EGY NYUGDÍJAS IS TANULHAT ÚJ TRÜKKÖKET

Kezét hátra kulcsolta a nagykabát fölött, fejét lehajtotta, sétált. Nem nézett fel. Minek?
Hetek múlnak anélkül, hogy ismerőssel, esetleg baráttal, hozzátartozóval találkoznék, akinek köszönne, vagy visszaköszönne, vagy aki egyáltalán venné a fáradtságot, és meglátogatná lakásán, nem csak ígérgetne össze-vissza minden jólcsengő hazugságot, hogy majd.
Hogy lett nyugdíjas? Állítólag a fokozatos, mindennapi stressz, és az idegrendszeri sokkhatás következtében szervezete annyira mgsínylette ezt a fajtafelfokozott, embernek szinte egyáltalán nm való életmódot, hogy vészjelzésként váratlanul infarktust küldött egy buszmegállóban, és már csupán arra eszmélt, hogy zöldköpenyes emberkék műtik egy acélszínű tálcán, aztán vagy életben marad-e, vagy mehet a temetőbe. Egy temetés manapság egyébként is horribilis összegnek számít. Ha annyira házsártos, kibírhatatlan, szőrszálhasogató ember lenne, mint azt jónéhány barátságtalanul kellemetlenkedő szomszédja állítja, akkor a múltkor Lipowicznénak sem segített volna kiszabadítani magát az üzemzavaros liftből.
Mindennapjait reggeli tornával kezdi. Persze a főorvos Úr szigorú utasítására, aki húszas éveiben járó fiatalember. Imádott felesége váratlanul betegség folytán meghalt. Eredetileg mintha félt, vagy tartott volna tőle, hogy mit szól majd ő, ha megtudja, hogy végleg egyedül fog maradni?!
Valami rohanó, szájpircinges fiatalember majd fellökte:
- Papa húzz innen a picsába! - kiáltotta oda neki szöges bakanccsal, akár valami skinhead. Nem elég széles neki a járda? Micsoda fiatalok vannak. Tanulná meg becsülni az öregeket.
Most utána kéne fordulni, jól megmondogatni neki. De minek? Áh, az öregeket csak félrelökik.
A tarka falevelek közt valaki fekszik. Úgy látszik, mintha egy emberi test volna. Rongyos, piszkos, borvirágos arccal, és egy piszkosfehér műanyag kannát szorongat szintén retkes, érdes kezében. Biztosan olcsó bort szopogatott.
Megpróbálja óvatosan kikerülni, ám a hajléktalan, beivott férfi mintha megharagudna; marconán farkasszemet néz vele, majd inkább befordul a másik oldalára, Fönn a fán mintha egy éjtollú holló üldögélnek egykedvűen, mélán. Mintha egyedül őt bámulná, és sajnálná, hogy idáig jutott.
- Te meg mit bámulsz, mi?! – kérdezi bosszankodva, mégis kíváncsian, mintha a baljóslatú, sötét madár ismerhetné összes titkát. – Inkább menj a dolgodra! – A sötét madár lusta egykedvűséggel lebbenti meg szárnyát, majd úgy dönt, hogy károgva átrepül egy másik fára, mintha megsértették volna.
A sarkon éppen befordul valami kalapos, bajuszos ember. Mit néz? Úgy tapasztalta, hogy sajnos mostanság a legtöbb ember vagy agresszíven, vagy gyanakodva méregető tekintettel nézi a másik embert, mintha azonnal következtetéseket vonna le egy-egy illetővel szemben, anélkül, hogy megismerte volna az illető valódibb jellemét. Ez sarkalatos etikai hiba, de hát nem lehet ellene semmit tenni. Valahogy csak-csak belenyugszik, majd tovább lépeget.
Kezét hátra kulcsolja, fejét lehajtja. Ő most csak sétál.
A legkisebb unokája is férjes asszony már. Miért nem látogatták meg sohasem? Talán szándékosan elvadította őket, vagy idegenítette őket pusztán csak azáltal, hogy kijelölte saját, önző játékszabályait?! Lehetséges volna? Talán csak akkor jönne szűkebben vett családtagja, ha megéreznék rajta az anyagi haszon szagát? - töpreng gondolataiba merülten, koncentráltan.
Szép lassan lépked tovább, szigorúan csak sétál hazafelé, pedig futni szeretne már.
Lefelé könnyebb a járás. Mintha a lába is erősebb lenne, az a két kiszikkadt, inas végtag. De csak telnek a napok. Sétál, kezét összekulcsolja a hátán, fejét lehajtja. Nézi a tarka levelek pergését. De szépek is.
— Hatvannyolc éves vagyok — tűnődik.
— Ó, valamikor, fiatal korában biztosító társaságánál dolgozott. Tudja még, hogy mit jelent a valószínűség számítása. Akkor még megbecsülték az embereket. De manapság ugye?! De azért tovább figyeli a járdát, a piros-sárga levelek szőnyegét.
S akkor meglátja. Egy számítástechnikai boltban nem lézeng a kutya se. Olyant cselekszik, amit máskor nem szokott. Laptopot vesz. Belép az parócska, szinte pöttöm helységbe, ahol két szemüveges fiatalembert lát látszólag mindketten erősen az adott LED-típusú képernyőkre mélyesztik koncentrált tekintetüket.
- Mi parancsol? - kérdezi tőle a barátságosabb kinézetű kérdőn.
- Jó napot kívánok! - kántálja, mert kissé feszélyezve érzi magát az idegen környezetben. Talán rosszul is tette, hogy ide betévedt, elvégre mit is akarhat egy meglett hatvannyolc éves aggastyán, akinek még mindig Colorstar, domború képernyős tévékészüléke, és tranzisztoros rádiója van. Persze az utóbbiban feltűnően sok lett a propaganda szöveg, ezért azt már nem igazán hallgatja.
- Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni kérem szépen… - hebegi, mire a másik kettő jóformán alig bírja elfojtani kitörni kész vihogását, hiszen nagypapák nem igazán szoktak érdeklődni a számítástechnika iránt. A barátságosabbik kocka srác azonnal elkezd mindenfajta keresztkérdéseket feltenni, meglehet csak azért, hogy tesztelje az öreg szakképzetségét:
- Milyen kapacitású gépre gondolt öregapám? 2 vagy 4 gigabyte elég lesz? Legyen benne SSD, és full HD? Házi mozizni is szeretne? - s minél inkább sakkban tartják az öreget, látszik, hogy az idős ember is egyre inkább sértve érzi önmaga személyiségét, ami miatt betolakodott a fiatalok határterületére, ahol vélhetően nem szívesen látott vendég. Néhány perccel később a benti javító helységben egy középkorú férfi sétál ki, fénymásolt papírokat hoz, és arra kéri a két fiatalembert, hogy nézzék meg a vélhetően javítás alatt álló gépet, mert még mindig nem stimmel valami; sötét a képernyő, ha bekapcsolják. A két kocka srác azonnal feláll a pult mögül, és távozik a hátsó helységbe, vélhetően jó vicceket mesélve magukban az öregről.
A középkorú férfi most veszi észre az öreget, és közvetlenül odalép hozzá:
- Miben segíthetek kedves Uram?
- Jónapot kívánok! Szeretnék egy hordozható számítógépet vásárolni jó sok hellyel, mert a kézirataimat szeretném új formába önteni… - hebegi valamivel határozottabban, és egyenes háttal.
- Van esetleg valamilyen konkrét elképzelése, ha szabad kérdeznem?
- Ö… nos… bocsásson meg, de most először szeretnék ilyen gépet vásárolni. – jegyzi meg őszintén, hiszen nincs titkolni valója. Az üzletvezető férfinak úgy tűnik rokonszenves a nagypapakorú öregember, mert azonnal leemel a polcról egy négy gigabyteos laptopot; óvatosan leteszi a fogadópultra a vastag kartondobozba csomagolt masinát. Kibontja és közben megpróbálja elmagyarázni, hogy mi hogyan működik benne? Ajándék egér és egy Wifi-router is jár hozzá, természetesen garanciával, ha esetleg bármi probléma lenne, ezen felül egy éves jótállást biztosít a bolt hozzá.
- Amennyiben bármilyen kérdése lenne csak befárad hozzánk a boltba, és megkérdezheti. Vagy ha Önnek ez megfelel munkadó után amennyiben megadja a lakáscímét megtudom mutatni hogyan működik – ajánlkozik készségesen a vezető. Ám az öreg nagy boldogságot, szinte gyerekes örömöt érez, amikor a kezébe fogja a nagyméretű kartondobozt. A vezető még reklámszatyrot is ad hozzá, és kissé szkeptikusan kételkedő kifejezéssel búcsúzik az idős embertől, amikor az nagy, öles lépésekkel kilép az üzletből.
- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt kedves Uram, és ha bármi gond lenne megtalál! – kiálltja fennhangon utána.
- Nagyon köszönöm! – integet már messziről.
Már nem érzi a fáradtságot. Udvariasan előre enged két szépen domborodó fiatalasszonyt, akik hálás mosollyal viszonozzák. Miért ne engedje őket? Ráér, nyugdíjas.
Amint hazaérkezik gyorsan kezet moss szappannal, elvégre fontos a higiénia, még ennyi évtized elteltével is. A szobában már-már túlzásba vitt tökéletes, precíz rend uralkodik. Sehol egyetlen árválkodó porszemcse, vagy bakapehelypiszok. Amikor negyvenéves lett akkor lettek légúti panaszai a porra. Nem sokkal később pedig kiderült, hogy súlyos porallergiája is van, ám a gyógyszeres kezelést szándékosan elutasította, mondván; a gyógyszerek többsége borzalmasan megterheli, és legyengíti szervezetét. Helyettük inkább gyógyteákat, cickafark, mocsári zsurlót fogyasztott citrommal, cukor nélkül. Kiveszi a nagy reklámszatyorból a hatalmasnak tűnő kartondobozt, és apja még mindig éles, rozsdamentes bicskájával éles, vékony bemetszést csinál, amitől máris könnyedén ki tudja bontani. Úgy izgul, akár egy gyerek a cukorkaboltban, mintha második születésnapja lenne, ami csakis az övé. Az ajándék wi-fi routert, és az egeret egyelőre félreteszi, majd előtte áll sötét színben egy közepes méretű laptop. Mennyit fejlődött a technológia. Holott az ő gyerekkorában még krétát és sokszor palatáblát is használtak az emberek. Alaposan egymás után többször is elolvassa a használati útmutatót, aztán rájön, hogy a lakásában nincs bekötve az internetkapcsolat. Így meglehetősen nehézkes lesz szövegszerkesztő programot rakatnia a gépére. Sebaj! Ha a szomszéd kamasz fiú hazajön az iskolából egy aktuális percben majd óvatosan becsönget hozzá, és megkéri, hogy segítsen neki. Hiába! Egy kiöregedett nyugdíjas is bármikor tanulhat új trükköket.

