BARÁTI SEGÍTSÉG

Nem volt kleptomániás. Nem is igazán értette, hogy mit is jelent ez az igen-igen egyszerű, mégis összetett fogalom. Még egyetemista volt, amikor apja váratlanul infarktusban meghalt, és mivel anyja napjában többször is figyelmeztette a maga prédikálásra hajlamos, teátrális jellemével, hogy ne költsön sokat, épp csak annyit, amennyi feltétlen szükséges - már amennyiben tankönyvek vásárlásáról van szó -, akkor a helyzet érthető. Csenge azért lopott tankönyveket, és szépirodalmakat, mert egész egyszerűen szüksége volt ezekre a tárgyakra, ahhoz, hogy sikerrel vehesse fiatal felnőtt élete sziszifuszi, hajótörött akadályait.
Államilag finanszírozott barátnői bezzeg a megkapták, gusztustalan rózsaszín kartonált kártyaalakú jegyzetbonójukat annyira könnyedén hajították a bűzös szemeteskosár fenekére, mintha egyenesen kiváltságot gyakorolnának valami, vagy valaki felett. Eszük ágában nem volt csak halványan utalni rá, vagy megkérdezni csoporttársnőjüket, hogy: ,,Te figyelj! Nagyon szívesen neked adom a jegyzetboltos utalványaimat! Így legalább segítek neked is!"
Csenge így sem volt az a tipikus bánkódó, vagy minden csipp-csupp kis ügyön magát elbőgő kislányos típus. Szerencséjére a bimbózó kamaszkor kezdetén teste annyira megnyúlt, akár egy létra, és a rút kiskacska, pattanásos, szemüveges kislányból olyan bombázó, talpraesett nő lett, hogy akik gyerekkorában ismerhették szabályosan átnéztek a feje felett, vagy nem akarták megismerni. Stílusosan, egyénien, provokatívan öltözködött. Ha nyári szoknyához túrabakancsot akart felvenni senki se mondott ellent akaratának. Imádta a keménykalapokat. Úgy gondolhatta, hogy ezzel könnyedén elrejtőzhet mások kutató tekintete elől.
- Az nem lehet, hogy te volnál Csenge! - bámultak rá kigúvadt, bamba szemekkel, szájukat tátva. - Hadd nézzelek csak meg szépségem! - kérlelték régi ismerősei.
Csenge ugyanakkor igyekezett mindent az emberség és az igazság összefüggéseiben látni. Azaz, ha előszeretettel szégyenítették meg kövérsége, vagy csúnyasága miatt régi osztálytársai, akkor igenis bosszút állt. Ez lehetett például a volt osztálytársnő aktuális pasijainak azonnali meghódítása, elcsábítása, de olyan nyálcsorgatón, hogy az illető barátnő szeme valósággal szikrázott a gyűlölettől, hogy Csenge ismeretlenül is képbe került, vagy pedig búgó, szexis hangon arra kért olyan volt fiú osztálytársakat, hogy pucér meztelenül szaladgáljanak valamelyik forgalmasabb bevásárlóközpontban, ha igazán szeretik őt, vagy - ami ennél fontosabb -, igazán le akarnak feküdni vele.
S bár egyesek számára ez olcsó, kétszínű, és számító eljárásnak tetszett Csenge úgy érezte már éppen eleget szenvedett, és tűrt egy rakás égető stigma-sebet sikeredett begyűjtenie a hosszú, méltatlan, megalázó évei során, így minden joga megvolt hozzá, hogy könnyű, mégis jogos bosszút állhasson azokon, akik bántották.
A Rákóczi úton mindig is szeretett sétálgatni. Ha annak idején sikerült volna a Színművészetis felvételie - ki tudja? - lehet hogy azóta már filmekben is szerepelhetne, vagy egy interaktív, performanceos színház tagja lehetne. Vonzotta a festészet, és a fény-árnyékolás grafikai megoldásai, ám valósággal a falra mászott volna, hogy férfi vagy női aktképeket kellett volna egy álló szemeszteren keresztül pingálnia képzőművészetis hallgatóként. Arról már nem is beszéljünk, hogy valamelyik okostóni, tudálékos tanár megszégyenítette a csoport előtt, akkor azt csakugyan véresen komolyan vette volna, és inkább azonnal kapásból otthagyja az egyetemet.
Kedvenc könyvesboltja tért be, hogy megnézze a pár hete lecsengett könyvnapi újdonságokat. ,,Bezzeg a kortárs irodalom legjavát mindig a legalsó polcokra rakják!" - bosszankodott, mert nem értette ennek az egésznek ugyan mi köze lehet a reklámmarketinges fogásokhoz. A hátsó részhez ment, ahol a verseskötet polc állt rajta kortárs költők újabb nyúlfarknyi, papírvékony füzetméretű verseskötetei. Találomra leemelt egy-két kötetet és belelapozott, majd azonnal a a könyv hátoldalára sandított és megállapította, hogy alig 190 oldalért 4200ftot elkérni valóságos rablás még a mostani groteszk, szűkös világban is.
Gondolt egyet. Türelmesen, éberen, óvatosan körülnézett és miután meggyőződött róla, hogy az eladók unatkozó üzemmódban lustálkodnak úgy döntött, hogy a kedvére való, vastagabbnak tűnő köteteket belesüllyeszti hátizsákjába, majd folytatja a böngészést.
Következett a félemeleti filmes részleg, ahol jobbára új DVD-ket, képregényeket, gyerekkönyveket, és filmes könyveket lehetett vásárolni.Az utóbbi másfél évben arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbálkozik az autodidakta forgatókönyvírással. Ki tudja? Hátha szerencséje lesz! Bár saját bőrén volt kénytelen tapasztalni, hogy mostanság a Színművészeti sem éppen a lehetőségek hazája. Szerencse dolga, vagy csupán valaki jó helyen volt jó időben? Fogas kérdés!
Könnyed léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Közvetlen a legfelső lépcsőfok mellett volt egy kisebb asztal amin színes reklámprospektusok árválkodtak, míg az asztal mögött egy halálosan unalmas, közönyös fiatal lány rágózott egykedvűen, miközben nézett ki a fejéből, mintha éberálomban lenne.
- Jó reggelt! Szia! Mi újság? - kérdezte Csenge. Semmi választ nem kapott. Pedig gondolta, hogy megpróbálja kicsit feldobni a már így is velejéig tunya, és lusta hangulatot. Tovább ment, és a hátsó sorban a filmek részlegnél máris ráakadt arra, ami mintha egyedül csak rá várakozott volna. ,,A forgatókönyvírás gyakorlati alapjai" című könyv mintha csak a hozzá hasonló vállalkozószellemű, kreatív embereknek lett volna kitalálva. Azonnal berakta a hátizsákjába, és még megnézte a legújabb életrajzi könyveket. Amióta Bob Dylannak adták az Irodalmi Nobel-díjat azóta mintha az önéletrajzi témájú könyvek iránt is megnőtt volna a kínálat.
Előrébb ment, ahol a legújabb DVD-k voltak kirakva. Gyorsan átfutotta a kínálatot. Holt költők társasága. Aki legyőzte Al Caponét. Pokoli torony.
,,Miért nem tudnak manapság olyan filmeket gyártani, melyek nem tömegcikkek, és nem tömegigényeket elégítenek ki, de amik olyan történetek, melyeken az egyszerű embereknek is érdemes lenne kicsit elgondolkodniuk?" - tette fel magának a kérdést.
Pár kedvenc DVD-t is lazán süllyesztett hátizsákjába, anélkül, hogy a lusta, álmos lány az asztalán akár csak egy percre is felnézett volna. S miután sehol sem látott bolti kamerákat a totális lebukás veszélye nagyjából a nullára redukálódott.
Könnyed sétáló lépésekben ment le a félemeleti lépcsők labirintusán, majd egyenesen a pénztárhoz ment, ahol ugyancsak húszas éveiben járó, szemüveges, könyvtárosalkatú lány üldögélt.
- Szia! Hogy s mint? Tessék! - kezében találomra egy kötete szorongatott. Nem nézte meg miről szól a könyv, csupán csak az árát. 1990ft! Igen! Ez éppen kapóra jöhet. Mintha azért mégiscsak vett volna valamit.
- Jó napot kívánok! - köszönt egykedvű tompultsággal a fiatal pénztáros. - Shopkártya, kuponkód van-e?
- Nem szükséges! Csak ezt a könyvet fizetném ki! - tolta készségesen keze elé az olcsó könyvet.
A pénztáros egykedvűen húzta végig a könyv vonalkódját a digitális kasszarendszeren, majd közölte az árat, és miután Fruzsi fizetett tovább is engedte.
- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt!
- Én köszönöm! Kellemes napot! - köszönt, majd kisétált anélkül az üzletből, hogy bárki is megnézte volna hátizsákja valódi tartalmát. Viszonylag gyorsan hazaért a nyolcas busszal, majd átvágott a játszótéri, festői parkon, hívta a panellakás liftjét és perceken belül a szülei lakásában, és saját szobájában találta magát. Többen is kérdezték, vallatták, hogy miért nem hagy már végre itt mindent csapott-papot, és költözik el, vagy megy ki külföldre. Szíve azt mondta tegye, amihez kedve van, ám józan esze mindig maradásra bírta. Tökéletesen tisztában volt minden szervezésbeli és egyéb logisztikai összeköttetéssel, melyet a valóban eredményes külföldi utazást jelentett volna. Nem vitás, voltak ismerősei, akik csak a nagy hecc, meg buli kedvéért rucccantak át egy görbe hétvégére Angliába, vagy a tehetősebbek Miamiba, de azok, akik azért a boldogulás, munkavállalás és az új élet reményében mentek ki pontosan érezhették, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket.
Éles berregést hallott. Valaki felcsengette lakását a kaputelefonon. ,,Ki a fene lehet az? Elvégre ma nem ment be az egyetemre!" - töprengett, majd beleszólt a kagylóba: - Halló... Ki az?
- Én vagyok csajszi! Légyszi! Engedj be! - kérlelte egy női hang.
- Jól van bejöhetsz, ha tudod a varázsigét!
- Jaj, ne hülyíts már! Több mint tizenkét istenverte éve nem hallottam!
- Akkor igazold magad!
- Jól van Robert Gida! ,,Édes álmot, jó éjt! Mindent amit kis szíved kér!" Most jó? Boldog vagy?!
- Rendben! Jöhetsz! - kinyitotta a bejárati ajtót.
Már nem is emlékezett, hogy miért is szakadt meg váratlanul gyerekkori barátnőjével a kapcsolata. Meglehet, az élet egészen egyszerűen más játékszabályt diktált kettejüknek. Mégis nagyon megörült, amikor barátnője kilépett a liftből. Hol voltak már azok a jellegzetes bulizós, fiúzós,kamasz évek! Nem igaz?
- Szia! Jó helyen járok? Csengus te vagy az? - lepődött meg Kinga, aki látszólag nagyon örült a viszontlátásnak.
- Szia Kingus! Fantasztikusan bomba formában vagy! Fordulj csak körbe! Hol vetted ezt az isteni rucit?
- Nekem is tetszik csajszi! A torkálóból vettem alkalmi áron! Bezzeg külföldön még ezekért a göncökért is horribilis összeget elkérnének. De inkább magadról mesélj! Férj, gyerek van-e?
- Ne viccelj! Gyere be! - invitálta mosolyogva közben folyton mesélt új életéről.
- Úgy látom a szüleid lakása mit sem változott. Tényleg? Hogy vannak az őseid?
- Kösz a kérdésed! Apu négy éve halt meg, anyu vagy itthon van, vagy a nagyinak igyekszik segíteni, amiben csak tud! Én pedig az egyetemisták ingázós, stresszes életét vagyok kénytelen élni, amíg ki nem lépek majd a valódi életbe!
- Jaj Csengus! Ez borzasztó! Őszinte részvétem! De Feri bácsi mindig olyan kisportolt, egészséges ember hírében állt! Beteg volt?
- Hát... két doboz cigi volt a napi adagja plusz a hangulatkitörésekkel egybekötött idegeskedés! A dokik azt mondták, hogy a szervezete egyszerűn nem már nem bírta ki az állandó terhelést.
- Biztosan totál kész voltál! Ugye?!
- Az igazság az, hogy apu temetésén jöttem rá arra, hogy anyuval, és a nagyival csak saját magunkra számíthatunk, mert a díszes rokonság, és a piócákra nincs szükség! Borzalmasan felkavaró volt! Odahaza együtt sírtunk! Estefelé elmentem egy bárba és jó pár pohár vodkanarancsot leküldtem a torkomon! Ha érted mire gondolok?
- Ne is mondd! A mostani világ kurva szar! Ez az igazság!
- Ja! - eszébe jutott, hogy régi barátnője vendég. - Kérsz esetleg valamit...?
- Egy kis tejeskávét szívesen meginnék!
- Persze! Máris! - Kiviharzott a konyhába és a kotyogós, ősréginek látszó kávéfőző máris köhögni kezdet a sűrű, fekete létől, ami a száján jött ki. - Tejes, tejszínt, cukrot?
- Egy kis tejet!
- Oh! Persze! - elővett két porceláncsészét! Elvégre az ember nem mindennap találkozik gyerekkori barátjával. Vagy legalább is nem mindig.
- Tessék parancsolni! - hozta ki mind a két csészét egy műanyag tálcán. Bravúrosan egyensúlyozott, mert egy csepp sem veszett kárba.
- Oh nagyon köszi! Életmentő táplálék! - kicsit mohóbb kortyokban kezdte inni saját adagját.
- Nem szeretnélek vegzálni, de ettél ma bármit is? - kérdezte Csenge töprengőn.
- Persze! De azért egy szendvicsnek is örülnék!
- Szalámis, vagy sonkás?
- Tökre mindegy!
Csenge készített egy szendvicset is! Nem mondhassa róla senki, hogy szőrösszívű, pláne azt, hogy zsugori.
- Tessék! Jó étvágyat!
- Jaj, köszi! Nem is tudom, mit csinálnék nélküled drága barátnőm! - hatalmasat, jóízűt harapott a gazdagon megpakolt zsömlébe. - És mondd csak? Gyerek, pasi van a láthatáron?
- Te most viccelsz ugye?! Aki egyetemista annak az idő a legnagyobb ellensége és nincs magánélete!
- Jól van! Mit idegeskedsz? Csak kérdeztem! Én a gimi után összejöttem azzal a kigyúrt Ádámmal. Lefeküdtünk egymással óvszerrel meg minden, de aztán kiszagoltam, hogy másfelé is kacsintgat így hát inkább szakítottam vele! Akkor vettem észre, hogy csak trófeának, játékszernek kellettem neki! Micsoda húgyagyú bunkó volt öregem! - nagyot sóhajtott a levegőbe.
- Ezt őszintén sajnálom! Én halálosan bele vagyok zúgva egy különös, habókos egyetemista srácba. Verstanból megbukott, de kurva jó verseket ír, és azt érzem ő is érez valamit irántam, de még semmi érdemleges nem történt kettőnk között!
- Már megbocsáss de nagy idiótaságot csinálsz, ha nem vallasz színt annak a jó fej srácnak! Kisanyám! Mi sem leszünk már örökké fiatalok!
- Igazad van, de mi lesz ha zátonyra fut ez a kapcsolat, vagy egyikünk sem tudja mit hoz ez a rohadék élet?! - kétségek örvénye vegyült hangjába.
- De azért remélem, hogy megpróbálod a lehetetlent, nem igaz?!
- Még szép, hogy meg! Belevaló, tökös csaj lett belőlem! Sokkalta vagányabb kiadásban nyomatom, mint kislány korunkban! Most például kinéztem magamnak egy Gibson elektronikus gitárt! Tudod, amilyen Mark Knophlernek is van!
- Mihez tudnál te kezdeni egy elektromos gitárral? Bár emlékszem a zongoraórákra, aminek kiadós hiszti lett a vége! - kuncogta el magát.
- Nem is igaz! Jó! Lehet, hogy hisztinek látszott alá írom, de Marika néni is kötötte az ebet a karóhoz, ami a Schubertet illeti!
- Szerintem kölcsönösen lenyomtátok egymást! Tényleg? Hogy van Marika néni?
- Ez nagyon jó kérdés! Évek óta nem láttam!
- Jó volna egyszer őt is meglátogatni!
- Az is igaz! Figyelj! Valamit szeretnék elmondani, de meg kell esküdnöd rá, hogy senkinek még csak egy árva szót sem szólsz! Megígéred?!
- Esküszöm minden szentek életére! - tette szívére a kezét jelképesen. - De miért vagy ennyire komoly? Csak nincs valami nagy gáz?!
- Biztos tudod, hogy az egyetem sok pénzbe kerül, és itt vannak még a számlák, meg a tankönyvek, meg miegymás...
- Jaj istenem! Nyögd már ki!
- Egy-két könyvet és ezt azt kölcsönvettem az egyik könyvesboltból...
- Hogy mit csináltál?! Mit jelent az, hogy kölcsön vetted?
- Hát... fizetés nélkül elvettem és hazahoztam! Figyelj! Szükségem van ezekre a tankönyvekre, ha vizsgázni szeretnék! Ösztöndíj, meg a diákhitel is egy oltári nagy szemétség! Nem akarom magamat feleslegesen adósságba verni! Nem tudom érted-e?! - nézett megerősítést remélve barátnője értetlenkedő tekintetébe.
- És mi lesz kisanyám, ha a zsaruk elkapnak? Lesittelnek, és kaphatsz minimum öt évet! - kezdett aggodalmaskodóvá válni a hangja.
- Ne fesd az ördögöt a falra légy szíves! Azért mondtam el, mert nagyon régóta ismerjük egymást!
- És szerinted én most mit mondjak erre?! Mi a jó büdös francot akarsz tőlem?! - Csenge maga is megérezte, hogy kissé elvetette a hangnemet, és a sulykot. Azonnal észbe kapott. - Oh! Pardon! Ne haragudj!
- Semmi gáz! Szóval? Mi a terved Lara Croft?
- Szeretnék rendesen lediplomázni, aztán, ha a dolgok rendeződtek, majd meglátom! Az önálló vállalkozás gondolata rendkívül csábító ajánlat, de ahhoz is anyagi tőke és számos, bizalmas kapcsolat szükséges. - vonta le egyéni következtetéseit.
- Úgy értettem, hogy a ,,kölcsönvett" könyvekkel mi a célod?
- Mi lenne?!
- Hát... nem is tudom, talán esetleg kifizethetnéd!
- Te most szórakozol velem ugye? Hogy fizessem ki, amikor már előzőleg használtam őket? Ne röhögtess! - legyintett.
- Hé! Nem kell felfortyanni csajszi! Én melletted vagyok mindig! Csak arra céloztam, hogy legalább légy nagyon óvatos és körül tekintő!
- Igen anyu! Az leszek! - ironizált.
A nap hátralévő részét gyakorlatilag végigbeszélgették, és megállapodtak egymással, hogy mindketten mindent elkövetnek annak érdekében, hogy rendes kerékvágásba terelhessék bonyodalmas életüket. Fruzsi rendben lediplomázott és a divattervező szakmában igyekezett elhelyezkedni, később pedig gyerekkori barátnőjével együtt alapítottak önálló, nyereséges vállalkozást.

