GYEREKKOR-PRÓBA

Egy idő után ki nem állhatta, ha azzal jöttek, hogy tudod öreg, amikor gyerekek voltunk stb.
Valósággal agyhugykövet kapott, ha a gonosz, - sokszor -, kegyetlenkedő fúria kislányokból sokgyerekes fitnesz-anyukákká lett lányok elkezdték mondani, hogy ő olyan komoly kifiúcska volt, akivel barátkozni, játszani sem lehetett, mert semmi sem tetszett neki. Könnyen, és hamar ráragadt a gúnynév, miszerint: magának való természet.
Későbbi barátai közül szintén jópár barátságtalan, és kedvetlen beszélgetést volt kénytelen megtűrten végighallgatni, és minden egyes barátja közös álláspontot foglalt el abban, miszerint ő sosem hagyta, hogy kollegái kellőképp megismerhessék.
- Jaj öreg haver! Ne gyerekeskedj már! Te is tudod, hogy a gyerekek csak játszanak, meg hülyéskednek! - mondogatták neki töbször, amit szinte képtelenségnek tűnt lenyelni, vagy megemészteni.
- Szóval így állunk! - vonta le megkeseredett következtetéseit, majd azt vette észre magán, hogy egyre inkább kerülni kezdte régi ismerősnek nevezett barátait. Mikor persze megkérdezték, hogy miért kerüli őket folyamatosan hábított, vagy - attól függően -, milyen hangulatban volt aznap igyekezett hihető kifogásokat kitalálni, miszerint: hirtelen nagyon sok munkája és egyéb elfoglaltsága, családi gondja gyűlt össze, ami nem tűrt halasztást, de megígérte minden egyes alkalommal, hogy a megfelelő alkalommal majdcsak bebótolják.
Történt aztán, hogy az általánosban, ahol tanított egyszer csak három fiú is feltűnt neki, akik mint valami gonosz, pitiáner kis ördögök aban lelték örömteli kedvtelésüket, ha kisebbeket fenyegethettek, alázhattak, vagy fizikálisan egrecírázhatak. Mint később megnézte az osztálynaplót a vezetéknevük hajszál pontosan megegyezett azzal a szemétláda, kamasz fiúval, aki annak idején neki is jó pár álmatlan, átvirrasztott éjszakát, és totális rettegő halálfélelmet okozott.
Most mégis valami isteni suggallat szállhatta meg Antalt, mert úgy döntött, hogy igenis móresre tanítja a három fiútestvért, aki gonoszságukban tipikusan az apjukra ütöttek. S mivel mind a három fiúnak szánalmasan rossz jegyei voltak mind irodalomból, és történelemből is így az osztályfőnök kisebb szülői értekezletet hívott össze, hogy a gyerekek érdekében megvitathassák a szülőkkel mi volna a legjobb megoldás?
- Tisztelt szülők! Nagyon köszönöm, hogy sok elfoglaltságuk ellenére itt megjelentek! Most bővebben kifook térni az egyes tanulók tanulmányi átlagára és arra kérném önöket, hogy figyeljenek jól, rágják meg alaposan a hallottakat.
A teremben néhány tanárkollegát is meghívott az osztályfőnöknő mintegy ezzel erősítve saját maga kissé ingatag lábakon álló önbizalmát, és talpraesettségét. Mindegyikük a hátsó székeket foglalta el, hogy ne zavarják felesleges jelenlétükkel az osztályfőnök beszédét, és megjegyzéseit.
Antalnak ekkor tűnt fel gyerekkori ellensége, aki egy gyönyörűséges nő oldalán érkezett. Mint mindig szinte semmit sem változott gyerekkora óta. Ugyanolyan harsány, pikírt, flegma, lekezelő, és arrogáns volt, akárcsak annak idején, és még szerencse, hogy nem rakta fel a lábát az iskolai padra, vagy gyújtott rá egy szál cigire, amit az ember nyugod szívvel ki is nézett volna belőle.
Az osztályfőnök részletesen, unalmas grafikonokkal, táblázatokkal igyekezett meggyőzni kissé elcsigázott, fáradékony hallgatóságát arról, hogy mennyire fontosak lennének azok a szempontok a gyerekek számára, melyeket itt most egységesen meg kellene hozniuk, majd következett a feketeleves. Ugyanis az osztályfőnöknő hangosan kiszólította a táblához Antalt mint tanárkollegát és a legtöbb szülőnek egyébként sem volt ismerős a neve, viszont amikor a hátsó sorban volt gyerekkori ellensége meghallotta, hogy régi osztálytársából tanárember lett, aki ráadásul az ő három fiát is tanítja szó szerint mintha ledermedt volna hosszú percekre és alig kapott levegőt. A csinibaba párja nagyon aggodó arcot vágott, és folyamatosan szólongatta, hogy minden rendben van-e vele, hiszen a férfi falfehér lett, és úgy festett mintha kísértetet látott volna.
Bő két és fél óra múltán végetért at osztályfőnöki értekezlet és a legtöbb szülő máris megrohamozta az ajtót, hogy innen végleg elszabadulhasson, és rohanhasson haza. Csupán Antal maradt a teremben, aki most szándékosan befelé fordult a táblának, mert nagyon kíváncsi volt, hogy ellensége vajon odajön-e hozzá kíváncsiságból, vagy érdeklődés gyanánt. Nem is tévedett, mert a csinibaba szőke ciklon tűsarkú cipőben máris megindult az ajtó felé, míg az arrogáns férfi megállt Antal háta mögött olyannyira, hogy a másik szinte érezte kábító cigaretta és sörszagát. ,,Biztosan most is pár üveg sört benyakalhatott az idiótája! Nincs is rosszabb, mint egy spicces részegeskedő ember!" - futott át az agyában.
- Bocsánat tanár úr! - bökte meg egyik mutatóujja begyével Antal hátát, mire Antalt jéghideg rémület járta át, akárcsak gyerekkorában, mert Pavlovi-ingerként pontosan tudhatta, hogy ezután következett rendszerint a móresre tanítás. Még szerencse, hogy kövérségét sikeresen felszámolta és egy kicsit sportosabb fizimiskája is lett az évek során.
- Tessék parancsolni! - fordult meg és megigazította orrnyergén a szemüvegét, mintha nagyon fontos ember lenne. - Miben segíthetek Önnek Uram? - egyelőre győrött ruháját nézte, mert nem mert a szemébe belenézni, de amikor a szemük találkozott mintha a másik is felismerte volna a tényt, hogy itt megtorlás következhet.
- Bocsánat tanár úr Vass Ádám vagyok! - mutatkozott be, és nyújtott kezet, amit Antal csak nagy sokára akart elfogadni, de amikor teljes erejéből megszorította a feléje nyújtott kezet, ellensége majdnem összepisilte magát a fájdalomtól.
- Üdvözlöm kedves Uram! Miben állhatok a rendelkezésére? - engedte el a másik jócskán megszorongatott kezét.
- Három fiam is jár az osztályába, és úgy hallottam, hogy rossz jegyeket adott nekik! Megkérdezhetem, hogy miért csinálta?! - próbált kíváncsi, érdeklődő arcot vágni, mint aki azonnal tudni akarja a másik gondolatait.
- Igen! Nagyon ügyes, okos gyermekei vannak kedves uram! De sajnos ami a tudásukat illeti azért jó néhány dolgot csiszolni illene rajtuk! A gonosz viselkedésükről már nem is beszélve! - igyekezett minden mondatot megnyomni, hogy ezzel is érzékeltesse vannak az életben örökérvényű adósságok, akárcsak a gyerekkori szenvedések, és megpróbáltatások.
- Értem! És mit tanácsolna a tanár úr? - kérdezte kissé ellenséges hangnemben.
- Nézze kedves Uram! Le kell ülni velük az íróasztalhoz, és a tankönyv szerint ki kell vesézni az adott leckéket, amíg nem tudnak összefüggésekben gondolkodni! - most viszont az ő zöldes-barnás szeme villant meg ellenségesen.
- Vagy úgy! Ne haragudjon a kérdésem miatt, de úgy hiszem mi már találkoztunk valahol! - nézett rá kérdőn, hátha bevallja az igazat.
- No de kedves Uram! Gondolja, hogy minden szülőre emlékszem, akikkel összehozott a sors! Ezen az iskolán kívül még legalább három helyen tanítok! Az több mint nyolcvan ember! - felelte könnyedén, mint akinek fogalma sincs miről beszél a másik.
- Oh! Elnézését kérem! Akkor biztosan összekeverhettem valakivel! Tudja gyerekkoromban is ismertem egy Antal nevezetű pufók kissárcot, akivel nagyon kegyetlenül bántunk a haverjaimmal, és ha az ember szülő lesz, akkor már más a helyzet, mert utána egész másként látja maga körül a dolgokat! - érződött a hangján, hogy bűntudattal, lelkiismeret-furdalással viaskodik, ám hogy valóban őszintén beszélt-e azt nehéz volt megállapítani. Mindenesetre Antal egy vérprofi színész karakterével továbbra is úgy tett, mintha most találkoztak volna ők keten életükben először.
- Megértem! Nagyon sajnálom kedves Uram! Ha további kérdései lennének az iskolában megtalál a következő napokon! A viszont látásra! - azzal hóna alá vette aktatáskáját, mely intellektuális külsőt kölcsönzött neki, és kilépett az osztályterem ajtaján, hogy gyors galoppozásban máris kirohanjon az iskola épületéből, és szerencsésen felkapaszkodasson a buszra, mely a metróállomás felé száguld vele.
,,Ezt az akadályt sikeresen vette! Nem kell mindjárt majréznia! A három gonosz fiúcska, ha nem tanulnak, és nem viselkedek jó meg lesznek buktatva! Rájuk is férne már a fegyelem!" - töprengett, míg leszállt a metróállomáson, és megvárta a következő szerelvényt, mely hazáig vitte.       

BENSŐ VERGŐDÉSEK


Saját mihaszna jelentéktelenségünk
alamuszi, savanykás tudatát
egyre nehézkesebb elviselnünk.
Már mindenki naponta percek
hínár-fonalán kitalál valamit.
Megvesztegethető hazugság-orgiák
csapnak médiák csatornáin
szenzációként a magasba.
Ettől már annyira kiszámítható,
visszabutított s mocskos az egész,
hogy a gyarló embernek
öklendezni támad kedve. 

Az embernek - ideje korán -,
csömöre támad,
hogy már a tíz éve csak bambán bámuló,
sótlan szánalmas parti arc-pofákat
újból előveszik s milliókért foglalkoztatják.
Bizonyításra mindig alkalmas indok akad:
nagyképűsködő nagyszerűségüket méltán elhitetni.
Másokat egyszerre meg és félrevezetni,
vagy épp otromba ovodás-hibáik
sorozataival nagyzolón kedvükre kérkedni. 

Az ember manapság
sajnos egyre agymosottabb,
tehát kiszolgálathatóbb,
hiszékenyebb állat,
hisz bármi áron azt szeretné,
hogy tartozhasson valahová;
vagy így, vagy úgy.
S ha ehhez közösségi médiák
szándékosan agymosott,
ostoba cyber-sokadalmán át
vezet a nagybetűs út
- többnyire rendkívül hálásak
a méltató kommentek
s kedveskedő emojik talpnyalásaiért. 

Kupeckedő kedvvel az összes látszat-híresség,
alkalmi sztár-fióka szolgáltat s reklámoz.
Csak ne hagyják végletesen magára
az állítólagos sunyi rajongók.
- Ilyen befolyásolható,
közönséges nyomorultakká lettünk mindannyian?!
Drótok kábelein bármikor
digitálisan rángatható bábuk?
Erőszakos, gyűlöletkeltő,
vad rögeszmék vergődő sehonnai
fogságában egy falatka korcáért
bárki bírokra kel s ölre megy,
ha feltétlen túléléshez ez az egyetlen,
jól bevált mocskos recept. 

A köznapiasult idióta létben minden s mindenki
- akár a megalkuvó kaméleonok -,
nem találhatnak üdvözítő nyugaomra.
A benső térfogat lélek-háborgásait
egyre nehezebb lecsendesíteni! 

