BOLDOGULÁS

- Én az egészen biztos, hogy teperek ebből az istenverte országból! - jelentette ki Pál, aki kőműves vállalkozó volt, de sokkal kevesebbet keresett idehaza, mint odakint.
- Hát... nem is tudom... én maradnék... hátha... - bizonytalankodott, hezitált a másik. Látszott rajta, hogy mást mondd a lelke, mint az esze.
- Ugye már! Ne hülyülj meg teljesen! Hiszen te is nagyon jól láttad, hogy mi megy itt! Semmire se megy az akinek négy diplomája van! Sőt! A szakmával rendelkezők sem igen rúgnak labdába! - szögezte le vaskos véleményét Pál. Azért ő mégiscsak több szakmai éleslátással rendelkezett, mint ismerőse. Ráadásul Pál volt kollegái szintén szétszóródtak a világban főként Nyugat-Európában.
- Figyelj, ha nem baj, akkor én még gondolkoznék rajta egy keveset! - inkább kérés volt ez a mondat, semmint konkrét vélemény.
- Hát öreg haver! Egyet mondhatok! Szedd össze az összes cuccodat, pakold fel az asszonyt, és a gyereket és meg se állj a határig, mert ha itt maradsz abból semmi sem lesz! Higgyél nekem! - magyarázta Pál.
A másik hazament és elújságolta az egész történetet töviről-hegyire imádott feleségének, aki ahelyett, hogy fnom vacsorával várta volna dolgos urát inkább kisebb nehezteléssel, szemrehányással ráförmedt:
- Hol jártál már megint te isten átka? Hoztál pénzt?!
- Édes drága kis életem! Te is tudod, hogy az nem megy egyik napról a másikra! - pontosan tudta, ha mézes-mázos flörtölő szavakat használ a házsártos, zsörtölődő asszonysággal szemben, akkor annak hamar megpuhul majd a szíve.
- Nekem te ne jopofiz! Te kötöznivaló idióta! Inkább azt mondd meg, hogy fogjuk kifizetni a rezsit, meg a közös költséget? Erre válaszolj?! - tette ellenéségesen csípőre a kezét.
- Édes galambocskám! Összepakolunk és írány külföld! - olyan sugárzó, elégedettséggel jelentette be a nagy hírt, hogy ettől a már idegileg így is a plafonon lévő felesége csak még mérgesebb lett:
- Hogy mit akarsz te átkozott szerencsétlen? Ittakarsz hagyni mindent csapott-papot csakhogy kimehess! És ha nem sikerül a nagy terved? Akkor majd szégyen-szemre hazakullogsz, akár egy kivert kutya és kijelented, hogy mégsem jött össze, mi?! Ekkora egetverő baromságot ritkán hallottam!
- Nyugodj meg életem! Beszéltem Palival, és felajánlotta, hogy majd mindenben segít. Miért kell patáliát csapni ebből az egészből?
- Neked tényleg elmentek otthonról édes uram! Már így is nyakig benne vagyunk a lekvárba, de téged csak a világmegváltó terveid érdekelnek! Jó! Csináld csak, ha ettől jobban érzed magad! De rám ne számíts! - kötötte az ebet a karóhoz a jócskán felbőszült asszony.
- A gyerekekkel mi lesz? - kérdezte kissé kétségbeesetten.
- Ők velem maradnak, amíg te kint leszel! Kívánj magadnak szerencsét!
Aznap többet már nem beszéltek erről! A férfi mégis rendkívül bizakodón, és izgulva, dübörgő adrenalinlökettel szervezetében látott hozzá másnap a csomagolásnak. Nem is kellett sokáig várnia, hiszen barátja Pál pontban reggel kilenckor már csöngetett is háza kapuján.
- Elkészültetek öreg haver? - kérdezte a kerítés rácsába csimpaszkodva.
- Hát az a helzet, hogy egy kicsit változott a felállás... - felelte szégyellősen.
- Hát... öreg haver! Sajnálom! Akkor csak mi megyünk! Ha ez így megfelel?
A másik férfi bólintott, és szinte azonnal vissza is tért a lelkesedése.
A két férfi Feri-hegyen szállt fel az Angilába tartó gépre, és alig két és fél óra múlva már odakint is voltak, ahol a kőműves vállalkozó egy-két kollegája üdvözölte őket. S miután Angilában is munkaerőhiány lépett fel az utóbbi években, megnőtt a kereslet a valódi építőiparban dolgozó szakemberek iránt. Így Pál barátját is vitte magával szinte egyik megbízásból a másikba, és amit megkerestek azt már adták is haza, míg a fizetségük másik felét félrerakták nehezebb időkre.
Alig egy éven belül már annyira szépen kerestek, hogy Pál szinte rögtön kihozatta magához imádnivaló gyerekeit, és barátságos feleségét, míg barátja bárhogyan is kérlelte asszonyát, hogy legalább a gyerekek hadd tölthessenek el az apjukkal némi időt a vaskalapos feleség csak nem állt kötélnek. Azt mondta, hogy majd valóban olyan jól keres, mint azt bizonygatta, akkor esetleg még meggondolja a dolgot, de legbelül a férfi sejtette, hogy felesége sosem fogja otthagyni berendezett életét.
Karácsonyra aztán Pál és barátja hazautaztak látogatóba, és útba ejtették Pál barátjának feleségét, aki éppen vezette a háztartást, míg a gyerekek tévét néztek, és társasoztak.
- Hát ti? Hogy kerültök ide?! - lepődött meg jócskán az asszony. - Sikerült a világmegváltó tervetek? - kérdezte egyszerre kíváncsian, érdeklődve ugyanakkor bizalmatlanul is, hiszen megvolt a maga véleménye.
- Szervusz édesem! Éppen csak hazaugrottunk a Palival, és hoztunk ezt-azt! - nagy ajándékcsomagokat és egyéb holmikat pakolt le a kezei közül, amiből felesége rögtön arra következtetett, hogy bármennyire is volt szerencsétlenkedő, és hóbortos férje azért mégiscsak tudott odakint pénzt keresni. Megélénkült iránta a figyelme:
- Tehát akkor mégiscsak lehet odakint boldogulni! Nem igaz?! - vonta le hangosan a következtetéseit karba tett kézzel a feleség.
- Hát szó, ami szó! Dolgozni azért kell, de legalább rendesen megfizetik! - vallotta be szerénykedve, ha a felesége marcona, vagy épp szurós szemekkel nézett rá. De most meglepően közvelennek, és barátságosnak mutatkozott.
- Á! Szóval akkor most mit akarsz?! - állt keresztbe, mint valami támadni készülő házisárkány.
- A gyerekek itthon vannak, vagy még a suliban?
- Nem itthon vannak!
- Bemehetnék, hogy ne itt ácsorogjunk! Mégiscsak karácsony van!
- Hát akkor gyere be! - kinyitotta a bejárati kaput, és vallató szemekkel kísérte be a rendben tartott családi házba.
A benti szobában két imádnivaló gyerkőc társasjátékozott. Most éberek lettek, hogy meglátták rég nem látott apjukat.
- Szia apuci! - csimpaszkodtak máris belé kétoldalról, amint meglátták. - Hoztál valamit? - kérdezgették máris.
- Jól viselkedtetek! Remélem nem rosszalkodtatok! - itt ránézett feleségére, aki egyik kezével intett, hogy nem volt jellemző.
- Milyen szép karácsonyfátok van! Remélem segítettetek anyukátoknak szépen feldíszíteni!
- Ápri bácsi átjött a szomszédból! - jegyezte meg a kisebbik fiúcska.
- Nocsak! Árpi bácsi! Hát ez igazán rendes volt tőle! - jegyezte meg kicsit irónikusabban a kelleténél. - Most menjetek be szépen a szobátokba, mert nemsokára itt lesz a Jézuska és hozott nektek valamit!
A két gyerkőc tüstént ujjongó, visító hangok kíséretében viharzott be a gyerekszobába közvetlenül a fürdőszoba mellé.
- Andriskám! Nem gondolod, hogy elkényezteted őket! - kérdezte az asszony.
- Anyukám! Egyszer van egy évben karácsony! Még bőven lesz idejük felnőni! Ezen a napon szerintem mindenki megérdemli a feltétlen boldogságot!
Az asszony jóleső érzéssel bólintott.
A férfi óvatosan kipakolta a szép, díszesen becsomagolt ajándékokat a karácsonyfa alá, majd elővett egy kis aranycsengettyűt és megrázta párszor, jól hallhatóan.
A két kíváncsi, érdeklődő gyerek kirohant a gyerekszobából, és mikor meglátták a fa alatti díszes dobozokat kérdőn, tétován anyukra pillantottak, hogy szabad-e felbontaniuk az ajándékot. Anyuk bólintott kedvesen.
Míg a két gyerek mohó izgalomban bontogatni kezdte az ajándékokat, és örültek annak, hogy apjuk is velük lehet ezen a napon a felnőttek helyet foglaltak a tágas, szépen berendezett nappaliban, és arról beszélgettek, hogy hogyan alakuljon majd a jövőjük: a férfi természetesen visszamegy majd a jófizetű állásba külföldön, míg a gondoskodó feleség egyelőre itthonmarad a két kisgyerekkel.
- Néhány éven belül szeretném, ha ti is kiköltöznétek! Persze csak, ha te is átgondoltad a dolgokat!
- Ez tényleg remekül hangzik Andriskám, de nagyon nehezen tudom megszokni a változásokat! Milyen hatással lehet ez a gyerekekre? Elvégre nekik akkor a kinti iskolába kellene járniuk, és ott csak angolul beszélnek!
- Szerintem nem akkora ördöngösség az egész, de az is fontos, hogy a gyerkőcöknek állandóságra van szükségük, és persze itthon vannak a barátaik is!
Alaposan megvitatták a dolgokat, és az egész szenteste folyamán egyetlen szemrehányó, vagy indulatos szó nem hagyta el a feleség száját.

