KOMPROMISSZUM NÉLKÜL

Belátom nem vagyok eléggé bátor,
bölcs már, hogy készen legyen
a további küzdve remélni,
hátha megjöhet majd nemsokára
a biztos segítség.
Túlságosan nyűgös
aggastyán-fáradt vagyok,
hogy szemben állhatnék
bármiféle lelki megújulásra,
önző kompromisszum-kiegyezésre.
Védett éveimet – ha voltak -,
külön-békék már ki nem kezdhetik.
Volt megsárgult fényképeim
mélyülő fiókokban
rejtőzködnek kíváncsi tekintetek elől,
és tanúskodnak hányatott,
sokszor hajótörött sorsomról.

Még most is épülgetnek
bennem fogságom hagymahéj-falai,
melyek egyszerre őriznek s védenek,
ha kell, ha nem.
Olyan könnyelműnek tűntek
a légből puffogtatott hamis szóbeszédek,
hülyegyerek mendemondák őszinteséget s tudatra-ébredést
nyerhetnének kik igazán barátaim
akartak volna lenni.

Született szárny-nélküliként
még így is bénán, beteg-sután
álldogálnék gyökérre záruló,
kérgesedő ujjaink körül
a szerelem-szeretet
gyorsan elszivárog az áhított,
de öntömjénező dicsfény
pedig hitelét vesztett.

Nézem mindenáron hírnévre,
ikerre, karrierre törekvő,
mohón törtető kortársaimat.
Formázzák, kozmetikázzák magukról
a szimpatikus online-profilokat;
a kedves, megértő közvetlenséget,
ami tán mindenkinek kijár.
Hibátlannak tetsző,
családias dedikálások a könyvnapokon,
író-olvasótalálkozók otthonias vázlatai,
mégis a szándékosan
lecsupaszított Valóság egészen más,
az Idő sosem szépíti meg
a dolgainkat, s nem is retusál.

Minden emberi tévedésünk
mögött kifeszítetten tetszeleg
látszat-megbánás s miközben
valamennyi barátságos
Janusz-arc mosolyra görbül
torz-grimasszal az ismeretlen ismerősök is
sokadszor a sarok,
emberek legvégén kullognak!

FILMFORGATÓK, KISCSIBÉK

Átkozott környék volt az. Afféle madárlátta, hontalan, ,,a kutya se jár arra szíveresen” környék.
Ellenőr, postás nem járt erre szívesen, a nyugdíjakat mindenki vagy elkérte a kiérkező, gyanakvó postástól vagy bement személyesen a postahivatalba érte.
A gyerekeken már korán meglátszott a gonoszságra való hajlam ha kérdezted, mi lesz belőlük, ha felnőnek, vagy focistát mondtak, vagy bűnözőt.
Ha tréfából fájdalmat okoztak a kevésbé szerencséseknek, és azok sírva fakadtak már tudni lehetett, hogy azok a gyerekek, akik csak vigyorognak, mosolyognak mások fájdalmain azokból hellyel-közzel nagy kópék, vagy börtöntöltelékek lehetnek.
Délután, ha az emberek a dombok felé fordították a tévé antennáit meg a rákötött, zizegő rézdrótokat, eltűntek a zizegő, kásás fekete-fehér felvételek, és majdnem szépen nézhető tévéképeket kaphattak az emberek.
Nem csoda, hogy akiknél rossz volt a vételi minőség azok felbátorodva átkéredzkedtek a szomszédba egy kicsit tévét nézni, és egy jót beszélgetnek az élet fontos problémáiról, míg aztán végül ott is ragadtak egész késő estig, gyakorta éjfél utánig is.
És érdekes módon igényesség mutatkozott meg még az egyszer tévéműsorok kínálatában is.
Főként kora este, amikor a gyerkőcök már aludni mentek. Ilyenkor rendszerint egy-egy amerikai krimi vagy jópofa tévésorozatot vetítettek, aminek vagy nem sok értelme volt, hogy az ember elfojtottan is betegre röhögte magát az újra és újra nyugodtan idézhető humoros poénbombáktól, melyre nagy általánosságban az amerikai televíziózási kultúra fel lett építve.
Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait, és elnyelte, magába szívta a zajokat, az eltévedt lépéseket és a horkolást is.
A düh, a méreg itt úgy szivárgott elő, akár egy lappangó betegség az emberek szívéből, ha nem vették észre még idejében. Ilyenkor kellett csak igazán a bölcsebb nyugdíjaskorúak segítsége, akik között azért akadt egy-kettő, aki úgymond bátran, és gyakorlatias kedvvel csendsítette le a puskaporos kedélyeket.
A kocsmában főként néhány borvirágos arcú, félig hajléktalan kinézetű melós ember ült, vagy támasztotta a pultot, és mivel a sör még olcsóságszámba ment, javarészt azt itták, akár még az ,,írd csak a számlámhoz!” – felkiáltásokkal is, bár utóbb senki sem kérdezte, hogy ki is fogja ténylegesen kifizetni a számlát?
A tolvajlást – bár igyekeztek a felszínen szigorúan megtorolni, és büntetni -, valójában ha a legtöbb embernek szüksége volt élelmiszerre, tűzifára az erdőből, vagy egyáltalán valami nélkülözhetetlennek látszó dologra, melytől az élete függött azt azért a helybéli közösség igyekezett támogatni, vagy segíteni.
Ha gyerekek, vagy fiatalkorúak voltak az elkövetők akkor a szokásos ,,ejnye-bejnye” dorgálások után némelyik hevesebb vérmérsékletű szülő még két kiadós nyaklevest is bátran kiosztott csemetéinek, hogy tanulják meg hogy is van a helyük a világ folyamatosan változó rendjében, mert ha már ennyire korán kezdik a megélhetési bűnözést nagy a valószínűsége annak, hogy semmire se viszik majd az életben, de helyette kemény börtönélet vár majd rájuk.
Érdekes módon néhány tévéstáb valósággal ki volt éhezve, hogy éppen a város eldugott kis madárlátta porfészkében készíthessenek ún. tényfeltáró dokumentumfilmet méghozzá szigorúan filigrán, fotómodelszerű riporter hölgyekkel, akik a magas tűsarkúban úgy egyensúlyoztak a főként földutakon, akár a lengőtornászok, vagy az alkalmi kötéltáncosok A környékbeliek szívélyesen megmutogatták a helyszíneket, friss vizet húztak a kútból, s még egy gyerkőcöt is adtak, mint afféle idegenvezetőt, ha a tévéseknek kedvük támadna elcsámborogni a messzibb, erdősebb, kihaltabb területekre.
A gyerekek természetesen egymást túlkiabálva, túllicitálva szerettek volna nyúlfarknyi szerephez jutva fel-feltűnni a tévében.
A több mint kétezer embert számláló stáb körül máris, mintha hirtelen támad nyüzsgés kerekedne tüstént legalább ötven főként anyuka jelent meg kicsinosított csemetéjével együtt, és persze nem győzték agyba-főbe dicsérni az adott gyerkőcöket, hogy mennyire példás, jeles tanulók, meg, hogy mennyire tehetségesek.
Hát annyi bizonyos, hogy csóválták is a fejüket meglehetősen gyakorta erre az elhamarkodott kijelentésre a stábtagok, és hogy nyugalom legyen a helybéliek között a rendező még abba is belement, hogy minden gyerkőccel egy afféle személyes próbafelvételt készített az adott operatőrrel.
Ha valakit megkérdeztek, és a kamerás ráirányította azt a formátlan készüléket, úgy ügyeskedtek, hogy nekik a mesélő háta mögött legyen dolgunk, virágot szedjenek vagy csupán csak arra lődörögjenek.
Többször is azzal kergettek el, hogy ez nem gyerekeknek való, de mi mindig visszamentek – mert utóbb kiderült az egyik srác faterja cipelte a filmesek jó néhány felszerelését és senki sem akarta hagyni, hogy éppen őt felejtsenek ki az egész felfordulásból -, amíg filmes úgy nyüzsgött akár a méhek a kaptárak körül.
Voltaképpen a pityergés hozta meg az első igazi szerepét néhány gyerkőcnek, amit fegyelmezetten, szemüket a rendezőről le nem véve játszottak végig.
- Jól van kis tündérem… nincsen semmi baj… - noszogatta, igyekezett biztatni az adott rendező az egyik jócskán halálra rémült, megszeppent tökmag kislányt, akinek a kis pofiját még valami koromszerű masszával is rendesen bemázolták, hogy később majd a filmen még drámaibb, még felkavaróbb hatást érhessenek el vele.
- Rendben, emberek! – kurjantotta el magát a kopasz, bajszos rendező. – És forog! – azzal az operatőr már annyira közel igyekezett venni a sírós kislányka könnycseppjeit, mintha valósággal közvetlenül ott lett volna mellette.
Az alig ötperces kis snittet vagy még legalább egy tucatszor rögzítették. Különleges fényviszonyok között is, mert mint a rendezőasszisztens megfogalmazta látniuk kell, hogy a film miként idomul bele saját környezetébe.
A gyerkőcök többsége már nem tartotta magát gyermekeknek, de még azért jócskán irtóztak a felnőttek közelségétől.
Persze ez egyben azt is jelentette, hogyha bármelyik gyerek titkon az éjszaka leple alatt miközben a szülei édesded álmaikat aludták ellopott néhány szál cigit a faterjától, hogy elszívja és letüdőzze, ám legyen.
Ugyanakkor a legtöbben ösztönösen féltek a másik város határánál fekvő erdőszéltől, ahol furcsa dolgok történtek…
Néhány éve például egy medve bukkant fel arrafelé szinte a semmiből, és a helyi vadásztársaság persze mindenkit igyekezett kellőképp megnyugtatni, hogy a medvék csupán csak élelmet keresnek maguknak, és főként bocsaik számára, aztán tovább mennek, ám azért a gyerekek, és a tinédzserek között még évekig beszédtéma maradt.
Főként akkor, ha az ember tizenhét lett váratlanul, és egyre jobban küszködött titokban a kangörcseivel, és mindenképpen szerette volna a iskola leggyönyörűbb lányát elhívni egy kalandos randira, akkor – több mint valószínű -, hogy a világért sem szeretett volna összeakadni egy 355 kilós medvével.
Néhány nap után piros betűs plakátok jelentek meg a villanyoszlopokon, hogy a kerületi moziban levetítik a gyerkőcökkel készített filmet.
Bár a vetítés kezdetét hétre írták ki, a terem már hatkor megtelt cigarettafüsttel, türelmetlen csoszogással.
Hétköznap egy alkalommal, ünnepek előtt viszont kétszer is bejött a gépész, a fennmaradó időben biliárdozni lehetett a vetítőlyuk alatti, elkerített részen, de bálokra is kiadták a termet meg gyűlésekre is.
Negyed nyolckor álomszépséges estélyi ruhában a rendező egyik asszisztens hölgye állt a vászon elé, és megköszönte a segítséget, amivel a helyiek hozzájárultak ehhez a szép és tanulságos alkotáshoz. Azt is mondta, hogy a film valamilyen mediterrán ország fesztiválján több díjat kapott, de ezt senki sem hitte el, elvégre a legtöbb filmes egyedül csupán csak a saját hasznát és az adott filmstúdió érdekeit lesi.
Máig nem emlékszem, hogy mi volt abban a filmben, mert ott, ahová mi kaptunk helyett oda alig érhetett el a hang.
Amint ismerős, az eredetinél akár háromszor nagyobb arc bukkant föl a vásznon, füttyök és bekiabálások hallatszottak a sorokból, a szereplők egymást bökdösve kommentálták saját magukat.
Vihogtak zavart pislogásokon, az egyik töpörnyűalakú kisfiú dadogó igyekvésén, aki feltétlenül meg akarta mutatni a stábnak, hogy képes egy párizsis zsömlét egy harapással lenyelni, úgy hogy nem fullad meg.
Az a nyilalló, gyötrő érzés mégis megmaradt mindenkiben amikor az arcok felbukkant a rebbenő képek között.
Mindenki vérprofi, tökéletes alakítás nyújtott: könnyed, mentes mindennemű modorosságtól és cirkalomtól.
Úgy tűnt, mintha a legtöbb gyerek kicsit kilépett volna gyerekkori kötöttség mögül.
Az ember minél jobban, és intenzívebb mélységekben gondolja át saját gyerekkorát sokszor úgy érezheti, mintha tökéletesen egyedül maradna önző problémái többségével.
A filmes stáb nagyjából három-négy hetet töltött a madárlátta kis községben, és mikor befejezték a forgatást főként a gyerkőcök mint a régi családtagokat alig akarhatták elengedni őket. Cserébe csokit, és gumicukrot kaptak.
Amikor a gyerekek megéheztek jóformán bármelyik házhoz betérhettek mert tudták nagyon jól, hogy sosem maradnak éhen, már kész volt a vacsora. Sült kolbászt ettek, kenyérrel, és héjában főtt krumplival, ami köszönhetően a szaftos, ízletes kolbászzsírnak mintha egyúttal gasztronómiai védőréteget is képezett volna a burgonya kérgén, és ettől csak még finomabb lett az étel.
A kenyérbelével kimártogatták a lábast, és megköszönték az ételt.
Azt rebesgették, hogy néhány gyerek később kamaszként felköltözött Pestre, hogy megpróbálkozzanak a Színművészeti felvételiével. Nem lehet pontosan tudni, hogy kiknek sikerülhetett, és vajon kik maradtak hoppon, vagy csupán csak kifogták a pechszéria lapokat mindenesetre egyszer éppen a Rákóczi úton sétálgatott az egyik gyerekből felcseperedett felnőtt fiatalember, amikor régóta nem látott gyerekkori kislány ismerősét vélte felfedezni az egyik mozis plakáton.
Titkon arra gondolhatott: ,,Vajon emlékszik-e még a kislány a gyerekkorára, és legkedvesebb barátaira, vagy az is csupán múltjának szerves része lett-e?!”