KÖNNYELMŰ FOGADÁS

Ha elfogadjuk azt a pszichológiai, fejlődéslélektani ételt, miszerint: minden a gyerekkorból fejlődik ki, és indul útjára, abban az esetben nem is lehet igazán csodálkozni azon, hogy Margó, aki mindig is kicsit naiv gyerekesen szeretett hinni az ún. romantikus tündérmesékben, ahol rendszerint jóképű, és remélhetőleg kastéllyal, és vagyonnal rendelkező hercegek, és hercegnők hemzsegtek, és a szegény nincstelen lány lett végül a befutó, igazán nem lehet tehát csodálkozni, és egy háromszázhatvan fokos fordulatot vett az élete, amikor megismerkedett váratlanul egy nagyon markáns, és jóképű üzletemberrel Tamással.
A legjobb barátnői társaságában töltötte éppen a munkaidő utáni idejét kedvenc narancsos ízesítésű koktélját kortyolgatva. Az ilyen csajos összeröffenések alkalmával rendszerint mindig egyetlen téma körül forgott a beszélgetést, miszerint:. melyik pasi néz ki úgy, akibe menten belelehetne szeretni, és még ha csak a flört, vagy alkalmi kapcsolat pusztán csak egyetlen görbe éjszakáról szól, már megérte, hiszen nagyon sok nőnek talán az lehetett az egyetlen igazi alkalma, hogy kifoghassa a megfelelő csúcskategóriás pasit, akire talán egész életében várt.
- Odas! skubizzatok csajok! - kiáltott fel Margó, miközben kacskaringós szívószálát kissé ügyetlenül úgy próbálta szájpadlásával egyensúlyozni, hogy kis híján félrenyelte a műanyag szálat. - Ott az a zakós pasi! Szerintem nagyon ott van! annyira jóképű! Szerintem isteneket művelhet az ágyban. lelkendezett hosszú, álomittas sóhajokkal, mint aki már most totálisan szerelmes.
- Ugyan menj már te lökött picsa! - vetette a szemére egy másik fotómodellalkatú bombázó hölgyemény, aki - úgy festett -, szintén tudja, hogy mitől döglik a légy. - Az a baj a jóképűséggel, hogy a pasik rendszerint kikapós házasságban élnek valakivel, hiszen a ronda pasikat senki se kívánja magának.
- Így igaz csajszi! - kontrázott az asztalnál ülő harmadik hölgy, aki jószerivel a hét öt napját a konditeremben töltötte, vagy épp a Margit-szigeti futópályán izzadva, mert már a pluszkilóknak a puszta gondolatát sem bírta volna önmagán elviselni. Margót bűntudat gyötörte. Elvégre ha egy kislány úgy tölti a gyerekkorát, hogy leginkább egy pápaszemes, dagadék bálnára hasonlít görbe fogakkal, és szódásszifonra hasonlító szemüveggel, akkor ne nagyon csodálkozzon azon, hogy a kamaszkor bizony jelentős fizikai változásokat fog hozni az életében, és kívülről totálisan átformálja annyira, hogy a szalagavatón, aztán később az érettségi banketten a fik nem győznek élet-halál harcot vívni a kegyeiért, hiszen annyira szuper ultra dögös lett egyszemélyben.
- Ugyan már csajok! felelte Margó, mert mindig szerette tesztelni az embereket annak a megállapítása véget, hogy kiben bízhat meg, és kiben nem. Most is egy már meglévő alkupozíciót feszegetett. - Fogadok bármiben, hogy az első kövér embert eltudom csábítani, és a tenyeremből fog enni. Sőt! Nemcsak, hogy a legjobb barátnője leszek, de olyan csúcskategóriás pasit faragok belőle, amilyet még nem pipált ez a konzum világ! - jelentette ki nem kis büszkeséggel, mire a másik három hölgyemény azonnal ráharapott.
- Akkor erre iszunk gyerekek! - mind a négyük saját italát vette a kezébe, és nagyot kortyolt mintegy elképesen megpecsételve az alkut. Amint ezt megbeszélték Margó kinyújtóztatta nagyon hosszú, és egzotikus lábait, megigazította kifogástalan sminkjét és vidáman a kiszemelt dagadék férfihez galoppozott, akiről már messzire ordított, hogy aznap tragikusan rossz napja lehet.
- Bocsáss meg! Figyu! Ne haragudj, hogy megszólítalak... - kezdte ismerkedő hódítását. - Észrevettem, hogy nagyon magad alatt lehetsz, és csak szeretnék veled egy kicsit őszintén elbeszélgetni, hátha attól te is megkönnyebbülnél. - Hangja ténylegesen annyira őszintének, és ugyanakkor közvetlennek érződött, hogy a totálisan lelki letargiában vergődő férfi nem győzte eltátani a száját nagy megdöbbenésében, hogy egy ilyen csúcsbombázó hölgyemény, mint Margó egyáltalán leszólította, és kedvesen szóba is állt vele.
- Ö... bocsásson meg... ma nem vagyok formában... - kezdte, majd kisebb szünet után. - Kérem foglaljon nyugodtan helyet. - Gáláns gesztusként kihúzta Margó előtt a háromlábú bárszéket. Margó jócskán meglepődött, mert általában fellengzős,. arrogáns, bunkóagyú pasikhoz volt szokva.
- Hát... nagyon köszönöm... Margó vagyok... - nyújtotta feléje a kezét, és szinte azonnal bizseregni kezdett enyhén napbarnított bőre, amikor a férfi megcsókolta kézfejét. - Ön igazán... nagyon kedves...
- Elnézést, hogy nem vagyok valószínűleg a legjobb társaság ma ese, de sajnos nemrég kirúgtak az állásomból, és ajnos személyes tragédiák is történtek, ami miatt nagyon sok minden tönkre ment... - hangja annyira markáns, mégis kisfiúsan őszinte volt, hogy Margó egyre inkább úgy érezte ezt a férfit muszáj megvigasztalnia. Erre a férfira vigyáznia kellene, legalább is addig az időig, amíg ki nem lábal a lelki kálváriából.
- Jaj most jövök csak, hogy még be sem mutatkoztam! Tamás vagyok! nyújtott kezet, amit Margó igyekezett határozottan, és erősen megszorítani, hogy még véletlenül se leplezze le a vonzódását.
- Nagyon örülök a szerencsének kedves Tamás! Megkérdezhetem, hogy mi történt Önnel, ami miatt ennyire szomorú, és levert? - érdeklődésében most nem volt semmi félreérthető hátsószándék, vagy manipuláció, ami esetleg arra engedte volna következtetni a férfi, hogy nem bízhat meg ebben a nőben.
- Tudja történelemet, és irodalmat tanítottam egy iskolában, és alig öt és fél év után közölte velem az igazgatónő, hogy másnak kell a hely! Ami hazugság volt, mert a kezdetektől nem voltam neki szimpatikus! Amikor megmondtam, hogy az osztályomban senki sem tud szövegértőn olvasni, pedig tizenkét éves gyerekekről beszélünk az igazgatónő könnyedén legyintett és azt mondta, hogy én foglalkozzam továbbra is az előírt tantervvel, meg a tananyaggal a többit pedig bízzam rá. Na akkor azt mondtam, ha most nem hagyom itt azt a hazug kóceráj, akkor egy egész életre bánni fogom! Ezt még tetézte, hogy nem sokkal később meghalt apám infarktusban, és hát szóval... nem volt éppenséggel felhőtlen a kapcsolatunk, már ha érti, hogy mire gondolok?!
- Ó, hát... nagyon sajnálom, és őszinte részvétem... - rebegte. - Aztán mi történt? - fogta meg a férfi szőrös, majomszerű kezét együttérzése jeleként.
- Hát... volt, hogy egy nap négy casting on, és állásinterjún is megfordultam, de az istenek nem jött össze a dolog. Azt érzem, hogy kicsit megkeseredett, és cinikussá váltam, amiatt, hogy másoknak tálcán kínálja az élet a lehetőségeit, míg a magamfajta átlagos kisembereket gyakorlatilag bedarálja a rostán. - keserű, kicsit filozofikus megállapítás volt, vonta le a következtéseit Margó, ám mégis szívből jött, és ez a legtöbb, amit az ember megtehet.
- Arra gondoltam kedves Tamás, hogy úgy is olyan kellemes, romantikus esténk van, és mit szólna hozzá, ha itt hagynánk ezt a helyet, és inkább sétálnánk egyet... Persze semmi kényszer, csak ha Önnek megfelel?! - dallamosan búgó hangja, vagy barátságos, huncutkás mosolya - látszólag -, szinte azonnal elvarázsolta a férfit.
- Ez jól hangzik... de egyáltalán nem szeretnék zavarni, vagy kellemetlenkedni... - habozott.
- Jaj, ugyan már! Nem mondták még magának, hogy olyan gyerekes?
- Igen! Erre már többször volt példa!- felállt, amikor Margó is, és megint segített a bárszékkel, amit Margó nagyra értékelt. Aztán Margó a férfi karjába karolt, mintha csak tényleg a barátnője lenne, és látványosan, lassítva kisétáltak a helyről. Margó szándékosan ügyelt rá, hogy barátnői is pontosan láthassák, hogy sikerült a terv első része. Most bezzeg majd pukkadozhatnak magukban a sárga irigységtől. Ha csak erre gondolt kisebb büszkeséget, és elégtételféleséget érzett.
- Mit szólna, ha elvinném a kocsimmal? Hol is lakik pontosan? - aprócska retiküljéből most elkerült egy kocsikulcs egy tetszetős riasztóval együtt, amit megnyomott, és a parkolóban máris sárgás lámpákkal, éles vijjogó hangon megláthatták Margó autóját.
- Biztos, hogy nem okozok gondot?! - kérdezte újból Tamás.
- Ha még egyszer azt mondja kedves Tamás, hogy Ön kolonc az ember nyakán én esküszöm, hogy kimenekülök ebből a világból! - ártatlan kis tréfának szánta ezt a kis megjegyzését, ám látszott, hogy a férfi valósággal beijedt, mert az este hátralévő részében jócskán megválogatta a szavait.
- Várjon kinyitom az ajtót! - azzal máris a vezetőülés felüli oldalon termett, és kinyitotta az ajtót Margó előtt, akiben most tudatosult, hogy bizony kellemesen félreismerte ezt a különleges embert.
- Igazán nem kellett volna kedves Tamás, de nagyra értékelem. - válaszolta, majd könnyed, futó puszit adott a megilletődött férfiak, aki jócskán meglepődött, mert köpni-nyelni is alig tudott. Margó elegánsan, női finomsággal beszállt a vezetőülésbe, és kinyitotta a férfi előtt az ajtót, hogy ezzel is viszonozza a gáláns szívességet. Amikor később a férfi is beszállt mellé Margó egyenesen neki szegezte a kérdést:
- Akkor hova menjünk?! Hova vihetem?
- Ö... Budaörs nem lenne túlzottan messze? - kérdezte élszegen.
- Micsoda véletlen! Épp útba esik! Látja kedves Tamás már csak ezért is mennyire üdítő változatosság, hogy mi megismerkedtünk. - Margó azonnal gázt adott és mivel a sebváltót kicsit szokása volt hamarabb felengedni most kerekeket csikorgatva vágódtak ki egyenesen a késő esti forgalomba.
- Tud vezetni Tamás? - kérdezte egy idő után.
- Nos... hát... nem igazán...
- Akkor most igen, vagy nem?!
- Nem! Tudja az apám erőltette egy ideig, aztán, amikor belátta, hogy engem más dolgok érdekeltek morogva abbamaradt ez a dolog is.
- Mivel foglalkozott az apja?
- Kamionvezető volt, és mindig fantasztikus dolgokat hozott magával egy-egy külföldi útjáról. A legnehezebb dolog az volt, hogy sosem tudtunk elegendő időt egymással eltölteni, mert mindig mennie kellett valahová, és azt hiszem ez meg is határozta a gyanakvó gyerekkoromat. - vallotta be.
- Ó... értem! Nekem is kicsit zűrösen alkut a kislánykorom. most először hallotta magát őszintén és tökéletesen bizalmasan beszélnie egy olyan emberrel, akivel lelki rokonságot vélt felfedezni. - Képzeljen el szemüveges, kapafogú, duci kislányt, akinek alig akadt barátja, és inkább csak gúnyolódások, és gyilkos tréfák céltáblája volt, aztán jött a mindent megváltoztató kamaszkor, és szexis bombázóvá változott, akit mindenki megakart szerezni magának.
- Bocsásson meg drága Margó, de ez kissé.. hihetetlenek tűnik. - jegyezte meg óvatosan.
- Nekem mondja! Képzelje, amikor a szalagavatós bálon, majd később z érettségi bankettre belibegtem a sok sejtető, sokat megmutató ruhámban azoknak az embereknek csorgott csak igazán a nyála, akik anno kiröhögtek, és szemétkedek velem. Ha létezik a bosszú és a jogos elégtétel fogalma, akkor még jól is tettem, hogy kiálltam önmagamért. - hangja büszkeségtől csengett, de érződött rajta egy mélyebb, szomorkásabb érzelem is, melyet csupán csak a mélyebb érzésű emberek képesek észre venni.
- Ez valóban hihetetlen történetnek hangzik. Őszintén sajnálom, hogy ennyit kellett tűrnie, és szenvednie. - úgy nézett rá, mint egy árva, magára hagyott kisfiú, aki hasonló kegyetlen dolgokat élhetett át. Mintha azonnal megszületett, és létrejött volna kettejük között a láthatatlan összhang.
- Milyen volt a gyerekkora Tamás? - folytatta a kérdezősködést. A férfin jócskán meglátszott, hogy nem szívesen beszél másoknak a gyerekkoráról nemhogy egy vadidegen, gyönyörű nőnek, de valami arra indította, hogy sok mindent elmeséljen neki.
- Az anyai nagymamám nevelt fel, és örökre hálás leszek neki, mert olyan alapigazságokban hitt, és emberi értékeket vallott, amit mostanság sajnos egyre kevesebben vallanak. A szüleim is nagyon sokat foglalkoztak velem, mégis sokszor úgy éreztem, hogy nincsenek barátaim, és csak nagyon kevés embernek engedem meg, hogy igazán megismerjenek. Később tesztelni kezdtem az embereket, és mindenféle kisebb hazugságot találtam ki, mert arra voltam kíváncsi, hogy mennyire vagyok képes megbízni a másikban, aztán egy idő után az élet pofont adott, de még utána is azt mondtam magamnak, hogy igaz bízni kell az emberekben, de nem ár, ha az embernek van valami terve, és sütnivalója.
Margó most úgy érezte magát, mintha egyszemélyben lenne ügyvéd vagy ügyész és ugyanakkor ítéletet hírdető bíró. Talán nem is volt semmi joga hozzá, hogy ennyire személyesen vájkáljon egy másik ember magánéletében, de akkor is... volt a férfiben valami kellemes, védelemre szoruló benső tulajdonság, ami most jócskán izgatni kezdte lelkét. Mintha ő volna ennek az embernek a nővére, akinek az a feladata, hogy kibékítse a külvilágban tapasztalható ellentéteket. Ez furcsa, bensőséges érzéseket váltott ki belőle.
- Látja kedves Tamás ahogy egyre inkább megismerjük egymást őszintén, és igazán a végén még könnyen elképzelhető, hogy a legjobb barátok leszünk!- hatásszünetet tartott, hogy felmérje a férfi pontosan megértette-e a szavait. - Most viszont ha megengedi szeretnék egy nagyon személyes kérdést feltenni, és bocsátson meg, hogy felteszem...
A férfi bólintással jelezte, hogy megérti, és beleegyezik a kérdésbe.
- Hogy létezik, hogy egy ennyire intelligens és messzemenőig romantikus, udvarias úriember, mint amilyen maga még mindig az agglegények táborát erősíti?! Ez számomra kissé fura!
- Hú! Ez elég nehéz nekem, de megpróbálok a kérdésre válaszolni. - nagy levegőt vett, és szünetet tartott. Érződött, hogy muszáj megválogatnia a szavait. - Igen, volt valakim, aki sajnos - mint utóbb kiderült -, nem az volt, akinek mutatta magát, és pár héttel az esküvő előtt ő volt az, aki befejezte a kettőnk kapcsolatát, amikor megcsalt engem. - hangja reszketővé vált, és Margónak muszáj volt vigyáznia, hogy nehogy tovább feszítse az érzékeny húrokat, mert félő volt, hogy a végén elszakadással fenyegetnek.
- Jaj, bocsásson meg... ez rettenetes! Tényleg őszintén sajnálom... - hebegett-habogott. Ebben a percben egy agymosottidiótának gondolta magát, amiért ilyenek kérdezett egy védtelen férfitól, aki most látszólag azérzelmi labilitás és a tartós sebezhetőség határmezsgyéjén egyensúlyoz magában.
Hosszú percek teltek el mire a férfi megmerte kérdezni, hogy Margónak is volt-e valakije?
- Látom ,,kölcsönkenyér visszajár“ - játékot játszunk. Nembánom! Igen, nekem is volt egy nagyon komoly kapcsolatom! Én voltam a hülye, mert a pasim házas volt, és persze égre-földre esküdözött, hogy majd elválik a feleségétől, és a három gyönyörű gyerekétől, és akkor boldogan élhetünk, míg meg nem halunk, de aztán rá kellett döbbennem a keserű igazságra, miszerint az ilyen genya férgek sohasem mondanak igazat, és csupán csak kihasználják a szeretetre és lelki biztonságra éhező nőket. nyugtasson meg kérem Tamás, hogy Ön sosem tenne ilyet?! - kérdezett vissza, maga sem értette, hogy miért.
- Ez a legnagyobb gonoszág lenne a nőkkel szemben! - vallotta meg, és most olyan jó volt a versmondó hangjába kapaszkodni. Mintha Margót egyszerre simogatná, vigasztalná, és el is ringatná. Mindent egyben.
- Mit gondol kedves Tamás? Lehetnénk mi igazán jóbarátok?!
- Abszolút! Az nagyon jó lenne... - felelte félszegen.
Margó magának sem merte beismerni, de most először érezte, hogy ezzel a különleges férfival elkezdődhet valami egészen fantasztikus kapcsolat, csak engednie kell néha, hogy sodródhasson azzal a bizonyos árral.
Még abban a hónapban bemutatta a férfit a szüleinek, akik már kezdtek róla lemondani, hogy egyetlen lányuk örök időkre pártában marad, aztán később zártkörű szertartáson megházasodtak, és azonnal elrepültek egy egzotikus távoli óceáni szigetre, ahol eltételek nélkül, és visszavonhatatlanul egymásba szerettek. Később Margó nehezen tudta elhinni, hogy két csodálatos gyerekük született, és végre révbe ért közös életük.