KISZÁMÍTHATATLAN VÁRATLANSÁG


Dr. Petnáki Kiss Antal egy biztosítótársaságnál robotolt nemritkán még hétvégén is, ha a rabszolgahajcsár főnöke ezt megkövetelte. Élete nagy szerelmét rákban nemrág elveszítette és csupán csak ezek után döbbent rá arra mennyire sebezhető is a parányi emberi élet. Mivel statisztikai matematikában is jártas volt ezért statisztikai szempontokat is mérlegelve, persze hozzávetőlegesen képes volt megállapítani, amennyiben tudta egy ember korát, foglalkozását, és szociális hátterét, hogy nagy valószínűséggel meddig fog élni az adott illető.
Reggelente úgy kellt fel, mintha az a jelképes nap volna az utolsó, amikor mindent egyetlen lapra tesz fel, és mindent, amit eddigi szánalmas, csenevész életében szándékosan, vagy megbukottan elszalasztott most majd kamatostul be fogja hajtani. Azt olvasta a netes hírek között, hogy a fegyvertartáshoz általános pszichológiai vizsga megléte is szükséges, s ha - adott esetben -, egy-egy szemfülesebb, vagy rafináltabb lélekbúvár kapásból kiszúrja, hogy bizony volt idő - főként gyerekkorában -, amikor erősen foglalkoztatta az öngyilkosság problémaköre a végén még nem lehet saját fegyvere, mellyel - ha úgy adódik -, könnyedén, és remélhetőleg fájdalommentesen küldheti át magát a másvilágra.
Most is mint minden reggel a szürke, unalomig elismételt sablonossággal borotválkozott meg, vasalt ingéhez vasalt nyakkendőt kötött, kifényesítette fekete műbőr olasz márkájú cipőjét és aktatáskájával komotosan elindult a munkahelyére. Megtehette volna, hogy autóval megy, de az utóbbi benzinár drasztikus emelkedésének következtében megszólalt benne a tartós takarékoskodás szelleme, mely azt tanácsolta neki, hogy várjon nyugodt szívvel, amíg az árak is kedvezőbbé válnak. Igen ám, de az infálció veszett ütemben dübörgött és nyomában szinte rakétasebességgel száguldott a tartósnak ígérkező drágulás. Így is vége hossza nincs hallgathatta rabszolgahajcsár főnöke éves beszámolóit, hogy a munkatrsakat meg fogják becsülni, ha persze eljön az ő idejük, és tartós fizetésemelésre lehet számítani, ami - mondani sem kell -, legfeljebb csupán a főnöki berkekben éreztette hatását.
- Jó reggelt kollega! Hova-hova ilyen korán? - kérdezte az ügyeletben posztoló, csigalassúságú, tagbaszakadt gorillatestű biztonsági őr.
- Jó reggelt kedves Zoltán! Hogy van mindig? Ma kicsit krábban jöttem! Őszintén remélem, hogy nem baj?! - állt meg földbegyökerezett lábbal egy jelentős pillanatra, míg tüzetesen végigmérte az otromba őr.
- Nekem aztán nyolc! Jó munkát, szép napot!
- Viszont kívánom! Minden jót! - olyan gyorsan szedte a lábait, mint távgyalogló versenyen szeretett volna indulni.
Bement saját névtáblával ellátott szükös, pakánylyukra hasonlító irodájába, melyet igyekezett otthonosabbá tenni, így természetes hatvanwatos izzókat vett a már-már elviselhetetlen neoncsövek helyett, és néhány kevés fáradtságot, törődést igénylő szobanövényt is behozott, hogy színesítse valamicskét lepusztult környezetét.
Fölakasztotta holmiját a fogasra, mely szintúgy saját szerzeménye volt, majd néhányszor szertartásszerűen körbejárta négyzetalakú íróasztalát, és kibámult az emeleti ablakon.
,,Vajon mit szólna főnöke és kollegáinak többsége, ha egyszer csak se szó, se beszéd fogná magát és kiugrana az emeleti ablakból, akár egy kövér, dabadt madár, ami még nem tanult meg repülni?" - futott át agyán a röpte gondolat, majd leült, hogy az aznapi aktakupacokból megpróbálja kihámozni, hogy vajon ha milyen feladatok várhatna rá. ,,Kérdéses, hogy év végén megkapja-e az esedékes fizetésemelést, vagy ez is csupán egy újabb idióta ígéret főnöke részéről?" - töprengett tovább.
Az igazság sajnos az, hogy már legalább öt éve fel kellett volna mondania, hiszen karrierépítési lehetőség helyett sokszor úgy érezte minden munkát egyedül neki kell határidőre teljesítenie, és megcsinálnia. Mégse vitte rá a lélek. Túlzottan is beleivódott a gondolat, hogyha új dolgokba vágná a fejét - meglehet -, hogy csupa veszteséget termelne maga körül, ami persze horibilis költségvetéssel járna. Pedig de szeretett volna saját forgatókönyvvel leforgatni egy két és fél órás, elgondolkodtató játékfilmet! Ebből sem lett semmi!
Később pontosan fél tizenkettőkor ebédelni ment. Csak épp kiugrott a sarki kínai büfébe, ahol remek, ízletes csípős bundában sült csirkefalatokat, és szójaszószos rizsköretet árultak még megfizethető áron. Egy nagy adaggal vett, majd visszatért munkahelyére.
Ahogy benyitott az irodába egy gyönyörű nő várakozott rá. Amikor meghallotta, hogy jön zavarában elpirult, és hirtelen nem tudott megszólalni. Olyasfajta bombázó volt, akire illik a ,,titokzatos vonzerő" kifejezés. Csábosan kissé flörtölő pillantással vette le márkás napszemüvegét, és simította hátra rövidre vágott, csinos haját.
- Oh! Hát máris visszajöttél? - kérdezte mennyország-mosollyal, melytől a legtöbb embernek azonnal veszettül zakatolni kezd a szíve.
- Ö... üdvözlöm... kéz csókolom! Elnézést, ismerjük egymást? - kérdezte gyerekesen, ostobán. Elvégre ilyen gyönyörű, talpraesett nők azért mégsem szoktak az életében felbukkanni.
- Jaj ne hülyíts! Egyetem? Irodalomtörténet doli? Sehol semmi?
Petnáki egyelőre tanácstalanul nézett rá, majd gondolkozni kezdett. Aztán rögtön beugrott, hol találkozott a hölggyel: - Oh! Hát ez valóban meglepetés!
- Na gyere ide te aranyos mackó! Hadd öleljelek meg! Rég nem láttalak! Mi újság van veled? - úgy ölelte magához, mint egy testvért szokás, és hosszú percig álltak így bensőségesen.
- De hát foglalj helyet kérlek, és hozzhatok valamit...? - bontakozott ki a jóleső, szívélyes ölelésből.
- Egy ásványvíz most jól esne! Köszi! - nyújtóztatta ki karcsú, szexis lábait. - Komolyan mondom megölöm aki fetalálta a női cípősarkakat! Lépni is alig lehet bennük, legfeljebb flamingók módjára, vagy pipiskedve, a nőktől meg mintha megkövetelnék, hogy mindig a topon legyenek ezerszázalékosan! Őrjítő tud ám lenni! - vallotta be nagy sóhajok kíséretében, mint aki szabadulna kicsinyes gondjaitól.
- De mesélj már! Úgy eltűntél az egyetem után, hogy azt hittük megnősültél, és családot alapítottál! Tényleg... - kapott a fejéhez, aki elfelejtett valami fontosat. - Van egy-két gyerkőcöd és csinos asszonykád remélem! - nézett rá sandán, mohó kíváncsisággal.
- Hát... ami azt illeti... nem igazán... - vallotta be őszintén.
- Ez meg mit akar jelenteni! Csak azt ne mondd, hogy egy ilyen romantikus, talpig úriember pasi még mindig egyedül van a világon?! Ezt nem gondolod komolyan?
Bólintás volt a válasz szomorkás mosoly kíséretében.
- Jaj, szegénykém! De hát mi történt?
- Egyszerűen a barátnőm közölte, hogy neki anyagi igényei vannak, és szakított velem miután jócskán leordtotta mihaszna fejemet.
- Jaj, drágám! Úgy sajnálom! Ezt te nem érdemelted meg! Legszívesebben rögtön kikaparnám annak a rüfkének a szemét, hogy ilyet merészelt tenni! - idegesítette fel magát.
- Kérlek inkább ne csinálj semmit! Őrizzük meg a nyugalmunkat, és inkább felejtsük el örökre! Édesanyám mondogatta mindig, hogy nem szabadna megengednem, hogy mások tönkreegyék az életemet, és a jó kedvemet!
- Anyukádnak mindenben igaza van! Tényleg hogy van? A család többi tagja?
- Hát két betegeskedő nagyimat, és édesanyámat is elveszettem most jelenleg van tizenöt unokatestvérem, de inkább szándékosan nem tartom velük a kapcsolatot a gyerekkori szemétkedések miatt!
- Háziállatod van-e?
- Úgy érted? Kutya, vagy macska, kaméleon?
- Oh! Bocsánat! El is felejtettem, hogy te rettegsz az állatoktól! Szóval akkor jelenleg van ez a munkád, és semmi sem tölti ki az életedet!
- Rengeteget írok, olvasok, gitározok amatőr szinten! Nem kedvelem, ha a szabályaimat meg kell változtatnom! - jelentette ki kissé bosszúsan, ami viszont nagyon is imponált a nőnek, aki váratlanul megint jócskán elpirult.
- Ez tetszik! Szeretem, ha egy férfi betartja a játékszabályokat! Nekem is volt egy vadító, nagy szerelem egy olasz macsó-típussal, mert sajnos imádom a rosszfiúkat. Valósággal bezsongok tőlük, de a frenetikus szexet kivéve hamar rájöttem, hogy Albertó csak játszani, szórakozni szeret velem, és amikor kész tények elé állítottam; család, gyerekvállalás - egyszerűen kijelentette, hogy semmi megkötöttséget nem akar egy kapcsolatban! Hát így szakítottam én vele!
Időközben meghozták az ásványvizet, és a nő hatalmasat kortyolt. Mohó kortyokban itta a vizet, mint aki ki van szomjazva.
- Őszintén sajnálom!
- Köszönöm együttérzésedet, de én nem bántam meg a döntést, ellentétben azzal, hogy az egyetem után magadra hagytalak! - bukott ki belőle.
- Figyelj! Mindketten megjártuk a saját poklunkat, és jó volna új lappal kezdeni!
- Szerintem is! Mit csinálsz ma? Már úgy értem, hogy miután végzel a munkáddal? - kérdezte kissé félszegen kezeit tördelve.
- Tulajdonképpen a délutánom hátralévő része szabad! Mit szeretnél?
- Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet a Margit-sziget környékén, utána pedig meghívnálak kajolni, később pedig megmutathatnád a lakásodat is! - vallotta meg hamiskás mosoly kíséretében.
- Ez remek! Akkor találkozzunk délután!
- O.K. szépfiú! De hol? - cirogatta meg pufók arcát.
- Mondjuk legyen a Jászai Mar-tér úgy fél három magasságában. Így jó lesz?
- Nekem tökéletesen megfelel! Akkor további jó munkát és el ne felejts! - könnyed, röpke puszival búcsúzott, és szándékosan csábosra vette a figurát, hogy formás idomait is bátran megmutassa.
Ha valami, akkor Dr. Petnáki nagyon értett a precíz pontosság szakmai követelményeihez. Volt egyetemi csoporttársára várni kellett tizenöt percet, de ezen nem akadt fenn. A hölgy még sugárzóbb, még mosolygósabb, és még lélegzetelállítóbb volt mint valaha. Új ruhát vett fel, mert szintén hangsúlyosan kiemelte angyali nőiességének idomait.
Mindketten rendeltek egy habos cappucinót, majd hosszú órákig beszélgetni kezdtek a kellemesen cirógató, nyárias jellegű napsütésben, és Petnáki egyre inkább érezte szíve mélyén azt, hogy talán az élet neki is tartogathat egy második esélyt.