INGATAG SZÍVEK

Csonka Ottó úgy tervezte, hogy a felesége születésnapján rukkol elő a bejelentéssel. Elgondolta hát náluk lesz a felesége húga is, a felesége kitölti a méregdrága Don Peri-non pezsgőváltozatot, melyről igazság szerint egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy valóban francia import lenne-e?
Ottó csendít majd a felesége poharával, mondván: Jó volt, hogy találkoztunk, de most már mindkettőnknek az lenne jobb, ha nem találkoznánk soha többé!...
Szó se róla! Valósággal rajongásig imádta, és szerelmesen szerette a feleségét, mintha még mindig kamasz éveiben járna, holott nemrég múlt negyven. Mégis úgy érezte, mintha kikopott volna valami igen-igen fontos érzelem a mázsás hétköznapokból, amire talán mindkettőjüknek nagy szükségük lett volna. Neki talán különösen, hiszen párkapcsolatukban Ottó volt az érzelmesebb, mindent túlzásokba vivő lelki fél.
Mire azonban tényleg a koccintásra került volna a sor, Ottó feleségének olyan jó kedve kerekedett a vélhetőleg nagyon jó minőségű pezsgőtől, hogy vágyaktól kezdett csillogni mogyoróbarna egzotikus szeme, és flörtölő szempilla-rebegtetéssel jelezte, hogy bizony-bizony nagyon szívesen ágyba bújna nagyon szőrös, sok esetben gusztustalan urával.
Felesége fél nyolc előtt öt perccel hányt először, az még simán ment, nyolckor viszont úgy érezte: itt a vég.
Ottó végül úgy döntött, hogy mondókáját későbbre halassza; gyöngéden betámogatta feleségét a hálószobájukba, betakargatta, akár egy gyereket.
„Pihenj le egy kicsikét" - mondta nyájasan távozóban gyengéden megcsókolta felesége kipirult homlokát.
„Szeretem, mikor részeg vagy, mert legalább olyankor megengeded, hogy kedvemre ápoljalak!"
- kimerülten, elgyötörten nézett a felesége után, nem bánná, ha ez egyszer tényleg mellette maradna az asszony, gondolta, nem bánná, ha szorítaná a kezét, természetesen nem pátyolgatóan, ó, egyáltalán nem, csak virrasztanának együtt, hallgatva mélyen, akár a szerelmes cinkosok.
Persze ő egyszer még meg fogja mondani Annának, amire régóta készül! Ami késik, az nem múlik.
Még hallotta a felesége halk szuszogó hangjait „mintha azt hinné az ember, hogy talán még mindig szereti őt, csupán az időzítés, és a szituáció nem stimmel” - töprengett miközben az este váratlanul ráereszkedett.
Mert nyár volt akkor éppen, amikor először találkozott élete asszonyával.
A nő éppen akkor szakított a nagyon jóképű üzletemberrel, ő, pedig nemrég kecmergett ki egy olyan felszínes kapcsolatból, ami csupán két ember külsőségeiről szólt.
Volt barátnője vállalkozást csinált, és keményen igyekezett megszorongatni üzleti partnereit, hiszen ha nem ő teszi meg a kezdő támadó lépést, egyre nagyobb lett volna a tartós rizikója, hogy a nagy cápák szinte azonnal bedarálják.
Ottó csupán csak szórakozásból kellett neki, hogy lássák az ismerősei, hogy bárkit megkaphat magának, akit csak akar.
Ottó egy pillanat alatt (olykor mennyi minden belefér egyetlen pillanatba, máskor meg az egész napba semmi sem! - gondolja mellékesen) visszalapozza magában a tegnapelőtt estét.
Ő csupán egy elégedett párkapcsolatot, egy biztonságot hátteret szeretett volna elsősorban saját magának, amire gyakorlatilag a legtöbb átlagember is óhatatlanul vágyakozna.
Csupán azzal a kikötéssel, hogy ő mindennek hajlamos volt túlságosan is nagy feneket kerekíteni.
Észre se vette, csak amikor szájbarágósan az egyik közös ismerősük félrehívta őt, és diplomatikusan közölte vele, hogy a felesége titokban meglátogatta exét, és bizony kiadós temperamentumosság mellett be is olvasott neki kisebb fenyegetési célzattal, miszerint: kopjon le egyszer és mindenkorra a férjéről különben nem tudja mennyi időbe telik, de kiadósan móresre fogja tanítani, és el is intézi, de úgy ám, hogy azt megemlegeti!
Úgy érezte abban a percben, hogy asszonya védelmet kínált fel számára újfent halálosan bele is szeretett. Miért ne lehetett volna ez igaz?! Hiszen minden annyira egymásból következett, hogy sokkal inkább az lett volna újdonság, vagy szenzáció, hogyha a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amire az ember nem számíthat.
„Emlékszel a karláncomra, mikor elszakadt, és mi meg azt gondoltuk, hogy vége mindennek?! Én pedig imádtam, hogy azonnal majdnem sírva fakadtál, mint egy nagy gyerek, mert nem lehetett csak úgy egyszerűen rendbe hozni egy karláncot. " - olvassa ki saját átélt emlékeit saját lelkiismeretéből Ottó.
Délután fél négy. A szél az ablaküveghez vágja az esőpermetet, a cseppek megindulnak, bekapja egyik a másikat, s már pocakosan siklanak tova, belülről nézve olyan az üveg a ráeső fényben, mintha ragacsos csigák mászták volna meg.
„Túlságosan nagy lett a por a lakásban!” - gondolja Ottó. - A levegő bakapehelyrészecskéi változhattak, az a baj Attól köhécsel úgy, akár egy göthös tüdőbeteg!"
„Ki lehet bírni, csak tartsd a kapcsolatot - motyogta magának - , nyújtózz, amikor nyújtózni kell, és gömbölyödj össze, amikor kell jó, fog ez menni!"
Egy azonban biztos, a nyár vége túlontúl mocskos, zivataros volt; galambdúcok jutnak róla eszébe (nem tudná megmondani, tényleg látta is azokat a dúcokat vagy csupán álmodta egy szörnyű éjjel)
Másnap, honnan-honnan nem, megjelent a színen az ex barátnője Gabi.
- Látom nálad semmi sem változik! Még mindig saját szánalmas kis életed foglya vagy! - jelenti ki, mint akinek mások élete felett is hatalma van.
- Már megbocsáts, de ha azért jöttél, hogy sértegess és megalázz, akkor jobb, ha máris elmész! Nem tűröm el többet! - hangja önmagát is meglepi. Egyszerre komoly, és határozott, mint egy negyvenedik évét betöltött, érett ember.
Úgy tűnt most viszont Gabin van a sor, hogy bűntudatot keltve számon kérje:
- Az a helyzet bébi, hogy te mindig is egy kis szánalmas, kisstílű csóringer alak voltál! Nem is értettem saját magamat, hogy miért kedveltelek annyira! -mintha önmagához beszélne, és nem volt barátjához. - És a hetyke cuki pofa feleséged merre van, ha szabad kérdeznem?! - néz körül kutatón a lakásban, miközben odasomfordál a tágas, mennyezetig érő könyvespolchoz, és leemel találomra néhány kötetet.
- Ha tudni akarod pihen, mert nagyon sok munkája van, és szeret a maximalizmusra törekedni, ami viszont rólad egyáltalán nem mondható el! - adja vissza exének a feldobott labdát, és csak remélni tudja, hogy leáll majd a további gyilkos piszkálódásaival.
- Jaj, hát ez nagyon sajnálatos! És mondd csak mi a foglalkozása? Talán kínai masszőr, vagy férfigyógyász? - vihog gusztustalan előálló kapafogaival. Mintha egy pókhálós performacet adna elő.
- Most még udvariasan megkérnélek, hogy vegyél vissza a viselkedésedből, és állítsd le magad... - kéri, bár zöldesbarna szemiben szikrák villannak.
- Ó ha! - lepődik meg. - Hátrább kispajtás az agarakkal! Most akkor te fenyegetsz engem, mi?! Ha nem mondtam volna még neked fekete övem is van! Bármikor elbánok egy hozzád hasonló nyápic, gyáva alakkal! - jelenti ki, és tüntetőleg féloldalas harci támadóállásba lendíti magát. Most nagy a veszélye, hogyha Ottó nem lesz résen könnyen a mogyoróival fizethet meggondolatlanságáért.
- O.K. Bocsánatot kérek! Így már megfelel?! - kérdezi nyíltan. Mintha már nem is félne ex barátnőjétől.
- Ezt neked nem hiszem el, de mondjuk kezdetnek nem is rossz! - csettint a nyelvével. - Légy kedves és mondd meg a cucikádnak, hogy üdvözlöm, és jó volna összefutni vele egy kávéra, vagy valami hasonló! Pár, szépfiú! - a levegőbe dob egy csókot, majd, mintha egy lebegő felhő volna kilibeg a bejárati ajtón. Ottó tüstént odarohan, és az összes zárat, ami csak van az ajtón gondosan bezárja. Ide még véletlenül se jöjjenek vissza sok lelki ebből vérző múltjának szereplői.
Nem volt igazán nyugodt. „Mi a fészkes fenének kellett nekem ennyire jónak lenni! - bosszankodott.
A női bugyik látványa valahogy mindig is megnyugtatta. Mintha egyszerre biztonságot, és ugyanakkor menedéket is jelentettek volna számára ezek az egyszerűségükben is meglepően egzotikus fehérneműk. Pláne, amikor felesége egyszer bement egy szexshopba, és meglepte egy igazán vadítóan dögös, szexis, provokatívan pikáns, csipkés főkötős darabbal, hogy aztán jócskán elfoghassa urát a kisebbrendűségi komplexus amiatt, hogy képtelen megfelelő szakértelemmel kibontani az erotikus ruhadarab pántját. Gyönyörű felesége bezzeg előbb csupán halványan kuncogott ezen, majd amikor már nm bírt magával azonnal hahotázni, és kuncogni kezdett.
- Semmi baj édes szívem! Segítek! - mintha megszűnt volna egy füst alatt minden fölösleges, értelmetlen ellenállás. Aztán, amikor bombázó felesége meztelen volt Ottóban még a vérkeringés is megállt. Még sosem látott ennyire valódi, és igazi nőt, aki egyedül csakis őt szereti, és senki mást.
Sehogy sem tudta megérteni, hogy miért iszik valaki, aki nem bírja az alkoholt, vagy másként már nem tudja feloldani a gátlásait.
Ebben a minutumban úgy érezte: egy félelmetesen mély és félelmetesen sötét verembe dobták, s fölül most eresztik rá a súlyos, rozsdás vasrácsot.
Egy mozdulatlan árny mintha kényszerítette volna: álljon a lábára, szedje össze magát, lépjen be a folyosóra, és vágja oda, vágja a volt ex barátnője arcába:
,,Édesem! Nem tűröm, hogy megalázz!”
De Ottó - úgy tűnt -, görcsösen ellenállt.
Rettenetesen félt ugyan, hogy mindennek vajon mi lesz a hozadéka, vagy a következménye?
Ez a felkínált stratégia szinte megrészegítette.
Tulajdonképpen már ott tartott, hogy fölpattan... Ugyanakkor látta a feleségét is fölpattanni.
Mintha a hétköznapok egyre inkább összefolytak, összemosódtak volna. Mégis hogy jutottak odáig, hogy az egymásért való kölcsönös szeretet, szerelem olyan sablonos, monotonná vált, mintha csak mindketten háztartási automaták lennénk?! - töprengett.
Ottó legalább tizenötször levetítette magában ezt a jelenetet, s utána még szomorúbb lett, mint volt.
Végül csak így, ilyen szomorúbbnál szomorúbban kuncsorgott vissza meghitt lakásuk védett falai közé s ballagott át a konyhába; éjfél elmúlt;
,,Persze hogy csak téged szeret te idióta tökfej!” - mormolta magában, s majdnem elbőgte magát, amikor a felesége kipirult arccal, csillogó szemekkel a nyakába ugrott:
- Drágám! Annyira jó vagy hozzám! Meg sem érdemellek!