A BIZALOM

A férfi középkorúnak látszott, de kissé meggyötörték az évek. Haja feltűnően kopaszodásnak indult, amit mindig igyekezett különböző kalapokkal, vagy sapkákkal leplezni, ám parókát sosem vett. Kislányát egyedül nevelte, és most éppen azon volt, hogy megpróbáljon legnagyszerűbb, egyedülálló apukaként úgy felöltöztetnie kislányát, hogy még aranyszőke haját is betudja fonni. Aki már készített frizurafonást elképzelheti, hogy nem is annyira könnyű, és egyszerű feladat, mint amilyen elsőre látszik.
- Apu? Hova megyünk? - kérdezte Szonja.
- Kicsim! Tudod emlékszel arra a kedves, aranyos nénire, akivel nemrég apu elment. Most őt fogjuk meglátogatni! Kérlek szépen apu kedvéért maradj egy kicsit nyugton, hogy befonhassam a hajadat.
- Apu! Kicsit félek attól a nénitől! Szerintem nem szeret engem!
- Ugyan kis életem! Hát hogy mondhatsz ilyen csacskaságot? Még hogy nem szeret? Valóságos ódákat zengett rólad, amikor legutóbb is találkoztunk!
- Apu? Nagyon muszáj nekem is ott lenni?
- Szívem! Nézz rám! Figyelj ide! Tudod az ember nem lehet örök életére magányos. Amikor a mami meghalt az volt az egyik kívánsága, hogy ne legyünk szomorúak, hanem próbáljunk meg boldogak lenni! Megtudod ezt érteni drágám?
- Apu! Nagyon hiányzik nekem a mami!
- Csss! Kis hercegnőm! Nyugodj meg! Nekem is nagyon hiányzik!
- Akkor miért muszáj most ahhoz a nénihez elmennünk?!
- Drágám! Azért mert megígértük! Hogy néz az ki, ha az ember nem tartja be az ígéretét?
- Apu! Ugye fogod a kezem, és nem mész el, amíg a nénivel beszélsz?
- Édes drága hercegnőm! Megígérem neked, hogy nem lesz semmi baj! Te vagy a legfantasztikusabb kis hölgy, és mindenki rajongásig imád és szeret téged. - próbálta kissé ügyetlenül befonni kislánya haját, akinek valahogy most eltűnt bájos cserfessége, hogy kiderült hova akarja apukája vinni.
- Apu? Félek... - bökte ki és közel volt a pityergés határa.
- Ugyan, drágám! - hajolt le, vigyázva hogy a kelleténél jobban ne gyűrje össze öltönyét. - Semmi okod az aggodalomra. Én mindvégig ott leszek, és fogom a kezeidet! Utána pedig kapsz egy hatalmas adag fagyit! Sztracsatella és csokoládé! A kedvenced! Na, mit szólsz?
A kislány tétován bólintott. Az apuka pontosan tudta és érezte, hogy mi is járhat kislánya fejében, és egyszerre érzett bűntudatot, és lelkiismeret-furdalást. Meglehet talán túlságosan is ő szerette volna ezt az egész ismerkedés dolgot lányára erőltetni. Ki tudja? Ha a gyerek nem érzi jól magát, akkor ezt mielőbb orvosolni kell! Ám nem akart csalódást sem okozni annak a fantasztikus hölgynek, aki már nagyon várta ezt a találkozást. Most végre talán minden kiderül.
- Szerinted apu hogy néz ki? - Elég gyerekes, és naiv kérdés volt, de legalább sikerült kislányát megvigasztalnia.
- Te vagy a világ legszebb apukája! - lelkendezett kis ruhácskájában a kislány. Olyan volt akár egy földre szállt angyalka.
- Hát... igazán köszönöm a kedveskedő bókot! - lehajolt és két nagy puszit adott a gyerkőc arcocskájára. - Akkor mehetünk kis hercegnőm?
A kislány bólintott nagy sóhajok között.
- Na, édes kincsem! Egy kis lelkesedést drágaságom! Apu kedvéért legyél egy kicsit boldog!
A kislány most imádnivalóan összehúzta bosszúsan szemöldökét, és úgy csinált mint egy kis bosszúálló manócska, de nagyon jólállt neki. Vérbeli színésznői babérokra tört!
- Ez ám a hiteles alakítás! A következő Oscar-díjat kapja Szonja!
- Szeretem a filmeket!
- Én is drágám, de azért egy kislánynak még a mesék világában kellene maradnia! Nem gondolod?!
- Jaj apu! Az annyira unalmas! - duzzogott kicsit.
- Lehetséges, de élvezd ki a gyerekkorodat!
A férfi gondosan beültette a hátsó gyerekülésbe kislányát, majd minden közlekedési szabályt betartva kikanyarodott óvatosan a főútvonalra. A második kerület felé vették az irányt, és ahhoz képest, hogy csúcsforgalommal, és hétköznapi általános dugókkal illett számolni a férfi legfontosabb feladatának Szonja megnyugtatását tartotta.
Betette a CD-rádióba kedvenc hupikék Törpikék gyűjteményét, és megpróbált kislányával együtt énekelni - igaz kissé hamiskásan, de a jószándék mindennél előbbre való volt. A visszapillantó tükörbe sűrűn bele-belepillantott. A kislánya egyre szorosabban magához szorította aktuálisan magával hozott plüssállat-kedvencét, és érződött a levegőben is mennyire leírhatatlanul izgul.
Észre se vette és máris a II. kerület impozáns, üvegezett irodaházai között lavíroztak autójukkal szabad parkolóhely reményében kutatva, ám a férfi keserű következtetést vont le magában, miszerint: mégiscsak jobban jár, ha a parkoló automatába dobja aprópénzét és inkább megváltja parkolási jegyét. ,,Az ember legalább azt tudhatná, hogy mire fordítják a beszedett összegeket?!" - mélázott magában, majd leállította a kocsit, kicsatolta kislányát a gyerekülésből, bezárta az autó, és kézen fogva, sétálva elindultak a medve utca irányába.
Volt valami nagyon megindító, és szívet melengető érzés abban, ahogy a kislány szorosan apja kezét fogva, akár egy aprócska árnyék megpróbált eltűnni, vagy láthatatlanná válni a kíváncsi, vizslató tekintetek elől, melyek minduntalan figyelték őket, amint kézen fogva ballagtak.
Ahhoz képest, hogy munkanap volt meglehetősen csendes utcát sikeredett kifogniuk. Eltekintve egy hatalmas bank üvegirodaházától, ahol másodpercenként márkás autócsodák jöttek-mentek. A legtöbb emberen borzasztóan meglátszott a stressz, vagy idült idegesség, és az hogy már megint munkába kell menni!
- Apu! Biztos, hogy nem lesz semmi baj? - kérdezte félős kis madárhangon Szonja.
- Kicsim! Bízhatsz bennem! Megígérem, hogy nagyon jól fogod magad érezni! Edina néni is alig várja, hogy láthasson.
- Nagyon hiányzik a mami... - jegyezte meg.
- Nekem is! - A férfi megpróbálta leplezni könnyeit, szomorú ábrázatát azzal, hogy elfordította arcát, de a kislány ezt is pontosan megérezte.
Végre egy közepes magasságú, komfortos, nagyon rendezett zöldsövényes irodaházhoz érkeztek, ahol precíz pedánsság uralkodott. Biztosan fontos munkát végezhetnek itt. Egy kertjét locsoló ember szólította meg a férfit:
- Jó reggelt! Miben segíthetek?
- Jó reggelt! Kérem mi Dr. Gyenes Edinához jöttünk!
A férfi szemébe sütött a napsugár, így az ember alig láthatta őszinte emberi gesztusait, legfeljebb csak groteszk, enyhén torz fintorgását. - Itt várjanak! Mindjárt beszólok! - azzal fogta magát lerakta a locsolócsövet és besétált a portára. Alig öt perc telt el, és közölte, hogy bemehetnek.
- Most már bemehetnek!
- Köszönjük szépen! További kellemes napot!
A kislány annyira megijedt ettől a tagbaszakadt, furcsatekintetű bácsitól, hogy köszönni is elfelejtett, csupán plüssállatát szorongatta hóna alatt.
Az épület portáján szintén két, jól megtermett, kigyúrt gorilla biztonsági őrbe botlottak, akik most úgy figyelték őket, mintha betörők volnának.
- Jó reggelt kívánok!
- Csókolom... - köszönt Szonja is.
- Igen! Fáradjanak beljebb! - az egyik őr szolgálatkészen már nyitotta is az acélszínű belépőkaput, amihez belépőkártya kellett az alkalmazottak részére, míg a meghívott embereket beengedték.
- Gyerek kincsem! Látod nem kell félni! Eddig nem történt semmi baj!
A kislány megpróbálta összeszedni minden elvesztettnek hitt bátorságát, és komolyan, átható tekintettel nézett apjára, majd bólintott, és kézen fogva hosszú folyosókon át vezetett az útjuk mire elérkeztek a megfelelő ajtóhoz.
- Kicsikém! Szeretnél te kopogtatni! Tudod hármat, ahogy megbeszéltük!
- Jó apu! - a kislány aprócska kezét ökölbe szorította és hármat kopogott. Titkos, hallgatólagos jelrendszer volt ez közte és apja között.
- Nagyon büszke vagyok rád hercegnőm! Remélem tudod!
- Tessék, szabad! - szólt odabentről egy kellemes, határozott női hang.
A férfi és a kislány kézen fogva beléptek. Egy rendkívül dekoratív, és csinos szemüveges hölgy ült egy irodai székben, és úgy tűnt sok munkája lehet. Íróasztalán valósággal halomban tornyosultak a hivatalos dossziék, kitöltésre váró aktakupacok. Felnézett és jóleső, boldog meglepetéssel rájuk mosolygott. Előbb a férfira, majd a kislányra is.
- Hát szervusztok! Gyertek csak be nyugodtan! - állt fel székéből, mert kissé elfáradtak karcsú lábai, és most jólesett, ha pár pillanatig kinyújtóztathatja őket.
- Szervusz Edina! Bocsáss meg nekünk, hogy csak így beállítunk, de az én imádnivaló kis Hercegnőm már nagyon izgult, hogy mikor fog veled találkozni! Igaz Szonja? - kislányára pillantott, aki megpróbált mosolyogni, majd köszönt: - Csókolom!
- Hogy te milyen tüneményes, aranyos kislány vagy! - jegyezte meg mosolygós közvetlenséggel, majd máris közelebb ment, és bemutatkozott: - Edinának hívnak! - hajolt be hozzá, és óvatosan kezet nyújtott. - És téged?
A kislány bizonytalan, tétova, félénk nagy szemeit apjába fúrta, és lelki megerősítésre várt megmondhatja-e a nevét. Az apja kedvesen, bizalmasan bólintott.
- Kerti Szonja! - felelte halkan.
A hölgy addig várt, amíg a kislány kezet fog vele. Semmit sem szabad elkapkodni, és a türelem sokszor célravezetőbb, mint a sietség.
A kislány megszorította a kezét, és megpróbált mosolyogni.
- Te is nagyon szép lány vagy! De az én mamimnál nincsen szebb! - jelentette ki büszkén, és kicsit ki is húzta magát, hogy vegyék őt komolyan.
- Hát... köszönöm szépen! Nagyon kedves vagy! Nagyon szívesen lennék a barátnőd! Persze csak, ha te és apukád is megengedi! Mit szólsz? - nézett kérdőn rá.
A kislány apjára nézett segítséget kérőn, de most már boldogan. A büszke apuka bólintott.
- Lehetsz a barátom! - jelentette ki, és csak ezután fogta meg a hölgy kezét akin látszott hogy nagyon meghatotta az adott pillanat.