MÁSODIK ESÉLY

A férfi minden esetben kora hajnalban kelt, ki tudja miért? Már gyerekkorában korán kelő volt, és bizony-bizony sokszor megkapta nagyanyjától az enyhe korholó intelmet, hogy az állatokkal kel. Most szépen berendezett, komfortos társasházi lakásában üldögélt volt gyerekkszobjában - ahol jóformán -, egész fiatalságát töltötte, és aztán még hosszú, keserves évtizedeket, és melyek első adandó alkalommal alakított át egyfajta különleges, hangszigetelt dolgozószobává, ahova visszavonulhatott a tökéletes, totális magányában ,,alkotni" valamit. Így mondogatta.
Most valami különleges okból kezébe került régi, elnyűtt, kissé már sárgult gimnáziumi osztálytablója, melyen szinte mindenki mosolyog, egyedül csak ő nem, illetve régi kockásfüzetében nagy becsben őrzött kisebb polaroid-kép, melyen három jóbarát; két lány és egy fiú láthatóak, akik jócskán nyugorogva igyekeznek groteszk, vigyorgó mosollyal belevigyorogni a fényképezőgép kíváncsiskoód lencséjébe, csak végre valahára készüljön már el az a nyamvadt kép, mert mindenkin érződik, hogy megviselte őket az elmúlt egy hét.
- Kérlek benneteket! Tessék nyugton maradni! Legalább pár percre! - hallotta fülében kamaszos, mutálásnak indult, hülyegyerekes hangját, melynek - úgy tűnt -, hosszú időre van még szüksége mire erőteljes, zengő férfias, érett hanggá válik.
- Igyekezz már hapsikám, mert kurva hideg van, és lefagy a tököm! - közölte a hunyorgó szemű, arnyszőke fiú, akinek mintha kackiás kecskeszakállával tűntetett volna azért, hogy elismerten az egyenrangú felnőttek táborához tartozhasson.
- Na, de kérlek Roli! Hölgyek is vannak ám közöttünk! - igyekezett szigorúan letorkolni osztálytársát akkor még maga is félszeg kamaszként, mire Kriszta, akiben fülig belezúgott máris flörtölő, csábos mosollyal üzente meg, hogy talán szerelmes belé.
- O.K. Gyerekek! Mindenki előre néz, és pofa be! - szólalt meg parancsoló, talpraesett hangon a világ leggyönyörűbb lánya Kriszta. Még így is legalább tizenöt percet igénybe vett mire a fénykép egyáltalán elkészült. A félszeg, pufók kamasz fiatalember így is valósággal majd kiugrott a bőréből, hogy végre lesz egy fényképes bizonyítéka, amin ,,élete szerelme" látható barátai körében.
A férfi visszatért köddé fosztott emlékei közül a jelenbe. Elvégre mit is akar igazából? Már majdnem negyven, és még mindig nem sikerült se barátnőt szereznie, se családot alapítania. Apja égető, kínzó mondása jutott unos-untalan erről is eszébe:
- Fiacskám! Harmincöt éves korod után már nem is lesz családod! - mondogatta figyelmeztetésképp, majd könnyelműn legyintett, mintha egyszem fia nem érne egy hitvány porszemet sem.
- Az a baj, hogy te sohasem akartál engem igazán ismerni, és már nem is fogsz! - vallotta be kicsit szégyenkezve, alázattal önmagának a keserű igazságot, hiszen apja infarktusban meghalt öt éve.
A férfi most felállt, majd egy kis ideig járkálni kezdett némán, csöndesen a sötétségborította, kongó szobában, aztán később már az egész lakást lassú, megfontolt lépésekkel körbejárta, hátha nem vett észre valami nagyon fontosat, mely elkerülte a figyelmét. Később főzött magának egy kávét és nagyadag tejjel óvatosan kortyokként megitta.
,,Vissza kell mennem, hogy tiszázzam magamban a megtörtént emlékek súlyát!" - vallotta be, majd amikor már érezte, hogy fél öt is elmúlt Skoda Octáviájába vágta magát és elindult, hogy újból megnézze magának - ezúttal részletesebben, mindenre kiterjedőbben -, a Mátrában bújócskázó hangulatos, kis vadászházat, ahol anno huszonegy évvel ezelőtt gimis szerelmével kibontakozni látszott valami benső, vadregényes romantika. ,,Vagy lehet, hogy csupán csak ő kergetett megmagyarázhatatlan álmokat, hiú reményeket?" - Sosem tudta pontosan megfogalmazni. De most, amint sikerrel elhagyta a főváros határát nyolcvan kilométer/órára kapcsolt, és a szépséges tájak úgy suhantak el mellette, akár a lassított felvételek a képernyőn.
Így is közel két és fél órás utazásba került mire sikeresen felkapaszkodott autójával a hegyi szerpentinre, aminek a végén teljes pompájában megláthatta a vadászházat, mely most szemlátomást elhagyatottnak, lakatlannak látszott.
,,Vajon van-e itt bárki is?" - kérdezte kissé szórakozott kedvvel magától, majd úgy döntött a hatalmas égimeszelő lucfenyő mellett parkol le, nehogy magánterületen birtokháborítással gyanúsítsák. Biztos, ami biztos a biztonsági zárat ráerősítette a kormányra és bekapcsolta az autóriasztót is. Itt a senki földjén azért nem árt, ha az ember résen van.
- Jó napot! Segíthetek? - egy kis totyogós gazdaember szólította meg, mire kissé kibillent az önbizalomból.
- Jó napot! Elnézést, csak már gyerekkorom óta nem jártam itt és előjöttem az emlékek! Megengedné, hogy egy kicsit körülnézzek a vadászházban? - kérdezte gyerekes módon, lehajtott fejjel.
A kis öregemberke kis ideig méregette a különös idegent. Kérése meglepettségről tanúskodott. Végül kinyitotta a rozsdásodásnak indult, nyikorgó bejárati kaput és beengedte.
- Hallja-e kedves uram jobb lesz, ha beáll azzal a batárral, mert megszaporodott jócskán a lopások száma! - tanácsos is volt megfogadni az öreg tanácsát. Így beállt a Skodával a benti tanyasias jellegű, kissé elhagyatott udvarba.
- Van már husz éve is hogy nem jártam itt! Azelőtt volt itt egy kisállatsimogató, és egy szürkeszínű öszvér.
- Hát maga aztán tényleg régen járhatott erre! Az az öszvér már vagy öt éve elpusztult! Beteg lett!
- Oh! - lepődött meg. - Sajnálattal hallom!
- Jaj, nézze meg az ember! Még be sem mutatkoztam! Bácskai János vagyok! - azzal széles, baráti mosollyal nyújtott kezet a fővárosból idetévedt, megszeppent idegennek.
- Hervay Balázs! - szintén kezet fogott, aztán bementek a szarvas, és vadállati trófeákat őrző vadászházba.
- Igazán örvendek a szerencsének! Jöjjön csak beljebb! - biztatta.
Balázs ahogy belépett hirtelen azonnal megrohanták az emlékek. Mintha minden pontos, éles, egyszerű lett volna, és látta volna egykori gimis szerelmét, akibe totálisan bele volt zúgva.
- Az emlékek igaz-e? - kérdezte az öreg, mintha már jó előre tudta, érezte volna, hogy ennek a mágikus helynek szinte hatalma van az ember fölött.
- Igen! Akkor voltam tizennyolc éves és most erősen közelekedek a negyvenhez! - kicsit keserű megállapítás volt, ha azt nézzük, hogy sok mindent nem sikerült megvalósítania.
- Ugyan kedves Balázs! Biztos vagyok benne, hogy mindenkire vár valaki az élete során, csupán megfelelő türelemre van szükség! Meglátja minden rendbe fog jönni! - veregette meg atyaian hátát az öreg. - Ha bármire szüksége lenne ott leszek a kisháznál! - az öreg azzal magára hagyta, hiszen tudta, hogy a férfinak valószínűleg sok mindent szükséges magában tisztáznia.
Balázsnak pedig másodpercenként jutottak eszébe a boldog gimis pillanatok töredékei. Amikor rántott gombát sütött az erdőben talált, bevizsgált gombafélékből, majd mézes csipkebogyóteát kortyolgattak takaróba burkolózva Krisztával, vagy amikor goldlabdás pizsamáján kedvesen mosolygott Kriszta, akinek virágmintás pizsamája volt és hasonló esetek. Mennyire kézzel fogható volt akkor minden. Belépett a szük, téglalapalapú folyosóra, aminek két oldalán sorakoztak a cellaszerű szobák. A fából készített lambéria még mindig őrizte eredeti formáját, köszönhetően a rendszeres lakozzásnak, és karbantartásnak.
Gondolt egyet, és pontosan arra a kilincsre tette szőrös kezét, ahol annak idején ő is aludt. Óvatosan nyomta le a kilincset. Az ajtó - szerencsére -, nem volt bezárva, mintha csak őt várná visszafogottan. Lassan, fokozatosan nyitott be, mint amikor az ember apránként szeretné megismerni az adott helyiséget, vagy szobát.
A régi heverőszerű ágy, ahol pizsamapartit rendeztek a huncut lányok, most kissé porosan a szoba középső részén árválkodott, és bár kissé szűkös volt a hely, azért arra éppen elegendő, hogy Balázs alaposan felmérje, és körbenézzen benne. Lehuppant a rugós ágyra, teszetelve súlya alatt a rozsdásodásnak indult rúgókat. Egy-két huppanás után megállapította, hogy még mindig működnek. Később odasétált a nagyméretű ruhásszekrényhez és kinyitotta. Por, és piszok szaga csapta meg érzékeny orrát. Ha minden igaz, még itt kell lennie annak a szerelmes levélkének, melyet ide rejtett el a kíváncsi szemek tekintete elől. Bár az is lehet, hogy már rég kidobták. Benyúlt, és végigtapogatta a szekrény minden részletét. Végül csak megtapogatott egy papírfecnit és azonnal kihúzta. Jócskán megkopott tollas írás volt rajta valóságos szerelmi vallomás Krisztáról.
- Azt a mindenit! Még mindig megvan! - úgy tartotta két keze közt a kis fecniszerű sárga lapot, mint valamifelbecsülhetetlen ereklyét. Kiment a szobából, és letelepedett az nagy étkezőteremben a vulkaanikus kövekből épített kandalló melletti zsámolyra, ahova egykoron.
Azon töprengett, ha innen hazamegy mindenképp felhívja Krisztát és lesz, ami lesz, de személyes találkozót kér tőle, mert muszáj tisztázniuk egy-két dolgot. Utoljára még körbenézett, és egy jelentős árva könnycseppet törölt ki szeméből, majd elbúcsúzott a kissé megszeppent öregtől megígérve, hogy egyszer majd újra visszatér erre a varázslatos helyre. Autóba vágta magát és úton volt hazafelé.
Ahhoz képest, hogy hétköznap volt hamar hazaért. Még át se öltözött, de lázas kezével azonnal mobilja nyomogatta, és a szíve ismét nagyot dobbant, mikor meghallotta az ismerős, jól csengő női hangot:
- Halló. Tessék!
- Szia Kriszta! Itt Balázs! Találkozót szeretnék kérni! - hebegte.
- Szia Balázs! Nem fogod elhinni, de épp rád gondoltam! - vallotta be, és bár legalább tíz éve, hogy nem beszéltek, mégis mintha megérezték volna a kozmikus, láthatatlan vibrálását egymás hangjaiban. - Szívesen találkozok veled! Mit szólnál, ha a Jászai Mari-térre mennénk? Tudok ott egy hangulatos kis kávézót? Ma, vagy holnap?
- Mit szólnál a mához? Persze csak, ha megoldható? - valósággal rettegett, hogy gimis barátnője nem fog ráérni, de kellemesen csalódott, amikor belement az alkuba.
- Ez remekül hangzik! Akkor délután fél három körül talizunk! Annyira várom már, hogy újra lássalak! - vallotta be őszintén!
- Én is! Akkor ott találkozunk! Addig is kellemes napot! - azzal egyszerre tették le a kagylót.
Balázs hosszú percekig nem tért magához. Szíve jelzett, hogy ezt a második esélyt már nem szúrhatja, vagy baltázhatja el, hiszen ajándékot kapott a sorstól. Már csak az a kérdés, hogy vajon Kriszta is hasonlóképp gondolkodik-e, mint ő? Igyekezett sportosan, elegánsan, de lazán felöltözni a kivételes alkalomra, majd amikor az előszobai tükörben megnézte magát utoljára még odabökte tükörképének:
- Balázs! Nekem el ne szúrd a dolgot!