ÁRNYÉKBAN ÉLŐ VALLOMÁSA

Azt hittem találkozunk még, de inkább filmek,
színházi előadás,
podcastok egészen csillogó sorozata szólított el.
Próbáltam volna közeledni.
Megpróbáltam volna igazán-őszintén
bemutatni fedhetetlen,
oroszlán-tekintetű anyámat,
aki baráti szívességet kért s azt,
hogy vigyázz rám.

Ezért lehetett,
hogy aznap rossz napod volt,
ezért lehetett,
hogy kifordulhatott a kerek Világ helyéből.
És mindenről értesít manapság
másodpercekként a net;
beindulna újfent a zajos,
bohém élet a sok kis Ninivei semmiség helyett.

Meglehet hogy csenevész,
szánalmas sorokaat tapogat
szemüvegesen egymás alá
egy-egy hős-szerelmes,
mert veled találkozni neked
totális képtelenségnek tetszik.
Nem engedtted megtán magadnak sem,
hogy teljesen megismerhess engem;
kétségbeesett kisfiú rettegést,
szivárványok szentelt örömét,
mikor nagy szükségem lett volna egy igazi,
közös hullámhosszú lelki társra.
Te tán még önmagadat sem hagytad szeretni;
te puszta, ostoba némber, szívek összetört kolonca.

Kihűlt szívembe helyeztem volna
romantikus szívdobbanásaimat
s sebeket éreztem
mozdulni fájdalomittas őzike-szemeidben.
Egy szerelmes asszonyt figyeltem álmaimban,
ki lennhajú kis hercegnővel sétálgatott.
Más időben tán ők lehettek
volna igazibb családttagjaim.
– Én azt feleltem erre:
tán jobb már, ha minden úgy marad,
mint eddig.

Gyávább, sebezhetőbb lettem,
és nyersebb konokabb nélküled.
– De most már aligha hihetem,
hogy nekünk e tűnő életben
még utolszor valaha megadathatik
a tétova találkozás.
Gyulladt sebekké lettek
a csontvázkarú fákon a méla falevelek,
míg romlásba burkolózva emberek közt
rejtezve járnak tűnt Idők emlék-arcai.

JELLEM-MASZKOK

Honnan kerülhetett oda váratlanul annak a beüvegezett, toronyházszerű irodaépület tizedik emeletére emeletére az a nyeszlett, öregecske alak, tulajdonképpen teljesen érthetetlen volt.
Kéregetőt hajléktalant nem igen engedtek be, s ez az idős ember valami ilyesminek látszott.
Az elegáns, méregdrága öltönyt, nyakkendőt, mandzsettagombot viselő harmincas fiatalember éppen jött ki a tágas irodájából, hozta a szokásos valószínűleg aláírásra váró, hivatalos papírokat hogy le ne késse a megbeszélését, amikor eléje toppant.
Melegítőruhát, télikabátot, és ki tudja még milyen rossz minőségű anyagokból készült ruhadarabokat viselt, fején kucsma, amit persze levett, amint ide betette a lábát.
Betette maga után az ajtót, aztán levette zsíros fejfedőjét.
- Jó napot kívánok - mondta halkan, szerényen s megállt az ajtó előtt.
Az öltönyös fiatalember meg a többiek csodálkozva nézték, el is felejtettek visszaköszönni neki.
Még így is hosszú időbe telt mire egy titkársági alkalmazott kedvesen érdeklődve megkérdezte az egyik laptop mellől:
- Kit keres kedves Uram?
A férfi előbb precízen fölmérte az összes jelenvaló, jócskán csodálkozó embernek a fizikális adottságait, és csupán csak azután szólalt meg:
- Hát úgy név szerint senkit, kérem. . .
A nagyon csinos, filigrán titkárnőcske már pattant is fel, ment a hajléktalan ember felé. A fiatalember meg a többiek a szobában továbbra is gyanakodva méregették a furcsa idegent.
A titkárnő mintha bolha csípte volna meg előbb a biztonságiakat riasztotta; meglehet megrémülhetett a váratlan koszos látogató láttán, később behívta be a többi
kollegát a szomszéd szobából.
Hamarosan már vagy tízen szorongtak a hajléktalan férfi körül.
Végre valami izgalmas is történik egy multinacionális nagyvállalat szürke hétköznapjaiban.
- Tisztelt Uram! Mi nem tudjuk, hogy mit keres itt! Nem is izgat különösebben minket az Ön gondja-baja! Úgyhogy, ha nincs más hozzáfűzni valója megkérem szépen, hogy hagyja el az épület területét. - Ezt egy főnöktípusú, lenyalt hajó, macsós kinézetű férfi mondta, aki saját hiúságára volt a legérzékenyebb, hiszen kicsit mindig túlzásba vitte sikkes, pipiskedő megjelenését.
A többiek egyetlen pisszenés - annyi se sok -, kíváncsian lesték, mi fog még ma történni ebben a helységben?
A hajléktalan férfi visszasomfordált megint az ajtó elé, mintha máris indulni akart volna. Aztán váratlanul megint megtorpanni látszott, mintha elfelejtett volna valamit.
- Kedves Uraim! Elismerem, hogy nem vagyok valami hú de tanult ember, és nincsen felsőfokú végzettségem! Üzemmérnök voltam a régebbi időkben, és úgy tűnt, hogy nem tudtam lépést tartani a technikai fejlődéssel, mely újabb és újabb kihívások elé állított... - mentegetőzött, s most már valamivel otthonosabban érezte magát az irodában, mintha hetenkint járt volna ide.
- Nézze kedves uram! Higgye el együttérzek Önnel, és megértem a problémáját, de ha nem haragszik nekünk most egy nagyon fontos megbeszélésünk lesz, tehát jobb dolgunk is van, minthogy magát pesztráljuk! - a macsó öltönyös férfin jócskán meglátszott, hogy valósággal irritálja a hajléktalan férfi koszos, elhanyagolt kinézete.
- Uram? Éhesnek tetszik lenni? - igyekezett a segítségére sietni a filigán titkárnő, akit saját nagymamája nevelt fel, és mindig mély részvétet, és empátiát érzett a szegényebb sorsú emberekkel szemben.
- Gitta? Miért kell neked állandóan pátyolgatni vadidegen embereket! - torkolta le keményen, bosszúsan kolleganőjét egy másik öltönyös férfi. - Nem látsz a szemedtől?! Nyilvánvaló, hogy ennek a szegény szerencsétlennek pénz kellene, amit aztán szeszre költhet! Így van, öreg?! - fordult most az öreg hajléktalan férfi felé, aki erősen nemet intett.
- Ugyan Tomi! - intette le az egyik. Belenyúlt a pénztárcájába, ahol zsíros bankjegyek is voltak a számos digitális kártya mellett. - Mennyi pénzre lenne szüksége papa? -kérdezte, majd látványosan számolni kezdte kezei között a bankjegyeket miközben folyamatosan sakkban tartotta a hajléktalant, akinek - kétségtelen -, felcsillant a tekintete, de rögtön bűnbánóan lehajtotta a fejét.
- ...És mennyi volt a fizetése kedves Uram, már ha meg nem sértem a régi időkben? - kezdett felbátorodva kekeckedni vele a lenyalt hajú.
- Ezerötszáz forintot kerestem, és még a fiamat is sikerült kiiskoláztatnom. - válaszolta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Az nem sok - jegyezte meg halkan, szinte csak úgy magának a fiatal öltönyös.
- Ugyan már Ferikém! Az én apám is melós volt, és nagyon szépen meg lehetett élni. - vette át a szót egy másik. Úgy tűnt a legtöbben mintha máris felélénkültek volna a szobában.
„Gyanús ez az egész.” - érezte a hajléktalan. Érezte, kellene valamit mondania, ügyesebben viselkedhetne, de tudja Isten, miért, ma nem jött ki hang a torkán. Néhány perccel később megjelent két gorillatestű, marcona biztonsági őr is, akik gumibot is volt, és csak a megfelelő alkalomra várakoztak.
,,Nem, nem lesz itt üzlet. Sejtette, ahogy belépett. . .” - gondolta a hajléktalan.
- A Gitta leszólt, hogy van valami probléma! - szólt közbe az egyik biztonságis, majd tüzetesen megnézte a hajléktalan, de egyelőre utasításra várt.
- Uraim! Nincs itt semmi látnivaló! Nyugodtan visszamehetnek, ahonnét jöttek! - jelentette ki nagy mellénnyel a macsó férfi.
A két őr összenézett, fejüket csóválva, majd amikor már erőt vett rajtuk a hezitáló tanácstalanság inkább inkább úgy döntöttek, hogy nem zavarják az egybegyűlt embereket. Fogták magukat és visszamentek lifttel a földszintre.

