mint kétezer embert számláló stáb körül máris, mintha hirtelen támad nyüzsgés kerekedne tüstént legalább ötven főként anyuka jelent meg kicsinosított csemetéjével együtt, és persze nem győzték agyba-főbe dicsérni az adott gyerkőcöket, hogy mennyire példás, jeles tanulók, meg, hogy mennyire tehetségesek.
Hát annyi bizonyos, hogy csóválták is a fejüket meglehetősen gyakorta erre az elhamarkodott kijelentésre a stábtagok, és hogy nyugalom legyen a helybéliek között a rendező még abba is belement, hogy minden gyerkőccel egy afféle személyes próbafelvételt készített az adott operatőrrel.
Ha valakit megkérdeztek, és a kamerás ráirányította azt a formátlan készüléket, úgy ügyeskedtek, hogy nekik a mesélő háta mögött legyen dolgunk, virágot szedjenek vagy csupán csak arra lődörögjenek.
Többször is azzal kergettek el, hogy ez nem gyerekeknek való, de mi mindig visszamentek – mert utóbb kiderült az egyik srác faterja cipelte a filmesek jó néhány felszerelését és senki sem akarta hagyni, hogy éppen őt felejtsenek ki az egész felfordulásból -, amíg filmes úgy nyüzsgött akár a méhek a kaptárak körül.
Voltaképpen a pityergés hozta meg az első igazi szerepét néhány gyerkőcnek, amit fegyelmezetten, szemüket a rendezőről le nem véve játszottak végig.
- Jól van kis tündérem… nincsen semmi baj… - noszogatta, igyekezett biztatni az adott rendező az egyik jócskán halálra rémült, megszeppent tökmag kislányt, akinek a kis pofiját még valami koromszerű masszával is rendesen bemázolták, hogy később majd a filmen még drámaibb, még felkavaróbb hatást érhessenek el vele.
- Rendben, emberek! – kurjantotta el magát a kopasz, bajszos rendező. – És forog! – azzal az operatőr már annyira közel igyekezett venni a sírós kislányka könnycseppjeit, mintha valósággal közvetlenül ott lett volna mellette.
Az alig ötperces kis snittet vagy még legalább egy tucatszor rögzítették. Különleges fényviszonyok között is, mert mint a rendezőasszisztens megfogalmazta látniuk kell, hogy a film miként idomul bele saját környezetébe.
A gyerkőcök többsége már nem tartotta magát gyermekeknek, de még azért jócskán irtóztak a felnőttek közelségétől.
Persze ez egyben azt is jelentette, hogyha bármelyik gyerek titkon az éjszaka leple alatt miközben a szülei édesded álmaikat aludták ellopott néhány szál cigit a faterjától, hogy elszívja és letüdőzze, ám legyen.
Ugyanakkor a legtöbben ösztönösen féltek a másik város határánál fekvő erdőszéltől, ahol furcsa dolgok történtek…
Néhány éve például egy medve bukkant fel arrafelé szinte a semmiből, és a helyi vadásztársaság persze mindenkit igyekezett kellőképp megnyugtatni, hogy a medvék csupán csak élelmet keresnek maguknak, és főként bocsaik számára, aztán tovább mennek, ám azért a gyerekek, és a tinédzserek között még évekig beszédtéma maradt.
Főként akkor, ha az ember tizenhét lett váratlanul, és egyre jobban küszködött titokban a kangörcseivel, és mindenképpen szerette volna a iskola leggyönyörűbb lányát elhívni egy kalandos randira, akkor – több mint valószínű -, hogy a világért sem szeretett volna összeakadni egy 355 kilós medvével.
Néhány nap után piros betűs plakátok jelentek meg a villanyoszlopokon, hogy a kerületi moziban levetítik a gyerkőcökkel készített filmet.
Bár a vetítés kezdetét hétre írták ki, a terem már hatkor megtelt cigarettafüsttel, türelmetlen csoszogással.
