KIKERÜLHETETLEN HATÁRKÖVEK

Megint ugyanaz az álom: éppen a Farkasokkal táncolót bámulom a domborúképernyős tévén, miközben az öregem éppen a nappaliban fekszik a kanapén, és az élet költői alapkérdéseiről töpreng, miközben nem rest milliószor megjegyezni:
- Édes fiacskám! Az élet igazságtalan! - jelenti ki, akár egy bölcs próféta, vagy ókori filozófus melegítő ruhában.
Őszre jár az idő. A rozsamarta levéleső látványa egyszerre nyugtatja és korbácsolja fel állandó lelki bizonytalanságban hánykódó, önmarcangoló lelkemet, és nem csupán a sulis gonoszságok miatt, amit naponta tűrnöm illik, mert bizonyosfokú szomorú közönyösített pacifistaság alakult ki bennem az eltelt öt év során. Ez is érdekes csupán csak felső tagozatos koromban alakult ki, ki tudja hogyan?!
- Nagy mutat tettünk meg! - mondja Vergődő madár.
- Soha nem feledlek el! - válaszolja Farkasokkal táncoló. - Már nem is kell semmit sem mondani, hiszen a figyelmesen történetmesélést követő, boncolgató-gondolkodó néző agyában szinte azonnal létrejön egy örökérvényű, megpecsételt barátság, amire - úgy hiszem -, bármelyik kétségbeesett, és szomorkás ember azonnal minden további nélkül rábízná magát.
,,Bárcsak nekem is ilyen fantasztikus barátaim lennének!“ - szakadt ki belőlem a visszavonhatatlan felismerés, ami egyrészt valahogy romantikus illúziók táborába ringat azonnal, másrészt újból kétségbe is ejt, hiszen sajnos soha életemben nem voltam az a tipikusan barátkózós srác.
Amikor borotvahabot kentem szét arcomon, hogy tetszetős kis bajszom legyen, akárcsak a filmben majdnem úgy mentem vissza a nappali szobába, akár egy büszke férfi, aki már borotválkozik is, pedig akkoriban alig múltam tizenhárom.
- Már megint ezt a szar filmet nézed?! - kérdezi álmából kissé kitekintve, bóbiskolva apám, aki mindig is azt szerette, ha övé a családban az utolsó szó; persze sok más egyéb joggal és kiváltsággal karöltve.
- Csak ide kattintottam a távirányítóval... - felelem szánalmas alibiben reménykedve, ám apám titkon átláthat a szitán, mert azonnal a távirányító után nyújtózkodik nagy vaskos melós kezével, és inkább kedvenc vízilabda mérkőzését kezdi feltűnően bámulni.
- Anyád ma megint sokáig dolgozik! - Miért nem képes rendes időben itthon lenni, és kicsit a családjával is foglalkozni?! - kérdezi talán saját magától a levegőnek beszélve. Van valami meg-nem-értett szemrehányás a beszédében, ami sosem tetszett.
- Mi a helyzet a suliban? - kérdezi egy idő után, hogy saját magáról a figyelmet hatásosan elterelje.
- Hát... semmi... - mondom szégyellve, hogy sosem voltam egy afféle vagány, nagyvárosi verekedős kamasz fiú.
- Majd belejössz! - válaszolja. - Meg kellene tanulnod karatézni, vagy járhatnál konditerembe! Aki add magára, azt sohasem gyepálják el! - Mintha szándékosan a ,,gyepálás“ szót használná, ami idegileg felzaklat, és ki is borít.
- Sosem szabadna hagyni, hogy szórakozzanak veled! - feleli, amivel azt akarja valójában mondani, hogy: ,,Állj már végre a sarkadra te szerencsétlen!“
- Igen... talán, ha... - buknak ki számból a szavak. Mintha apám megérezte volna, hogy tisztában van a változtathatatlan helyzettel. Váratlanul sokat sejtetőn rámnéz azzal a Steve Macqueen-es tekintetével, melyben benne volt féltve őrzött személyiségének, és nehéz gyerekkorának minden sava-borsa.
- Nemsokára úgy is elvégzed a nyolcadikat! A középsuliban már másként lesz! Lesznek végre barátaid, és legalább a csajoknál is bevágódhatsz! - igyekszik bíztatni, mégis szavai sok sebből véreznek; mintha annak idején ő is sokkal többet szeretett volna az élettől, mint ami éppen neki jutott. Mégis mindig másokat segített.