IDŐ ELŐTT

Egyszer csak felnő az ember,
mert ez a parancs-törvény
s rácsodálkozik,
akár a huncut-kíváncsi
gyerek ősz galamb-hajára,
véreres, lüktető szemeire,
kialvatlan bőr-barázdáira.

Már csak ritkán megy,
ha épp muszáj partikra vagy házhoz
- és már nem is átkoz.
Egyszer csak azt veszi észre,
hogy az élet jócskán megtaposta
s ő, hogy bizton túlélhesse
előbb beton-kemény
majd később komok-makacs lett. 

Hiába is búhjatna
már asszonyi vigasztaló ölhöz,
szabadító-babonázó tekintetekhez.
Egyszer csak mintha éppen
akkor születne marcona-mogorván
menten felriad a rá visszabámuló
Halál-tudatra, mely születésétől
szerves-szaporán egész
sejtekig zabálja, fojtogatja.

Tükörré dermedt korszakok
kiszámítható kálváriája sem lesz
eléggé otthonos, meghitt.
Egyszer csak mintha már nem
is volna testetlen árnyékként
bolyong tova széles e földtekén,
miközben folyvást önmagát faggatja
önmarcangolón: vajon mikor
költözhet majd át itthagyott,
bukott-lélekként a másvilágra?! 

Egyszer csak majd hirtelen újra
felbukkannak a régen feledésbe
merült rokonok, ismerősök s apróbb,
kisstílű szívességeket,
kölcsönöket kérnek újfennt.
Eszüket már rég otthon felejtették,
hogy senki se érdeklődjék:

,,Hogy s mint vagy öreg harcos?
Forog-e még a kerék?!"
- Ki maradhat majd végleg,
ki önszántából, mert úgy akarja
biztos bátorsággal,
karakán hittel a spirális körökbe
végleg belép s ott is marad?

- Egyszer csak majd váratlan-hirtelen,
búcsú vagy istenhozzád
nélkül kiüresedik az
ócskásodásnak indult Hiány,
s nagy Nirvána-Semmi!
Beszippantja hajótörötté lett
arasznyi életet az elmúlás
fenyegető közelsége,
ahova mindenki szigorúan
csupán csak egymaga mehet. 

Egyszer csak majd ők eljönnek
a sírhanthoz, márha lesz.
Zokognak vagy térdre borulnak egyre megy.
S esetleg ha nagyon
muszáj tán még bocsánatot is kérnek. 

ÉLET-PRÓBÁK

- Nem érdekel! Menj és old meg! Ne hogy már állandóan én csináljak helyetted mindent! A kurva életbe! - csattant a gyönyörű, bronzbarna, egzotikus vonásokkal rendelkező, modellalkatú nő hangja a levegőben, amikor a megtört, kiábrándult, harmincas éveiben járó férfi egy szép nap azzal jött haza, hogy szeretne külföldre menni, mert idehaza egyszerűen képtelenség normális, jól fizetős álláshoz jutnia, és egyszerűen senki sem becsüli, és értékeli a munkáját, amit végez. Ráadásul még a fizetése is nyúlfakrnyi a változó inflációs ráta miatt.
- Kicsim! Talán üljön le egy percre és beszéljük meg a dolgokat! Már bepakoltam mindent, és szeretném, ha velem jönnél! - gúgolt le a nappaliban a fotel elé, ahol barátnője éppen duzzogva üldögélt.
- Te most hülyéskedsz ugye?! Méghogy külföld! Van neked fogalmad, hogy mennyibe kerül minden?! És ha kimész akkor ott ki fog segíteni rajtad?! Néz magadra! Szánalmas, kishtű, szerencsétlen balek alak vagy, és lesz, míg világ a világ! Azt lesheted, hogy én külföldre veled menjek! Akkor már inkább a szakítás! - tette maga előtt keresztbe a kezeit, és hisztis hangon válaszolgatott.
- Ezt nem gondoltam volna rólad édesem! Ezt nagyon nem! Azt hittem, hogy döntésemben legalább te is elmondod a saját verziódat és együtt majd kitalálunk valamit, hogy boldogulhassunk! - igyekezett magáraerőltetni a józan higgadtság morzsáit, már amennyi még megmaradt belőle, míg barátnőjén továbbra is látszódott, hogy pattanásig feszíti zaklatott hóhérkötél idegeit, és legszívesebben azonnal megfojtaná párját.
- Pedig ez a nagy harci helyzet, és ha nem tetszik a véleményem akkor bogaram fel is út, meg le is út! Egyébként csakhogy tudd lefeküdtem a Tibivel, míg te munkában voltál! Ehhez mit szólsz?! - úgy jött a kijelentés aprócska szájából, mint valami diadalmámor, vagy győzelmi dicsfény, amire általában pökhendi, beképzelt hetvenkedés - sok esetben -, a válasz. Ez most a szomorú férfit is totálisan felzaklatta és kiábrándította.
- Bocsáss meg! Hogyan??? - mint aki szándékosan imitálja, hogy nagyot hall, még jó párszor meg kellett hallgatnia, mire nagyjából felfogta a lényeget!
- Igen! Vedd tudomásul, hogy lefeküdtem a Tibivel, és annyi mondhatok millioszor jobb, és vadítóbb volt vele a szex, mint veled! Na, erre varrjál gombot kishaver! - felemelt, büszke fejecskéjével ebben a percben úgy nézett ki barátnője mint valami öntömjénező királynő, vagy nőstény páva, aki csupán díszes tollazatával képes kérkedni.
- Hát ez mellbe vágott! - úgy érezte enyhe túlsúlyosságát már képtelen megtartani, így kénytelen volt leroskadni, és magába mélyedni a régi kanapén.
- Az a baj veled, hogy úgy viselkedsz folyamatosan, mint aki már rég feladata ezt az egészet, és búcsúzik az életétől! De én még ÉLNI szeretnék! Érted?! Nem vagyok hajlandó elvesztegetni egy bizonyos valakivel a drága időmet csakmert az illetőnek nincs ki a négy kereke, és fingja sincsen, hogy mi a büdös francot akar magával kezdeni! Hát ennyi! Még a héten elköltözöm! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és úgy festett nem is szándékozik megváltni kialakult, szilárd véleményétől.
- Nagyon megijesztesz Laura! Ezt tényleg nem hittem volna rólad! Mit nem csináltam jól? Mi volt a hiba? Talán nem próbáltam neked megadni mindent? Így is harminchat órákat melóztam még hétvégekként is, hogy azért a számlák és a rezsi is be legyen fizetve! Sajnálom, ha néha nem úgy alakultak a közös dolgaink, ahogyan azt te elképzelted, de akkor sem kellene most felelőtlenül szakítanod!
- Látod! Éppen ezért a tanító apáskodásod miatt kell kiszállnom ebből a kapcsolatból! Figyelj! Szép volt, jó volt ameddig tartott, de annak már vége! Mostantól szabad ember vagy! Fogjál magadnak egy másik csajt, aki vevő erre a sok süket dumádra! Engem pedig felejts el! - szögezte le. Aznap többet már nem is szóltak egymáshoz, mert később Laurához jöttek az enyhén sznob barátnői és elmentek egy felkapott szórakozóhelyre a belvárosban kiereszteni a gőzt.
A férfi szótlan némasággal tűrte legalább három és fél órán keresztül önsajnálatának, belső pesszimista keserűségének totális csődközeli csöndjét, amikor hevesen, kissé idegeskedve nehogy bármit is itthon felejtsem mindent gurulós, nagyméretű cipzáras, modern utazóbőröndjébe pakolt, és máris készen állt rá, hogy itthagyja, felmondja korábbi életét.
Bár kissé borsos volt a taxi, mégis rendelt egyet, és kivitette magát Ferihegyre a kettes terminál főbejáratához. A kissé idiótán viccelődő taxis még meg is lepődött a bőséges borravaló láttán, és legszívesebben felajánlotta volna további szolgálatait, de a férfi udvariasan leállította.
A menetrendszerű gép az Egyesült Királyság területére két óra múltán indult is. Tengeri, zsibongó embertömeggel kellett megbírkóznia, ami azért volt számára különösen szokatlan, hiszen eddig jóformán mindanhova barátnője kezét fogva ment, és valakire mindig számíthatott nyughatatlan életében. Ez most azonban háromszázhatvanöt fokosan teljesen megváltozott.
A stwuardess igyekezett folyamatosan műmosollyal üdvözöln mindenkit, és persze minden utast biztosítani, hogy nem lesz semmi baj, hiszen a gép biztonságos. Ám a férfinak mindig volt egy olyan vésztjósló, baljóslatú pillanata, hogy mi van, ha a gép kigyulladt, és veszettül lángolni kezd vagy egyenesen az Atlanti óceán kellős cápáktól hemzsegő vízébe zuhan, akkor aztán harminckilenc évét máris kidobhatja a kukába akárcsak a feleslegessé lett szemetet!
- Parancsol esetleg valamit kedves Uram? - kérdezte kötelezőn bájologva-vigyorogva egy roppant csinos, és gyönyörű fiatal légiutaskísérő. Olyan jó lett volna elbeszélgetni vele egy kicsit, vagy legalább megismerkedni, hátha nem kellene lemondani végérvényesen a boldogságról. Mostanság egyre inkább tört rá önmarcangolás formájában az örök kérdés: Lehet-e őt egyáltalán szeretni az összes bagatell, gyerekes hibájával együtt?
Ahogy a gép rágördült a széles, tágas kifutópályára, és hirtelen szuperszónikusan begyorsított, hogy elegendő felhajtóerővel rendelkezzen azért, hogy a szárnyakat a magasba emelje a férfi olyan görcsös rettegéssel kezdte szorítani székének karfáját, hogy kis híján belezöldültek szőrös kezei, majd amikor a gép elérte a kívánt utazási magasságot fújt egy nagy levegőt, és elhatározta, hogy megpróbál behunyt szemmel pihenni egy kicsit. Balszerencséjére egy olyan tipikusan posztmodern nomád-hippi ember ült le mellé, akiről első látásra tudható volt, hogy drogdíler, vagy bünőző. Bár nem a ruha teszi az embert!
Úgy érezte agyát megszállja a fokozatos álom és valóság közötti kitágított végtelen. Mintha egy labirintusszerű folyosón bolyongott volna egyre kétségbeesettebben, és bármelyik úton is szeretett volna elindulni mindig újabb és újabb útak, elágazások, kereszteződések nyíltak az útból.
Annyira holtfáradt volt, hogy még a levegőben elaludt két világrész között, és már csak arra lett figyelmes, hogy a gép kapitánya közölte az utasokkal, hogy nemsokára megkezdik a leszállást London egyik túlzsúfolt repterén.
Hálás volt a légiutas hölgyeknek, hogy míg fáradtan elsunyókált senki sem háborgatta álmát. Még szerencse, hogy fontosabb értékeit mind az utazóbőröndéjébe tette, hiszen fennállt a veszélye annak, hogy esetleg a hippi külsejű nomád ember megpróbálja kizsebelni, s bár senkiről sem feltételezte ezt mindenesetre alapelve lett a ,,jobb félni, mint megijedni" - alapelve.
A reptéren szerencsére várta egyik legrégibb egyetemi csoporttársa, akivel az első perctől kezdve, hogy anno megismerkedtek jóformán mindenben számíthattak a másik segítségére. Így a szállással, és egyéb dolgokat máris ki lehetett pipálni a listáról.
- Szia! Üdvözöllek Londonban! Remélem kellemesen utaztál? - kérdezte közvetlen kedvességgel miközben kétoldalról testvérien megpuszilta. Két gyerekes anyukaként hihetetlenül bombázó teste volt, amit nem csupán edzésekkel, és mértékletes étrenndel ért el, sokkal inkább egyfajta önmagával szemben támasztott elvárással, hogy egy csinos nő igenis adjon magára minden szinten. A férfi kicsit mindig önbizalomhiánnyal, és komplexusokkal érzett akárhányszor ,,tökéletes testű" emberekkel találkozott.
- Szervusz! Fantasztikusan gyönyörűséges vagy! A gyerkőcök hogy vannak? - kérdezett vissza. Jól esett neki a szeretteljes, szívélyes fogadás.
- Jaj ne is mondd! Két igazi bajkeverő rosszcsont, de az anyaság minden percét élvezem még akkor is, ha leszakad a lábam! És veled mi a helyzet, mesél csak? - itt áll nem messze az autóm! Gyere elviszlek! Olcsóbb, mint a taxi! - azzal máris húzni akarta a szemlátomást nehéz utazóbőröndöt, de a férfi nem hagyta, hogy a nő cipekedjen.
- Látom te semmit se változtál! Még mindig igazi úriember vagy, aki tudja mit akarnak a nők! - kellemesen elpirult, és nem is volt ebben semmi szégyellnivaló.
Miközben a csinos nő csikorgó kerekekkel kikanyarodott a közúti forgalomba a férfit mindig lenyűgözte, hogy a szigetországban balra tartás van, és hogy ez az itt élőknek egyáltalán semmifajta gondot nem okoz.
- Tudom mire gondolsz? Amikor először kellett így vezetnem azt hittem nem élem túl a napot, de remekül feltaláltam magam! - balra kanyarodott, egy kisebbfajta városnézés miatt, hogy megmutassa a férfinak a várost, ahol majd boldogulnia kell. - Úgy hallottam, hogy volt egy barátnőd! Mi újság van veletek?
- Nemrég szakított velem... - vallotta be nagyadag szégyen és szomorúságérzettel.
- Jaj kedves barátom! Nagyon sajnálom, pedig ha valaki, akkor te igazán nem ezt érdemelted volna! De hát hogy történhetett?!
- Szerintem az utóbbi években ő sem tudta, hogy mit akar, végül közölte, hogy lefeküdt Tibivel! Nagyon felzaklató volt ez az egész hercehurca!
- Annyira sajnálom! Tényleg, őszintén. Akkor gondolom ez a külföldi utazás egyfajta felejtés is! Igaz?!
- Az igazság az, hogy szeretnék munkát és egyebet vállalni, mert úgy éreztem odahaza megfulladok! Egyszerűen azt tapasztaltam, hogy senki sem akar olyan munkát adni, amiből rendesen meg lehetne élni, úgy hogy az ember bele ne szakadjon! És akkor a számlákról, meg a rezsiről már ne is beszéljünk!
- Igen, ezt tökéletesen megértem! Én is azért jöttem ki a férjemmel, mert odahaza nehéz lett volna mindent egyfizetésből állni, és szerencsésen berendezkedtünk itt! A többi csoporttársunkról nem hallottál semmit?
- A legtöbben férjhez mentek, és valakinek már három gyereke is van! Én mindig azt érzem, hogy a leghátsó sorban kullogok, és egyáltalán nem tudok talpraesetten boldogulni! Már, ha érted ezt?
- Hát persze! Megértem!
Egy takaros, kis téglaszínű ház előtt parkolt le a csinos nő, melyhez kisebb kert, és játszótér is tartozott. London az ilyesmi ritkságnak számít.
- Hát itt lakunk mi kedves barátom!
- Figyelj csak! Kérlek hagyd hogy én nyissam ki előtted az ajtót! - kérte.
A nő nőiességének kellemesen hízelgett, hogy egy talpig úriember ennyire ad a formaságokra.
- Oh! Lekötelezel! Mindig mondtam, hogy igazi lovag vagy! - hagyta, hogy a férfi kinyissa előtte az autó ajtaját és kisegítse onnét.
- Na? Mit szólsz a házhoz? Príma kis családi fészek nem igaz?
- De nagyon is! Fantasztikus! Gratulálok!
Mindketten bementek a házba! A gyerekek reggel elvitte az apjuk az oviba úgyhogy még jó ideig zavartalanul kibeszélgethették a fontosabb dolgokat.
- Kérsz esetleg egy kávét, üdítőt, vagy valamit?
- Köszönöm! Talán egy kis tejeskávét, ha van!
- Hát persze! Azonnal! - a csinos nő máris kiment az amerikai típusú, tágas, tálalópultos konyhába és készített egy kis tejeskávét. Precízitását dicsérte, hogy még zsíros tejszínt is kevert a kávéba, és a tetejét megszórta kakaóporral, majd visszatért az étkezősarokba, ahova eredetileg letelepedtek.
- Nagyon köszönöm! - máris belekortyolt, mert úgy érezte az enyhe koffein némileg bátorságot, és lélekerőt ad neki a folytatáshoz.
- Szívesen! Ugye írsz még ezt-azt? - kérdezte titokzatosan, mint aki sejt, vagy tud valamit.
- Ami azt illeti azt csináltam egész életemben!
- Ez nagyon jól hangzik, csakmert van egy-két ismerősöm, aki hátha tudna segíteni neked abban, hogy az írásaid nyomdafestéket kaphassanak! - hamiskásan elmosolyodott, mert őszinte barátján mindenképp segíteni szeretett volna.
A férfi szívéről mintha mázsányi, súlyos kő gördültek volna le egymás után a tonnányi súlyok, amelyeket egész életén át cipelt. Vére valahára! Most majd egyenesbe jöhet az élete, és remélhetőleg még pénzt is sikerül keresnie!
- Nem is tudod milyen sokat segítettél! Igazán nagyra értékelem! - most olyan lett, mint egy csintalan, játékos gyerek, akik valósággal repes, ujjong leírhatatlan örömében, hogy végre valami sikerült szánalmas életében.
- Ne rohanjunk azért előre annyira! Csupán adtam egy igen csekély előleget, kezdőlökést! Még hosszú munka vár rád, de annyit előre mondhatok, hogy ismervén a hozzáállásodat itt nem lesz nehéz boldogulni, és meglásd egy héten belül máris megkedvelnek majd, és sokan lesznek, akik önzetlenül is segíteni fognak! Addig is itt fogsz lakni, és remélem megszereted a főztömet, de akár majd a saját fizetésedből is vehetsz magadnak olyan kaját, amit csak megkívánsz.
Hirtelen új értelmet nyert a fizetés szó, és az ezzel járó különleges kiváltság. Végre nem hitegetik az embert. Nem fogadkoznak, nem ígérgetnek, és nem hazudoznak össze-vissza mint számos castingon, vagy állásinterjúk többségén.
- Ez fantasztikusan jól hangzik! - lelkendezett, és végre úgy érezhette képes önbizalommal tekinteni a bizonytalan jövő felé.
- O.K. Én is nagyon örülök, de most hozzá kell látni a kajának, mert a srácok bármelyik percben itthon lehetnek, és jócskán elszaladt az idő! - azzal máris kivett a nagyméretű hűtőből egy nagyadag húsdarabot, betette a kifagyasztóba és együtt elkészítették az ebédrevalót.