LETERÍTETT HELYZET

Már csak a holnapi napokat kell elkerülten átvészelni.
Bajok gond-gyökérzete,
akár a szorgoskodó vakondokok
össze-vissza elrágcsálja mind a sikeresség,
mind pedig további érdemleges érvényesülések útját.
Hát nem lehet már az ember szívében egyetlen,
félreeső szent menedék,
vagy zugoly, ahová bátran vagy
megérdemelten elrejtőzhetne kissé?!

Meztelenné lettünk, akár a szakállukat
növesztett céltalan holtak a boncasztal fogságban,
vagy vallatófények láncain.
Dédelgető, segítő kezeket
- félő -, már mind hiában lehetne hívni nagy bajokban.
Árvák kérdező társasága szólítana tanút,
ítélőt, hitehagyottat,
- de már mind érezhetik, s tudják
a Jövő célkeresztek közé szorított
célpontjaiként minden kipróbált,
göröngyös út a végtelenbe visz.

Kiáltásba, vagy néma hallgatások falára
felakasztott megoszthatatlan fájdalmak
- nincs már miért is keseregni.
Gondos lábnyomokat szerettek
volna elültetni a tétova Idő hurkái közé,
ám Tett s Akarat között könnyen lehetett,
hogy félúton már kötötté vált a beton.
- Eladott érzelmekkel még farkas-szemezve
a céltalan, gyermeteg őszinteség,
de kiakasztható árucikké lett a szív.
Lakatlan-lelkek között
mindig kiközösítik az otthonra várakozót!

Kifestett nőkről, céda prostituált-angyalokról
arcfesték csorog alá
s nem megbánás vagy igazmondó Golgota-alázat.
Bezárt idegrendszerek öböl-zugai közt kószál,
bolyong mert nem találhatja
megérdemelt helyét sem a szeretet,
sem a gyengédség.
Olcsó, kistílű macska-egér
játszadozások közbe kezd,
ki megpróbál még egy-egy
olajozottan működő párkapcsolatot leélni.
Önmagát hazudtolja meg
a Tartuffe-i álszent ha álarca
mögött őszinte emberarca még látható!