Az életnek vannak ilyen titkos játékszabályai, amelyekhez józan embernek alkalmazkodnia kellene .. .
- O.K. Emberek! Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy mindenki visszamenjen szépen a munkájához! - adta ki a parancsot a negyvenes öltönyös pasas, aki mind ez idáig egyáltalán nem szólalt meg, viszont szemmel kísérte az eseményeket.
- Tomikám! De hát mi legyen ezzel a kedves idős emberrel?! - nézett rá segítség kérően akár egy kétségbeesett őzike Gitta.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá tündérem akkor nyugodtan vehetsz neki valami kaját, aztán kísérd szépen ki ebből az épületből. Világos?! - nézett még utolszor vissza rá.
- Hát... rendben van... - töprengett el egy percre a titkárnő, majd utolsó simításként mindenkinek odaadott egy irattartó mappát, amire vélhetően szükségük lesz a tíz órai értekezlet miatt, ami úgy tűnt már el is kezdődött, és persze minden perc drágának bizonyult ennyire puccos, és hivalkodó helyen.
Amikor szerencsésen már mindenki távozott az irodából, és csupán csak a hajléktalan férfi toporgott egyik lábáról a másikra állva, szorongatva a kucsmáját Gitta kedvesen beszélgetni kezdett vele:
- Mit szeretne enni kedves Uram? Rendelhetek bármit, amit csak szeretne! - nézett rá kedvesen, mély részvéttel. Gondolhatta magában: ,,miként süllyedhet egy ember mennyire mélyre?!”
- Egy kis paprikás téliszalámi, szalonna, egy nagyobb fej vöröshagyma és egy kis kenyér jól esne. - felelte és kicsit össze is szaladt a koszos nyál a szájában, és ápolatlan fogai között.
A titkárnő most odalépett az íróasztalán lévő telefonhoz, és rendelt egy nagy adag paprikás krumplit, és kért hozzá még két kisebb cipót is, amit majd az öregnek szeretett volna adni. Alig fél órán belül már öt is a biciklis futár, és hozta két műanyag dobozban a kért rendelést.
- Üdvözletem, a szépséges hölgy! Ötezer húsz forintot kérnék szépen.
- Jó napot! Megoldható lenne a kártyás fizetés? - kérdezett vissza, mert ha nem volt muszáj nem szívesen használt készpénzt.
- Persze! Semmi gond! - a nyurga, fiatal srác már nyújtotta is a kis kézi jellegű elektronikus terminált, amin elegendő volt egyszer végig húznia a titkárnőnek a kártyáját, hogy a pénzügyi kifizetés megtörténjen.
- Köszönöm! További szép napot kívánok! - búcsúzott a futár.
-Viszont Önnek is!
Gitta elvette a két közepes méretű műanyag dobozt, majd szépen megterített saját asztalán, a két széket is körbe rakta, hogy az idős embernek legyen mire leülnie.
- Kérem foglaljon nyugodtan helyett, és akkor együnk! Nem tudom, hogy van vele, de ami engem illet, én farkaséhes vagyok! Reggelire csupán egy müzliszeletet ettem. - azzal máris kinyitotta a maga dobozát, és jóízűen falatozni kezdett. A hajléktalan férfin látszott, hogy nagyon szégyelli magát, amiért koszos a keze, és amikor Gitta felnézett saját ételéből csupán akkor döbbent rá, hogy azonnal elő kell vennie a kézfertőtlenítőjét az egyik fiókból. Benyúlt az egyikbe, és kivette a kis tört-fehér színű flakont, amibe gyakorlatilag folyékony szappan származék volt, és kérte, hogy az öreg nyújtsa ki a kezeit:
- Megígérem, hogy nem fog fájni! Csak letisztítjuk a kezét, hogy tiszta legyen! - ígérte. Azzal pár pöttyöt csepegtetett az öreg tenyerébe, és kérte, hogy ó alaposan dörzsölje össze, majd lemossák bőséges csapvízzel.
A hajléktalan végre nyugodtabb lehetett. Ilyen tiszta talán még sosem volt úgy istenigazán a keze. Amint meglátta a saját paprikás krumpliját a hozzávaló kisebb minicipóval valósággal azonnal könnybe lábadt mind a két szeme.
- Gyönyörű szép! - mondta ki hangosan, ami elsőként eszébe jutott.
-Szerintem a kulináris gasztronómia egyik csúcsa a pirospaprika miatt. - vélekedett Gitta. - De ami jó, az tényleg jó! - azzal egy hatalmasat harapott a kanálján lévő falatba.
- Jaj, elnézését még be sem mutatkoztam Gittának hívnak! Próbált volna udvariasan kezet nyújtani, ám látszott, hogy a hajléktalan férfi borzalmasan feszélyezve érezheti magát, ami miatt egész Robinson-szerű külseje borzalmasan elhanyagolt.
- Nagyon örülök a szerencsének kedvesem! Én Dr. Szabó Pál vagyok! Ha nem haragszik nem merek kezet nyújtani, mert a végén még összekoszolnám.
- Ugyan már kérem! - fölállt az asztaltól, és kezet rázott a meglepődött férfival, aki most érezte úgy teljesen igazán, hogy emberként álltak hozzá, és nem csupán úgy, mint egy koszos csavargóként.
- Ha jól értettem van egy fia, ugye?! - kérdezett rá kíváncsian, nyíltan.
- Nos... hát... igen... de már legalább húsz éve nem beszélünk egymással, mert szégyell, hogy az apja az utcán éldegél... - vallotta be őszintén.
- Ezt őszintén sajnálom, de miért nem próbál vele kapcsolatot keresni? Legalább karácsony, vagy a nagyobb ünnepek táján meg kellene próbálnia meglátogatni őt, persze kicsit rendezetten, és hátha megtörne a jég, és az az ellenállás! Nem gondolja?!
- Igen, ebben lehet valami! Ezen már én is sokat gondolkodtam, de mindig féltem a következményektől, hogy azonnal megutál. Állítólag született valamikor egy kisunokám is.
- Na látja kedves Pál! Hát nem lenne nagyszerű érzés, ha az unokája legalább kicsit megismerhetné a nagyapját?
- De az nagyszerű volna.
- Nézze mondok valamit! Ha felhívja a fiát és megbeszélnek egy személyes találkozót én nagyon szívesen segítek, és közvetítek is! Egyedül csak magán múlik.
- Hát... n nem is tudom, hogy mit mondjam erre...? nézett rá tétován, kételkedőn az öregember.
- Nem kell semmit mondania. Előbb mindent alaposan, és gondosan elő kell készíteni. Elvégre nem törhetünk máris ajtóstól a házba, nem igaz?! Most viszont fogyasszuk el az ebédünket.
Jóízűen elfogyasztották az ebédjüket, miközben részletesen elbeszélgettek, és nagyon sok minden kiderült a hajléktalan férfiról. Amikor végeztek Gitta kedvesen belekarolt az öregember már jócskán foszlásnak indult ruhájába, és mintha csak egy ritka vendéget, vagy saját nagyapját kísérte volna lifttel lementek a recepcióra, majd elbúcsúztak egymástól.
- Igazán örülök, hogy közelebbről is megismerhettem kedves Pál! Akkor kérem ha felhívta a fiát mindenképp értesítsen valahogy és majd kitaláljuk a többit.
- Nagyon köszönöm drága hölgyem! Ön egy kivételes ember! - búcsúzott tőle a hajléktalan férfi megpróbálva türtőztetni fel-feltörő, sűrű könnyeit.

