MÁSODIK GYEREKKOR AVAGY GYEREKES NOSZTALGIA

Talán azzal kezdődött, hogy rendeltem egy piszok drága robotot az interneten.
Ha a dollárt 380 Ft-ban számoljuk, akkor körülbelül száztízezer forintot tett ki, és gyorsan kihozták.
Az adott robot Voltron volt az Univerzum védelmezője című rajzfilmsorozat kultikus akciófigurája, méghozzá eredeti színekben, és robotoroszlánokból összeállítva, melyek bármikor visszaalakíthatóak egyszerű oroszlánokká, már ha az örök gyerek-ember úgy döntene, hogy kicsit már megunta aznapra az egész alakos robotváltozat bámulását.
Nem egyedül a saját magam örömszerzése járt a fejemben; sokkal inkább az, hogy igenis merjek önállóan cselekedni, ami boldogsághormonokat szabadíthat fel a szervezetemben, és ugyanakkor minden esetben kisebb önbizalomhiány felturbózásával is jár.
De hát kérdezem én a kedves olvasót, hogy melyik épeszű felnőtt, negyvenes évei elején járó férfi áldoz kisebb vagyont egy nyamvadt műanyagból készített robotjátékra, amit a mostani játékkonzolhoz szokott gyerekgeneráció jóformán szinte azonnal megun, és kiselejtez?!
Imádott, gyönyörűséges barátnőmnek még így sem mertem azonnal szólni róla. Képzelem mi történt volna:
- Szia édesem! Milyen napod volt a melóban? Figyelj csak kicsim! Szóval az a nagy harci helyzet... - mély levegő -, hogy vásároltam egy játékrobotot, aminek, hogy is fogalmazzak... meglehetősen borsos az ára... - tördelem folyamatosan mind a két kezem, izzadok akár egy tajtékos víziló, és emellett - ahogy szokásom volt már gyerekkorom óta -, valósággal veszettül forgatom a szemeimet, hiszen még nem tudhatom, hogy aznap gyönyörű barátnőm vajon bal vagy jobb lábbal kelt-e fel?!
- Semmi baj drága! Ha ez volt életed minden vágya! - néz rám fürkészőn, kíváncsian, mint aki máris legtitkosabb gondolataimba is masszívan belelát.
Végül - úgy tűnik -, már ő sem bír a kíváncsiság mindent behálózó, tartós érzéseivel, mert felteszi a megkerülhetetlen, végzetszerű kérdést: - Mondd csak? Mennyibe is került?!
- Ö... szóval az úgy volt, hogy lehetett dollárban, és forintban is fizetni... - dadogok, majd végül kinyögöm a végösszeget: - Hát úgy körülbelül 299 dollárt kóstált.
- Bocsáss meg... hogyan??? - látszólag egzotikus mogyoróbarna szemének írisze valósággal úgy kitágítja önmagát, mintha azonnal beakarna börtönözni. Komoly, mégis fenyegetőnek látszó tekintete valósággal sarokba szorít, de úgy, hogy nem merek se köpni, se nyelni.
Igyekszem türtőztetni magamat, hogy remélhetőleg egyetlen könnycseppet se ejtsek el, ám barátnőm egyébként is érzi háborgó, nyughatatlan lelkem változásait, mert felkel, kinyújtóztatja enyhén elzsibbadt végtagjait, akár egy párduc, vagy macska; odalép hozzám, gyöngéden megölel, és megcsókol. Szándékosan megnyújtja a romantikus csókot, mint aki nagyon szerelmes egy ilyen magamfajta Pán Péter komplexussal, és soha fel nem növő gyerekességgel küszködő lúzer ostoba pasiba, mint amilyennek nagyon sokszor önkéntelenül is látom magam.
- Finom ízed van hmm nyami... - bontakozik ki hosszú percek után a csókból, mint egy orchidea-virágszirom. - És megnézhetem azt a különleges játékszert? - huncutan kacsint, mint aki már titokban előre látja maga előtt a dolgokat, ám másnak, így nekem sem szólhat róla.
