MANIPULÁCIÓS LECKE

Akkor délután volt, és én éppen a Bach-csomóponthoz közeli buszmegállóban várakoztam, mert szerettem volna - késésemet elkerülendő -, felkapaszkodni még idejében a nyolcas buszra, hogy azzal hatékonyan beszáguldjak az egyetemre, ahol nagy valószínűséggel már javában tartott az újabb, halálosan unalmas előadás a Trabant-gyártásról, ahelyett, hogy Konstantinápoly ostromáról hallottunk volna. Így megy ez!
A sárgafényes, lidérces lámpák sárga tigris-fényekkel szórták teli az utcát, és a hőmérséklet annyira lehűlt, hogy nagy volt a rizikója, hogy havazni fog. Amit a havazásnál is jobban utálok az, ha az embernek egy totálisan sötét, kietlen, emberektől teljesen elhagyatott területen szükséges boldogulnia, vagy adott esetben átevickélnie. Sálam, bolyhos sapkám jó erősen a fejemre volt húzva, amitől szabályosan legalább annyira idiótán festhettem a külső szemlélő számára, mint Holden Caulfiled, vagy a Michlaein-gumiemberke.
Éppen a buszra várakoztam toporogva-toppantva, kinek hogy tetszik az idő sívárságára való tekintettel, amikor egy látszólag ártalmatlan öregasszony lépett oda hozzám. Zoknikat, és mindenféle apróbb-cseprőbb holmikat árult, és kedvesen, már-már kissé vehemensen elkezdett pénzt kunyerálni a buszmegállóban ácsingózó emberektől, hátha számára is csurran-cseppen valami.
- Ne haragudjék fiatal úr - szólított meg. - Nem tudna adni egy kis pénzt? Tényleg csak pár forintra lenne szükségem! - kissé kétségbeesett igyekezettel tolta elém foszlásnak indult, kissé koszos zoknijait.
- Tényleg fiatal Úr csak pár forintot... - kissé erőszakos, kötekedő természete egyszerre önkéntelenül is felingerelt, és éreztem, hogy agyamat megmagyarázhatatlan módon elönti az ideg. Jócskán hátrálni kezdtem mire úgy tűnt, hogy üldözőbe vett, mert lépéseit önkéntelen megszaporázva szeretett volna utolérni, és követelni, amihez valójában semmi joga.
- Kérem szépen... fiatal úr... - hangja manipulatív módon könyörgőre váltott, mint azon szélhámosok, vagy imposztorok hangja, akik tudatos módszerekkel hálózzák be áldozataikat, mert a fő céljuk az, hogy totálisan kiforgassák az adott szerencsétleneket minden vagyonukból.
Gyorsan körbe néztem. Nem tudom. Talán az önzetlen segítségadásban reménykedtem, amit egyik embertárs a másiknak - sok esetben -, adni szokott, és amiről sajnos jelenkorunkban főként a magyar emberek nem éppen ismeretesek! A legtöbb várakozó vagy szándékosan félre, vagy oda sem nézett, mintha egy olyan irritáló, vagy tabu eseménnyel lenne dolga, mely igaz ugyan, hogy mindennaposnak mondható, mégis jobb inkább a szőnyeg alá söpörni.
A nőn jócskán meglátszott, hogy összezsírozott, fekete hajával, koszos körmeivel addig nem hajlandó tágítani, amíg be nem vagyok hajlandó adni a derekamat.
Váratlanul az égre emeltem a tekintetemet, melyből vastag ezüstszürke kristály-pelyhekben szállingózni kezdett a szomorú hó. ,,Miért mindig engem kell, hogy kiszemeljenek azok, akiknek segítségre, vagy adott esetben nehezen bizonyítható anyagi támogatásra van szükségük?" - faggattam magamat. Végül nagy nehezen benyúltam közepesméretű aktatáskámba és előhalásztam egy akrobata-mutatvány keretében pénztárcámat, majd kihalásztam belőle egy ötszázast, mert ezer forintot nem volt szívem odaadni. Ez volt az igazság. Odanyomtam a koszos tenyerű nő kezébe, aki gonosz, fintorgó vigyort küldött felém, mintha egyenesen ott helyben megátkozott volna, majd úgy eliszkolt az aznapi jutalmával, mintha sosem történt volna meg ez a váratlan esemény.
Időközben megérkezett a megállóba a nyolcas busz, és én legalább annyira iszkoltam, kapaszkodtam egyre beljebb a busz belsejébe, mintha legalább is néhány alattomos gonosztevő üldözne, vagy épp követelne tőlem valamit. Amint egyre beljebb értem a már egyébként is jócskán tolakodó utasok gyűrűjében még láttam, amint a kétes értékű öregasszony sietve átbaktat az egyik zebrán, és kiköt egy talponálló kocsmaszerűség előterében. Gondoltam magamban: ,,Te aztán megéred a pénzed öreganyám! Kell a szesz, mi?!"
A vártnál kiadós késéssel érkeztem meg az Astoriához, és loholtam be a Bölcsész Karra, ahol már javában ment az aktuális, halálosan unalmas előadás, ahol egy újabb vendégelőadót hívtak csupán csak azért, hogy előszeretettel, és jelentős egoistasággal a saját maga hangjába lehessen fülig szerelmes, és ahol - természetesen -, minden hallgatónak szigorúan tilos volt kérdezni különben jócskán megnézhette magát a vizsgán, vagy esedékes szigorlatai alkalmával, amik egy kis idő elmúltával szintén a szánalmas nevetségtárgyát képezték.
- Hát szia Robi! Elkéstél! - közölte kimérten, mégis bájos huncutsággal az egyik szupermodell típusú csoporttársam.
- Igen! Tudod erről eszembe jut az a filmjelenet, amikor az egyik hölgyemény azt mondja a másiknak, hogy mi sosem szoktunk késni, hanem mindenki más érkezik kicsivel korábban!
- Á! Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a filmeket! Minden napra tartogatsz meglepetést számomra! - látványosan, teátrálisan megnyalja évezettel babonázó ajkait, miközben szempilláit rebegteti, és még párat kacsint is hozzá.
,,Most azt hiszi, hogy majd vakon engedelmeskedek majd az ő önző nőstényördög akaratának, de kifogom ábrándítani!" - gondoltam magamban, és persze minden lélekerőmre szükségem volt annak érdekében hogy máris le nem buktassam magamat, mert az illető csinos, szexis hölgy rámenősége, és intelligenciája ütős kombinációnak bizonyult a szememben.
- Ö... pedig így van! Jóformán az egész gyerekkorom barátok nélkül és főként filmekkel telt el! - közöltem határozottságot mímelve.
- Na ne szivas! - lepődött meg, miközben babonázó őzikeszemei jócskán kikerekedtek, mint aki
meghökkentő újdonságot hall.
- Miről maradtam le? - érdeklődtem, miközben előkészítettem nagyméretű spirálfüzetemet jegyzetlés céljából.
- Semmi lényegesről! Ami azt illeti én annyira szívesen lelépnék innen, te nem?! - nézett rám kérdőn, bár valójában valósággal máris égett a vágytól, hogy kiléphessen a nagyméretű előadóterem ajtaján. Csöndesen pakolni kezdett, míg a szemfüles hallgatók közül néhányan pisszegésekkel szándékoztak felhívni a figyelmünket arra, hogy itt bizony a kelleténél komolyabb előadás folyik, ami viszont egyáltalán nem tréfadolog!
- Én... nem szívesen mondom, de talán ezt nem kéne... - kezdtem totálisan bepánikolni, és ilyenkor úgy viselkedtem, mint egy eszement idióta, aki teljesen beijedt.
- Jaj Róbikám! Hát mi vagy te kicsi szívem, kisfiú, vagy felnőtt ember?! - tapintott a lényegre! - Figyelj, nem kényszer! Ha jössz jössz, ha maradsz, hát akkor maradsz! - azzal nem is vesztegette többet a szót, máris gubulva, mint egy Tomb Raider kislasszézott a teremből.
Azért becsületemre váljék, hogy még vártam egy-két percet, hogy alaposan átgondolhassam a helyzetet, és csupán csak ezután követtem a szexis hölgyeményt remélhetőleg feltűnés nélkül!
Odakint a visszhangot verő folyóson a hölgy teátrálisan megtapsolt, hogy maradék bátorságomat kockára téve volt bennem annyi mersz, hogy mindent kockára téve mertem döntést hozni saját magammal kapcsolatban.
- Na látod édesem! Nem is volt annyira szörnyű dolog, igaz-e?! - valósággal röpült felém, és zokszó nélkül a nyakamba csimpaszkodott, mintha valami hősszerelmes pár lennénk, akik éppen készülnek rá, hogy csókokkal örvendeztessék meg egymást. - Te annyira... csodabogár vagy... - jelentette ki, majd cuppanós puszi következett, igaz pufók, tokás arcomra.
- Ez akkor most jót jelent...? - kérdezte megilletődötten.
- Mindenesetre nem jelent rosszat. - leugrott a nyakamból, belecsimpaszkodott hevesen izzadó kezembe, és együtt sétálni kezdtünk a ridegséget közvetítő lépcsőház lépcsőin egyenesen a földszintre, amíg még így is volt három emelet.
- Mesélj magadról légy szí! - kérlelt. - Például mi leszel, ha már a diploma a kezedben lesz? - rögvest a lényegre tért, mielőtt az ember bármit is mondhatott volna.
- Hú... hát ez nagyon komplex és nehéz kérdés... - feleltem halkan, mint aki máris szégyelli magát.
- Jaj, ne szórakozz! Mihez akarsz kezdeni az életeddel? Kötve hiszem, hogy tanítani akarsz! - tette támadólag csípőre mindkét vörös lakkal kilakozott körmét.
- Hát... igazad van... tényleg nem...
- Na ugye! Akkor, mit akarsz?
- Jó volna könyveket, verseket írni, egy forgatókönyvön dolgozni, és egy filmet leforgatni... - nem mertem gyönyörű szemébe belenézni.
- Nem szeretnélek megbántani drágám, de akkor neked a Színművészetire kellett volna felvételizned!
- Igen! Csak tudod elég nehéz az ember dolga, ha ötven emberből csupán négy ember marad talpon az utolsó, harmadik szelektáló rostán.
- És nem lehetett volna valahogy kiokoskodni úgy a dolgokat, hogy az elsősorban neked kedvezzen? - kérdezte érdeklődve, kíváncsian.
- Igen? Mégis hogyan? - kicsit idegesebben, talán támadóan felemelhettem a hangom, mert a gyönyörű istennő hátrált néhány lépést. Azonnal észbe kaptam, és sorozatosan bocsánatot kezdtem kérni.
- Figyelj! Csak beszélgetünk! Nem kell mindjárt a falnak rohanni! - igyekezett nyugtatni több-kevesebb sikerrel. - Szóval... Színitanodába jártál-e?
- Igen! A Shakespeare-i tanodába a Népszínház utca sarkán.
- Én a Földesy Margit-féle tanodába jártam, és isteni jó csapat jött össze!
- Megkérdezhetem, hogy akkor mi volt a gond? - kérdeztem őszintén.
- Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egy csapatnak vagyok a tagja. Sokkal inkább emberek laza érdekszövetségének mondanám, akik egyéni törekvéseiket akarták megvalósítani! Tudod, hogy van ez? Mindenki irtózatosan elkezd nyomulni, mint egy számító alattomos ember, és bármit képes megtenni csakhogy az adott rendező rábízza a főszerepet, amivel kedvére brillírozhat. Ebből nekem már a legelső hét után elegem volt, és azt mondtam a rendezőnek, aki - mellesleg azonnal letegezte az embert, és ez nálam szempont -, hogy ,,figyelj, ilyen áron én nem szeretnék szerephez jutni!" Persze aztán jócskán csóválta a fejét, mert azt hihette, hogy hisztis kedvemben talál, vagy épp csak makacskodom, de én kötöttem az ebet a karóhoz, és mikor elfajultak a dolgok fogtam magam és egyszerűen kiszálltam a mókuskerékből. - vett egy nagy, mély levegőt, amitől gyönyörű, bombázó női teste csak még jobban érvényesült a ruha alatt. Én pedig - mit is tagadjam -, valósággal kezdtem tőle veszettül bezsongani, és még a vérem, és ösztöneim is elkezdtek dobszolót nyomatni a lelkemben.
- Hát... ezt őszintén sajnálom... - vallottam meg minden hátsó szándék nélkül.
- Figyelj Robi! Lehet egészen őszinte? - kérdezte úgy, mintha valami nagy genyóságra készülődne titokban, amiről persze én nem tudhatok. Bólintottam kételkedőn.
- Amikor anno 2002-ben egyszer csak feltűntél az akkor még formálódó csoportunkban be kell, hogy valljam, hogy egy csöppet sem voltál szimpatikus! Ezzel nem akarlak megsérteni, csak úgy fogalmaznék, hogy... olyan elveszett, galamblelkű emberkének tűntél, akit az első szellő elfúj, mert képtelennek tűnik megállni a saját lábain. De aztán, ahogy egyre jobban kezdtél nyitni az emberek, és mifelénk rájöttem, hogy te egy sokoldalú, fantasztikus, hihetetlenül sziporkázó, és kreatív ember vagy, aki pontosan tudja, hogy mit akar az élettől, és akit - több mint valószínű -, hogy már annyiszor bedarált az élet, hogy azért lettél örök, de jóindulatú pesszimista! - rám nézett, és mivel látta, hogy szavai célba találnak, hiszen egyszerre hatódtam meg, és igyekeztem visszafojtani önsajnálatom masszívnak tűnő könnyeit, szó nélkül átölelt, sokkal inkább szerelmesként, semmint barátnőként, és megcsókolt.
- Légy szi! Ígérd meg nekem esküvel, hogyha ennek az egyetemi szarságnak egyszer vége lesz újból megkeresel, vagy én kereslek meg téged, és továbbra is tartani fogjuk a kapcsolatot, és részesei leszünk egymás életének! - Először volt alkalmam hús-vér valóságában testközelből megtapasztalni, hogy még az egzotikus szupermodell-alkatú istennők is éppen olyan átlagos emberek, átlagos problémákkal, és gondokkal, akárcsak jómagam.
Az egyetem után a közösségi média térhódításával megegyező időben még most is szeretném hinni, hogy valahol, valamikor talán újra felfogunk majd bukkanni egymás kacifántosra sikeredett életében.

