IDŐTLENSÉGEK ÁRNYAI

Időtlenségek néma, szobor-árnya mindenkire köztörvényesen árborul, ha egyetlen kifejezhető mozdulatban ásít a száj, sugárzik a szem – könnyelmű, hangtalan szemfedőként emlékeink boldogult aranykorát igyekszünk minnél valósághűbben megragadni, s a Valóságban létrehozni! Lágyan magához ölelget bennünket a Tavasz-váró madárraj-zene. Csobogón futkosó, aprócska s hívogató csermelyek szent-szelíd dallama megdobogtatja lüktető szíveinket!

Hosszantartó távolságok is bármikor lecsökkenthetők – hála -, digitális korszakunk hiper-hálózatainak! Örömosztások kettős hír-pendülését echózza gazdagon dobbanó szívritmusunk! Balzsamos, komorló éjszakák próféta-trónusát megérinti a bimbós, szerelmi légyott; s már nem számít, hemzsegő, nászi vágyai között csókok halhatatlan metamorfózisait vajon mikor s ki kezdhete?! – Elvesztettnek gondolt önazonossághoz már mindenki visszatalál!

Egyetlen mozdulatból már felsejlik az egyetemes kozmikus részvét, vagy némaságba benragadt nagy színjáték! Csalfán megmaradhatott még Remények üldöztetése, s hajszolása! Mindenkinek a lelkébe kellene vésni a Jóságot, mely mindenkiben ott lakozik, mint újabb különös áldozat…

AZ ELVESZÍTETT ÉDEN

Mint jéggé dermedt szoborcsoportok feküdtek egymás mellett és mindketten farkasszemet néztek a most imbolygó plafonnal. Ne jutott most eszükbe semmi. Pedig hajdanán a mindenséget is közös molekulákkal, sejtjeikkel járták mindig át, és a felfokozott gyönyörben mindig ott szunnyadt öntudatosan az egymás iránt tanúsítható feltétlen, és kiszolgáltatott hűség érzete!

Mi történhetett? Kérdezett-e még egyáltalán valamit másikukban vájkáló közös tekintete, vagy csupán a vallató és a bíró szerepét is átvette öntudatlan lelkiismeretük?

Szeretkezésük közben az el nem mondott őszinte igazságuk épp csak annyira bukkantak ki és lettek láthatóvá a külvilág számára, mint a valóságosan megélhető létezés apró kristálycseppjei. A test ösztön biológiai hullámzását, vágyakozását így egészítették ki leheletfinoman a törékeny lélek rezdülései. A férfi volt az aki valami kimondhatatlan, talán inkább csak sebzetten átérezhető gyermek-naivság mellett el merte azt hinni, hogy fülig szerelmes.

- Bocsáss meg szívem, de ma nem jó, mert végig kell dolgoznom a munkanapot! Tudod… a kolleganőm beteget jelentett, és nekem kellett beugranom helyette. – hallotta a kétségbeesett mentegetőzést a kagyló másik felén a hölgytől.

- Bocsáss meg, hogy zavartalak… - felelte elbizonytalanodottan -, tudom, hogy milyen sok a dolgod… én csak… nagyon szerettem volna legalább a hangodat hallani, mely minden élethelyzetben megnyugtat, és békével tölt fel! Akkor majd, ha hazajössz! – Érezte hangja mögött, hogy valami megcsuklik, szemlátomást megszakad, vagy becsapódik benne, amire nem tudott eddig felelni.

Letette a kagylót, mert arra valami kínzó pontossággal szinte mindig ügyelt, hogy feleslegesen ne fogyassza a telefonszámlát, holott egyáltalán nem volt smucig, aki a fogához veri az édesgető garast!

Most kellett volna neki megvallani; talán ebben a bimbódzó, feledhetetlen percben, hogy a tegnap átélt szent éjszaka volt az örök szerelmük egyetlen, még lehetséges biztos záloga!

Más előtt mindig is arra kényszerült, hogy a párnába sírhassa el a könnyeit, mert az ő családjában az nem volt divat, hogy az erősebbik nem is kimutathassa sebezhetőbb, érzőszívűbb érzelmeit.

A kifinomult, modern hölgy már a kapcsolatuk kissé félszeg, csetlő-botló ügyetlenséggel, imponáló kelekótyasággal megáldott kapcsolatuk kezdetén fölmérte, hogy meddig mehet el egy nagyon kisfiús lelkű, viszont halhatatlan romantikus férfi mellett; kisebb hiúságának már így is rokonszenves volt, hogy a férfi állandó, megtörhetetlen bókolása, szerelmi vallomása. Harmincas éveinek a közepén járt és volt gimnáziumi osztálytársaival ellentétben – akik rendszerint már ekkora büszke kismamák, és családanyákként személyiségüket szerves részét is a családi boldogságnak áldozták -, úgy érezte, mintha ő folyamatosan még mindig egy helyben rostokolna, várná a kínálkozó perceket, holott az orra előtt sorrendben már több lehetőséget is szándékosan elszalasztott. Az egyedülléthez volt bőven alkalma hozzászokni; egész gyerekkorát az egykék elkényeztetett biztonságérzetével élte el. Társaságba is csak azért ment, hogy alkalmakként egyszer-egyszer megmutathassa magát beszűkülni látszó, kisebb nyilvánoság ismerősei körében, és hogy mások a háta mögött ne tudjanak pusmogni, és kibeszélni, hogy már megint egyedül lófrál egész nap! Szerencsére senki nem látta meg eddig rajta, hogy szeretetéhségében valósággal ki volt éhezve egy odaadó, és lehetőleg minden megadó férfi szenvedélyére, és szeretetére. Soha nem követelt semmit kényszeresen másoktól, vagy szándékos erőszakossággal, hiszen mindig el volt kényeztetve, és a valódi sértés csupán akkor érhette volna, ha valami olyasmi fordult volna elő vele, ami azzal homlokegyenest ellenkezik, mint akit eredetileg ő eltervezett, és önmaga számára jóváhagyott. Épp ezért tűnhetett szinte mindig kiegyensúlyozottnak és elégedettnek.