Hétköznap egy alkalommal, ünnepek előtt viszont kétszer is bejött a gépész, a fennmaradó időben biliárdozni lehetett a vetítőlyuk alatti, elkerített részen, de bálokra is kiadták a termet meg gyűlésekre is.
Negyed nyolckor álomszépséges estélyi ruhában a rendező egyik asszisztens hölgye állt a vászon elé, és megköszönte a segítséget, amivel a helyiek hozzájárultak ehhez a szép és tanulságos alkotáshoz. Azt is mondta, hogy a film valamilyen mediterrán ország fesztiválján több díjat kapott, de ezt senki sem hitte el, elvégre a legtöbb filmes egyedül csupán csak a saját hasznát és az adott filmstúdió érdekeit lesi.
Máig nem emlékszem, hogy mi volt abban a filmben, mert ott, ahová mi kaptunk helyett oda alig érhetett el a hang.
Amint ismerős, az eredetinél akár háromszor nagyobb arc bukkant föl a vásznon, füttyök és bekiabálások hallatszottak a sorokból, a szereplők egymást bökdösve kommentálták saját magukat.
Vihogtak zavart pislogásokon, az egyik töpörnyűalakú kisfiú dadogó igyekvésén, aki feltétlenül meg akarta mutatni a stábnak, hogy képes egy párizsis zsömlét egy harapással lenyelni, úgy hogy nem fullad meg.
Az a nyilalló, gyötrő érzés mégis megmaradt mindenkiben amikor az arcok felbukkant a rebbenő képek között.
Mindenki vérprofi, tökéletes alakítás nyújtott: könnyed, mentes mindennemű modorosságtól és cirkalomtól.
Úgy tűnt, mintha a legtöbb gyerek kicsit kilépett volna gyerekkori kötöttség mögül.
Az ember minél jobban, és intenzívebb mélységekben gondolja át saját gyerekkorát sokszor úgy érezheti, mintha tökéletesen egyedül maradna önző problémái többségével.
A filmes stáb nagyjából három-négy hetet töltött a madárlátta kis községben, és mikor befejezték a forgatást főként a gyerkőcök mint a régi családtagokat alig akarhatták elengedni őket. Cserébe csokit, és gumicukrot kaptak.
Amikor a gyerekek megéheztek jóformán bármelyik házhoz betérhettek mert tudták nagyon jól, hogy sosem maradnak éhen, már kész volt a vacsora. Sült kolbászt ettek, kenyérrel, és héjában főtt krumplival, ami köszönhetően a szaftos, ízletes kolbászzsírnak mintha egyúttal gasztronómiai védőréteget is képezett volna a burgonya kérgén, és ettől csak még finomabb lett az étel.
A kenyérbelével kimártogatták a lábast, és megköszönték az ételt.
Azt rebesgették, hogy néhány gyerek később kamaszként felköltözött Pestre, hogy megpróbálkozzanak a Színművészeti felvételiével. Nem lehet pontosan tudni, hogy kiknek sikerülhetett, és vajon kik maradtak hoppon, vagy csupán csak kifogták a pechszéria lapokat mindenesetre egyszer éppen a Rákóczi úton sétálgatott az egyik gyerekből felcseperedett felnőtt fiatalember, amikor régóta nem látott gyerekkori kislány ismerősét vélte felfedezni az egyik mozis plakáton.
Titkon arra gondolhatott: ,,Vajon emlékszik-e még a kislány a gyerekkorára, és legkedvesebb barátaira, vagy az is csupán múltjának szerves része lett-e?!”

INGATAG SZÍVEK

Csonka Ottó úgy tervezte, hogy a felesége születésnapján rukkol elő a bejelentéssel. Elgondolta hát náluk lesz a felesége húga is, a felesége kitölti a méregdrága Don Peri-non pezsgőváltozatot, melyről igazság szerint egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy valóban francia import lenne-e?
Ottó csendít majd a felesége poharával, mondván: Jó volt, hogy találkoztunk, de most már mindkettőnknek az lenne jobb, ha nem találkoznánk soha többé!...