ISMERETLEN LEHETŐSÉG

Balonkabátos, micisapkás, idős aggastyán szinte alig tudott átvágni a bolhacirkuszra emlékeztető embertömegen a Vigadó-térhez közel, ahol a Könyvhét alkalmából számos könyvkiadó sátort álítottak fel a jeles nap tiszteletére.
A COVID miatt egyébként is úgy viselkedett a legtöbb kíváncsisodni kész ember, mintha alapból mindenki gyanús idegen lenne, akik csak megjelentek itt. A kellemesen balzsamos nyári nap ikrásodott, mézédes gazdag fényeivel sziurpossá változtatta nem csupán a kánikulában tobzódó levegőt, de még a fák smaragdszín pikkelyleveleit is.
Az öreg aggastyán kicsit sántított. Látszódott, hogy kínzó erőfeszítésébe kerül egyik elgémberedett lábát a másik után vonszolnia, de ha már egyszer elhatározta magát, hogy konkrét céllal látogatott ki a könyvhétre hát akkor nem most fog visszafordulni. Sebzett, hontalan lelkében egymással viaskodtak az ész és a szív érvei. Míg szíve azt felelte, hogy határozottan, és talpraesetten vágjon bele eltervezett gondolataiba, addig folyamatosan gondolkodó esze inkább arra intette volna, hogy nézzen szembe a reális tényekkel, elvégre már jócskán elmúlt hetven is és ilyen korban az emberek többsége nem szokott könnyelműen tervezni, sokkal inkább igyekszik még menteni a menthetőt és felkészülni precíz alaposság mellett az elmúlásra.
,,A legfontosabb dolog, hogy mi legyen a kézirataimmal?" - ütött szöget a fejében a felismerés, mely gyakorlatilag egész felnőtt életében kínozta. Imádott, és rajongásig szeretett feleségét nem rég temette el, és bár kölcsönösen megígérték a másik számára, hogy - attól függően, hogy ki hagyja itt előbb a földi világot -, később megpróbálnak teljesjogú életet élni. Ám az öreg aggastyán érezte azt, hogyha nincsen közel és távol senki emberfia, akinek felolvashatná a kéziratait akkor mi értelme lehet még az egésznek?!
Igyekezett sietősebbre venni döcögő lépéseit, és megszaporázni iramát, és bár nem volt elkésve, hiszen még csak reggel fél kilenc lehetett, mégis a hömpölygő sokadalmat lesve nem bánta meg, hogy ilyen korán érkezett.
,,Az is lehet, hogy nem lesznek ott! Elvégre még nagyon korán van!" - állapította meg magában. S ment tovább miközben éles, kutató szemével méregetni, kategórizálni kezdte a körötte lévő embereket. ,,Kiben bízhat manapság az ember, amikor a pénz, és az anyagi javak kis híján mindenkit tönkre tesznek? Szinte senkiben sem!" - szőtte tovább bölcs gondolatait.
Egyszerre csak előtte volt egy hófehér sátoros pavilon, ahol a legfrissebb kötetek mellett új, ismeretlen szerzők könyveit is forgalmazták. ,,Nocsak! Mi kell hozzá, hogy az Anonymusoknak is adjanak egy lehetőséget?" - kérdezte meg önmagát.
- Jó reggelt kedves Uram! - köszönt rá jó hangosan egy szimpatikus, huszas éveiben járó, egyetemista kinézetű hölgy, akiről első pillantásra az ember nem mondta volna meg, hogy irodalmi szerkesztősegéd.
- Jónapot kívánok! - válaszolta mély, kissé rekedtes, dörmögő hangon. Bárcsak megtanult volna mosolyogni, ahogy sokszor a felesége is kérte tőle, de ez is - mint oly sok minden -, szervesen kimaradt az életéből.
- Ö... segíthetek bármiben? - kérdezte kedves közvetlenség mellett, és szinte már-már elragadtatott csodálattal figyelte az idős ember minden aprócska mozdulatát. Kezdve azzal, ahogy egy-egy kötet közt horihorgas, májfoltos, göcsörtös ujjával sillabizál, és vállogat, majd később óvatosan, mintha rejtélyes, felbecsülhetetlen kincset dédelgetne keze. Látszott, hogy vérbeli szakértő lehet az idős ember, aki bármilyen újdonságot is mutassanak, ajánljanak neki nem hátrál meg az újdonságoktól.
- Érdeklődni szeretnék, hogy az Önök vállalkozásának a tulajdonosnője itt lesz-e a mai napon, vagy nem?! - megfontolt, már-már túlzásba vitt határozottsággal kérdezte ezt, mint aki egyenesen követel, és nem kérdez. Farkasszemezve nézett szembe az ifjú hölggyel, aki gombócként nyelte le a torkát fenyegető félelemérzetet.
- Á! Értem! - esett le a kő a szívéről, és egyúttal a megkönnyebbülés. - Edina nemsokára itt lesz! Ha szeretné itt nyugodtan megvárhatja! Adhatok esetleg egy kávét, üdítőt, valami egyebet...? - túlzott udvariasága, közvetlensége feltűnt az öregnek, és kissé gyanússá is tette. Mégis jólesett az aggastyánnak, hogy vannak azért a mai napság is rendesen viselkedő fiatalok.
- Köszönöm szépen! Akkor... inkább várok! - közölte egyhangún, kimérten, és mint valami katona mustrálgatva a könyvek gerincét máris járkálni kezdett a sorok között.
Már jócskán elmúlt tíz óra is, amikor a semmiből megérkezett a könyves vállalkozás üzletasszonya. Napszemüveget, stílusos, könnyed nyári ruhát viselt, mely egyszerre sikessé, sikeressé és elegánsá tette. Hivalkodásról szó se volt.
Odalépett a pavilonhoz, és máris szóba elegyedett a munkatársaival közöttük a fiatal egyetemista kinézetű hölggyel, akivel nem sokkal ezelőtt beszédbe elegyedett az aggastyán.
Néhány pillanat múltán a stílusos, csinos üzletasszony odalépett az aggastyánhoz, és bemutatkozott:
- Üdvözlöm Szántódi Edina vagyok! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Elnézését kell kérnem, hogy gondot okozok! Kéziratokat és egyéb szövegeket hoztam! - jelentette ki, és jelentőségteljesen, akár a cinkosok félszegen biccentett a hóna alatt ki tudja mióta szorongatott jócskán kitömött, kopottas aktaskájára.
- Oh! Ez nagyon érdekes! Mit szeretne? - újabb értelmetlen kérdés, elvégre ha már az embernél kéziratok lapulnak akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy rendeltetésszerű célja is van velük. - Megszabad nézni?
Az aggastyán már készült rá, hogy fáradtságos fáradékonyságával előhalássza aktatáskájából a kupacsszerű kéziratok, gépelt szövegek halmait, amikor az üzletasszonynak ötlete támadt.
- Várjon egy percet! Talán foglaljunk helyett a sátor mögötti árnyékos részen! Így kényelmesebben tárgyalhatunk! - a ,,tárgyalhatunk" máris szöget ütött az öregember fejében, mert elgondolkozott.
Az aggastyán engedelmesen követte a fiatal üzletasszonyt, akivel - miután nem ismerte -, természetes dolognak tartotta, hogy fenntartásai vannak vele szemben.
- Tessék! Foglaljon helyet! - várt egy pár percig, de amikor rájött arra, hogy az öregember igazi úriember, aki a hölgy után ül csak le gyorsan leült.
Az aggastyán nehezen mozgott, de lassacskán, fokozatosan leült, és már bontotta is ki a gondosan megszerkeszett kéziratainak egész stócszerű tömegeit, és rakta a kíváncsi üzletasszony elé, aki máris mohó intellektuális érdeklődéssel olvasgatni kezdte.
- Fantasztikus ez az egész! - lelkendezett. - Ilyenkor azt érzem, hogy ténylegesen van értelme a munkámnak, és a vállalkozásomnak! - vallotta be őszintén. - Megenged egy kérdést?
- Tessék parancsolni!
- Miért nem pályázott, vagy miért nem mutatta meg ezeket a fontos írásait néhány kiadónak? Egész biztosan szóba álltak volna Önnel! Bár a mostani piaci helyzetben az ember elgondolkozik mit lenne érdemes kiadnia! - vallotta be önmagának.
- Sok kiadót megjártam, és igyekeztem mindegyikkel emailezni, de szóra se méltattak mondván: egy idős, kiégett emberre sehol sincsen szükség! Az igazság az, hogy megutáltam az egészet, és bele is fáradtam, hogy főnököknek gazsuláljak! - annyira szívhezsoló, bölcs, komoly volt az aggastyán minden kiejtett szava, hogy az üzletasszony akár évekig is elhallgatta volna. Az idős nagyapjára emlékeztette az író.
- Hát igen! Őszintén megértem! Állapodjunk meg annyiban, hogy ezeket a fontos írásokat a szerkesztőcsapatomnak átadom, ő átnézik, és amit meglehet belőlük menteni, ki lehet adni azt megcsinálják! Természetesen írásos szerződést is kötünk a dologról, hogy félreértéseknek elejét vegyük! Így megfelelő lesz Önnek?
Az öregember töprengett, gondolkozott egy darabig. Látszott, hogy minden aprócska szófoszlányt erősen megakar emészteni, majd kicsit bizalmasan közelebb hajolt, és közölte:
- Még számos kéziratom van az asztalfiókomban, és jó volna azok sorsát is eldönteni! - kérsésszerű felszólításnak hangzott, amiből a fiatal üzletasszony rögtön levonhatta a lényeget. Miszerint ez az igen-igen kivételes, és rendkívül különleges ember nyomot szándékozik hagyni ezen a világon, míg az ún. többség csupán csak lézeng.
- Semmi akadálya kedves Uram! Nemcsak engem, de úgy hiszem az egész kortárs kultúrát megtiszteli.
Elüldögéltek még egy darabon a kellemes hűs levegőt, és árnyékot adó fák árnyékában, majd már másnap az idős ember felkereste az üzletasszony által megadott vállalkozás címét, ahol aláírták a szerződéseket, és az író még további bőséges kéziratkötegekkel is szolgált arra az esetre, hogy legyen miből válogatni az adott szintén huszévesekből álló szerkesztőcsapatnak.
A fiatal szerkesztők munkáját, és szakmai hozzáállását dicséri, hogy alig egy hét leforgása alatt szabályosan három-négy könyvet jelentettek meg az eddig az idők ismeretlen homályában elfeledettnek gondolt aggastyán írótól, aki váratlanul betegeskedni kezdett, és meglehetősen leromlott állapotban volt már, mikor jött a telefon, hogy már majdnem minden könyvesboltban, és internetes könyvkereskedésben elérhetőek a könyvei.
Az író nagy könnyebbséget érzett, mint aki már mindent sikeresen elrendezett, majd egyik nap olvasás közben egyszer csak váratlanul hátrahanyatlott a feje, lehunyta szemét, mintha egy megváltó álomba merülne, és örökre elaludt hangtalanul, fájdalommentesen.