KÖVETKEZMÉNYEK ÖSSZEFÜGGÉSEI

- Most már az agymosott bunkóságról fog szólni szinte minden! - jelentette ki Tóni bácsi a hirtelen nyugdíjba jött gondnok, amolyan házbéli bizalmi, akihez mindenki bátran fordulhatott, mert, ha egyszer az öreg Tóni bácsi bármit is megígért, akkor egyik lába itt a másik meg ott.
Szinte nem telt el úgy egy-egy stresszelős, rohanós, idegeket totálisan keresztre feszítő munkanap, hogy Tóni bácsi sötétkék, vagy vajszínű köpenyében, - melyet anno még egy szocialista vállalattól örökölt meg -, körbe ne járta volna a szépen felújított kicsit rokokós társasházat a földszinttől egészen a tetőig, ahova legfeljebb csak a galambok jártak pottyantani, és sorban be nem csengetett volna a szomszédaihoz, és kedvesen megérdeklődte, hogy kinek mire van szüksége, vagy hogy éppen már megint kinek mi ment tönkre?
- Jaj, de jó hogy errefelé tetszett járni drága Tóni bácsi! - csapta össze hálájaképpen rücskös, májfoltos kezeit egy házsártos vénasszony, akinek agyonkényeztetett unokája éppen most kapott új mountain bike típusú biciklit, de valami miatt a bicaj nem működött, mert utóbb kiderült jó pár csavart elfelejtettek az adott szakáruházba meghúzni, és miután a jótállási jegyet a kedves szülők automatikusan a kukába hajították gondosan apró fecnikre tépkedve a papírost kénytelen-kelletlen nézniük kellett valakit, aki stikában megjavítja a félig kész dolgaikat is.
- Nézzük, mi a probléma? - hajolt le kicsit fájósan, rozogábban az öreg, mert már nehezen mozgott, és járt, ám büszkesége sosem engedte, hogy egészségügyi problémáit bárki előtt, nem, hogy még a szomszédaival bizalmasan közölje. - Á! Meg is van! Fordítva lett a lánc fölszerelve, és jó néhány anyacsavar is hiányzik, de mindjárt hozzálátok... - azzal megfogta a közepesméretű szerszámosládikót, melyre szintúgy különösen büszke volt, mint műszaki érdeklődésű ember, és alig tizenöt perc alatt működőképes biciklit varázsolt a hálátlan természetű unokának, aki csupán csak nagyanyja unszolására volt hajlandó egy halkszavú ,,köszit" rebbenteni.
- Nagyon szívesen fiatal úr! Ha bármi probléma lenne lent leszek az alagsorban! - válaszolta, majd meghajtotta magát az idős vénasszony előtt, akit valósággal annyira lekötelezett gavalléros viselkedése, hogy valósággal azonnal bele is pirult az adott pillanatba, és nem győzött hálálkodni:
- Meglássa drága Tóni bácsi! Olyan túrós-mazsolás rétest sütök magának, hogy a tíz ujját is megnyalja! - mosolygott flörtölően, mire tőlük az öreg tovább ment dolgai után. S mivel jó, ha a vénasszony kitudta csekélyke nyugdíjából fizetni a számláit és a rezsijét az öreg Tóni bá szinte sosem lepődött meg azon, hogy a sütemények, és gusztusos rétesek bizony-bizony rendre elmaradtak.
- Én mondom Bertócsné mostanság egyre hülyébb már mindenki! Kevés az igazán megbízható, emberséges ember... - jelentette ki egy másik özvegyasszonynak a hatodikról, aki legalább kilenc macskával élt együtt mióta a férje váratlanul elhunyt. Tóni bának mintha ősidőktől fogva lett volna egy afféle titkos hatodik, vagy épp hetedik érzéke, amivel szinte már akkor jó alaposan kiismerte az embereket, amikor először találkozott, vagy csak összefutott velük. Mondogatták is többen a szomszédok köréből, hogy ennek a Tóni bácsinak isten áldotta tehetsége van a bölcs igazságosság, és emberség kezelésében, és ha egyszer ő kimond bármit is, akkor az úgy is van!
Kisgyerek volt még Gyurka, amikor össze-összefutott vele a lépcsőházban, amikor kora reggelente iskolába iszkolt. Azért iszkolt, menekült, mint egy vadnyúl állandóan, mert nagyobb osztálytársai rendre verték, püfölték, és az összes zsebpénzét, és tízóraiját is elvették.
- Csókolom Tóni bácsi... - köszönt udvariasan, halkhangon a kisgyerek.
- Szervusz kisfiam! Hát te? Már ilyen korán útra keltél? - hökkent meg az öreg, hisz kora hajnalban jóformán egyedül csak ő nem tudott aludni az egész házban.
- Tetszik tudni muszáj mennem, mert anyukám is hamar elment dolgozni, apukám pedig már dolgozik... - válaszolta és már loholt volna az iskolába, mely a lakótelep mélyén bújt meg, hogy senkivel se találkozzék, mert annak rossz vége szokott lenni.
- Várj csak egy percet fiacskám! - az öreg kapkodó lépésekkel berohant a földszinten lévő lakásába, és kihozott egy vaskos bőrkötéses könyvet, majd kicsit teátrálisan átadta a kisfiúnak, aki bizony jócskán megdöbbent elvégre nem volt szülinapja. - Fogadd szeretettel! Hasznos olvasnivaló!
- Köszönöm szépen Tóni bácsi! Csókolom... - köszönt meg, majd kutyafuttában elrohant. Amikor elfutott egészen a gyűlölt iskola kapujáig akkor nézte meg a vaskos kötet fedelét: Winetou kalandjai volt a címe.
,,Ez is jó lesz valamire!" - gondolta, majd besietett és kipakolta tankönyveit a terembe.
Történt aztán hogy sok évekkel később, amikor már Gyurkából is szép szál legény lett, és volt barátnője is valaki nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket adott szegény Tóni bácsinak, akinek betört, és vérzett a feje. Gyurka még szerencse, hogy nem volt bepánikolós, se majrés, és azonnal hívta a mentőket, akik harminc perc múltán meg is érkeztek, és vijjogó szirénázással vitték a is híján élet-halál mezsgyéjén álló idős embert a kórházba.
- De hát ki tehetett ekkora szemétséget szegény Tóni bácsival?! - kérdezgették egyre többen a kíváncsi szomszédok körében, és persze egyre többen meglátogatták a lábadozó öreget mind a kórházban, mind pedig odahaza mindenféle finomságot pakolva neki.
Gyurka pontosan tudta, hogy kik lehettek a vandál huligán gazemberek. Gyerekként bőségesen volt alkalma saját bőrén is megtapasztalni milyen a meggyökeresedett vaskos emberi gonoszság, mely valósággal elpusztít maga körül mindent, ha senki sem vigyáz! Hatalmas adag bűntudattal, kínkeserves lelkiismeret-furdalással lépett be az öreg földszinti, kis garzonlakásába. Levette a lábtörlőn hagyta a cipőjét, hármat kopogott, majd benyitott, mert tudhatta az öregnek így is fájdalmai lesznek nemhogy még mozogjon, és kitudja nyitni saját bejárati ajtaját.
- Jó napot kedves Tóni bácsi! Emlékszik rám? Én vagyok a Gyurka! Hogy tetszik lenni? - érdeklődött segítőkészen.
Az öreg megérezhette a bűntudat marcangoló súlyát, mert különös arckifejezés ült ki markáns, barázdás arcára:
- Rég nem láttalak édes fiam! Mesélj csak! Hogy megy a sorod?! - nézett rá kérdő, vallató szemekkel, mintha azonnal tudná legapróbb titkait.
- Én... nagyon aggódtam... Tóni bácsi miatt... - kezdte, de valójában őszintén bocsánatot szeretett volna kérni azért, ami az idős emberrel történt. Benyúlt vászontáskájába, mely szinte - kivétel nélkül -, mindig telis-tele volt könyvekkel, és kivette a már kissé ütött-kopott időjárta kötet, melyet annak idején az öregtől kapott.
- Visszahoztam a könyvet Tóni bácsi! Nagyon sokat jelentett számomra, mert abban az időben magam is kerestem az utamat, és elveszett voltam. - óvatosan lerakta a kisebbfajta dohányzóasztalra a nappaliban.
- Igazán nem kellett volna visszahoznod! Ajándék volt! - szabadkozott az idős ember, majd fájdalom hasított összevert testébe, és torzzá vált arca.
- Miben segíthetek Önnek kedves Tóni bácsi? - kérdezte miután még jócskán toporgott ide-oda lábaival.
- Próbálj meg embernek megmaradni még akkor is, ha vadállatok vesznek körbe... - mondta bölcs tanácsként az öreg, majd lehunyta szemeit, mint aki már éppen eleget beszélt aznapra.
- Ne tessék semmiért sem aggódni Tóni bácsi! Mindent elintézek! - takarót terített az alvó öregre, hadd pihenjen, majd óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, és elment.
Gyurkának pontos fogalmai voltak azokról a szemétláda fenegyerekekről, akik a környéken garázdálkodtak, és előszeretettel fenyegettek, zsebeltek, vertek meg idős, nyugdíjas, védtelen embereket. Gyerekkorában neki is épen elégszer gyűlt meg a hasonló formátumú emberekkel a baja, ezért úgy döntött kicsit móresre tanítja őket. S bár nagyon jól tudta, hogy az önző igazságszolgáltatás, és bosszú nem szülhet maradéktalan igazságot, de a ,,szemet szemért" ősi törvénye sajnos még mindig jócskán ott lapult minden ember szívében.
Ezekkel egészen egyszerűen máskén nem lehet se tárgyalni, vagy ész érvekre hivatkozni, vagy bármilyen módon meggyőzni őket.
- Gyuri! Kérlek ne csináld! Féltelek... - bújt oda mellkasához, akárcsak egy ijedős kiscica gyönyörű barátnője, aki akkor szeretett bele igazán, és egyértelműen, amikor megtapasztalta azt a hihetetlen udvariasságot, kedves előzékenységet, melyre Gyuri gyerekkorától kezdve képes volt, csupán a körülmények voltak rendre kedvezőtlenek.
- Megígérem Aliz, hogy nem lesz semmi baj! - gyöngéden homlokon csókolta a jócskán megijedt, gyönyörű lányt.
- Miért nem hívjuk a rendőséget! Ez azért mégiscsak inkább rájuk tartozik! Ne akarj szuperhőst játszani!
- Jó tegyük fel, hogy felhívjuk őket! És?! Kijönnek, felveszik a vallomásokat aztán elmennek! Az ég egy adta világon semmit se fognak tenni azért, hogy a valódi bűnösöket megbüntessék.
- De miért pont éppen neked kell hőst játszanod?!
- Azért, mert más szándékosan inkább a homokba dugja a fejét! Valakinek muszáj cselekednie, és szegény Tóni bácsi ezt igazán nem érdemelte meg. - Gyurka sarkon fordult, és elment hazulról egyenesen arra a ,,bűntanyára" ahol a tinédzserkorú gazfickók kuksolni, lazítani szoktak. Nem volt nehéz dolga, ha megakart valakit találni. Csupán csak az elkövetők helyébe kellett, hogy képzelje önmagát, és azonnal rájöhetett a megoldásra. Most valósággal haragos indulat, gyűlölet öntötte el, árnyékolta be tisztán látását. Ugyanakkor szem előtt tartotta, hogy az erőszak erőszakot is szül, tehát azért sosem árt óvatosnak lennie. Szerencsére elhívta magával az egyik volt gimis osztálytársát, aki legalább két méterre nőtt, és akkora kigyúrt izmokat sikerült növesztenie, akár a hihetetlen Hulknak.
- Szevasz Gyuri! Na, mi a pálya? - üdvözölték egymást kézfogással.
- Szia Ákos! Lenne egy kis balhé! Kicsit rákéne ijeszteni néhány idióta hülyegyerekre, akik megvertek egy kedves idős bácsit, aki a mi házunkban lakik!
- Ezt a rohadékságot! A kis gecik! Kapjuk el őket!
- Ezzel én is egyetértek, de azért legyünk résen, és használjuk a fejünket. - igyekezett csitítani heveskedő barátját. Elvégre mi értelme volna ajtóstól rontani a házba, nem igaz?!
- O.K. Pajtás! Akkor hadd halljam! Mik a terveid?! - nézett rá kérdő szemekkel.
- Először becsalogatás aztán megfélemlítés, de semmi több! Erőszakról szó sem volt! Világos?! - fogta halkabbra a hangját.
- Részemről rendben! De azért kiadósan beszaratjuk őket hapsikám!
- Én is pont így gondoltam!
Gyurka egy elhagyatott gyártelepre vitte régi osztálytársát, ahol még a madár sem szívesen jár. Az a tipikus masszív alvilági környezet, ahol bármi megtörténhet méghozzá következmények nélkül!
- Most aztán kurvára csöndesnek kell lennünk különben azonnal kiszúrják, hogy itt vagyunk! - lapult meg az egyik kiszáradt, nagyobb méretű tölgyfa árnyékában.
- Értelek haver! Nem akarsz zajt csapni! Azért még jó, hogy hoztam a bicskámat!
- Mi a francért kell neked kés, amikor két hatalmas öklöd van?!
- Elővigyázatosság!
- Értem! Te menj jobbra én addig közelebb megyek!
- O.K. - A nagy jámbor dromedár jobbra fordult, ahogy Gyurka mondta neki, és csak a jelre várt.
- ...És képzeljétek skacok! A vén szivar úgy beijedt, hogy valósággal majd összehúgyozta magát, amikor elvettem a megtakarított pénzét és gyomron rúgtam! Hahaha! - röhögött az egyik kamasz srác, aki nem lehetett több tizenhét évesnél. Így is voltak hatan akik félelemmel vegyes tisztelettel bámultak rá, miközben történeteket mesélt.
- Én nem tudom Tomi! Talán nem kellett volna a vén csókát ennyire kikészíteni! Mégiscsak egy öregember, meg minden... - szólt közbe az előbbi kamasznak az öccse.
- Kussoljál te kis szánalmas idióta pöcs, különben a te képedet is összetöröm! - fenyegette meg ordítva tesóját a nagy suhanc.
- Jól van már na! - a kisebbik öcs azonnal csöndbe maradt, hiszen nem szerette volna kihúzni a gyufát.
Gyurka időközben közelebb lopakodott vigyázva, hogy ne üssön zajt, és észre ne vegyék. Még szerencse, hogy gyerekkorában rengeteg sok kaland, és akciófilmet megnézett videókazettán, így volt fogalma bőven, hogy mihez is kezdjen egy akcióhős? Ákos addig szintén meglapult az egyik romos házfal oldalában, és már csak Gyurka jelére várt. Amikor Gyurka bólintott következhetett a rajtaütés.
- Szevasztok srácok! Na, hogy ityeg a fityeg? - kérdezte baráti alapon Ákos.
- Te meg ki a franc vagy haver? Egyáltalán, hogy kerültél ide, mert, ha jól emlékszem senki se hívott! - emelkedett fel ültő helyéből a nagyobb suhanc, míg a többi kamasz kissé beijedt tekintettel bámult rá.
- No nézzenek oda srácok! Hát így kell üdvözölni a vendéget! Nézze meg az ember! Anyátok tudja, hogy mit csináltok?!
- Nézzétek csak! Valaki küldött nekünk egy prédikáló erkölcscsőszt, hogy kioktasson minket! Mindjárt nem lesz olyan víg a kedved haver! - A nagyobbik srác azonnal kirántotta bicskás kését és készült rátámadni Ákosra, amikor végre valahára is Gyurka is kimerészkedett védett helyzetéből:
- Szevasztok srácok! Na, mi a pálya?! - kérdezte őket.
- Hékás! Arról nem volt szó, hogy többen is vagytok! - fakadtak ki többen, és valósággal elpucoltak onnét máris, mert azonmód inukba szállt a bátorságuk.
- Úgy tűnik haver, hogy egyedül maradtál, mint a kisujjam! - jegyezte meg Ákos támadóállásban maradva, hogy tudja mire számítson.
- Hát az lehet, de téged akkor is kibelezlek! - erre valósággal nekiugrott, hogy felnyársalja, ám Ákos fineszesebb volt, és egyik termetes lábát kinyújtva máris sikeresen elgáncsolta a fenegyereket, aki akkorát bukfencezett, hogy kiadósan megütötte magát. - Auuu! Te szemét geciláda! Tudod te ki az én apám?! Ezt nagyon megbánod!
- Én pedig azt mondom, ha bárki is közületek továbbra is a nyugdíjasokra támad, annak velünk gyűlik meg a baja! Világos te rohadék?! - kiáltotta utána fenyegetően Gyurka. A kamasz srác úgy eliszkolt, akár egy halálra vált állat, ami felismerte, hogyha vetélytársai akadnak már nem is olyan bátor mintha csak egyedül van.
- Hát ez kurva jó kis balhé volt hapsikám! - rázott barátilag kezet Ákos régi barátjával. - De azért élveztem volna egy kis csihi-puhit!
- Én utálom az erőszak minden formáját, de egy ilyen kisstílű szemétládát alaposan összevernék, hogy egy életre tanulja meg a leckét.
- Hát ami igaz, az igaz! Láttad, hogy a többi kis hülyegyerek hogy iszkolt, amikor megjelentünk! Akárcsak pisis kisiskolások lettek volna!
- Hát, igen! Kösz a segítséget! Ha bármiben segíthetek neked a közeljövőben csak szólj!
- Ugyan már Gyuri! Mióta is ismerjük egymást! Tök természetes! - Ákos felkapaszkodott az egyik villamosra, míg Gyurka a másik irányba ment.
Gyurkát valósággal letaglózta a hír, hogy mire hazaért Tóni bácsit beszállították a kórházba, ahol belehalt zúzódásaiba, belső sérüléseibe.     