VÁGYAK FURCSASÁGA

Monori Babett tudta, hogy Noel nem az esete. Először is nem úgy nézett ki, ahogyan ő szerette hogy egy igazi, macsó pasi kinézzen. Sőt! Elsőre az a benyomása támadt, hogy Noel - amolyan elsőosztályú anyuci kedvence, aki egyszerűen még mindig képtelen kikecmeregni az őt bura alatt tartó gyerekkor komfortzónájából. Bár az is lehet, hogy nem is akar.
Úgy érezte, hogy a modern világban, ahol egyedül a pénz, és a külső fizikális tulajdonságok érnek, és számítanak egy férfi éppen úgy akárcsak egy nő egészen egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a tartós elhanyagoltság groteszk, szánalmas érzését keltse a többi emberben. Feltéve persze, ha érdekli őket a szexuális oldal, mert ha más értékek foglalkoztatják őket, akkor úgy néznek ki, ahogy nekik tetszik. Azonkívül egy igazi férfi megiszik legalább egy pohár bort, vagy tequilát, vagy valami erősebb szeszkotyvalékot anélkül, hogy akárcsak egy másodpercig is becsípjen, vagy égesse a torkát a tüzes víz. Míg Noel valósággal már az alkohol gondolatától is írtózott és legfeljebb szánalmas gyerekpezsgővel volt hajlandó koccintani szilveszter éjjelén. Másrészt Babett mintha bevonzotta volna azokat a tahó, vadbunkó, kigyúrt agyú seggfejeket, vagy éppen fanatikus focidrukkereket, akik előszeretettel fitogtatták saját Alfahím dominanciájukat és a nőket is tárgyaknak, vagy kielégítésük forrásainak tekintették, és nem úgy mint egyenlő emberi partnereket.
Babettnek nem volt különösebben fontos tényező a pénz. Ami azért - köztünk szólva -, a XXI. században ordas hazugságnak számít, arról meg nem is beszélve, hogy minden kétszer annyiba kerül, mint az eredeti ár! Szülei valósággal rettegtek, hogy esküvő nélkül könnyelműen odaadja a szüzességét valami jöttment, ostoba pánknak, akit ki tudja hol, és mikor ismert meg. Mégis igyekeztek döntéseiben maximálisan támogatni őt. Meglehet, hogy Babett ezért is költözött el hazulról, amint csak tehette.
Ott voltak például azok a számítástechnikai super-zsenik, vagy mérnökguruk, akik - főként az U.S.A.- ban hihetetlenül bombázó hölgyek oldalán találták meg a boldogságot, és építhettek fel egy sikerorientált közös családi életet.
Annak alapján, amit már a legelső, felszínesre és kissé provokatívra sikeredett találkozás során kiderített róla, Noelnek sokkal több esze volt, mint azt elsőre fel merte volna vállalni, vagy arrogáns kérkedők módján intelligenciájával akart volna villogni, és felvágni. Akkor meg miért nem volt hajlandó igyekezni, vagy törni magát egy kicsivel jobban, hogy igazán hús-vér zsigerekig megismerhessék egymást? Miért nem tudott kopott farmernadrág, és kinyúlt pulóverek helyett kicsit választékosabb eleganciával felöltözni, mondjuk ha színházba mentek? Miért azt az idétlen és idióta Beatles-bubi frizurát viselte mindig? Mintha a hatvanas évekből lépett volna elő. Egészen idáig sehogyan sem fért a fejébe. A másik dolog, hogy Noel totálisan elvolt anyásodva. Hogy néz az ki, hogy egy harmincas éveiben járó fickó még mindig az anyával él együtt? Bár ami igaz, az igaz albérletet, vagy önálló lakást találni elfogadható áron majdhogynem teljes lehetetlenség. A másik, hogy villamosmérnökként végzett, ám valójában alkalmi munkákból igyekezett fentartani magát. Tehát nem volt egy sikeréhes vállalkozó üzletember, vagy jólmenő ügyvéd, ahogyan azt Babettől titkon elvárhatták volna.
Meg egyszerűen rájött arra, hogy harmincegynehány év ide, nem túl szerencsés fizikális adottságok oda Noel kissé mindig is kilógott a sorból, és már lehet, hogy nem érdekelte az egész ami körbe veszi. Noel hitt a költészet, az irodalom gondolatokat megváltó erejében, a halhatatlan szerelemben, melyet földi mindenségnek képzelt el, a kedveskedő bókok, és meghitt romantikus naplementék varázslatában, míg Babettet ezek a dolgok egy idő múltán totálisan hidegen hagyták. Tudta, ha járni kezdene ezzel a flúgos csodabogárral a legtöbb barátja, ismerőse, barátnője azonnal elhagyná őt, és más barátok után néznének, emellett pedig kisebb idegölős harcos kellene folytatnia Noellel arról, hogy vajon a szerelmeskedés során lelkük miként kapcsolódhatna a testi vonzódáson túl tökéletesen össze?
A legkevésbé éppen felzaklatni akarta. Noel legvonzóbb tulajdonságának naiv gyerekességét érezte. Egy olyan felnőttet látott maga előtt, aki megtudta őrizni a gyerekkorát és semmi kivetnivalót, vagy elitélendő dolgot nem látott abban, ha ezért leszólják. Ez Babett számára akár még szexis és vonzó is lehetett akár egy személyben, de most komolyan egy felnőtt gyerekkel éljen boldog párkapcsolatban? Kissé abszurd és groteszknek tartotta ezt az egész ötletet. Azért persze nem szándékozott annyiban hagyni a dolgot, mert Noelből áradt valami megmagyarázhatatlanul különleges, és egyedi mágneses energia, ami egyszerűen jó hatással volt rá. Úgy érezte magát, ha vele volt, mintha csak a jelen örökkévaló percei számítanának, amit az ember nem kótyavetél el könnyelműen - de szentül igyekszik megbecsülni, és velejéig kiélvezni, és valósággal rajongott azért, ha újabb verseit megosztotta vele, amit persze Babettnek kellett felolvasnia - lévén Noel meglehetősen lámpalázas tudott lenni, és ilyenkor többször előfordult, hogy vagy dadogni kezdett, vagy hadarni, amiből aztán egy hatalmas katyvasz kerekedett.
Amennyire vonzódott Noelhez olyannyira beindult fantáziája. Vajon milyen lehet vele az ágyban? Hogy képes felkorbácsolni a női szenvedélyek lángoló tüzét, amitől egy nő igazán nőnek érezheti magát, mégis hogy a szerelmeskedés ne legyen valami szokásos, már megint-érzéssel megspékelt automatikus aktus.
Beültek moziba! S bár valami szirupos, agyonrágott romantikus filmet néztek meg nagy felbontásban, és Dolby Sorrund 5.0-ás hangzással, most fordult vele először elő, hogy a besötétített nézőtéren óvatosan megnézte Noel pufók, gyerekes arcát, melyet valósággal megával ragadtak az érzelmek, főként amikor a két főszereplő jellegzetesen klasszikus zuhogó esőben szakít egymással, és látszódott is rajta, hogy minden erejével azon van, hogy visszaszippantsa kitörni kész könnyeit. Babett azonnal megszorította izzadó kezét, majd amikor mindenki kiment a moziteremből az üres teremben szenvedélyesen csókolgatni, babusgatni kezdte, mint valami elfuserált óriáscsecsemőt, amit pátyolgatni illik.
Néhány nap alatt aztán tökéletesen meggondolta magát. Elhatározta, hogy egy ideig jegeli kapcsolatát Noellel, és nem találkozik vele. Már éppen elegendő idejét pocsékolta el egy anyuci kisfia-szindrómával megáldott, idióta Forrest Gump-keverék kedvéért, mégis alig hat nap után kínzó sóvárgás, honvágy lett úrrá rajta, hogy talán túlzásba vitte saját tökös, temperamentumos, talpraesett csaj-imázsát egy olyan kissé túlzottan is érzékeny ember előtt, mint amilyen éppen Noel.
Elhatározta, hogy meghívja őt lakására és főz neki valamit. Még szerencse, hogy kislányként a nagymamája konyhájában kotnyeleskedett, így legalább az alapfogásokban nem hibázhatott, és egészen szépen elboldogult a konyha birodalmában. Sosem értette azon barátnőit, akik számára a sütés-főzés valósággal egy örökkévalóságig tartó kínszenvedéssel ért fel. Könnyű, lebontható műveletek sorozata, amit ha az ember beoszt magának egészen kényelmesen végig lehet csinálni, csupán nem szabad megfeledkezni róla. A toszkán, kicsit mediterrán ragus hús volt Noel kedvence, és Babett sem vetette meg az olasz konyhát. A kettejük között kialakult beszélgetést kifejezetten élvezte. Noel elmesélte, hogy nemrégiben meglátogatták őt volt tanítványai, és hálás köszönetüket fejezték ki azért, hogy nyolc éve senkit sem buktatott meg az érettégin. Azért ez is szép, és nagy eredmény. Nem igaz?!
Miután végeztek a vacsorával Babett kihozta elektromos ritmusgitárját és egy kicsit dzsemmelésbe kezdett Noel legnagyobb örömére. Valahogy élénk érdeklődés alakult ki benne a dallamok, és a zene egyetemes nyelve iránt, de mivel - annak idején -, szülei váltig kardoskodtak, hogy megbízható, fizetőképes szakmája legyen a zenélés nagyon fontos hobbi-tevékenységgé vált az életében.
- Hát ez csúcs! Frenetikus! Lelkendezett hosszú percekig barátja. - Nem is hittem, hogy ennyire mesteri szinten űzöd ezt a zenélést!
- Ugyan ne hülyítsd! Az akkordváltás még eléggé képlékeny! Egy Mark Knophler biztos lehúzná teljesítményemet. - szabadkozott, viszont nem vette észre, de jóleső érzésekkel belepirult a gondolatba, hogy barátját valósággal felvillanyozta a játéka.
- Szerintem fantasztikusan játszol még akkor is, ha most nem hiszed!
- Hát... nagyon kösz, de van itt azért még mit csiszolni! Szeretnéd megpróbálni? - máris odaadta a mahagóninyakú elektromos gitárt, és kicsit lejjebb vette az erősítő hangerejét nehogy a szomszédok megjegyzést tehessenek.
- Nem hiszem, hogy ez menne nekem... - próbált hárítani Noel.
- Ugyan már! Figyelj! Csak próbáld ki! Elsőre én is tökre béna voltam! Nem szabadna, hogy eldobjuk magunktól az összes lehetőséget, amit a nagybetűs élet felkínál számunkra. Nem igaz?! - ebben a megjegyzésben lehetett valami mélyenszántó, bölcs tartalom, mert Noel mélyen elgondolkozott. Hagyta, hogy barátnője segítsen lefogni a megfelelő húrokat, majd másik kezével egyszerű pengetésbe kezdett az elefántcsontfehér pengetővel.
- Ez az! Most vigyünk bele egy kis ritmust! - kicsit megszaporázta ujjait a húrokon, és ahogy egymáshoz ért a kezük hirtelen harmonikus mágneses energiák szabadultak fel, amiről egészen eddig még csak nem is gondolhatták volna, hogy létezik.
- Igen, szerintem kezdek belejönni!
- Még te beszélsz! Szerintem hihetetlenül tehetséges vagy, csak elfojtod magad ezt a kurva jó érzést!
Aztán lassítottak a dallam, és a zene ütemén. Babett a Love story dallamát kezdte pengetni, amitől Noelnek - kivétel nélkül -, szinte mindig sírhatnékja támadt. Most is szinte alig bírta leplezni könnyeit. Babett csak még jobban büszke volt rá, és felnézett rá. ,,Na végre egy olyan férfi, aki nem szégyelli kimutatni valódi, őszinte érzéseit!" - és ezt nagyra értékelte.
Eldöntötte, hogy lefekszik ezzel a különc emberrel, ha törik, ha szakad, de megtapasztalja a titkos rejtélyt, miszerint: a társadalom személyen alul értékelt, erősen lúzeres beállítottságú embereknek is minden joga megvolna a boldogsághoz, akárcsak a többségnek.
- Figyelj csak! Nagyon jól érzem magam veled! - vallott színt. - Szeretnék lefeküdni veled! - meglehet Babett egy kissé elvetette a sulykot, hiszen Noel arca előbb bíborvörös, majd a fulladás bizonyos tüneteit kezdte produkálni, mint aki hirtelen nagyot nyelt, és most alig kap csak levegőt.
- Mi baj drágám? Hozzak egy pohár vizet?
- Ö... az most nagyon jól fog esni... - aprókat köhintett.
Babett villámsebességgel viharzott ki a konyhába. ,,Meglehet, túlságosan is gyors volt a tempó, amit diktált! De hát már mióta készült rá, és biztos volt benne, hogy Noel is legalább annyira akarja, mint ő! Akkor meg mi lehet a gond?" - jártatta agyát, de minél inkább utánagondolt annál jobban kételkedni kezdett a romantikus éjszaka gondolatára. Meglehet ez az egész mégsem annyira jó ötlet!"
Visszatért a konyhából és Noel kezébe adta a vizes poharat.
- Tessék! Óvatosan! Csak kortyokként!
- Köszönöm, és ne haragudj... - vette el tétován és kortyokként kiitta a hűsítő vizet. - Figyelj! Én is nagyon szeretném azt, amit te is, de nagyon régóta nem voltam senkivel, és kissé... hogy is mondjam csak... kijöttem a gyakorlatból! - Noel eredetileg arra gondolt, hogy mindent bevall barátnőjének: ti. volt egy-két elfuserált kísérlete még egyetemista korában, de semmi szex. Még az is nehezére esett, hogy az óvszert miként kell használni! Micsoda égés ez rá nézve!
- Jaj, figyelj! Semmi gáz! Én mindenben tudok segíteni! - válaszolta kedvesen, bájosan, és huncutan ragyogó szemeiben pajkos lángok lobogtak.
- Ez tényleg nagyon kedves tőled, de... tudod mit bevallom... - nagy levegőt vett. - Félek a szextől, mert nem tudom hogy kell csinálni!
- Na ne! Ez most valami gyerekes vicc akar lenni? A szüleiddel sosem beszéltetek róla? - Babett - bár nem akarta -, de kérdései hamar átváltottak kérdőre vonás és vádaskodás állapotába.
- Hát... beszéltünk a virágokról, meg a méhek, és állatok tavaszi zsongásáról, de őszintén szólva bizonyos dolgokról egyáltalán nem beszéltünk!
- Azt érzem Noel, hogy valamit szándékosan is elhallgatsz előlem! Így van?! - tette keresztbe a kezeit.
- Nézd! Hetedikes, nyolcadikos koromban ki nem állhattam a biológiai órákat, hogy hogyan születik az ember, mert egyszerűen gusztustalannak gondoltam, hogy a nő és a férfi egymással egyesül. Most örülsz? Boldog vagy?! - hangja kissé megsértődött, és most leginkább egy nagydarab, mackóra, vagy ijedt kölyökre hasonlított.
- Hé! Nyugi bébi! Csak szeretnék rájönni arra, hogy miért viselkedsz elutasítóan! Kellemesen elbeszélgetünk! Megegyeztünk?! - adta oda kezét, és abban a pillanatban, hogy Noel megérintette kellemes bizsergés kerítette hatalmába lábujjaitól egészen a fejéig.
- Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról! A szomorú dolgokat mondd el inkább! - kérte, míg kezei változatlan a másik kezeit szorították, hogy Noelnek legyen elegendő lelkienergiája végigmondani szomorú múltjának apró részleteit.
Több mint négy és fél órán át citálta Noel a vele történt megalázó, szomorú dolgokat. Kezdve az óvodai homokváraktól egészen az egyetemi balul elsült lánykéréséig. Babett el sem hitte, hogy olyan igazán érzékeny pasit választott, akinél az őszinteség kulcsfontosságú kritérium. Rendkívül hálás volt ezért.
- Tudom, hogy mennyire kellemetlen és tragikus volt ez számodra, de szeretném, ha tudnád, hogy ezektől a fontos beszélgetésektől csak még jobban közelebb érezlek magamhoz, és - persze, ha te is akarod -, szeretnék veled élni. - mindig pajkos mosolya most inkább vigasztaló volt, szilárd, és elgondolkodtató.
Noel feszélyezetten visszanézett rá. Már nem kellettek szavak hozzá, hogy a közös hullámhosszú érzelmek kiszabadulhassanak az önmagával viaskodó lélekből.