Kicsit megsértődök a ,,játékszer” fogalmán. Ez nem csak egy egyszerű, szánalmas, kisstílű mütyür! Hanem egy valódi, eredeti akciófigura, amiért a nyolcvanas évek gyerekpopulációja valósággal ölni tudott volna, ha mondjuk 1984-ben karácsonyra bármelyik szülő egy valamelyik ünnepi alkalomra egy ilyen játékkal kedveskedik túlzottan is kíváncsi, és mohó csemetéjének.
Szinte látom magamat dinómintás pizsamámban, amikor a karácsonyfa szomszédságában egy közepes méretű LEGO-készlettel valósággal madarat lehetett volna velem fogatni, és persze eszem ágában sem volt addig elfogyasztani a karácsonyi menüt, amíg valami különleges, számomra ritka becses dolgot nem építek a műanyag építőkockákból.
Gyönyörű barátnőm még mindig türelmesen vár, holott talán még nekem sem vallaná be, hogy legalább annyira izgatott, és nagyon kíváncsi, mint jómagam. Egy közepesnél nem nagyon gusztustalan bézsszínű kartondobozt veszek elő, és hozom a tapétavágó késemet, melyet nem tapétázásra szoktunk használni.
Annyira izgulok, vagy valósággal meg-megremeg a kezem, mint valami elfuserált narkósnak, amikor hozzá akarok érni a doboz fedeléhez. Végül barátnőm gyöngéd, de határozott keze segít. Együtt fogjuk a kést és óvatosan leheletfinoman vágjuk fel a doboz tetejét, mint amikor az ifjú pár tortabontást csinál a szertartás után.
Óvatosan kinyitjuk a fedelet, amiben nagy méretű tört fehér habszivacsok gondoskodnak az áru sérthetetlenségéről, bár nagyon úgy tűnik nekem, hogy a repülőtér biztonsági személyzete még így is felturkálta az egészet és belerondított a sértetlen csomagolásba. Végül aztán feltárul a sötét fekete doboz, melyen maga az Univerzum oroszlános robotvédelmezője díszeleg, majd egy téglalap alakú átlátszó fólián belül ott vannak a robotoroszlánok, melyeket talán még össze kellene rakni, mert most csupán összehányt tartós műanyag alkatrészek egész sorozatának tűnnek.
- Hát... mi tagadás... ezzel még sok melónk lesz... - jegyzem meg, csak úgy a magam számára. Barátnőm átölel, és láthatólag annyira büszke rám, és elégedett, hogy olyan szerelmesen bámul, mintha legalább is félisten, vagy Herkules lennék. Most piszok egy mázlista vagyok, amiért egy bombázó istennőt tartok a karjaimban, jogosan!
- Annyira szeretem, amikor visszaváltozol örök gyerekké! - jegyzi meg, majd óvatosan segít a kartondobozból a számtalan színes műanyag alkatrészeket kivenni a védőfóliák szorításából.
Még így is legalább húsz percig eltart mire mindent kiveszünk a tetszetős dobozból. Látszik, hogy egy amerikai játék fényévekre megelőzi Kelet-Európai versenytársait még ebben az egyszerű tényben is.
Mintha kincseket dédelgetnék a kezeim között. Pulzusszámom valósággal máris az egeket verdesi. Folyamatosan az a gyerekkori kép lebeg a szemem előtt, amikor először láthattam egy német nyelvű rajzfilmcsatornán a kultikus robotos rajzfilmet, ami akkor szenzáció, és újdonság is volt egy személyben. Másnap aztán a suliban mintha benső titkot őrizgetnék úgy járkáltam osztálytársai között, mint aki szellemi érettségében kicsit még különlegesebb is, mint az átlag.
Barátnőm óvatosan elkezdi összerakni az apró alkatrészeket. Úgy néz ki pontosan ért hozzá, hiszen az egyes színeket nem lehet eltéveszteni. A piros a piroshoz, a kék a kékhez, a sárga a sárgához és így tovább. Szinte élvezet csak hallgatni is, ahogy a stabil műanyag alkatrészek összeilleszkednek pattintó hangot hallatva, és én talán sosem lehettem még ennyire felszabadult, boldog és elégedett.