EGY TANÚSÁGOS VAD ÉJSZAKÁJA

,,Egyáltalán nem kellett volna vel annyira szigorúan, következetesen bánnia, mint annak idején az anyai nagyanyjának ővele?“ - futott át sebtiben az agyán, amikor egy fülledt, párás hajnali órán a karosszékben már félig alva várta meg tizenhat éves lányát, akit elengedett bulizni, mert másnap lesz a születésnapja. ,,De persze mi van akkor, ha valami nagy baja esik, estleg megsérül, mert valamelyik barátnője nem vigyáz rá eléggé?!“ - kusza kérdések sorozata cikázott át hasogató, kínzó fejfájásént agyának fogaskerekei között.
- Szívem? Miért nem jössz lefeküdni? Biztos vagyok benne, hogy Kira tudja mi csinál! Már kiskorában is talpraesett volt! Szerintem jól neveltük! - jegyezte meg álmos hangon a még mindig gyönyörű asszony, aki most kótyagosan lépkedett ki a tökéletesen koromsötét nappaliba. - Nem szeretnéd felkapcsolni az olvasólámpát, édesem?! - érdeklődött.
- Jó így! Menj csak vissza nyugodtan és próbálj megnyugodni! - válaszolta, holott sokkal inkább neki lett volna szüksége rá, hogy nyughatatlanul kalapáló szívét megkímélhesse a stressztől. Az utóbbi orvosi kivizsgálás alkalmával az orvos még figyelmeztette is, hogy kerülje el nagyívben a stresszt, mert másként akár még az életével is játszhat, amit ő meg is ígért, dehát a mindennapi hajtós hétköznapok még az egyszerű embereket is arra kényszerítették, hogy messzemenően átgondolják az élet összefüggéseit.
A gyönyörű asszony adott egy csókot a párjának, majd álmos kedvvel visszament hálószobájukba. Holnap neki is nagyon megterhelő, viszontagságosnak ígérkező munkanapja lesz, nem hagyhatja a kollegáit cserben.
Azt egyszer csak váratlan hajnali négy óra felé óvatosan kinyílt a bejárati ajtó ajtaja. A férfi pontosan fülelt. Szerencsére a hallásával még semmi probléma nem volt. Két kamasz lányhangot hallott az egyik a részegebbnek tűnő volt lányáé. ,,Vajon mit művelhettek ezek abban az átkozott buliban?!“ - jött rá a mérges aggódás, mégsem tudott igazán haragudni egyetlen lányára, mert születésétől kezdve rajongásig imádta őt, még ha a valódiérzelmek terén hiányosságai adódtak, hogy ezt ki is merj mutatni.
- Óvatosan csajszi! A végén még fellármázod itt az egész jó népet! - hallatszott a csitrihang. - Te aztán bírod az italt, hallod-e?! Nem hoztál szégyent magadra!
Kira alig állt a lábán. Jóformán csak betámolygott barátnője segítségével a bejárati ajtó melletti gyerekszobájába, ami most leginkább egy vad rockerbanda búvóhelyére hasonlított, és koromfekete falaival valósággal a masszív bűnt, és alvilágot testesítette meg.
- Ne vonszoltasd magad csajszi! Próbálj meg lábra állni! Sikerülni fog! - barátnője érezhetően egyetlen percre sem veszítette el hidegvérű, józan gondolkodását, még akkor sem, ha jócskán berúgott barátnője szó szerint mindent kiokádott, amikor az ágyába akart feküdni. Még szerencse, hogy csak a szőnyeg lett masszív alkoholos hányásszagú.
- Figyu, csajszi! Egy jótanács! Szerintem a holnap ne gyere suliba, mert eléggé másnapos leszel! Az ilyesmit ki kell feküdni! - jegyezte meg halkan suttogva barátnője, nem mintha Kira bármire is képes lett volna odafigyelni, mert azonnal elaludt. A barátnő becsukta óvatosan maga mögött az ajtót.
,,Hát akkor most mit csináljon?! Ha kérdőre vonja, vagy egy hónapnyi szobafogságra ítéli ő lesz a szemétláda felnőtt, aki parancsolgat, és elvárja, hogy mindenki az akaratának engedelmeskedjen, viszont ha nem, akkor fennáll a veszélye, hogy lánya továbbra is kiélvezi a lázadás, és még nagyon sok bajba keverheti magát!“ - valósággal vívódott önmarcangolón magában mire felismerte a tényt, hogy holnap reggel kipihenten majd részletesen visszatérnek sok mindenre ezzel a ,,görbe estével“ kapcsolatosan.
,,Talán jobb lesz, ha most egyelőre hagyja pihenni, aztán majd holnap reggelinél óvatosan előhozakodik vele!“ - vélekedett majd óvatosan visszalopakodott a nappaliba, és jószerivel együltő helyében elaludt kedvenc foteljában.
Alig pár órán belül ébren volt, és muszáj volt lefoglalnia éber gondolatait ezért kiment a kiskonyhába kávét főzni. Néhány perccel később gyönyörű, álmos párja is kibotorkált köntöst véve.
- Szia drágám! Hogy aludtál?! - kérdezte, de már előre tudta a választ. Párját bizony-bizony jócskán felzaklatta a tegnap éjjel történtek, és ha csak arra gondolt, hogy éppen mára esik nagylányuk születésnapja az egészre ráfeküdt valami zsigeri abszurditás. - Szóval ennyire rosszul?! - ölelte át, és megpróbálta megvigasztalni, mert tudta a férfi ezt mindig is nagyra értékelte.
- Kira születésnapja van! Szerintem ma nem kellene iskolába mennie, mert szeretnék vele részletesen elbeszélgetni! - fogalmazott határozott komolysággal a férfi.
- Igen, ezen én is gondolkoztam! Akkor jobb lesz, ha betelefonálok a gimibe, hogy ne írják be igazolatlan hiányzónak! - vélekedett az asszony.
- Kérsz kávét?
- Köszönöm, már ittam egyet! - hárított.
Reggelire mindketten pirítóst ettek vajjal. A férfi még paprikás szalámit is csipegetett. Talán az evés majd segít átvészelni a problémák özönét. Aztán felébredt kamaszlányuk. Olyan másnapos volt, és totálisan elcsigázott, hogy szinte zsibongó végtagjaiban érezte, hogy tegnap jócskán felöntött a garatra, holott megígérte a szüleinek, hogy nem keverik bele semmi balhéba, sem bonyodalomba. Most kínzó bűntudattal egybekötött lelkiismeret-furdalás marcangolta szívét.
- Jó reggelt... - azt hihette hogy csöndesen, lábujjhegyen meglapulva majd kikerülheti a részletes kioktató, aztán ordítozó hangokat, ami várható lett volna jogosan szülei részéről. Most azonban jócskán meglepődött, amikor anyja kirakta elé a pirítóst, meleg citromos teával, és egy kis vajjal, majd mindketten leültek vele szemközt az étkezőasztalhoz.
- Hú... köszi anyu! Ez istenien néz ki! - igyekezett nagyot harapni a pirítósba, mint aki máris farkaséhes, bár valójában ételre sem bírt nézni, annyira kiszívta a tegnap esti bulizás maradék energiáit.
- Úgy gondoltuk, hogy ma maradj itthon! Egyébként is ma van a születésnapod kincsem! - kezdte beszédét az anyuka.
- Talán igazad lehet... nem érzem magam valami túl jól... - mentegetőzött lesütött szemekkel. Nem mert a szülei arcába nézni, mert azt érezte elárulta megelőlegezett bizalmukat, ami felnőttségének lett volna az egyik feltétele.
- Akkor én elindulok szépen lassacskán dolgozni, és ha hazajöttem akkor fogunk ünnepelni! - azzal előbb megpuszilta lánya homlokát, majd a férfi száját, és öltözködni kezdett, majd el is indult a munkahelyére. A férfi kettesben maradt makacs, és talpraesett lányával. Gondolataiba mélyedt, bár azért fél szemét még így is folyamatosan lányán tartotta.
- Jaj, apu! Ne csináld! - kérlelte szépen. - Tudom, hogy egy hatökör idióta vagyok, és hogy visszaéltem a bizalmatokkal! addig semmi baj sem volt, amíg a barátnőim el nem kezdték szabályosan vedelni a koktélokat! Úgy éreztem, hogy csatlakoznom kell hozzájuk, hiszen mire való a barátság?! De igazad van! Oltári nagy hiba volt! - a végén már folytak az üveggolyó nagyságú könnyek a szeméből, és annyira védtelennek, és ugyanakkor törékenynek látszott, akárcsak kislány korában, ha bántotta a többi gyerek.
- Kicsim! Megértem, hogy kamaszként most még keresed a saját utadat, és hibákat is el kell, hogy kövess, amiből később - remélhetőleg -, tanulni fogsz. Tudom, hogy most te is haragszol elsősorban önmagadra, de ha logikusan elgondolkodsz azon, hogy kik a valódi barátaid szerintem előbb-utóbb megtalálod a helyes válaszokat. Figyelj édesem! A barát nem azt jelenti, hogy az embert csak akkor fogadják el, ha leissza magát a sárga földig, aztán nyilvánosan megszégyenítik mindenki szeme láttára. A barátság ennél sokkal több! Az igazi barátok kicsit még emberi tartást is kölcsönöznek az embernek... - értesz engem.
- Azt hiszem igen... annyira sajnálom apu... - hüppögte, mire apja azonnal adott egy tiszta papírzsebkendőt, és óvatosan megtörölte vele lánya arcát. Már egyetlen érintés is elegendőnek bizonyult, hogy a kamasz lány érezze a lelki biztonságot.
- Annyira hülye voltam... bocsáss meg... - borzasztóan el volt keseredve. Úgy tűnt mintha teljesen kiábrándult volna egész életéből, és most valósággal fojtogatná az a helyzet, amibe belekeveredett.
- Tudod mit? Sétáljunk egyet a parkban! Jót fog tenni! Közben bármiről beszélhetsz, vagy akár hallgathatunk is! - javasolta apja, és úgy tűnt a kamasz lány magába szállt kicsit. Megreggelizett, bár nem szívesen, mert nem volt valami éhes, de ha már készítettek neki reggelit, akkor muszáj volt, majd felvett egy viszonylag könnyed, nem sokat mutató nyárias ruhát, és úgy döntött a legnagyobb szalmakalapot veszi fel, amit csak anyukája ruhásszekrényében található, mert képtelen lett volna az utcán lévő többi ember tekintetébe nézni. Így lépett ki apjába karolva a frissítő, nyárias levegőre.
- Apu... kérlek ne legyél mérges, de... szóval az van, hogy tetszik egy srác és már szexeltünk is... - vallotta be Kira.
- Nos... hát... igen... - akadt meg a szó apja torkán, mint akit szabályosan forróvízzel leforráztak. - De azért ugye védekeztek, ugye?!
- Jaj, annyira cuki vagy, amikor ennyire aggódsz! Ünnepélyesen megígérem, hogy nem csinálunk semmit, ami felborítaná az egyébként is problémás hormon komplexusos életünket! - emeli magasba a kezét, és mintha már nem is kamasz lány lenne, sokkal inkább egy határozott, önmagával is tisztába lévő, fiatal nő, aki nem fél semmitől.
- Tudod... nagyon aggódom miattad, mert azt szeretném, ha nem kellene megbánod a tetted következményeit. - válaszolta, mintha csak önmagával folytatna párbeszédet.
- Apu! Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a lányod lehetek, és szeretném, ha megértenéd, hogy én igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy anyuval szeretnétek, csak azt érzem sokszor, hogy jó volna már önállóan tenni a dolgomat... - apja vállára hajtotta fejét, miközben sétáltak, majd találtak egy padot egy kis tó mellett, ahol hattyúk úszkáltak, és a festői környezetet használták fel arra, hogy kicsit mindketten átgondolják az élet összetett összefüggéseit.
- Tudod kicsim a hattyúk egy életre választanak maguknak párt, akárcsak a pingvinek. A hím pingvin addig keres, kutat a legfényesebb kő után, ameddig csak meg nem találja, és mikor megvan kedvesen odatotyog a nőstény elé, mintha lánykérést rendezne, és ha a nőstény elfogadja a követ akkor egy életre együtt maradnak. - A férfi nagyon szerette volna megértetni érett, már majdnem felnőtt lányával az élet összefüggéseit, és csak remélhette, hogy Kira minden szavát jól az emlékezetébe véste.
- Igen, erről én is hallottam! Nagyon tetszik nekem ez a romantikus gesztus! - válaszolta. - Jó volna egy hangrögzítő, amire fel lehetne venni a hangodat és anyuét is, mert ha mondjuk az ember válaszút előtt át, vagy ilyesmi, akkor elég lenne lejátszani, hogy tökéletes egyensúlyba kerüljön az egész univerzum.
- Drágám! Kérdezhetek valamit...? - aggodalmasan féloldalasra vette a figurát és fél szemmel lányára kacsintott. Szerencsére lánya már pontosan sejtette, hogy mit akar kérdezni.
- Tudom, mit szeretnél kérdezni! Annyit mondhatok, hogy fantasztikus volt minden vele töltött pillanat, és nem bántunk meg semmit! De nagyon figyelmes és aranyos vagy, hogy ennyire aggódsz!
- Édesanyádnak is elmesélted az udvarlót?! - nézett rá kíváncsian.
- Vele is szeretnék majd beszélni, de négyszemközt! - az utolsó szót szándékosan kihangsúlyozta, hogy apja pontosan érezze az ún. ,,nőies dolgok“ egyedül csakis a nőkre tartozhatnak.
- Apu! Gondolod, hogy megünnepelhetjük a szülinapomat anélkül, hogy haragudnátok rám?! - kérdezte kicsit félősen, remegő hanggal. Mintha még mindig tartott volna a retorziótól.
- Édesem! Nyugodj meg! Édesanyáddal nem haragszunk rád, hiszen mi is voltunk kamaszok, és egész biztos sok hibát elkövettünk! A legfontosabb, hogy te beláttad, hogy hibát követtél el, és megmondtad, hogy mi történt! Nincsen semmi, amit meg kellene bocsátani. - gyöngéden homlokon puszilta lányát, és vigyáznia kellett, mert kis híján könnyei is majdnem eleredtek.
- Nagyon sokat jelent, hogy most itt vagy velem... - felelte sokat sejtetőn Kira. - Tudod mit? Etessük meg a hattyúkat aztán sétáljunk haza. Így is tettek. Amikor hazaértek az asszony már várt rájuk. Mint utóbb kiderült kapott egy kis kimenőt a főnökeitől, hogy eltudja hozni lánya szépen feldíszített szülinapi tortáját. Hófehér marcipánkrémes torta volt egy marcipános figurával, amit már kislányként is nagyon szeretett, és most sem szerették volna megszakítani ezt a kedveskedő ünnepi tradíciót.
A férfi és az asszony titokzatoskodva bezárkóztak a konyhába, hogy előkészíthessék az ünnepi dekorációt, addig Kira is visszament a szobájába és átöltözött. Érezte, hogy nem ártana valami ünnepi ruhát felvennie, persze szolid sminkkel, elvégre nem mindennap tizenhét éves az ember, nem igaz?! És szépen kicsinosította magát.
Alig húsz perc múltán beszóltak neki a zártajtójú szobájába, hogy most már nyugodtan, lassan kijöhet. Amikor kijött szikrázó tűzijátékkal, és gyertyákkal feldíszített hatalmas tortával találta szembe magát, és legalább egy tucat léggömbbel.
- Isten éltessen kicsim! Nagyon imádunk és szeretünk téged! - tapsoltál meg könnyektől meghatottan felnőttes lányukat, aki igencsak küszködött a könnyeivel.
- Fantasztikus ez a torta! Igazán nem kellett volna... nagyon köszönöm... - felelte meghatottan, majd két szülőjéhez bújt, mint kiskorában, és összeálltak mosolyogva egy közös fotóra a digitális fényképezőgéppel. Kira joga volt felszeletelni a tortát. Mindenki kapott egy kiadós nagydarab szeletet a finom vaníliás, csoki ízesítésű tortacsodából. még Kira is megnyalta utána mind a tíz ujját, annyira ízlett neki.
Aztán alig fél óra után előkerültek az ajándékok is. Először az asszony hozta elő a gondosan becsomagolt, tetszetős kis hófehér dobozt, amiben egy mutatós aranyékszer lapult.
- Jaj, anyu! Ezt igazán nem fogadhatom el... ez gyönyörűszép... - hatódott meg, amikor felpróbálta.
- Akár egy igazi hölgy! Fantasztikusan áll kicsim!
Ezt követte a férfi ajándéka. Kicsit szégyelősen, már-már gyerekesen adta oda. Egy fényképalbummal egybekötött napló volt, melyet Kira születésétől kezdve gondosan, és rendszeresen vezetett az apa. Amikor Kira lefejtette a nagy albumról a védőcsomagolást, most már nem bírta visszafojtani örömkönnyeit, hogy ennyire szeretik:
- Ó, ez... fantasztikus... el sem hiszem, hogy annyi éven át... Apu nagyon szeretlek... - ölelte meg meghitten, hogy beszívhassa apja illatát.
Hármasban mentek végig a nagy albumon és Kira közben hangosan felolvasta azokat a versrészleteket, melyeket egy-egy kép mellé voltak beékelve.
A születésnap utáni nap Péntekre esett, amikor hamarabb szabadulhatott a gimiből. Elhatározta, hogy bemutatja vagány barátját a szüleinek. Így történt, hogy háromnegyed kettőkor valósággal mindketten kiszaladtak a gimi kapuján, beültek a Kira barátjának kocsijába, és meg sem álltak Kira szüleinek lakásáig. Bár apja nagyon gyanakodva méregette kezdetben a furcsa, különc fiatalembert, később ahogy fokozatosan elbeszélgetett vele rájött, hogy lánya felelősségteljesen, és átgondolt komolysággal választott, és csak remélhette, hogy nem fogják összetörni a szívét.