TÚLÉLÉS-PARADOXON

Aki túlélte hajszál híján
halhatatlan hősszerelmek
kicsinyes civódásait,
tragikusan pusztuló szakító-próbák
öngyilkosággal fenyegetődző gondolatait,
s nem maradt,
vagy vesztegelt szándékosan
fűrészfogú vasúti sínek kalodájában
csak mert hamarabb leckét kaphatott
a túlvilágból mint egyesek
s ez a mostani szánalmasan
konszolidált üzletieskedő
nyerészkedés sem végzet vele,
- kisemberek alázatos
iparkodását így foglalja össze.

Az ne várjon majd látványos Sziszifuszi-bukást,
sakkbábú-pusztulást,
a méltóképpeni héroszi vég neki
már nem adatik meg!
A kis létezés, hamiskodó megalkuvást
a nem létező céges vagy csődbe
ment vállalati üzletpolitika garantálja,
s a megrögzött megszokás,
hogy még éldegél.

Bizony, kit elkerült önszántából a mártíromság,
s eleresztette már rég a bőven
termő húsosfazékok kondérját;
baráti hűséges kézfogásokban
feltámadott részvét, kicsinyeskedő
ujjpercekben bújócskázó alattomos,
ördögi cselszövések az a cápák,
üzleti élet törvénye szerint elnyelő
hullám-tarajokon gyorsíthatja meg
önkéntes, szánalmas bukását.

Nem nyerheti el sem pályadíját,
sem babérkoszorúját s ha
serénykedve igyekszik,
seggeket nyaltan hát megérdemelhet
egy-egy számító seggbe rúgást!

De otthonában kedvenc könyvei között
könnyedén elérheti egy kozmikus,
általános betegség: sajgó, sebezhető lélek,
heves ritmuszavar tünet-együttes,
amit titkolni kell, hogy múmiaszerű
apokrif-méltósággal mely tán már rég
letagadta egyszervolt,
varázslatos álmaink lázát:
megtöretett, betegeskedő arcod
láthatatlan rejtse egy
gyermeki-ösztön gyávaságát és szégyenét.

EGYENES KERÉKVÁGÁS

Az adott futárszolgálat kicsit a postai kézbesítésre hasonlított. Már, ha az embernek egyáltalán van hozzá kedve, hogy kikeljen puha ágyából, és hajnalok hajnalán máris jelentkezzen a csomagküldő pontokon, ahonnét későbbi munkaideje beindult.
Alpár eredetileg postai alkalmazott volt, aki takaros, közepesméretű kerekes kocsival szállította ki a megrendelt leveleket, vagy online termékeket az embereknek, és kisebb megbecsült hálát érzett, amikor egyszer-egyszer nagy ritkaságszámba menően előfordult, hogy a nyugdíjaskorú emberek valósággal össze-vissza csókolgatták, amikor meghallották, hogy aprócska aranycsengőjével rendszerint hármat csönget.
- Alpárkám! Hát megjött végre! - borult valósággal nagymamai aggódással az egyik idős asszony a felnőtt, kissé megszeppent férfi nyakába, és valóságos örömkönnyek között vette át a borítékot, amiben egy pénzösszeg lapult, feltehetően a havi nyugdíja. - Kér egy kis teasüteményt, vagy húsvéti sonkát kedveském? Van még bőven! Csak szóljon! - ajánlkozott az idős nő. Alpár szerényen meghajolt, és csak annyit válaszolt, hogy nagyon örül, ha segíthet valamicskét az embereknek.
Sajnos egy postai dolgozó még mindig kevesebbet keresett azokban az időkben, akárcsak a tanárok. Abban a pillanatban, hogy Alpárral közölték valószínűleg leépítések várhatóak spórolás és átszervezések következtében a férfit már meg sem lepte, hogy egyik nap főnöke tágas irodájában találta magát, ahol felmondó szerződését alá kellett írnia.
- Őszintén sajnáljuk kedves Alpár, hogy egy ennyire remek, és precíz munkaerőt veszítünk el, de megígérem magának, hogy amennyiben újból esedékes lesz valami munkalehetőség számítani fogunk a közreműködésére! - lökte az ilyenkor szokásos halandzsadumát a főnöke, akit nem különösebben kavart fel a tény, hogy jónéhány megbízható alkalmazottjának kiadta az útját.
- Köszönöm a lehetőségeket főnök úr! Viszont látásra! - hajolt meg udvariasan, majd kilépett a postai állásából, és egy futárszolgálatnál állt munkába, ahol jóformán ugyanazt a kézbesítési feladatokat kellett ellátnia, mint volt munkahelyén, csak ez a munkakör mintha megkövetelte volna a rugalmasságot, és az alkalmazkodói képességet a beosztottaktól.
Többször előfordult, hogy a közepes, szolgálati kisteherautó, amit a cég biztosított alkalmazottaik számára - ki tudja miért -, lefulladt, pedig Alpár gondosan ügyelt rá, hogy amikor például sebességet vált a kuplungot ne eressze fel hirtelen. Vagy amikor hideg, téli reggeleken jócskán kellett hergelni, izzítani a motort, mert csipkés jégvirágokon kívül majd lefagyott az ember lába a hőérzet radikális csökkenése miatt.
Ehhez hasonló esetekben Alpár igyekezett nem kétségbe esni, hanem minden esetben felhívta az parócska rádióján a központi diszpécsert, és útbaigazítást kért, hogy meghibásodás esetére mit csináljon. A válasz rendre ugyanaz volt. Türelmesen várakozzon a farkasordító hidegben mire - a forgalomtól függően -, majd küldenek egy kollegát a nyerges vontatóval, aki elvileg sec perc alatt megszűnteti a hibát. Igen ám! A kollega jött is két teljes óra késéssel, és Alpárnak jócskán agyalnia kellett, hogy hol tudna meleg helyen meghúzódni, mielőtt jócskán megfázik, hiszen gyerekkora óta gondok voltak az immunrendszerével.
- Szevasz pajtás! No, mi a gond?! - kérdezte az autómentős kollega.
- Hát... az az igazság, hogy egyszer csak... bedöglött! Se ki, se be! - tárta szét kicsit reszketve a hidegtől mind a két kezét.
A nagydarab, medvealkatú fickó szakszerű profizmussal emelte fel az autó motorházát és kukkantott bele a motorba, majd olajfoltos kezével, - mellyel előzőleg kissé gusztustalan módon Alpárral is kezet fogott -, megbirizgált jónéhány vezetéket, és kérte, hogy Alpár üljön a volánhoz és addig indítozza a lerobbant csotrogányt, amíg be nem tudják indítani.
- Na, akkor még egyszer! - pöckölte meg a vezetéket.
A teherautó prüsszögő, gurgulázó hangot hallatott, mint a náthás emberek többsége, akiknek légúti akadályuk van, de így sem akart beindulni.
- Elég lesz pajtás! Hát van egy rossz hírem! Vagy a karburátor, vagy az ékszíj a hallottak alapján! - csáválta meg nagy, bozontos üstökét a baseball sapka alatt. - Figyelj öreg, ha gondolod bevihetlek a városba! Úgy is be kell vontatnom ezt a kis aranyost!
Alpár töprengett egy kis ideig! Arra a következtetésre jutott magában, hogy ebben a hidegben muszáj mozgásban lennie, hogy még jobban meg ne hűljön a szervezete, így bepattant a tréleres autó anyósülésére és a medvealkatú emberrel komótosan elindultak a város felé, az autó hátuljára felkötött kisteherautó kíséretében.
Útközben kedélyesen, barátilag elbeszélgettek.
- ...Aztán hogy boldogulsz haver? Unalmas egy meló lehet csomagokat, meg leveleket hurcolászni egyik helyről a másikra! - akart rágyújtani, ám azonnal észrevette, hogy Alpár valósággal fulladás veszélye kerülgeti, ha csak cigarettaszállakat lát környezetében, így merő tapintatból nem bontotta ki.
- Szerintem tűrhető! - felelte. - Azelőtt a postán melóztam, és a nyugdíjasok nagyon szerettek! - kisebb büszkeséget érzett, ahogy kimondta ezt a mondatot.
- Haver! Látom még sokat kell tanulnod! Ki a fenének van kedve egész nap csomagokat hurcolászni oda-vissza?! - kérdezte kissé cinikusan.
- Hát az az igazság, hogy... le voltam égve, és nagyon kellett a meló... - szabadkozott.
- Értelek én pajtás! Hiába - legyintett. - Valamiből azért mégiscsak élnünk kell, nem igaz?! - éles kanyar jött, és Alpár azt hitte, ha nem lett volna becsatolva menten kirepül a szélvédőn.
- Aztán család, feleség, gyerek van-e? - kérdezte újfent mikor megint csak rájuk telepedett a csend.
- Hát... nem igazán...
- Most van vagy nincs pajti? - nézett rá ravaszkás szemekkel.
- Hát... tulajdonképpen... lett volna... - fogalmazott rejtélyesen. - Erről nem szívesen beszélek.
- Na, hékás! Mi történt? Te szakítottál, vagy ő?
- Figyelj! Ne feszegessük a témát! Régen történt, alig éltem túl stb.
- O.K. Haver! És hogy tervezed az életed? Mert gondolom nem akarod életed végéig ezt a szart csinálni, vagy igen?!
- Hú! Nehéz kérdés! Jó volna külföldre menni, vagy valamilyen irodalommal kapcsolatos dolgot csinálni!
- Hahaha... Ez aztán a jó vicc! Mondd csak, nincs neked lázad, vagy hőemelkedésed?! - nevetett.
- Ha így áll a dolog, akkor meg se szólalok többet! - Alpár megérezte, hogy a másik gúnyolódni akart, és ezt ki nem állhatta.
- Hé, öreg! Nem kell mindjárt úgy mellre szívni a dolgokat! Csak dumálunk! - kezdett magyarázkodásba, mintha ezzel megoldottnak vélné a kialakult helyzetet.
- Rendben van! - bólintott, de egyre kevésbé akart megbízni ebben az emberben, aki ennyire barátkozós, és közvetlen kedvében volt.
Alig fél órás utazás után be is kanyarodtak egy telephelyre, ami úgy festett, akár egy ócskavastelep. Telis-tele ócska, ősmatuzsálemszerű járgányokkal, használt, vagy rozsdásodásnak indult alkatrészekkel. Igazi csere-bere kereskedelem, csupán tudni kell, hogy a vásárló-vevőnek milyen igényei vannak.
- Megérkeztünk! Legalább már nem esik az a kurva hó! - jelentette ki a medvealkatú ember, amint kinyitotta a vezetőülést, és meghúzott egy kis emelőkart, mely arra szolgált, hogy Alpár kis teherautóját leengedje a földre.
- Köszönöm a fuvart és a segítséget! - válaszolta, majd úgy döntött, hogy inkább a futárszolgálat irodája felé veszi az irányt, bár nem sok értelme lett volna, hiszen a munkaidejéből így is elment több mint hat óra feleslegesen. Az a plusz-mínusz két óra pedig igazán nem oszt, nem szoroz.
- Hé, pajti! Ha gondolod bevihetlek az irodába is! - ajánlkozott mosollyal a száján.
- Köszönöm, de... megoldom... - szabadkozott. Már éppen készült volna menni, és hátat fordítani ennek az egész félresikeredett napnak, amikor a medvealkatú ember megint megállította:
- Hé, pajtás! Tudod mit? Egy darabon veled tartok! Itt áll a sarkon a MASZEK-verdám! - jelentette ki nem kis büszkeséggel, ugyanis később az autóról kiderült, hogy legalább is a rendszáma több kézen ment át, mint kellett volna.
Alpár önmagában valósággal máris elátkozta az egész napot, hogy ez a buzgómócsing, túlzottan is kíváncsi természetű ember rászállt, akár a légy a légypapírra levakarhatatlanul.
Beült a nagydarab, mackós férfi feltuningolt, spéci járgányába, melyről utóbb kiderült, hogy egy Ford Musztáng GTO volt, hathengeres, duruzsoló motorral, mely, ha az ember kicsit odalépett a gázpedálra simán lazán vitte a kétszázkilométer/órát.
- Na haver? Mit szólsz a járgányomhoz?! Nem rossz mi? Hol kapsz ilyen profi minőséget? Megsúgom: sehol! - azzal már indított is a slusszkulccsal és valósággal élvezettel bőgette fel a bivalybégetésre hasonlító motort. Csikorgó kerekekkel kanyarodtak ki a telephelyről kicsit úgy, mint Steve Mcqueen a Bulitt című film üldözéses jelenetében.
- Tényleg, tudsz vezetni pajti? - kérdezte érdeklődve az anyósülésen kuporgó Alpárt.
- Próbálkozások voltak, de semmi komoly... - vallotta be.
- Ez ismerős! Hadd találjam ki! A faterod azt mondta egész gyerekkorodban, hogy semmire se vagy jó, és egy lúzer leszel egész életedben! Eltaláltam?! - a lényegre tapintott, és ezt valahogy Alpár is azonnal megsejtette, mert jócskán kikerekedett meghökkent szeme.
- Miért vagy úgy meglepve haver? Az én öregem is szívózott velem állandóan eleget! De tudod mit azt mondogattam magamban, hogy megtudom csinálni a dolgokat, és láss csodát! Egész szép kis életre sikeredett berendezkednem! Ha adhatok egy jótanácsot. Sose higgy olyan embereknek, akik alapból elakarják venni tőled az álmaidat, mert akkor ők nyernek, te pedig mehetsz kapirgálni a szemétdombra!
- Hát... köszönöm szépen...
- Ugyan nincs mit! Ez ingyen van! Figyel! Leraklak a Blahánál aztán tűzök a fenébe, ha neked megfelel?
- Persze, semmi gond! Van még egy kis elintéznivalóm... - füllentette, mert igazából erre a napra csak nyugalmat, és békét szeretett volna önmaga körül.
- Okázs O.K. - csikorgó kerekekkel éles kanyart vett, majd kitette Alpárt a Blaha-tér sarkánál, ahol jócskán feltorlódott a délelőtti dugós csúcsforgalom! - Hát akkor... szevasz! - nyújtott kezet, és szándékosan jó alaposan megszorongatta Alpár kinyújtott kezét, aki úgy érezte a kisebb fájdalomtól máris csillagokat lát. - Ha kell valami csak beszólsz a diszpécsernek én pedig máris repülök!
Alpár kiszállt az amerikai típusú, felturbózott autócsodából, óvatosan becsukta az anyósülés ajtaját. A medvealkatú férfi szintén csikorgó kerekekkel, nagy gázzal már ment is a dolgára, míg Alpár úgy döntött visszasétál az Astoriáig, ahol még mindig megvolt kedvenc könyvesboltja és csak a puszta kíváncsiság kedvéért megkukkant és megpusmogja az akciós, leértékelt könyveket. Mindvégig azon töprengett, amit ettől a különös fickótól hallott. Vajon mit kellene másként, máshogyan csinálnia, hogy élete egyenes kerékvágásba kerülhessen?
Bement a könyvesboltba, köszönt, kosarat vett a karjára, és könyveket kezdett lapozgatni.   