És most itt feküdt az ágyban egy számára ismerős, kisfiús férfival, aki egy megijedt, és a világtól mintha szándékosan rettegő még kamasz benyomását keltette, és akinek – eltekintve dzsungelszerű szőrcsomóiról, melyek gyakorlatilag már az egész testét beborították férfias vonzerővel, és amit a XXI. századi nők most a legkevésbé sem tudtak megbecsülni, sem értékelni -, most nem jutott eszébe semmi; vajon ki hibázhatott? Egyáltalán ki rontott el valamit? Az első szexuális élmény után érezhette magát ilyen szándékosan közönyösített tompaságba fulladni; mintha fokozatosan süllyedt volna egy tátongó mélység, vagy üreg felé, ahonnét nem biztos, hogy kikeveredik! Ilyen esetlen is utoljára talán tizenhat évesen lehetett, amikor szatírszerű bakugrásokkal kellett egy tapasztaltabb felsőbb évesnek bevezetni a rejtett vonzalmak frontvonalai mögé, még most is emlékezett rá, amikor feltárta kitárulkozó Éva-kosztümös meztelenségét, hogy fülig elpirult, és mellbimbói is megkeményedtek a kislányos szeméremtől. De akkor még tudta, hogy volt valami lappangó, szinte mondhatatlan varázs az egymást keresgélő testek kalandozó felfedezésének, a rejtett testtájak feltérképezésének. Akkor a bűntudatos és megriadt gyönyörnek, melyet először akkor érzett, mikor vágyaikban is elérhetetlen csúcsokat, újabb meghódítható magaslatokat ostromoltak.

Most viszont itt feküdt alig öt évnyi intenzív ,,se veled se nélküled” – kapcsolattal egy férfi mellett, és nem találta meg a megfelelő gesztust, hogy hogyan mondhassa, hogyan magyarázhassa el egy roppant érzékeny lelkületű, jófej pasinak a dolgok tulajdonképpeni lényegét, hogy szerinte a mostani kapcsolatuk már tökéletesen elérte a kifutás állapotát, és mostantól kezdve csak szándékos pokoli tortúrák tornácán át egymást gyötörnék a végkimerülésig, mert nem tudnak még maguk sem kellően megújulni. Az egész egy rossz álom előérzetét kezdte felvenni. Egyikük sem tesz egymás felé most semmi kompromisszumos engedményt; mintha viaszbábúk lennének egymás mellett fekszenek egy kikényszerített helyzetben, és egyikük sem tudja még hogy mi történhet, legfeljebb csak sejthetik…

Mindketten úgy érzik kaptak, és elfogadtak a hosszú évek során sebeket, de sohasem azokat, amit szándékosan a másikon ejtettek könnyelmű meggondolatlanságukban, de amit a komiszkodó, és sokszor sakkjátmára kényszerítő élet odadobott számukra. A férfi saját pesszimista zárkózott önsajnálatát sorolja, mintha ez lehetne az egyetlen még kapaszkodó fegyverneme a világgal szemben. Mintha ez lenne az egyetlen mentsége arra, hogy még köze van, és lehet a dolgok alakulásához, amiben aktívan ki tudja mikor vett utoljára szervesen részt! A hölgy pedig tehertételként éli át az önmagának is elhazudott boldogságot; olyanná lett mint egy tehetséges színésznő, aki szándékosan leplezetten hazudja a boldogságot, mintha ezzel bármit, vagy bármit is megválthatna, vagy megmenhetne! Most arra gondol, hogy vajon beavatták-e egymást szánalmasan kicsinyes, és összerendezett életükbe? Vagy mindig csak a megfelelő alkalmak valamelyikére várakoztak szándékosan?! Ha már egymás iránt ezt a gyilkosan feszélyezett őszinteséget sem tudták megtenni, akkor hogyan várhatnának egyáltalán a másiktől még valami többet?

- Igen! Ez a pontos helyzetkép – gondolja a plafonnal farkaszemet nézve. –Gyerekes és önelégülten csak magával van elfoglalva. A kis berendezett egyéni világában éldegél, és nem hagyja, hogy bekukucskálhassak oda! Egy időben nagyon sokat beszélgettek a gyerekkorukban történt atrocitásokról; azokról a fizikális, és lelki megpróbáltatásoktól, melyen a gyermeki lélek egy idő után rendszerint túlteszi magát, csak a neurotikusabban sebezhetőbbek, talán a hiperérzékenyebbek nem tudnak kellő magabiztossággal elvonatkoztatni. Mikor megismerte egy elragadó, humoros, nagyon bájos, pufók emberkével találkozott, aki őszinte mosolyának álcája mögött is mindvégig önmaga tudott maradni, miközben olyan fájdalmakat élhetett át, ami a többi köznapi ember számára vagy szokatlan, vagy unalomig felszínes. Most egyre ingerültebb lett, és szemmel láthatólag morcosabb lett, mintha megkérgesedett volna benne az eltelt évek fájdalma, és minden eltévesztett könnyezése! Talán megint elsiklott a változó kor mellett, vagy csupán mindketten megették már kenyerük javát és öregszenek? Butaság – gondolta elsőre.