VÉGÍTÉLET-MOTÍVUM

Egy adott városon belül micsoda Ninivei halotti csönd.
Egyszerre hordozza magában gyászt,
fölszaggatott, több stigma-sebekben fetrengő,
gennyesedő indulatot, mint megannyi megbékélt
megváltás utáni biztos sóvárgást.
El nem érhető, át nem hidalhatónak tetszik
immár az orvosi műhibaper is,
s ha egy-egy márkásnak mondott
ál-vakcina fabatkát sem ér.

Agypályák sötétlő hajtűkanyarjai között
cikcakkos spirálokként zsonglőrködik
a drámai konstruált bűn.
Nincs s talán már nem is számíthat semmi előjel,
vagy tüneti szindróma,
hogy a gyilkos megsemmisülést hatékonyan legyőzze.
Föláldozható s olcsóvá lett
megint egy-egy értékes emberi élet!
Sem végig gondolt, logikus érv,
sem jóltetsző,
jogos indulat már csupán egyetlen dolgot,
ha bizonyít:
fagyott föld, megszáradt csont-hamu lesz hamar,
mi eltemet, befed.

Hiába már a meghamisított,
jólhangzó propaganda-szózat,
hiába minden figyelmeztető szólítás
ál-gesztusok tekintetében,
majd csak a lerágott csontok
balladája szólítgatja egyre
holdtölte-éjeken át a létező élőket.
Forog, forog már a pénzes kerék,
akinél a nagyobb tét annál maradhat meg
az életben maradás fikarcnyi kis esélye!

Talpuk alatt sűrű massza-sár tocsog,
míg az egyszerűbbek még
így is várakoznak elcsépelt sorsukra.
Mindenki felett galádmód táncot ül a Hóhér-Idő.
Hová tartanak ma vajon,
kik egyáltalán bátran kimerészkednének a külvilágba?!
Mi választja el a megrögzött,
táveszmés rettegést a szimpla halálfélelemtől?!
Kinyújtott csont-kezek
– félő -, már nem adhatnak sem gyógyít, sem enyhet.
Meg-nem-valósult szépen
csengő ideák minden esetben hazugságoknak érződnek.

Milyen művi torzóban,
vagy épp viaszmúzeumban álldogálnak
majd az emberi testrészek élethű másai,
ha ugyan ennek a totális káosz-zűrzavarnak
egyszer s mindenkorra végképp vége szakad?!
– Hamarabb elvérzik fertőzésben
az emberi szív,
mint a megsebesült alkonyat!

APU KIS HARCOSA

A férfi aznap jócskán késésben volt. Három üzleti konferenciája is lett volna, és a kivétel nélkül mindig arrogáns, pöffeszkedő, rabszolgagyáros főnöke egész biztos, hogy leordítja a fejét, ha megtudja, hogy megint nem tud idejében megjelenni a szinte már létfontosságú üzleti konferencián, ahol az illetékes vállalat számára keresnének befektető, együttműködő partnereket.
Lábujjhegyen, nagyon halkan kiment a konyhába, és mobilján felhívta az egyik kolleganőjét:
- Szia, jó reggelt! Ne haragudj, de úgy néz ki, hogy sajnos ma semmiképp sem fog menni a dolog! - suttogta nagyon halk, bizalmas hangon.
- Ugye te most szívatni akarsz Péter?! - kérte ki magának a kollegina. - Te is tisztában vagy vele, hogy óriási üzletről van szó! Most nem szállhatsz ki! Ez nem egy idióta kívánságműsor! - érződött a nő hangján, hogy az állásával játszik, és bármikor baj történhet.
- Megmondanád a főnök úrnak, hogy igyekezni fogok, de sajnos beteg lett a kis hercegnőm és emiatt... - elharaptam idegességében a mondatot.
- Ó! Én... ezer bocsánat... nem is tudtam... - döbbent meg a vonal másik végén. - De azért őszintén remélem, hogy semmi komoly?! - váltott át máris aggódó, részvéttel teli, emberi hangra.
- Kira! Figyelj! Semmi gond, tényleg, csak mondd meg a főnöknek, hogy ne számítson ma rám százhúsz százalékosan!
- Rendben! Esetleg... segíthetnék valamiben? Ha gondolod én nagyon szívesen... esetleg... munkaidő után beugornék, ha nem nagy baj... - a csinos nő hangja hirtelen elakadt, mert nem igazán tudhatta, hogy vajon ilyen helyzetben mi lenne a célravezető megoldás?
- Semmi probléma! Nagyon rendes vagy, hogy érdeklődsz! Nagyra értékelem! Ha változik Maya állapota azonnal értesítelek, de most mennem kell! Kellemes napot! - azzal bontotta a mobilvonalat, és visszatért a fantasztikusan berendezett, hangulatos gyerekszobába, ahol egy kis lenszőke hajú kislány feküdt az ágyában gondosan betakarva, kis fején hidegvizes borogatással. Úgy néz ki influenza, vagy nátha lesz! - gondolta a férfi. Talán jobb volna felhívni a gyerekdokit biztos, ami biztos alapon, nehogy ténylegesen valami komolyabb baj legyen. Mindenesetre a citromos, gyömbéres tea állítólag jót tesz, és a legfontosabb, hogy a szervezetnek a folyadékpótláson túl meleg hőmérsékletre van szüksége, hogy megbirkózzon a bacilusokkal. Ezt már ideje korán megtanulta, miután gyerekkorában gyenge volt az immunrendszere, és jóformán egész nap a betegágyban feküdt. Lehetséges, hogy kislánya is örökölte tőle a betegségekre való fogékonyságot? Csak nem! - gondolkodott el egy pillanatra.
- Apuci! Fáj a torkom... - vékony, berekedt egérkehangon szólalt meg a kislány, és apának türtőztetnie kellett magát, mert látszott rajta, hogy nagyon megviseli a gyerek állapota.
- Tudom kis hercegnőm! De majd együtt, közösen rendbe fogjuk hozni! Gyere, segítek! Sok teát kell innod, hogy meggyógyulj! - azzal óvatosan, nagyon gyöngéden felültette a kislányt az ágyából, és máris tartotta a forró műanyag, szívecskés matricás teásbögrét, amíg a kislány meg nem itta az utolsó cseppig a forró gyömbéres-citromos italt sok-sok mézzel.
- Apuci? Miért lesznek az emberek betegek? - kérdezte Maya egy idő után, amikor az apja óvatosan visszafektette az ágyba, jól betakargatta, és frissítette a hidegvizes borogatást a fején.
- Látod kicsim ez nagyon jó kérdés! Sajnos magam sem tudom, pedig én már negyven is elmúltam! Tudod gyerekkoromban én is minden kisebb-nagyobb nyavalyát elkaptam, de aztán tíz éves korom után alig-alig voltam csak beteg.
- Én is szeretnék tíz éves lenni apuci! - felelte alig hallhatóan a gyerek.
- Leszel is kis virágom! Majd meglátod! Most pihenned kell minél többet, hogy legyőzd a bacilusokat, és egy-két nap múlva olyan leszel, mintha kicseréltek volna!
- Apuci? Olvasnál egy esti mesét?
- Természetesen drágám! - már nyúlt is a nagyméretű gyerekképeskönyv után, ami a könyvespolcon árválkodott, és kinyitotta annál a fejezetnél, ahol éppen tartottak.
- A hercegnő és a koboldok jó lesz? Vagy szeretnél valami mást kincsem? - érdeklődött.
- Apuci, mesélnél mikor olyan kicsi voltál, mint én? - kérdezte.
- Persze! Hú! Lássuk csak! vett egy mély levegőt, és mesélni kezdte régen feledésbe merült gyerekkorát. Hogy mennyire félt az éjszakától, a villámoktól, és gonosz emberektől, hogy mennyire egyedül érezte magát mindig is, miután a szülei nagyon sokat dolgoztak, hogy rendesen megéljenek, és mire a gyerekkor feléhez ért kislánya aprócska feje párnán szuszogott nyitott szájacskájával, hiszen az orrán nem tudott levegőt venni.
A férfi most óvatosan megnézte hogy tényleg alszik-e kislánya, vagy csak mímeli, bár miért füllentene, amikor most ténylegesen betegnek tűnik, és nagyon gyengének. Óvatosan felállt a kiszékről, melyben valódi óriásnak tűnt, majd újfent kiment az étkezőbe és felhívta anyját, hogy ilyenkor mi a teendő?
- Szia anya! Ne haragudj, hogy zavarlak!
- Szia édes fiam! Hogy vagytok? Mayácskával minden rendben? - érdeklődött közvetlen hangon az anyuka.
- Szerintem elkaphatta a fertőző influenzát, mert ágyba tettem, és gyömbéres-citromos teát itatok vele, és hidegvizes borogatás is kapott a fejére. Szerinted szoli kellene az orvosnak?
- Hát... amíg nem láttam addig szerintem felesleges pánikolni! Úgy egy bő óra múlva ott vagyok nálatok! válaszolta az asszony és bontotta a vonalat.
,,Lehetséges, hogy egyedül csak ő kerekít nagyon nagy feneket ennek az egésznek?! - gondolta. De hát egy valamire való szülőnek igenis az a dolga, hogy aggódjon a szeretteiért és a gyerekéért! Nem?!“ - minél inkább rágódott kicsit önmarcangolón ezen annál inkább frusztrált, és ideges lett hogy Mayával ne történjen semi, és mihamarabb gyógyuljon meg.
Egy órával később - ahogy ígérte -, tényleg betoppant anyukája, aki igyekezett olyan csöndesen közlekedni, amennyire csak bírt mert rögtön meglátta, hogy be van hajtva a gyerekszoba ajtaja.
- Szia kicsim! Hogy van Mayácska? - érdeklődött. - Hoztam neki egy kis finom húslevest, mert ez nagyon jót tesz ilyenkor. - pakolta le az acélszínű hengeres ételhordót, és néhány csomagját, amit a férfi azonnal átvitt a tágas konyhapultra.
- Ilyenkor jó forró dolgokat kell inni, és enni, és muszáj levinni a lázát! - javasolta. - Adtál neki valami lázcsillapítót? - jött egy újabb kérdés.
- Féltem, hogy baja lehet tőle... Szerinted szólni kellene az orvosnak?
- Kivárjuk, hogy mi lesz, és ha az állapota továbbra sem változik majd akkor cselekszünk! - javasolta a határozott asszony. A férfi rendkívül hálás volt az anyjának, mert szinte egész betegeskedő gyerekkorán át mindig az anyára számíthatott, és minden esetben ő tudta, hogy mit kell tenni, ha az életben történnek olyasfajta dolgok, amire az ember nem lehet eléggé felkészülve.
- Nemrég aludt el megint! Szerintem az használ, ha sokat pihen! - jegyezte meg a férfi. Idegességében tördelni kezdte az ujjperceit, amit viszont az anyja ki nem állhatott.
- Légy kedves és ne tördeld az ujjaidat, mert attól én is ideges leszek! szólt rá kimérten, de kedvesen.
Ahogy elteltek a viszonylag nyugodtnak, csöndesnek mondható délelőtti órák, és elérkezett az ebéd ideje a férfi óvatosan bekukucskált a gyerekszoba ajtaján, hogy meghallgassa kislánya szuszog, vagy alszik-e? Lábujjhegyen beljebb merészkedett, majd óvatosan leült a gyerekágy melletti kis székre, és félő aggodalommal nézte kislányát. Úgy tűnt félrebillenti kis fejecskéjét, és mivel kicsi pisze orrocskája is jócskán eldugult száján át veszi az éltető levegőt. Néhány pillanat múlva kinyitotta gyönyörű aprócska gomb szemét.
- Apuci! Éhes vagyok...
- Hogy érzed magad kicsim?! Fáj valamid?
- A tokom...
Apja levette kis homlokáról a hidegvizes borogatást, és míg újat hozott a fürdőszobából, addig a kíváncsiskodó nagymama is benézett a kislányhoz.
- Hát szervusz Mayácska! Hogy érzed magad?! - telepedett le az ágya szélére. - Fáj valamid?
- Szia mama! A tokom... - felelte fáradtan.
- Értem! Mindjárt eszel egy kis jó finom húslevest attól rendbe jössz egy-kettőre. - legszívesebben agyonpuszilgatta volna huncut, cserfeskedő unokáját, de erről szó sem lehetett, amíg meg nem gyógyul.
A férfi hamar visszajött a hidegvizes borogatással. Ahogy óvatosan megfogta a kislány homlokát, mintha még mindig tüzelt volna a láztól. A férfi anyja is óvatosan megtapogatta, majd elővették a lázmérőt.
Vártak kemény tíz percet, aztán kicsit megnyugodva konstatálták az eredményt: harminchat kettő! Úgy tűnt lement a láza. Akkor most az volna a fő cél, hogy megerősödjön. Muszáj belediktálni a húslevest, mert jó sok folyadékra lesz ám szüksége, ha túl akarja vészelni a betegséget. A nagymama azonnal megmelegítette a mikróban az ételhordóban hozott levest csigatésztával, amit Maya annyira szeretett, majd egy kiskanál segítségével óvatosan megetette unokáját, amíg fia tartotta még mindig gyönge testét.
A kislány megnyugodva, már nem köhögve nyelte a forró levest, majd óvatosan visszafektették, és jól betakarták hadd pihengessen még.
- Apuci? Játszhatok egy kicsit? - kérdezte.
- Előbb gyógyulj meg hamar kicsim! Utána meglátjuk!
A kislány megint hamar elaludt. Úgy tűnt kifárasztotta a kevés beszéd is.
Délután fél kettő magasságában váratlanul megszólalt a kaputelefon. A férfi azonnal odarohant. Ki lehet az ilyenkor? Még az hiányzik, hogy felébredjen a kislánya! Azonnal fölkapta a kagylót, és beleszólt halkan:
- Halló...
- Szia... én vagyok... remélem nem baj! Beengednél? - ugyanaz a női hang volt, akinek a férfi meghagyta, hogy ma semmiképp sem fog összejönni a munkavégzés.
- Ó! - lepődött mg jócskán. - Gyere csak! - engedte be egyetlen gombnyomással.
,,Vajon mit akarhat ez a nő?! Csak nem rúgták ki azonnali hatállyal a cégtől?! Bizony történt már ilyen a történelem során!“ - futott át az agyán. Aztán meghallotta, hogy nyílik a liftajtó. Gyorsan a biztonsági ajtóhoz sietett, hogy kinyissa. És akkor ott állt egy gyönyörű nő, aki kicsit félszegen, felénken egy hatalmas plüssmacit hozott ajándékba.
- Ne haragudj, hogy csak úgy beállítottam, de nagyon aggódtam a kislányért... - bökte ki szabadkozva, őszintén.
- Ez nagyon kedves gesztus tőled! Nagyra értékelem! Fantasztikus ez a nagy maci!
- Remélem nem baj, hogy ezt vettem! Remélem Mayának is tetszik majd! - óvatosan átrakta a férfi karjai közé a nagy macit, aztán el is pirult, amit rögtön meg is bánt.
- Fáradj be tessék! Kérlek maradj nagyon csendben, mert Maya nemrég aludt el megint, és most szüksége van pihenésre, hogy meggyógyulhasson. - figyelmeztette kedvesen a férfi.
- Megígérem, hogy nagyon csöndes leszek! - tétován megállt a bejárati ajtó előtt, és megint csak jócskán megdöbbent, amikor a férfi gyöngéden levette mind a két lábáról a magassarkú cipőt, és hozott neki egy mamuszt, amiben kényelmesen ellehet.
- Ö... nagyon köszi... - köszönte meg, majd belépett a lakásba, ahol a férfi anyja szinte azonnal tetőtől-talpig felmérte, mert azt hihette, hogy a csinos hölgy fia barátnője.
- Üdvözlöm asszonyom! - nyújtott kezet. - Radványi Izabella vagyok!
- Én is nagyon örülök! Berkesné, de szólíts nyugodtan Ildinek! Szerintem nyugodtan tegeződhetünk, ha gondolod?!
- Részemről a megtiszteltetés kedves Ildi!
- Mondd csak? Régóta vagytok már együtt?! - kezdett kíváncsi faggatózásba szinte azonnal az asszony.
- Nos, hát... amióta együtt kezdtünk dolgozni a cégnél... - vallotta be, és megint elpirult. Félő volt, hogy ez lebuktathatja.
- Ó, hát... ennek őszintén örülök! Tudod az én felnőtt fiam nem sok mindent szeret elárulni a magánéletével kapcsolatosan! Már gyerekként is csupa rejtély volt előttem! - jegyezte meg kellő bölcsességgel az asszony.
- Igen! Ezt magam is észre vettem! A kislány nagyon beteg, vagy már javulgat? - kérdezett rá nyíltan.
- A láza szerencsére lement, de még nagyon gyengécske. Nemrég ette meg az ebédet. - felelte az asszony.
- Benézhetek hozzá? - fordult Izabella a férfihoz megerősítést várva.
- Várj kérlek egy percet! Mindjárt megnézem, hogy mi a helyzet! - azzal a férfi óvatosan bekukucskált a gyerekszoba ajtaján, ahol Maya ébren volt, és úgy tűnt mintha kicsit jobban lenne. Éppen az egyik Barbie-babája hajával bíbelődött.
- Hogy érzed magad édesem?! - jött be a férfi.
- Apuci! Olyan jó, hogy itt vagy! - jelentette ki rekedt hangon.
- Fáj valamid?!
- Nem... csak... fáradt vagyok...
- Jött hozzád egy kedves néni, aki szeretne látni! Bejöhet, vagy ne?!
A kislány szeme hirtelen csillogni kezdett a kíváncsiságtól, és az örömtől. Úgy tűnt nagyon is érdekli, ha az apukájának új nő van az életében.
- Apuci? Kedves lesz a néni? - kérdezte bizalmatlanul.
- Biztos vagyok benne, hogy azonnal megkedveled! És hozott neked valami szépet! - csigázta fel az érdeklődését.
A kislány már valósággal alig várta a megismerkedésen túl az ajándékot, amit elviekben azért fog kapni, hogy gyógyuljon meg hamar.
A férfi intett a kolleganőjének, hogy nyugodtan bejöhet, mire Izabella kissé tétován bekukucskált előbb az ajtón, majd a nagy macit fogva óvatosan belépett. Még így is vigyáznia kellett, nehogy a csillárt leverje a plüssállattal.
- Szia Maya! Én apukád ismerőse vagyok. Hogy érzed magad?
- Cókolom néni! - válaszolta udvariasan, kedvesen, majd rögtön megakadt a szeme a nagy macin.
- Jaj el is felejtettem! Ő itt maci és neked hoztam... - óvatosan lerakta a termetes plüssállatot a kiságy mellé. a kislány azonnal simogatni kezdte.
- Nagyon tetszik... köszönöm... - válaszolta.
- Nagyon örülök, hogy tetszik! Izabella vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetlek...
A férfi kolleganője csak most ismerte fel a megkerülhetetlen tényt, hogy sokkal többet jelent számára ennek a kivételes férfinek az őszinte barátsága, mint azt eredetileg gondolta volna. Mintha szíve mélyén rögtön megérezte volna, hogy ezentúl a dolgok megváltoznak, de ha az ember őszintén a szívébe fogad valakit, akkor talán nincs is olyan gond, vagy probléma, amit közösen ne tudnának megoldani.