ÉRZELMEK HULLÁMHOSSZÁN

A harmincas évei elején járó hihetetlenül karizmatikus, modellalkatú hölgy nagyon el volt keseredve. Legutóbb is, amikor amolyan ,,bemutatkozó vacsorára" hívta meg vőlegényét vállalkozó, befolyásos apja szó szerint félrehívta egyetlen felnőtt lányát és kategórikusan kijelentette, ha hozzámegy egy szegény ágrólszakadt csoró tanáremberhez, aki képtelen lesz eltartani, akkor meggyűlik a baja, mert többet nem szívesen látott vendég a családban.
- Ezt nincs jogod megtenni! Vedd tudomásul! Felnőtt nő vagyok, és azt teszek az életemmel, amit csak akarok! - dühösen toppantott egyet lábával, mire apja kissé hátrébb húzódott, és megijedt.
- Kislányom! Én csak a te boldogságodat szeretném! Talán baj az, hogy megmondom az igazat?! - kérdezte nyíltan mint aki vérig van sértve.
A helyzet szó szerint pattanásig feszült volt.
- Értsd meg végre! Az a fantasztikus ember, aki az ebédlőben ül ő lesz az én férjem, és remélem gyerekeink apja is! Sajnálom, hogy te ezt nem vagy hajlandó belátni! - válaszolta, majd felemelt dacos akarattal kiviharzott a konyhából, kézenfogta jocskán megilletődött, szabadkozó vőlegénye kezét, aki megköszönte a vendéglátást és kézenfogva elrohant párjával, akinek így is legalább két és fél órára volt szüksége, hogy tökéletesen lehiggadjon, és megnyugodhasson.
- Egyszerűen annyira nem értem az apámat, hogy miért kell ennyire gyerekesen viselkednie?! - a vezetőülésben ült, és látható volt, hogy egész karcsú, sportos teste jócskán megfeszül a fokozott stressz, és idegesség miatt.
- Édesem! Tudod, hogy támogatlak mindenben, és őszintén sajnálom, ami történt... - vőlegénye igazság szerint nem tudta, hogy beszélhet-e, vagy jobban teszi, ha csendben marad. Legalább is addig, amíg a puskaporos kedélyek valamicskét le nem csillapodnak!
- Annyira aranyos vagy! Imádlak, de apámnak akkor sem volt hozzá joga, hogy feltételeket szabjon! - dúlt-fult még jó darabig. Aztán késő este hazaértek, és már csak egy forró, nyugtató zuhanyt szeretett volna venni, ami megnyugtatja felzaklatott idegeit.
- Beugrom a zuhany alá! Az talán sikeresen kitisztít kívül és belül! - fokozatosan hajította le magáról a ruhadarabokat, majd azonnal beállt a zuhanykabinba.
Vőlegénye addig felakasztotta párja ruháit a fogasra, és maga is kényelmes otthoni ruhába bújt, majd esti vacsorát készített.
Alig tizenöt perc múltán frissen, és kipihenten a hölgy kilépett a gőzből, és szívében különleges hálát érzett, hogy vőlegénye jóformán - helyette is -, mindenről gondoskodott, és igyekszik mindenben támogatni, és segíteni őt. Irdatlanul nagy kő esett le a szívéről.
- Drágám! Nem is tudom, hogy mit kezdenék nélküled! Valóságos kincs vagy! - szabályosan a nyakába ugrott, és mint valami nagyon hálás, lelkes kis állatka össze-vissza csókolta.
- Nem tudtam, hogy mit ennél szívesen így készítettem szendvicseket úgy is este van már! - szabadkozott alázattal, mint aki szégyelli a megtörtént eseményeket.
- De drága vagy! Nagyon köszönöm! - kifújta a levegőt, és kicsit mohón máris enni kezdett, mert azt gondolta, hogy egy-két falat csillapítani fogja a hirtelen felszabadult adrenalin mennyiséget.
- Tudod mit? Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha már holnap elutaznánk egy tengerparti szigetre és megtartanánk az esküvőt? - kérdezte váratlanul, mint egy új ötlettel.
- Hát... jól hangzik édes, de nem lesz ebből baj?! - kérdezte tartva a következményektől.
- Mi baj lenne?! Felnőtt emberek vagyunk! Dönthetünk szabadon és függetlenül! - még mindig érezhető volt hangjában a keserű, karakán dac, amit képtelenség volt pár óra leforgása alatt kivernie a fejéből. Sosem értette, hogy miért kell az embereket a külsejük, vagy a foglalkozásuk, társadalmi hovatartozásuk szerint megítélni, vagy kategorizálni. Annak idején a nagyszülei házában nevelkedett, akik egyszerű emberek voltak, mégis sikeresen megtudták tanítani neki a kölcsönös empátia-tolerancia törvényét.
- Drágám! Bocsáss meg, hogy most úgy tűnhet, hogy csak magammal tőrödöm, de annyira bosszant, és felkavar ez az egész, amit az apám rámakar erőltetni! - szinte egész angyali nőiessége követelte a férfitól, akit szeret, hogy átölelje és megvigasztalja, amit a másik meg is tett:
- Nyugalom! Megértelek! - simogatta, óvatosan dörzsölgette a vállalit, és ebben a percben ténylegesen nem számított semmi a világon csakis ők ketten!
Másnap a csinos hölgy egyik legjobb barátnőjével ült le egy kávéra beszélgetni, aki turisztikai cégnél volt ügyintéző munkatárs és mindig sikeres eltudta intézni ,,törzsvendégei" számára a kedvező, akciós fapados utazásokat. Így a hölgy szinte azonnal le is foglalt egy álomszép, mesés kéthetes utazást valamelyik csendes óceáni kis szigetre nem messze Ausztrália partjaitól.
- Dia! Képtelen vagyok kiigazodni rajtad! - bámult barátnője kíváncsi, kutató szemekkel rá. - Ha imádod a vőlegényedet, akkor miért kell tűrnöd, hogy a vaskalapos apád mindenbe beleüsse azt a fene nagy orrát?! Kész káosz az egész! - aprót koryolt az időközben kihűlt cappuccinójából.
- Nézd Szandrám! Ez egy bonyolult családi helyzet, amiből már most elegem van! Ha apám nyílt kártyákkal akar játszani, hát akkor én pedig megyek a magam feje után! - jelentette ki határozottan.
- Édesanyád hogy viseli?
- Biztos, hogy neki is nagyon rossz, de én világ életemben utáltam, ha megmondják helyetem, hogy mi a jó és mi a rossz döntés! Már látom is magam előtt, hogy jóapám mit fog szolni az első unoka érkezéséhez! Lesz patália az egyszer biztos! - furcsa, torz-mosolyt erőltetett az arcára.
- Ugyan már Dius! Csaknem annyira konzervatív! Vagy igen?!
- Hó! Te még nem ismered őt isten igazán drágám! Ha egyszer ő valamit kimondd akkor annak, ha törik, ha szakad, de úgy kell lennie! Nincs vélemény különbség! Most szeretnék kettesben elutazni Robival, és végre kikapcsolódni, és feltöltődni!
- Drágám! Jobb lehet el sem tudnál képzelni! Valóságos édenkert és paradicsom! Már a sziget élővilága lenyűgöző! Biztos élvezni fogjátok!
- Annyira szeretném hinni, hogy így lesz, mert a romantikus naplementében fogjuk egymás ujjaira húzni a gyűrűket... - jegyezte meg sejtelmes hanggal.
- Te jó ég! Őszintén gratulálok nektek drágám és a legjobbakat kívánom nektek! - puszilta gyorsan körbe! - Akkor ezt megkéne ünnepelni egy fergeteges csajos bulival nem?!
- Mindenképp, de előbb megnyugtató lenne, ha kettesben romantikázhatnánk a párommal!
- Persze! Ez csak természetes!
A délelőttöt jóformán végigbeszélgették, és mindketten megkönnyebbülten mentek haza.
Másnap Dia és Robi mindketten repülőre szálltak, és meg sem álltak a mesés paradicsomi szigetig. Az időelolódás és a nyolc órás utazási idő még így is mindkettejük energiáját jócskán kivette.
Cölöpökre épített, szalmafedeles konyhóban volt a szállásuk, mely közvetlenül a hófehérhomokos kikötő mellett terült el, és ha az ember végigment a fából épített stégen két fából kivájt kenut talált, amit bármikor igénybe vehetett.
- Mit szólnál, ha lepakolnánk a holminkat és fürdenénk egyet? - huncut moslya valósággal szikrázott, mint aki készül valamire.
- Jó ötletnek hangzik, de előbb talán... ehetnénk valamit, vagy nem?!
- Jaj drágám! Fontosabb dolgok is vannak az életünkben, mint az evés, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá hoz magaddal egy szendvicset az kitart az ebédig! - torkolta le kedvesen, majd úgy hogy Robi ne láthassa kivett egy kis dobozkát a hátizsákjából, és elrejtette kisebb tarisznyaszerű zsákjába, amit magukkal vittek.
- Akkor indulás! Felfedezzük az őserdőt! Talán még vadállatokkal is találkozhatunk! - Diában valósággal égett a kalandvágy és az új dolgok iránti mohó, és hajthatatlan kíváncsiság, míg Robi mindig is kicsit távolságtartóbban közelített az újdonságok felé. Kissé így is idétlenül érezte magát bő, és megnyúlt vizhatlan bermudanadrágjában és polóingében, amit a káros napsugarak ellen volt kénytelen viselni, míg Dia gyönyörű, egzotikus bronzbarna bőre valósággal megdobogtatta romantikus szívét.
Dia, akár egy bátor, karakán felfedező ment elől a buja, növényekkel telizsúfolt erdőben, míg Robi igyekezett felvenni a tempót és szorosan követte.
Hihetetlenül egzotikus vízesések, kisebb-nagyobb dombságok, és szemet kápráztató környezeti csodák követték egymást, és mire sikeresen megtalálták a hazafelé vezető utat egy íránytű segítségével, melynek használatát szintén ki kellett tapasztalniuk Dia keresett egy lakatlan, harmónikus tengerparti helyet egy pálmafa árnyékában, miközben mámoros, romantikus naplemente tárult szemeik elé. Robi is lehuppant a homokba és szinte hipnotizáltan bambán bámulta az előtte lévő hihetelen látványt. Dia ezt az időt használta ki, hogy elővegye a kis dobozkát zsákjából.
- Pálóczi Róbert! Leszel a férjem? - kérdezte kissé félszegen, de komoly hanggal.
- Hogy micsoda? Mit kérdeztél édesem? - mint aki nem hitt a fülének.
- Nagyon megszerettelek, és szeretnék veled élni! - vallott szerelmet, miközben az andalító óceán hullámjai cirogatták lábaikat.
- Ez nagyon jól hangzik... - alig tudott megszólalni megdöbbenésében, hogy őt bárki is ennyire szeretheti.
- Te szeretnéd felhúzni a gyűrűt, vagy inkább rám bízod? - nyitotta ki a kis dobozkát, melyben két gyűrű lapult titokban.
- Megpróbálom én... - kicsit ügyetlenül húzta párja gyűrűsujjára a gyűrűt, míg Dia ugyanígy cselekedett, és abban a pillanatban, hogy a fényeskedő napból már csak egy pislákoló bíborszínű festmény maradt az égben pontosan érezhették, hogy bárki bárkit mondjon összekötötte életüket a sors.

HULLONGÓ GESZTENYE-SZEMEK

Babar-arcú, kreol-barna
gesztenyeszemed többet
már nem igen becézget.
Bolgognak s elégedettnek
kellene lennem, hogy életed helyes,
megtalált mederbe kerülhetett.
Megjátszott boldogság
- mely titkon -, hűen magadhoz
magadé volt,
akár egy győztes-vesztes
színi előadás nem békülhetett
ki mindenki előtt titkolt lényeddel! 

Angyal voltál szememben egykoron!
Ezt ne feledd! Érted kelt fel ágyából
a Küklopsz egyszemű Nap,
s érted vérzett el hősies
kiszolgáltatottásggal az alkonyat.
- Most szándékosan
gyorsuló ütemben puszul,
aljasul köröttem szinte minden!
Míg az elmúlás lassított haldoklás
lehet csupán, hisz igaznak mondott,
hajtogatott érzelmeid játszottak
csalárd-hitványon dobbanó
arany-szíved húrján s ezért
lehettek felépítetten
megcsaltak s hazugok! 