EGY NYUGDÍJAS IS TANULHAT ÚJ TRÜKKÖKET

Kezét hátra kulcsolta a nagykabát fölött, fejét lehajtotta, sétált. Nem nézett fel. Minek?
Hetek múlnak anélkül, hogy ismerőssel, esetleg baráttal, hozzátartozóval találkoznék, akinek köszönne, vagy visszaköszönne, vagy aki egyáltalán venné a fáradtságot, és meglátogatná lakásán, nem csak ígérgetne össze-vissza minden jólcsengő hazugságot, hogy majd.
Hogy lett nyugdíjas? Állítólag a fokozatos, mindennapi stressz, és az idegrendszeri sokkhatás következtében szervezete annyira mgsínylette ezt a fajtafelfokozott, embernek szinte egyáltalán nm való életmódot, hogy vészjelzésként váratlanul infarktust küldött egy buszmegállóban, és már csupán arra eszmélt, hogy zöldköpenyes emberkék műtik egy acélszínű tálcán, aztán vagy életben marad-e, vagy mehet a temetőbe. Egy temetés manapság egyébként is horribilis összegnek számít. Ha annyira házsártos, kibírhatatlan, szőrszálhasogató ember lenne, mint azt jónéhány barátságtalanul kellemetlenkedő szomszédja állítja, akkor a múltkor Lipowicznénak sem segített volna kiszabadítani magát az üzemzavaros liftből.
Mindennapjait reggeli tornával kezdi. Persze a főorvos Úr szigorú utasítására, aki húszas éveiben járó fiatalember. Imádott felesége váratlanul betegség folytán meghalt. Eredetileg mintha félt, vagy tartott volna tőle, hogy mit szól majd ő, ha megtudja, hogy végleg egyedül fog maradni?!
Valami rohanó, szájpircinges fiatalember majd fellökte:
- Papa húzz innen a picsába! - kiáltotta oda neki szöges bakanccsal, akár valami skinhead. Nem elég széles neki a járda? Micsoda fiatalok vannak. Tanulná meg becsülni az öregeket.
Most utána kéne fordulni, jól megmondogatni neki. De minek? Áh, az öregeket csak félrelökik.
A tarka falevelek közt valaki fekszik. Úgy látszik, mintha egy emberi test volna. Rongyos, piszkos, borvirágos arccal, és egy piszkosfehér műanyag kannát szorongat szintén retkes, érdes kezében. Biztosan olcsó bort szopogatott.
Megpróbálja óvatosan kikerülni, ám a hajléktalan, beivott férfi mintha megharagudna; marconán farkasszemet néz vele, majd inkább befordul a másik oldalára, Fönn a fán mintha egy éjtollú holló üldögélnek egykedvűen, mélán. Mintha egyedül őt bámulná, és sajnálná, hogy idáig jutott.
- Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezi bosszankodva, mégis kíváncsian, mintha a baljóslatú, sötét madár ismerhetné összes titkát. – Inkább menj a dolgodra! – A sötét madár lusta egykedvűséggel lebbenti meg szárnyát, majd úgy dönt, hogy károgva átrepül egy másik fára, mintha megsértették volna.
A sarkon éppen befordul valami kalapos, bajuszos ember. Mit néz? Úgy tapasztalta, hogy sajnos mostanság a legtöbb ember vagy agresszíven, vagy gyanakodva méregető tekintettel nézi a másik embert, mintha azonnal következtetéseket vonna le egy-egy illetővel szemben, anélkül, hogy megismerte volna az illető valódibb jellemét. Ez sarkalatos etikai hiba, de hát nem lehet ellene semmit tenni. Valahogy csak-csak belenyugszik, majd tovább lépeget.
Kezét hátra kulcsolja, fejét lehajtja. Ő most csak sétál.
A legkisebb unokája is férjes asszony már. Miért nem látogatták meg sohasem? Talán szándékosan elvadította őket, vagy idegenítette őket pusztán csak azáltal, hogy kijelölte saját, önző játékszabályait?! Lehetséges volna? Talán csak akkor jönne szűkebben vett családtagja, ha megéreznék rajta az anyagi haszon szagát? - töpreng gondolataiba merülten, koncentráltan.
Szép lassan lépked tovább, szigorúan csak sétál hazafelé, pedig futni szeretne már.
Lefelé könnyebb a járás. Mintha a lába is erősebb lenne, az a két kiszikkadt, inas végtag. De csak telnek a napok. Sétál, kezét összekulcsolja a hátán, fejét lehajtja. Nézi a tarka levelek pergését. De szépek is.
— Hatvannyolc éves vagyok — tűnődik.
— Ó, valamikor, fiatal korában biztosító társaságánál dolgozott. Tudja még, hogy mit jelent a valószínűség számítása. Akkor még megbecsülték az embereket. De manapság ugye?! De azért tovább figyeli a járdát, a piros-sárga levelek szőnyegét.
S akkor meglátja. Egy számítástechnikai boltban nem lézeng a kutya se. Olyant cselekszik, amit máskor nem szokott. Laptopot vesz. Belép az parócska, szinte pöttöm helységbe, ahol két szemüveges fiatalembert lát látszólag mindketten erősen az adott LED-típusú képernyőkre mélyesztik koncentrált tekintetüket.
- Mi parancsol? - kérdezi tőle a barátságosabb kinézetű kérdőn.
- Jó napot kívánok! - kántálja, mert kissé feszélyezve érzi magát az idegen környezetben. Talán rosszul is tette, hogy ide betévedt, elvégre mit is akarhat egy meglett hatvannyolc éves aggastyán, akinek még mindig Colorstar, domború képernyős tévékészüléke, és tranzisztoros rádiója van. Persze az utóbbiban feltűnően sok lett a propaganda szöveg, ezért azt már nem igazán hallgatja.
- Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni kérem szépen… - hebegi, mire a másik kettő jóformán alig bírja elfojtani kitörni kész vihogását, hiszen nagypapák nem igazán szoktak érdeklődni a számítástechnika iránt. A barátságosabbik kocka srác azonnal elkezd mindenfajta keresztkérdéseket feltenni, meglehet csak azért, hogy tesztelje az öreg szakképzetségét:
- Milyen kapacitású gépre gondolt öregapám? 2 vagy 4 gigabyte elég lesz? Legyen benne SSD, és full HD? Házi mozizni is szeretne? - s minél inkább sakkban tartják az öreget, látszik, hogy az idős ember is egyre inkább sértve érzi önmaga személyiségét, ami miatt betolakodott a fiatalok határterületére, ahol vélhetően nem szívesen látott vendég. Néhány perccel később a benti javító helységben egy középkorú férfi sétál ki, fénymásolt papírokat hoz, és arra kéri a két fiatalembert, hogy nézzék meg a vélhetően javítás alatt álló gépet, mert még mindig nem stimmel valami; sötét a képernyő, ha bekapcsolják. A két kocka srác azonnal feláll a pult mögül, és távozik a hátsó helységbe, vélhetően jó vicceket mesélve magukban az öregről.
A középkorú férfi most veszi észre az öreget, és közvetlenül odalép hozzá:
- Miben segíthetek kedves Uram?
- Jónapot kívánok! Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni jó sok hellyel, mert a kézirataimat szeretném új formába önteni… - hebegi valamivel határozottabban, és egyenes háttal.
- Van esetleg valamilyen konkrét elképzelése, ha szabad kérdeznem?
- Ö… nos… bocsásson meg, de most először szeretnék ilyen gépet vásárolni. – jegyzi meg őszintén, hiszen nincs titkolni valója. Az üzletvezető férfinak úgy tűnik rokonszenves a nagypapakorú öregember, mert azonnal leemel a polcról egy négy gigabyteos laptopot; óvatosan leteszi a fogadópultra a vastag kartondobozba csomagolt masinát. Kibontja és közben megpróbálja elmagyarázni, hogy mi hogyan működik benne? Ajándék egér és egy Wifi-router is jár hozzá, természetesen garanciával, ha esetleg bármi probléma lenne, ezen felül egy éves jótállást biztosít a bolt hozzá.
- Amennyiben bármilyen kérdése lenne csak befárad hozzánk a boltba, és megkérdezheti. Vagy ha Önnek ez megfelel munkadó után amennyiben megadja a lakáscímét megtudom mutatni hogyan működik – ajánlkozik készségesen a vezető. Ám az öreg nagy boldogságot, szinte gyerekes örömöt érez, amikor a kezébe fogja a nagyméretű kartondobozt. A vezető még reklámszatyrot is ad hozzá, és kissé szkeptikusan kételkedő kifejezéssel búcsúzik az idős embertől, amikor az nagy, öles lépésekkel kilép az üzletből.
- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt kedves Uram, és ha bármi gond lenne megtalál! – kiálltja fennhangon utána.
- Nagyon köszönöm! – integet már messziről.
Már nem érzi a fáradtságot. Udvariasan előre enged két szépen domborodó fiatalasszonyt, akik hálás mosollyal viszonozzák. Miért ne engedje őket? Ráér, nyugdíjas.
Amint hazaérkezik gyorsan kezet moss szappannal, elvégre fontos a higiénia, még ennyi évtized elteltével is. A szobában már-már túlzásba vitt tökéletes, precíz rend uralkodik. Sehol egyetlen árválkodó porszemcse, vagy bakapehelypiszok. Amikor negyvenéves lett akkor lettek légúti panaszai a porra. Nem sokkal később pedig kiderült, hogy súlyos porallergiája is van, ám a gyógyszeres kezelést szándékosan elutasította, mondván; a gyógyszerek többsége borzalmasan megterheli, és legyengíti szervezetét. Helyettük inkább gyógyteákat, cickafark, mocsári zsurlót fogyasztott citrommal, cukor nélkül. Kiveszi a nagy reklámszatyorból a hatalmasnak tűnő kartondobozt, és apja még mindig éles, rozsdamentes bicskájával éles, vékony bemetszést csinál, amitől máris könnyedén ki tudja bontani. Úgy izgul, akár egy gyerek a cukorkaboltban, mintha második születésnapja lenne, ami csakis az övé. Az ajándék wi-fi routert, és az egeret egyelőre félreteszi, majd előtte áll sötét színben egy közepes méretű laptop. Mennyit fejlődött a technológia. Holott az ő gyerekkorában még krétát és sokszor palatáblát is használtak az emberek. Alaposan egymás után többször is elolvassa a használati útmutatót, aztán rájön, hogy a lakásában nincs bekötve az internetkapcsolat. Így meglehetősen nehézkes lesz szövegszerkesztő programot rakatnia a gépére. Sebaj! Ha a szomszéd kamasz fiú hazajön az iskolából egy aktuális percben majd óvatosan becsönget hozzá, és megkéri, hogy segítsen neki. Hiába! Egy kiöregedett nyugdíjas is bármikor tanulhat új trükköket.