 ZSARNOKI ADRENALIN

A háromtagú család tagjai megérkeztek a kétszintes, impozánsnak tűnő, ám valójában jócskán lelakott családi házhoz, amin meglátszott, hogy egyszerre több család is bátran osztozkodik rajta.
- Kérvényt nyújtsak be, hogy gyertek már az ég szerelmére! - Az apán jócskán meglátszott, hogy annyi kedve sincs a rokonlátogatáshoz, mint a foghúzáshoz, de hát, ha egyszer már megígérték, hogy benéznek nem akarta megváltoztatni véleményét.
- Jól van apukám! Ne izgasd magad! Normálisan is el lehet ezt intézni! - felelte lazán, szinte természetesen a mindig filigrán, és csinos feleség, amivel valósággal az őrületbe kergette a férjét, akinek muszáj volt rágyújtania egy újabb cigire, mintha ezzel akarná enyhefokú idegességét, frusztráltságát tompítani.
- Na! Mi lesz már a kurva életbe! Mozgás! - annyira ideges lett, hogy a finom hajszálerek fokozatosan megrepedtek, és bordóra színezték enyhén püffedt arcát, mint aki egyébként is magas vérnyomással küszködik.
- Gyere kincsem! Száll ki nyugodtan! - kérlelte kisfiát a szép anyuka, aki halálosan rettegett az állatoktól, és valahogy nem igazán akarta betenni a lábát olyan helyre, ahol legalább három jókora, marcona házi kedvenc őrzi a rendet.
- Anyu! Muszáj?! - kérdezte kétségbeesett, egérke hanggal.
- Igen drágám! Muszáj! Ne idegesítsük fel apát, mert az egyikünknek sem lesz jó! - A csinos feleség, mintha hozzászokott, vagy inkább beletörődött volna abba a különös életformába, melyet egy hirtelenharagú ember mellett kellett kialakítania a kölcsönös kompromisszumkeresés reményében.
Időközben a családfő a berekedt, ócska csengőhöz lépett és jó szokásként háromszor becsöngetett mire három hatalmas farkaskutya rohant ki eszeveszett iramban a házból, és eszeveszett gyilkos iramban, tetemes nyálcsorgatások, és dühös ugatások közepette máris nekitámadtak a kerítésnek, és a kissé megszeppent családfőnek.
- Hát sziasztok kiskutyák! - próbált velük viccelődni a családfő, ám hamar rájöhetett, hogy ez nem igazán volt a legjobb ötlet, mert mind a három kutya úgy viselkedett vele, mintha azonnal át akarná harapni a torkát. - Hahó! Van bent valaki? - kérdezte kissé inába szállt bátorsággal.
Így is legalább tizenöt percbe biztosan beletelt mire kijött a családfő kissé szétszórt, topis öccse, és megpróbálta elzárni a három vérszomjas, ugyanakkor kíváncsi ebet a látogatók útjából.
- Sziszasztok! Hogy vagytok? - kérdezte előbb bátyát, akivel kezet ráztak, mintha már ezer éve nem látták volna a másikat. Felszínes gesztusukat nem lehetett félreérteni. - Mindjárt megkötöm ezeket a bestiáka, de ti gyertek csak be! - üdvözölte őket, miközben szinte vasmarokkal igyekezett tartani a három négylábú csirkefogót.
- Köszönjük, de megvárjuk, amíg bezárod őket, mert a gyerek valósággal retteg az állatoktól! - jelentette ki az apuka, mintha ez sokkal inkább dicsőségszámba menő érdem, semmint szégyen volna.
- Apukám! Ezt most miért kellett?! - dorgálta le rögtön felesége. - Szegény Tóni így is iszonyatos stresszben van, és akkor még jössz ezzel a hülyeséggel!
- Miért? Talán nincs igazam? - nézett vissza rá kérdően. - A fiacskám egy beszari nyúl!
- Apukám! Ez nem volt szép! - közölte kimérten az asszony, majd megfogta fia kezét, és megpróbáltak gyors lépésekkel besurranni a házba, amíg a három kutyát lefoglalta az apuka öccse.
Odabent aztán a totális rendetlenség és fejetlenség uralkodott. Kiderült ugyanis, hogy a sógorasszony testvérének a két kislánya is itt van, és miután már így is két unokatestvér volt a házban, így a gyerekek száma egyszerre négy főre nőtt, ami valósággal újbóli félelmekre, kisebbrendűségi komplexusokra késztette Tónit, aki abban a percben, hogy megérkezett leült a leghátsó sarokba, mintha büntetésben lenne, és egész idő alatt egy mukkot se szólt.
- Kérsz egy kis... üdítőt? - kérdezgette tőle a sógorasszony, akinek kedves, barátságos gömbölyű arca, és termetes teste volt, de nagyon jószívűnek mutatkozott.
Tóni tétován, kérdőn nézett anyukájára, aki bólintott ezzel jelezvén, hogy nyugodtan ihat akár még üdítőt is, amiben sok a cukor, és az elhízás első elixírje.
- Tessék drágám! Csak szólj nyugodtan, ha szeretnél még valamit! - adta át a műanyag pohárba töltött üdítőt az asszonyság.
Az ebédlő volt a lenti helység központi része. A konyha egérlyuknyi területre volt összezsúfolva közvetlenül a bejárati ajtó és a fürdőszoba között. Most is éppen melegszendvics, és tartósnak ígérkező bundáskenyérillat lengte be, amitől igaz ugyan, hogy valamicskét otthonosabb lett, mégis a tartós illatokat egyre nehezebbnek tűnt kiszellőztetni.
A kisebbik unokatestvér vadiúj Playstationt kapott legalább három játékkal, és egész napját a szőnyegen ülve, játékirányítóját nyomkodva töltötte, és látszólag az sem érdekelte, hogy a világ tótágast áll körülötte.
- Krisztán! Légy szíves mutasd meg Tónikának az új játékaidat! Viselkedj rendesen! - kérte a sógorasszony kisebbik gyerekét, aki ügyet sem vetett rá, egyre csak a játékkonzol gombjaival babrált. Éppen olyan játékot sikerült a szülőknek vennie, ahol az embernek ocsmány zombikat kellett halomra lőniük kissé véresen. ,,Ugyan ki játszik ilyesmivel?" - gondolhatták egyesek.
Tónit nem különösebben érdekelték a véres, lövöldözős játékok annál inkább az az ósdi, kissé viseletes hintaszék, mely a nappaliban árválkodott egymagában, és valahányszor az ember csak beleült recsegő-ropogó hangot adott ki.
Óvatosan beleült pufók testével, és föl-le kedvére kezdett hintázni. Ilyenkor mintha megszűnt volna minden félelme, és bánata. Mintha egy másik, szebb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb világba került volna, ahol a szomorúság, bánat ismeretlen fogalom.
Az apuka volt a vendégség központi figurája. Mintha azzal, hogy valahová elmentek, egyszersmind kötelezővé is tették volna azt, hogy a meghívott családfő szórakoztassa a többieket. Szerette hallatni a hangját, és ami fontosabb: a legjobban azt szerette, ha neki van igaza!
- ...És akkor képzeljétek el, hogy megyek vagy százhússzal a busszal és az út kurvára le van fagyva! Tiszta jégpáncél meg minden! Úgyhogy szerintem télen kellene megtanulni mindenkinek vezetni, mert akkor mindenre fel lenne készülve! Hiába mondogatom Tóninak, hogy ideje lenne már, hogy ő is megtanulja az autóvezetést egyszerűen nem érdekli! Ki hallott már ilyet?! - csapta össze a levegőben a tenyerét. - Szerintem Tóninak valami baja van... - jegyezte meg csak úgy a levegőbe beszélve, mire néma csend támadt, és mindenki elhallgatott kivéve az egymással játszadozó gyerkőcök.
- Apus! Ezt talán nem kellett volna! Ez nem volt szép! - jelentette ki a feleség.
- Na tessék! Már megint témánál vagyunk! Ha kimondom az igazságot, akkor tutti biztos, hogy az én drága feleségemnek nem tetszik a véleményem! - tette maga előtt keresztbe a kezeit.
- Apukám! Ne feledkezz meg magadról, ha kérhetem! Fel se merült benned, hogy mennyire megalázod sok esetben a fiunkat?! - kérdezte a lényegre tapintva.
- Anyukám! Te is tudod, hogy ez nem igaz! - keresett mentegetőzésekbe becsomagolt kifogásokat, amikor már úgy érezhette, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Jelentőségteljesen az asztaltársaságra pillantott, mintha öccse kíváncsiskodó családjától szeretett volna megerősítést várni.
- Kérlek ne kerülgesd az igazságot, jó?! Te is tudod, hogy Tóni sebezhető, és érzékeny gyerkőc, akire kicsit jobban oda kell figyelni!
- Ja, persze! Érzékeny! - legyintett az apuka. - Egy nagy büdös frászt! Két jókora pofon hiányzik neki, nem anyucika pátyolgatása! - kérte ki magának. - Engem mikor pátyolgattak, meg tutujgattak? Megmondom, semmikor! Apám folyton leitta magát, anyám meg jó, ha hazajött munka után abból a tetves téglagyárból! - valósággal szikrázni kezdett a szeme, és kis híja volt, hogy megint ne idegesítse fel magát semmiségek miatt.
- Hé, nyugi! Csak beszélgetünk gyerekek! - szólt közbe a sógorasszony, aki kissé mindig is furcsállotta, hogy öccse testvérénél hamar elszakadhat a cérna. - Szerintem is Tóni egy nagyon komoly, érett fiúcska, akivel óvatosan kell bánni. - mintha eszébe jutott volna valami, gyorsan beszólt a beszélgetésbe. Meglehet csak hogy felkarvarja a puskaporos hangulatot.
- Szerintem Ancsa is tipikusan olyan, mint Tóni! - vetette közbe a fiatalabbik testvér. - Babázni nem akar, helyette folyamatosan a Milánt nyúzza, hogy mikor adja oda neki a játékautóit.
Időközben a három unokatestvér közül Milán volt az, aki megunta a szőnyeg lévő játékot, és kijött, hogy üdítőt, és rágcsálni valót kérjen gondoskodó anyukájától.
- Kaphatok Kólát? - kérdezte meg se várva a feleletet, már nyújtotta is ki aprócska, pöttöm kezecskéit.
- Mit kell mondani Milán?! - pirított rá az anyja.
- Kérem szépen...
- Na látod! Megy ez! Tessék! - adta oda neki a jócskán megtöltött, ragadós műanyag poharat, amiben kedvenc üdítője pezsgett. - Tóni kipróbálta a Playstationt? - érdeklődött mielőtt a gyerek visszamehetett volna a nappaliba. - A székben ül... - válaszolta, majd visszaszaladt.
- Ebből a kislegényből egyszer tán még nagy ember válik! - jegyezte meg elmésen Tóni apja.
- Látod apukám! Ha ezt a fiunk jelenlétében mondtad volna ki máris egy rakás lelki komplexust vágtál volna a fejéhez.
- Na tessék! Már megint itt tartunk! - nagyot kortyolt kibontott söréből.
- ...És egyébként, hogy telnek az ünnepek? - kérdezte az apuka öccse.
- Hát... nem panaszkodunk... vegyesen! Az ide-oda való ingázás lefáraszt bennünket! Ráadásul holnap dolgoznom kell, úgyhogy idejébe haza kellene érnünk! - rendszerint az apuka volt az, aki, ha már jócskán megunta a beszédet, már szinte azonnal szabadult volna az adott társaságból. Most is ez volt a helyzet! Szó szerint az agyára ment már a rokonlátogatás, pedig csak vendégségbe jöttek.
- Hát... nekünk lassan tényleg mennünk kellene, mert az asszonykám utál sötétben vezetni, én pedig három sört is megittam... - nézett ravaszkás, gúnyos mosoly kíséretében feleségére a családfő, aki a mennyezetre emelte tekintetét és vett egy nagy levegőt, hogy miért pont neki kell hazáig vezetnie?
- Ugyan már! Ne csacsiskodjatok! Még csak fél négyre jár! Még annyi mindenről nem is beszéltünk!  - próbálta marasztalni őket a sógorasszony kevés sikerrel, mert, ha egyszer valamit az apuka kigondolt, akkor annak úgy kellett lennie. Felálltak az asztaltól, és venni kezdték kabátjaikat, míg a feleség benézett a nappali szobába, ahol Tóni továbbra is a hintaszékben hintázott, míg a kisebbik unokaöcs kedvenc videójátékával volt elfoglalva.
- Tónikám! Szedelőzködj kérlek nemsokára indulunk! - kérte.
Tóni valósággal annyira összerezzent, hogy kibillent hintázó egyensúlyából, és ha nem vigyáz jócskán megüthette volna magát. Szerencsére két lábbal megtudta támasztani magát a földön. Felnézett anyjára, akit most sokkal fáradtabbnak, megviseltebbnek látott, mint amikor idefelé jöttek. ,,Csak nem történt baj anyuval?!" - futott át az agyán. ,,Vagy anyu azért fáradt, mert ő beleült a hintaszékbe, amit nem lett volna szabad?" - hasonló gondolatok kergetőztek elméjében, majd kiszállt a székből, és visszament az ebédlősarokba, ahol már csak neki kellett felvennie téli kabátját, jó meleg sapkáját, és kötött sálját, hogy úgy fessen, akár egy habcsók-emberke.
- Na, csakhogy megjöttél Tónika! Merre kószáltál? - kérdezte meglepetten az apja.
- Semmi rosszat nem csinált, csak hintázott egy kicsit a hintaszékben! - felelte a feleség.
- Akár egy rozzant, vén nyugdíjas! - sóhajtott az apuka. - Mi lesz ebből a gyerekből, én nem tudom! Akkor mi megyünk is! A kutyusokat foglaljátok le!
Megint eljátszottak az előbbi történetet, és elcsalták a három kutyát, hogy egyáltalán közlekedni lehessen a bejárati kapu és a ház közötti szűk, folyosószerű résen át.
- Tóni mindig félt az állatoktól? - kérdezte gyanútlanul a sógorasszony.
- Már egész kicsi korától kezdve! Az apjának csak nagyon ritkán engedte, hogy magához ölelje! - válaszolta a feleség.
- Á, értem!
Mire kiértek a bejárati kapuhoz a három kutyus megint csak megtalálta a módját, hogy valamilyen úton-módon kiszökjön, és mint a veszett bolondok máris ugatással rohanni kezdtek a kapu irányába, remélve meg nem kapható szabadságukat.
Még szerencse, hogy a kis háromtagú család tagjai rövid búcsúzkodás keretében azonnal autóba vágták magukat, és máris elindultak a hazafelé vezető úton.
Az apuka szinte élvezettel üldögélt a hátsó ülésen, miközben folyamatosan szóval tartotta a feleségét, hogy az milyen jól, és rutinosan vezet. Persze az asszony ki nem állhatta, ha vezetés közben bárki is zavarja. Tóni az anyósülésről bámulta a szélvédőüvegen feltűnő, télies, sötét komor vidéket.
- Jól érezted magad kincsem? - kérdezte felé fordulva az anyuka.
- Hát persze, hogy jól! Nem csinált semmit! Beszélgetnie kellett volna az unokatestvéreivel, és egész idő alatt lapított, mint szürke szamár a ködbe! - jegyezte meg ironikusan a férj.
- Nem a te véleményedre lennék kíváncsi! - hallgatta el azonnal.
Tóni csak bólintott, és rögtön másfele kezdett figyelni.
Az autó valósággal falta a kilométereket az anyuka kissé vehemensebb vezetési stílusának, és temperamentumosságának köszönhetően. Már így is komor, téli estébe fordult az idő mire hazakeveredtek.
Otthon mind a hárman mentek a maguk dolga után. Az apuka nappaliban kedvenc foteljában tévét kezdett bámulni, míg az anyuka kiment a konyhába vacsorát készíteni, Tóni pedig a fürdőszobába ment, mert úgy tanították, hogy estefelé azért már illik megtisztálkodni, és kényelmesebb pizsamát venni.  