MEGTALÁLT ESÉLY

Benedek István példás előmenetelű rabnak számított. Egyetlen rossz szó, vagy függelemsértő magatartás, vagy rendbontás nem szólt ellene. Még a saját celláját is példás rendben, és patyolattisztaságban tartotta. Rabtársai között különleges tiszteletnek örvendett, mivel nem ivott és nem dohányzott a fizetését - amit az asztalosműhelyben félrerakott -, előszeretettel osztotta meg társai között, főként akkor, ha fizikális védelemre szorult a visszaesőkkel, a nehézfiúkkal szemben, akik mindig az új emberekre, vagy a már meglévőekre pecáztak, és rendszerint addig folytatták ördögi heccelődésüket, amíg egy-két ember szükségképp ki nem dőlt.
Éppen a Nyomorultak című regényt olvasgatta, és közben folyamatosan kislányára Sophie-ra gondolt. Lássuk csak! Mennyi idős is lehet most? - töprengett. Amikor lecsukták éppen akkor született, ami azt jelenti, hogy most olyan hat-hét éves lehet! Istenem, hol repül az idő! Már biztosan meg sem ismer! Bár az is lehet, hogy azért fényképeket csak mutattak rólam!" - minél mélyebbre próbált leásni múltjának összetett emlékei között érezte, hogy egyre jobban összefacsarodik a szíve.
Annak idején volt egy közeli baráti ismerőse aki valamilyen gyanús pénzmosási ügyletbe keveredett és hogy le ne bukjon külföldre szökött. S miután ő volt a kezes, aki felelősséget vállalt, és és a tetemes pénzösszegnek lába kélt logikusan hangzott, hogy a törvénynek bűnbakokra van szüksége, még akkor is, ha Benedek István legfeljebb csak rosszkor volt a lehető legrosszabb helyen.
- Huszonnégyes nyit! Fogoly lépjen ki! - nyikorgó kulcscsörgés hallatszott az egyik smasszer lóbálta egykedvűen kulcsait.
Benedek István betűrte rabruháját, és megigazította magát, hogy azért elfogadható emberibb külseje legyen, majd kilépett.
- Jó reggelt Benedek! Ma jött el szabadulásának napja! Ugye nem lesz gondom magával?! - kérdezte szúrós, gyanakvó szemekkel a barátságos fegyőr.
- Nem Uram! Megtanultam a leckét! - felelte, mintha iskolában lenne. Eddig sem volt rá panasz.
- Akkor nem adom magára sem a karperecet, sem a lábbilincset! De nekem aztán viselkedjen! Megértette?! - jelentőségteljesen meglengette kemény, koromfekete botját, amivel hatalmas ütéseket volt képes mérni egy-egy elítélt testére.
- Igenis!
- No, álljon félre az útból! - a smasszer alapos gondosággal végigmérte a cellát, és miután mindent makulátlannak ítélt gondosan be is zárta majd felkiáltott a biztonsági kamrába, mely az ő arcát is minden másodpercben rögzítette: Huszonnégyes zár! - Berregő hang, majd kattanás.
Benedek István elindult a smasszer szorosan mellette haladt az előírásoknak megfelelően. Sűrű, labirintussszerű, áthatolhatatlannak tűnő, sötét, rácsos folyosókon át vezetett az útjuk egészen az őrszobáig, ahol egy ügyeletes börtönőr intézte az aznapi hivatalos személyi aktákat a számítógépen.
- Jelentem Benedek István huszonnégyes rabot előállítottam! - vágta magát vigyázzba a smasszer, és szalutált.
- Köszönöm! - a börtönőr begépelte a nevet a számítógépen tárolt nyilvántartásba, és rögtön megkapta a várt eredményt. - Tehát, ha jól látom tizenöt évet sóztak magára, amiből eddig hét évet leült jó magaviselettel, és most szabadul! - nézet vele farkasszemet, mint aki senkiben sem bízik.
- Igen... - felelte halkan, rekedtesen.
- Itt írja alá a kiadatási iratokat! - a digitális nyomtató hangtalanul duruzsolni kezdett és már jött is ki belőle a hivatalos formanyomtatvány, melyet Benedeknek alá kellett írnia. Miután megtörtént az aláírás az őr egy pecséttel párszor lepecsételte, és ő is szignózta a dokumentumot, majd tovább küldte a férfit egy másik szobába, ahol átvehette eddig megőrzésre átvett értéktárgyait: egy Casio-karórát, néhány reklámtollalt, egy elkopott jegyzetfüzetet és némi aprót.
- Sok szerencsét kívánok Benedek! - köszönt el tőle az őr.
- Köszönöm szépen! - felelte megint csak feszélyezve.
A következő hivatali helységben kiadták holmiját és aláírattak vele egy sor hivatalos papírt, mint puszta formalitást, melyhez ragaszkodni muszáj, és végre amikor Benedek István először léphetett ki a börtön kapuját azonnal megérezhette a honvágyszerű sajgást, melyet minden ember akkor érez a leginkább, ha megfosztják szabadsága öntudatától. Kellemes áprilisi napsütötte délelőttnek ígérkezett az idő.
A börtön kapujában egy hét éves lenszőke hajú, őzikeszeme kislányka várta, akit szép ünneplő ruhácskája öltöztettek, és hogy ne legyen teljesen egyedül egy Barbie-babát szorongatott.
- Szervusz Lilike! - köszönt kedvesen. - Emlékszel rám? - kicsit közelebb ment, de nem mert túlságosan közel merészkedni, nehogy véletlenségből megrémissze a kislányt, akin látszott, hogy kicsit meg van rettenve, hogy az apjával egy ennyire szigorú, és komor épület előtt kell először találkoznia.
- Csókolom! Lili vagyok! - köszönt, ahogy tanították neki. Félt, és rémült volt egyszerre, hisz eddig legfeljebb csupán fényképekről ismerhette az apjának hívott idegen férfit, de ugyanakkor kíváncsi is, hogy mégis milyen ember lehet.
Benedek óvatosan közelebb lépett hozzá: - Hogy neked milyen szép babád van! - csodálkozott, mert jobb nyitómondat egyelőre nem jutott eszébe, és most minden erejével azon volt, hogy elnyerhesse kislánya vágyott bizalmát. - Mondd csak szereted a csokit, vagy a gumicukrot?
Lilike bólintott párat, de még mindig félt beszélni.
Benedek kinyújtotta felé nagy, göcsörtös, érdes kezét és megvárta míg a kislány is kinyújtja aprócska, szinte töpörtyű kezecskéit, és megérinti a vaskos acélmarkolatú kezet.
- Nézd Csak! Kérlek add egy lehetőséget... - kérte az idegen férfi.
Lili óvatosan megfogta a nagy kezet és hagyta hogy elsétáljanak a komor börtön épületétől. Csak jó sokára mikor már rég maguk mögött hagyták a megtörtént dolgok árnyait merte egérke-hangon megkérdezni:
- A bácsi talán rossz dolgot csinált?
- Igen édesem! Tudod apu megbízott néhány rossz bácsiban, akikben nem kellett volna, de aput megbüntették és most szabad! Tudod rá fogsz jönni, ahogy egyre nagyobb, és okosabb leszel, hogy az élet nem fekete, vagy fehér sokkal inkább döntések, és összefüggések sorozata, melyet sokszor igen-igen nehéz és kacifántos dolog átlátni. - igyekezett úgy megmagyarázni a bonyolult, és körülményes dolgokat, hogy egy kisgyerek is megérthesse. Anyu hova ment?
- Nem tudom! Azt mondta várjam meg a bácsit itt... - felelte bizonytalanul.
Benedeken meglátszott, hogy erősen elgondolkozik, próbálja megemészteni a hallottakat.
- Bácsi? Mi lesz most? - nézett rá kíváncsi, kutató, bájos barna szemecskéivel, melyek igazgyöngyökként ragyogtak.
- Mit szólnál, ha ennék egy jó ebédet, vagy egy fagyit? Éhes vagy?
Lili hevesen bólogatott.
- Akkor most eszünk valami finomat! Gyere! - azzal óvatosan megfogta a kis kezeket, és beültek egy kis büfészerű helységbe, ahol remek rántotthúst és rosejbnit lehetett kapni.
- Mondd csak hercegnő? Szeretet a rántott húst és a sültkrumplit?
A kislány picit ledermedt. Néha a legegyszerűbb kérdések okozzák a legnagyobb fejtörést. Inkább bólintott tétován, mert még mindig roppant ingatag talajon mozgott a kettejük között függeszkedő bizalom kérdése.
- Meglásd ízleni fog!
A boltos sörhasat növesztett, gazdaember lehetett valamikor, akinek kackiás harcsabajsza, és pirospozsgás, mosolygós arca volt. Derűs, boldog kifejezéssel üdvözölte apa és lányát.
- Üdvözlöm tisztelt uram és ifjú hölgy! Mit parancsolnak?
- Jó napot kívánok! - köszönt előbb Benedek, majd Lilike is megszólalt: - Csókolom...
- Szervusz kis Hercegnő! Mit parancsolnak? - kérdezte széles vigyorral.
- Szeretnénk kérni két adag sültkrumplit és rántott szeletet!
- Máris készül! Addig nyugodtan foglaljanak helyet! - azzal a harcsabajszos ember már neki is állt, hogy frissen elkészítse a megrendelt fogásokat.
- Mondja kérem! Fagylaltjuk van-e?
- Természetesen kedves uram! Méghozzá eredeti kézműves fagylalt, aminek párja nincsen! - felelte büszkén a férfi.
- Köszönöm! Hát ez remek! - odatelepedtek az egyik fáktól árnyékos részre, ahol tölgyfaasztalok voltak.
Benedek kihúzta Lilike előtt a széket, amin a kislány nagyon megilletődött és hosszú percekig csak bámulta újdonsült apját.
- Gyere kis hercegnő! Foglalj helyet! - invitálta kedvesen, és megvárta míg a gyerek tétován leül, hogy betolhassa a széket alatta.
- Muszáj ügyelni néhány társadalmi formaságra! Ha egy férfi kihúzza egy hölgy előtt a széket az az udvarias jellem legelső jele! Idővel belejössz! - próbálta tanítgatni. A kislány szorongása kezdett feloldódni, de még nem mert mosolyogni.
Alig tíz perc után kihozta a harcsabajszos férfi a kért ételt és jóétvágyat kívánt.
- Tessék parancsolni! - tette le eléjük a két jócskán megpakolt bőséges lakomát! - Fogyasszák egészséggel! Ráérnek fizetni, ha készen vannak! - azzal visszatért a pult mögé.
- Köszönjük szépen! Ez aztán a bőséges lakoma, igaz-e?! - Benedek elcsodálkozott ezen az emberes adagon. Szinte kopogott a szeme az éhségtől. Már legalább tíz éve, hogy nem ehetett kedvére való eledelt, most legalább úgy gondolhatta bepótolja. - Segítsek felvágni a húst édesem?
Lilike öntudatosan, és hamar feltalálta magát, mert olyan szépen, egyenletesen vágta fel a húst markoló kis kezeivel, hogy az embernek öröm volt nézni.
- Hogy te milyen ügyes vagy Lilike! Gratulálok!
- Még a nagymama mutatta! - felelte, majd az első tökéletes falatot máris kicsi szájába vette és igyekezett alaposan megrágni.
- Hogy ízlik édesem? Szerintem mennyei eledel!
A kislány bólogatott, hiszen éhes is volt. Látszólag azonban a fagyi nagyon is érdekelte, amit az üvegezett hűtőpultban tároltak. Alig várta, hogy igazán megkóstolhassa. De mindent szépen a maga rendjén.
Nyugodtan, békésen fogyasztották el az ételüket. Benedek rögtön észrevette, hogy a kislánynak felcsillant a tekintete. Egyébként ő is élt-halt egy kis édes nyalánkságért úgyhogy visszavitték szépen a tányérjaikat a harcsabajszos tulajnak, és kértek fejenként háromgombóc jóminőségű fagyit.
- Neked melyik a kedvenced? - kérdezte kíváncsian lányát. - Én imádom a csokit, sztracsatellát.
Lilike is valóságos rajongója volt a valódi ízes csoki fagyiknak és jégkrémeknek. Inkább mindig bólintott, és keveset beszélt, ha szeretett volna valamit.
A harcsabajszos férfi gusztusos fagylaltkelyhekbe rakta a mennyei fagyos finomságokat: látszott egyáltalán nem az a célja, hogy vásárlóin spóroljon, mert úgy megpakolta a két kelyhet, hogy az bőségesen többnek látszott, mint három gombóc. Benedek kárpótolni szerette volna kislányát, és alig várta volna, hogy bármilyen őszinte érzelem tükröződjék angyali kis arcocskáján. Kiültek a szabadba egy-egy műanyag kanál kíséretében és kedvükre megeszegették a fagyijukat. Lilike olyannyira imádta a csokit, hogy előbb szájacskája, majd pisze orrocskája is fagyis lett, és mikor észrevette mi történt zavarában nem győzött bocsánatot kérni. De megérte a megbocsátható gyerekesség, hiszen teljes szívével ragyogott kis arca az újra megtalált boldogságtól.

DENEVÉR-SZÁRNYÚ LELKEK

Elmerítkezve régen áll már e mocskos,
lakatlan, penész-szagú Ninivei város
akár a sötétkék mocsári világ
megalkuvó ál-próféták tömegeivel,
hóhérkezű pribékjeivel,
kik úgy gondolják a mindenkori
kortárs kultúra megvesztegethető.
Alattomos denevérszárny-suhogású
ígérgetésekbe kezdtek híresek s hírhedtek,
kik úgy álltak világok színpada előtt,
mint manipulálható játékbábok,
olcsó János marionettek.

Súlyosan megrendül alvilági
tárna-csendek pokol-mélye;
szapora jótékonysági kéregetések,
segélyakció-kunyerálások rendre lekopnak
s útjukat már nem marad
egy sem ki segítse, vagy egyengesse.
– Macska-léptű lágy neszek,
csalogatva kecsegtetik könnyen
becsapható csalfa bambát
éppen úgy akár szolgáló ostobát.

Elpazarolt évek számát érdemben ki
fizetheti vissza, ha már csak egyetlen
biztos jutalom maradhatott s az maga: a Halál?!
– Az összegyűrődött lelkek közt miért,
hogy már egy se maradhatott,
ki felkutathatta volna
cáfolhatatlan bizonyítékok árán:
kinek miért olyan sors
vagy szánni élet juthatott?!
Mert előbb-utóbb már
mindenki magára marad: kilép,
lehull, vagy kipusztul
nem csupán a tiszavirág-létből,
de könnyedén feledhető emlékezetből.

Minden megtörtént élet-töredék egy és ugyanaz,
- mert csontig csupasz!
Felnőttek sírtak, akár a szorgalmasan
rimánkodó kisgyerekek
s nem volt miért többet szégyenkezniük.
Megértették az ítéletet
s fohászt amit egy-egy
elhullajtott harangszó magában hordoz.

Az adott világ megint csak gonosz s hamis.
Már rég nem hihetünk akárkinek.
Tények s események következményeivel
nem lehet farkaszemet nézni.
Nincs mit kezdeni.
Már nem lehet elég pusztán a betevő falat,
sem igazmondó szó,
s a beszédes hallgatás is mindig kevés.
Örökös készenlétben kell élni,
hogy egy-egy ember tudhassa
milyen szerződést köttetett vele
e restelkedő, manipulatív Lét?!
– Titkos földrengésekben reszket most a világ.
Nem tudható minek mi lehet a foganatja?!