KÖNNYELMŰ FOGADÁS

Ha elfogadjuk azt a pszichológiai, fejlődéslélektani ételt, miszerint: minden a gyerekkorból fejlődik ki, és indul útjára, abban az esetben nem is lehet igazán csodálkozni azon, hogy Margó, aki mindig is kicsit naiv gyerekesen szeretett hinni az ún. romantikus tündérmesékben, ahol rendszerint jóképű, és remélhetőleg kastéllyal, és vagyonnal rendelkező hercegek, és hercegnők hemzsegtek, és a szegény nincstelen lány lett végül a befutó, igazán nem lehet tehát csodálkozni, és egy háromszázhatvan fokos fordulatot vett az élete, amikor megismerkedett váratlanul egy nagyon markáns, és jóképű üzletemberrel Tamással.
A legjobb barátnői társaságában töltötte éppen a munkaidő utáni idejét kedvenc narancsos ízesítésű koktélját kortyolgatva. Az ilyen csajos összeröffenések alkalmával rendszerint mindig egyetlen téma körül forgott a beszélgetést, miszerint:. melyik pasi néz ki úgy, akibe menten belelehetne szeretni, és még ha csak a flört, vagy alkalmi kapcsolat pusztán csak egyetlen görbe éjszakáról szól, már megérte, hiszen nagyon sok nőnek talán az lehetett az egyetlen igazi alkalma, hogy kifoghassa a megfelelő csúcskategóriás pasit, akire talán egész életében várt.
- Odas! skubizzatok csajok! - kiáltott fel Margó, miközben kacskaringós szívószálát kissé ügyetlenül úgy próbálta szájpadlásával egyensúlyozni, hogy kis híján félrenyelte a műanyag szálat. - Ott az a zakós pasi! Szerintem nagyon ott van! annyira jóképű! Szerintem isteneket művelhet az ágyban. lelkendezett hosszú, álomittas sóhajokkal, mint aki már most totálisan szerelmes.
- Ugyan menj már te lökött picsa! - vetette a szemére egy másik fotómodellalkatú bombázó hölgyemény, aki - úgy festett -, szintén tudja, hogy mitől döglik a légy. - Az a baj a jóképűséggel, hogy a pasik rendszerint kikapós házasságban élnek valakivel, hiszen a ronda pasikat senki se kívánja magának.
- Így igaz csajszi! - kontrázott az asztalnál ülő harmadik hölgy, aki jószerivel a hét öt napját a konditeremben töltötte, vagy épp a Margit-szigeti futópályán izzadva, mert már a pluszkilóknak a puszta gondolatát sem bírta volna önmagán elviselni. Margót bűntudat gyötörte. Elvégre ha egy kislány úgy tölti a gyerekkorát, hogy leginkább egy pápaszemes, dagadék bálnára hasonlít görbe fogakkal, és szódásszifonra hasonlító szemüveggel, akkor ne nagyon csodálkozzon azon, hogy a kamaszkor bizony jelentős fizikai változásokat fog hozni az életében, és kívülről totálisan átformálja annyira, hogy a szalagavatón, aztán később az érettségi banketten a fik nem győznek élet-halál harcot vívni a kegyeiért, hiszen annyira szuper ultra dögös lett egyszemélyben.
- Ugyan már csajok! felelte Margó, mert mindig szerette tesztelni az embereket annak a megállapítása véget, hogy kiben bízhat meg, és kiben nem. Most is egy már meglévő alkupozíciót feszegetett. - Fogadok bármiben, hogy az első kövér embert eltudom csábítani, és a tenyeremből fog enni. Sőt! Nemcsak, hogy a legjobb barátnője leszek, de olyan csúcskategóriás pasit faragok belőle, amilyet még nem pipált ez a konzum világ! - jelentette ki nem kis büszkeséggel, mire a másik három hölgyemény azonnal ráharapott.
- Akkor erre iszunk gyerekek! - mind a négyük saját italát vette a kezébe, és nagyot kortyolt mintegy elképesen megpecsételve az alkut. Amint ezt megbeszélték Margó kinyújtóztatta nagyon hosszú, és egzotikus lábait, megigazította kifogástalan sminkjét és vidáman a kiszemelt dagadék férfihez galoppozott, akiről már messzire ordított, hogy aznap tragikusan rossz napja lehet.
- Bocsáss meg! Figyu! Ne haragudj, hogy megszólítalak... - kezdte ismerkedő hódítását. - Észrevettem, hogy nagyon magad alatt lehetsz, és csak szeretnék veled egy kicsit őszintén elbeszélgetni, hátha attól te is megkönnyebbülnél. - Hangja ténylegesen annyira őszintének, és ugyanakkor közvetlennek érződött, hogy a totálisan lelki letargiában vergődő férfi nem győzte eltátani a száját nagy megdöbbenésében, hogy egy ilyen csúcsbombázó hölgyemény, mint Margó egyáltalán leszólította, és kedvesen szóba is állt vele.
- Ö... bocsásson meg... ma nem vagyok formában... - kezdte, majd kisebb szünet után. - Kérem foglaljon nyugodtan helyet. - Gáláns gesztusként kihúzta Margó előtt a háromlábú bárszéket. Margó jócskán meglepődött, mert általában fellengzős,. arrogáns, bunkóagyú pasikhoz volt szokva.
- Hát... nagyon köszönöm... Margó vagyok... - nyújtotta feléje a kezét, és szinte azonnal bizseregni kezdett enyhén napbarnított bőre, amikor a férfi megcsókolta kézfejét. - Ön igazán... nagyon kedves...
- Elnézést, hogy nem vagyok valószínűleg a legjobb társaság ma ese, de sajnos nemrég kirúgtak az állásomból, és ajnos személyes tragédiák is történtek, ami miatt nagyon sok minden tönkre ment... - hangja annyira markáns, mégis kisfiúsan őszinte volt, hogy Margó egyre inkább úgy érezte ezt a férfit muszáj megvigasztalnia. Erre a férfira vigyáznia kellene, legalább is addig az időig, amíg ki nem lábal a lelki kálváriából.
- Jaj most jövök csak, hogy még be sem mutatkoztam! Tamás vagyok! nyújtott kezet, amit Margó igyekezett határozottan, és erősen megszorítani, hogy még véletlenül se leplezze le a vonzódását.
- Nagyon örülök a szerencsének kedves Tamás! Megkérdezhetem, hogy mi történt Önnel, ami miatt ennyire szomorú, és levert? - érdeklődésében most nem volt semmi félreérthető hátsószándék, vagy manipuláció, ami esetleg arra engedte volna következtetni a férfi, hogy nem bízhat meg ebben a nőben.
- Tudja történelemet, és irodalmat tanítottam egy iskolában, és alig öt és fél év után közölte velem az igazgatónő, hogy másnak kell a hely! Ami hazugság volt, mert a kezdetektől nem voltam neki szimpatikus! Amikor megmondtam, hogy az osztályomban senki sem tud szövegértőn olvasni, pedig tizenkét éves gyerekekről beszélünk az igazgatónő könnyedén legyintett és azt mondta, hogy én foglalkozzam továbbra is az előírt tantervvel, meg a tananyaggal a többit pedig bízzam rá. Na akkor azt mondtam, ha most nem hagyom itt azt a hazug kóceráj, akkor egy egész életre bánni fogom! Ezt még tetézte, hogy nem sokkal később meghalt apám infarktusban, és hát szóval... nem volt éppenséggel felhőtlen a kapcsolatunk, már ha érti, hogy mire gondolok?!
- Ó, hát... nagyon sajnálom, és őszinte részvétem... - rebegte. - Aztán mi történt? - fogta meg a férfi szőrös, majomszerű kezét együttérzése jeleként.
- Hát... volt, hogy egy nap négy casting on, és állásinterjún is megfordultam, de az istenek nem jött össze a dolog. Azt érzem, hogy kicsit megkeseredett, és cinikussá váltam, amiatt, hogy másoknak tálcán kínálja az élet a lehetőségeit, míg a magamfajta átlagos kisembereket gyakorlatilag bedarálja a rostán. - keserű, kicsit filozofikus megállapítás volt, vonta le a következtéseit Margó, ám mégis szívből jött, és ez a legtöbb, amit az ember megtehet.
- Arra gondoltam kedves Tamás, hogy úgy is olyan kellemes, romantikus esténk van, és mit szólna hozzá, ha itt hagynánk ezt a helyet, és inkább sétálnánk egyet... Persze semmi kényszer, csak ha Önnek megfelel?! - dallamosan búgó hangja, vagy barátságos, huncutkás mosolya - látszólag -, szinte azonnal elvarázsolta a férfit.
- Ez jól hangzik... de egyáltalán nem szeretnék zavarni, vagy kellemetlenkedni... - habozott.
- Jaj, ugyan már! Nem mondták még magának, hogy olyan gyerekes?
- Igen! Erre már többször volt példa!- felállt, amikor Margó is, és megint segített a bárszékkel, amit Margó nagyra értékelt. Aztán Margó a férfi karjába karolt, mintha csak tényleg a barátnője lenne, és látványosan, lassítva kisétáltak a helyről. Margó szándékosan ügyelt rá, hogy barátnői is pontosan láthassák, hogy sikerült a terv első része. Most bezzeg majd pukkadozhatnak magukban a sárga irigységtől. Ha csak erre gondolt kisebb büszkeséget, és elégtételféleséget érzett.
- Mit szólna, ha elvinném a kocsimmal? Hol is lakik pontosan? - aprócska retiküljéből most elkerült egy kocsikulcs egy tetszetős riasztóval együtt, amit megnyomott, és a parkolóban máris sárgás lámpákkal, éles vijjogó hangon megláthatták Margó autóját.
- Biztos, hogy nem okozok gondot?! - kérdezte újból Tamás.
- Ha még egyszer azt mondja kedves Tamás, hogy Ön kolonc az ember nyakán én esküszöm, hogy kimenekülök ebből a világból! - ártatlan kis tréfának szánta ezt a kis megjegyzését, ám látszott, hogy a férfi valósággal beijedt, mert az este hátralévő részében jócskán megválogatta a szavait.
- Várjon kinyitom az ajtót! - azzal máris a vezetőülés felüli oldalon termett, és kinyitotta az ajtót Margó előtt, akiben most tudatosult, hogy bizony kellemesen félreismerte ezt a különleges embert.
- Igazán nem kellett volna kedves Tamás, de nagyra értékelem. - válaszolta, majd könnyed, futó puszit adott a megilletődött férfiak, aki jócskán meglepődött, mert köpni-nyelni is alig tudott. Margó elegánsan, női finomsággal beszállt a vezetőülésbe, és kinyitotta a férfi előtt az ajtót, hogy ezzel is viszonozza a gáláns szívességet. Amikor később a férfi is beszállt mellé Margó egyenesen neki szegezte a kérdést:
- Akkor hova menjünk?! Hova vihetem?
- Ö... Budaörs nem lenne túlzottan messze? - kérdezte élszegen.
- Micsoda véletlen! Épp útba esik! Látja kedves Tamás már csak ezért is mennyire üdítő változatosság, hogy mi megismerkedtünk. - Margó azonnal gázt adott és mivel a sebváltót kicsit szokása volt hamarabb felengedni most kerekeket csikorgatva vágódtak ki egyenesen a késő esti forgalomba.
- Tud vezetni Tamás? - kérdezte egy idő után.
- Nos... hát... nem igazán...
- Akkor most igen, vagy nem?!
- Nem! Tudja az apám erőltette egy ideig, aztán, amikor belátta, hogy engem más dolgok érdekeltek morogva abbamaradt ez a dolog is.
- Mivel foglalkozott az apja?
- Kamionvezető volt, és mindig fantasztikus dolgokat hozott magával egy-egy külföldi útjáról. A legnehezebb dolog az volt, hogy sosem tudtunk elegendő időt egymással eltölteni, mert mindig mennie kellett valahová, és azt hiszem ez meg is határozta a gyanakvó gyerekkoromat. - vallotta be.
- Ó... értem! Nekem is kicsit zűrösen alkut a kislánykorom. most először hallotta magát őszintén és tökéletesen bizalmasan beszélnie egy olyan emberrel, akivel lelki rokonságot vélt felfedezni. - Képzeljen el szemüveges, kapafogú, duci kislányt, akinek alig akadt barátja, és inkább csak gúnyolódások, és gyilkos tréfák céltáblája volt, aztán jött a mindent megváltoztató kamaszkor, és szexis bombázóvá változott, akit mindenki megakart szerezni magának.
- Bocsásson meg drága Margó, de ez kissé.. hihetetlenek tűnik. - jegyezte meg óvatosan.
- Nekem mondja! Képzelje, amikor a szalagavatós bálon, majd később z érettségi bankettre belibegtem a sok sejtető, sokat megmutató ruhámban azoknak az embereknek csorgott csak igazán a nyála, akik anno kiröhögtek, és szemétkedek velem. Ha létezik a bosszú és a jogos elégtétel fogalma, akkor még jól is tettem, hogy kiálltam önmagamért. - hangja büszkeségtől csengett, de érződött rajta egy mélyebb, szomorkásabb érzelem is, melyet csupán csak a mélyebb érzésű emberek képesek észre venni.
- Ez valóban hihetetlen történetnek hangzik. Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett tűrnie, és szenvednie. - úgy nézett rá, mint egy árva, magára hagyott kisfiú, aki hasonló kegyetlen dolgokat élhetett át. Mintha azonnal megszületett, és létrejött volna kettejük között a láthatatlan összhang.
- Milyen volt a gyerekkora Tamás? - folytatta a kérdezősködést. A férfin jócskán meglátszott, hogy nem szívesen beszél másoknak a gyerekkoráról nemhogy egy vadidegen, gyönyörű nőnek, de valami arra indította, hogy sok mindent elmeséljen neki.
- Az anyai nagymamám nevelt fel, és örökre hálás leszek neki, mert olyan alapigazságokban hitt, és emberi értékeket vallott, amit mostanság sajnos egyre kevesebben vallanak. A szüleim is nagyon sokat foglalkoztak velem, mégis sokszor úgy éreztem, hogy nincsenek barátaim, és csak nagyon kevés embernek engedem meg, hogy igazán megismerjenek. Később tesztelni kezdtem az embereket, és mindenféle kisebb hazugságot találtam ki, mert arra voltam kíváncsi, hogy mennyire vagyok képes megbízni a másikban, aztán egy idő után az élet pofont adott, de még utána is azt mondtam magamnak, hogy igaz bízni kell az emberekben, de nem ár, ha az embernek van valami terve, és sütnivalója.
Margó most úgy érezte magát, mintha egyszemélyben lenne ügyvéd vagy ügyész és ugyanakkor ítéletet hírdető bíró. Talán nem is volt semmi joga hozzá, hogy ennyire személyesen vájkáljon egy másik ember magánéletében, de akkor is... volt a férfiben valami kellemes, védelemre szoruló benső tulajdonság, ami most jócskán izgatni kezdte lelkét. Mintha ő volna ennek az embernek a nővére, akinek az a feladata, hogy kibékítse a külvilágban tapasztalható ellentéteket. Ez furcsa, bensőséges érzéseket váltott ki belőle.
- Látja kedves Tamás ahogy egyre inkább megismerjük egymást őszintén, és igazán a végén még könnyen elképzelhető, hogy a legjobb barátok leszünk!- hatásszünetet tartott, hogy felmérje a férfi pontosan megértette-e a szavait. - Most viszont ha megengedi szeretnék egy nagyon személyes kérdést feltenni, és bocsátson meg, hogy felteszem...
A férfi bólintással jelezte, hogy megérti, és beleegyezik a kérdésbe.
- Hogy létezik, hogy egy ennyire intelligens és messzemenőig romantikus, udvarias úriember, mint amilyen maga még mindig az agglegények táborát erősíti?! Ez számomra kissé fura!
- Hú! Ez elég nehéz nekem, de megpróbálok a kérdésre válaszolni. - nagy levegőt vett, és szünetet tartott. Érződött, hogy muszáj megválogatnia a szavait. - Igen, volt valakim, aki sajnos - mint utóbb kiderült -, nem az volt, akinek mutatta magát, és pár héttel az esküvő előtt ő volt az, aki befejezte a kettőnk kapcsolatát, amikor megcsalt engem. - hangja reszketővé vált, és Margónak muszáj volt vigyáznia, hogy nehogy tovább feszítse az érzékeny húrokat, mert félő volt, hogy a végén elszakadással fenyegetnek.
- Jaj, bocsásson meg... ez rettenetes! Tényleg őszintén sajnálom... - hebegett-habogott. Ebben a percben egy agymosottidiótának gondolta magát, amiért ilyenek kérdezett egy védtelen férfitól, aki most látszólag azérzelmi labilitás és a tartós sebezhetőség határmezsgyéjén egyensúlyoz magában.
Hosszú percek teltek el mire a férfi megmerte kérdezni, hogy Margónak is volt-e valakije?
- Látom ,,kölcsönkenyér visszajár“ - játékot játszunk. Nembánom! Igen, nekem is volt egy nagyon komoly kapcsolatom! Én voltam a hülye, mert a pasim házas volt, és persze égre-földre esküdözött, hogy majd elválik a feleségétől, és a három gyönyörű gyerekétől, és akkor boldogan élhetünk, míg meg nem halunk, de aztán rá kellett döbbennem a keserű igazságra, miszerint az ilyen genya férgek sohasem mondanak igazat, és csupán csak kihasználják a szeretetre és lelki biztonságra éhező nőket. nyugtasson meg kérem Tamás, hogy Ön sosem tenne ilyet?! - kérdezett vissza, maga sem értette, hogy miért.
- Ez a legnagyobb gonoszág lenne a nőkkel szemben! - vallotta meg, és most olyan jó volt a versmondó hangjába kapaszkodni. Mintha Margót egyszerre simogatná, vigasztalná, és el is ringatná. Mindent egyben.
- Mit gondol kedves Tamás? Lehetnénk mi igazán jóbarátok?!
- Abszolút! Az nagyon jó lenne... - felelte félszegen.
Margó magának sem merte beismerni, de most először érezte, hogy ezzel a különleges férfival elkezdődhet valami egészen fantasztikus kapcsolat, csak engednie kell néha, hogy sodródhasson azzal a bizonyos árral.
Még abban a hónapban bemutatta a férfit a szüleinek, akik már kezdtek róla lemondani, hogy egyetlen lányuk örök időkre pártában marad, aztán később zártkörű szertartáson megházasodtak, és azonnal elrepültek egy egzotikus távoli óceáni szigetre, ahol eltételek nélkül, és visszavonhatatlanul egymásba szerettek. Később Margó nehezen tudta elhinni, hogy két csodálatos gyerekük született, és végre révbe ért közös életük.