Szó se róla! Valósággal rajongásig imádta, és szerelmesen szerette a feleségét, mintha még mindig kamasz éveiben járna, holott nemrég múlt negyven. Mégis úgy érezte, mintha kikopott volna valami igen-igen fontos érzelem a mázsás hétköznapokból, amire talán mindkettőjüknek nagy szükségük lett volna. Neki talán különösen, hiszen párkapcsolatukban Ottó volt az érzelmesebb, mindent túlzásokba vivő lelki fél.
Mire azonban tényleg a koccintásra került volna a sor, Ottó feleségének olyan jó kedve kerekedett a vélhetőleg nagyon jó minőségű pezsgőtől, hogy vágyaktól kezdett csillogni mogyoróbarna egzotikus szeme, és flörtölő szempilla-rebegtetéssel jelezte, hogy bizony-bizony nagyon szívesen ágyba bújna nagyon szőrös, sok esetben gusztustalan urával.
Felesége fél nyolc előtt öt perccel hányt először, az még simán ment, nyolckor viszont úgy érezte: itt a vég.
Ottó végül úgy döntött, hogy mondókáját későbbre halassza; gyöngéden betámogatta feleségét a hálószobájukba, betakargatta, akár egy gyereket.
„Pihenj le egy kicsikét" - mondta nyájasan távozóban gyengéden megcsókolta felesége kipirult homlokát.
„Szeretem, mikor részeg vagy, mert legalább olyankor megengeded, hogy kedvemre ápoljalak!"
- kimerülten, elgyötörten nézett a felesége után, nem bánná, ha ez egyszer tényleg mellette maradna az asszony, gondolta, nem bánná, ha szorítaná a kezét, természetesen nem pátyolgatóan, ó, egyáltalán nem, csak virrasztanának együtt, hallgatva mélyen, akár a szerelmes cinkosok.
Persze ő egyszer még meg fogja mondani Annának, amire régóta készül! Ami késik, az nem múlik.
Még hallotta a felesége halk szuszogó hangjait „mintha azt hinné az ember, hogy talán még mindig szereti őt, csupán az időzítés, és a szituáció nem stimmel” - töprengett miközben az este váratlanul ráereszkedett.
Mert nyár volt akkor éppen, amikor először találkozott élete asszonyával.
A nő éppen akkor szakított a nagyon jóképű üzletemberrel, ő, pedig nemrég kecmergett ki egy olyan felszínes kapcsolatból, ami csupán két ember külsőségeiről szólt.
Volt barátnője vállalkozást csinált, és keményen igyekezett megszorongatni üzleti partnereit, hiszen ha nem ő teszi meg a kezdő támadó lépést, egyre nagyobb lett volna a tartós rizikója, hogy a nagy cápák szinte azonnal bedarálják.
Ottó csupán csak szórakozásból kellett neki, hogy lássák az ismerősei, hogy bárkit megkaphat magának, akit csak akar.
Ottó egy pillanat alatt (olykor mennyi minden belefér egyetlen pillanatba, máskor meg az egész napba semmi sem! - gondolja mellékesen) visszalapozza magában a tegnapelőtt estét.
Ő csupán egy elégedett párkapcsolatot, egy biztonságot hátteret szeretett volna elsősorban saját magának, amire gyakorlatilag a legtöbb átlagember is óhatatlanul vágyakozna.
Csupán azzal a kikötéssel, hogy ő mindennek hajlamos volt túlságosan is nagy feneket kerekíteni.
Észre se vette, csak amikor szájbarágósan az egyik közös ismerősük félrehívta őt, és diplomatikusan közölte vele, hogy a felesége titokban meglátogatta exét, és bizony kiadós temperamentumosság mellett be is olvasott neki kisebb fenyegetési célzattal, miszerint: kopjon le egyszer és mindenkorra a férjéről különben nem tudja mennyi időbe telik, de kiadósan móresre fogja tanítani, és el is intézi, de úgy ám, hogy azt megemlegeti!