EGY KICSIT BIZAKODVA ÉLNI

- Mi van akkor, ha a valóság nem csupán valóság, hanem egyfajta köztes dimenzió, mely gyakorlatilag az idő és a tér között félúton helyezkedik el? - tette fel a kérdést már sokadszor leginkább csak önmagának Szilárd, aki az negyvenedik születésnapja után kicsit cinikusan, kicsit megcsömörlötten arra az egyszerű, józan paraszti következtetésre jutott magában, hogy a közöségi média az a virtuális tér, ahol a celebek, közszereplők, és általánosságban a jó nép is bármikor bárkit, bárhogyan totálisan átver.
És azok a szemétkedő, gonoszkodó csúfolódó kommentek, amik vagy százával árasztották el egy-egy irodalmiaskodó posztját az szinte már nem is a tartós aljasság, pofátlanság legtetejét súrolták, de nagyon úgy festettek, mintha a személye elleni személyes inkvizíció, és keresztre feszítésnek lenne elsőrendű elszenvedője.
- Drága édesem! Nincs miért szomorkodnod! - igyekezett vigasztalni egyik régi osztálytársa, aki már boldog házasságban élt, és bár sokszor megígérte jólcsengő szavakkal, hogy megfogja látogatni a jobbára tökéletesen elszigetelt magányban élő legjobb barátját, mintha egyszersmind jogosan tartott is volna tőle, hogy Szilárd nagy valószínűséggel kérdőre fogja vonni, hogy eddig miért nem tudott jönni?! Könnyebbnek tűnhetett a megoldás, miszerint: az üzenetküldő alkalmazással azonnal röpke másodpercek alatt ki lehet küszöbölni a fennálló csorbát.
- Ha a legtöbb ember végre igazán megismerne téged egészen biztosan éreznék, és tapasztalnák, hogy fantasztikus pasi vagy, és van egy jellegzetes humorod, és hozzáállásod is a világhoz, amit csak nagyon kevesen érthetnek. Ezért vagy a szó legszorosabb értelmében is egyedi, és különleges! - A hölgy kedveskedő, babusgató, vigasztaló szavak egyszerre estek nagyon jól Szilárdnak, és ugyanakkor máris elültették a fülében a gyanakvás kis bogarát, mely folyamatosan éjt-nappallá téve kezdett zümmögve duruzsolni:
,,Vigyázz magadra kedves barátom! - mondta. - Becsaphatnak, és elárulhatnak!“ - Minél inkább zümmögött a fejében a kicsi borsószemnyi hangocska Szilárd annál inkább érezte, hogy muszáj lesz tennie valamit, ha csak nem akar aggastyánként magára maradva, mindenkitől elhagyatva megöregedni, végül pedig egyedül meghalni.
Hiszen egyáltalán nem volt szégyen a magány! Sőt! Egyfajta tudatos szándék, dacszintű, makacs ellenállás volt ez a világgal szemben, mely - főként sajnos mostanság -, egyre galádabb, és hitványabb hellyé változott, és a benn élő emberek között is szinte tapintani lehetett az ellenségeskedéseket, a nyíltszívű agressziót, és az empátia-tolerancia teljes hiányát.
,,Hát akkor most mit kellene csinálni?!“ - annyira törte a fejét, hogy kis híján fejfájást kapott.
Végül arra a következtetésre jutott hogy nincs értelme azon törni a fejét, bármennyire is nehéz, vagy éppen szánalmasan siralmas a helyzete, hogy vajon mit kellett volna másként csinálni. Néha az embernek egészen egyszerűen szüksége van rá, hogy sodródjék az árral, és ne gondoljon a holnapok nyűgével, és bajával.
- Drága! Tudom, hogy most elfoglalt vagy, és vagy ezer más dolgod is van, de találkozhatnánk valahol? - kicsit még így is túlságosan gyerekesnek, és könyörgőnek tűnt a hangja.
- Persze drágám! Lássuk csak... - hosszú szünet a vonal túlsó végén. Úgy tűnt a gimis hölgy lapozgat valamit, majd alig hat perc múltán közölte:
- Mit szólnál, ha a változatosság kedvéért én mennék hozzád?!
- Ö... hát... - köpni-nyelni is alig tudott. Még hogy egy gyönyörű nő egyenesen az ő lakására jön csupán csak azért, hogy elbeszélgessenek az élet ügyes-bajos dolgairól! Ez nagyon furcsán hangzott, de már égett a vágytól, hogy újra láthassa legjobb barátnőjét. Így belement a találkába.
- Ez nagyszerűen hangzik! - válaszolta.
- Ez remek! Akkor ezen a héten Péntek délelőtt mondjuk a délelőtti órák környékén, megfelelne? - kérdezett angyali hangján vissza.
Persze! Hát hogyne! - felelte, de legszívesebben azt mondta volna, hogy siessen amennyire csak tud, mert egy-egy beszélgetés végén folyamatosan úgy érezte magát, mintha az lenne az utolsó perce a föld nevű bolygón. Sosem lehetett pontosan tudni Szilárdnál, hogy vajon csak önmagát sajnáltatja-e, vagy szinte a kétségbeeséssel vegyes, tartós pesszimizmus, és búskomorsághoz közeli állapot már elválaszthatatlanul a tulajdonságai közé tartozik.
A Péntek délelőtt hamar előtt, és annyira akarta, hogy tényleg egy tartalmasat, és jót beszélgessenek, miközben megpróbálnak megoldást találni arra a helyzetre, hogy vajon mit is kellene még Szilárdnak cselekednie, hogy kicsivel könnyedebben mehessen az élete, anélkül, hogy bármin is lényeges változtatásokat kelljen végrehajtania? Igazából nagyon is tisztában volt vele, hogy a változás sokszor szükséges és törvényszerű bárki életében, de az volna az igazán szép és jó, ha az ember pontosan érezné, és tudná azt, hogy amennyiben az éltében döntő választás és változás következik be, ez a későbbiek folyamán mennyiben fogja negatív és pozitív irányban befolyásolni egész életét? De hát ez egyrészt túl egyszerű lenne, másrészt ha ezzel mindenki tisztában lenne, akkor a többségnek számolnia kellene a megdermedt, halálosan unalmas egyhangúság tartós hangulatával. Ehhez társult még, hogy sohasem merte volna bevallani régi osztálytársának, hogy már legalább tíz éve gondnokként melózik otthona közelében egy társasházban, és hát azért valljuk be, hogy nem éppen ez álmai állása.
,,Igenis sikerülni fog a fene ott egye meg!“ - döntötte el, bár még fogalma sem volt arról, hogy mit és hogyan fog csinálni, annyi azonban bizonyos, hogy nagyon szerette volna meglepni valami kis ajándékkal, vagy csekélységgel rég nem látott barátnőjét, így a lakásához közel bement egy viszonylag fair árakkal kalkuláló szuvenírboltocskába, ahol egy kedves idős hölgy szolgálta ki vevőkörét, és udvariasan megkérdezte, hogy lenne-e valami szép, nem túl csicsás, de azért mindenképpen különleges mütyürjük, aminek igazán örülne egy álomszép hölgy?
- Tudom mi kell magának kedves fiatal úr! - felelte az idős nénike, majd hátra totyogott kicsit sántikál lábaival az üzlet hátsó részébe. Néhány perce is beletelt mire visszajött.
- Hát tessék! Itt volna! - rakta le gondosan a közepesméretű kartondobozba tett tárgyat. Szilárd agyán pedig egyből átfutott a baljóslatú gondolat, hogy miként és vajon hogyan fogja majd kifizetni ezt a tetszetős kis mütyürt, vagy micsodát, amikor anyagilag sok mindent nem engedhetett meg magának, ha még a számláit is fizetni akarta.
- Tudom ám fiatal úr, hogy mire gondol! - jelentette ki barátságos nagymamahanggal az idős nő. - Meglátja, hogy szíve hölgye nagyon fog örülni ennek az ajándéknak is, persze csak akkor, ha teljes szívével szereti... - fogalmazott sejtelmesen.
- Ö... nagyon szépen köszönöm... - már éppen kezdte volna üggyel-bajjal fontoskodva elővenni zsebéből a pénztárcáját, hogy fizessen, amikor az idős nő kicsit szigorú, parancsoló hangja azonnal megállította:
- De drága fiatalember! Kérem ne sértsen meg azzal, hogy fizetni akar! Legyen inkább boldog élete! - roppant különös tanácsként hangzott ez a válasz. S miközben kijött nagy sietve a kis hangulatos boltból kezében a felbecsülhetetlen, és valószínűleg nagyon is értékes ajándékkal azonnal karórájára kellett néznie, mert már elmúlt nyolc óra is. Nemsokára megérkezik Lilla, és nem jó ajánlólevél, ha akkor kezd el kapkodni, szerencsétlenkedni, mikor ő már ott rostokol a lakása előtt, és a kaputelefonnal bíbelődik.
Amint tíz percen belül hazaért, és átöltözött rájött, hogy kicsit talán nem ártana kitakarítania a lakást, így törlőrongyot, felmosó moppot készített magának, és jó alaposan kitakarított. Mire végzett csatakosra izzadt, és jócskán ki is melegedett, mégis megnyugodhatott, hogy legalább pedáns rend uralkodik a szobákban. Ismét átöltözött. Frissen kivasalt inget és sportzakót vett egy farmernadrággal. Gondolta ünnepi alkalomhoz éppen effajta stílusosan lezser öltözék illik, bár mindig is kisebb ellenszenvvel viseltetett a zakók, és általában az ingek iránt, mert úgy érezte magukat benne, mint amik tartósan korlátozzák a mozgásban. Néhány pillanat múlva berregő hanggal megcsörrent a kaputelefon. Valósággal rohant az előszobába, hogy felkapja:
- Halló... igen... tessék... - fújta ki a bent rekedt levegőt.
- Szia drágám! Megjöttünk! Légyszi engedj be minket... - közölte Lilla dallamosan búgó hangján. A legmegnyugtatóbb hang volt, amit már legalább tíz éve nem hallhatott. ,,De mégis? Mit jelent ez a királyi többes? Akkor ezek szerint van még valaki más is?!“ - kezdett töprengésbe, és - mondani sem kell -, újfent rátört a frusztrált idegeskedés. ,,Vajon kit hozhatott Lilla magával? talán a férjét? Barátnőjét? ki tudja?!“
Alig pár pillanaton belül már nyílt is ki a lift ajtót, amit az előszobából is nagyon jól lehetett hallani. ,,Most vajon mi lesz?! Meglehet összedől azonnal a gondosan felépített terv, melyet precíz pontosággal annyira stabilan megtervezett, és jön a totális lelki katatónia állapota?!“ - Annyira óvatosan, lábujjhegyen járva lépett ki saját lakásának hermetikus biztonságából, hogy az szinte már szánalmas viccnek hatott az olyanok szemében, akik nem ismerték őt. Elkövette azt a bűnt, hogy mamuszt vett. Elvégre mi a fenének cipőt húzni, amikor ő van itthon, nm igaz?! Bár azért egy sportzakóhoz - el kell ismerni -, talán nem éppen szerencsés választás egy nagypapa stílusú mamusz. Divatkatasztrófa!
- Szia drágám! - puszilta körbe csinos, és mindig elegáns ruhájában Lilla legjobb barátját. - Bocsáss meg, ha kicsit elkéstünk, de nagyon szeretnék rajtad segíteni, és elhoztam egy nagyon jó barátnőmet Andit. Andi bemutatom Szilárdot! - Lilla barátnője káprázatosan gyönyörű nő volt, és volt benne valami titokzatos visszafogottság, amit csupán csak az egészen kivételes emberekre jellemző, akik nem kérkedni akarnak a személyiségükkel, de önkéntelenül is mint egy különleges mágnes szinte azonnal magukhoz vonzzák a másik embert anélkül, hogy akárcsak beszélniük kellene.
- Ö... hát... igen... - köpni, nyelni nem tudott.
- A Drága barátom virágnyelven azt szeretné elmondani, hogy egyszerűen repes az örömtől, hogy veled megismerkedhetett. De talán menjünk be a lakásba, és ne itt ácsorogjunk a folyósón! - azzal előbb Lilla indult meg kimért, határozott lépésekben, majd kissé tétován követte őt az újsüttető gyönyörű nő is. Persze mindketten levették tetszetős, és méregdrága cipőjüket.
- Megkínálhatlak benneteket esetleg... valamivel...? - kérdezte Szilárd, amikor utolsóként ő is belépett saját lakásába.
- Nagyon cuki pofa vagy édesem! Én nem kérek semmit! - kérdőn barátnőjére nézett, aki kissé félszegen megszólalt: - Én kérnék egy kis tejeskávét, ha van!
- Persze! Természetesen! Máris hozom! - azzal szilárd valósággal beviharzott a kiskonyhába, ahol már a frissen lefőzött kávéból kiöntött egyet egy tetszetős törtfehérszínű porceláncsészébe, és pillanatokon belül ezüsttálcán szervírozta is.
- Tessék parancsolni... - nyújtotta a megszeppent nő felé a tálcát, aki óvatosan elvette a tejeskávéját és meg is kóstolta, majd elmosolyodott tüneményesen.
- Köszönöm szépen! Hmm. Nagyon finom.
- Köszönöm! Nemrég főztem le! - válaszolta egyhelyben toporogva, kezét tördelve, mert nem igazán tudta, hogy hogyan kellene egy beszélgetést egyáltalán elindítania.
- Mikor is találkoztunk utoljára drágám? - tette fel a kérdést Lilla.
- Hú! Hát szerintem van annak már legalább tíz éve is!
- Pontosan! Tudod borzasztó kíváncsi voltam, és utána néztem tíz éve, kilenc hónapja, háromszázhatvan öt perce, és legalább millió és egy másodperce. - könnyedén felnevetett. - Mondták már neked édesem, hogy még mindig képtelen vagy lazítani, és elengedni magad?!
- Többször is!
- Tudom, most valószínűleg az jár a fejedben, hogy miért pont most találkoztam veled! Nos a válasz kissé komplikált! Tudod a férjem szuper pasi, de hát hogy nézne az ki, ha egyszer csak megjelennél lakásom előtt, nem igaz?! A végén még féltékennyé tennéd a férjemet. De ez persze nem igaz! Tudod a mai világban sajnos olyan időket élünk, ahol semmi sem az, aminek valójában látszik. Emlékszem még az első gimis napunkra! Hú! hát annyit mondok, hogy az aztán tényleg nem volt semmi! Annyira haragudtam a szemét ofőre, hogy benne hagyott a slamasztikában, és te nagyon sokat sírtál! De aztán szerintem tizedikes korunktól egészen jól megismertek téged a többiek! Az érettségi bankett után is láttam, hogy nagyon szomorú vagy, és jó lett volna, ha egyetemista korunkban is tudunk egymásról, de ahogy mondani szokás elszakított bennünket a nagybetűs élet. - karcsú, hosszú lábait kicsit provokatíven keresztbe rakta, mint aki flörtölni akar, ám valójában jócskán elzsibbadtak a lábszárai, ezért volt rá szükség.
- Andikám te nem szeretnél valamit kérdezni a drága Szilárdtól? - nézett barátnőjére kutató, kíváncsi pillantással.
- Hát... szereted a könyveket...?
- Mi az hogy! Te még nem is láttad a szobáját! - vette át a szót Lilla, mert érezte muszáj feloldani a két ember között tátongó, kissé tartósnak mutatkozó gátlást. - Gyere csak! - húzta magával a nőt, aki nem győzte óvatosan letenni a kis komódszerű asztalkára a finom porceláncsészét anélkül, hogy el ne törje.
- Odanéz! - mutatott a bejárati ajtó melletti dolgozószobára, ahol legalább száz ilyen-olyan kötet tornyosodott. Az egész aprócska helység nem volt több, mint tizenkét négyzetméter. Csoda, hogy egyáltalán ennyi minden elfért itt.
- Hűha! Ezt nevezem! Valóságos könyvtár! - úgy tűnt a hölgy kellemesen csalódik, mert eddig a kelleténél is több bizalmas jellegű információt hallott Lillától, aki hajlamos volt kicsit a nagyot mondásra, ha arról volt szó, hogy legjobb barátját a lehető legjobb színben tüntesse fel.
- Ez még semmi! - tovább húzta a folyósó végén lévő hálószobába, ahol szintúgy két vaskos, jól megtermett könyvesszekrény ágaskodott egészen a mennyezetig.
- Fantasztikus ez a lakás! - gratulált álmélkodva Andi.
- Nos a mi Szilárd barátunk ha kultúráról van szó bizony nem ismer tréfát. - Lilla a világért sem vallotta volna be, de lenyűgözte a komfortosan berendezett kis lakás, és a benne található tárgyak többsége.
A nap hátralévő részében jóformán mindenre széleskörűen, és nagyon részletesen kitértek, és önfeledten nagyon jókat nevettek a régi szép idők emlékein, majd következett az egyetemi korszak részletes kivesézése, és amikor Lilla meghallotta, hogy Szilárd nem ment el a diploma osztó ünnepségre nagyon meglepődött:
- De hát igazán elmehettél volna drágám! Biztosan nagyon hiányoltak azok, akik igazán megismertek.
- Ez kétségtelen, de az igazság az volt, hogy nem volt szinte semmi ünnepi hangulatom, és hát... sajnos éppen akkor szakítottam is valakivel... - bökte ki.
- Hát ez borzasztó! Szegénykém! Mesélj el mindent töviről-hegyire hallani akarom!
Szilárd bocsánat kérően Andira nézett, hogy vajon osztálytársa barátnője mit szól hozzá, ha egy ember magánéletet egyszerűen kivesézik, ám Lilla eloszlatta a kétségeket, miszerint: mindig jobb őszintének lenni, no meg tisztavizet önteni abba a bizonyos pohárba. Szilárd aprólékosan elmesélte, hogy ismerte meg Katát, hogy szeretett bele szinte azonnal, hogy kérte meg a kezét, hogy ami a lényeges: Kata miként szakított vele?
- Jaj édeském! Ha tudtam volna elláttam volna a baját annak a kisstílű is lotyónak! - harcias karakánságával senki se vehette fel a versenyt.
- Ami talán a legjobban megviselt az az, hogy amikor apám meghalt utána Kata nem hívott, vagy üzent, hogy legalább a részvétnyilvánítás meglegyen. Ez azt gondolom betette a kaput.
- Drágám! Tudom, hogy nehéz volt neked, de most annyira szeretném, ha ténylegesen egyenesbe jönnének a dolgaid.
A két fantasztikus nő társaságában valósággal szó szerint repült az idő, és Szilárd kezdett kicsit felengedni, és elhinni azt, hogy a legjobb barátokra talán mindig is lehet számítani. Később Andival randizni mentek hosszú évek után most először, és Szilárd a maga kotnyeles, kissé idétlen nyegleségével, kisfiús szégyenlősségével - ki tudja hogyan? -, valósággal azonnal meghódította a sugárzó, gyönyörű nőt.