KIHÚNYT ÉGITESTEK

Összekötetéssel többet
már nem kötődik a holt anyag.
Mielőtt végleg elszabadulhatna a megvakított,
puszta fény a köztes átmenet közt lézeng, tengődik…

Az Élet, mint a biztosított ismeretlen
már rendre fogva tartja
bűnös-ártatlan áldozatait egyaránt.
Élet-cellákba rendeződik,
csoportosul ami még bizton felfénylő s súlytalan.

Idegek összekúszált hálóiban,
gondolatok sűrű masszájába összegyúrtan
egyre kevésbé tisztázott az életben-maradás képlete.
Ki tudhatja van-e s vajon lehetne még
fix pont a Létben,
ha már az egész is
megkezdett atomjaira hullik?!

Mindannyian vak-csillagokként hordoznak
gégéjük fölött,
amik hamarabb végezhetnek bárkivel,
mint az évszakok változása vagy
a felszabadított levegővétel.
Gyöngeségében is tovább gyengül,
önmagát is kénytelen
már szándékosan megalázni a gyáva.

Boldogok s elégedettek legfeljebb csupán
a határon lebegő lelki szegények lehetnek.
Alvó denevérekként morognak még
egyet-egyet öregek s magzatok.
A Halálból tán mindenki egyetemesen
szorulhat ki, s már mindenki nincstelenül
reménytelen,
totálisan meztelenül lépked
az elmúlás törvényt-ült irányába.

Zátony-zombiként kevesebben ismerhetik,
mint az összes többi hímpillér-alakoskodót,
megvesztegethető gyászhuszárok olcsó menetét.
Ha számítana – immáron -,
bármit is az igaz szó,
- senkire sem hullathatná
méltatlan salakját a vakolat-szenny.

Akár király, akár zsivány volt életében valaki,
a holtakra tilos volna haragudni,
hisz a kegyeskedő természet sosem válogat.
Felszívja szorgos tápanyagként,
amit kálciumos csontunk ad.
A Mindenségben tán az Idő is
másként forog, ítél.
Kihúnyt égitestek halk sóhajukkal a földre buknak…