Nagyjából egy bő másfél óra múltán mind az öt oroszlán teljes harci felszerelésben előttünk nyújtóztatja végtagjait. Most jöhet a folyamat kicsit kényesebb része. Miként lesz az öt oroszlánból egy harci robot? Mi sem egyszerűbb ennél. Össze kell őket rakni valahogy. Persze a használati útmutató valahogy elkerülte a készítők figyelmét, ami miatt kisebb masszívnak látszó kétségbeesés és páni félelem uralkodik el rajtam. Szerencsére barátnőm még ebben is szakértő. Mutatja, hogy kihúzza az egyik oroszlán tört fehér műanyag végtagjait, majd a két karmát behajítja és már kész is az egyik, hogy a robotnak karja legyen. Mire szépen végig zongorázik az összes többi oroszlánon következik a végső finálé. Az öt oroszlán összeillesztése.
- Na akkor életem rajtad a sor! Hogy is láttad a rajzfilmben? - tekint rám kérdőn.
- A fekete oroszlán testére kapcsolódtak rá a többi oroszlánok. - felelem.
- Akkor mi is ezt fogjuk csinálni. - barátnőm megfogja talán a legnagyobb oroszlánt a többi között, és átalakított testére óvatosan bepattintja előbb a zöld és piros szintén átalakított oroszlánokat, melyek már inkább robotikus karoknak tűnnek, aztán jöhet a kék és a sárga oroszlán, ami a lábai lesznek. Amikor pillanatok alatt mindennel készen van, már áll a robot fenségesen, rendületlenül, igen ám, de még hiányzik a feje, amit a fekete oroszlán fejének megnyomásával máris egy robotfej bukkan elő a semmiből. Ebben a percben megszületett Voltron!
- Tessék drágám! Szerintem csúcs-szuper lett! - barátnőm kicsit hátrébb megy, aprólékosan szemügyre veszi. Ténylegesen fantasztikus látványt nyújt. Mintha titkon engem is védelmezne.
Hátrébb lépek én is párat, és percekig szóhoz sem jutok. Ez hihetetlen és fantasztikus! Annyi évtizedek végig várni egy egyszerű, ártatlan játék miatt.
- Most meg mi van?! - kérdezi egy kis idő után, mint aki kissé zokon veszi, hogy egyedül csak a játékommal vagyok hajlandó foglalkozni, és nem vele.
- Tényleg semmi... - igyekszem megnyugtatni. - Figyelj csak! Kicsit lelkiismeret-furdalásom van, ami miatt ennyit kifizettem egy játékért. - vallom be lehorgasztott, szánalmas fejemmel. Ő felemeli fejemet, mélyen a szemembe néz:
- Látod pontosan ezért szerettem belé! A pénzzel pedig ne foglalkozz.
Lája rajtam a tökéletesen átszellemült, gyermeki ujjongást és a felszabadultságérzést, melyet sosem próbáltam meg előtte leplezni. Később a nap folyamán írható DVD-t veszek elő, amin az eredeti Voltronos szinkronizált rajzfilm van rajta, pedig barátnőm perfekt angol is. Berakom a DVD-lejátszóba, míg barátnőm hoz két nagy tál popcornt, mert úgy igazi a mozizás, ha az ember megadja a módját, s bár a felvétel valósággal őskorinak hat, mégis újból annak a hat éves gyereknek érzem magamat, aki megengedte önmagának, hogy kíváncsi játékosságával rácsodálkozhasson a világra. Barátnőm szorosan mellém bújik. Úgy mondjuk ,,bekuckózza” magát mellém, és amikor egy-egy izgisebb rész jön, mint amikor a gonosz flottaparancsnok leakarja igázni tokkal-vonóval az Erusz-golygót, mint egy lelkes kislány egyszerre ujjongva visít, hogy vajon a jók győzni fognak-e?!
Vajon majd gyerekeink is így fogják gondolni ezt az egészet, vagy ők már egy modernebb, cyber-alapú generáció tagjai lesznek, akiknek - látszólag legalább is -, semmi közük a klasszikus rajzifilmes nosztalgiákhoz.