LEVÉLTÖREDÉK BARÁTAIMHOZ

Az vesse reám a legelső követ barátaim,
akik maguk is tékozló bűnösök lettek
csupán e mostani kacifántos Élet igaztalan lajtorjáján.
Kifeszített köteleken vagyok kénytelen,
mint csetlő-botló, tétova zsonglőr kötéltáncot járni,
egyensúlyozni tátongó ördögszáj-szakadékok felett,
amik – ha nem vigyázok -,
könnyedén lnyelhetnek, s megemésztenek.

Alattam még csicseregve suhan el a golyóütötte,
feketére oxidáló történelem.
Tudhatjátok!
Ottvagy én is valahol a némaságra ítéltetett,
hűség-szavak erdejében,
halhatatlan vibráló romantikák
kulcslyuk-ajándékkosarában,
egy-egy kibuggyanó igazgyöngyszem igazában.
A Mindenséggel igyekeztem megmérni
minden eltékozolt, drága pillanatot.

Mikor egy-egy gyilkos ordas pofon érte tarkóm,
felhízlalt meztelencsiga-porcikám,
bánatos szemem öngyilkos-tükrében
egyre nagyobbá s tömörebbé vált
a félreérthetetlen stigma-szálka.
Csak az Egy-Kedves
seprűs Kleoptára-szempilláit becéztem,
vagy éppen azt néztem tétován remegve-szorongva,
hogy a számomra rendelt Angyal
– ki megmenthettte volna hitvány életem -,
más asszonyává fogadott az eskü-hűség.

Most még itt vagyok kénytelen vesztegelve tapogatni
– számkivetett Robinson Cruose.
Ember-lelkekben kívánnám újból felfedezni
az epátia-toleranciát,
- ha lehetne még -, minenki megalkuvón,
árulón létezi, vagy érvényesül érdektelen.

A harmadik évezred küszöbén toporgok
s rettegek már kinyitni ajtót,
kilincset, ablakot.
Álszent, céda-emberek ítélkező gonoszságaitól
inkább azonnal a falramászom,
vagy épp kopasz hajhagymáimat tépkedem.

Mögöttem még egyre áskálódik,
leng  massza-szirupos magábaszipantó bizonytalanság.
Valaki már nagyon megszeretné nyomni
a pirosan veszeteglő nukleáris gombot.
Barátaim, ti kevesek!
Lássatok őszinte-tisztán!
Eejétk fel a szenvedőket a sárgaföldről
s feleslegesen már ne ítélkezzetek!