AZ ÉLET FURCSASÁGAI

Abban a pillanatban, hogy sötétedni kezdett odakint testét jeges, dermed félelem járta át. Mint amikor egy egészen kicsi gyereknek azt mondja az erősebbnek látszó, tehát domináns szülője, hogy legyen végre talpig ember, és ne rettegjen a sötétben, és ezért szándékosan bezárja egy sötét szobába, ahol minden pislákoló fényesség megszűnt.
Mint takarító kapott állását az egyik hatalmas, felhőkarcolónak tetsző irodaháznál. Még úgy is, hogy - látszólag -, legalább is mindenki megbecsülte, és maximálisan emberként kezelték, és megbecsülték a munkáját abban a percben, hogy a nagy üvegezett forgóajtón belépett a gorillatestű biztonságiak által felügyelt recepciós térbe szinte rögtön úgy érezte magát, akár egy besurranó, kisstílű tolvaj, akit jóformán csak megtűrnek.
- Jó napot kívánok! - szólt oda hozzá az egyik őr. - Táskát miegyebet lesz szíves a pultra rakni! Előírás! - felelte, miközben tart kopasz, hájas fejébe aznapi kedvenc hamburgere maradékát tömködte, amit ki tudja már mióta majszolgatott.
Azonnal bepánikolt, és borsószem nagyságú, jegyes veríték kezdett sugárban gyöngyözni előbb végig a hátán, majd gyöngyöző homlokán.
,,Nincsen semmi baj! Ennek a vadbaromnak ez a munkája! Te nem tettél semmi rosszat! Nincs mitől tartanod!" - hallotta lelkiismerete szavát, de nem igen akart hinni neki. Nagyon is jól tudta, hogy mennek ezek a dolgok. Látott már épp elég szirupos akciófilmet ahhoz, hogy rájöhessen, ha valami gikszer lesz, vagy nem úgy sülnek el a dolgok, elsősorban őt fogják elővenni, és hibáztatni.
Hátizsákját gyorsan a pultra tette, mielőtt a marcona dagadék biztonsági őr meggondolhatta volna magát. Az belenézett a zsák szájába, majd könnyedén legyintett, és ő szerencsésen megúszta a kisebb ramazurit.
- Kezét csókolom Ilcsike drága! Tudom későn szólok, de szeretnék ma egy kicsit hamarabb elmenni este, ha lehetséges, mert családi problémáim támadtak... - szólt be a kis egérlyuk méretű irodába, aminek folyamatosan szúrós, kiállhatatlan fertőtlenítőszaga volt, mintha az ember egy kórházban, vagy műtőben lenne egész álló nap.
- Hát... én szívesen elengednélek - tegezte le rögtön, amit viszont ő mindig is megalázónak tartott magára nézve -, de az a helyzet, hogy a főnökasszony minden pénteken nagy ellenőrzést tart, és azt szereti, ha mindenki a helyén van! De ha sikerül őt meggyőznöd ám legyen! - nézett rá ravaszkás, késforgató mosollyal.
- Ó, hát... köszönöm a segítséget... - válaszolta bizonytalanul, és már ment is tovább hiszen aznap megint csak jócskán számítani lehetett arra, hogy be lesz havazva munkával. Negyven irodai szoba, plusz tizenhat vécé ráadásul még lehetséges, hogy az aznapi kiadósnak ígérkezett zúzdamennyiség is az övé lesz, így az plusz nehézség. Így is alig-alig keresett negyvenkétezret. Bezzeg, akik Ausztriában takarítanak mások helyett az már szép summát érne. De mikor fog az életben külföldre kijutni, amikor még szerencse, hogy a számláit egyáltalán be tudja fizetni, és nem kölcsönökből tengeti mindennapjait.
Gyorsan felsétált a márványozott lépcsőn a harmadik emeletre, és egy aprócska lyukban, ahol nagyobbrészt szintén tisztítószereket, és büdös vegyszereket tároltak hamar átöltözött a kötelezően előírt munkaruhába. ,,Egyáltalán miért van itt? - futott át villámsebességgel agyán a gondolat. Mikor szépen, kényelmesen, nyugodt, és minden bizonnyal megbecsült körülmények között ücsöröghetne egy igényesen berendezett disznövényillatú, precíz irodában miközben aktákat másolgat vagy valami hasonlót."
A keserű igazság sajnos az volt, hogy bárhogyan is igyekezett előre megtervezni, és bebiztosítani átlagos, kissé lecsúszásnak indult életét minden percben az élet volt az, mely rendre átírta a játékszabályokat.
Gyorsan átvette munkaruháját, amit bátran összepiszkolhatott, hiszen a múltkor is valamelyik üzletember éjszaka tizenegykor váratlanul hasmenést kapott, és mivel ő volt egyedül kéznél neki kellett elvégezni a vécében támadt ,,piszkos munkát".
De ma igenis bátorságot fog gyűjteni, és megembereli magát, hogy beszélhessen a főnöknővel, mert mindenképpen szeretett volna egy kis szabadságot.
 Nemrégiben megismert egy igazi hölgyet, akinek szintén vállalkozása volt, és amint a kultúráról, könyvekről kezdtek beszélgetni mintha azonnal érezte volna, hogy közös hullámhosszra kerültek. Mégsem fogja azonnal beavatni abba, hogy takarítói állása van, hiszen, hogy venné az ki magát? A mostani abszurd, tótágast állt világban szint mindenki a pénzre, és az anyagi forrásokra hajt. Szeretné boldoggá tenni, szeretné lenyűgözni. Igaz, ami igaz, még csupán csak ismerkedésük elején tartanak, de testi kapcsolatok nélküli is érzik egymást. Ezt semmi szín alatt sem fogja romba dönteni! Döntötte el.
Fogta a moppos felmosót, és a hozzávaló kissé gusztustalan műanyag piros vödröt és elindult szokásos körútjára. Minden irodába udvariasan bekopogott és érdeklődött van-e szemét, illetve végeztek-e már az aznapi munkával. Volt egy-két arrogáns, kötekedő dívaszerű titkárnőcske, aki ironikus, cinikus hangnemben elküldte Kukutyinba, vagy egyszerűen csak szándékosan a cézár-salátáját, és a joghurtos öntet-turtymóját egyenesen a szintén gusztustalan zöld szőnyegre lökte - persze merő véletlenségnek álcázva gonoszkodó tettét. Az ilyen, és ehhez hasonló szemétkedések tapasztalása közben jócskán megszólalt az igazságérzete.
 Mennyire más volt minden, amikor az egyetem után az hitte, hogy egy valamirevaló szerkesztő majd felkarolja, mondván fontosak az ismeretlen tehetségek érvényesülése is, nem csupán csak azok, akik már számos irodalmi díjat tudhatnak a hátuk mögött.
Most következett a rettegett vezérigazgató irodája. Ez a befolyásos, velejéig egoista, nárcisztikus, gonosz ember már az első naptól kezdve fertőző szálka volt jóformán az összes takarító szemében. Mintha szándékosan azért nem tartott volna rendet, hogy a takarítóknak egy örökkévalóságig lehessen elfoglaltságuk.
- Jó estét kívánok Igazgató Úr! - kopogott be az ajtón, mert érezte elfogja a tartós hányinger.
- Mit akar már megint Csillik?! - förmedt rá. Mindenkit névről ismert.
- Elnézést kérek, de... szóval a szemetes és... - az Igazgató kényelmes bőrfoteljében szivart pöfékelt, és volt egy hatalmas, gigantikus poszterje a Keresztapa c. filmből persze Marlon Brando arcával.
- Ha nem látja maga idióta senkiházi épp el vagyok foglalva! - közölte méregtől elvakultan. Nem kis híja hiányzott, hogy szerencsétlen embernek letépje a fejét.
- Ö... kérem szépen... visszajövök... - csinálta össze magát azonnali félelmében, és azonnal hátrálásba kezdett, mielőtt valami nagyobb baj történik.
- Húzzon innen a jó büdös francba! - ordította magából kikelten az Igazgató.
- Ö... már megyek is... - olyan villámgyorsan nyitotta ki, majd csukta be maga után az ajtót, hogy az egy olimpiai sportolónak is hasznára válhatott volna.
Később levitte az aznapi azonnali megsemmisítésre szánt papírokat a zúzdába, mely egy ormótlan, hatalmas konténert takart, ahová a fontos, bizalmas iratok kerültek, miután gondos kezek apró, kis fecnikre tépkedték őket. Ez valamicske plusz pénzt is jelentett, igaz nem túl sokat.
Megint eltelt újabb egy bő hónap, és már egészen rutinosan belejött a munkavégzésbe. Azonban még mindig képes volt totálisan bepánikolni egyetlen szemétkedő, obszcén beszólás, vagy irritáló hangnem, és egyéb jellegű emberinek aligha nevezhető gesztusok miatt. Valósággal összerezzen, ha besötétedett és a nagy irodai faliórán meglátta a bűvös este tíz órás számot. Mindig attól félt, hogy lekési az utolsó metrószerelvényt, vagy buszt, és aztán majd törheti jócskán a fejét, hogy az ismertlennek tűnő második kerületből egyáltalán, hogy keveredik majd haza a tizenegyedikbe.
Voltak szerencsés estéi. Ilyenkor szinte mindenkivel kedves volt, és meglepően beszédes, udvarias és közvetlen. Barátnője is egyre inkább megakarta ismerni, és nem győzött ámuldozni magában, hogy pasija mennyire sokoldalú. Azonban arra a kérdésre, hogy mi is a valódi foglalkozása rendszerint mindig kitérő válaszokat kapott.
Most is pénteki munkanap volt, amit szinte senki sem vesz halálkomolyan, így előbb elkéreckedett, hogy találkozhasson barátnőjével.
Pechsorozatot fogott ki a vécék újbóli fölmosásával, és rendszeres kitisztításával, és ha már ezt megcsinálta a többi negyven szobát is önkéntelenül muszáj volt ellenőriznie, nehogy később szó érje a ház elejét. Így is este tizenegy is elmúlt, amikor elcsigázottan, és fáradt végtagokkal elköszönt a biztonságiaktól, és persze mindenkinek kellemes hétvégét kívánt.
A metró aluljáróban néhány hajléktalan lézengett, és néhány tinédzserkorú fenegyerek, akik egymást ugratták. Bár sosem volt antiszociális, de ideje korán megtanulta azt, hogyha nem muszáj akkor feleslegesen ne keveredjen bele felesleges szóváltásokba, és kisstílű konfliktusokba.
- Hé haver! - hallotta a háta mögött egy beképzelt suhanchangot. - Mi van te hájas disznó? Hova a pöcsömbe mész ilyenkor?! - szólt oda megint fenyegetően, mit azonnal megérzett, ezért jócskán meggyorsította a lépteit, és önmagában azért imádkozott, hogy csak jönne már az az átkozott szerelvény, amin biztonságban tudhatná magát.
- Te hájas geci! Addsza a tárcádat, de rögtön! - üvöltött utána a suhanc, és úgy tűnt, mintha ő is meggyorsította volna a lépéseit. Legalább is nagyon úgy hangzott.
A metrószerelvény baljóslatú csikorgással fékezett az állomáson. Már csak arra eszmélt, hogy úgy érezte magát, mint aki halálmegvető bátorságról tesz tanúbizonyságot pusztán csak azáltal, hogy szöcske szökkenéssel beugrik az adott szerelvénybe és azon agyal, hogy csak csukódjanak már végre azok az istenverte ajtók.
A tinédzserbanda szerencsésen lemaradt. A dühöngő suhanc egy hatalmas turhát köpött a metróajtóra, így jelezve, hogy legközelebb Csilliknek talán mégsem lesz ekkora mázlija, mint most.
Megpróbált leülni, de érezte, hogy a halálfélelemtől, és bepánikolástól majd kiugrik veszettül dübörgő szíve. Ilyen állapotban talán nem kellene találkoznia csinos, gyönyörűséges barátnőjével, de hát mégiscsak megígérte, és az ígéret szép szó!
Leszállt a Déli pályaudvarhoz közel, mert állítólag volt ott egy étterem, ami nyitva volt akár hajnalig is. ,,A fene egy meg! Nem öltözött át! Hogy néz ki? Nézett végig magán az egyik kirakatüvegben. Akár egy szánalmas csatornatöltelék, akinek még egy rendes öltönyre sem telik! Igaz, ami igaz, a mai árak mellett!" - Szégyenkezve lépett be az étterembe, ahol egy kissé barátságtalan inasba ütközött, aki azonnal útját állta, és megkérdezte mit parancsol:
- Segíthetek kedves Uram? - mérte végig lekicsinylően, gyanúsan.
- Találkozóm lenne valakivel... - jegyezte meg lehajtott fejjel, mint aki valami hibát vétett.
- Hát azt elhiszem, de sajnos nekünk vannak... öltözködési előírásaink! - mérte végig újfent szigorúan.
Csillik ekkor vette észre, álomgyönyörű, egzotikus barátnőjét, aki estélyi jellegű, dekoltált ruhájában maga volt az istennői csoda. Bűbájos, széles mosollyal integetett az egyik asztalnál ülve, és épp arra készült, hogy barátja segítségére siet. Látszott is, hogy felkelt az asztatól, és akárcsak egy valódi istennő máris ott termett az inas előtt:
- Talán valami probléma van kedves uram?! - nézett farkasszemet a meghökkent inassal.
- Ö... ennek az úrnak itt nem megfelelő az öltözéke drága hölgyem! - közölte kimérten.
- Ó! Hát bizonyára az Úrnak kielégítő mentsége van rá! Azonban a tiszteletlenséget sem szabadna eltűrnie! - vágta egyenesen a szemébe, amitől az inas hátrálni kezdett.
- Ha további kérdése lenne ott ülünk! Annál az asztalnál! Látja? - kérdezte ellenségesen, mire az inas inkább úgy döntött, hogy hátat fordít, és kissé megszégyenülten visszatér a munkájához mások szekálása helyett.
- Szia drágám! - puszilta kétoldalt arcon barátját az istennő hölgy. - Úgy látom izgalmas utazásod lehetett. - Elővett egy zsebkendőt és máris gondosan igyekezett felitatni a verejtéket a csapzott férfi homlokáról. - Szegénykém! Mi történt? Már órák óta várlak!
- Hát egy-két tinédzserkorú megpróbált... kirabolni... - válaszolta.
- Hogy micsoda??? Tettél feljelentést?!
- Éjjel tizenegy óra után, és pénteken? - kérdezett vissza.
- Tényleg! Igazad van! De akkor is! Ezt a szemétséget!
- Ö... még nem is mondtam, de hihetetlenül szívdöglesztő vagy ebben az álomszerű ruhában! Bocsáss meg, hogy nem tudtam átöltözni… - igyekezett bókolni, mert azt hallotta, hogy ez minden valódi nőnek nagyon jólesik.
- De drága vagy! - újabb puszi következett. - Mit szólnál, ha leülnék az asztalunkhoz és beszélnénk egy kicsit!
- Rendben! - azzal hagyta, hogy barátnője odavezesse az asztalhoz.
Csillik rögtön kihúzta előtte a széket, és kissé megrészegült, eufórikus boldogsággal személte, amint egy ennyire rendkívüli, minden szempontból különleges nő helyet foglal vigyázva, hogy feleslegesen ne gyűrődjék össze a ruhája.
- Milyen napod volt drága? - kérdezte kíváncsian.
- Semmi különös! Az egyik Igazgató Úr kis híján leüvöltötte a fejemet, mert az irodájában kellett volna dolgoznom.
- Hát ez szomorú! Pedig pont a hozzád hasonló precíz, és megbízható munkaerőket kellene jobban megbecsülni!
- Ez már igaz! Neked, hogy telt a napod?
- Délelőtt tárgyalás és konferencia-megbeszélés, majd volt egy-két kisebb munkám az irodában. Egy kicsit unalmasnak és monotonnak éreztem! De most nagyon örülök, hogy találkoztál velem! Olyan fáradtnak tűnsz! Csak nincs valami baj?! - kérdezte őszintén aggódva.
- Lehetek egészen őszinte? - reszkírozott meg egy ártatlan kérdést, mert előbb-utóbb muszáj volt az igazságot kimondani.
- Hát persze édesem! Bennem nyugodtan megbízhatsz! Csak bátran! Ki vele! - fogta meg a kezét.
- Én... nem az vagyok, aminek hiszel...
- Bocsáss meg, hogy? Ezt nem értem! Mintha azt mondtad volna, hogy egy irodaházban dolgozol a második kerületben.
- Így is van! De sajnos nem irodai alkalmazott minőségben! - nyögte ki. Előbb-utóbb ennek meg kellett történnie.
- Akkor mit dolgozol? - mérte végig. Úgy tűnt kissé csalódott, és talán kiábrándult is.
- Hát... takarítok... Negyven szoba, plusz tizenhat vécé minden emeleten.
- Á! Értem! - mintha kisebb csalódást mímelne. - Köszönöm, hogy megosztottad velem! Akkor rendeljünk valamit esetleg?
- Nem haragszol nagyon? Nem vagy dühös, vagy mérges? - kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Annyira aranyos, kedves ember vagy! Én nagyon tudom becsülni, ha valaki nem köntörfalaz, és megmondja az igazságot! - szorította meg a kezét bizalmasan, és egy varázslatos milliókat érő mosoly keretében jól érezték magukat. Volt már hajnali kettő óra is, mikor Csillik hirtelen órájára pillantott, és bepánikolós kedvvel tudatosította magában, hogy lekéste az utolsó járatot is, amivel haza tudott menni.
- Most mi jár a fejedben drága? - kérdezte élénken, mintha neki meg se kottyanna az éjjel.
- Tudod csak az jár a fejemben, hogy hogyan fogok hazakeveredni, amikor az éjszakai járat elment? - nézett rá kétségbeesett, boci szemekkel, akár egy szomorú kisfiú.
- Semmi vész édesem! Én hazavihetlek! Itt parkol nem messze a kocsim!
- Nem gondolod, hogy ez egy friss kapcsolatban kissé... furcsán veszi ki magát? - reszkírozott meg egy kérdést.
- Nem szerintem ez teljesen természetes! Miért? Negatív élményeid voltak a múltban?
- Pontosan...
- Most valószínűleg azon jár a fejed, hogy mennyire avathatsz a bizalmadba, de megnyugtatlak drágám! Én nyílt lapokkal játszom, és szeretem azt gondolni, hogy más is úgy áll hozzá a dolgokhoz, mint én! - olyan hipnotikus, mámorító volt ebben a percben, hogy Csillik legszívesen megcsókolta volna, mégsem merte elrontani a kellemes éjjeli hangulatot, bár már valósággal leragadt a szeme, és ezt a gyönyörű hölgy is rögtön észrevette.
- Tudod mit drágám! Mit szólnál, ha a következő hétvégén találkoznánk mondjuk délelőtt egy kellemes parkban! Biztos vagyok benne, hogy akkor kicsit jobbak lesznek a körülmények... - finoman célzást tett, bár az eredeti szándéka az volt, hogy felhívja a lakására barátját, de mivel Csillik szabályosan holtfáradt volt nem szerette volna, ha ez befolyásolja kezdeti ismeretségüket.
Intett a pincérnek, majd kérte a számlát, holott alig fogyasztottak valamit. Kellemesen elpirult amint a nagyon fáradt és elcsigázott Csillik elnyomva feltörő ásítását újfent felállt, amikor ő, és a hölgy gálánsan a karjába karolhatott.
A sötét, enyhén megvilágított utcákon jóformán a kutya se járt. Csilliknek nem kis elszánt bátorságra volt szüksége, hogy ne csak a sötétséggel támasztott ellenszenvét, de egyéb félelemfaktorokat is sikeresen legyőzhessen. Szinte alig akarta elhinni, hogy egy fantasztikusan különleges nő abban a kiváltságban részeltette, hogy barátja lehet, és most együtt sétálhatnak a nő autójáig.
- Ezt a figyelmes gesztust! - jegyezte meg újfent elpirultan, amint Csillik kinyitotta előtte az autó ajtaját. - Nagyon régóta nem találkoztam már ennyire udvarias úriemberrel.
Csillik is óvatosan beszállt, és azonnal magára csatolta a biztonsági övet.
- Jaj, ne haragudj! Szerettél volna vezetni? - kérdezte, amikor a slusszkulccsal máris beindította a motort.
- Ha nem baj, akkor megemlítem, hogy jogsim sincs! - halk hangon szólalt meg, mint aki titkot mondd.
- Egy újabb érdekesség, amire ma éjjel fény derült. Kíváncsian várom mikor mutatsz be a szüleidnek. - Kikanyarodtak a parkolóból, és Csillik mindvégig mondta, hogy barátnője merre menjen. Alig tizenöt percen belül már ott is voltak Csillik kissé lepusztult panellakásához.
- Nagyon jól éreztem magam drágám! - közölte a barátnő, majd kicsit áthajolt a vezetőülésen és érzelmesen megcsókolta a gyanútlan férfit, aki szóhoz sem jutott.
- Ö... ez nagyon jó volt... - nyögte ki hosszú idő után.
- A szüleidet sokszor üdvözlöm! Már alig várom, hogy személyesen is találkozzam velük! Akkor mobilon még beszélünk! Pihend ki magadat drága! - megvárta míg Csillik kiszáll, és óvatosan becsukja autója ajtaját. Integetve hajtott el, miközben Csillik újból teljesértékű embernek érezhette magát, akit megajándékozott az élet.    

CSAPÓ, FELVÉTEL!