MÉLTATLAN ÁRULÁS

Most méltatlan hóhér-hurkot
dobnak rám a keserédes percek is.
Keserű ösztöneim,
akár a mindenttudó szavak
lemarják a legtöbb gazemberről
a felszínes, méla külcsínt,
tűntető parvenü sznobságot.

Emlékek hűségesen őrlik múltamat.
Most bennem épülnek, terjeszkednek.
Ugan maradhat-e bárki is,
ki babusgatón, megértőn
végighallgatta volna elhagyott
szívem gyermek-lelkű sírámait?!

Magamon érzem telhetetlen
gyilkoló Idők bilincs-szorításait.
Hányódom, akár a kóbor,
gazdátlan öleb,
mikor magamon érzek egy folyvást
figyelő, céda Egy-szemet.
Mely törvény írhatná azt elő,
hogyha a magzati, védett ős-létből
bizton kikerültem miként s hogyan
maradhatnék még életben

Idők szándékosan
elcsökevényesedett rostáján?!
- Nem vagyok annyira tétova,
átkozott vagy szerencsétlen
mint az önmaguk életét
keservesen cipelők tábora.

Bolyhos menedék-otthonokat
szerettem volna látni mindig,
hol igazi, meghitt,
összetartó közösség leend
s mindenütt feltétlen szeretet uralkodik.

Már nem tartozom
hűségnyilatkozattal senkinek!
Semlegesen szükséges,
mint bújdosó haramia,
hogy meglapulhassak a világban.
Napjaim csikorgó fogaskerekein
így is rafináltabb a rozsdás zár.
Vajon megmaradhatok-e még
itt a földön addig,
míg másik felem is társra talál?!
- Sorsomba zártan,
mint magára hagyott,
hitegetett árnyék - lopakodva
vonulok napról-napra!

S míg egyesek dúvad-mód ártatlan
örömöket üldözik én békés tengerparti házról,
gondoskodó Angyalról ábrándozok.
Tudhatom: ha közelít
majd meglegyint az öregség
mely biztosan nem vereget barátként vállon.
Nehéz, kicsorbult bűntudat
mardos egészen halálig.
Visszaperelném - ha tehetném -,
a halhatatlan percet,
mikor minden Egy volt
s nem történhetett
méltatlan hazug árulás!