KÉT LÉPÉST HÁTRA ÉS EGYET ELŐRE, AVAGY A SÉRELMEK GYÓGYÍTÁSA

Amolyan kidobó emberre hasonlított, aki - nem tudni, hogy a tesztoszteron, vagy a tömegnövelők hatására, de méretes bicepszekkel, és mackós, Hulk-testalkattal volt megáldva. Ha az ember egy kiadósan tápláló, és - reményei szerint -, kellőképpen gusztusos, és nyálcsorgató hamburgerre vágyik, méghozzá eredetinek mondott belga sajtszószos rósejbnivel, akkor ideális választásnak tűnik a Diósdi Vadkan hamburgeres büfé-bisztró, ami eredeti füstölt faburkolatos rusztikus dizájnjával már önmagában is azonnal elvarázsolja a legtöbb embert.
A másik férfi éppen a csinos, filigrán barátnőjével érkezett, aki valósággal élt-halt az effajta törzshelyekért, ahol az ember végre az egésznapos hajtás után kiadósan kiengedheti a felgyülemlett feszültséget, mely egész végig lelke rejtett zugaiban lappangott.
- Üdvözletem a gyönyörű hölgynek! - vetette oda a mackós kidobó ember, aki úgy tűnt nagyon is mustrálja és szemrevételezi a hölgy bombázó, és megnyerő fizikai adottságait.
- Szia! Van nálatok szabad asztal? - kérdezte kedvesen mosolyogva a hölgy. Szinte mindenkivel előzékenyen, és kedvesen viselkedett, közvetlen volt, amit a legtöbb ember tudott is értékelni, hiszen úgy tűnt, hogy az illető hölgyet érdeklik az emberek kicsinyes problémái, és bajai.
- Hát kiscicám! Az attól függ... - jegyezte meg húsos ajkait kéjes élvezettel megnyalva a Hulk-tesztoszterontitán, aki mintha most szándékosan is befeszült volna a fekete Security-poló.
- Azért csak akadna egy szabad asztalotok! Kérlek szépen... - tette hozzá a csinos, filigrán hölgy.
- Hát... mindjárt megnézem, hogy mit tehetek! Addig dobjátok le magatokat a bárpultnál és igyatok valami finomat! A vendégeim vagytok! - vetette oda hanyagon, félvállról a kidobó ember, majd hátra ment a helységben, hogy szót váltson a főnökével, hogy ebben az esetben mi a teendő. A csinos hölgy valósággal maga után húzta kissé erőszakosan a jócskán megilletődött pasiját, aki - legalább is -, úgy tűnhetett, hogy szinte azonnal felismerte a kidobó emberben legalább huszonvalahány éve nem látott osztálytársát, és most valósággal is a pánikroham kerülgette afölötti tartós félelmében, hogyha osztálytársai is azonnal felismeri őt - pedig állítólag sokat változott -, akkor megint egy vége-hossza nincs kellemetlen, könyörtelen szópárbajba fog belecsöppenni önhibáján kívül, holott most azért hagyta, hogy barátnője elcipelje ide, mert igazán szerette volna a lehető legjobban érezni magát, és tartósan kiengedni a gőzt, amit mostanság egyre kevésbé tudott megtenni, hiszen voltak olyan strapás, agyonhajszolt hétköznapjai, amikor ténylegesen úgy érezhette magát, mint akit szabályosan is agyonnyomnak a mázsás gondok.
- Figyelj édesem! Te addig ülj csak le és rendelj nekem egy Virgin Mojito koktélt, magadnak pedig ami tetszik! - könnyed, futó puszit adott a kissé bepánikolt férfi pirospozsgás arcára, majd szemmel tartotta a kidobó embert, aki - szemmel láthatóan -, alig húsz percen belül már jött is vissza, és mivel azonnal meglátta a csinos hölgyet egyenesen felé tartott.
- Szóval cicuskám... az a helyzet, hogy jelenleg minden asztalunk foglalt, de talán tudok nektek egy kis szabad helyet szorítani, feltéve persze ha... - szinte élvezettel kitartotta a hatásszünetet, hogy feszültséget és drámát teremtsen.
- Igen? Csupa fül vagyok! - tette ellenségesen keresztbe maga előtt mind a két karját a hölgy.
- Fogalmazzunk úgy, ha nem zavar benneteket az extrém környezet!
- Sőt! Egy kérdésem lenne! Mit jelent a te fogalmaid szerint az extrém környezet? - kezdett kíváncsiskodni a hölgy.
- Nos... hát... igen... az egy amolyan speciális hely, de ha bevállaljátok megígérem, hogy nem fogtok nagyon csalódni! - fogalmazott mosolyogva, mint aki már előre sejti, hogy mi fog következni.
- Nos, akkor szeretnénk végre egy asztalt kapni, és kiadósan kajálni valamit. Persze csak, ha nem túl bonyolult?!
- Már miért lenne az?! Nyugi van kisanyám! Csak szívózok, mert tesztellek, de látom, hogy te egy tutti frankó csajszi vagy! Nem kell mindjárt parázni. A lovagod merre van?! - próbált kicsit bevágódni, és flörtölni vegyesen.
- Nemsokára itt is lesz, és ő korántsem olyan kedves, és megértő mint én!
- Ó, tényleg?! Kurvára összeszarom magam! De viccet félretéve! Gyertek velem és megmutatom a csúcsszuper asztalotokat!
- Várj egy kicsit! - A hölgy gyorsan a bárpult felé sietett, és még magassarkú cipőjével is volt benne valami leírhatatlanul egzotikus és nőies, ami csak egészen kivételes emberekre jellemző.
- Édesem! Felszabadult egy asztal! Úgyhogy gyerünk! Most vagy soha!
- Ö... izé... rendeltem egy koktélt, ahogy kérted! - szabadkozott a férfi.
- Mindig mondtam, hogy kész főnyeremény vagy! - vette el a koktélos poharat, és máris egy nagyot kortyolt bele, mint akit valósággal kínoz a tartós szomjúság. - Hú. Ez istenien finom! Te rendeltél magadnak valami italt...?
- Tényleg! Látod ez ki is ment a fejemből! - szabadkozott.
- Semmi baj drágám! Most pedig menjünk gyorsan az asztalunkhoz! - azzal újfent húzni kezdte a megszeppent lovagot a büfé hátsó része felé, egy amolyan igazán sötét, alvilági, és rusztikus helyre, ahol legfeljebb csupán a gyér világtás nyújthatott némi világosságot.
- Hát... ez volna az cicukám! - mutatott a lerobbant, rozoga fából összetákolt asztalra és hozzávaló két székre, melyeket legfeljebb csupán a termeszek tarthattak úgy-ahogy össze.
- Te most szórakozol velünk?! Ugye ez most valami hülye vicc?! - kérte ki a hölgyemény.
- Már miért volna vicc édes gyönyörűségem?! Talán úgy nézek ki mint aki idiótán vigyorog, akár a vadalma! - nézett rá halálosan komolyan, és látszott, hogy egyáltalán nem tréfál. Csak most tűnt fel a kidobó embernek a szexis bombázó hölgyemény pasija akinek egész viselkedésében, hozzáállásában volt valami nagyon különcködő, szinte idegen hozzáállás.
- Szevasz hapsikám! Igazán örülök a szerencsének! - nyújtottá hatalmas lapát kezeit a férfi felé, aki nagy nehezen kezet szorított vele, ám valahogy furcsán kerülte a szemkontaktust, és ez gyanússá tette a másik szemében. - Bocs, hogy vegzállak, de nem találkoztunk mi már az előző életünkben?! - mérte végig töviről-hegyire.
- Arra emlékeznék! - jött a válasz.
- Megvan! Te is ott voltál azon az idiótára sikeredett házavató bulin, ahol csaprészegre itta magát mindenki téged kivéve, mert te nem iszol szeszt! Igaz-e?!
- Nos... nem igazán...
- Várjál, hékás! Meg ne mondd! Együtt jártunk suliba, csak azt nem tudom, hogy közép vagy általános! Melyik?
- Azt hosszú volna elmesélni... - legszívesebben már menekült volna ez elől a benga állat elől, ám barátnője tanácsát igyekezett megfogadni, miszerint: ha kedves és közvetlen, akkor előbb-utóbb a világ is megértő, és barátságos lehet vele, csak mindent ki kell szépen várni. Ez volt az egyik legrosszabb tulajdonság ami csak létezett: a visszatartott türelem.
- Na, ne csigázz már haver! Biztos, hogy rohadtul együtt jártunk, csak azt nem tudom, hogy hova! Igazán segíthetnél! - úgy vizslatta, mint valami marslakót. Egyszerre gyanakodva, és szúrós szemekkel.
- Hát ami igaz, az igaz! Sok mindenbe benne voltunk... - fogalmazott a férfi titokzatosan. - Például, amikor a Molnár fivérek valóságos bosszúhadjáratot hirdettek, alig tudtam megmenteni a tetves, szánalmas életemet! Hát erről ennyit! - vetette félvállról a másiknak oda.
- Szerintem az ikrek voltak minden baj okozói! Az volt a gubanc, hogy mindig ahhoz pártoltak, akiktől hasznot reméltek, így gyakorlatilag be lettünk árulva, és drágán megfizettünk érte!
- Ahogy mondod!
- ...És veletek mi a helyzet? Hogy és hol ismerkedtetek össze?! - azzal hatalmas virgácsait ledobta az egyik rozoga, nyikorgó székre, mely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy azonnal szét fog esni súlyos mackós teste alatt. Mégsem történt semmi.
- Hát... tudod ez egy nagyon hosszú történet... - a férfi szándékosan használta ezt a kifejezést, mert igazság szerint a legkevésbé sem akarta kitárgyalni bizalmas magánéletét volt osztálytársának, aki a jelek szerint egyre kíváncsibb lett.
- Na, ne hülyéskedj öreg! Ki vele! - követelte.
A gyönyörű barátnő sietett párja segítségére, mert érezte, hogy a férfinak szüksége van lelki támogatására önbizalmának szilárd fenntarthatósága érdekében.
- Annyira édes volt... - kezdett bele csicsergő hangon, csacsogva. - Éppen az egyetem aulájában ültünk, és a többi csajos barátnőmmel voltam, és valaki bedobta a költészetet, és máris megjegyezték, hogy az egyik srác zseniálisan tud verseket rögtönözni, amivel szinte azonnal felcsigázta a kulturális érdeklődésemet.
- Ne basz ki?! - lepődött meg. - Aztán mit csinált? - kérdezte.
- Hát... kicsit szégyellősen odaadta a füzetét, aminek a hátuljára leírta a saját versét, majd nem bírtam magammal, és felolvastam a csajsziknak! Mondanom sem kell, hogy hatalmas taps ováció, és elismerés fogadta ezt a hőstettemet.
- Azta! Hát öreg! Mindig mondtam, hogy te aztán nem vagy semmi! - fordult a férfi felé. - Aztán mi történt?
- Csupán csak a szokásos! Mindketten lediplomáztunk magyar szakon, és azóta együtt vagyunk!
- Azta mindenit! És... milyen köztetek... a testi kémia...? - annyira zavarba jött, hogy a férfi barátnője kuncogva felnevetett.
- Jaj, de cukorfalat vagy! Csak annyit mondok, hogy rendkívüli a szex! Olyan mélységeket fedezünk, és járunk be együtt, amiről egészen eddig fogalmunk is alig lehetett. De megkaphatnánk végre a kajánkat, mert már kopog a szemünk! - kérte, mire a kidobó ember szélsebesen elviharzott, és alig öt perc után már hozta is a megrendelt szaftos lében tocsogó hamburgereket a sajtszósz-mártásos rósejbnivel.
- Már itt is vagyok! - pakolta le a rozoga faasztalra a jól megpakolt tányérokat! Remélem éhesek vagytok? Ha esetleg elfogyna, hozhatok még! - nézett ravaszkás mosollyal a hölgyre.
- Ó, ez fantasztikus és nagyon guszta! Köszi szépen! Bocsi, de muszáj megkóstolnom, mert reggel óta alig ettem valamit! - hatalmasat harapott a szaftosan ízletes emeletes hamburgerébe, és élvezte hogy a ketchup-mustár kicsit összemaszatolta szexis ajkait.
- Mi az haver? Te nem is vagy éhes?! - kérdezte kissé megilletődve a másik férfit, aki csak akkor mert enni, ha már barátnője elkezdte.
- Dehogy is nem! - azzal kiadósan ő is beleharapott a saját burgerébe, és elégedetten konstatálta, hogy ilyen finomat valószínűleg még életében nem evett.
- A többiekről tudsz valamit pajtás? - kérdezgetett tovább.
- Jó kérdés! Nem sokat! Úgy tudom, hogy a bandavezérek közül a problémásokat fiatalkorúak intézetébe csukták, aztán páran még a börtönt is megjárták! Nem szívesen akadnék össze bármelyikükkel sem, ha érted mire akarok célozni?!
- Ne viccelj! Ez rohadtul rizikós helyzet! Amikor magántanuló lettél nyolcadikban a Molnár fivérek kapásból bosszút esküdtek, és szabályosan mindenkit megfenyegettek, ha szóba állunk veled az egész bagázst kinyírják! Brutális vadállatok voltak! És még van pofájuk azt mondani a tanároknak, hogy rossz gyerekek nincsenek!
- Igen! Erről én is hallottam valamit... - töprengett el.
- Most mivel foglalkoztok? Már úgy értem, hogy egymáson kívül?
- Nekem van egy viszonylag menő vállalkozásom, a párom pedig könyveket ír, de egyelőre még nem sikerült betörnie a nemzetközi könyvpiacra. Azelőtt gyereket tanított irodalomra és történelemre! - jelentette ki a barátnő, miközben gusztusos sültkrumpliját majszolta.
- Hát ez igen! Nem is tudtam haver, hogy te ennyire sokoldalú fickó vagy!
- És még mennyi mindent nem tudsz a pasimról! - jegyezte meg büszkeséggel a hölgyemény, majd egy futó csókot váltottak, amitől az ajkuk is valósággal bizseregni kezdett.
- O.K. gyerekek! Elég volt a nyalakodásból! Itt felnőttek is vannak! - jött azonnal zavarba.
- ...És mi a helyzet veled? Van barátnőd? Gyerek? - tette fel a kérdést a férfi csupán csak amiatt, mert nem szeretett volna hátrányba kerülni, főként nem barátnője határozottságával szemben.
- Hát pajtás, ez kissé... kínos, és nehéz kérdést, de mivel már nagyon régi cimbik vagyunk elárulom, hogy született egy fiam, aki most az anyával él, és én... szóval ki lettem tiltva a csajom lakásából, és a slussz poén az, hogy a volt csajom összeállt egy másik pasival, akivel közösen nevelik a fiam! - hangjában mélyen meggyökeresedett szomorúság bujkált, mintha már semmit sem lehetne egyszerűen helyrehozni.
- Ezt őszintén sajnálom, de azért valamit csak lehet csinálni, vagy nem?!
- Szerinted mégis mit, ha olyan fene okos vagy?! - fogta el az indulatosság.
- Figyelj! Mindent meg lehet és kell beszélni! Mit szólnál, ha egyszer meglátogatnád őket és esetleg kérhetnél egy lehetőséget, hogy legalább a fiaddal találkozhass.
- Ötletnek mondjuk nem rossz, csak a megvalósítással vannak bökkenők!
- Ha szeretnéd én nagyon szívesen megszervezem! Van már benne kellő tapasztalatom. - sietett a segítségére a férfi barátnője.
- Nagyon kösz, de szeretnem azt hinni, hogy magamtól is menni fog a dolog!
- Rendben! De ha mégis...
- Ti csak nyugodtan falatozzatok, és turbékoljatok, addig nekem vissza kell mennem, mert tudjátok valakinek azért melóznia is kell! - azzal felállt a rozoga recsegő-ropogó székről, mely kis híján összeroskadt alatta, majd kezet rázott egykori osztálytársával és visszament a büfé elülső részébe, a bárpulthoz közel hátha bárkinek bármire szüksége lesz.
- Igazán rendes embernek tűnik az osztálytársad! - jegyezte meg a hölgy.
- Nehogy azt hidd! Ez még a kedvesebbik verzió volt! De ha láttad volna gyerekkorunkban ha nagyon rossz napja volt, akkor aztán kiadósan megvert bárkit aki az útjába tévedt. - jegyezte meg kisebb gombóccal a torkában a férfi.
- Elhiszem drágám, de miért nem próbálsz meg legalább az én kedvemért egy kicsit lazítani? Ízlik a burger és a krumpli legalább?
- Persze! Nagyon finom! Csak tudod előjöttek a régi emlékek, és ilyenkor rendszerint az van, hogy nagyon kitudok bukni elsősorban saját magamra, hogy nem tudtam változtatni a megtörtént dolgokon.
- Semmi baj édesem! - simogatta meg óvatosan az arcát a barátnő. - Én melletted leszek mindig és nem hagyom, hogy bárki a világon megzavarja a mi kapcsolatunkat! - annyira elszántnak, és harciasnak tűnt ebben a percben a barátnő, hogy a férfi szíve végzetesen megdobbant, és el is hitte, hogy élete mostantól kezdve már nem kell, hogy szükségképpen a két lépést hátra és egy lépést előre alapelve szerint történjék. Majd minden fokozatosan kialakul, és talán begyógyulhatnak a nehezen gyógyuló sérelmek is. Kellemesen megették a burgerüket, majd visszamentek az autóparkolóhoz, ahol a barátnő hagyta hadd vezessen most a férfi egy kicsit, mert úgy vélte, hogy a folyamatos koncentráció jótékony hatással lehet a közérzetére, és a kissé mindig is nyughatatlan szellemű, belső lelki békéjére.