Azt hiszem minden embernek szüksége van a tudatos magány megélésére. Főként azoknak, akiknek a személyisége alapból egyfajta  ,,magányos farkas" vagy ha tetszik ,,örök lázadó" stílussal párosul.
Szüleim elfoglaltak voltak, és kisgyerekként az ember kicsit hamarabb megérti, hogy a szülők elsősorban azért dolgoznak, hogy imádott gyerekük semmiben se szenvedjen hiányt, és persze mindent megkaphasson, ami egy hozzávetőlegesen egészséges gyerekkorhoz segítené hozzá. (persze többé-kevésbé)
Különös, furcsa gyerek lehettem, mert önző módon mindig is elsősorban a saját dolgaim után mentem, és csupán olyan dolgok érdekeltek, melyek kíváncsiságomat, érdeklődésemet felkeltették.
 Mindig úgy képzeltem, mintha egy film főszereplője volnék, aki sárkányokkal, vagy űrmutánsokkal viaskodik, és akinek olyan jó bajtársai vannak, mint Batman, vagy Vasember. S ha kicsit jobban belegondolok mennyivel jobban telhetett volna a kisiskolás korszakom, ha olyan igazi barát vigyázott volna rám, nehogy egész álló nap péppé verjenek, mint a hihetetlen Hulk, vagy Akció Jackson.
Hat-hét éves töpörtyű voltam, amikor ment a tévében a Farkasokkal táncoló, és szinte azonnal magával ragadott a western-műfaj emberi sajátossága.
 Az a különös, sokszor szinte zsigerileg kegyetlen világ, ahol az adott szónak még becsülete volt. Tehát, ha egyik cowboy a másiknak szavát adta akkor azt még ha halállal is fenyegették, vagy ripityára törték összes csontjait semmi áron se szegte meg.
Ha filmet néztem rozzant, kissé agyonstrapált, matuzsálemnek is beillő Akai videómagnónkon, melyet apám a végtelenségig szerelt, barkácsolt, mert mindig a profi képminőségre igyekezett törekedni, ami aztán valahogy szinte sosem sikerült neki, mert - kivétel nélkül -, szinte mindig kásás, zizegő lett a kép, mindig úgy éreztem magam, mintha legjobb barátaim volnának azok a szereplők, akiket láthatok.
 Egy kisgyerek számára, akinél a képzelet és a valóság igen-igen sokszor hajlamos összekutyulni annyira valóságosnak, élet közlinek tetszett, amint Steve Mcqueen szinte rámosolyog az emberre miközben Ford Musztángjával üldözéses jelenetben vesz részt San Francisco utcáin, vagy amint Kevin Costner átvágtat kedvenc hátas lován Ciscón a préri, és összebarátkozik egy sziú törzzsel.
Mindez mennyire valóságosnak, emberközelinek tetszett, hogy totálisan magába szippantott a filmek varázslatos világa. S mint minden kíváncsi, játékra, bolondozásra kapható gyerek hamar rájöttem arra, hogy meg kell tanulnom kizárni a külvilágot, és elfoglalni saját magamat úgy, hogy ezzel ne sértsek, vagy bántsak meg senkit.
A nagy kedvenc időszak az volt, amikor a suli után hazamentem, és letudva aznapi kötelességeimet úgy, mint házi feladat írás, és tanulás után illett megvárnom míg folyamatosan éjszakás műszakot vitt apám fölébredt az ebéd utáni jól megérdemelt szunyókálásából, és berakhatom végre egész álló nap nagyon hiányolt.
- Édes kicsi fiacskám! Muszáj nekünk állandóan Farkasokkal táncolót nézünk? Miért nem rakjuk be inkább a Halál ötven óráját, vagy a Piszkos tizenkettőt? - kérdezte érdeklődést mímelve apám, akinek kedvence filmjei kivétel nélkül a háborúk közül kerültek ki. Ki tudhatja miért?
- Jaj, apu! Most jön a legjobb rész! - lekuporodtam kissé rojtosodásnak indult nappali szőnyegünkre és szinte eufórikus részegséggel bámultam megbűvölten a képernyőt, ahogy egyik kedvenc színészem vajon mit fog mondani először, hogy elnyerhesse az indián törzs bizalmát.
Mivel apám kitartó makacsságommal szinte semmit sem tudott kezdeni ezért úgy döntött, hogy inkább újságot olvas, vagy cigizik mindig váltott sorrendben.
Meglehet pár éven belül azért vettünk egy második tévét is, hogy azt is nézhesse, ha épp nincs ínyére az, amit a nappaliban lévő főtévén láthat.
A horrorfilmek borzongása valósággal lélektani kataklizmákat idézett elő bennem. Amikor a Rémálom az Elm utcában c. filmet néztem, és mondjuk már javában elmúlt este fél nyolc, amikor egy kissrácnak már réges régen ágyban volna a helye szabályos jéghideg borzongás, és halálfélelem kerített hatalmába, hogy mi van akkor, ha Freddie Kruger tudja hol lakom, és éjjel esetleg engem is meglátogat, mert nem akartam megenni az iskolai menzán az aznapi patkány-kajának csúfolt spenótfőzeléket tükörtojással?
Amikor apám hajnali fél háromkor - szokás szerint -, útra kelt, hogy munkába menjen mindig benézett óvatosan kihajtva a gyerekszoba általában szándékosan becsukott ajtaját.
 Most is csupán bepillantott, hogy alszok-e? Nem tudom, hogy sikerült-e megtévesztésem, és átverésem, de mindenesetre újból becsukta a gyerekszoba ajtaját, amint azt látta, hogy békésen hortyogok a fal felé befordult testhelyzetben.
Amint elment a munkába visszafordultam hanyadt fekvésbe, és addig a mennyezetet, és ajtómat bámultam, amíg kicsivel hat óra körül nekem is fel kellett kellenem, hogy anyám reggelit készíthessen.
- Kincsem! Álomszuszék! - lépett kicsit sürgetőn szobám zárt világába anyám. Máris megkocogtatta gyengéden méretes elefántfüleimet, melyről már anyai nagyanyámnak is vegyes véleményei voltak.
- Mi baj van kicsim?! - nézett végig rajtam, hiszen aprócska, rágcsáló szemeim alatt méretes szarkalábakat növesztett a rémálmokkal teli éjszaka. - Nem aludtál valami jól?!
-  Hát.... nem igazán... - feleltem bizonytalanul, mert anyámnak különleges képessége volt arra nézve, hogy valósággal is a rejtett gondolataim közé lásson.
- Túl vagy rajta és ez a lényeg! - simogatta meg babusgatva fejemet. - Reggelit csináltam, úgyhogy azt eheted! Ma kicsit hosszabban bent kell maradnom dolgozni! Apáddal ne szedjétek szét a házat, ha kérhetem! - újabb cuppanós puszi következett ezúttal a homlokomra, majd anyám sietve elindult dolgozni a hajnali derengő sötétben. Később rendre visszatért ez a jelkép József Attila gyerekkorára gondolva...
Gyorsan megettem szendvicsemet és amíg nem kellett suliba indulnom addig betettem egy filmet a videoba, ügyelve rá, hogy kikapcsolódhassak a pokoli tortúrák előtt, hiszen egyáltalán nem voltam valami népszerű srác az iskolában. Sőt! Örültem, ha vérző orral, és sajgó kék-zöld-lila végtagokkal megúszhattam a kisebbfajta csetepaték folyamatos sorozatát.
Amikor Kris Kristofferson mint gumi kacsa sötétszínű kamionját vezette a Konvoj című filmben érdekes módon én is alig vártam, hogy végre betölthessem a tizennyolcat és vezethessek. És milyen érdekes a sors kiszámíthatatlan szeszélye, hogy amikor betöltöttem a megfelelő életkort már egész más dolgok kezdtek érdekelni, főként apám idegeit gyepálva.
 Érettségi ajándékként - szerencsére nem autót kaptam -, de egy akkori technikai újdonságnak nevezhető videokamarát, ami - a mostani hipermodernekkel szemben -, meglehetősen nehéz és vaskos volt, és ormótlanul állt valahányszor ez ember megkísérelt videókat készíteni vele, mégis szinte azonnal megéreztem, hogy akárcsak egy jóbaráttal máris létrejött egy közös, eltéphetetlen kapcsolódási pont: a filmkészítés varázsa.
- Na, mi lesz?! Próbáld már ki! - parancsolt rám hihetetlenül izgatottan apám, aki még jobban levolt nyűgözve, és persze alig várta már, hogy kinyissam a kincseket érő, túlméretezett dobozt. Annyit mondhatok, hogy volt aztán eget rengető meglepetés, és hosszú percekig szóhoz sem jutottam, hogy én a hitvány senki, aki épp csak hogy kijött a kamaszkorból, de még cseppet sem érzi magát teljesjogú felnőttnek - az majd csupán harmincon túl következik -, máris belépett egy olyan emberi körbe, aminek csupán igen-igen kevesen lehetnek megbecsült tagjai.
- De, hát... ezt most... ez az enyém...? - sokáig hüledeztem, és képtelennek tetszett a valóság, hogy ennyire drága ajándékkal leptek meg szüleim.
- Igen kincsem! Ez a tiéd! Mintha azt mondtad volna, hogy a Színművészetire készülsz!
- Igen... hát persze, csak... nem gondoltam volna...
- Jól van! Elég legyen ebből a szócséplésből! Inkább próbáld ki! - sürgetett gyerekes türelmetlenséggel apám.
Szándékosan késleltettem a csomagbontást, mert folyamatosan figyelnem kellett apám reakcióit, aki már ott tartott, hogy csaknem majd fölrobbant a türelmetlenségtől.
- Apus! Hagyd, hogy a gyerek örüljön egy kicsit! - dorgálta meg férjét anyám szelíden.
Amikor aztán sikeresen átestünk a jeles, ünnepélyes gesztuson agyamban rögtön megfogalmazódott a filmkészítés ötlete. Valahogy muszáj volt kifejeznem magamat, még ha eredetileg fogalmam sem lehetett arról, hogy hogyan is fogom ezt megcsinálni? Elvégre már ekkor szembesülhettem azzal, hogyha az embernek semmilyen protekciója sincsen, vagy érdemi, használható kapcsolata akkor bizonyos vékony jégen táncol a filmkészítés, filmrendezői szak, annyi szent!
A kamerával viszonylag azt lehet mondani, hogy hamar összebarátkoztunk. Úgy illett a kezembe, mint egy toll, vagy egy roppant hatékony önmegvalósítási eszköz, mely elvezethet a jövő felé.
A fordulat - mint az életben kivétel nélkül szinte mindig -, egy kellemes, tavaszias jellegű keddi napon következett be, amikor egy folyamatosan pöfékelő, arrogáns színész közölte, hogy jó leszek máshova is, és nem szükséges elkapkodnom a jövőmet! - Akkor értettem meg, hogy sajnos itt már egyáltalán nem arra voltak kíváncsiak az adott felvételiztetők, hogy vajon az illető milyen kreatív módszerekkel képes elkészíteni egy-egy filmet, sokkal inkább arra, hogy befolyásos, filmes, szakmai körökben vajon hány bizalom, garancia-nevet ismer, akik jótállhatnak érte, ha a szükség úgy hozza.
Úgy jöttem ki a felvételi vizsgáról, mint egy élőhalott zombi, akin átment legalább ötven Himalája-súlyú kamion. Anyám persze folyton kérdezgette: hogy vagyok? hogy vagyok? Mintha az a tény, hogy a jövőmnek totálisan befellegzett már nem is volna annyira számottevő vagy lényeges, mint korábban.
- Semmi vész! - válaszoltam egyáltalán nem meggyőzően, és amikor később anyám lement valami apróságért a vegyesboltba elbújtam a fürdőszobába és megsemmisülten zokogtam, persze gondosan ügyelve arra, hogy ebből anyám - remélhetően -, az égadta világon semmit se vegyen észre.
- Nem baj kincsem! Most inkább koncentráljunk arra, hogy valamelyik helyre fölvegyenek! - biztatott.
A nagybetűs igazság sajnos az volt, hogy semmi kedvem sem volt bölcsésznek állni, tanárnak pedig még kevésbé. A tanárok többsége úgy is hajlamos kiforgatni minden egyes szót, amit a diák kimond, és egoista megkérdőjelezhetőséggel viszonyulnak szinte bárkihez, aki másként gondolkodik, mint felettes szuper egojuk.
Amint bekerültem az egyetem viszonylag védett, mégis öngyilkos hangulatokat növelő patinás falai közé a legnagyobb baj a baráti és szakmai jellegű kapcsolatok kialakítása volt. Miként érhető el, hogy egy kreatív, újító közösségben a bizalom megalapozható legyen, és vajon meddig tartható fenn egy-egy barátság? Egy egész életen keresztül, vagy csupán ideig-óráig?
- Sziasztok! Érdekelne, hogy közületek ki akart Színművészetire járni? - fordultam jövendőbeli csoporttársaim népes táborához, pedig szinte sosem voltam egy tipikus barátkózós típus. 
- Hát én mondjuk sokszor megfordultam a Földessy Margit Színitanodájában! - jelentette ki félvállról egy kissé provokatív, és fennhéjázó hölgyemény, akinek a kedvenc itala a whiskey volt, és később, amikor torokgyulladást kapott az egyik jófej beszédtanár azt javasolta, hogy szigorúan csak skót malátapálinkával öblögessen, de ne igya meg!
- Csak azért kérdem, mert jó volna összehozni valami szuper-kreatív dolgot... - jegyeztem meg újfent, holott az illető hölgy szándékosan más irányba nézett, és látszólag magasról tett arra, hogy én is ott ücsörgök a többiekkel az aulában.
Később volt egy őzikeszemű, huncut lány, aki kissé szégyellhette aprócska pöttyöknek látszó szexis szeplőit arcának orr melletti részein, pedig szerintem észbontóan egzotikus és roppant kifejező lett tőle szupermodelleket is megszégyenítő arca. Utólag visszagondolva, ha nekem ilyen barátnőm lehetett volna, és később még családot is sikerül alapítanom hálát adtam volna a sorsnak, hogy ilyen hölgyet vezérelt ismeretlenül az utamba.
Ennek a szexis hölgyeménynek az akkori párja egy filmrendező hallgató volt, aki állítólag a nagyágyúkkal szeretett volna filmet készíteni, és a nagy előadóban az egyik dög unalmas irodalomtörtént órán kifakadt jó hangosan a visszhangokat verő teremben, hogy az élet mennyire szar, és igazságtalan, meg hogy aki ténylegesen kreativkodni akar azt megfosszák minden lehetőségtől! Az adott filmrendező hallgatót gyorsan kivezették a teremből, elvégre nem hagyhatták, hogy rendbontó viselkedésével veszélyeztesse a többi hallgató oktatási jogát és egyebet.
Később jó lett volna megkeresni ezt a különc fickót, mert úgy vettem észre, hogy szupermodell barátnőjének nagyon bejött, hogy verseket firkálgatok, és állítólag csajozós dumám is van, de a hevenyészett köszönéseken túl másra aligha futotta.    
Néhány viszontagságosra sikeredett évvel később diplomát kézhez kapva áttértem - persze csupán csak autodidakta módon a forgatókönyvírásra, és ehhez igyekeztem beszerezni minden szükséges, kissé borsos árú filmszakmai könyvet. Nagy segítségemre volt az egyik kedvenc, olvasmányos könyvem, akit a Rákóczi úti könyvesboltban fedeztem fel, mint annyi más rejtett, eldugott kincset Syd Fieldnek a forgatókönyvírás alapjai című munkája, ami egyszerre olvasmányosan, érzékletesen, laza, könnyed nyelven tálalta, persze hasznos filmes példák egész során át illusztráltan a forgatókönyvírás csínját-bínját.
Az igazság az volt, hogy ki nem állhattam azokat a webkamerás workshopokat, ahol tizenöt jelentkező izgul, feszeng egy egérlyuknyi aprócska teremben, és szinte érződik, hogy csak meg ne kelljen szólalni, csak tekintsenek mindenkit levegőnek, hiszen az adott tanár azt szereti, ha hallathatja a saját megkérdőjelezhetetlen hangját.
Szándékosan több napomba is beletelt mire kiveséztem ezt a rendkívül nélkülözhetetlen könyvet, és - mindenfajta beképzeltség, vagy arrogancia nélkül mondhatom -, szerintem egész rendesen elboldogultam. Saját irodalmi jellegű novelláimat, regényeimet vettem alapul, és próbáltam adaptálni egy kétórás forgatókönyv-ötletté, amit persze eszem ágában sem volt se pályázatra, se egyéb frusztráló, idegesítő megmérettetésekre elküldeni elektronikus úton, mert annak nem sok értelmét láttam, ha folyamatosan akad egy-két túlértékelt perc-emberke, akik szándékosan akadályozzák az egyes emberek alkotói szabadságát.
Régi, és későbbi új barátaim egyetértő véleményét hálás szívvel vettem, mégsem tudtak napirendre térni bepánikolásra hajlamos viselkedésemet illetően, ami nagyjából abban merült ki, hogy minden ún. lehetőséget, - már, ha volt egyáltalán ilyen -, tudatosan ellöktem magamtól, mondván szerettem volna a saját lábamon boldogulni.
Kis családunk egyik távoli ismerőse valahol külföldön kezdett új életet. Állítólag reklámszakember lett, és voltak filmes érdekeltségei is. Úgy gondoltam nem az a baj, ha az ember gyerekes naivsággal megbízik a másikban, sokkal inkább, ha ha becsapják és visszaélnek a felkínált bizalommal. Így történhetett, hogy egyelőre forgatókönyves vázlataimat, digitálisan elkészített ötleteimet lementettem pendrive-ra és egyelőre csöndes alázattal arra várakoznak, hogy egy szemfüles, alkotói szabadságában nem korlátozott, külföldi filmes teamjében landolhassanak.   