Pontosan tisztában volt vele, hogy a küzdelmes életben minden legyőzhető, csak az a megrögzött, már-már szándékosan röghöz kötött meggyőződés nem, hogy tunyák, és lajhárlustán feladjuk a hiábavaló minden további küzdelmeket, és öngyilkossággal kiszállunk az örökké forgó mókuskerékből! A saját testén még nem látta az öregedés jeleit, de most először pánikba esett, hogy mi van akkor, ha egy fiatalabb szerető majd pontosan azért fogja a későbbiekben dobni, mert egy fiatalabb ,,csibehúsra” lecseréli? Önbizalomra lett volna feltétlenül szüksége; egy lelki megerősítésre, mely jogosan felszólítja őt arra, hogy mentse meg az érzelmekbe belehurcolt áldozatait, és ne hagyjon senkit maga után, aki boldogtalansággal küszködik! Ehelyett testén eloltott cigarettacsikkekben volt része, amíg fiatalabb volt.

A férfi most érte ment a munkahelyére; elég nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy személyesen próbálta megkeresni őt a munkahelyén, mert rendszerint minden társasági eseménytől legyen az könyvhét, vagy séta a parkban, vagy kellemes hangulatú beszélgetés valamelyik kávézóban – mereven elzárkózott. Mintha azzal akarná megóvi kettőzött magányérzetét, hogy belső köreibe még azokat sem engedi be, legyen akármilyen közeli hozzátartozója, vagy nagyon jó barátja, hogy felfedi előttük lelki rejtettebb rétegeit. Az ifjú hölgy nagyon választékosan, és stílusos eleganciával, jó ízléssel öltözködött. Látszott rajta, hogy nagyon is készült erre a találkozóra. Kisebb szájfényt tett cseresznyeszín ajkaira, aprón kisminkelte magát, és kontyba tűzte éjbarna haját, hogy ezzel még inkább felcsigázza a másik érdeklődését. Észre is vette, hogy amint munkahelye folyósóin végig sétált egyetlen férfikollegája sem akadt, aki ne fordult meg utána és elismerős pillantásokkal nyugtázta volna kellően csinos eleganciáját. Elégedett volt az eredménnyel. A férfi mint mindig halálpontosan érkezett, mert mindig azon a véleményen volt – mely szinte mint valami ősi, bölcs mondás -, kategorikusan meggyökeresedett idegrendszerében, hogy aki a másiktól veszi el a drága időt önmaga is tolvajjá vedlik!

Kedvesen üdvözölte a hölgyet; hangja egy csipetnyit megszeppentnek tűnt:

- Szia, drága! Hát hogy vagy? Mi újság?

- Ez aztán a jó kezdés! Te egyből a dolgok közepébe szoktál vágni! – szögezte le. – Inkább te mesélj, hogy telnek a napjaid?

- Bocsáss meg kérlek, ha úgy tűnhet, hogy csak sajnáltatom magam, miközben nagyon jól tudom, hogy más embereknek is lehetnek megoldhatatlannak tűnő problémái de… sajnos most nagyon magam alatt vagyok!

- Jaj, te szegény! Hát mi törtethetett? – érezte, hogy a másik őszintén aggódik, és ez imponált is neki. A hölgynek öt év után fordult meg először a fejében, hogy most hirtelen olyan jól megértik egymás gondolatait.

A férfi egyből észrevette az új ruhát és nem is fukarkodott az elismerő bókokkal:

- Hogy te milyen gyönyörűségesen csinos vagy! Nahát! Hadd gratulálhassak neked! Fantasztikusan csodálatos vagy!

A hölgy igyekezett szerény alázatossággal, mégis kihúzott fejjel elfogadni a kedvesen méltató szavakat a másik szájából, miközben azt érezte, hogy füle nincs a kellemes, könnyed bókokhoz idomítva; mintha a XXI. századi modern berendezkedésű nők többsége legalább is idegenkedett volna a bókok, és a férfiak dicsérő szavaitól! Mintha a romantika már nem is lehetne az egyszerű, hétköznapias örömök szervesen kiegészülő része.

A hölgy szépségesen elpirult, és ettől kissé idegeskedős lett, mert nyilvános helyen sosem szerette kimutatni az érzelmeit, attól való félelmében, hogy a háta mögött kibeszélhetik, de azért megköszönte a kedves figyelmességet:

- Hát… igazán köszönöm és nagyon jólesik!

,,Úristen! Most megint kezdi azokat az idióta vers idézeteket, vagy miket, amikkel az este hátralévő részében majd halálosan untatni fog?!” – nem is tudta igazán eldönteni, hogy most a józan esze suttogott hozzá, vagy az a léha és könnyelmű kisördög akit mindig is igyekezett titkolni! Hiszen nem is szándékozott letagadni: a férfi kedvvért csípte ki magát, és szeretett volna a lehető legjobb benyomást tenni, mert el akarta saját magával is hitetni, hogy a süllyedő kapcsolatuk még megmenthető.