Úgy érezte abban a percben, hogy asszonya védelmet kínált fel számára újfent halálosan bele is szeretett. Miért ne lehetett volna ez igaz?! Hiszen minden annyira egymásból következett, hogy sokkal inkább az lett volna újdonság, vagy szenzáció, hogyha a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amire az ember nem számíthat.
„Emlékszel a karláncomra, mikor elszakadt, és mi meg azt gondoltuk, hogy vége mindennek?! Én pedig imádtam, hogy azonnal majdnem sírva fakadtál, mint egy nagy gyerek, mert nem lehetett csak úgy egyszerűen rendbe hozni egy karláncot. " - olvassa ki saját átélt emlékeit saját lelkiismeretéből Ottó.
Délután fél négy. A szél az ablaküveghez vágja az esőpermetet, a cseppek megindulnak, bekapja egyik a másikat, s már pocakosan siklanak tova, belülről nézve olyan az üveg a ráeső fényben, mintha ragacsos csigák mászták volna meg.
„Túlságosan nagy lett a por a lakásban!” - gondolja Ottó. - A levegő bakapehelyrészecskéi változhattak, az a baj Attól köhécsel úgy, akár egy göthös tüdőbeteg!"
„Ki lehet bírni, csak tartsd a kapcsolatot - motyogta magának - , nyújtózz, amikor nyújtózni kell, és gömbölyödj össze, amikor kell jó, fog ez menni!"
Egy azonban biztos, a nyár vége túlontúl mocskos, zivataros volt; galambdúcok jutnak róla eszébe (nem tudná megmondani, tényleg látta is azokat a dúcokat vagy csupán álmodta egy szörnyű éjjel)
Másnap, honnan-honnan nem, megjelent a színen az ex barátnője Gabi.
- Látom nálad semmi sem változik! Még mindig saját szánalmas kis életed foglya vagy! - jelenti ki, mint akinek mások élete felett is hatalma van.
- Már megbocsáts, de ha azért jöttél, hogy sértegess és megalázz, akkor jobb, ha máris elmész! Nem tűröm el többet! - hangja önmagát is meglepi. Egyszerre komoly, és határozott, mint egy negyvenedik évét betöltött, érett ember.
Úgy tűnt most viszont Gabin van a sor, hogy bűntudatot keltve számon kérje:
- Az a helyzet bébi, hogy te mindig is egy kis szánalmas, kisstílű csóringer alak voltál! Nem is értettem saját magamat, hogy miért kedveltelek annyira! -mintha önmagához beszélne, és nem volt barátjához. - És a hetyke cuki pofa feleséged merre van, ha szabad kérdeznem?! - néz körül kutatón a lakásban, miközben odasomfordál a tágas, mennyezetig érő könyvespolchoz, és leemel találomra néhány kötetet.
- Ha tudni akarod pihen, mert nagyon sok munkája van, és szeret a maximalizmusra törekedni, ami viszont rólad egyáltalán nem mondható el! - adja vissza exének a feldobott labdát, és csak remélni tudja, hogy leáll majd a további gyilkos piszkálódásaival.
- Jaj, hát ez nagyon sajnálatos! És mondd csak mi a foglalkozása? Talán kínai masszőr, vagy férfigyógyász? - vihog gusztustalan előálló kapafogaival. Mintha egy pókhálós performacet adna elő.
- Most még udvariasan megkérnélek, hogy vegyél vissza a viselkedésedből, és állítsd le magad... - kéri, bár zöldesbarna szemiben szikrák villannak.
- Ó ha! - lepődik meg. - Hátrább kispajtás az agarakkal! Most akkor te fenyegetsz engem, mi?! Ha nem mondtam volna még neked fekete övem is van! Bármikor elbánok egy hozzád hasonló nyápic, gyáva alakkal! - jelenti ki, és tüntetőleg féloldalas harci támadóállásba lendíti magát. Most nagy a veszélye, hogyha Ottó nem lesz résen könnyen a mogyoróival fizethet meggondolatlanságáért.