ELSZÁLLÓ ÉLET-IDŐ

Az Idő mögött fertőzötten,
alamusziskodón lapul a kétség,
megőszült foghíjason
az utolsó reménység,
mert az ábrándok kártyalapjaiból
pingált szirupos valóság gyakorta,
megrögzötten csalóka.

Önbecsaphatóvá lett a kegyes vétség,
ha csupán az ismeretlen magány
lehet csupán az ember egyedüli társa.
Az egyensúly bizony csak
ritkán nyílhat ki, akár egy tenyér.
A túlélhetőség látszata is olcsón puffogtatott,
hamis jelszóvá aljasodhatott.

Mily végesültté lett minden
tiszavirágéletű csacska remény.
Felmért emberi arcod totál-hiánya
hétköznapjaidon minduntalan kiütközik.
Töredékes taglejtésekkel a múlt
egyszerre vallat, s válaszol.
Ha valamit rosszul teszel
megró s figyelemre int.
Gyémánt visszaütése nem lehettél
időtállón se húsban, se sejtben.

Az Idő egyszerre bejegyzett
a beidegzett önmagának.
Nem tanulható reflex-mozdulatokra
bomlik a Tér s az emlék.
Megelőző formáid is már mind fájtak,
tovább sebesültek a Léttel,
melyről azt hihetted Egész!

Már csak önmagadat nem tudhattad
sem kibékíteni, sem
különbékés-kompromisszumokra sarkallni.
Hallgatod füleiddel őstengerek
dudoló hullámveréseit
amint sziklák edzett kőtestéhez
csapodik tajtékos hullám s hab;
partalanná lett éjedben így is
tovább égsz, semmisülsz,
emészted szánalmas önmagadat.

Mormoló orkán nem csituló benned
a nyughatatlan lélek.
Osztódó, biztatni vágyó
kegyelemben sohase lehetett részed.
Elvenni lehetne hitvány szánalmas életed,
de tenni hozzád szinte lehetetlen:
nyakas makacsságodnak párja nincsen,
mert nem lehet senki eléggé önző,
konok teveled szemben
a szabályok is külön kategóriákba esnek.
– Lassan oszló fehér homállyá,
s mitosszá lényegülsz!

RÉGI BARÁTSÁG NEM VÉSZ EL

Felénk már csak úgy szokás, hogyha bárkiről kiderül a nagy, patinás egyetem falain belül, hogy pedagógus szülők gyermeke, akire igenis számítanak, akihez igenis nagy reményeket fűznek, és a fényességes jövő ígérete lengi be, hát akkor magától értetődik, hogy azt a legtöbb egyetemi tanár is nagy becsben fogja tartani, ergo kivételezett kiváltságokban részesül.
Kriszta édesanyja magyar-töris tanárnő volt, míg apja szintén matek-fizika szakos értelmiségi, amik megkövetelték egyszem felnőtté lett lányuktól, hogy mindenben álljon ki az igazáért, és persze mindig álljon ki a véleményéért. Igen ám! De az egyetemek világában, ha bármelyik hallgató kijelenti, hogy egy-egy docens, professzor, adjunktus fáziseltolódásban van, vagy hogy Füst Milán mégiscsak nagyobb költő volt, mint Radnóti akkor ez felér egy egész - későbbiek folyamán -, szentségtörésként ható helyzettel, ahol természetesen az adott hallgató fogja a rövidebbet húzni.
- Csajok! Én lelépek ebből az országból! Egyszerűen nem látom annak a lehetőségét, hogy itt érvényesülni tudnék! - jelentette ki egy szép napon az egyetem csupa márványpadlójú aulájában, ami afféle kultikus gyülekezőhelye lett a fiatal felnőtteknek. A legtöbben, akik még csak ismerkedni akartunk, és barátkozni néhány jófej emberrel azt híhettük, hogy a hippi kultúra egyik új képviselőjét üdvözölhetjük benne. Szinte kivételtől eltekintve mindig bő, virágokkal kihímzett farmernadrágot, farmerkabátot, és tarisznyaszerű táskát viselt, és szénaboglyaszerű szőke haja állandóan úgy állt, mintha éppen akkor kelt volna ki az ágyból, amikor egyetemre jött. 
- Ne hülyéskedj már! Te is tudod, hogy az kész káosz! - vágta rá kapásból egyik jó barátnője Gizus.
- Már miért volna az?! - kérdezte nagy szemeket meresztve, mint akit szabályosan támadás, vagy kissebfajta sérelem ért, amit határozottan szándékozott megtorolni. - Szerintem alapból kurvára gázos ez az egész helyzet! Először is egy tanár kezdő fizetése már alapból ott van, hogy bruttó, és mire minden szar járulékot meg faszságot levonnak alig marad neki 85 ezer! Márpedig ugyebár mi albérletben, meg kollégiumban csövezünk, és azért szükségünk lenne ösztöndíjakra is! De hát arról szó sincs, hiszen mindig ugyanaz a seggfejek kapják a díjakat, akiknek abszolúte nincs rá szükségük! - tette méltatlankodva keresztbe maga előtt a kezeit.
- Hát... nekem van egy-két ismerősöm, aki kint él, és ők például szerintem egész szépen berendezkedtek. - vetette fel Eszter, aki számítástechnikai zseninek számított, és a matek volt a kedvence, következésképp senki sem értette, hogy vajon mit keres annyira a bölcsészek között?
- Én biztos ki fogok menni! - jelentette ki harcias, tántoríthatatlan kedvvel Dorka, akinek szájpiercingje volt, és afféle vagány, lázadó, temperamentumos hölgy szerepében jelen meg mindig, aki jobbára szegecselt bőrholmikba jár, és igyekszik tüntetően marcona, veszélyes arcot vágni.
- Na, hát erről beszélek én is! Annak semmi értelmét nem látom, hogy negyed év végén megkapjuk azt az istenverte szánalmas diplománkat, amivel gyakorlatilag kitörölhetjük a saját seggünket, mert annyit sem ér, akár a vécépapír, meg egy jól fizető állást találni manapság képtelenség.
- Én alapítványi suliban szeretnék tanítani! - vetette közbe Rita, aki - mivel ki nem állhatta nevét -, szándékosan kissé gyerekes beceneveket talált ki magának, és a többiektől is megkövetelte, hogy így szólítsák.
- Jaj, ne már! Most komolyan?! Ez valami hülye vicc akar lenni?! - fakadt ki Edo, aki szintén becenevét használta inkább, semmint az Edinát. - Hogy lehetsz ekkora nyominger gyökér? Egyáltalán van neked agyad, vagy azt is átmosták ebben ezen a szar helyen?
- Hé, hé csajok! Nyugalom! A mi drága kedves költőnket még meg se kérdeztük! Vajon ő hogyan képzeli az életét? - egy termetes, vállas férfihoz fordult, aki úgy festett, mint egy szomorú kisfiú lett volna. - Kedves Géza, te hogyan látod a bizonytalan jövőt?
Ekkor még legfeljebb csak páran sejthették, hogy Géza halálosan bele volt esve Katiba, akit diploma után szeretett volna feleségül venni, és családalapításon is jócskán törte a fejét.
Géza éppen az aznapi rántott húsos szendvicsét majszolta mohó kitartósággal, és bár a kedves, nagymamakorú büfés néni külön megígérte neki, hogy salátalevelet még véletlenül sem tesz a zsömléjébe, valamiért ma mégiscsak rakott két óriásinak tetsző spenótzöld levelet.
- Megvárjuk amíg az igen tisztelt kollega úr végre lenyeli a tökéletes falatját, hiszen nem szeretnénk, ha megfulladna, nem, de bár?! - Kriszta megint elővette színészi képességeit, és briliánsan utánozni kezdte az egyik genya, nyelvtörténeti matrónát, aki úgy öltözködött vénségére, akár egy tizenhat éves csitri.
Géza később jelzett, hogy mind befalta a szendvicsét, csupán csak azért, hogy végre ő is egyenrangú barát lehessen a csoporttársai között.
- Nagyszerű Gézuka! Akkor hadd halljuk a véleményedet! - nézett rá vizsla-kutató szemeivel, amivel valósággal a másik ember veséjébe láthatott bármikor.
- Hát... ö... izé... jó volna megpróbálni a... Színművészetit... - olyan halkan mondta ezt, mintha igazából meg se akart volna szólalni, csupán csak a kényszerűség vitte volna rá.
- Ajjaj! Látom Gézuka veled még problémák lesznek a jövőben! - szögezi le Kriszta legyint, és beszélni kezd saját elképzeléseiről: - Először is nézek valami melót! Az egyik haverom egy pubban melózik, és állítólag tud egy kéglit is, ami az ottani viszonylatban olcsó. Na már most! Imádok rajzolni, és skicceket készíteni, tehát azért előbb-utóbb ebből is szépen csurranna-cseppenne valami... - tovább folytatta volna, de az egyik hölgyemény Liácska visszafogott, cincogó egérkehangon közbe szolt:
- Figyel Kriszta! És a szüleid mit szólnak majd hozzá?!
Kriszta ránézett csoporttársára, mintha Franz Kafka átváltozás című novellájából lépett volna elé.
- Te most ugye szórakozni akarsz?! Vagy csak kóstolgatsz édesem?! - nézett rá, mintha egy porszem lenne, akit könnyedén elfújhat.
- Te is tudod, hogy nem erről van szó! - felelte, majd megköszörülte egérke hangját. - Én a szervezésben hiszek!
- Aha! Tehát, ha állításod szerint a szervezésben hiszel, akkor máris kiszámítható vagy, tehát velejéig Unalmas! - jelentette ki, mire a többség egy kissé meg is döbbent, hiszen Liácska volt az egyik legjobb szófajtanos a csoportban, és általánosságban kente-vágta a nyelvészeti tárgyakat, amit viszont a többség valósággal utált.
- Én... nem ilyen... vagyok... - próbált tiltakozni, de Kriszta pisszt jelzett egyik ujjával, ami egyet jelentett a válaszával ti. nem kíváncsi a további véleményére.
- Akkor csajszik? Ki mire gondol, még? - nézett körbe, mintha a többiektől várna megerősítést.
- Én amondó vagyok! Szerintem egy külföldi élethez rohadt sok szervezés és kapcsolat kell! Elvégre tegyük fel, hogy verseket írok, és szeretném könyvalakban látni a szövegeimet! Az egyszer hot ziher, hogy kicsi hazánkban egy kiadó sem fog arra vállalkozni, hogy ismeretlen tehetséges szerzőket patronáljon! - kapcsolódott be a beszélgetésbe a másik Kati, aki tesitanárnak nézett ki, legalább is mindig melegítőben járt mindenhova.
- Hát... ebben azért lehet valami... - vakarta meg a fejét Kriszta. - Ki szeretne órára menni, Gézukát kivéve? - kérdezett mindenkit. - Senki?! Hát nem tőletek függ a jövő? Micsoda pofátlanság! - legyezett a karjával, akár Betty Davies.
Időközben délre járt az idő, és a legnagyobb probléma abban állt, hogy az egyetemisták többségének - ha volt is -, időérzéke képtelenségnek tűnt pontosan elszámolniuk azokkal a megmaradt órákkal, melyek egy-egy előadások között megmaradtak, és nagyon sokáig úgy tűnhetett, hogy a levegőben függnek önálló trapézmutatványként.
- Azt hiszem én kiugrom a kínai büfébe kajálni valamit! - jelentette ki az egyik lány, mire páran követték példáját.
- Én hazaugrom, mert van még néhány elintéznivalóm! - Kriszta máris fogta a tarisznyaszerű táskáját, vett egy mély levegőt, megrázta magát, majd felemelt fejjel sétált ki az egyetem kapuján, és nagyon úgy érződött, mint aki már sosem akar visszajönni.
A kocka másnap fordult meg istenigazán, amikor a többség értesült róla, hogy Kriszta leadta a töri szakot, és azonnal átnyergelt művelődésszervezőnek, mert, mint utóbb kiderült művelődésszervező volt az a haverja, aki kapcsolatok után, feleáron kitudja juttatni Londonba. És utóbb kiderült ez most neki használt is.
- Szia Krisz! Hogy s mint? - köszönt neki Géza.
- Gézuka! Már megint mit akarsz? - kicsit élesebbre sikeredett a hangnem, amit a galamblelkű férfi is megérzett.
- Jaj, bocs! Nem úgy gondoltam! Csak kicsit sok a problémám! Tudod, hogy van ez! - igyekezett bocsánatfélesége kérni, de érezte, hogy nem igazán sikeredett a dolog. - Őszintén sajnálom, hogy kirúgtak mondattanból! Figyelj, ha segítség kellene csak egy telefon, és rám számíthatsz, oké?
- Ez remekül hangzik! Köszönöm, de mintha azt beszélnék, hogy külföldre készülsz... - váltott hangnemet.
Kriszta felkapta a fejét, hogy csoporttársa mégiscsak jól értesült.
- Nocsak, nocsak! Csak nem köpött be valaki?! Egyébként való igaz! Ha minden jól alakul, akkor még a héten végérvényesen kimegyek Londonba!
- Őszintén gratulálok! Nagy kalappalt a nagybetűs élethez! - Az átkozott búcsú percei mindig viszontagságosra, szomorúra sikerednek, mert nem lehet rájuk felkészülni.
- Köszi! Figyelj csak, Gézuka! Megígérem, hogyha kijössz és egyszer meglátogatsz együtt megnézzük a Gyűrűk urát HD-ben! Ha nem találkoznék a többiekkel megmondod nekik, hogy puszilom őket, és majd talizunk! - azzal kétszer megpuszilta könnyedén Gézát és már megint is a dolgára.
Néhány évvel később az immáron tanár diplomát szerzett baráti társaság tagjai személyre szóló levelet kaptak Krisztától, melyben részletesen beszámolt külföldi, sikerorientált élete szinte összes aspektusáról. Elmesélte - többek között -, hogy egy kiskocsmában kezdett melózni, míg tevékeny, kreatív szabadidejében karikatúrákat, és profiszintű rajzokat készített, melyeket több neves lapnak is elküldött, míg végül ráharaptak, és most egészen tűrhetően keres, persze az ottani viszonyokhoz képest.
Később Géza is kiment, mert irodalmi ambíciókat dédelgetett magában, és persze szeretett volna minden tájékozódni a külföldi könyvkiadással kapcsolatosan. Tudta, hogy London melyik részén lakhat Kriszta, hiszen megmondták neki ismerősei a pontos címet, mégis jó negyven perces hezitálás után mert csupán becsengetni a hangulatos, kertvárosias házba. Kriszta, amikor meglátta egykori furcsa különc csoporttársát sokáig állt megdöbbenésében, és miután végig beszélgettek az egész napot Kriszta elkísérte egy könyvkiadóhoz Gézát, hogy közösen megérdeklődjék tudnak-e bármit is kezdeni alakulófélben lévő verseivel, és novelláival.