Az utóbbi időben ugyanis bajok voltak az ágyban; nem a teljesítőképeséget érte, hiszen azzal semmi baj nem lehetett, de mintha azok a kölcsönös, ösztönt bizsergető, idillikus vágyak, melyeket egymással szemben felébresztettek kezdetben, mint a hamu alatti szunnyadó parazsakat, egy szép napon már annyira megszelídültek, hogy majdhogynem teljesen lecsillapodtak, és egyikük sem tudta megmondani, hogy ennek mi lehet az oka? Vagy olyan holtfáradtan estek be egy-egy nehezebbre sikeredett munkanap után az ágyba, hogy egymás megkívánása a pusztító álomkórság miatt szóba sem jöhetett, vagy pedig mintha szándékosan lehetetlen időpontokat választottak volna az adott vágykeltő randevúkhoz, és rendszerint sosem akkor találkoztak, mikor azt megbeszélték, és egyeztették! Zaklatott és nagyon zsúfolt, és levegőtlen életformájuk kezdte rányomni a bélyegét minden együtt töltött, megszabadított szabad percükre is.

- Néha az az érzésem, mintha egy kiszuperált konzum nő volnék, akik csak kielégíti mások vágyait, mint valami automata, miközben tökéletesen érzéketlen! – gondolta.

Mire végre ágyba kerülhettek rendszeresen elromlott kettejük között a törékeny hangulat. A hölgy csupán egy becézgeti előjátékra vágyott, mely aztán a mindenség pillanataiba is bármikor átfordulhatott, míg a férfi azonban vagy azonnal elaludt, és kellemes szuszogással kísérve elnyomta az álom, vagy pedig nem mozdult a fekhelyéről. Feküdt az ágyban, akár egy nagydarab szerencsétlenség, és a plafont bámulta állandóan.

Az utóbbi időben igaz, ami igaz a kedveskedő születésnapi, és névnapi üdvözletek, és jelesebb évfordulók alkalmai nem szakadtak meg, és nem is maradtak el, mert virágcsokrokkal igyekezett elhalmozni, de úgy festett a dolog, hogy a hölgynek pont akkor kellett volna égetően a férfi közelsége, és bizalmat adó menedéke, mikor az nem volt elérhető.

Talán minden azon a Szombat délelőtti napon történhetett, mikor a nő váratlanul beállított a férfi szüleinek a házában, mondván most itt vagyok, és mutass már be végre a szüleidnek! Nem lehetett pontosan tudni, hogy a férfi mért habozik, és hezitál, amikor az udvariasági formulák szükségesek. Talán kiszeretett volna kerülni minden társadalommal kapcsolatos merev, vagy sablonos konvenciót? Nem lehetett pontosan megállapítani.

- Szeretettel üdvözlöm a kedves szülőket én volnék a fiúk barátnője! – mintha maga is érezte volna, hogy mennyire leereszkedő és egyszerre szánalmassá lett ez a kisebb kijelentése. Szinte oda nem illőnek találta, hogy miközben a szűkebben vett családtagok már javában az ebédhez készülődtek jön egy eddig ismeretlen, alig ismerhető jöttment, és a családi rituálét megszegve azonnal nekilát, hogy ,,lerombolja” a megkezdett étkezés szent hagyományait!

- Üdvözlöm, drága! – adta vissza a köszönetet az anyuka. – Fiacskám kérlek, hozzál a bájos hölgynek egy terítéket!

A férfi hozott még egy terítéket, hogy szótlan tiltakozó némasággal, mint akit személyes jogaiban is megsértettek helyet foglalt a hölgy mellett. A férfi megvetette a váratlanságot, mert azt szerette, ha a létezés kiszámítható, és nem különösebben kedvelte a spontán meglepetéseket!

A hölgyön az öröm érzése helyett a meg-nem-értett bosszúság egyetemes érzése futott végig; miért szégyenli ennyire a másik, hogy ő itt van, és titokban máris azon áskálódik, hogy családja szerves tagjának tudhassa magát?! Fel nem foghatta! Pár vége még eufórikusan, és boldogságtól megrészegedetten futott volna karjaiba, most pedig azzal is beérte volna, ha kap egyetlen eltévedt biztató tekintetet, vagy mosolyt, ami kifejezheti mennyire örül a férfi, hogy láthatja ismét. Most egyszerre úgy érezte, hogy a legszemélyesebb magánéletébe törnek be, méghozzá tökéletesen váratlanul; és ez idegesítette!

A hölgy dühbe gurult, és az asztal alatt szándékosan belerúgott a férfi örökösen fájós jobb műtött lábába, mely egy gyermekkori baleset következében szinte mindig sajgott, ha megérezte az adott klímaváltozást!

A férfi, mintha kutya harapta volna meg önkéntelenül is felszisszent, és bosszús-szúrós szemekkel nézett farkasszemet a most már türelmetlen hölggyel:

- Bocsáss meg, de ezt most miért kellett?! – fakadt ki jogosan.

- Találd ki te nagy mamlasz! – már ott tartott, hogy hátráltatott kétségbeesésében elneveti magát, csakhogy felhalmozódott gátlásaitól minél előbb megszabadulhasson, aztán ezt a tervét gyorsan elvetette.

A férfi most úgy érezte magát, mint akit heccelő faragatlansággal személyes terében sértettek meg, holott egyáltalán nem volt hiú!