De hazudtál önmagadnak
be nem vallottan te is!
Lány-nevedet szándékkal el
nem cserélted, pedig voltak
szép számmal életedben mások is,
kiket ugyanúgy
álnok-csábító mód kihasználtál,
vagy megvezettél.
Most - még magad sem hiheted -,
egyhelyben, toporogva álldogálsz
meghajszolt percnyi sikereid
feledhető kirakatába.
Tetszetős virágcsokor,
vastaps, méregdrága kényeztető
ajándékok kárpótolnak
minden kiszolgált este.
- De e hamia-álnok felvilágon
mondd csak mikor sírattad
el utoljára igazán ömagadat?! 

Vajon mikor néztél dac-bátran
utoljára farkasszemet vallató
s egyszerre ítélkező, öltöztető-tükröddel,
hiszen nem rég még magad
mondogattad, egy felkapott több ezer
likeot megért interjúdban,
hogy alakoskodó
Janusz-arcoktól rettegsz s tartasz!

Mikor hívtad fel utoljára régen
elhanyagolt költődet,
szerelmes férfidat egy hosszantartó,
tartalmas beszélgetésre,
hogy érezhesse a szerencsétlen
bárhogyan is fordul végzet-kísértő,
kisiklott élete te hű,
igaz barátként kitartasz
majd mellette a bajban?! 

Úgy múlik majd el az én életem is,
akár a kuporgó, kiöregedett kutya ki
nézi szikkadt, könnyező szemekkel
míg neked a boldogság jutott,
addig őneki gondok s bajok
marcangolták örökké vérző lelkét!  

FELTÉTLEN BIZALOM

Rita apjával nagyon összekapott. Az állandóan dolgozó, és idegileg totálisan kikészült, és mindig holtfáradt férfi egyedül igyekezett nevelni nyughatatlan kamaszlányát, amióta csak imádott felesége megcsalta őt és kilépett házaságukból.
Rita iszonyúan haragudott szerencsétlen apjára és valahányszor csak találkoztak, vagy csupán egy asztalhoz leültek állandóan acsarkodó veszekedéseket, és patáliákat csaptak, hogy a szomszédok nem győzték mire vélni a tányértöréses eseteket.
- Miért nem állítottad meg?!
- Kislányom! Te is tudod, hogy ez nem olyan egyszerű! - adott minden esetben kitérő, sablonos választ az apa.
- Tévedsz! Kurvára egyszerű! Csak te egy szemét, beszari, kisstílű alak vagy! - fakadt ki Rita. Már csak azt érezte, hogy a kéz, mely gyerekkorában kedvesen vigasztalta, és szülinapi tortát is vett hatalmasat lendül, és visszakézből egy akkora égető pofont kap arcára, hogy az romba fogja dönteni későbbi apa-lánya kapcsolatuk egész jövőjét.
- Auuu! A rohadt életbe! Te meg mertél ütni?! - kérdezte hitetlenkedve. - Bazd meg! - azzal úgy állt fel - rendszerint -, az asztaltól, hogy szándékosan feldöntötte a széket, és jelképesen összetörte a lapos tányérját. Így is jó! Legalább majd nem kell elmosogatnia, ami általában az ő feladata volt.
- Menj be a szobádba és gondolkozz el a viselkedésedről! - parancsolt rá mérges, kemény hangon az apja.
- Igen?! Különben mi lesz?! - járkált ide-oda egy darabig. - Tudod mit? Húzd le magad! - középső ujjával a magasba mutatott így jelezve, hogy tökéletes mindegy neki, hogy apja mit csinál vele. Majd dühöngve, hisztizve bemasírozott a szobájába és akkorát csapott saját különbejáratú ajtaján, hogy valósággal rezgett az egész ház.
Másnap volt Rita tizennyolcadik szülinapja és ajándékba szeretett volna kérni az apjától egy új fülbevalót, amit az egyik divatmagainból vágott ki magának, és a finom, elegáns, csillogó ékszer valósággal annyira megbabonázta nőiességét, hogy eldöntötte ő lesz a legaranyosabb, legtüneményesebb kamaszlány a földön, feltéve persze, ha apja megveszi neki az ékszert. Szívességét-szívességért.
Apja már akkor kihúzta nála a gyufát, amikor hazaállított egy ócska, máló dobos-tortával, amihez kedvezményesen jutott hozzá valamelyik helyi cukrászdában.
- Jaj apu! Te most szórakozol velem?! Tudod nagyon jól, hogy utálom és hányok a dobos tortától, és akkor te mit vettél? Dobos tortát!
- De hát én arra gondoltam, ha gyerekkorodban imádtad, akkor vélhetően most is szívesen megeszed! - hevegett-habogott és egyre idegesebb lett. Mégsem akarta elrontani a kellemesen induló estét. - Kapsz tőlem ajándékot is!
Rita szeme szinte azonnal elfeledte a mérges, kisstílű szikrák szúrását, mellyel gyilkosan kritizálhatta apját, és sárba tiporhatta kényes önbizalmát.
- Jaj annyira aranyos vagy! Annyira szeretlek! - valósággal majdnem a nyakába borult.
Azonban az igazi feketeleves csupán csak most következett. Apja féltő gonddal nyújtott át egy gondosan díszesen becsomagolt téglalapalakú tárgyat, és Rita először azt hihette, hogy apja még más ékszereket is vett neki.
Mohó izgatottsággal tépdeste össze a csomagolópapírt, és mikor meglátta, hogy a dobozban egy ritka kiadású, antikvár, dohos illatú díszes kötet lapul az egészet acsarkodva, dühöngve a földhöz vágta mérgében.
- A kurva életbe már! Nem ezt akartam! - kezdett vehemensen hisztizni egy sort.
- Kicsim! Nyugodj meg! Én csak szerettem volna örömöt szerezni...
- Na kurvára nem szereztél! Én fülbevalót akartam! Vedd tudomásul! - toporzékolt önmagából teljesen kikelten, és párszor még jócskán meg is taposta a ritka antikvárkötete, amit a padlóhoz vágott. Majd ismét beviharzott a zártajtójú szobájába, hogy az este hátralévő részében valamicskét lehiggadhasson. Nem lehet tudni, hogy vajon valóban elgondolkozott-e tetteiről, és arról, hogy mennyi fájdalmat okozott apjának!
Három héttel később, miközben legjobb barátnői társáságban egy szórakozóhelyre ment, és kicsit be is csípett apja váratlanul infarktusban meghalt, és mivel ő már nagykorúnak számított apja öccse jobbnak látta, hogy hozzájuk költözik - legalább is egy rövid időre -, és persze külön szobát is kapott.
Rita egyre többet hisztizett, és elkezdett látványosan gonoszkodni - főként kisebb unokatestvéreivel -, akik sehogy sem értették, hogy már egy majdnem felnőtt lány miért olyan kiállhatatlan és gonosz velük? Mígnem egyszer csak apja öcsének talpraesett, temperamentumos feleségénél betelt a pohár és Ritának - ha békességét és nyugalmat szeretett volna maga körül -, kénytelen volt a kétszintes családi ház felső emeletére költözni unokatestvérei nagyszüleihez, akik viszont éppek hogy csak megtűrték a gonosz lázadószellemű lányt.
Rita borzalmas bűntudatot, és lelkiismeret-furdalást érzett. Elvégre mindig is tudta, hogy apja csak jót akart neki, hiszen anyja volt az, aki kiszállt ebből a kapcsolatból, és magukra hagyta őket. Éppen ezért valóságos kakatóniás sokkhatásként érte pár hónap múltán, amikor a gimnáziumból jött haza, hogy anyja meglátogatta őt, és unokatestvérei nagyszüleinek a lakásában várakozott rá izgatottan, kezeit tördelve.
- Szervusz kincsem! Emlékszel rám?! - kérdezte félve, és tartva, hogy lelki sebeket szakít fel.
- Neked hogy volt merszed idejönni?! - kérdezte a lázadó kamaszlány fogcsikorgatva. - Hogy mertél minket magunkra hagyni?! - mintha egyre hangosabban követelt volna jogos magyarázatot.
- Kincsem! Azért jöttem, hogy mindent elmagyarázzak! Kérlek... nem ülnél le? - mutatott egy másik székre az étkezőben, míg a nagyszülők szándékosan inkább távol maradtak.
- Nem köszönöm! Inkább állok! - keresztbefonta két karját, mint aki támadásra készül, és bőszen villogtatni kezdte barna szemeit.
- Bizonyára te is tudtad, hogy apáddal sajnos jó ideje nem voltunk boldogok... nekem időre volt szükségem, hogy rendbe tehessem a problémáimat, és borzasztóan sajnálom, hogy apád már nem él... - látszott a fiatalos asszonyon, hogy valósággal küszködik minden egyes szóval, és hatalmas lelki lélekjelenlétre van szüksége, hogy kimondja, amire gondol.
- Igen ezt valahogy én is éreztem, és?!
- Én rendezni szeretném a kettőnk kapcsolatát, és ha szeretnéd most azonnal elviszlek innen!
- Szóval most te szeretnél nekem szívességet tenni?! Tudod mit? Nyald ki a seggem! - éles cinikus megkeseredett hangja semmi kétséget sem hagyott anyjában, hogy ezt a kapcsolatot nehéz lesz rendbe hoznia.
- Nézd csak! Tudom, hogy már lassacskán felnőtt vagy, és kész nő, de most nagyon igazságtalanul viselkedsz! Miért vagy ennyire könyörtelen?! - jelentős üveggyolyó-nagyságú könnycseppet sikeredett kitörölni a szeméből.
Rita a mereg, és szigorú külső alatt még most is egy halálra rémült kislány volt, aki legszívesebben mohón szívta volna magába az anyai szerettet, akiből sosem elég. Sokáig meg is volt róla győződve, hogy őt nem lehet szeretni! Elvégre, ahogy az elmúlt hónapok után viselkedett az több volt a soknál!
Most zaklatott, nyughatatlan szívére akart gondolni, és nagyon megsajnálta kétségbeesett, önmagával küszködő anyját.
Óvatosan közelebb ment hozzá, és megsimogatta még mindig fényes, barna haját, amibe imitt-amott egy-két ezüst hajszál is vegyült.
- Anya! Nem akarok balhét! Rendben? Veled megyek, mert szeretnék tiszta lappal indulni, és új életet kezdeni! A többit meg majd meglátjuk! Rendben?! - most egy felnőtes hangú, bölcs, komoly, és roppant határozott, fiatal nő nézett farkaszemet az asszonnyal, aki lelke mélyén mázsás terheket cipelhetett, és most egy kicsit meg is könnyebbült.
- Kincsem! Nem is tudod, hogy milyen sokat jelent ez nekem! - annyira szerette volna magához ölelni egyetlen nagylányát, ám mivel a bizalom roppant törékeny, és képlékeny érzés Rita egyelőre még tisztes távolságot tartott tőle.
Rita ezt követően anyjához költözött egy szépen felújított kertesházba, és megpróbálta felépíteni önmagában azt, amit már olyan régóta hiányzott az életéből; a bizalmat és a feltétlen szeretetet!