EGY TANÚSÁGOS VAD ÉJSZAKÁJA

,,Egyáltalán nem kellett volna vel annyira szigorúan, következetesen bánnia, mint annak idején az anyai nagyanyjának ővele?“ - futott át sebtiben az agyán, amikor egy fülledt, párás hajnali órán a karosszékben már félig alva várta meg tizenhat éves lányát, akit elengedett bulizni, mert másnap lesz a születésnapja. ,,De persze mi van akkor, ha valami nagy baja esik, estleg megsérül, mert valamelyik barátnője nem vigyáz rá eléggé?!“ - kusza kérdések sorozata cikázott át hasogató, kínzó fejfájásént agyának fogaskerekei között.
- Szívem? Miért nem jössz lefeküdni? Biztos vagyok benne, hogy Kira tudja mi csinál! Már kiskorában is talpraesett volt! Szerintem jól neveltük! - jegyezte meg álmos hangon a még mindig gyönyörű asszony, aki most kótyagosan lépkedett ki a tökéletesen koromsötét nappaliba. - Nem szeretnéd felkapcsolni az olvasólámpát, édesem?! - érdeklődött.
- Jó így! Menj csak vissza nyugodtan és próbálj megnyugodni! - válaszolta, holott sokkal inkább neki lett volna szüksége rá, hogy nyughatatlanul kalapáló szívét megkímélhesse a stressztől. Az utóbbi orvosi kivizsgálás alkalmával az orvos még figyelmeztette is, hogy kerülje el nagyívben a stresszt, mert másként akár még az életével is játszhat, amit ő meg is ígért, dehát a mindennapi hajtós hétköznapok még az egyszerű embereket is arra kényszerítették, hogy messzemenően átgondolják az élet összefüggéseit.
A gyönyörű asszony adott egy csókot a párjának, majd álmos kedvvel visszament hálószobájukba. Holnap neki is nagyon megterhelő, viszontagságosnak ígérkező munkanapja lesz, nem hagyhatja a kollegáit cserben.
Azt egyszer csak váratlan hajnali négy óra felé óvatosan kinyílt a bejárati ajtó ajtaja. A férfi pontosan fülelt. Szerencsére a hallásával még semmi probléma nem volt. Két kamasz lányhangot hallott az egyik a részegebbnek tűnő volt lányáé. ,,Vajon mit művelhettek ezek abban az átkozott buliban?!“ - jött rá a mérges aggódás, mégsem tudott igazán haragudni egyetlen lányára, mert születésétől kezdve rajongásig imádta őt, még ha a valódiérzelmek terén hiányosságai adódtak, hogy ezt ki is merj mutatni.
- Óvatosan csajszi! A végén még fellármázod itt az egész jó népet! - hallatszott a csitrihang. - Te aztán bírod az italt, hallod-e?! Nem hoztál szégyent magadra!
Kira alig állt a lábán. Jóformán csak betámolygott barátnője segítségével a bejárati ajtó melletti gyerekszobájába, ami most leginkább egy vad rockerbanda búvóhelyére hasonlított, és koromfekete falaival valósággal a masszív bűnt, és alvilágot testesítette meg.
- Ne vonszoltasd magad csajszi! Próbálj meg lábra állni! Sikerülni fog! - barátnője érezhetően egyetlen percre sem veszítette el hidegvérű, józan gondolkodását, még akkor sem, ha jócskán berúgott barátnője szó szerint mindent kiokádott, amikor az ágyába akart feküdni. Még szerencse, hogy csak a szőnyeg lett masszív alkoholos hányásszagú.
- Figyu, csajszi! Egy jótanács! Szerintem a holnap ne gyere suliba, mert eléggé másnapos leszel! Az ilyesmit ki kell feküdni! - jegyezte meg halkan suttogva barátnője, nem mintha Kira bármire is képes lett volna odafigyelni, mert azonnal elaludt. A barátnő becsukta óvatosan maga mögött az ajtót.
,,Hát akkor most mit csináljon?! Ha kérdőre vonja, vagy egy hónapnyi szobafogságra ítéli ő lesz a szemétláda felnőtt, aki parancsolgat, és elvárja, hogy mindenki az akaratának engedelmeskedjen, viszont ha nem, akkor fennáll a veszélye, hogy lánya továbbra is kiélvezi a lázadás, és még nagyon sok bajba keverheti magát!“ - valósággal vívódott önmarcangolón magában mire felismerte a tényt, hogy holnap reggel kipihenten majd részletesen visszatérnek sok mindenre ezzel a ,,görbe estével“ kapcsolatosan.
,,Talán jobb lesz, ha most egyelőre hagyja pihenni, aztán majd holnap reggelinél óvatosan előhozakodik vele!“ - vélekedett majd óvatosan visszalopakodott a nappaliba, és jószerivel együltő helyében elaludt kedvenc foteljában.
Alig pár órán belül ébren volt, és muszáj volt lefoglalnia éber gondolatait ezért kiment a kiskonyhába kávét főzni. Néhány perccel később gyönyörű, álmos párja is kibotorkált köntöst véve.
- Szia drágám! Hogy aludtál?! - kérdezte, de már előre tudta a választ. Párját bizony-bizony jócskán felzaklatta a tegnap éjjel történtek, és ha csak arra gondolt, hogy éppen mára esik nagylányuk születésnapja az egészre ráfeküdt valami zsigeri abszurditás. - Szóval ennyire rosszul?! - ölelte át, és megpróbálta megvigasztalni, mert tudta a férfi ezt mindig is nagyra értékelte.
- Kira születésnapja van! Szerintem ma nem kellene iskolába mennie, mert szeretnék vele részletesen elbeszélgetni! - fogalmazott határozott komolysággal a férfi.
- Igen, ezen én is gondolkoztam! Akkor jobb lesz, ha betelefonálok a gimibe, hogy ne írják be igazolatlan hiányzónak! - vélekedett az asszony.
- Kérsz kávét?
- Köszönöm, már ittam egyet! - hárított.
Reggelire mindketten pirítóst ettek vajjal. A férfi még paprikás szalámit is csipegetett. Talán az evés majd segít átvészelni a problémák özönét. Aztán felébredt kamaszlányuk. Olyan másnapos volt, és totálisan elcsigázott, hogy szinte zsibongó végtagjaiban érezte, hogy tegnap jócskán felöntött a garatra, holott megígérte a szüleinek, hogy nem keverik bele semmi balhéba, sem bonyodalomba. Most kínzó bűntudattal egybekötött lelkiismeret-furdalás marcangolta szívét.
- Jó reggelt... - azt hihette hogy csöndesen, lábujjhegyen meglapulva majd kikerülheti a részletes kioktató, aztán ordítozó hangokat, ami várható lett volna jogosan szülei részéről. Most azonban jócskán meglepődött, amikor anyja kirakta elé a pirítóst, meleg citromos teával, és egy kis vajjal, majd mindketten leültek vele szemközt az étkezőasztalhoz.
- Hú... köszi anyu! Ez istenien néz ki! - igyekezett nagyot harapni a pirítósba, mint aki máris farkaséhes, bár valójában ételre sem bírt nézni, annyira kiszívta a tegnap esti bulizás maradék energiáit.
- Úgy gondoltuk, hogy ma maradj itthon! Egyébként is ma van a születésnapod kincsem! - kezdte beszédét az anyuka.
- Talán igazad lehet... nem érzem magam valami túl jól... - mentegetőzött lesütött szemekkel. Nem mert a szülei arcába nézni, mert azt érezte elárulta megelőlegezett bizalmukat, ami felnőttségének lett volna az egyik feltétele.
- Akkor én elindulok szépen lassacskán dolgozni, és ha hazajöttem akkor fogunk ünnepelni! - azzal előbb megpuszilta lánya homlokát, majd a férfi száját, és öltözködni kezdett, majd el is indult a munkahelyére. A férfi kettesben maradt makacs, és talpraesett lányával. Gondolataiba mélyedt, bár azért fél szemét még így is folyamatosan lányán tartotta.
- Jaj, apu! Ne csináld! - kérlelte szépen. - Tudom, hogy egy hatökör idióta vagyok, és hogy visszaéltem a bizalmatokkal! addig semmi baj sem volt, amíg a barátnőim el nem kezdték szabályosan vedelni a koktélokat! Úgy éreztem, hogy csatlakoznom kell hozzájuk, hiszen mire való a barátság?! De igazad van! Oltári nagy hiba volt! - a végén már folytak az üveggolyó nagyságú könnyek a szeméből, és annyira védtelennek, és ugyanakkor törékenynek látszott, akárcsak kislány korában, ha bántotta a többi gyerek.
- Kicsim! Megértem, hogy kamaszként most még keresed a saját utadat, és hibákat is el kell, hogy kövess, amiből később - remélhetőleg -, tanulni fogsz. Tudom, hogy most te is haragszol elsősorban önmagadra, de ha logikusan elgondolkodsz azon, hogy kik a valódi barátaid szerintem előbb-utóbb megtalálod a helyes válaszokat. Figyelj édesem! A barát nem azt jelenti, hogy az embert csak akkor fogadják el, ha leissza magát a sárga földig, aztán nyilvánosan megszégyenítik mindenki szeme láttára. A barátság ennél sokkal több! Az igazi barátok kicsit még emberi tartást is kölcsönöznek az embernek... - értesz engem.
- Azt hiszem igen... annyira sajnálom apu... - hüppögte, mire apja azonnal adott egy tiszta papírzsebkendőt, és óvatosan megtörölte vele lánya arcát. Már egyetlen érintés is elegendőnek bizonyult, hogy a kamasz lány érezze a lelki biztonságot.
- Annyira hülye voltam... bocsáss meg... - borzasztóan el volt keseredve. Úgy tűnt mintha teljesen kiábrándult volna egész életéből, és most valósággal fojtogatná az a helyzet, amibe belekeveredett.
- Tudod mit? Sétáljunk egyet a parkban! Jót fog tenni! Közben bármiről beszélhetsz, vagy akár hallgathatunk is! - javasolta apja, és úgy tűnt a kamasz lány magába szállt kicsit. Megreggelizett, bár nem szívesen, mert nem volt valami éhes, de ha már készítettek neki reggelit, akkor muszáj volt, majd felvett egy viszonylag könnyed, nem sokat mutató nyárias ruhát, és úgy döntött a legnagyobb szalmakalapot veszi fel, amit csak anyukája ruhásszekrényében található, mert képtelen lett volna az utcán lévő többi ember tekintetébe nézni. Így lépett ki apjába karolva a frissítő, nyárias levegőre.