A férfi számára pár kínos perc telt el így; az édesanyja hogy valamiért megmentse a helyzetet, most közbelépett: kedvesen a hölgy felé fordította fejét, mintha egyenesen farkasszemet nézne vele, majd megkérdezte:

- Mondja kedveském, hogy ízlik önnek az étel? – szívet derítőn mosolyogni próbált hozzá, bár ez utóbbi emberi foglalatosságot sohasem tudta kellőképpen elsajátítani.

- Oh, köszönöm az érdeklődést – nézett kissé korholón a férfira, akitől most megerősítést várt volna el baklövései helyett is -, nagyon ízletes! milyen fűszereket használ kedves asszonyom?

- Semmi az egész édes lelkem! Csupán a szokásosat; só, bors, egy csipet fokhagyma, fűszerpaprika, és hagyom, hogy az ízek saját maguk hozzák ki a hús ízeit!

- Bámulatos – fordult most egyenesen a férfihoz, és mintha tüntetne, vagy tiltakozna látványos külsőségek között, mintha egy ünnepi ceremónia részesei lennének – megfogta a kezét, és óvatosan dörzsölgetni, simogatni kezdte, mint akinek fontossá lett a látszat fenntartása is!

Később, mint az összes többi megbocsátható tévedésüket erre a kellemes vacsorai pillanatra is úgy tekintettek vissza emlékezetükben, mint akik már előre tudták, hogy a hibázás elfogadott, mégsem tettek ellene semmit, és nem is akadályozták meg; valahogy szerves részükké vált a már megkérdőjelezhetetlen, levetkőzhetetlen árulás és azt érezték, mintha közönséges játékos cinkosai lennének saját végzetüknek ami már amúgy is tökéletes bizonytalanságban tartotta őket.

Nem lehetett biztosan megmondani, hogy vajon a szexualitás romlott-e meg közöttük; hiszen akárhányszor csak romantikus perceket, idillinek tűnő pillanatokat élhettek át egyúttal gondolatuk rejtettebb zugaiban már szándékosan levetkőztették egymás legapróbb testrészeit is, és élvezték a képzelet adta tághorizontú lehetőségek kibontakozását!

És most megint megragadtak az ágyuk közönyös fogságában, összes eddig átélt, és megtapasztalt sérelmeiket önmaguknak tartogatva és nem tudnak mit kezdeni egymással! A nőnek eszébe jutott, hogy a férfi szinte gyermeki rettegő aggodalommal hajolt fölébe, és tette rá a hideg vizes borogatást a homlokára, amikor jócskán megbetegedett – ez őszi évszakban egyáltalán nem volt szokatlan -, és egész éjjel úgy virrasztott az ágy lábainál, mint egy gazdáját védő, és őrző hűséges eb.

Már akkor is sejtette, hogy előbb vagy utóbb, de kénytelen lesz vele szakítani, mert az ő kissé már berendezkedett, egyénieskedő felnőttes életében valahogy mindig is különcködő figuraként elkönyvelt másik sehogyan sem fér bele; akkor inkább vállalja, hogy a barátnői majd a háta mögött jól kibeszélik, pusmognak is pletykákat az adott udvarlója szexuális teljesítményeiről, hogy ti. azért szakítottak, mert a pasinak gondok voltak az ,,eszközével” de ez a mostani szándékosan kialkudott, szinte megalkudott szerelem teljesen felzaklatta belső idegrendszerét, csak már eléggé dörzsölt volt hozzá, hogy méltósággal leplezhesse. Most mégis érezte, hogy egy másik földöntúli érő egyenesen visszarántja a földre, és nem tudja magát rászánni arra hogy szakítson ezzel a gyermekien naiv, szinte galamblelkű mackóval, akinek elég csak zölden villogó, árválkodó szemeibe belenézni, és mintha egy örökké megsebzett élet tanúja lenne, mely minden másodpercben kibontakozik.

Azt érezte, hogy ő az utolsó nagybetűs férfi az életében és ha most olyan meggondolatlanságra adja a fejét, hogy méltatlanul szakít vele, talán a jogot is elveszi tőle, hogy valaki más oldalán újra felfedezhesse és meg is találhassa az ingatag lábakon álldogáló boldogságot.

- Te vagy a hibás, mert nem engeded, hogy valódi nőnek érezhessem magam! – tört ki egyszerre belőle a méltánytalan, jogtalan vád, mely inkább feszült dühkitöréshez hasonlított és csupán pillanatok vegyüléke volt. – Igen! Vedd csak nyugodtan tudomásul, hogy bizony minden miattad van! A te hibád!

A férfi bement a fürdőszobába – mert, ha valamit a kényeskedő szülei házasságából megtanult egy életre, mint örökérvényű leckét -, hát akkor az volt, hogy az ordíbálós veszekedéseknek rendszerint soha sincs túl jó vége és szinte mindig biztos, hogy mind a két fél veszít! Magára zárta az ajtót, hogy ne hallhassa a további kissé színpadias óbégatást.

- Úgy sem úszod meg hallod?! Tőlem nem lehet csak így megszabadulni! – kiáltotta egyenesen, mintha az ajtónak beszélne a hölgy. –Gyere ki és vitatkozz velem, győz meg, vagy üssél arcon, de nem engedhetem, hogy megfutamodj, mint egy kisstílű gyáva!