POFONOK ELŐL NINCS MENEKVÉS

Nem akarta a fogászati szűrővizsgálatot. Előbb csak émelygés, majd egyre inkább intenzív hascsikarásszerű fájdalom lett úrrá előbb a hasában, később egész lelkében. Akár a halálaítéltek a vágóhídon, amikor a gullotine lesújt...
Ki nem állhatta, ha kérkedő, és egoista apja szövegelni, és prédikálni kezdett a kemény, bátor férfiak kötelességeiről, és tökös viselkedésükről. Apja szerint egy férfinak sosem szabadna kimutatnia az érzéseit! De hát akkor a lányoknak meg miért szabad?! Ez sehogy se ment még később se a fejébe.
Mint, hogy azt sem tudta zaklatott gondolatai közt hova tenni, hogy őt miért kell napjában többször is nyilvánosan megszégyeníteni, és kiadósan elverni a bandavezér-fiúknak, akik elszedik rendszeresen a zsebpénzét és fölzabálják a szendvicseit, melyet anyukája gondoskodón tízóraira minden reggel rendesen bepakol.
Mióta csak megszületett szinte mindig súlyproblémái voltak, melyet - akárhogy is küzdött ellene -, sehogyan sem volt képes ledolgozni. Szüleinek azt mondták ismerőseik, és egy-két orvos, hogy ezt a gyerek majd kinövi, elvégre majd a kamaszkorban egy rakás fizikális és biologiai változáson megy keresztül, és akkor majd Milán is megfogja tapasztalni, hogy egycsapásra megfog nőni az önbizalma, és markásabb, kifejezőbb lesz a testalkata.
,,Hiszi a piszi!" - gondolta magában.
A novemberi hideg szinte szikemetszőn élesen sűvített pufók arcába, amint a Michlin gumiemberre hasonlító, leginkább szkafanderes, pufajkás, szürke télikabátjában átvágott a szinte még szendergő lakótelep kihalt részein. A csontvázkarú fák néma, vigyázó, és fenyegető börtönőrökre hasonlítottak, akik mintha minden mozdulatát vizslatnák, és fenyegetnék a komor reggelen.
Már megint sírni fog! Annyira bátor és erős szeretett volna lenni, mint a szuperhősfilmeken látott kedvencei, vagy az a sok képregény, amit még szinte pitiáner árakon vásárolt meg a kilencvenes évek hajnalán. Vajon Pókember, vagy Batman is fél a fogorvostól? Micsoda egy szánalmas, vagy idióta kérdés! Egy igazi hős nem fél semmitől! Sőt! Valósággal, ha az kell hozzá egyenesen dacol a veszéllyel.
Mintha hátrafele menne. Kövérkés lábai egyszerűen valósággal lehúzták őt az aszfaltra. Sokszor a háta mögé nézett, hiszen minden esetben inkább a lakatlan, elhagyott kerülőútvonalakat választotta, mert tudhatta, hogy arrafelé vélhetőleg egyetlen szemétkedő badatag sem fogja piszkálni, és szívatni.
Fel-felnézett a télies, szürkés, barátságtalan égre. Mintha a természet is bánatos, mélabús lett volna. Nyomott, apokaliptikus volt a hangulat.
Ahogy egyre kietlenebb helyeken fordult meg, mintha valósággal beszippantotta volna a ragadós, ragasztószerű magány. A ,,csak magadra számíthatsz" totális érzése. Már régen tudta, hogy nagyon sok mindennel egyes egyedül kellene megbírkóznia, csupán csak azt nem tudta még, hogy miként?
Közeledett egyik kedvenc vegyesboltja felé, ahol a tulajdonos mindig megengedte, hogy pár szemet vegyen a csokiparányból, és a gumicukrokból is. Most azonban vasráccsal elreteszelt, vaksötét, komor ablak bámult vissza rá. Sehol egy árva kis szösszenet biztatás, vagy remény, amitől megjönne az önbizalma, vagy a bátorsága. Ha magányos volt gyakran gondolt arra, hogy mennyivel jobb lenne kisstílű, kis élete, ha lenne egy idősebb testvére aki megvédi minden bajtól. Aki, ha megtudja, hogy naponta milyen pokoli tortúrákat kénytelen elszenvedni egész biztosan kiadósan móresre tanította volna azokat a gennyfrátereket. S aki az évek múlásával pótszülőként segített volna lánybarátnőket találni, akik nem gonosz boszorkák, sokkal inkább kedvesek, és barátságosak.
Vastag sálját annyira nyakára kötötte, mintha szándékosan megakarná fojtani magát, míg kötött, meleg sapját jócskán a szemébe húzta, mert időközben megint átsüvített a házak között az átkozott, kíméletlen novemberi metsző szél, ami rendszerint a legtöbb megfázást okozta.
Az iskolához az ember mindig hamarabb odaért, hiszen mélyen bújt meg a lakótelepi övezet között. Most is inkább jobb lett volna, ha egyből a fogorvosi rendelőhöz megy, ami szintén a telepen volt. ,,Mi a fenének kell az egész átkozott osztálynak egyszerre odamenni?" - s míg ezen gondolkodott máris feltűntek legjobb barátai: Dömper Gyuri és Fűrész Laci.
- Na, szevasztok gyerekek! Mi a pálya? - kezeltek le egymás között. - Nektek van lyukas fogatok? - kérdezte Fűrész, akinek már be kellett egyszer tömni egy tejfogat, ami nem sokkal később szerencsésen kihullott, de ki nem állhatta a fúró vinnyogó hangját.
- Én biztos, hogy nem uszom meg! - felelte őszintán kihúzva magát Dömper Gyuri, aki alacsony növését mindig megpróbálta kihúzott tartással ellensúlyozni, hogy magasabbnak tűnjön.
A bandavezérekre sem kellett sokáig várakozni. Hirtelen lepték meg őket, akár a pusztító ragályos betegség, vagy a pestis.
- Nézzétek csak fiúk! A három idióta hülyegyerek! Ezt a mázlit! - a nagyobbik langaléta suhanc volt az, aki beillett verőlegénynek is. Háromszor bukott meg főként rossz magaviselt, és egyéb balhék miatt.
- Fogadni mernék, hogy ezek a kis pisi hülyék máris beszartak a fogorvostól! Igaz te kis buzi?! - A fiatalabbik Torló fivérrel nem volt tanácsos kekeckedni, mert pszichopata hajlamai voltak, és beszámíthatatlanul viselkedett.
- Én nem félek! - jegyezte meg mélyén sáljába burkolózva.
- Én meg azt mondom erre, hogy kurvára hazudsz te kis geci! - Az idősebbik Torló fivér csak fenyegetni szokott, ritkán használta az ökleit. De még így is veszélyes ellenfél tudott lenni, ha akart.
- Most akkor lesz egy kis bugyó ti punnyat pöcsök, vagy mi van?! - Dömper kicsi volt, de most valósággal olyan mérgesen nézett akár egy dühöngő bika.
- Nézzétek a kis zsebpiszkot! Hány kiló vagy? Úgy öt? - kezdtek röhögni torkuk szakadtából. - Ez a kis dugó fog minket kicsinálni! Na arra befizetek!
Több se kellett a kisnövésű Dömpernek máris meglendítette egyik lábát és úgy mogyorón rúgta az egyik bandatagot, hogy az valósággal csillagokat látott maga körül, és egyből leolvadt arcáról a mosoly.
- Tököm rúgtál te kis féreg? - kérdezte pokoli fájdalmak között a nagy langaléta suhanc. - Most kurvára agyonütlek! - már éppen készült kiadósan megagyalni a kisnövésű fiút, amikor megérkezett az osztályfőnök úr, aki nem tűrt semmi rendbontást.
- Jó reggelt gyerekek! - köszöntötte az egybegyűlt társaságot. - Ma fogorvosi vizsgálatra viszem az osztályt, és aki végzett az máris mehet egyenesen haza! Most pedig oszlopba fejlődj és induljunk el! - adta ki a feladatot, ahogy szokta, majd megindult. Kicsit furcsának tűnt fekete francia-stílusú sapkájában, de a legtöbb diák nagyon becsülte és tisztelte az öreget, mert megkövetelte a fegyelmet!
A bandatagok azonnal kipécézték maguknak a sor végén kollogó jóbarátokat; különösen Milánt.
- Nézzétek csak fiúk! Milánnak inába szállt a bátorsága! Mindjárt elbőgi magát az isten barma! - kezdték ugratni, és minél inkább közeledtek az iskolától legfeljebb három utcányira lévő orvosi rendelőhöz, annál gyilkosabb tréfákat és ugratásokat eszeltek ki, hogy Milánnak nagyon rossz hangulata kerekedjék.
Addig-addig adogatták egymásnak a gyilkos vicceket, és a fenyegetéseket, miszerint már egyetlen érzéstelenítő injeckciótől is az ember bármikor feldobhatja a talpát, hogy Milánnak - bár férfiasan igyekezett tűrni a szemétkedések, ócsárlások, és kisebb pofok ütlegeit -, totálisan betelt a pohár és sírva fakadt. S jóbarátai bárhogy is próbálták megvigasztalni, bárhogy is igyekeztek elhitetni vele, hogy nem lesz semmi baj Milán annyira kivetkőzött magából, mint azok az ártatlan halálra ítéltek, akiket a vesztőhelyre kísérnek.
Alig tizenöt perc alatt komotósan ott voltak a rendelőnél, mely észrevétlen bújt meg egy lakótelepi társasház legalsó helységében, és ahonnét barátságtalan fertőtlenítő, és ammóniaszag áramlott.
- Gyerekek! Figyelmet kérek! A kedves doktornénik mindenkit egyenként fognak szólítani, és aki készen van az már mehet is a dolgára! Minden világos?! - kérdezett vissza a mindig pedáns, fegyelmezett osztályfőnök, peckesen hátracsapva francia-stílusú sapkáját.
Néma egyetértés volt a válasz. Milán megpróbált bátran viselkedni, ám ha valakit napjában a kelleténél több lelki bántás, és inzultus ér, mely egyszerre több lelkisebet és sérelmet is felszakít, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy mire a rendelőben mindenki felakasztotta a kabátját a fogasokra és helyet foglalt míg nem szólítják Milán jóformán a poklok poklát állta ki, és annyira tönkrementek gyermek-idegei, mintha elszakították volna kapcsolattartási lehetőségét a valósággal.
- Akkor szurit fogsz kapni te kis genyó, mint a ház, és meg is döglesz! - vetette oda az egyik bandatag, akinek kapafoga volt, és kék halszeme, amivel valósággal manipulatív módon a másik veséjébe látott azonnal.
Milánnál előbb csak szelíden, alázattal, majd amikor végképp nem bírta már teljes erejéből előtört a síró, jajveszékelő bömbölés, de úgy hogy az osztályfőnök sem tudta igazán mire vélni hirtelen gyökeresen megváltozott viselkedését, és azonnal a segítségére sietett.
- Milán! Semmi baj sincsen! Nyugodj meg! A doktornénik csak megnézik a fogaidat és utána már mehetsz is haza! Katonadolog! - nyomott kedvesen barackot a fejére, ám Milán csak nem hagyta abba, és min a legtöbb gonoszkodó, és kegyetlen bandatag és néhány osztálytársa is nevetni, halkan röhögni kezdett, hogy egy kamaszodó fiú hogy lehet ennyire tutyimutyi gyáva?
Az osztályfőnök persze nagyon is tudta, hogy azok a bizonyos bandatagok voltak már megint, akik teljes lelki traumák közé kergették a szegény fiút. Ezért egyelőre kiküldte őket levegőzni a rendelő előtti kis utcára, hogy ne zavarják a benti társaikat.
Néhány rendesebb kislány óvatosan megsimogatta Milán izzadós, zihált hátát, és mondott néhány kedves szót, ám szinte érezhető volt annak a lelki traumának a súlya, melyet naponta Milán cipelni, és tűrni volt kénytelen.
Aztán egyszer csak egy női kísérteties hang szólt ki az ajtón és hangosan kimondta a nevét. Ott helyben földbegyökerezett mindkét lába. Úgy érezte mozdulni sem bír a tartós, letaglozó rettegéstől.
Az osztályfőnök megértőn kézenfogta és bevezette a hüppögő, látszólag halálrarémült fiút a rendelőbe, ahol két doktornő döbbent, kíváncsisággal azon töprengett, hogy vajon mi történhetett ezzel a kisfiúval?