KIKERÜLHETETLEN HATÁRKÖVEK

Megint ugyanaz az álom: éppen a Farkasokkal táncolót bámulom a domborúképernyős tévén, miközben az öregem éppen a nappaliban fekszik a kanapén, és az élet költői alapkérdéseiről töpreng, miközben nem rest milliószor megjegyezni:
- Édes fiacskám! Az élet igazságtalan! - jelenti ki, akár egy bölcs próféta, vagy ókori filozófus melegítő ruhában.
Őszre jár az idő. A rozsamarta levéleső látványa egyszerre nyugtatja és korbácsolja fel állandó lelki bizonytalanságban hánykódó, önmarcangoló lelkemet, és nem csupán a sulis gonoszságok miatt, amit naponta tűrnöm illik, mert bizonyosfokú szomorú közönyösített pacifistaság alakult ki bennem az eltelt öt év során. Ez is érdekes csupán csak felső tagozatos koromban alakult ki, ki tudja hogyan?!
- Nagy mutat tettünk meg! - mondja Vergődő madár.
- Soha nem feledlek el! - válaszolja Farkasokkal táncoló. - Már nem is kell semmit sem mondani, hiszen a figyelmesen történetmesélést követő, boncolgató-gondolkodó néző agyában szinte azonnal létrejön egy örökérvényű, megpecsételt barátság, amire - úgy hiszem -, bármelyik kétségbeesett, és szomorkás ember azonnal minden további nélkül rábízná magát.
,,Bárcsak nekem is ilyen fantasztikus barátaim lennének!“ - szakadt ki belőlem a visszavonhatatlan felismerés, ami egyrészt valahogy romantikus illúziók táborába ringat azonnal, másrészt újból kétségbe is ejt, hiszen sajnos soha életemben nem voltam az a tipikusan barátkózós srác.
Amikor borotvahabot kentem szét arcomon, hogy tetszetős kis bajszom legyen, akárcsak a filmben majdnem úgy mentem vissza a nappali szobába, akár egy büszke férfi, aki már borotválkozik is, pedig akkoriban alig múltam tizenhárom.
- Már megint ezt a szar filmet nézed?! - kérdezi álmából kissé kitekintve, bóbiskolva apám, aki mindig is azt szerette, ha övé a családban az utolsó szó; persze sok más egyéb joggal és kiváltsággal karöltve.
- Csak ide kattintottam a távirányítóval... - felelem szánalmas alibiben reménykedve, ám apám titkon átláthat a szitán, mert azonnal a távirányító után nyújtózkodik nagy vaskos melós kezével, és inkább kedvenc vízilabda mérkőzését kezdi feltűnően bámulni.
- Anyád ma megint sokáig dolgozik! - Miért nem képes rendes időben itthon lenni, és kicsit a családjával is foglalkozni?! - kérdezi talán saját magától a levegőnek beszélve. Van valami meg-nem-értett szemrehányás a beszédében, ami sosem tetszett.
- Mi a helyzet a suliban? - kérdezi egy idő után, hogy saját magáról a figyelmet hatásosan elterelje.
- Hát... semmi... - mondom szégyellve, hogy sosem voltam egy afféle vagány, nagyvárosi verekedős kamasz fiú.
- Majd belejössz! - válaszolja. - Meg kellene tanulnod karatézni, vagy járhatnál konditerembe! Aki add magára, azt sohasem gyepálják el! - Mintha szándékosan a ,,gyepálás“ szót használná, ami idegileg felzaklat, és ki is borít.
- Sosem szabadna hagyni, hogy szórakozzanak veled! - feleli, amivel azt akarja valójában mondani, hogy: ,,Állj már végre a sarkadra te szerencsétlen!“
- Igen... talán, ha... - buknak ki számból a szavak. Mintha apám megérezte volna, hogy tisztában van a változtathatatlan helyzettel. Váratlanul sokat sejtetőn rámnéz azzal a Steve Macqueen-es tekintetével, melyben benne volt féltve őrzött személyiségének, és nehéz gyerekkorának minden sava-borsa.
- Nemsokára úgy is elvégzed a nyolcadikat! A középsuliban már másként lesz! Lesznek végre barátaid, és legalább a csajoknál is bevágódhatsz! - igyekszik bíztatni, mégis szavai sok sebből véreznek; mintha annak idején ő is sokkal többet szeretett volna az élettől, mint ami éppen neki jutott. Mégis mindig másokat segített.
Aztán újból a távirányítóval babrálgat és kilyukadunk magánál a San Franciscoi zsarunál, amikor van az a jellegzetesen nagy volumenű autós üldözési jelenet Macqueen Ford Musztángja és a Chavy Nova között.
- Ezt én is könnyedén megtudnám csinálni! - jelenti ki fennhangon, és ismervén apám bravúros zseniálisan zsonglőrszerű hajtűkanyarjait, és precíz, ugyanakkor bizony jócskán adrenalinfüggő vezetési stílusát és módszereit nyugodtan el is hiszem neki, hogyha apám valami titokzatos oknál fogva ennek az igazi Hollywoodi nagyágyúnak a belső köreihez tartozott volna, talán még barátok is lehettek volna. Elvégre mindketten nehéz gyerekkort hoztak magukkal, és a maguk módján talán egész életükben keresték önmagukat, és azt, hogy szeretve legyenek.
Ha arra gondolok, hogy nekem is meg kell szereznem majd a jogsit, elvégre ez egy autóvezető fiától valósággal alapkövetelmény azonnal elfog a hányinger, és a tartós émelygés, azon egyszerű okál fogva, hogy különösebben egyáltalán nem izgat a vezetés. Sokkal inkább a filmek, a zene, és ha - adott esetben -, valamelyik szülinapomra kapnék egy eredeti elektromos gitárt közepesalakú erősítővel. Ami viszont máris nem valószínű, mert egyrészt piszkosul méregdrága, másrészt apám valósággal totál a falra mászna attól, ha tépni kezdeném a húrokat, és zenének egyáltalán nem nevezhető kornyikálásba kezdenék, vagy beleüvöltenék egy használtan vásárolt sztereó mikrofonba.
Az idő valami miatt gyorsabban telik, mint egyébként, és azon kapom magam, hogy azért még lett volna a holnapi katasztrofálisan sikeredő matek doga előtt megírni a matek házit is, de ha azon agyalok, hogy nincs értelme, hiszen egyszerűen, ha megszakadok akkor sem fog a matek összefüggések a fejembe belemenni még titkos varázsszavakra sem, akkor a dolognak amúgy nincsen igazán sok értelme.
Apám váratlanul elalszik a fáradtságtól; a távirányító megint a gusztustalan poratkás szőnyegpadlóra esik, és reflexeim legalább most sem hagynak cserben, mert még idejében vissza tudok menni a tévécsatornára, ahol Kevin Costner éppen a lobogó máglyarakás mellett táncol egy bottal.
,,De jó volna egy igazi saját történetből született filmet készíteni mondjuk külföldön!“ - kerít hatalmába a leírhatatlan vágy. Aztán alighanem hamar rá is jövök, hogy ha még sikerülne is később egyenjogú felnőttként egy tűrhetően jó fizető állását kifognom még akkor sem tudnék egy hatalmas horribilis összeget félretenni, ahhoz, hogy igenis megrendezzem életem talán egyetlen egész estés, legalább két és fél órás nagy filmjét.
Az illúzió, akárcsak az ábrándképp hamar szertefoszlik, mert anyám jön haza. Mind a két keze ragyásig megpakolva főként műanyag élelmiszeres zacskókkal, amikben gyorsfagyasztott élelmiszerek is kellő adagokban lapulnak, nem mintha anyám nem sütne-főzne, csak működik benne is egy afféle becsapható dac, és szilárd elszántság, hogy nem akarja tevékeny perceit a kiskonyhában eltölteni.
- Szia kincsem! Milyen gyorsan hazajöttél! - jegyzi meg, míg én zokszó nélkül elveszem az aznapi bevásárlások cuccait.
- Köszönöm! Ettetek valamit apáddal? - jön a következő kérdése.
- Csak a maradék paprikás krumplit. - válaszolom.
- Csak ettél, vagy jól is laktál? - néz rám furcsán, kérdőn, mintha pontosan érezné, és tudná, hogy általában vannak napok, amikor egy-egy étkezés alkalmával mintha éhesebb lennék, mint amikor mindent kiadósan eltüntettem a tányéromról.
- Anyu?
- Tessék kicsim! - fordul felém. - Mi baj van?
- Lehetséges, hogy azért nem akarnak velem barátkozni, mert vesztes vagyok, és sokszor úgy is érzem magamat?! - kérdésem szinte zsigerileg tapinthatóan annyira váratlanul meglepi anyámat, hogy bizony jó pár percbe így is beletelik, mire kigondolt válaszát kimondja:
- Szerintem nincs veled az égegyadta világon semmi probléma! Inkább azok nézhetnének magukba, akik gonoszkodnak, és úgy viselkednek, mintha ők pottyantották volna a spanyolviaszt. - Szándékosan figyelek minden szavára. Előttem nem igazán szeret káromkodni, vagy csúnyán beszélni. Mintha az megalázná, vagy legalább is méltatlanná tenné az egész beszélgetés hangulatát. Erre talán mindig is nagyon igyekezett ügyelni.
Lassacskán apám is magához tér kissé tohonyán, hevenyészett lustasággal éber kómás állapotából; feltápászkodik a kényelmes, komfortos kanapéről, és azonnal kijön a konyhába, elsősorban, hogy egy újabb cigit elszívhasson, másrészt hogy merő udvariasságból megkérdezze; segíthet-e bármiben is.
- Nem kell szívem! Már meg is vagyunk!
- Mi lesz a vacsora? - gyújt rá azonnal egy cigire, és megvárja míg az egész bűzös füstfelhő egyenesen lemegy egészen a tüdejéig.
- Azt hittem már ebédeltetek! - lepődik meg anyám, és nem érti a választ.
- Igen cicám, de az már négy és fél órája volt! - apám kioktató hangjára - nagy általánosságban, attól függően, hogy anyám aznap épp milyen passzban van -, rendszerint kisebb idegeskedési hullám söpör végig a nyugodtnak mutatkozó családi közösségünkön.
- Mindjárt készítek valami gyorsat, és finomat! - feleli anyám, ami rendszerint a gyorsfagyasztott, félig kész ételek széleskörű válaszékát jelenti, elvégre apámnak csak nem szabadna elvárnia holtfáradt feleségétől, hogy pont ilyen állapotban készítsen hét fogasos vacsorát, amit a legtöbb Michelin-csillagos sztárséf is azonmód megirigyelne.
Nem is tévedek sokat. Alig tíz percen belül, miután gondosan, és remélhetően esztétikus megterítettem az étkezőasztalt a törtfehér tányérokra máris rákerül két-két darab ripp-ropp gyorsfagyasztott fasírtfélesége és egy kis hasábburgonya, melyet apám előszeretettel, és kissé unalmas lomhasággal máris lapátolni kezd, ahelyett, hogy megvárná, míg anyám is helyet foglal az asztalnál, hogy legalább ha mást nem - közösen étkezzünk.
Csöndben hallgatok egy ideig, majd anyám apámat is tüzetesen kikérdezi, hogy ti. milyen napja is volt. Apám részletesen elmeséli idegtépő munkanapját szinte lélektani manipulációt tanítva arról, hogy egy kemény melósnak az élete sajnos egyáltalán nem tündérmese, és ha a gyerek - mármint én -, jót akarok magamnak, akkor jobb lesz, ha sürgősen összekapom magam, akármit is jelentsen ez, mert különben félő, hogy a híd alatt végzem majd!
- De drágám! Sokszor olyan kis gyerekes butaságokat tudsz mondani! - közli fáradtan, de azért eleven érdeklődéssel anyám, miközben pár sültkrumplit igyekszik feltűzni hegyes villahegyére. Mindig is olyan keveset evett. Nem tudni, hogy csak azért, mert nem különösebben kedvelte az ún. molettebb, teltkarcsúbb embereket, vagy csupán csak, mert tudatosan tartott tőle, hogy egy adott életkor után a plusz kilók könnyedén, és persze váratlanul felszaladhatnak.
- Tudjátok mit? Szeretnék kivenni két hét teljes fizetett szabadságot! - valósággal sugárzik az arca, és szinte pirosszínű jótékony pirulás jelenik meg az arcán, mint mikor valakivel ténylegesen sorsdöntő dolgok történnek. - Jó volna elmenni nyaralni valahova.
- Cicám! Ezt már megbeszéltük! - apám igyekszik előbb rábeszélő, és csupán később kioktató hangot használni, hogy magára n haragítsa anyámat. - Ha ezt szeretnéd, akkor muszáj lesz átütemezni a beosztásomat! És különben is? Már megint a görögökhöz, vagy a spanyolokhoz mennék!
- Elmehetünk máshova! Nem muszáj nekünk mindig egy helyre menni! Nézhetnénk példának okáért városokat is! De az a baj, hogy te inkább a tengerpartot kedveled! Eltaláltam?!
- Figyelj ide! Kössünk alkut! Megpróbálom elintézni, hogy én is kivigyek pár napot, aztán - ha gondolod -, visszatérhetünk erre a témára. - újabb nagy falatrágás következik, mely egyben arra is kiválóan alkalmas, hogy apám máris felizgatva magát megpróbálja mérlegelni a hallott információmorzsák súlyát, és tartalmait.
- ...És te mi szólsz az egészhez? - fordul felém anyám kérdőn. - Te hova szeretnél utazni?
- Hát... az az igazság, hogy ezen még ténylegesen nem gondolkoztam... - vallom be megint gyerekes szégyenlősséggel.
- De azért csak van valami elképzelésed? Vagy nem?! - kérdez vissza vizslató szemekkel anyám.
- Hát... még nem igazán... Talán egy tengerparti, pálmafás hely... - nyögöm meg bizalmatlanul, mert most nem szívesen szeretnék nyaralási témákról csacsogni. Az izgat, hogy a suliban ha megtudják, hogy magántanuló leszek majd az engem ért sorozatos inzultusok miatt akkor valóságos bosszúhadjáratot fognak ellenem indítani a bandavezérek, és sokkal inkább fogom egy szenvedő, szerencsétlen Josey Wellsnek tűnni, semmint Kevin Costnernek.
A vacsorával alig húsz perc múlva már meg is vagyunk. Segítek elmosogatni, miközben apám ismételten visszabattyog nappali fotelos törzshelyére, míg mi anyámmal átbeszéljük bizalmasan, négyszemközt, hogy mi történt a suliban.
- Ne izgulj semmit kincsem! Még pár napot ki kell bírnod, és aztán magántanuló leszel! Te is tudod, hogy sokszor a dolgokra érdemes hosszabb időt várakozni! - jegyzi meg anyám, mintha ezzel valamiképp igyekezne megnyugtatni is egyben, bár nem túl sok sikerrel.
- Anyu... szóval... mi a garancia arra, hogy azok a rohadékok tovább már nem fognak megszivatni?!
- Soha többet nem kell velük találkoznod! Legfeljebb akkor, amikor be kell menned a tantestületi szobába, hogy az iskolatitkár nénitől elkérd az aznapi lecke és házi feladat anyagot! Szerintem ez azért még kibírható, vagy nem?!
- De! - akkora levegőt fújok ki az orromon, amekkora egy közepesméretű elefántnak is sok lenne, majd kissé szomorkásan visszaballagok gyerekszobámba, hogy bepakoljam a hátizsákomat a következő elrettentő napomra. Közben folyamatosan kattog, zakatol, és zsibong az agyam. Vajon a volt sulis haverjaim nem fognak árulónak tartani amiatt, hogy magukra hagyom őket a bandavezérekkel szembeni magányos küzdelmeikben?! Vajon attól, hogy most megszabadulok egy roppant, mázsás, sziszifuszi őstehertől, melyet jóformán azóta hordozok, amióta csak volt szerencsém betenni dagadék, donga lábaimat a suliba ezáltal a régi életem bizonyos tulajdonságait is konzekvensen fel kellene számolnom?! Csupa csupa eldöntendő kérdés, amire - egyrészt még nincsenek, és talán nem is lehetnek megfelelő válaszok - , másrészt olyan kikerülhetetlen határkövek, melyeket az ember egy egész hátralévő életen át megőriz magában.
Szobámban épp most megy le a Küklopsz egyszemű nap. S miközben utolsó vérvörös haldokló sugaraival még egyszer utoljára bevilágítja a tágas horizontot hallgatom a kistévémet bekapcsolva a Farkasokkal táncoló zenéjét.