HÁZIBULI-CSAPDA


,,Egyedülálló apuka vagyok. Van egy kisbaba kislányom, akit egyedül nevelek!" - Az átlagos, kissé slampos és már jó ideje álmatlanságban szenvedő, szingli, harmincas Róbert érezte, hogy ennél bénábban talán már nem is indíthatja saját bemutatkozását egy bulizós esten, ahol ráadásul egészen biztosan dübörgő techno, vagy house vagy isten tudja milyen vadállatias, erezd el a hajamat stílusú zene üvölt a hangszóróból, de úgy hogy az ember - bárhogyan is igyekszik -, szinte képtelenség nyugodt hangnemben akárcsak pár szót is váltania az ismerkedésre várakozó hölgyek többségével.
Ha esetleg valaki megkérdezné, hogy mivel foglalkozik több választási lehetőséget is igyekezett mérlegelni magában. A legkézenfekvőbb megoldás az internetes marketinggel foglalkozó alkalmazott. Meglehetősen hangzatos foglalkozás, ám ugyebár a valósághoz vajmi köze sincs, tehát torpedótalálatra, és azonnali süllyedésre van ítélve, ha egy némelyik hölgy szeret vájkálni mások múltjában. A második lehetőség, hogy bizonyos adminisztrációs munkatársi feladatokat lát el egy multi-cégnél, ami megbecsüli alkalmazottait. Ez az ötlet is kecsegtető lenne, ám mostanság egyetlen valamievaló cégről sem olvasott, vagy hallott, aki megbecsülné ragszolgasorban tengődő alkalmazottait. Végül a harmadik lehetőség egyenesen őszintén bevallja, hogy ő egy olyan otthonról bedolgozó emberke, aki amolyan ,,csendestárs" mindenütt igyekszik jelen lenni, és még sincs fizikális személye!
Végül meggyőzte magát, hogy majd az adott szituációtól fog függeni, hogy az adott lány, vagy lányok egy kis csoportja egyáltalán szimpatikusnak találja őt, vagy sem!
A szándékosan lazára vett pólóingben, és sportzakóban valahogy totálisan idiótának érezte magát. Ez nem egy amerikai tévésorozat, és ő nem Don Johnson a Miami Vice-ból, bár az elképzelés, hogy valamicske fikarcnyi kis szösszenetjellegű önbizalomra tehessen szert hízelgett, és kicsit még csábította is. Fogalma sem volt róla, hogy mit szokás egy buliba vinni? Egyáltalán vinnie kell-e valami kisebb meglepetést, vagy jelképes ajándékféleséget, melyet aztán a későbbiek folyamán nem adnak vissza neki. Idegesen toporgott egyhelyben mielőtt megnyomta volna a kissé ósdi, nyolcvanas évekből itt maradt csengőt.
- Helloka, pajti! Mit hoztál öreg? - az ajtóban egy hippi, raszta frizurás húsz év körüli srác füves cigivel a számában éppen készült átlépni a földi dimenzió tág határait, és egy dagadék földönkívülinek nézte Márkot, akit az egyik iskolatársa hívott meg, akivel már közel tíz éve nem találkozott.
- Oh, bocs! Szia! Nem tudom jó helyen járok-e...? - kérdezte bevezetés gyanánt, de többre már nem futotta, mert a veszett tempóban füvező srác kitárta előtte az ajtót, és máris visszatért a dübörgő zenei forgatagba, ahonnét eredetileg jött.
Márk már megint ugyanazt a heves, gyomorforgató émelygést érezte, ami szinte minden áldott nap elővette gyerekkorában, azóta, hogy az óvodában néhány gonoszka kislány szándékosan lerombolta igen-igen precíz gondossággal felépített homokvárát. Vigasztalhatatlan, bömbölő sírását édesanyja igyekezett csitítani egy álcázott amolyan kegyes hazugsággal: - Tudod miért viselkedtek veled így a kislányok? Azért kicsim, mert nagyon tetszettél nekik! - hazugság volt, viszont elengedhetetlen, hogy ne alázzák porig, és döntsék romokba egyébként is csekélyke, mihaszna önbecsülését.
Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de igyekszik jókedvű lenni, és a - körülményekhez képest -, jól érezni magát. Nem hagyja, hogy kibillentsék a környezet feszélyező, vagy ingerlő hatásai, vagy negatív energiái. A fő cél: maximálisan kilépni az eddig olyannyira biztonságos komfortzónából, mely eddig a kikötőül, menedékül szolgált számára. Igen ám, de mégis hogy a fenébe csinálja?
Egy másik húszas éveiben járó koktélpoharat szorongató srác jött oda hozzá, akinek ismerős volt a fizimiskája.
- Hé szia izé... haver! Téged már láttalak valahol! - jelentette ki.
- Igen, felszoktak ismerni, de egyébként nem valószínű! - vágta ki magát a számára kissé kínos helyzetből.
- Engem nem csapsz be kispajtás! Tudom már! - emelte fel a hangját miközben két tenyerével a homlokára csapott, mint aki azonnal fején találta a szöget, és rájött a helyes megfejtésre.
- Márknak hívnak. Halálosan rettegsz az injekciós tűktől, a dokiktól, és szerencsétlenül romantikus pojácának állítottad be magad egész életedben! Eltaláltam pajti?! - nézett rá kérdőn.
- Hát... ö... ami azt illeti...
- Ugyan már cimbi! Ezen nem fogunk összeveszni! Borulj a tüdőmre haver! - a különös kissé furcsa srác rögtön átölelte testvéri szeretettel. - Még most sem tudod, hogy ki vagyok mi?!
- Megbocsáss, de dunsztom sincs! - nézett tétován rá, mintha most találkoznának először.
- Rostás Pityu vagyok hapsikám! Így már beugrik! Minden házimat be írtad meg! - vigyorgott vadalmaként.
- Oh! Persze, persze! Hogy is felejthettem el! - felelte, bár valójában kínos érőfeszítést tett, hogy zaklatott, szerencsétlen gyerekkorát minél hatékonyabban törülje ki élénk emlékezetéből.
- ...És hogy s mint vagy öreg harcos? Van már csajod, meg kölykeid? - kortyolt bele valaki poharába nem zavartatva magát.
- Hát... nem igazán... egyszerűen nem jött össze... - vallotta be őszintén. Egy ilyen bumburnyák seggfej ugyan kinek mondhatná el?
- Egyet se félj cimbikém! Itt annyi a frankó bige, hogy bele is fulladhatsz egészen nyugodtan a csajtengerbe, és mire végzel te lehetsz az élet császára! Kérsz egy kis füves cigit, vagy valami lazítót?
- Nem kösz! Azt hiszem lelépek, mert túl hangosan szól a zene!
- Ahogy jónak látod haver! Figyelj, ha meggondolnád magad csak ordíts! Örülök, hogy taliztunk te nagy mamladék! - bokszolta viccelődve meg a hasát remélve, hogy ott röcögős hájat fog találni.
- Én is szevasz! - Igazság szerint ki nem állhatta ezt a totális seggfejet, aki mindig megfenyegette, hogyha nem írja meg a házi feladatait verésre vagy brutális módszerekre számított. Bezzeg a valóban éles, gyilkos szituációknál esze ágában sem volt, hogy segítsen! Micsoda barát az ilyen?! Hogy egyeseknek milyen könnyen megy ez az igazságtalan élet. Hirtelen nem találta a helyét és megcélozta határozott lépésekben a mellékhelységet, mintha sürgető dolgát akarná elvégezni.
A mellékhelység mellett egy tágas szoba helyezkedett el, ahol - mint utóbb kiderült -, rengeteg kávébarnaszínű kartondoboz árválkodott telis-tele jobbnál jobb könyvekkel. Márk nem tudott ellenállni állandóan kutató kulturális kíváncsiságának. Ugyan mi baj lehet belőle, ha bele-belelapoz egy-két kedvére való könyvbe. A többséget úgy is ez a kibírhatatlanul idegesítő, agyament zene izgatja.
Elhatározta, hogy kinyit minden kartondobozt és kiszedegeti belőle a köteteket, mintha felbecsülhetetlen kincsek lennének. Igaz azt még nem sikerült eldöntenie, hogy vajon ábécé-sorrendbe tegye fel őket a lakatlanul árválkodó könyvespolcokra vagy téma és szerző szerint, de - ez utóbbi nem különösen izgatta.
Bárcsak neki is ilyen tágas polcai lehetnének, ahova minden megvett kötetét fölpakolhatja. Egy ideje már azt vette észre, hogy a hatvannégy négyezetméteres lakása meglehetősen kicsi hellyé változott köszönhetően az oszlopmagasságokig terjedő könyveknek hála, melyek mindenhova befurakodtak, és önző módon elhódították előle a szabad területeket.
Annyira belefeledkezett a könyvek szortírozásába és kipakolásába, hogy észre se vette és egy fantasztikusan csinos, és vonzó lány lépett oda hozzá:
- Bocsáss meg! Látom te sem szereted a techno-zenét! Segíthetek?
- Szia! Persze egész nyugodtan! - nem mert a szemébe nézni. Sőt lehetőleg igyekezett kerülni a frusztráló, lelki energiáit teljesen felmorzsolni kész szemkontaktust, ami azért eléggé nagy illetlenség, de azért bemutatkozott:
- Márk vagyok.
- Én Linda! Nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtott kezet. És micsoda finom, karcsú kezek voltak. Erősek, de gyöngédek is. Attól függ mikor helyikre volt éppen szükség. - Én is nagy könyvrajongó vagyok, de azért ennyi könyv mellett kissé úgy érzem, még bőven lenne mit bepótolnom!
- Ne is mondd! Én mindig veszek egy-egy újabb kötetet, és mindig megfogadom magamban, hogy elfogom olvasni, ám az idő csak telik, és azt veszem észre hogy szinte mindig kifutok az időből.
Linda ezt kedves, szellemes megjegyzésnek titulálta, mert most először mosolyodott el egész szívével. Márk lopva ránézett, és végzetesen megdobbant szíve. Pedig már jó előre igyekezett figyelmeztetni magát, hogy nem lesz megint szerelmes. A kérdés az, hogy vajon most hazugságot mondjon, amit a buli előtt jó sokszor begyakorolt, vagy legyen őszinte? - s mialatt magában mérlegelte lehetőséget továbbra is serény ügybuzgalommal pakolgatta a könyvek a polcra.
- Én az ELTE-re jártam, aztán színházpedagógiát és dramaturgiát hallgattam a Színművészetin, és forgatókönyvírásba is belekóstoltam, de sajnos még mindig nem tudtam leforgatni első önálló filmemet. A túl sok korlátozó szabály szerint megfojtja a kreativitást.
- Ezzel maximálisan egyetértek! Én irodalmi folyóiratoknál házaltam, és a jólcsengő ígéretekből aztán nem lett semmi! Eléggé idegesítő, és kibírhatatlan, ha az embert manipulálják, majd félreállítják.
- Igen, szerintem is! Van barátnőd? Gyereked? - konkrét, lényegre törő kérdések, melyekre sosem lehet megbízható, egyenes válaszokat adni.
- Hát... volt valakim, és az esküvőre készültünk, de ő volt az, aki az utolsó pillanatban meggondolta magát!
- Oh! Bocsáss meg, én nem akartam...
- Semmi vész! Nagyon kemény időszak volt, de ezen is túl kellett lépnem! - vett egy mély lélegzetet.
- Mivel foglalkozol mostanság?
- Hát... változó! A jelenlegi munkaerőpiac nyakig ül a zavaros lekvárban, és egyelőre home office módban vagyok otthon, de sajnos annyit nem keresek, ami elegendő lenne. Persze az önálló vállalkozás gondolata is nagyon foglalkoztat! De kérdem én kapcsolatok, és anyagi befektetés nélkül hová juthat az ember a mostani világban? Szerintem szinte sehova.
Linda valósággal beleszeretett Márk kellemesen andalító, telt, markáns hangjába. Mintha füleiben mindig megszólalt volna egy kis harang, vagy csengő akárhányszor Márk csak elkezdett beszélni, amitől lelkében jóleső érzések kezdték bontogatni szárnyaikat. Már régóta nem érzett ennyire intenzív, szívet simogató érzést, és ez most kiegyensúlyozottsággal, önbizalommal ruházta fel. Igen! Talán ő lesz az az ember, akivel a közös jövő ígérete megvalósítható!
- Figyelj tudom, hogy kicsit furán hangzik, de nagyon jó veled beszélgetni, és ha gondolod szívesen megismernélek kicsit részletesebben is! Mit szólsz?! - vetett rá kíváncsi, kérdő pillantást.
- Az tényleg nagyszerű lenne! - úgy döntött egyelőre a kicsinyes hazugságait talomba teszi, és nem hozakodik elő vele, mint afféle szokásos csajozási, nyomulós praktikákkal.
- Tudod ez különös! Biztosan hallottad már elégszer a mondást, hogy veled úgy érzi magát az ember, mintha évtizedek óta ismerné! - jegyezte meg mosolygósan.
Márk teljesen megvolt róla győződve, hogy seggfej ismerőse küldhette ezt a csinos és kedves lányt ebbe a szobába. Egyáltalán onnét tudhatta, hogy ő is ebben a szobában lesz? A legfontosabb a közös hullámhossz és a közös érdeklődési kör maradéktalan fenntartása, a többi pedig - ha a végzet is úgy akarja -, előbb-utóbb úgy is kialakul magától.
Így történhetett, hogy a házibuli végeztével Márk és Linda végigbeszélgették az estét, majd randizni, ismerkedni kezdtek, és alig három hónap múlva összeköltöztek, hogy elkezdhessék méltán megérdemelt közös életüket.