SE HÁLÓK, SE KÖTELEK


Lányok macska-komisz-kocsis
szájacskájából ostorozva telítődik,
majd fröcsögve kilóg obszéc,
csúnya-beszédek mocsok-vízesései;
lángokat-köpő szó-zuhatagok követik egymást,
míg bamba-flegmás siker
s pénz olcsó ígéreteitől önmaguk
is megrészegülten röhögnek
csacskán hang-ízű szivárványt.

Mert minden bók, széptevés,
romantika kidobnivaló semmiség lett
- s mostanság ideje korán
elvérzik nehéz,
keserédes hétköznapok mocsarában. 

Létben ritkán hitegethető már
újbóli karrierista álom,
ha már szikra-remény is inkább
sebezve karmol,
hamut okád empátia-tolerancia helyett.
Durva pokróc, vagy csupán
Canossa-gúnya illene már
a mindenkori létezéshez,
mely egyre több sebből vérzik el
s minduntalan irreveláns. 

Minden álságos, hamis mozdulat,
szempillarebegtetés őszintén bevérez.
Ma már senki sem hagyatkozhat magára;
hülye karrier-álmok csalogatják,
hülyítgetik szándékosan agymosott elméjét,
zarándokló gondolatait.

Ki tudhat lám itt okoskodni?
Aki tudatosan nem építget képzelgést
sem vágyálmokat,
hiszen tudhatja előbb hal meg,
mintsem terveit valóra váltsa.
Adni s osztani a tömeg-ember
semmiképp sem szeret! 

Lendülnek egyre többen kifeszített
köteleken bizonytalan, vak jövőkbe.
Ki segíthetne sokaknak,
ha egyre több azoknak száma,
kik szándékosan elvágnák
a maradék tartóköteleket is?!
Kit marokkal tartja fogait a Sors,
s himbálózva inog még hamarán kiereszt.

Ebben a csöpp történelemben
már mindenki jajong,
mikor szándékosan fejre áll
- egyszer se volna szabad,
vagy megengedett, hogy hibázzék az,
ki embersége törvényeit meghozta,
ám a gyarló ember-szív
szüntelen egyre nehezebb. 

Senki sem bízhat már - tudván,
hogy bizton, bármikor
elárulhatják se hálókbon,
sem kötelekben!

TÜKÖR-VÁLÁS

- Anyuci?
- Tessék Hercegnőm?
- Rossz voltam? - sírásra görbülő, nagyon szomorú tekintet jelent meg a kislány arcán.
-Ugyan már édesem! Hogy kérdezhetsz ilyet? Te vagy a világon a legtüneményesebb kislány! Okos vagy, és mindig ötösöket hozol haza!
Az anya kicsit kimerültebbnek, és fáradtabbnak látszott az elmúlt nehezebbre sikeredett napokban.
Amióta a férje egyik nap hirtelen bejelentette, hogy különköltözik, mert megismert valakit. Persze nagyon is tudta, hogy a férje egy ízig-vérig latinos hódító, birtokló típus, akinek szinte a vérévé vált a nők ,,gyarmatosítása" és bárhogyan is igyekezett az évek hosszú során át férjének ezt a fajta hódításait, flörtöléseit előbb megváltoztatni, majd megszokni, sokszor előfordult vele, hogy a sárga irigység fogta el, ha nyilvános helyen voltak, vagy együtt ebédeltek, és a férje előszeretettel vetkőztette le a szemével a csinosabbnak látszó hölgyeket.
,,Miért kell ennyire kiszolgáltatottá tenni, és megalázni valakit, akár még a testi gesztusok szintén is?!" - töprengett, de választ szinte sosem kapott, legfeljebb egy-két habókos, kissé szeleburdi barátnője bukkant fel az aranykornak titulált múltból, hogy repeső boldogsággal, és kérkedőn elújságolja, hogy a férje üzletember, orvos, vagy ügyvéd, tehát semmi esetre sem olyasvalaki, aki a társadalmi ranglétrán messze lejebb áll, amennyiben fizetési kategóriák besorolása az elvárt színvonal.
- Anyuci! Apu rossz volt? - kérdezte kíváncsian a lenszők hajú kislány, aki aprócska kezecskéivel most úgy szorította kis mellkasához a nagyméretű plüssmackót, mintha legalább is az élete függne tőle.
- Szívem! Nyugodj meg! Tudod apu és én az elmúlt években... nagyon különbözőek lettünk! - kezdett hosszadalmas okfejtegetésbe. Hogyan lehet egy alig hét éves kislánynak elmagyarázni olyan bonyodalmas, sokszor még a felnőttek számára is nehezen érthető, komplikált érzéseket, melyek aztán egy család szétszakítását vonják a legtöbb esetben maguk után? Erre senki sem lehet eléggé felkészülve.
- Apu az elmúlt években nagyon sokat dolgozott, hogy neked és nekem jobb legyen, és te is boldog lehess... - mintha minden szava fröcsögő hazugsággá változott volna, abban a percben, ahol kimondta őket. - ...és én is rengeteget dolgoztam, hogy apu és te is jól érezzétek magatokat. Tudod a felnőttek dolgai nagyon bonyolultak! Sokszor ők sem értik, hogy miért történnek velük olyan szomorú dolgok, mint mondjuk, hogy valaki meghal, vagy például elválnak a szülei...
- Akkor ti most elfogtok válni Anyuci? - nézett kétségbeesten, lelki, fizikális védelmet keresve anyukájánál a kislány.
- Attól tartok kicsim! Minden bizonnyal! De ez egyáltalán nem azért van, hogy felborítsuk a családunkat, csak közösen úgy döntünk, hogy megpróbálunk külön is boldogok lenni! Érted, amit mondani szeretnék?
- Nem nagyon... nézett sírásra görbülő szájjal, és elveszetten a kislány.
Az anyuka átölelte és kicsit ringatta, mint kisbaba korában.
- Kis drágám! Nyugodj meg! Semmi rossz nem fog történni! - próbálta vigasztalni, ám hamar rájött, hogy üres, semmitmondó szavaknak hangzanak vigasztalásai, hiszen egy kisgyerek számára, akinek a biztonságot mind a két szülője jelentik most örökre megfog változni, és még így is számos lelki sérülés maradhat majd utána.
- Anyuci! Ugye nem fogsz magamra hagyni...? - kérdezte végtelenül kétségbeesetten, és szomorúan. Olyan árva és kiszolgáltatott volt ebben a percbe, hogy az anyának is erősen vissza kellett fognia magát, ha nem akarta, hogy ő is sírjon. Pedig néha talán a sírás kicsit könnyebbség is.
- Jól van édesem! Cssss! Nem lesz semmi baj! Beszélgessünk másról! Milyen napod volt az iskolában?
A kislány még mindig szorosan anyukájához simult, akár egy rettegő, kis állatka; felnézett rá segítséget kérdőn, és félelemmel teli gombszemekkel, majd remegő hangon beszélni kezdett:
- Eszternek is elváltak a szülei! De az apukájától mindig kap drága ajándékokat! - motyogta.
Az anyuka most hirtelen megijedt. Lehet, hogy kislánya máris arra számít, hogy ajándékokkal kell elnyerni már így is romokban heverő bizalmát. Férje ennek mindig is a mestere volt, viszont semmi esetre sem szeretné, ha lánya az alattomos, kicsinyes manipuláció áldozata lenne.
- Én Esztert mindig is a legjobb barátomnak gondoltam... - vallotta be megszeppenten. - Néha nagyon gonosz tud ám lenni!
- Pedig, aki igazi barát, az nem gonoszkodik a másikkal, ugye tudod? - nem elbizonytalanítani szerette volna a kislányt, sokkal inkább józan, megfontolt gondolatokra sarkallni. Mégis úgy érezte, hogy egy gyerek lelkét ennél jobban már nem törheti össze.
- Anyuci! Eszter miért gonoszkodik? - kérdő, segítséget remélő, enyhén könnyfátyolos őziketekintet.
- Tudod szívem lehet, hogy nem veled van baja! Csupán nem tudja még kezelni a saját érzéseit, és ezért haragszik mindenkire! Biztos te is haragudtál már jó néhány emberre, de attól még ugyanúgy a barátaid maradtak! Nem?
- Igen! De én sosem gonoszkodtam velük! Elfogadtam őket! - höppögte csendesen.
Milyen egyszerű, és egyben nehézkes szó is az ,,elfogadás". Bárcsak a felnőttek nem csupán szimpátia, és előítéletek módján döntenének - sokkal inkább empátiával, és elfogadó toleranciával, ami mostanság egyre nehezebb! Az anyuka tökéletesen átérezte kislánya helyzetét. Hiszen a gyerkőcök egymás között gyakorlatilag leutánozták a felnőtt világ kisebb-nagyobb vétkeit, és gyarlóságait. S mégis ha arra gondolt, hogy a gyerekek egymás között barátilag sokkal kezelhetőbben képesek elrendezni a vitás dolgokat valósággal összefacsarodott érző szíve.
- Édesem! Szeretném, ha megértenéd, hogy te nem tehetsz semmiről! Nem csináltál semmi rosszat! - tért vissza az eredeti témára, mert úgy érezte ezt valahogy illik megmagyaráznia, ha törik, ha szakad.
- És akkor apu elfog tőlünk menni?
- Igen kincsem! Apunak is lesz egy saját lakása, de neked ott is lesz egy külön gyerekszobád! - érezte kissé mézédes, csalogató hangjában a mgvesztegetést, hogy a kislánynak egészséges lelki világa maradhasson, és ne dőljön romokba az eddig felépített nehézkes bizalom tartópillére.
A kislány gombszeme mintha gyönyörű ékkő volna egyszerre csak felcsillant, majd újra visszasüllyedt a szomorkás lelki szintre.
- Anyuci! Apu miért nem szeret már téged?
- Édesem! Nagyon is szeret, csak tudod... apu vágyik a függetlenségre és az önállóságra, ami egy kapcsolaton belül sokszor nagyon nehezen megoldható.
A kislányon meglátszott, hogy erősen megrágja, valósággal megemészti kis fejében a hallott információt, mintha az élete függne tőle.
- Ha nagy leszek nekem is el kell költöznöm a házból?
- Szandikám! Kis csillagom! Miért kellene elköltöznöd, ha nagy leszel! Az még nem jelenti bármit is! - nagyon szeretett volna végre pontot tenni okfejtéseinek a végére, de érezte, hogy kislánya minden jogot megérdemel, hogy tudjon szülei konfliktusáról.
- Csak mert a többi lány azt mondta, hogy ők elköltöznek, amint cicijük lesz! - a kislány annyira imádnivaló, és tüneményes volt ebben a percben, hogy anyukájának önkéntelen is meghatódott a szíve és magához húzta és megpuszilta fejecskéjét.
- Nahát! Hogy te mennyire okos kislány vagy! Hol hallottál ilyen dolgokat? - érdeklődött kíváncsian.
- A nagyobb lányokat hallottam a nagyszünetben beszélni. Anyuci ti most mérgesek egymásra?
Az anyuka legszívesebben megfojtotta volna férjét, hogy minden elképzelhető történettel igyekezett teletömni kislányuk fejét, csakhogy egyedül ő kerüljön ki abszolút győztesként ebből az elátkozott helyzetből. Most viszont az anyuka került kutyaszorítóba.
- Drágám! Apáddal nagyon szeretjük egymást, de úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk külön utakon! Sosem szabad erőltetni olyan dolgokat, melyek alapvetően nem tudnak fejlődni! - vallotta be őszintén, és nem volt ebben semmi színlelés, vagy jótékony mellébeszélés.
- Anyuci? Én akkor hol fogok élni?
- Drágám! Itteni gyerekszobád megmarad és apádnál is lesz egy saját szobád, ha majd odamész! De itt maradsz velem!
A kislányon látszott, hogy mintha átmenetileg megkönnyebbült volna. Nagy kő esett le a szívéről.
- Anyuci? Apunál is lesznek játékok?
- Persze kincsem! Biztos vagyok benne, hogy apád majd vesz neked új játékokat is!
- Anyuci? Apunak van új felesége?
- Hát... édesem azt nem tudom, de ha úgy fordulna a dolog, szeretném, ha te jó kislány lennél mármi is történik! Mit szeretnél enni?
- Halat és krumplit!
- Értem! Segítesz megteríteni kincsem?!
A kislánynak nem kellett több szó máris angyalian beviharzott lábacskáival a konyhába és gondoskodón, akár egy profi háziasszony szépen szalvétákat pakolt ki a kisebbfajta étkező sarokba. Az anyuka márhogyan is szeretett volna kislánya lelkébe látni, hogy megpróbáljon felkészülni a változatos, nehézkes élet kérdés-válaszaira hamar átlátta, hogy - sok esetben -, a gyerekek mindennel képesek megbírkózni.