- O.K. Bocsánatot kérek! Így már megfelel?! - kérdezi nyíltan. Mintha már nem is félne ex barátnőjétől.
- Ezt neked nem hiszem el, de mondjuk kezdetnek nem is rossz! - csettint a nyelvével. - Légy kedves és mondd meg a cucikádnak, hogy üdvözlöm, és jó volna összefutni vele egy kávéra, vagy valami hasonló! Pár, szépfiú! - a levegőbe dob egy csókot, majd, mintha egy lebegő felhő volna kilibeg a bejárati ajtón. Ottó tüstént odarohan, és az összes zárat, ami csak van az ajtón gondosan bezárja. Ide még véletlenül se jöjjenek vissza sok lelki ebből vérző múltjának szereplői.
Nem volt igazán nyugodt. „Mi a fészkes fenének kellett nekem ennyire jónak lenni! - bosszankodott.
A női bugyik látványa valahogy mindig is megnyugtatta. Mintha egyszerre biztonságot, és ugyanakkor menedéket is jelentettek volna számára ezek az egyszerűségükben is meglepően egzotikus fehérneműk. Pláne, amikor felesége egyszer bement egy szexshopba, és meglepte egy igazán vadítóan dögös, szexis, provokatívan pikáns, csipkés főkötős darabbal, hogy aztán jócskán elfoghassa urát a kisebbrendűségi komplexus amiatt, hogy képtelen megfelelő szakértelemmel kibontani az erotikus ruhadarab pántját. Gyönyörű felesége bezzeg előbb csupán halványan kuncogott ezen, majd amikor már nm bírt magával azonnal hahotázni, és kuncogni kezdett.
- Semmi baj édes szívem! Segítek! - mintha megszűnt volna egy füst alatt minden fölösleges, értelmetlen ellenállás. Aztán, amikor bombázó felesége meztelen volt Ottóban még a vérkeringés is megállt. Még sosem látott ennyire valódi, és igazi nőt, aki egyedül csakis őt szereti, és senki mást.
Sehogy sem tudta megérteni, hogy miért iszik valaki, aki nem bírja az alkoholt, vagy másként már nem tudja feloldani a gátlásait.
Ebben a minutumban úgy érezte: egy félelmetesen mély és félelmetesen sötét verembe dobták, s fölül most eresztik rá a súlyos, rozsdás vasrácsot.
Egy mozdulatlan árny mintha kényszerítette volna: álljon a lábára, szedje össze magát, lépjen be a folyosóra, és vágja oda, vágja a volt ex barátnője arcába:
,,Édesem! Nem tűröm, hogy megalázz!”
De Ottó - úgy tűnt -, görcsösen ellenállt.
Rettenetesen félt ugyan, hogy mindennek vajon mi lesz a hozadéka, vagy a következménye?
Ez a felkínált stratégia szinte megrészegítette.
Tulajdonképpen már ott tartott, hogy fölpattan... Ugyanakkor látta a feleségét is fölpattanni.
Mintha a hétköznapok egyre inkább összefolytak, összemosódtak volna. Mégis hogy jutottak odáig, hogy az egymásért való kölcsönös szeretet, szerelem olyan sablonos, monotonná vált, mintha csak mindketten háztartási automaták lennénk?! - töprengett.
Ottó legalább tizenötször levetítette magában ezt a jelenetet, s utána még szomorúbb lett, mint volt.
Végül csak így, ilyen szomorúbbnál szomorúbban kuncsorgott vissza meghitt lakásuk védett falai közé s ballagott át a konyhába; éjfél elmúlt;
,,Persze hogy csak téged szeret te idióta tökfej!” - mormolta magában, s majdnem elbőgte magát, amikor a felesége kipirult arccal, csillogó szemekkel a nyakába ugrott:
- Drágám! Annyira jó vagy hozzám! Meg sem érdemellek!