Aztán újból a távirányítóval babrálgat és kilyukadunk magánál a San Franciscoi zsarunál, amikor van az a jellegzetesen nagy volumenű autós üldözési jelenet Macqueen Ford Musztángja és a Chavy Nova között.
- Ezt én is könnyedén megtudnám csinálni! - jelenti ki fennhangon, és ismervén apám bravúros zseniálisan zsonglőrszerű hajtűkanyarjait, és precíz, ugyanakkor bizony jócskán adrenalinfüggő vezetési stílusát és módszereit nyugodtan el is hiszem neki, hogyha apám valami titokzatos oknál fogva ennek az igazi Hollywoodi nagyágyúnak a belső köreihez tartozott volna, talán még barátok is lehettek volna. Elvégre mindketten nehéz gyerekkort hoztak magukkal, és a maguk módján talán egész életükben keresték önmagukat, és azt, hogy szeretve legyenek.
Ha arra gondolok, hogy nekem is meg kell szereznem majd a jogsit, elvégre ez egy autóvezető fiától valósággal alapkövetelmény azonnal elfog a hányinger, és a tartós émelygés, azon egyszerű okál fogva, hogy különösebben egyáltalán nem izgat a vezetés. Sokkal inkább a filmek, a zene, és ha - adott esetben -, valamelyik szülinapomra kapnék egy eredeti elektromos gitárt közepesalakú erősítővel. Ami viszont máris nem valószínű, mert egyrészt piszkosul méregdrága, másrészt apám valósággal totál a falra mászna attól, ha tépni kezdeném a húrokat, és zenének egyáltalán nem nevezhető kornyikálásba kezdenék, vagy beleüvöltenék egy használtan vásárolt sztereó mikrofonba.
Az idő valami miatt gyorsabban telik, mint egyébként, és azon kapom magam, hogy azért még lett volna a holnapi katasztrofálisan sikeredő matek doga előtt megírni a matek házit is, de ha azon agyalok, hogy nincs értelme, hiszen egyszerűen, ha megszakadok akkor sem fog a matek összefüggések a fejembe belemenni még titkos varázsszavakra sem, akkor a dolognak amúgy nincsen igazán sok értelme.
Apám váratlanul elalszik a fáradtságtól; a távirányító megint a gusztustalan poratkás szőnyegpadlóra esik, és reflexeim legalább most sem hagynak cserben, mert még idejében vissza tudok menni a tévécsatornára, ahol Kevin Costner éppen a lobogó máglyarakás mellett táncol egy bottal.
,,De jó volna egy igazi saját történetből született filmet készíteni mondjuk külföldön!“ - kerít hatalmába a leírhatatlan vágy. Aztán alighanem hamar rá is jövök, hogy ha még sikerülne is később egyenjogú felnőttként egy tűrhetően jó fizető állását kifognom még akkor sem tudnék egy hatalmas horribilis összeget félretenni, ahhoz, hogy igenis megrendezzem életem talán egyetlen egész estés, legalább két és fél órás nagy filmjét.
Az illúzió, akárcsak az ábrándképp hamar szertefoszlik, mert anyám jön haza. Mind a két keze ragyásig megpakolva főként műanyag élelmiszeres zacskókkal, amikben gyorsfagyasztott élelmiszerek is kellő adagokban lapulnak, nem mintha anyám nem sütne-főzne, csak működik benne is egy afféle becsapható dac, és szilárd elszántság, hogy nem akarja tevékeny perceit a kiskonyhában eltölteni.
- Szia kincsem! Milyen gyorsan hazajöttél! - jegyzi meg, míg én zokszó nélkül elveszem az aznapi bevásárlások cuccait.
- Köszönöm! Ettetek valamit apáddal? - jön a következő kérdése.
- Csak a maradék paprikás krumplit. - válaszolom.
- Csak ettél, vagy jól is laktál? - néz rám furcsán, kérdőn, mintha pontosan érezné, és tudná, hogy általában vannak napok, amikor egy-egy étkezés alkalmával mintha éhesebb lennék, mint amikor mindent kiadósan eltüntettem a tányéromról.