A JÓ JÁTÉKOS

Feltűnően csinos, kétgyerekes anyuka minden áldott reggel edzéssel kezdte a napot. Külön erre a célra beszerzett egy komplett edzéshez való strecs-ruhát, sportcipőt, fejpántot és mindent, ami annak a megkönnyítéséhez kell, hogy a testsanyargatás minél elviselhetőbb legyen. A legtöbb ismerőse, és baráti köre nem tudta mire vélni azt, hogy világ életében tökéletes, bombázó alakjához miért kell naponta akár több órán keresztül is kiadósan, és tartósan sanyargatnia önmagát.
Felvette a sportcipőt, befőttesgumival lófarkoba kötötte vállig érő haját, fejpántját is felvette, majd okosórája digitális számlálóján ellenőrizte a súlyt, kalóriatáblázatot, és főként a kilométertávolságot, melyet már tervezett be, és a szokásos bemelegítő, nyújtógyakorlatok után előbb kómotosan, majd fokozatosan gyorsítva futni kezdett. Még szerencse, hogy Szentendréhez közel költöztek, így volt egy kis turistáskodásra is alkalmas erdő, ahol bátran edzhette magát, a kutya sem látta.
Néha előfordult, hogy egy-két lelkesebb barátnője is elkísérte, ő pedig nem győzte figyelmeztetni őket, hogy bizony előfordulhat, hogy a kemény fizikai terep egyeseknek igénybe fogja venni fizikai állóképességét.
- Ugyan már kérlek drágám! Ne csacsiskodj! - mondogatták, majd amikor egy kisebb sziklás, dombos terepen futottak fel, ahol az ember jószerivel a tüdejét is nyugodtan kiköpheti, hiszen olyan meredek emelkedő, a mindig csinos, és sportos hölgy - többször előfordult -, hogy támogató jószándéka jeleként valósággal húzta barátnői karját, hogy valahogy felérhessenek a festői kilátást garantáló kisebbfajta magaslat csúcsára.
- Gyerünk csajok! A testmozgásért is meg kell szenvedni! - kocogott egy helyben, míg megvárta kifulladáshoz közeli barátnőit egy hangulatos pihenőövezetnél.
- Haha! Jó vicceid vannak Bogikám! Két órája is ezt szajkóztat! - felelte totálisan elkápicsorodva, és kiadós, masszív verejtékezésében az egyik hölgyemény.
Viszont amikor végre felértek a kisebb magaslat tetejére festői szépségű látvány tárult a szemük elé.
- Én azt mondom, hogy már a látványért megérte eddig eljönni! Nézzétek csak meg a magatok szemével milyen fantasztikusan szépséges.
- Ez ám a látvány! - lelkendeztek többen is.
A csinos hölgy tovább futott míg barátnői közül többen ismét nyügösködésbe kezdtek:
- Jaj ne! Még hány kilométert szándékozol teljesíteni? És mi lesz a holnapi nappal? - kérdezték kicsit neheztelve irónikusan.
- Nézzétek! Tudom, hogy ki vagytok merülve, hiszen sokan most először vállalkoztatok ilyen edzésre, de nézzétek a jó oldalát! Megfogjátok látni, hogy a befektetett munka előbb-utóbb mindig meghozza majd a gyümölcsét. - próbálta bátorítani, bíztatni őket, igaz a leghalványabb eséllyel, hiszen többen kicsit meg is éheztek. Valaki például el is felejtett reggelizni éppen azért, mert - gondolhatta -, így talán jobban fogja majd bírni a strapát.
Amikor jó harmincöt perc elteltével rendesen kifújták magukat, és visszazökkent a megfelelő pulzusszámuk is a helyére következett a lejutás a dombtetőről.
Elsőként a csinos nő kezdett ismételt futásba. Jóformán nyugodtan rábízta magát a gravitációra, és hagyta, hogy sodorja a lába. Ugyanakkor minden esetben körültekintően a lábaira is nézett, mert a dombos, sziklás terepen bármelyik helyzetben könnyedén kificamodhatott az ember bokája.
- Na, csajok? Mi lesz már?! Gyertek bátran! Semmi vész! - szólongatta barátnőit, akik legszívesebben helikopterrel jöttek volna le a kacifántos dombtetőről.
- Jól van! Mindjárt megyünk! Odalent talizunk! - kiáltották utána többen is.
A csinos, sportos nő már árkon-bokron túljárt mire barátnői rászánták magukat és óvatosan, lépésekben haladva lemerészkedtek a magaslatról, miközben azért nem voltak restek és több pihenőt is szándékosan beiktattak.
A csinos nő könnyed, lazító kocogásra váltott át a kissé nehézkes, sziklás terep után, és bár sajogtak, zsibongtak a porcikái, mégis úgy érezhette, hogy tett valamit az egészsége megőrzése érdekében, és joggal lehet büszke, hogy még két gyerkőc után is úgy néz ki, mint egy bombázó szupermodell. Sokszor ténylegesen nem érthette, hogy a jócskán csupán csak a felszínes külsőséget preferáló világ egyáltalán mit is vár el tőle. Sokszor előfordult, hogy férjével hivatalosak voltak különböző média által is előszeretettel sponzorált eseményekre, így - magától értetődőnek tűnt -, hogy a villogó, barátságtalan vakuk kereszttüzében elvárták tőle, hogy minden álomgyönyörűséges, és tökéletes legyen. Aztán, hogy valójában mi van a felszínessé tett külcsín alatt igazából, az már a legtöbb szintén felszínes embert a legkevésbé sem izgatta, vagy érdekelte.
Úgy döntött megvárja barátnőit, akik bizony jócskán lemaradatak, és kicsit még rá is játszottak, hogy le legyenek maradva. Addig megállt egy fából kifaragott pihenőpadnál és ámulattal nézte a Duna vízét. Valahogy tó, vagy tengerközelben mindig megtudott nyugodni, ki tudta kapcsolni azokat a negatív, vagy éppen kellemetlen történéseket, amiből nem tudott fejlődni, és építkezni.
Így is beletelt háromnegyed órába mire barátnői szinte egymást támogatva, egymásban tartva a maradék lelket lejöttek az izzasztó kaptatóról, és megtapsolták kimagasló teljesítményüket.
- Ez az csajszik! Nagyon büszke vagyok rátok! - gratulált nekik.
- Akkor most mi következik csajok? A Himalája, vagy a Mont Blanc?
- Haha! Jó vicceid vannak! - szuszogott egy teltkarcsú anyuka. - Ami engem illett én most eszem valami finomat. Láttam odalent egy klassz kis éttermet! Ki tart velem?
Egyszerre legalább tíz ujj emelkedett a magasba. Hiába! Ha az ember éhes akkor szigorú diéta ide, testedzés oda mégiscsak az éhség győzedelmeskedik.
A csinos, sportos nő enyhe bosszúsággal, duzzogással fogadta, hogy legjobb barátnői őt is elcipelték a kerti lugasos étterembe, ahol megfizethető árak, és kiszolgálás mellett az ember annyit ehetett amennyi szó szerint beléje fért.
- Oké, gyerekek! Ki mit kér? - kérdezte az egyikük, mire a legtöbben a halas flekkenre voksoltak persze kiadós adag rojsebnival. A csinos nő csupán salálát kért magának, bár később azért mégiscsak megkóstolta a halat, igazán köret nélkül.
A kis baráti hölgytársaság tagjai kellemesen elfogyasztották jól megérdemelt ebédjüket, majd mindenki ment a maga dolgára. Persze mindenki megígérte, hogy legközelebb valami festői szépségű helyre mennek, ami nem lesz ennyire megterhelő második nekifutásra, ám a sportos nő valahogy megérezte, hogy az ígéreteket egyre nehezebb betartani, és megfogadni egy borzasztóan rohanó, idegőrlő világban.
Megölelték egymást, és elbúcsúztak égre-földre esküdözve, hogy majd még találkoznak az évben.
A csinos, sportos nő pedig úgy döntött hazáig inkább kiélvezi a sétálás nyújtotta előnyöket miközben rengetegen ismerték őt a városban így aki barátságosan megszólította azzal természetesen nagyon közvetlen, és szívélyes tudott lenni.
- Üdvözlöm kedveském! Meséljen csak? Hogy halad a festménnyel? - érdeklődött nála egy nagymamakorú cukrásztulajdonos, aki olyan mennyei süteményeket tudott saját kezűleg készíteni, hogy aranyérmet érdemelt volna bármelyik versenyen.
- Csókolom Marika néni! Hát haladok, haladok! Nem szeretnék semmit sem elkapkodni! Fontosnak érzem a színek harmónikusságát. - vallotta be őszintén, ám az igazság az volt, hogy mióta kitört a nyári szünet alig-alig maradt ideje arra, hogy két imádnivaló gyerkőc mellett a hobbijának is hódolhasson.
- Ne idegeskedjék kedvesem! - paskolta meg lebarnult kezeit az idős asszony. - A dolgok mennek a maguk módján és mi nem tehetünk egyebet, minthogy igazodunk hozzájuk. Nekem nagyon tetszenek a festményei! - felelte majd sok szerencsét kívánt az alkotási folyamatokhoz.
A sportos nő mintha csak nagymamáját ölelte volna meg szívből sugárzón megölelte az idős asszonyt, és megígérte, hogy egy személyesebb jellegű festményt egészen biztosan készíteni fog számára is.
- Jaj aranyosom! Hát az egy kész vagyon lehet! Nem érdemlek én ilyen drága dolgokat! - szabadozott, de azért lelkében valósággal újongott, ha ajándékot kaphatott.
- De Marika néni! Annyi mindenben segített eddig is nekünk, hogy Ön mindent megérdemel! Jó egészséget, szép napot! - köszönt el mosolyogva tőle, és folytatta útját.
Kicsit izgatottabb türelmetlenséggel vetette le magáról az edzésben tökéletesen átnedvesedett holmijait, és szinte azonnal ecsetet, és festékespalettát ragadott, mert azt érezte valahogy muszáj kifestenie magából ezt a fantasztikus napnak a történéseit. Nem sokkal délután háromnegyed kettő felé a gyerekek is betoppantak a suliból. Az örökösen elfoglalt apjuk volt szíves és elhozta őket. Éppen csokifagyit eszegettek, holott ezt is számtalan formában a férje szájába rágta, hogy az édességevésnek is megvannak a maga szabályai.
- Szia anyuci! - üdvözölte őt előbb a nagyobbik kislány, és aztán a kisebbik fiúcska.
- Sziasztok! Kérlek vigyázzatok a festékekkel, mert nagy a kupi! - igazából arra gondolt, hogy jó volna, ha most békén hagynák, mert nem akarja elpocsékolni az alkotási lázat, ami most még eleven tűzzel lángol benne.
- Gyertek skacok! Ti is tudjátok, hogy anyátokat most nem lehet zavarni, mert ég a keze alatt a munka! - a férje, mintha szándékosan megnyomta volna cinikusan a ,,nem lehet zavarni" szótagjait, amitől az egész beszélgetés hangneme eltolódott.
- Drágám! Te is tudod, hogy nem úgy értettem! Imádlak benneteket, de most annyira szeretnék egy kis nyugalmat magam körül! Remélem megértesz! - vett egy nagy levegőt.
- Persze, persze! Addig segítek a srácoknak a házi feladatban! Akkor később még látlak! - férje valósággal duli-fuli módján beviharzott a gyönyörűen berendezett, tágas házukba, és úgy vetette le márkás, olasz cipőjét, mintha dühös volna valakire.
Így is legalább két és fél órába került, mire az alkotási folyamat végre kiteljesedhetett, és megszülethetett a vásznon valami egészen összetett, és szimporkázóan új szívkavalkád, és perspektíva. Éppen az ecseteket, és a festészeti kellékeit mosta ki, és szeretett mindent pedáns rendben hagyni maga körül, amikor a család házi négylábú kedvence rontott be az ő béke szigetére, és rögtön két lábra állva belécsimpaszkodott, és nyalni kezdte az arcát.
- Jól van már Folti! Tessék rendesen viselkedni! Ülsz, ha mondom! - mindhiába! Kutyasétáltatási idő volt, és ha egyszer az állat hozzászokott az időbeosztáshoz jobban működött, akár egy halálpontos svájci óramű.
- Jól van! Ne nyálazz össze! Mindjárt megyünk! Ne türelmetlenkedj! - akár egy rendetlen, vagy éppen szófogadatlan gyerek szinte alig bírt a kedvencükkel mire levette a fogasról a nyakörvet, felcsatolta és le nem vitte sétálni a kutyust. Gondolta: legalább kicsit ő is átgondolhatja magában gondolatait.
Mire bő negyvenperc múlva visszajöttek a két imádnivaló gyerek patyolattisztán üldögélt az ebédlőben a családfővel, és várták a megérdemelt vacsorát.
Most jutott csak eszébe, hogy jószerivel egész nap annyira le volt kötve, el volt foglalva, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy mit egyenek vacsorára.
- Jaj drágáim! Ne haragudjatok, de teljesen elfelejtettem! Mit szólnátok, ha rendelnék egy nagyméretű, négyszemélyes pizzát, vagy amit szívesen megennétek? - kérdezte előbb férjére, majd gyerkőceire nézve kicsit félve, és kétségbeesetten.
- Hurrá! - ugráltak a széken mind a két gyerkőc. Szemlátomást felvillanyozta őket az ötlet, hogy nem kell anyuk gasztrónomiai műalkotásait enniük, hanem ehetnek helyette pizzát is. Valósággal ragyogott a tekintetük. A családfő azonban komolyan, komoran ült az asztalnál. Enyhe neheztelés, és bosszúság tükröződött az arcán, mint aki nem ehhez a magatartáshoz szokott.
Végül expressz futárszolgálattal nagy óriásméretű pizzát rendeltek, és öröm volt nézni is, ahol a gyerekek aprócska szája maszatos, foltos lett a bazsalikomos paradicsomszósztól. Mikor végeztek a vacsorával az anyuka megfürdette előbb a kisebbik gyerkőcöt, majd a kislányt és lefektette őket. A férje átment a nappaliba, és berakott magának egy akciófilmet a DVD-lejátszóba! Általánosságban mindig ezt csinálta, ha mérges volt, vagy bármi mással nem volt megelégedve.
- Mondd csak édesem? Te most haragszol rám?! - állt meg előtte keresztbe font karral a feleség.
- Ugyan már! Miért haragudnék? Teljesen szokványos este volt! - duzzogó hangja nem tudta megtéveszteni párját. Jól kiismerték egymást az elmúlt évek alatt.
- Nézd! Nagyon sajnálom, hogy elfelejtettem a vacsit, de olyan jól sikerült a mai nap, és sokat beszélgettek legjobb barátnőimmel! - mondta meg az igazat.
- Örülök! - kezdett szörfölgetni a sportcsatornák között egykedvűen a férfi.
- Most mérges vagy, de igazán megérthetnél! Szeretnék én is egy kis... függetlenséget magamnak... - egyszerűen csak kipattant belőle, ami miatt a férfi megneheztelt rá.
- Akkor most költözzek el, és bízzam a srácainkat az anyádra?! - szarkazmusa cinikusan feszült a levegőben.
- Nagyon jól tudod, hogy nem erre céloztam! Olyan jól megtudjuk szervezni a mindennapjainkat! Sajnos vannak, és még valószínűleg lesznek ilyen napjaink! Ehhez hozzá kell szokni! Én például sosem teszem szóvá, amikor a haverjaiddal elmész sörözni!
- Mostanság ez nem jellemző, mert el vagyok havazva melóval!
- Figyelj! Nem kellene ilyes bagatell dolgokért máris a falnak menni! Imádlak benneteket, de szeretnék egy kicsit önmagammal is foglalkozni!
Aznap többet már nem beszélgettek erről. Mindketten mély álomba zuhantak, majd másnap a hölgy százszálú álomszép rózsacsokrot kapott egy kis ajándékkártyával, amire az volt írva: ,,Imádlak"