A hölgy leroskadt az ajtóban, és tehetetlen haragjában már csak sírni volt kedve; lekuporodott a szőnyegre, és ebben a pillanatban leginkább egy kiszolgáltatott kislányhoz semmint egy ízig-vérig nőhöz hasonlított; szemeit elfátyolozták a bőséges krokodil-könnyek!

- Vége van! Megértetted! – sírva, pityeregve szinte suttogva mondta ezt az ajtónak remélve, hogy a férfi a másik oldalon talán meghallja. Majd mint aki hirtelen valamit meggondolt, vagy elfelejtett: -Ne haragudj… de… én még mindig nagyon kedvellek!

Most végre hangosan is érezte, hogy kimondhatta az elkerülhetetlent; még jól emlékezett arra a kósza percre, amikor ő volt az, aki sírva könyörögte vissza magát, mert a férfi legalább három hónapig fel sem hívta telefonon, mert tartósított magányra volt szüksége és olyankor a teljes nagyvilágot kikapcsolta még agyi fogaskerekei közül is!

A férfi míg távol volt egyetlen pillanatra sem engedte meg magának a luxus könnyelműséget, hogy lefeküdjék mással; önmagáról mindig is úgy gondolkodott, hogy nem túlságosan jóképű csupán pufók, és enyhén molett, és nagy általánosságban a hölgyek többsége a ,,modern nők” az izmosabb, és sportosabb Adoniszokat részesítik előnyben, akiknek a ,,szerszámuk” is sokkalta nagyobb! Ezért lett kisebbrendűségi komplexusa is, de mint minden fóbiáját, vagy megbocsátható rigolyáját – mintha láthatatlan palástot viselne ezt is méltósággal hordozta, és csupán az vehette észre milyen tartalmasított és sűrű érzelmi viharok, kételyek viaskodnak benne, aki legalább fél órán át tartósan elbeszélgetett vele; de ilyen csupán nagyon ritkán, és kevés akadt, mert a férfi mintha szándékosan attól rettegett volna, hogy kiszolgáltatja magát nem hagyta magát megközelíteni; ugyan másnak ha akart volna sem lett volna esélye, mert szándékosan rejtőzködött mások elől, és ha egyáltalán utcára tévedt főként azokat a szemnek alig-alig látható sikátoros helyeket részesítette előnyben, ahol a bújócska szent alapszabályai megvalósíthatók, hogy megőrizze inkognitóját!

A fiatal hölgy ellenben furdalta a kíváncsiság és éppen ezért egyszer fordult elő vele, hogy kissé spicces állapotban egy szintén gátlásokkal és tétován viselkedő, szinte szende fiúcskával esett meg egy nagyon rövidkére sikeredett, alig egy éjszakás kalandja, és még később arra is emlékezett, hogy úgy kellett kérlelnie a férfit, hogy csókolja már meg azzal az izzó szenvedélyességgel, melyre a hölgy már előre el volt szánva és felkészülve! Amikor végeztek később egymással az ágyban, a félszeg, nagyon gátlásos férfi elszólta magát:

- Bocsáss meg, ha túl rosszul csináltam, de nekem még soha nem volt barátnőm!

Elsőre minden nőnek tetszik, ha az ember ennyire nyílt, őszinte és nagyon, szinte meghatóan közvetlen – később ez inkább felidegesítette.

- Ezért még nem kell bocsánatot kérni! Nem gondolod, hogy olyan… gyerekes?

- Hát… ha az ember úgy nő fel, mint mondjuk én, akkor ez szerintem a természetesség határán még belefér!

Most is azt érezte, hogy a sebezhető férfiak szinte kivétel nélkül, mintha direkt és azonnal visszakanyarodnának a gyermekkori tragédiák színterére, hogy a mási biztosan tudja és megérthesse mi is zajlik a fejükben, de neki egy kiegyensúlyozott és világos gondolkodású pasi kellett volna. A hölgy leszűrte a tanúságot, hogy úgy látszik, mintha már minden el lenne rontva, mert nem talál megfelelő partnerre akivel gyakorolhatnák a lelkitársság fogalmát is ezért megverte – akkor visszakullogott az imádott férfihez, akivel egy hullámhosszon tudtak rezegni, talán még akkor is, ha a nő érezte, hogy a másik egy nagyra nőtt gyermeki énnel rendelkezik, akire vigyázni illik!

A férfi most kijött a fürdőszobából, és mint aki már mindent megbánt óvatosan lehajolt hozzá, és gyengéden tenyerébe vette síró, könnyező arcát; tudta és érezte, hogyha van emberi őszinteség a földön hát akkor az igaz könnyek is oda tartoznak; köntösének pamutcsücskével megértőn letörölte a hölgy csordogáló könnyeit, majd farkaszemet nézett vele és feltette a megkerülhetetlen kérdést:

- Hallgatlak, drága! Akkor most mi legyen?!

A hölgy úgy nézett rá, mint aki abban a percben vált méltó árulóvá, amikor letörölte arcáról az őszinteség bélyegeit; most hanyagul felállt, nem engedte meg magának az elesettség, kiszolgáltatottság látszatát sem, sőt még azt sem, hogy a férfi felsegíthesse!

- Én továbbra is a barátod maradok, mert fontos helyet foglalsz el a szívemben, és ezt te sem tagadhatod de… jobb lesz, ha elválnak útjaink, mert ez az egész nagyon bonyolult lett! – összecsomagolta ruháit, még abba a bőröndbe, melyet az ő kérésére a férfi rendelt meg és később ki is fizetett.