- Anyu?
- Tessék kicsim! - fordul felém. - Mi baj van?
- Lehetséges, hogy azért nem akarnak velem barátkozni, mert vesztes vagyok, és sokszor úgy is érzem magamat?! - kérdésem szinte zsigerileg tapinthatóan annyira váratlanul meglepi anyámat, hogy bizony jó pár percbe így is beletelik, mire kigondolt válaszát kimondja:
- Szerintem nincs veled az égegyadta világon semmi probléma! Inkább azok nézhetnének magukba, akik gonoszkodnak, és úgy viselkednek, mintha ők pottyantották volna a spanyolviaszt. - Szándékosan figyelek minden szavára. Előttem nem igazán szeret káromkodni, vagy csúnyán beszélni. Mintha az megalázná, vagy legalább is méltatlanná tenné az egész beszélgetés hangulatát. Erre talán mindig is nagyon igyekezett ügyelni.
Lassacskán apám is magához tér kissé tohonyán, hevenyészett lustasággal éber kómás állapotából; feltápászkodik a kényelmes, komfortos kanapéről, és azonnal kijön a konyhába, elsősorban, hogy egy újabb cigit elszívhasson, másrészt hogy merő udvariasságból megkérdezze; segíthet-e bármiben is.
- Nem kell szívem! Már meg is vagyunk!
- Mi lesz a vacsora? - gyújt rá azonnal egy cigire, és megvárja míg az egész bűzös füstfelhő egyenesen lemegy egészen a tüdejéig.
- Azt hittem már ebédeltetek! - lepődik meg anyám, és nem érti a választ.
- Igen cicám, de az már négy és fél órája volt! - apám kioktató hangjára - nagy általánosságban, attól függően, hogy anyám aznap épp milyen passzban van -, rendszerint kisebb idegeskedési hullám söpör végig a nyugodtnak mutatkozó családi közösségünkön.
- Mindjárt készítek valami gyorsat, és finomat! - feleli anyám, ami rendszerint a gyorsfagyasztott, félig kész ételek széleskörű válaszékát jelenti, elvégre apámnak csak nem szabadna elvárnia holtfáradt feleségétől, hogy pont ilyen állapotban készítsen hét fogasos vacsorát, amit a legtöbb Michelin-csillagos sztárséf is azonmód megirigyelne.
Nem is tévedek sokat. Alig tíz percen belül, miután gondosan, és remélhetően esztétikus megterítettem az étkezőasztalt a törtfehér tányérokra máris rákerül két-két darab ripp-ropp gyorsfagyasztott fasírtfélesége és egy kis hasábburgonya, melyet apám előszeretettel, és kissé unalmas lomhasággal máris lapátolni kezd, ahelyett, hogy megvárná, míg anyám is helyet foglal az asztalnál, hogy legalább ha mást nem - közösen étkezzünk.
Csöndben hallgatok egy ideig, majd anyám apámat is tüzetesen kikérdezi, hogy ti. milyen napja is volt. Apám részletesen elmeséli idegtépő munkanapját szinte lélektani manipulációt tanítva arról, hogy egy kemény melósnak az élete sajnos egyáltalán nem tündérmese, és ha a gyerek - mármint én -, jót akarok magamnak, akkor jobb lesz, ha sürgősen összekapom magam, akármit is jelentsen ez, mert különben félő, hogy a híd alatt végzem majd!
- De drágám! Sokszor olyan kis gyerekes butaságokat tudsz mondani! - közli fáradtan, de azért eleven érdeklődéssel anyám, miközben pár sültkrumplit igyekszik feltűzni hegyes villahegyére. Mindig is olyan keveset evett. Nem tudni, hogy csak azért, mert nem különösebben kedvelte az ún. molettebb, teltkarcsúbb embereket, vagy csupán csak, mert tudatosan tartott tőle, hogy egy adott életkor után a plusz kilók könnyedén, és persze váratlanul felszaladhatnak.
- Tudjátok mit? Szeretnék kivenni két hét teljes fizetett szabadságot! - valósággal sugárzik az arca, és szinte pirosszínű jótékony pirulás jelenik meg az arcán, mint mikor valakivel ténylegesen sorsdöntő dolgok történnek. - Jó volna elmenni nyaralni valahova.
