KOMPROMISSZUM NÉLKÜL

Belátom nem vagyok eléggé bátor,
bölcs már, hogy készen legyen
a további küzdve remélni,
hátha megjöhet majd nemsokára
a biztos segítség.
Túlságosan nyűgös
aggastyán-fáradt vagyok,
hogy szemben állhatnék
bármiféle lelki megújulásra,
önző kompromisszum-kiegyezésre.
Védett éveimet – ha voltak -,
külön-békék már ki nem kezdhetik.
Volt megsárgult fényképeim
mélyülő fiókokban
rejtőzködnek kíváncsi tekintetek elől,
és tanúskodnak hányatott,
sokszor hajótörött sorsomról.

Még most is épülgetnek
bennem fogságom hagymahéj-falai,
melyek egyszerre őriznek s védenek,
ha kell, ha nem.
Olyan könnyelműnek tűntek
a légből puffogtatott hamis szóbeszédek,
hülyegyerek mendemondák őszinteséget s tudatra-ébredést
nyerhetnének kik igazán barátaim
akartak volna lenni.

Született szárny-nélküliként
még így is bénán, beteg-sután
álldogálnék gyökérre záruló,
kérgesedő ujjaink körül
a szerelem-szeretet
gyorsan elszivárog az áhított,
de öntömjénező dicsfény
pedig hitelét vesztett.

Nézem mindenáron hírnévre,
ikerre, karrierre törekvő,
mohón törtető kortársaimat.
Formázzák, kozmetikázzák magukról
a szimpatikus online-profilokat;
a kedves, megértő közvetlenséget,
ami tán mindenkinek kijár.
Hibátlannak tetsző,
családias dedikálások a könyvnapokon,
író-olvasótalálkozók otthonias vázlatai,
mégis a szándékosan
lecsupaszított Valóság egészen más,
az Idő sosem szépíti meg
a dolgainkat, s nem is retusál.

Minden emberi tévedésünk
mögött kifeszítetten tetszeleg
látszat-megbánás s miközben
valamennyi barátságos
Janusz-arc mosolyra görbül
torz-grimasszal az ismeretlen ismerősök is
sokadszor a sarok,
emberek legvégén kullognak!