Az ajtóból visszanézett még:

- Imádlak mackóm, de el kell, hogy engedjelek, mert nem bírom azt, ha saját érzéseinkben is ennyire félszegen bizonytalanok vagyunk! – mintha anyuka lett volna megpuszilta két pufók arcát; még mindig hüppögött egy kicsit, és úgy ment el a férfi lakásából, hogy vissza se nézett, mert önmaga lelkében érezte, hogy a szándékos megfutamodást választotta…     

KARIBI-BÁR

Benyitott a látszólag inkább templomra emlékeztető hatalmas erődítménybe; olyan vastag, szinte már vaskos és meglehetősen masszív tölgyfaajtón kellett finom, és gyöngéd kezecskéivel átküzdenie magát, ami egy ilyen nagyon finom, szinte könnyed és légies hölgyhöz csöppet sem illik!

Az épület önmaga már kívülről sem keltett jó benyomást; málladozó, hófehér vakolatával leginkább egy folyamatosan még olvadásban lévő vanília fagyira emlékeztette messzemenő jóindulattal a látogatóit. Hangulatával leginkább a horrorfilmeket kedvelők agyát és fantáziáját bizsergette dermesztő halálfélelemmel…

Az épület előtt szinte semmi különös ismertetőjel nem utalt rá, hogy ez egy piroslámpás negyedből szalajtott ház volna, benne kiemelkedően markáns és impozáns kuncsaft és törzsvásárlói körrel. Az éppen csak szemerkélő esőben a gyönyörű halmos mellekkel megáldott hölgyek főként odabent a jó melegben tartózkodtak, melyet a központi fűtés mellett – főként, amennyiben válságos esztendőket kellett ímmel-ámmal átvészelni -, akkor jobbára egy kiöregedett, valóságos matuzsálem kályha szolgáltatott!

Ami bent várt rá az most szinte megmagyarázhatatlan képtelenségnek tűnt; láthatatlan érzékiséggé finomodott. Azt hihette itt a vég, és ő egy szélben erősen tétován imbolygó, elárvult gyertyaláng, akit a legcsekélyebb fuvallat is bármikor elfújhat. Bent az épület luxussal megáldott lakosztályaiban alig-alig élő, emberroncsok lélegeztek; mintha öntudatlanság rejtélyes módon hibernálta volna még működő, de már erősen rozsdásodásnak indult agysejtjeik mikrobáit, hogy végső hibernáltságra kárhoztassa őket, miközben legtöbb esetben a falat, vagy némelyikük az ajtót bámulja kitartó, árgus fegyelemmel. Az egyiknek kidülledt a szemgolyója, és akkorára duzzadt meg, akár egy nagyobbacska szaftos narancs, míg a másik kábán, mint egy kisborjú, szinte sóvárgó farkasszemekkel meredt az ajtóra, és a benne felfedezni vélt látogatóra, hátha kimenekítheti ebből a sívárra sikeredett, földi pokolból! A harmadik – bár még alig múlhatott huszonéves máris csorgott a nyála a felkínálkozott ,,préda” láttán, míg a negyedik fiatalsága ellenére is tökéletes aggastyánná öregített az önpuszítás lídérces álma…

Valamennyien majdnem csontig hatolón meztelenek voltak, és saját Ádám-Éva kosztümjeikben várakoztak csöndesen a megváltásra; korukat, vagy egyéb élettani személyiségjegyüket csupán foltokban lehetett megállapítani! Közöttük a Madame járkált, mint az alvilág megkoronázott királynője: pompázatos udvari személyzetével, és úgy tűnt, hogy ő itt az egyeduralkodó anyakirálynő, akinek alattvalói minden egyes esetben engedelmeskednek.

A finom hölgy megjelenése különösebben egyáltalán senkit sem izgatott; bár a gyönyörű, kisestélyi szerű, gyémántpikkelyes ruhácskában maga volt a perszelő szenvedély, és az ízig-vérig végzetes vonzerő! Közönyös, kiüresedett kriptaarcokkal szótlan percekig csak bámultak rá, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. A portásnak mondott másik hölgyemény rögtön eligazította Morgay doktornőhöz. Amikor már bent volt az ütött-kopott, és pislákoló, lídérces fényekkel világító várakozó szobában, azonnal átfutott az agyán:

,,És mi volna, ha most fognám magam és megtartanám a babám?!”

A kinti szándékosan elbizonytalanodott világ berendezkedése, mintha annyira már nem is izgatta volna csak az a kis csöppség, akit szíve alatt viselt, és akiről egy eltévedt percben talán önmaga is megfeledkezett. Úgy tűnt egész eddigi élete, mint egy sorscsapásszerű ítélet; az apa elkergette a háztól, mert azzal ,,állt” össze, akiről elhitte, hogy az életét is feláldozna egy nemes ügyért, miközben kihasználta, megcsalta és eldobta, mint az elhasznált kevésbé hasznos holmikat szokás.

Egy negyven év körüli, rendkívül csinos és öltözködésre gondos hangsúlyt fektető, szemüveges hölgy szólította meg; ,,biztosan ő lesz az!” – suhant át az agyán.

- Kérem! Mivel szolgálhatok?! – érdeklődött szívélyesen az orvosi etika alapszabályai.