TÉTOVA SZERELEM

Az egész egy diákszövetségszerű esküvéssel kezdődött, melyben a két kamaszlány örök hűséggel megfogadta, hogy mindig a legjobb barátnők lesznek, és ezt senki meg nem változtathatja.
- Esküdjünk meg! - jelentette ki Kriszti.
- Rendben, de ugye nem kötelező, hogy vér is folyon! Ki nem állhatom a vért! - válaszolta kissé idegeskedve Viki.
- Ugye már! Ne bomolj! Felnőtt, intelligens, koraérett csajok vagyunk! Mit kell úgy majrézni?! - azzal Kriszti ünnepélyes keretek között a magasba emelte azt a finom, hosszúnyakú kristályból készített, elegáns pezsgőspoharat, melyet a szülei szoktak kivételes ünnepi alkalmakkor használni, és most rajtuk volt a sor, hogy ugyanígy cselekedjenek. Még vett is egy kisebb pezsgőt a nagy alkalomra; elvégre már majdnem mindketten felnőtt koruak voltak, tehát gondolhatták: egy kis alkohol csak még jobban beléjük önti a bátorságot.
- Akkor tehát igyunk miránk, és arra, hogy örök időkre a legjobb barátnők leszünk még akkor is, amikor már elértük a negyedik X-et, és mindketten sokgyerekes családanyákká vedlünk át, akik folyton szitkozódnak, vagy éppen panaszkodnak! - azzal máris nagyot kortyolt a pezsgő kissé kesernyés, fanyar, buborékos nedüjébe, míg barátnője szintén így tett. Már nem is zavarta őket, hogy átmenetileg egy kissé becsíptek, és spiccesek lettek mindketten elvégre szüleik minden esetben késő estig dolgoztak, és addig azért csak kimegy a bódító alkohol intenzív, és megkerülhetetlen hatása.
- Tudod tetszik nekem az a srác a másik osztályból! Annyira csúcsszuper teste, és vadító segge van! - bukott ki Vikiből, ami már egy ideje kikivánkozott belőle.
- Hát ami engem illett én pedig Robiba vagyok totál belezúgva, de azt sem tudjam, hogy hogyan mondhatnám el neki, mert olyan kis esetlen, meg szerencsétlen! De megtalálom a modját, hisz ismerhetsz! - meg egy nagy kortyot húzott a pezsgőspoharából.
- Ez az! Felnőttek és független csajok vagyunk! Nekünk ne parancsoljon senki emberfia! - Viki egy hatalmasat böffentett, mert kis pisze orrocskájában megrekedtek időközben az üdítő bukorékok.
Az érettségi bankett után azonban a két barátnő már csak nagyon ritkán láthatta egymást, hiszen Kriszti Államigazgatásira ment, míg Viki szintén valamelyik neves egyetemen kötött ki. Ha volt is egy-egy felszabadított, látszólagos hétvégéjük, amikor jó lett volna marhulva összeröffenni kicsit mindketten úgy gondolták, hogy azt meghagyják saját magukra mintegy tartós pihenési napnak - elvégre Hétfőn már teljes gőzerővel vagy zárthelyiket kellett írniuk, vagy egy-egy kellemetlen, de szükséges vizsgára felkészülniük. Aztán végre valahára eljött a karácsony, amikor kicsit mindketten lazíthatnak, és máris megbeszéltek egy találkozót egy kis kávézóba a Wesselényi utca sarkán.
Kriszti ért oda elsőnek, pedig még így is tömegnyomor uralkodott az egész városban, amint esett egy pár centis hó. Kötött, jó meleg bolytos sapkájával, és méretes hosszú sáljával a hippi kultúra utolsó képviselőjének tűnt a legtöbb ember szemében, és jó volt, hogy a kutya se figyelt rá. Később alig fél órán belől betoppant Viki méghozzá nagy, hordóméretű pocakkal.
- Azt a mindenit! Mi újság van kismami? - kérdezte jócskán meglepetten barátnéját, és valószínűleg ennél nagyobb meglepetésre ő sem volt felkészülve.
- Szia csajszi! - borult kissé örömkönnyektől meghatottan, és szipogva nyakába, hiszen már több mint tíz éve hogy utolszor találkoztak.
- Látom drága barátném te aztán nem vesztegetted a drága időt! Megsimogathatom a pocakod? - kérdezte meghatottan, és segített helyet foglalni, ami így a hatodik hónap végén kissé bajos vállalkozásnak bizonyult.
- Hát persze! Micsoda kérdés! Arra gondoltam, hogy megkérdezlek szeretnél-e nagynéni vagy keresztanyuka lenni? - hangjában tétova, kételkedő remegés csendült fel, mint aki évek óta nem látott valakit, és most titkon fél attól, hogy a másik esetleg látni sem akarja.
- Micsoda kérdés! Nagyon szívesen csajszi! Amit csak akarsz! És ki a szerencsés vadkan, ha szabad tudnom? - kacsintott cserfes huncutsággal.
- Hát kérlek... az úgy volt - itt melegség tört rá, és gyorsan levetette téli holmijait, amik szkafanderszerűen bugyolálták be szépen kigömbölyödött testét. - Az egyetemen megismertem egy fantasztikus embert, és egyszerűen azt éreztem vele kapcsolatosan, hogy egész egyszerűen szükségem van rá, és kell nekem! Így randizni, talizni kezdtünk és tessék itt az eredmény! - simogatta meg boldog örömmel pocakját.
- Ez igen! Őszintén gratulálok! - csillogó szemekkel jegyezte meg.
- És veled mi van? Hogy tetszik az egyetem! Még mindig ügyvéd szeretnél lenni?
- Ne is mondd! Rohadtul unalmas, és száraz nem csak a romai, de az alkotmányos jog, és a paragrafusok is! De hát muszáj megcsinálni, mert nem akarok keresztfélévezni! Így is van egy-két rosszszemű pióca, akiknél kihúztam a gyufát!
- Ismervén mindig neked volt igazad és nem hagytad magad igaz?! - nézett rá Viki cinkosan.
- Igenis! Szerintem fontos, hogy az ember kiálljon a saját maga meggyőződései mellett, mégha ebbe beledöglik is! A multkor is egész biztosan azért kaptam hármas alát, mert kifejtettem a véleményemet bizonyos jogi ügyekkel kapcsolatban! És neked hogy megy a szekér?
- Hú! Hát most jó volna elindítani valami közös vállalkozásfélét a párommal, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Szerencsénkre mindkettőnk nagyszülei, és szülei is hihetetlenül sokat segítenek a háztartástól kezdve mindenben úgyhogy alig várjuk, hogy megszülessen a pici, és máris elkezdünk tervezgetni és projecteket gyártani! Még azon is morfondírozom, hogy jó volna egy könyvet írni, vagy kimenni kicsit külföldre valami kulturális tanulmányútra vagy valami ilyesmi! - hirtelen valósággal ömleni kezdett belőle a szó. Mint aki mindent egyszerre és azonnal hömpölygő szóáradattal akar kimondani.
- Hékás! Ácsi! Ezek aztán a tervek! Hú, de irigyellek csajszi! Ha nekem ennyire sok tervem volna, és távlatokba tudnék gondolkodni akkor én is szívesen kimennék külföldre, mert sokszor úgy érezem, hogy itt megfulladok!
- Mi történt? - szorította meg a kezét, mert érezte, hogy valami nincs rendjén.
- Szakított velem a vadbarom pasim! Csak ennyi! - legyintett könnyedén, semmitmondón a levegőbe, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Annyira sajnálom, őszintén!
- Á! Megcsalt azzal a rüfkével a Sziget fesztiválról! Én voltam a hülye, hogy nem vettem észre az árulkodó jeleket! De szerencsére megtörtént a dolog, és most végiggondolva azt mondom: szerencse, hogy így alakult, mert jó lett volna a család és a gyerek!
- Jaj csajszi! Hát persze! Még előtted áll az élet! Nem szabad most kiszállnod! Micsoda dolog ez?!
- Azon gondolkodtam, hogyha megkeresném Robit vajon mit szólna?
- Már mint a gimire gondolsz?
- Igen, pontosan! Szerinted? - kíváncsian, kérdőn nézett rá.
- Nem akarlak kiábrándítani, de mi van, ha Robinak felesége és gyerekei vannak?!
- Erre is gondoltam! Felmentem a Facebook-ra és megnéztem a profilját! Egy deka barátnőt, se gyerekeket nem láttam! Ehhez mit szólsz?
- Ez még nem jelent semmit! Lehet, hogy kínosan szeretné óvni a magánéletét! És ha jár valakivel?
- Figyelj! Nagyon szeretnék adni magamnak egy második esélyt a boldogságra! Ha elküld a fenébe, vagy nem áll szóba velem akkor elmegyek, és nem hall többet rólam! Megérted ezt?!
- Úgy látszik képtelen voltál őt kiverni a kis fejecskédből annyi éven át. - píritott rá huncsut, hamiskás mosollyal.
- Miért? Ez csak nem baj! Az ember ragaszkodjon bizonyos bevett szokásokhoz! Olyan édi volt abban a dinómintás pizsamában a vadászházban!
- Szerintem pedig nagyon sokan - akik nem ismerték őt -, borzalmasan szemétládán és kegyetlenül bántak vele! Én soszor lelkiismeret-furdalást érzek amiatt, hogy ennyi mindent el kellett viselnie.
- Emlékszel még hogy odavolt szegénykém a szalagavató miatt! Talán, ha akkor szóltam volna a szemétkedő ofőnek, hogy ne űzzön gúnyt belőle! - hirtelen marcangoló bűntudatot érzett. Mintha valaki fojtogatná kiszáradt torkát.
- Ugyan már! Egyikünk se csinálhatott volna semmit! Az a szociopata ribi így is, úgy is elintézte volna. Később persze a banketten történtekre tényleg jó lett volna valami... provokatív válaszreakció.
Kriszti elgondolkodott egy pillanatra.
- Akkor hát? Most mik a terveid?
- Fogalmam sincs! Miért te mit tervezel?
- Arra gondoltam, persze csak ha tényleg nincs ellenedre...
- ...hogy mi lenne, ha elkísérnélek a gimis osztálytársunk lakására, hogy megvalld neki, még mindig szereted? - mintha kitalálták volna egymás gondolatait.
- Hékás! Telepátiáról, és mentalizmusról egyelőre nem volt szó! De nagyon köszi! Tudod mit? Én fizetek! - azzal máris szólt a pincérnek, majd mindketten távoztak.
- Oh! El is felejtettem szólni, hogy kocsival jöttem! - Kriszti kedvesen legjobb barátnőjébe karolt, és elsétált vele a Wesselényi utca végénél álló autójához.
- Nem csalódtam benned! Te mindig tudsz meglepetéseket okozni! - nézett végig a tetszetős autón.
- Hát... jutányos áron jutottam a kicsikéhez! - gyöngéden végigsimogatta az autója tetejét, mint aki babusgat egy csecsemőt. - Na, ugorj csak be! - azzal kinyitotta az ajtót, majd óvatosan igyekezett besegíteni a gyönyörűséges kismamát.
- Szerinted otthon lesz a Robi?
- A dolog két esélyes, de azt mondom muszáj megpróbálni. - Azzal csikorgó kerékkel kivágódtak a forgalomba, és percek alatt ott voltak Robi szüleinek társasházi lakásánál.
- Hármat csöngetek. Várunk tizenöt percet aztán lelépünk! Okés?! - nézett kétségbeesetten barátnőjére Kriszti.
- Te nem vagy észnél csajszi! Nehogy nekem most akarj berezelni, vagy meghátrálni! Állni fogjuk tökös csajokként a sarat! - azzal hármat csöngetett a csengőn és mindketten várták, hogy vajon mi lesz?
Pontosan a tizenötödik percnél egy másodperccel sem előbb a sors különleges kegyelme folytán egy sportos testalkatú, háromnapos borostás, kissé álmos, kómás férfi nyitott ajtót.
- Igen... jó napot a kedves hölgyeknek! Mit szeretnétek? - kérdezte előbb az egyikre, majd a másikra nézett, mint aki még sosem látta a két nőt soha azelőtt.
- Hé Robikám! Édes kicsi szívem! Hát már meg sem ismersz minket? - csodálkozott kekeckedő hangnemben Kriszti, és alig várta, hogy a nyakába borulhasson, és persze össze-vissza csókolhassa rég nem látott barátját.
- Viki vagyok, ha még emlékszel, és most - amint magad is láthatod -, kismamai örömökkel terhes. - Ő kétoldalon arcon puszilta, bár nem vallotta be, hogy kiadósan szúrkálja arcát a háromnapos borosta.
- Ó! Vagy úgy! - Robi arca szinte azonnal kitisztult, és világosan kezdett gondolkodni. - De hát mi járatban? Bejöttök? Esetleg egy kávét, vagy üdítőt? - máris elállt a bejárati ajtóból, hogy helyet adjon.
Előbb Viki lépett be a hangulatos, tipikusan agglegényeknek berendezett lakásba, majd pirulva, megszeppenten Kriszti.
- Milyen szép kis lakás! Olyan... otthonos! - jegyezte meg Viki aki máris mustrálni kezdte mgában, hogy az ingatlanpiacon megközelítően mennyit kóstálhat egy effajta lakás.
- Tényleg szép! - sütötte le csillogó őzikeszemeit Kriszti, aki feszélyezve érezte magát, hiszen mindannyiszor erősen megdobbant szíve, amint Robi csak ránézett.
- Hát... nagyon köszönöm! Igazából a szüleimé volt, de sajnos őket korán elvesztettem... - hangja szomorkássá vált, és most Kriszti legszívesebben magához húzta volna, hogy megölelje és őszintén megvigasztalja.
- Őszinte részvétem! - bukott ki Vikiből, később Krisztiből is.
- És hogy éldegélsz mostanság? Van feleség, gyerkőc vagy bármi egyéb? - kíváncsian szeretett volna belelátni a férfi lelkébe, ám Robi pontosan tudta, hogy miben sántikál Viki ezért gondosan ügyelt rá mint mondhat el, és mit nem!
- Hát... mondjuk azt volt egy bizonyos valaki az életemben, de a polgári esküvőn faképnél hagyott...
- A rohadék csaj! - bukott ki Vikiből.
- Drágám... ez borzasztó! Őszintén sajnálom... - Krisztiből csak úgy ömleni kezdtek a szavak. Végre magához ölelhette a szeretett férfit. Érezte testének, lelkének illatát. A kisfiús tétovaságot, reménytelen romantikát, amit hajdanán nem vett komolyan, és most minden érzésével őszintén megbánt.
- Ö... hát... igen! Ez van! Nagyon kemény meló volt túljutnom ezen, de hát mit lehet csinálni? - tárta szét a karját. - Ó! Igaz is! Megkínálhatlak benneteket bármivel?
- Én elfogadok egy kis vizet, ha szabad! - jelentette ki félvállról Viki, majd azonnal lehuppant a nappaliban lévő szofára, mert úgy érezte mintha lábait betontömbökhöz kötözték volna.
- Értem! És neked Kriszta mit hozhatok? - fordult feléje.
- Egyelőre semmit! Köszönöm! Figyelj! Komolyan beszélnem kell veled!
- Persze máris! Csak egy perc! - viharzott ki a kiskonyhába egy pohár friss vizért, mire Kriszti utána szaladt.
- Hagyd a fenébe a vizet Robi! Nézz rám! Figyelj ide! Nagyon fontos vagy nekem, és sok hülyeséget csináltam mire rájöttem, hogy rendbe kell tennem az elcseszett életemet! Szeretnék a barátnőd lenne, de ha neked nem felel meg csak szólj és máris örökre kilépek az életedből! - szabályosan nekiszegezte a kérdést, és nem hagyott időt a hezitáló gondolkodásra.
- Hú! Te aztán nem kertelsz! Rögtön a közepébe vágsz!
- Tehát? Akkor? Mi a véleményed?
Robi kiengedte a vezetékes csap tartalmát a friss víz miatt, de a levegőben Kriszti gyöngéd keze valósággal mágnesként kapcsolódott össze szőrös, Enkidu-kezeivel. Mindketten megérezték a titkos, szerelmi energiákat, melyek bizsergették ösztöneiket és vágyaikat.
Kriszti gyöngéden elvette majd lerakta a tálalópultra a vizespoharat és most már csak Robi érdekelte és mindaz, mit eddigi életében hagyott veszni hagyni. Átkarolta a vállát, hozzásimult, akár egy doromboló kismacska és romantikusan megcsókolta úgy, hogy a férfi köpni-nyelni nem tudott a bódult kápulatból.
Kéz a kézben tértek vissza a nappaliba, mire Viki kicsit megszeppenten, de vigyorogva csupán annyit mondott:
- Ásó, kapa, nagykaland!