- Cicám! Ezt már megbeszéltük! - apám igyekszik előbb rábeszélő, és csupán később kioktató hangot használni, hogy magára n haragítsa anyámat. - Ha ezt szeretnéd, akkor muszáj lesz átütemezni a beosztásomat! És különben is? Már megint a görögökhöz, vagy a spanyolokhoz mennék!
- Elmehetünk máshova! Nem muszáj nekünk mindig egy helyre menni! Nézhetnénk példának okáért városokat is! De az a baj, hogy te inkább a tengerpartot kedveled! Eltaláltam?!
- Figyelj ide! Kössünk alkut! Megpróbálom elintézni, hogy én is kivigyek pár napot, aztán - ha gondolod -, visszatérhetünk erre a témára. - újabb nagy falatrágás következik, mely egyben arra is kiválóan alkalmas, hogy apám máris felizgatva magát megpróbálja mérlegelni a hallott információmorzsák súlyát, és tartalmait.
- ...És te mi szólsz az egészhez? - fordul felém anyám kérdőn. - Te hova szeretnél utazni?
- Hát... az az igazság, hogy ezen még ténylegesen nem gondolkoztam... - vallom be megint gyerekes szégyenlősséggel.
- De azért csak van valami elképzelésed? Vagy nem?! - kérdez vissza vizslató szemekkel anyám.
- Hát... még nem igazán... Talán egy tengerparti, pálmafás hely... - nyögöm meg bizalmatlanul, mert most nem szívesen szeretnék nyaralási témákról csacsogni. Az izgat, hogy a suliban ha megtudják, hogy magántanuló leszek majd az engem ért sorozatos inzultusok miatt akkor valóságos bosszúhadjáratot fognak ellenem indítani a bandavezérek, és sokkal inkább fogom egy szenvedő, szerencsétlen Josey Wellsnek tűnni, semmint Kevin Costnernek.
A vacsorával alig húsz perc múlva már meg is vagyunk. Segítek elmosogatni, miközben apám ismételten visszabattyog nappali fotelos törzshelyére, míg mi anyámmal átbeszéljük bizalmasan, négyszemközt, hogy mi történt a suliban.
- Ne izgulj semmit kincsem! Még pár napot ki kell bírnod, és aztán magántanuló leszel! Te is tudod, hogy sokszor a dolgokra érdemes hosszabb időt várakozni! - jegyzi meg anyám, mintha ezzel valamiképp igyekezne megnyugtatni is egyben, bár nem túl sok sikerrel.
- Anyu... szóval... mi a garancia arra, hogy azok a rohadékok tovább már nem fognak megszivatni?!
- Soha többet nem kell velük találkoznod! Legfeljebb akkor, amikor be kell menned a tantestületi szobába, hogy az iskolatitkár nénitől elkérd az aznapi lecke és házi feladat anyagot! Szerintem ez azért még kibírható, vagy nem?!
- De! - akkora levegőt fújok ki az orromon, amekkora egy közepesméretű elefántnak is sok lenne, majd kissé szomorkásan visszaballagok gyerekszobámba, hogy bepakoljam a hátizsákomat a következő elrettentő napomra. Közben folyamatosan kattog, zakatol, és zsibong az agyam. Vajon a volt sulis haverjaim nem fognak árulónak tartani amiatt, hogy magukra hagyom őket a bandavezérekkel szembeni magányos küzdelmeikben?! Vajon attól, hogy most megszabadulok egy roppant, mázsás, sziszifuszi őstehertől, melyet jóformán azóta hordozok, amióta csak volt szerencsém betenni dagadék, donga lábaimat a suliba ezáltal a régi életem bizonyos tulajdonságait is konzekvensen fel kellene számolnom?! Csupa csupa eldöntendő kérdés, amire - egyrészt még nincsenek, és talán nem is lehetnek megfelelő válaszok - , másrészt olyan kikerülhetetlen határkövek, melyeket az ember egy egész hátralévő életen át megőriz magában.
Szobámban épp most megy le a Küklopsz egyszemű nap. S miközben utolsó vérvörös haldokló sugaraival még egyszer utoljára bevilágítja a tágas horizontot hallgatom a kistévémet bekapcsolva a Farkasokkal táncoló zenéjét.