NEHÉZ IDŐK

Kitzinger Richárdnak talán minden bűne az volt, hogy sosem lehetett egyetlen valamirevaló, igaz barátja sem. Szépen sütött az ikrásodott szeptember eleji nap. Mintha a legtöbb gyerek, aki már felső osztályba léphetett egyúttal megszerezte volna a jogot, és kiváltságot arra, hogy őt is érett emberként kezeljék, és nem csak úgy, mint valami idétlen, ostoba, pisis hülye gyereket.
Ha Richárd kívánhatott volna - akár csak egyetlen kívánságot -, életében akkor egész biztosan nem a legmodernebb Playstationt, vagy X-box-ot kéri szülinapjára, hanem azt, hogy apja és anyja ne veszekedjenek, hiszen akárhány alkalommal csak rákezdték akkora eget rengető patáliát csaptak maguk körül, hogy valósággal zengett körülöttük a ház.
- Ez nem lehet igaz Béla! Hogy képzeled azt, hogy csak úgy elviszed a gyereket kirándulni??? - fakadt ki több alkalommal a nagyon csinos, fiatal asszony, akinek szúrós, csípős nyelve volt, és szinte sosem rejtette véka alá egyéni véleményét.
- Szerintem minden jogom megvan hozzá szívem, elvégre még az én fiam is! - kérte ki magának a férfi, aki úgy festett, mintha harmincas éveire valósággal bedarálta volna őt az élet, és nem fokozatosan, de hirtelen öregedne meg!
- Eszedbe ne jusson még egyszer suli helyett az állatkertbe vinni! Megértetted?! - tette csípőre kezeit a feleség, és látszott, hogy most egy kanál vízbe is bátran beletudná fojtani könnyelmű, felelőtlen férjét.
- Most te viselkedsz gyerekesen drágaságom! Semmi probléma nem volt! Ricsi élvezte az együtt töltött időt, még akkor is ha a legtöbb állattól halálosan rettegett! Nem értem, hogy mi a franc bajod van ezzel?! Talán vegyek neki ajándékba egy nyuszit, vagy egy kiskutyát?
- Neked tényleg elmenetek hazulról! Van fogalmad, hogy éjjelente Ricsi beszokott pisilni, mert annyira fél az iskolától? És akkor te azzal jössz nagy mellénnyel, hogy veszel neki egy állatot! Mi van a te agyad helyén mogyoró?!
- Ne beszélj úgy velem, mintha még én is hisztis kiskölyök lennék! Felnőtt ember vagyok, és azt csinálok, amit csak akarok! Visszatérve a témára! Tényleg bepisilt? - lepődött meg jócskán az apuka, mint aki először hall ilyesmit. - De azért, mégis, hogy a fenébe történt?
- Nem tudom, de másnap reggel vettem észre, hogy a kedvenc dinoszauruoszos pizsamája csupa víz ott alul.
- Az nem lehet, hogy tegnap este kicsit sok teát vagy vizet ivott?
- Ne szórakozz! És ha így lett volna miért nem jött ki pisilni?
- Fingom sincs! Talán nem akart bennünket zavarni! Nem te mondogatod mindig, hogy Ricsi túlzásba viszi az udvariaskodást mióta romantikus filmeket néz!
Időközben belépett Ricsi iskolatáskájával és tornazsákjával, amitől mindig annyira idétlenek érezte magát, mint valami kövér pingvin lenne. Pontosan érezte, hogy milyen puskaporos indulatok fortyognak odahaza.
- Reggelt anyu, apu! - köszönt.
- Készítettem tízórait kincsem! - anyja kissé türelmetlenül véletlenül a tornazsákjába rakta az aznapi szendvicsét. - Kérsz esetleg valami reggelit! Csokis gabonapehely is van!
- Nem köszönöm! Nem szeretnék elkésni!
- Hova sietsz édesem? Hiszen még csak negyed nyolc lesz pár perc múlva. Hol van még az első óra!
- Szeretnéd, hogy elvigyelek fiacskám? - próbálkozott az apja ravaszkás mosollyal.
- Nem köszönöm! Szeretek sétálni! - jelentette ki. Igyekezett kihúzni magát, mint aki büszke valamire, amit még nem döntött el, hogy mi. Mintha meghajolt, vagy biccentett volna bubifrizurás, idétlen fejével szülei felé, és máris kilépett a bejárati ajtón, majd beugrott a liftbe.
Amióta csak látta a Batman-rajzfilmet a tévében mintha erős késztetés uralkodott volna el rajta, hogy vajon milyen lehet egy szuperhős élete? Szupertitkos kütyükkel, spéci, páncélozott autóval, és maszkos ruhával? Ráadásul csak úgy döglenek utána a jobbnál jobb nők, akárcsak James Bond esetében!
,,Mi lehet a titka?" - töprengett. ,,Bárcsak egyetlen napra ő is lehetne egy igazi hős, mint afféle magányos, elszánt farkas!"
Kilépett a liftből köszönt jó pár idős, nyugdíjas szomszéd nagymamának, akik mindannyian azt kérdezték hová megy, majd amikor senki sem látta iskolai táskájából elővette kedvenc Tini ninja teknőcök akciófigurája közül Donatellót. Talán bátorságot, vagy megújuló lélekerőt akart a kis keményített műanyagból készült figurából meríteni. Ma megint számíthat rá, hogy a nagyobb fiúk elveszik a zsebpénzét és külön ráadásként jócskán el is verik.
Kivételesen nem a zebrán ment át, mert gyorsabbnak, és hatékonyabbnak találta a kisebb frissen nyírt ösvényt, mely közvetlenül az autóparkólok szélén terült el. Alaposan, megfontoltan nézett körül mielőtt átkelt volna az úttesten. Előbb balra aztán jobbra. Egyetlen villámgyors pillanat volt csupán az egész. A semmiből legalább nyolcvannak egy autó repesztett el, és pufók, kövérkés testét szinte azonnal telibe találta úgy, hogy Ricsi szabályosan akkorát repült az égbe, mintha szárnya nőtt volna. Majd nagy sebességgel visszaesett egyenesen a szélvédőüvegre, mely az ütközés következtében pókhálósra töredezett. Olyan volt az egész, mintha álmodna. Egyszer látott egy tudományos dokumentumfilmet valamelyik ismeretterjesztő csatornán, ahol olyan embereket interjúvoltak meg, akiknek halálközeli élményekben volt részük életük során. Mindegyik ember arról beszélt, hogy létezik egy fényes folyósó, ami vakító fehérségű kapuban végződik, melyen mindenkinek át kell mennie, hogy találkozhasson elhunyt szeretteivel.
,,Micsoda oltári baromság ez az egész!" - gondolhatta, amint pufók teste alatt néhány zöldes ruhát, és maszkot viselő ember betette a hordágyat a vijjogó mentőautóba. Aztán csak a nagy semmi és sötétség érződött...
Richárd szülei mindketten elmentek dolgozni. Az anyuka egy kényelmes, tágas irodában volt adminisztrátor, míg az apuka biztosítótársaságnál gürizett, ami minden évben jólcsengő, ám semmitmondó ígéretekkel hízelgett alkalmazottainak, hogy amennyiben célorientáltan, és keményebben dolgoznak közeleg az előléptetésük biztos ideje. Ám valójában egy kis idő után szinte mindenkinek gyanússá vált, hogy szinte sosem azokat léptették elő, akik rendesen, tisztességgel ellátták munkakörüket! Hát nem érdekes ez az egész?
Ricsinek belső vérzése volt, és az egyik lábában szilánkos törés és súlyos vérveszteség lépett fel, ami miatt fennállt az amputáció lehetőség, és arra kellett számítani, hogy a jobb lábát térdtől le kell vágni. Az orvosok így is megfeszített munkabírással hősies küzdelmet folytattak a közel nyolc órás műtéti beavatkozással, hogy megmenthessék az életét.
Arra emlékezett, hogy egy vézna, cingár műtősfiú cipeli be az egyik kissé lepusztulásnak indult kórterembe, és fekteti be óvatosan az ágyba, majd hogy biztosan magához térítse kisebb pofonokat mér az arcára.
- Hé! Ébresztő kisöreg! Mára éppen eleget aludtál! - szólt hozzá.
- Hol... hol vagyok...? - kérdezte erőtlenül, de addigra a műtősfiú elszelelt.
- Üvdözöllek kispajtás a pokol konyháján. Ez itt egy kórterem! - jegyezte meg vigyorogva egy tizenhat évesnek kinézetű, felnőttes fiú, akinek gipszteknőben volt felkötve a lába, és úgy tűnt legalább hat hónapos intenzív fekvés vár rá, míg rendesen összeforrnak csontjai.
Nem tudni, hogy Ricsi a félelem, vagy a tartós egyedüllét kiábrándító, felkavaró hatása miatt, de sugárban hányni, okádni kezdett, és pufók kézfejére kötött infúziós csövet sikeresen leöklendezte.
- Nővér! Nem ártana egy felmosórongy! - kiáltotta el magát az előbbi kamasz.
Egy barátságtalan, szigorú arcú matróna galoppozott be felmosóronggyal a kórterembe, és látszott rajta, hogy legszívesebben ölni tudna szikrát hányó szemeivel:
- Hát itt meg mi folyik?! - csattant ostorként a hangja. - Mit műveltél?! - mérte végig a hányásban fekvő fiatal kisfiút, akit halálra rémített a nővér éles, könyörtelen pillantása.
- Nézze meg az ember! - a felmosórongyot kedvetlen bosszúsággal csapta a padlóra és törölgetni kezdte a hányadékot, majd amikor készen volt az infúziós csövet is igyekezett rendbe hozni. Még egy szigor-kemény pillantás: - Ha nem fogsz rendesen viselkedni még megbánod ezt te kölyök! - azzal máris kiviharzott a teremből.
Ricsinek valószínűleg agyrázkódása lehetett, amiért a szervezete tartós hányingerrel, és émelygéssel válaszolt. Szokásos Pavlovi reflex is lehetett volna.
- Rá se ránts kishaver! Semmi gáz! Ursula nővér kőkemény, de vajból van a szíve! Nem olyan rossz hely ez! Ha gondolod én majd otthonosan körbe vezetlek! - jegyezte meg a vigyorgó kamasz.
Mivel a szülők munkában voltak, és mivel Ricsi nem ment iskolába néhány osztálytársa aggódni kezdett érte, és kérték az osztályfőnököt, hogy szóljon a szüleinek, mi lehet vele. Az osztályfőnök felhívta mindkét szülőt, akik hanyatt-homlok kezdtek munkájukat hátrahagyva hazarohanni, és mindenkit értesítettek, hogy hová tűnhetett egy szem kisfiúk?
A választás a szomszéd kislány adta meg, aki - mint később kiderült -, néhány mentős bácsit látott egy szirénázó autóban néhány utcasaroknyira, akik egy kisfiút szállítottak kórházba.
- Kis virágom! Esetleg nem tudnád megmondani, hogy melyik kórház volt az?! - kérdezték felváltva a kislányt, de az nemet intett fejecskéjével. Így nem maradt más hátra minthogy a Kitzinger szülőknek végig kellett járniuk az összes kórházat és már öreg este lett mire a János kórház baleseti osztályán tájékoztatást kaphattak, hogy fiúkat autóbaleset érte, műtéti beavatkozáson esett át, és a körülményekhez képest jól van.
- Ez is miattad van Dávid!
- Persze mindig miattam történnek a dolgok! Nem igaz?! Legközelebb mit fogsz kitalálni édesem?!
- Ne kend rám ezt a szart! Te voltál, aki erőltette, hogy Ricsinek önállónak kell lennie és most nézd meg kórházba került!
Megkértek egy nővért hogy mondja meg a kórterem számát, ahol fiúk fekszik, majd mindketten beviharzottak a kórterembe, ahol kisfiúk most békésen megpróbálta kipihenni a halálra rémültség tartós tüneteit változó sikerrel. Mikor kinyitotta a szemét és együtt meglátta szüleit újból hascsikarásszerű rémület lett úrrá egész belsejében. ,,Most bezzeg megint veszekedni fognak! Minden kezdődhet elölről!" - gondolhatta.
- Szervusz kincsem! Hogy érzed magad? - érdeklődött aggódva, kedvesen előbb az anyuka. Puszit adott kisfia homlokára, és gyöngéden megsimogatta zihált haját.
- Ekkora baromságot kérdezni szívem! Szerinted mégis hogy lehet valaki, akinek autóbaleste volt, és még szerencse, hogy épp bőrrel megúszta?! - fakadt ki cinikus iróniával az apuka.
- Dávid! Ne kezd el megint! - intette le az idegeskedő anyuka. - Az a fontos, hogy minden rendbe fog jönni!
- Ha te mondod egészen biztosan! Belevaló kölyök vagy! Most aztán tapadni fognak rád a csajok! Elég, ha megmutatod nekik a lábadat! - huppant le az egyik székre az apa, de mindjárt meggondolta, amit kimondott, mert felesége ellenséges szemekkel meredt rá.
- Nem lesz semmi baj édesem! Anyu itt marad veled amíg csak szükséges! - fogta meg fia pufók kezeit, és úgy tűnt komolyan is gondolja, amit mondott.
- Anyu... Kérlek ne veszekedjetek jó... - szólalt meg fáradt, élettelen hangon Ricsi.
A levegőben rendkívül feszült, stresszes indulatok feszültek egymásnak, és robbanással fenyegettek, de Ricsi fáradt, és fájdalmas hangja mind a két szülőt erősen gondolkodóba ejtette és talán arra késztette, hogy átgondolják ingatag lábakon párkapcsolatukat.