- Apu... kérlek ne legyél mérges, de... szóval az van, hogy tetszik egy srác és már szexeltünk is... - vallotta be Kira.
- Nos... hát... igen... - akadt meg a szó apja torkán, mint akit szabályosan forróvízzel leforráztak. - De azért ugye védekeztek, ugye?!
- Jaj, annyira cuki vagy, amikor ennyire aggódsz! Ünnepélyesen megígérem, hogy nem csinálunk semmit, ami felborítaná az egyébként is problémás hormon komplexusos életünket! - emeli magasba a kezét, és mintha már nem is kamasz lány lenne, sokkal inkább egy határozott, önmagával is tisztába lévő, fiatal nő, aki nem fél semmitől.
- Tudod... nagyon aggódom miattad, mert azt szeretném, ha nem kellene megbánod a tetted következményeit. - válaszolta, mintha csak önmagával folytatna párbeszédet.
- Apu! Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a lányod lehetek, és szeretném, ha megértenéd, hogy én igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy anyuval szeretnétek, csak azt érzem sokszor, hogy jó volna már önállóan tenni a dolgomat... - apja vállára hajtotta fejét, miközben sétáltak, majd találtak egy padot egy kis tó mellett, ahol hattyúk úszkáltak, és a festői környezetet használták fel arra, hogy kicsit mindketten átgondolják az élet összetett összefüggéseit.
- Tudod kicsim a hattyúk egy életre választanak maguknak párt, akárcsak a pingvinek. A hím pingvin addig keres, kutat a legfényesebb kő után, ameddig csak meg nem találja, és mikor megvan kedvesen odatotyog a nőstény elé, mintha lánykérést rendezne, és ha a nőstény elfogadja a követ akkor egy életre együtt maradnak. - A férfi nagyon szerette volna megértetni érett, már majdnem felnőtt lányával az élet összefüggéseit, és csak remélhette, hogy Kira minden szavát jól az emlékezetébe véste.
- Igen, erről én is hallottam! Nagyon tetszik nekem ez a romantikus gesztus! - válaszolta. - Jó volna egy hangrögzítő, amire fel lehetne venni a hangodat és anyuét is, mert ha mondjuk az ember válaszút előtt át, vagy ilyesmi, akkor elég lenne lejátszani, hogy tökéletes egyensúlyba kerüljön az egész univerzum.
- Drágám! Kérdezhetek valamit...? - aggodalmasan féloldalasra vette a figurát és fél szemmel lányára kacsintott. Szerencsére lánya már pontosan sejtette, hogy mit akar kérdezni.
- Tudom, mit szeretnél kérdezni! Annyit mondhatok, hogy fantasztikus volt minden vele töltött pillanat, és nem bántunk meg semmit! De nagyon figyelmes és aranyos vagy, hogy ennyire aggódsz!
- Édesanyádnak is elmesélted az udvarlót?! - nézett rá kíváncsian.
- Vele is szeretnék majd beszélni, de négyszemközt! - az utolsó szót szándékosan kihangsúlyozta, hogy apja pontosan érezze az ún. ,,nőies dolgok“ egyedül csakis a nőkre tartozhatnak.
- Apu! Gondolod, hogy megünnepelhetjük a szülinapomat anélkül, hogy haragudnátok rám?! - kérdezte kicsit félősen, remegő hanggal. Mintha még mindig tartott volna a retorziótól.
- Édesem! Nyugodj meg! Édesanyáddal nem haragszunk rád, hiszen mi is voltunk kamaszok, és egész biztos sok hibát elkövettünk! A legfontosabb, hogy te beláttad, hogy hibát követtél el, és megmondtad, hogy mi történt! Nincsen semmi, amit meg kellene bocsátani. - gyöngéden homlokon puszilta lányát, és vigyáznia kellett, mert kis híján könnyei is majdnem eleredtek.
- Nagyon sokat jelent, hogy most itt vagy velem... - felelte sokat sejtetőn Kira. - Tudod mit? Etessük meg a hattyúkat aztán sétáljunk haza. Így is tettek. Amikor hazaértek az asszony már várt rájuk. Mint utóbb kiderült kapott egy kis kimenőt a főnökeitől, hogy eltudja hozni lánya szépen feldíszített szülinapi tortáját. Hófehér marcipánkrémes torta volt egy marcipános figurával, amit már kislányként is nagyon szeretett, és most sem szerették volna megszakítani ezt a kedveskedő ünnepi tradíciót.
A férfi és az asszony titokzatoskodva bezárkóztak a konyhába, hogy előkészíthessék az ünnepi dekorációt, addig Kira is visszament a szobájába és átöltözött. Érezte, hogy nem ártana valami ünnepi ruhát felvennie, persze szolid sminkkel, elvégre nem mindennap tizenhét éves az ember, nem igaz?! És szépen kicsinosította magát.
Alig húsz perc múltán beszóltak neki a zártajtójú szobájába, hogy most már nyugodtan, lassan kijöhet. Amikor kijött szikrázó tűzijátékkal, és gyertyákkal feldíszített hatalmas tortával találta szembe magát, és legalább egy tucat léggömbbel.
- Isten éltessen kicsim! Nagyon imádunk és szeretünk téged! - tapsoltál meg könnyektől meghatottan felnőttes lányukat, aki igencsak küszködött a könnyeivel.
- Fantasztikus ez a torta! Igazán nem kellett volna... nagyon köszönöm... - felelte meghatottan, majd két szülőjéhez bújt, mint kiskorában, és összeálltak mosolyogva egy közös fotóra a digitális fényképezőgéppel. Kira joga volt felszeletelni a tortát. Mindenki kapott egy kiadós nagydarab szeletet a finom vaníliás, csoki ízesítésű tortacsodából. még Kira is megnyalta utána mind a tíz ujját, annyira ízlett neki.
Aztán alig fél óra után előkerültek az ajándékok is. Először az asszony hozta elő a gondosan becsomagolt, tetszetős kis hófehér dobozt, amiben egy mutatós aranyékszer lapult.
- Jaj, anyu! Ezt igazán nem fogadhatom el... ez gyönyörűszép... - hatódott meg, amikor felpróbálta.
- Akár egy igazi hölgy! Fantasztikusan áll kicsim!
Ezt követte a férfi ajándéka. Kicsit szégyelősen, már-már gyerekesen adta oda. Egy fényképalbummal egybekötött napló volt, melyet Kira születésétől kezdve gondosan, és rendszeresen vezetett az apa. Amikor Kira lefejtette a nagy albumról a védőcsomagolást, most már nem bírta visszafojtani örömkönnyeit, hogy ennyire szeretik:
- Ó, ez... fantasztikus... el sem hiszem, hogy annyi éven át... Apu nagyon szeretlek... - ölelte meg meghitten, hogy beszívhassa apja illatát.
Hármasban mentek végig a nagy albumon és Kira közben hangosan felolvasta azokat a versrészleteket, melyeket egy-egy kép mellé voltak beékelve.
A születésnap utáni nap Péntekre esett, amikor hamarabb szabadulhatott a gimiből. Elhatározta, hogy bemutatja vagány barátját a szüleinek. Így történt, hogy háromnegyed kettőkor valósággal mindketten kiszaladtak a gimi kapuján, beültek a Kira barátjának kocsijába, és meg sem álltak Kira szüleinek lakásáig. Bár apja nagyon gyanakodva méregette kezdetben a furcsa, különc fiatalembert, később ahogy fokozatosan elbeszélgetett vele rájött, hogy lánya felelősségteljesen, és átgondolt komolysággal választott, és csak remélhette, hogy nem fogják összetörni a szívét.

VÉGÍTÉLET-MOTÍVUM

Egy adott városon belül micsoda Ninivei halotti csönd.
Egyszerre hordozza magában gyászt,
fölszaggatott, több stigma-sebekben fetrengő,
gennyesedő indulatot, mint megannyi megbékélt
megváltás utáni biztos sóvárgást.
El nem érhető, át nem hidalhatónak tetszik
immár az orvosi műhibaper is,
s ha egy-egy márkásnak mondott
ál-vakcina fabatkát sem ér.

Agypályák sötétlő hajtűkanyarjai között
cikcakkos spirálokként zsonglőrködik
a drámai konstruált bűn.
Nincs s talán már nem is számíthat semmi előjel,
vagy tüneti szindróma,
hogy a gyilkos megsemmisülést hatékonyan legyőzze.
Föláldozható s olcsóvá lett
megint egy-egy értékes emberi élet!
Sem végig gondolt, logikus érv,
sem jóltetsző,
jogos indulat már csupán egyetlen dolgot,
ha bizonyít:
fagyott föld, megszáradt csont-hamu lesz hamar,
mi eltemet, befed.

Hiába már a meghamisított,
jólhangzó propaganda-szózat,
hiába minden figyelmeztető szólítás
ál-gesztusok tekintetében,
majd csak a lerágott csontok
balladája szólítgatja egyre
holdtölte-éjeken át a létező élőket.
Forog, forog már a pénzes kerék,
akinél a nagyobb tét annál maradhat meg
az életben maradás fikarcnyi kis esélye!

Talpuk alatt sűrű massza-sár tocsog,
míg az egyszerűbbek még
így is várakoznak elcsépelt sorsukra.
Mindenki felett galádmód táncot ül a Hóhér-Idő.
Hová tartanak ma vajon,
kik egyáltalán bátran kimerészkednének a külvilágba?!
Mi választja el a megrögzött,
táveszmés rettegést a szimpla halálfélelemtől?!
Kinyújtott csont-kezek
– félő -, már nem adhatnak sem gyógyít, sem enyhet.
Meg-nem-valósult szépen
csengő ideák minden esetben hazugságoknak érződnek.

Milyen művi torzóban,
vagy épp viaszmúzeumban álldogálnak
majd az emberi testrészek élethű másai,
ha ugyan ennek a totális káosz-zűrzavarnak
egyszer s mindenkorra végképp vége szakad?!
– Hamarabb elvérzik fertőzésben
az emberi szív,
mint a megsebesült alkonyat!