MUTOGATÓ TÜKÖR-SZAVAK


Már nagyon régen kiszemeltem őt!
Hosszú, kecses, korom szemöldökíve alatt
kutató, kíváncsiskodó barna szempár fényében,
pupillái szelídítve könnyező udvarában,
mintha egy éberen álmodó,
romantikus vágy volna szüntelen ébren.

Huncut csacska-gyerekes derű van
szikra-tekintetében s valami
megbonthatatlan egy-honvágy.
A rakoncátlan örök-fiatal
hamiskás pisze-orr,
szimmetrikus arccsontok
egzotikus királynőt sejdítnek,
míg az enyhén telt
alsó ajkakbeszédesen
is szótlansággal bírnak.

Lágyan omló dús rakoncátlan
vízesés hajzuhatagját mostanság
mintha szándékosan megbontaná
a hidrogénezett mézszőkés árnyalat.
Mint aki szándékosan arról
az apróságról
is rendre elfeledkezett,
hogy önmaga maradhasson.

Mélázó, boldog arca most inkább
egyre felszínesebb, a tetetett
s nem valódi, sugárzó boldogság
bújócskázik benne.
Megremeg benne,
óhatatlan eltört, megsebzett
szívének dobbanó indulatisága.
Láthatatlan szemek sem
igen vehetik már észre,
ki mestere lett
manipulációs fondorlatoknak.

Szikra s örök önemésztő láng
önmagát vallatón,
hűséggel odabent lobog benne
nyughatatlan gazdagon.
Apakomplexusa még ki-ki ütközik
s nem csupán kétszázszor
díjnyertesen eljátszott naiva-szerepeiben.

Élete hamar fordulóponthoz érkezett,
s nm is tudhatta teljes-igazán vajon
még kiben is bízhat meg?!
- Most dedikált.
Kedveskedő szívecske-aláírását
bámulom magam előtt.

Nézem kézirását; miként változik
a sok igényes, bölcs vonal
s még most sem érthetem azért
volt-e a fájdalmas tett,
mert a szimpátia maga alá gyűrte
az emberi ismerkedés alapszabályát,
vagy csupán mert
a showbusiness hírneve mindig
is előbbrevalónak látszott
az őszinte, védelmező barátságnál?!