NYUGTATÁS

Lelkemben parttalan, nyughatatlan Idő
előre majd hátra teremt
s pusztít hitet, akaratot, emlékeket.
Már csak a régen itt hagyott, öröknek
gondolt érzelem ringatja
éjjelente a fogyatkozó
Hold szelídített csónakát.

Makacskodni jeleskedő,
láthatatlan csillagok is inkább
már mások udvarában ragyognak.
Kitárt karral mellemre nehezedik
eszement-súlyosan
a túl alig élhető elefánt-mázsás infarktus.

Lábam csupán az iszamós,
massza-sárban ragadhat le,
senkiföldjein tapicskolva.
Nincsen sem megbocsátó ítélet,
sem jólhangzó alku
mely elfeledhetné azt
a sok öngyilkosságokkal
fenyegetőző lélektani függőséget,
melyet át kellett élnem hozzá,
hogy embernek maradhassak.

A megkísértett lelketlen éppen úgy árulómmá lett,
akárcsak betűk tanúskodni vágyó
készpénz-igazságai.
Feláztatott sötétség kaparász ha kell,
ha nem – tenyészik e gaz,
nonszensz világ -,
akár saját mocskai közt
fuldokló, kárvallott hajótörött.

Csattognak fejem fölött
hóhér-éles kertészollói bárdolatlan bunkóságoknak,
szégyenszemlés megszégyenítések
s oly jó lenne még elhinni,
hogy ez az egész egy meg-nem-történt
rémálom szervesülő része csak,
melyet többet nem emelhet magához a Valóság.

Búsan, kifosztva magamban merengek
régvolt költők, írók könyvei között
s titkon azt remélem gyermek-elszántan
bárhogy is végződjék sanyargatott,
senkifia-életem talán
mégsem akasztom fel önmagam.

Árva szárnyammal újból meg kellene tanítani
az Egynek repülni,
hogy tán én is teljesebb értékű lehessek,
s még egyszerre szórakoznak,
sároznak a galád mindennapok
messzi álmú, mélabús gondolatai
– jó volna, ha minél
messzibbre kerülhetnének mellőlem.

Mert összezsugorodott gyűrűvé vált
a ragaszkodó bizalom,
és a nevenincs hűség s nincs tán
nem is lehet már más,
ki tisztaszívvel megértheti mit
is jelenthet ha célja-vesztettnek
hitt életünk során
Egy-valakire méltón belekapaszkodhatunk!

SZÉLHÁMOSOK SZERENCSÉJE

Két szélhámos páros! Mostanság nem szokatlan, vagy éppen kirívó esemény, hogy egy-egy V.I.P.-partira a felső társadalmi elit mellett olyan ,,szélhámos figurák" is bebocsátást nyerhetnek, akik vagy meghívatták magukat, vagy olcsó hírnevükkel is meglehetősen busás előmenetelre tettek szert. Hiszen manapság kapcsolatok kérdése szinte minden.
Jocó és Bianka mióta csak az eszüket tudták sülve-főve együtt voltak. Már egész kiskorúkban az átverések, a csínytevések, és a kisebb-nagyobb galádságok töltötték ki minden idejüket. Aztán jött a kamaszkorral együtt járó összes hormonális és egyéb fizikális-lelki változás. Jocó szép szál legény lett, aki hogy kihangsúlyozza markáns vonásait konditerembe kezdett járni, míg Bianka - hála a szerencsés genetikai adottságainak -, bármennyi csokoládét, édességet, vagy más tápláló-hizlaló ételt evett sohasem vesztett eredeti versenysúlyából. Megvolt rajta minden, amitől a legtöbb hódításra berendezkedett Alfa-hím nyálcsorgatón ajánlatot tesz. Amit Bianka természetesen maradéktalanul ki is használt.
Mivel tanulni sosem szerettem ezért közösen megbeszélték, hogy ,,bizonyos emberkék" felkutatásával könnyebben, és hatékonyabban juthatnak hozzá a nyelvvizsga, az érettségi, illetve a diploma megszerzéséhez, miközben a leghalványabb gyanú sem merült fel azzal kapcsolatosan, hogy ők ketten akár csak valaha is felsőoktatási intézménybe tették volna be a lábukat. Annál inkább ráhajtottak a gyanútlan, naiv, vagy éppen befolyásolható egyetemistákra, s míg Jocó a fantasztikus üzleti kilátásokról, és az álomszerű luxuséletmódról tartott kiselőadást, addig Bianka csak a ,,tuti pasiknak" jóképű pasiknak engedte, hogy rányomuljanak, persze búsás haszonnal. Így amikor ő szakított a többségükkel az értékesebb ajándékokat természetesen megtartotta magának, majd tovább is állt.
Jocó és Bianka kis idő múltán rangos, elismert társadalmi pozíciót vívott ki magának meglehetősen villámgyorsan egy-egy sznob, újgazdag, és üzleti körökben. Biankát például állandóan koktél és after-partikra hívták újsütetű, felszínes, agymosott barátnői, akik nem győztek csodálkozni, ámulni azon, hogy mennyire fantasztikusan feltalálja magát bizonyos helyzetekben. Egyszer még egy gyémánt-partira is hivatalosak voltak Monte-Carlóba, ahol II. Albert herceg is feltűnt, és Bianka kisebbfajta büszkeséggel elmondhatta magáról, hogy egy huszonnégy karátos ékszercsodát viselhetett karcsú, hattyú nyakán - igaz csupán csak percekre.
Jocó pedig alapvetően a tehetős, gazdag, elvált feleségekre specializálódott, akiket kedvére szédíthetett, csábíthatott el, miközben túlzottan csupán csak az üzletnek, és a pénzhajszolásnak hódoló férjeik ki tudja hol mulatták az időt ugyancsak egzotikus szeretőikkel.
- Jocókám! Mondd azt, hogy imádsz! Ugye nem hazudsz és tényleg én vagyok neked álmaid asszonya! - esengtek a hölgyek, akik nemritkán hármasával-négyesével voltak jelen egy-egy romantikus, görbe éjszakán, és valóságos rivalizálás kezdődött közöttük a Jocóért való tartós birtoklásért. Többször előfordult, hogy egy-egy temperamentumosabb, tűzről pattant hölgy valósággal megtépte, de össze is karmolta épített porcelánkörmével a másik hölgy kicsit túlzásba vitt botoxolt lárva-arcát, csak mert éppen aznap semmi sem úgy alakult, ahogy azt elvárta. Ilyen esetekben Jocó egyszerre kuncogott magában, és hízelgőnek találta a groteszk helyzetet, hogy a legtöbb gazdag álszent nő valósággal majd megőrül érte.
- Na, de hölgyeim! Hát szabad így viselkedni?! Nézze meg az ember! Mindannyian intelligens, felnőtt emberek lennénk! Béküljetek ki szépen, aztán jöhet egy kis huncutkodás! - vigyorgott saját mondatain, és szinte vadállati gyönyört érzett, hogy ennyi csodálatos, és nagyhatalmú nőnek parancsolhat.
Bianka eközben általában sikeres sztárügyvédek, élsportolók, vagy macsók társaságát élvezte úgyszintén egyszerre több pasival saját külön bejáratú hálószobájában, és egyetlen csepp megbánást, vagy lelkiismeret-furdalást sem érzett amiatt, hogy elrabolja a boldogtalan barátnők, vagy feleségek elől a boldogságot, ami talán mindenkinek járna. Szinte kéjes élvezetet érzett akkor, amikor a férfiak egymást kezdték ütni-verni, pofozni csakhogy egyetlen percig vele mulathassák drága idejüket. Bianka külön csengőszóra indította el a küzdelmet, és aki a végén talpon maradt azzal bújt ágyba. Nem éppen fair mérkőzés, de hát ilyen az élet!
Amikor Jocó és Bianka végeztek, és elegendő pénzt, és vagyontárgyakat voltak képesek maguknak összeszedni elhatározták, hogy mialatt egy-két mocskosul gazdag emberke V.I.P.- partikon vedeli a márkáns francia pezsgőt, addig ők ellopnak egy-egy luxussportkocsit. Ezt önmaguk között úgy fogalmazták meg, hogy jutányos csereüzletet kötötték, és csak kölcsön vették - persze jó hosszú lejárati időre -, az adott luxusautót, vagy amit éppen kinéztek maguknak.
Az élet királyának, és királynőjének gondolhatták magukat miközben az alapszabályra, ti. hogy sohase hagyjanak árulkodó nyomokat, vagy bármilyen visszakövethető jeleket a rendőrség számára mindig profi szélhámosok módjára kivitelezték. Ám ahogy egy briliánsan megtervezett ördögi tervbe is adódhat, hogy hiba csúszik most az őszinte érzelmekbe csúszott hiba. A legtöbb átlagember ugyanis el sem akarja hinni, hogy léteznek a földön olyan emberek, akik csak kiakarják használni őket és hidegen hagyják őket az emberi érzelmek.
Most viszont új helyzet állt elő. Jocó megismerkedett egy kisgyerekes anyukával, akire az egyik konditeremben vetett szemet, és úgy döntött kedvére elcsábítja, míg Bianka kifogott magának egy szerencsétlen, kisstílű közalkalmazottat, aki állandóan túlórázott, és szinte sosem volt félretett megtakarítása.
Amikor mindketten hazamentek II. kerületi luxusingatlanjukba mindketten valósággal kicserélt emberekként vallották meg egymásnak az igazat:
- Jocókám! Azt hiszem beleszerettem valakibe... - kezdte Bianka kislányos, meghunyászkodó hangon.
- Bocsáss meg, de nem hallottam jól! Hogy mit csináltál??? - lepődött meg kitágult szemekkel.
- Ne légy már ennyire gyerekes! Ez bárkivel előfordulhat, vagy nem?!
- Kisvirágom! De nem velünk! Ne felejtsd el, hogy mi kedveském profi szélhámosok vagyunk, akik az emberek átverésével foglalkozunk! Mesterei vagyunk az őszinte hazugságoknak! Egyébként én is megismerkedtem valakivel!
- Undorító vagy, hogy előbb engem kezdesz szapulni, hogy így, meg úgy, meg nem szabad kapcsolatot kezdenünk, aztán nagy kegyesen fogod magad és közlöd, hogy te is összejöttél valakivel! És kivel, ha szabad kérdeznem? - tette mellkasa előtt keresztbe kezeit.
- Hát Biankám egy tüneményes kisgyerekes anyuka a legújabb célpontom! Egyszerűen nem bírok neki ellenállni! Van benne valami titkos, mágikus erő, aki szinte kikényszeríti belőlem, hogy rendes, becsületes emberré válljak.
- Te szent ég! Jocókám! Téged beoltottak tisztesség-vírussal! Azonnal józanodj ki! És ha mindent elvesztünk? Akkor szegények leszünk, mint a templom egere! Belegondoltál te egyáltalán?!
- Képzeld csak cuncimókus! Máson se járt az agyam egész álló nap! Amikor azzal a nővel vagyok, más embernek érzem magam, és ez jó érzés! Miért ne lehetnék egy kicsit vele, aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok!
- Felőlem! Nekem nyolc hapsikám! De akkor aztán te se mondd meg nekem, hogy kivel kezdhetek és kivel nem! Világos?!
- Mint a nap! - emelte esküre teátrálisan egyik kezét a másik.
Így történt, hogy a két világéletében másokat kihasználó, és gazdagságot, luxusálmokat kergető szélhámospáros megváltozott és új életet kezdett. Talán egy normálisabb, gazdagabb életet, amilyenre mindketten már a kezdetektől vágyakoztak.