FURCSASÁGOK CSAPDÁJÁBAN

Vannak olyan emberek, akik szinte szó szerint pattanások mások seggén! Ezt a kissé provokatív, pejoratív kifejezést - mostanság egyre gyakrabban lehet hallani. Szinte már-már közszájon forog.
Ramona sok mindenbe belekóstolt mielőtt egyetemre adta volna a fejét. Állítólag megjárta a Vendéglátóipari iskolán kívül a légiutaskísérők meglehetősen tetszetős, egzotikus, modellértékű, és szexis gyorstalpalóját, ahol az átlag embernek egyetlen kérdés öt szinte azonnal szöget a fejébe:
 - Miért van az, hogy minden légiutaskísérő egzotikus modell, és olyan álomszép mennyország-mosollyal képesek adni a szépet, és balyajogva jópofizgatni az embernek, hogy egy-egy kissé depressziós, vagy rossznapos ember egyetlen szempillantás alatt a mennyországban érezheti magát? Erre a kérdésre szinte még senki sem volt képes helyes választ adni!
Ramónának tehát - persze, amennyiben igazat beszélt és nem füllentett -, már az egyetemre való bekerülésekor két állása is volt, mert állítólag az anya táppénzen tengődött, akárcsak a kissé szélsőséges felfogású apja, aki a vidéi kis községben, ahol Ramóna gyerekkorát töltötte nem volt hajlandó bagó, pitiáner pénzekért elmenni dolgozni.
Próbáltam megismerni ezt a számomra igen-igen összetett és minden ízében az újdonság és a fiatalkori felnőttséggel együttjáró lelki érettségében is engem fényévekre megelőző hölgyet, aki mind az öt éves egyetemi pályafutásunk szinte nyílt titokká lett a szememben. Dioptriás szemüveget viselt, mely komolllyá, megbízhatóvá tette arcát, és amiről a legtöbb ember hajlamos azt gondolni, hogy a szemüveges emberekben meg lehet bízni. Hosszú leginkább szőkés-barnás haját - nagy általánosságban -, szinte mindig kibontva hordta, nem lehet tudni, hogy miért. Talán jobban illett az arcformájához. S míg főként a kötött pulóvereket részesítette előnyben, addig egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy minden évszaknak megvannak a maga jellegzetességei. Nyáron hangsúlyosan, és előszeretettel szerette kiemelni nőies idomait a férfiak legnagyobb gyönyörűségére. Hogy volt-e valaha is párkapcsolata szinte sosem tudhatta senki, mintha bizalmas magánügy lenne! 
- Te figyelj csak! Mit szólnál, ha elkísérnél egy termékbemutatóra! Állítólag jó buli lesz! Volna kedved?! - bökte meg a jobb oldalamat, ha valamit igazán és nagyon szeretett volna kicsikarni.
- Jó persze! Miért is ne! - feleltem rá. Hiszen csak a holnapi kínzó, pokoli nyelvtörténet zárthelyire kellett volna magolnom egész álló éjjel kiadós literszám koffeinmennyiséggel, de hát ez már csak így megy! Nehéz az egyetemisták élete!
- Hát ez szuper! - lelkendezett és már ott volt, hogy arcon puszil azzal a kissé provokálóan tűzpiros rúzsával, melyet nem tudott, hogy vajon esztétikai célokért, vagy manipuláció gyanánt kent enyhén telt ajkaira. Kétségtelen jól állt neki, mégis kissé groteszkül, és rendhagyón festett tőle az arca. - Akkor légyszi órák után várjál meg az aulában! - kérlelt és én - szokásomhoz híven -, belementem a kissé gyerekes, manipulatív játékba.
A dolog - mint később azt megtudhattam -, arról szólt, hogy Ramóna haladéktalanul visszaszerette volna fizetni a diákhitelét, és megfelelő munkalehetőségek után kajtatott. Egyszer például a budafoki úthoz közeli mobilcéget nézte ki, és mivel ott két hétben szombaton is dolgozni kellett volna szinte rögtön ejtette a felkérést.
- Ne haragudj, de nem vagy észnél! - közöltem vele. - Fizetnek neked és akkor egy rohadt hétvégét nem vagy képes feljönni vonattal! (mert vonattal járt főleg) - tettem fel neki az eldöntendő kérdést. Mire ő bizony jócskán meghökkent, és felöltötte elkeseredett, kissé giccsesen kiábrándító, gülüszeműs, kékszemű tekintetét, mellyel mágikus erőkkel mindig hatni tudott az emberre.
- Már megbocsáss, de nekem az igenis hosszú idő, ha még készülnöm is kell az órákra! - jelentette ki, és látszott, hogy vérig sértve érezheti magát, amiért megpróbáltam észérvekkel, és a gazdasági helyzetével pedálózva hatni rá.
gyorsan felkapaszkodtunk az Astoria metrómegállóban egy metróra, mely aztán rövid villámsebességgel meg se állt velünk a Deák-térig ahol át kellett szállni a hármas metróra Kőbánya-Kispestig, onnét aztán a a harminckettes buszon volt a sor, hogy zötykölődve, döcögve elvigyen bennünket egy félig sikátorszagú, meglehetősen gyanús, és barátságtalan, félig lakatlannak tetsző gyárépülethez, mely ezüstszínű acéllemezeivel olyan volt, akár a legtöbb reptéri hangár az akciófilmeken.
- Hova a fenébe cipeltél?! - vontam kérdőre.
- Ne parázz! Talán még hálás is lehetnél, hogy kimozdítottalak a belvárosból! - méltatlankodott irónizálva.
Hát ami igaz az igaz nem szívesen kószáltam sötétedéskor a külső városban. Később pár egytemi kollegám ezt előszeretettel dorgálta a képem alá.
- Kissé parázok! - vallottam be, és bárcsak abban a percben megszoríthattam volna a kezét, hogy érezze szükségem van valakire, aki felemel, és bátorít. Ehelyett mindketten komótos léptekkel megindultunk az időközben tetszetős, márkás, és vadiúj kocsicsodák irányába. A leghajmeresztőbb autócsoda egy amerikai Hammer-típusú négykerékmeghajtású terepjárócsoda volt eredeti krómozott napfénytetővel.
- Figyelj! Őszinte leszek! - kezdtem előbb halkan, majd idegességem, fusztrációm növekedésével már egyre hangosbban darálni gépi szövegemet. - Anyuval is voltunk már ilyen helyeken! Tudod mit csinálnak? Rád akarják tukkmálni az eget is, és hogy bődületes összegekért vásároljál, míg secc perc alatt lemerítik a bankszámládat is! - vallottam be totál őszintén.
Ramóna kérdőn, hitetlenkedve, majd szemöldökráncolva nézett farkasszemet velem, majd bólintott és bement a hangyabolyszerűen zsongó, és időközben jócskán megtelt terembe, ahol máris egy szimpatikusnak mondott, feltűnően csinos üzletasszonyszerű korunkbeli hölgy üdvözölt bennünket, és aztán mindvégig mintha hipnózisban akart volna bennünket tartani - főként előszeretettel Ramónát kezdte győzködni, fixírozni, hogy mennyire szerencsés, hogy eljött ide, ahol majd megvalósíthatja minden álmát, amire valaha is álmodott.
- Ezt a sok süket, rizsa dumát! - mondtam ki hangosan. A fiatal nő észrevette hangomban az éles, cinikus nemtetszést, mert továbbra is azon volt, hogy főként Ramónát tartsa sakkban lélektani, pszichológiai, manipulatív hadviseléssel.
- A barátod kedves ember lehet, de nem hagyja magát egykönnyen! - jegyezte meg éllel a hangjában, melynek következtében lelkem azonnal leleplződött ez a számító, kétszínű kis hárpia. Fogtam az őszies kabátom, mert azért az idő időközben jócskán lehűlt, és az ilyesmivel mégiscsak nem szabad tréfálni, és már éppen kezdtem volna felállni, amikor Ramóna hirtelen megragadta kezemet, és kérdőre vont:
- Azt hittem te is kíváncsi leszel az előadásra!
- Bocs, de jó párszor hallgattam már ehhez hasonló tetszetős, álszent szónoklatokat, ahol csak kerülgetik a forró kását, de valójában az emberek pofájába hazudnak! - az utolsó mondatot szándékosan hangsúllyal, és jó hangosan mondtam ki, amitől a fiatal, roppant csinos nő máris úgy meredt rám, mint aki ott helyben legszívesen megfojtana egy kis kanálka vízben.
- A barátod valószínűleg téved! - állapította meg, mintha ezzel is tartós befolyása alatt tarthatná Ramónát. - Szerintem te okos, talpraesett, felnőtt nő vagy, aki mindig tudja mit akar! - szinte rőszakosan tette rá kezét Ramóna karjára, akár egy satu, vagy harapófógó, hogy még véletlenül se legyen képes mozogni.
- Igen! Kedves hölgyem! Ez teljes mértékben igaz! Ha lenne kedves elereszteni a karomat hálás lennék! - azzal Ramóna - szerencséses -, átlátott a szitán, lehullt szemeiről a hályog, és megindult a hátam mögött. Bevallom kisebb büszkeséget is éreztem, hogy nem volt semmi komolyabb balhés összetűzés és simán megúszhattuk ezt a dolgot.
- Hé várj már meg hékás! Úgy megindultál, akár a kilőtt puskagolyó! Mi bajod van?! - kérdezte utánam loholva, mire sikerült visszafognom magam és lassítani lépteimet.
- Ne haragudj, de totálisan felidegesítettem magam! Rahedli sok agyament ember, aki agymosottan megvan győződve arról, hogy elfogják érni az amerikai álmot, és pénz nélkül is tudnak pénzt keresni! Szánalmas és nevetséges az egész! - mondtam ki tisztán, nyíltan.
- Rendben! Igazad lehet, de akkor sem értem, hogy miért nem hallgattuk végig az előadást? - nézett rám tanácstalan kíváncsisággal.
- Rami! Te tényleg nem érted, hogy mire akartak ezek az eszementek rávenni?! - kérdeztem még mindig idegesen, és dühösen.
- Figyelj! De igenis értem! De...
- Akkor mi...? - szegeztem neki a kérdést. Most hogy harapófogóban érezte magát mintha meghunyászkodott volna és kisebbre ment volna össze. Olyan szürke kisegér lett, ami már a macska érkezése előtt jóval elmenekül a lyukba. Kicsit visszavettem a temperamentumomból, és megpróbáltam lehiggadni: - Nézd csak! Sajnálom, ha neked nem tetszett és bocsánatot kérek a viselkedésem miatt, de hidd el én is voltam már ilyen helyen, és jobb, hogy nem hallgattad végig! - lezártnak tekintettem a vitát aztán együtt visszamentünk a Kőbánya-Kispest metróállomásra, és felszálltunk az induló szerelvényre.
Másnap mintha váratlanul hirtelen előléptettek volna ügyeletes szuperhőssé, vagy űrmutánssá, mert váratlanul annyian kezdtek zsibongani, nyüzsőgni a padomnál, ahol épp sikerült helyet kapnom, mintha legalább is híres szupersztár lennék, vagy zenész, aki elismert. Bezzeg azonnal feltűnt akkori egyetemista szerelmem, akibe halálosan belevoltam zúgva és a legapróbb részletekig szabályosan kivallatott, hogy mi történt az aktuális termékbemutatón, meg hogy hogy voltam ennyire talpraesett és bátor stb.
Ha egy picivel tán több sütnivalóm lett volna szenvedélyesen megcsókoltam volna ezt a földistennő bombázót, aki tőlem alig fél centire álldogált és tétova őzikének látszott, akit meg kell védeni az erdő veszedelmes lakóitól. Később Ramónának váratlanul vakbélgyulladása lett és a kórházba kellett mennie, hova persze mindannyian elkísértük, azonban - valami rejtélyes oknál fogva -, egyedül csak nekem jutott eszembe, hogy vinnem kellene egy Sió őszibarackos gyümölcslevet, és némi kekszes rágcsát átmeneti harapnivaló gyanánt, míg a többi hat hölgy lapítottak sunyítón, és sokat sejtetőn, mintha kettőnk között lenne bármi is.