 NYITOTT SZEMEKKEL

A játszótéren figyelte a gyerekeket. Szándékosan inkább kinyitott egy aznap vásárolt jó vastag, vaskos könyvet, csakhogy ne kelljen szóba, pletykálkodásba keverednie a többi anyukával.
Meg is rótták emiatt a háta mögött, hogy sznob, hogy minden helyzetben fennhordja az orrát, és hasonlók. Ám valójában pontosan tudta, mennyire megváltozott az a fajta látszólagos élet és kiszámítható valóság, melyben naponta léteznie, és boldogulnia kellett. Elvégre, ha valaki napjában legalább harminc ismeretlen, vadidegen emberrel fog kezet, és ismerkedik össze annak előbb-utóbb az üldözési mánia jelei kezdenek mutatkozni, vagy pedig ezzel ellentétes reakcióként olyannyira elzárkózik minden nemű közeledési, ismerkedési lehetőségtől, hogy átkapcsol egy félig remete, félig magányos üzemmódba. Sőt, meglehet, hogy saját családtagjait sem erszti már be mélyen elzárt privát szférájába.
Könyvelőként dolgozott előbb a munkahelyén, majd a COVID-helyzet következtében egyre gyakrabban odahaza home office üzemmódban! Rájött arra, hogy ez valahogy számára sokkalta kényelmesebb, és még a bébiszitterre szánt félretett pénzt is megspórolhatja.
Így történt, hogy Réka könyvvel a kezében egyik szemüveges szemét mereven gyerkőcein tartva, míg másikat a betűkön kellemesen, magányosan ücsörgött az egyik fából eszkábált padon, amit - kivételesen -, még nem firkáltak össze neoavantgarde-szerű grafittikel, vagy csúfítottak el valamilyen meggondolatlan, kamaszos szignózással.
- Gyönyörűek a gyerekei! - gratulált egy arra sétáló idősebb, nagymamakorú hölgy. Miss Daisy-típus.
- Nagyon köszönöm! Büszke is vagyok rájuk! - felelte félvállról. Rá sem nézett a nyugdíjas asszonyságra.
Később néhány kutyasétáltató is elhaladt a játszótér mellett. Éppen sétálni vitték a két jól megtermett keverék kutyát, akik mit sem törődve az illemszabályokkal előbb egy tölgyfa tövében végezték el mindennapi szokásos dolgukat, majd tovább mentek kómotosan, míg gazdáik azon törték fejüket, hogy a guánót ki fogja összeszedni. Végül úgy egyeztek meg, hogy ezt inkább a közterületesekre bízzák, persze, ha ők majd errefelé járnak, aki az utóbbi évben nem sok esetben történt meg.
A nap kellemesen, nyárias jelleggel, enyhe szél kíséretében cirogatta az emberek arcát. A kicsik és a nagyobb gyerekek egymás között békésen elvoltak, és játszottak.
Réka kicsit irigykedve, mégis boldogan szemlélte gyerekeit, akik a homokozóban éppen nagy munkában voltak. Homokváraknak látszó gulákat, és mértani testeket szerettek volna a halomba rakott homokból önmaguknak emelni. S míg a cserfes idősebb kislány állandóan a szitával volt elfoglalva addig rakoncátlan kisöccse megkóstolta a homokot, mint kedvére való csemegét.
Rékának eszébe jutott, amikor homokevés miatt először vitte kisebbik gyerekét a gyerekorvoshoz, aki gyakorlatilag jót nevetett azon, ha a kezdő szülő már a legelső ilyen jellegű bagatell dolog miatt bepánikol, és kiborul hát akkor majd mit fog szólni, ha a kamaszodó fia, vagy lánya piercinget lövet be bizonyos intimebb helyekre?
- Ugyan kedves asszonyom! Hát ne veszítse el kérem a fejét már az első ilyen alkalommal! - bíztatta kedveskedve a bölcs, SZTK-keretes szemüveges, szakállas orvos, aki szinte naponta találkozott ilyen esetekkel. - Még egy-két év és meglássa egy-kettőre hozzá is szokik.
Réka úgy távozott a gyerekorvosi rendelőből, mint akit szabályosan leforráztak, és meg is szégyenítettek, bár hozzá kell tenni, nem szándékosan.
- Bocsika! Szia! - lépett oda hozzá egy markáns arcú, jóképű negyvenes férfi. Első látásra igazi sportember, akinek vakító mosolya a sikeres lézeres fogfehérítésnek volt következő, tehát szép summát kereshetett. - Imádnivalóak a gyerekeid! - kezdte kicsit nyomulós, becserkészős szövegét, amiből bőséggel akadt még legalább egy tucat.
- Tudod amióta csak megláttalak benneteket valami titkos mágneses energia arra kényszerített, hogy idejöjjek, és összeismerkedjünk! - vallotta meg, mintha ez lenne élete egyetlen, őszinte küldetése.
Réka már az eszét sem tudta hány és hány darab nyomulós, és udvarlós, szédítő szöveggel jöttek hozzá a díjnyertes hapsik, mégis akárhány csajozós szöveget végighallgatott titkon kicsit mégiscsak hízelgett hiúságának, és nőiességének, hogy két gyerek után is - úgy tűnik -, bomba formában van! Persze ha nem számítjuk ide a konditeremben eltöltött tartalmas edzésprogramokat.
Réka még hallgatta egy ideig ezt a széplelkű bájgúnárt aztán ötperc múlva farkasszemet nézett vele, mintha egyenesen a titkait akarná kipuhatolni.
- Ne haragudj, de azt hiszem, hogy te nem engem keresel! - szögezte le kertelés nélkül, majdhogy a továbbiakban ne kelljen ismét beszélgetésbe elegyednie a vaskos könyvét szándékosan úgy tartotta, hogy arca és egész feje megközelíthetetlenség védőburkában maradjon.
- Figyelj! Tényleg megértem! Csúcs bombázó anyuka vagy, aki bárkit megkaphat, akit csak akar! Még talizunk jó? - felvette hajába tűzött méregdrága napszemüvegét és tüntetően, mint akit szándékosan vérig sértettek elvonult a játszótérről.
,,Hál istennek! Ezt is lekoptattam! - gondolhatta magában. Mi a fenének kell pont engem kiszemelni állandóan?!" - miközben töprengett kislánya megpróbálta kiszorni kisöccse apró, pufók kezecskéi közül a homokszemeket, melyek ez idáig ízletes, ínycsiklandó csemegéknek számítottak, mire a kisfiú keserves sírásba kezdett, amitől jóformán az egész játszótér zengett.
Réka terve, miszerint megvalósíthatja a tökéletes láthatatlanság és inkognitó egyszemélyes verzióját jóformán azonnal köddé vált. Lerakta a könyvét könyvjelzővel - nem mintha akár egyetlen mondatot is képes lett volna nyugodt körülmények közt végigolvasni -, és máris odaszaladt a két gyerkőchöz.
- De hát drágáim! Mit csináltatok? - kérdezgette előbb a nagyobbik kislányt, míg segítőkészen lehajolt a kisfiúhoz, hogy ölbe vegye, ringassa egy kicsit dörzsölgetve a hátát, hogy ne rázza a sírás.
- Anyuci! A Máté megette a homokot, és te azt mondtad, hogy azt nem szabad megenni! - felelte okosan a kislány.
- Igen Fanni! Ezt mondtam! De azért nézd csak meg, hogy a kisöcséd mennyire el van keseredve és megrémült! Ilyet akkor sem szabad csinálni! Ha továbbra is homokot eszik akkor te szépen felkelsz a homokozóból, odajössz hozzám, és elmeséled mit csinált az öcséd! Rendben lesz így?!
- Igen anyuci, de...
- Semmi de! Kérlek légy türelmes! Amikor te voltál kisebb hozzád is nagyon sok türelem kellett! - Réka úgy érezte magát, mint aki mázsás, tonnányi sziklatömböket kénytelen cipelni lelkében, és sokszor senki sincs a közelben, akivel nyugodt biztonságban megoszthatná a terheket.
- Anyuci? Mikor megyünk haza?
- Nemsokára kincsem! Még élvezzük egy kicsit a napsütést! - válaszolta, majd miután a kisfiú némileg megnyugodott ismét visszatért az árnyékos padhoz, és újra kinyitotta a könyvet.
Hamar dél lett és a kellemesen balzsamos levegőt mintha egyszerre fújta volna el valami ismeretlen, aszályos afrikai légáramlat, ami szinte elviselhetetlennek látszott.
,,Ennek már a fele sem tréfa! A gyerekeket biztos helyre kell vinni! Ideje, hogy hazamenjenek!" - töprengett Réka, majd szólt kislányának, hogy fogja meg kisöccse kezeit és menjenek oda hozzá.
Addig Réka bepakolta a hátizsákját és a szükséges gyerkőcholmikat, ami szinte a háztartás nélkülözhetetlen részét képezte, ha az embernek kisgyerekekről kell gondoskodnia.
A kislány gyöngéden megfogta kicsi öccse pufók kis kezeit, és máris vezetni kezdte anyukhoz. Réka pedig a homokozóhoz sietett, hogy sebtében összeszedje a gyerekek játékait. Majd hármasban felkerekedtek és hazafelé tartottak, amikor leszólította őket a szomszéd néni, aki éppen a piacról jött hazafelé kezében friss gyümölcsökkel, és zöldségfélékkel.
- Hát szervusztok gyerekek! Szervusz Réka! Hogy vagytok? Hogy telik a nyár? - érdeklődött kotnyeles kíváncsisággal, mely a legtöbb idősebb ember sajátja.
- Üdvözlöm Bertócs néni! Köszönjük szépen jól vagyunk! Épp most készültünk hazamenni, mert pokoli lett ez a hőség! - mondta őszintén.
- Mennyire igaza van! - felelte ám valójában azon morfondírozott, hogy mikor sikerül leráznia az öregasszonyt, aki mindenről és mindenkiről szeretett mindent tudni.
- Szép nagyok lettek a gyerekek! Már Fannika is milyen nagy lány! - megsimogatta májfoltos, reszketeg kezeivel a kislány lennszőkés, masnis haját. Mátéka pedig már kész legény! - szerette volna őt is mesimogatni kicsit, ám a félénk kisfiú ijedősen inkább anyja ruhája mögé bújt, és gyanúsan szemlélte az ismeretlen öregasszonyt.
- Hát remélem kellemesen telik majd a napja kedves Bertócs néni! Viszontlátásra! - a kislány halkan elköszönt, míg a kisfiúnak tüntetően egyik pufók karját Réka emelte a magasba, hogy lássa a nyugdíjas asszony azért mégiscsak van illem a világon.
Szépen ballagtak tovább, amikor kikötöttek egy fagylaltos pultnál. A szokásos járda melletti árus volt ez is. Jobbára vízízű fagyikat és jégkérmeket árult méghozzá azzal az üzleti csalafintasággal, hogy amit a boltban megvett azt mérte ki fagyiskanállal, ám azt is olyan fukaron, hogy több maradjon neki, és kevesebb a vevőknek.
- Szép jó napot ifjú hölgyem! Szervusztok gyerekek! Kértek egy kis nyalánkságot? - kérdezte barátságos mosollyal.
- Anyuci! Légy szi! Kaphatok egy kis fagyit? - kérdezte a cserfes kislány.
Réka elővette a pénztárcáját a hátizsákjából, és megnézte mennyi pénze van, majd közölte az árussal hogy egy-egy gombócot kér csupán.
- Tessék parancsolni! - az árus jócskán kimérte az egy-egy gombóc fagyit a hártyavékony tésztából készült tölcsérekbe, majd kimérten közölte az összeget.
- Itt vagyok még egész nyáron kedves hölgyem! - válaszolta, mintha ez bárkit is érdekelne, majd zsebrevágta a pénzt.
- Krémes fagyikat kellene árulnia az még meg is érné a pénzt! - közölte Réka majd a két gyerekkel tovább sétált.
- Anyuci! Miért mondtad azt ennek a bácsinak, hogy krémes fagyikat kellene árulnia? - kérdezte a kíváncsiskodó kislány miközben nyalogatta fagyiját. Kisöccsének még kis orrocskája is tiszta fagyis lett, de Réka valahogy most nem bánta. Gyöngédn, megértőn, anyai egyetértéssel letörölte, majd kislányához fordult:
- Tudod kincsem a vevőnek mindig igazat kell adni, és ezt a legtöbb kereskedő pontosan tudja, és azért nem szeretik azokat az embereket, akiknek igazuk van! - oktatta.
- Csúnya bácsi! Nem szeretem! - fújolt a kislány durcásan.
- Fanni! Nem szabad haragudni másokra, míg meg nem ismered őket! Ez a bácsi kedvesnek tűnt, de valójában nem volt az! Majd magad is rá fogsz jönni!
- Anyuci? Ugye szeretsz minket? - kérdezte esengve, kuncsorogva.
- Hogy kérdezhetsz ilyen butaságod drága kislányom?! A világ minden kincsénél jobban szeretlek benneteket! Most pedig siessünk mert elszaladt az idő és még ebédelni is kell! - azzal gondosan körülnézve egymás kezét fogva átkeltek az útttest egyik oldaláról a másikra.