- Kérem szépen… - hezitált, hogy hogyan is lehetne gondolatait megfelelő mederbe terelni, hogy ez rá nézve ne kelthessen kínos benyomást. – Én… szeretném megtartani a gyermekemet, ha lehet! – bökte ki, de csak úgy mintha valami olyasmiért kérne bocsánatot, amiért felesleges.

- Semmi probléma kérem! Hányadik hónapban is van? – vette azonnal szemügyre, és hogy szavainak nyomatékot biztosítson párszor óvatosan megfogta gyöngéden a kismama hasát, ami leginkább egy éretlen tojásformára emlékeztetett.

A doktornő bizalomgerjesztőnek tűnt, és legalább nem volt annyira vénségesen utálatos, mint egykori, jóval idősebb korú háziorvosa, aki csupán a könnyebben megszerezhető, szabad tapizás reményében incselkedett vele méltalanul, és kiszolgáltatottan.

Eleinte azon volt, hogy nem lesz túl közvetlen, nehogy még túlságosan is könnyűvérűnek, vagy szándékosan kacérkodónak tartsák; ezért csak türelmes mértékletességgel szándékozott adagolni a saját magánéletére vonatkozó információkat. Idegenekkel amúgy is nagyon nehezen találhatta csak meg a bizalmat keltő közvetlenség útját, mert roppant nehézkesen oldódott fel benne a másoktól radikálisan tartó félelem! A vegyesboltkereskedés – ahol kezdetben dolgozott -, persze más volt. A kis öreg, aki a boltot vezette olyan meghitt bizalmassággal vette pártfogásába, akár a saját nagyapja. De az idegenektől való jogos és tartós távolságtartás, mintha egy olyan körbe illesztette volna bele önként, ahol mindig kívül érezhette magát.

Most itt ült meghitt körülményeket teremtve egy bordélyház rendelőjében, ahol illegális abortuszokat is bátran végeztek természetesen jó pénzekért, mert másként ez sose ment, és önmagában azon töprengett: hogy juthatott el idáig egy jól nevelt polgári családból származó, nyelveket beszélő, és csellózni kiválóan tudó fiatal, érett gondolkodású nő, aki olyan meggondolatlanságra vetemedett, hogy megakarja fosztani gyermekét az életben maradás reményétől? Nem, egyáltalán nem volt joga hozzá! Azt érezte, hogy sűrű, tépes, ragacsos masszába süllyed alá, ami, mint a szurok hirtelen, és fokozatosan elnyeli, és alig marad számára megváltó szabadulás!

A doktornő türelmesen kérdő tekintettel figyelte; úgy festett, mint egy művész, aki szinte aprólékos mikro részletességgel megfigyeli az élet legapróbb körülményeit is, és nem csupán a részleteket, mielőtt egy nagyobb festményt megkomponál, hogy a színek változatos szivárványskáláin sakkozva a megfelelő színösszeállításban kalandozhasson függetlenül, amikor a grafikai normák már tökéletesen tisztázódtak!

Kezdte a hónapok óta tartó lehető legrosszabb közérzettel; amikor állandó álmatlanságai, holdkórosoknak való vizelési panaszai mellett is alig tudott jóformán három-négy órácskát pihenni, mert szervezete nehezen szoktatta rá magát a várandóság állapotához. Ezekben a ,,kifejlett” hónapokban úgy élte berendezkedett életét, amint aki folyamatosan a plafonra szegezi tekintetét és úgy alszik, eszik, beszél, és végzi mindennapi cselekvési rutinjait, hogy egyetlen biztos pont létezik az életébe, amibe még legalább is belekapaszkodhat!

Azok a jólismert foltok a mennyezeten; talán penész, vagy vízigomba? Eddig mindig is szeretett volna rendesen kimeszelni, csak sosem maradt annyi pénze a rezsi után, hogy véghez is vigye azt, amit eredetileg már hónapokkal ezelőtt kigondolt a megvalósítás útján.

Ha létezik egyáltalán a boldogság – melyben főként az utóbbi időben erősen kételkedett, és kissé megkeseredetté is vált -, akkor leginkább az önfeledt nyári éjszakákról beszélt, amikor még együtt voltak hármasban, és a volt vőlegénye azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és természetesen mindenben segíteni és támogatni fogja. Jókedvű volt, csupa nőiesség és tettrekészség azokban a napokban, és vagy egy kazal plüssállatfarmot vásárolt össze különböző játékboltokban, hogy születendő gyermekének majd lehessen mivel játszania. De egy kis idő multán már azon volt, hogy az álmai is kiábrándulttá tették! Mindig úgy igyekezett a férfiak társadalmára tekinteni, mint a szükséges védelmezőkre, akiknek koronás joguk, hogy védelmezzék, és óvják gyöngédségükkel a gyengébbik nemet; ebben viszont semmi keresnivalója nem lehetett a szándékos, vagy erőltetett erőszaknak, melynek minden formája ellen önmaga is határozott tiltakozást emelt. Azt hitte mindig, hogy találhat majd magának egy olyan belevaló férfit, aki mindig figyelmes gyöngédségével, és öntudatlan mindent megbocsátani akarásával és ragaszkodó szeretetével könnyűszerrel átlendítheti őt a megkezdett hétköznapok el sivárosodó bugyrain.

Tudta ő is, és számított is rá, hogy koraszülés lehet, mert annak idején huszonöt évvel ezelőtt ő is koraszülött volt, és ráadásul farfekvéses, ami miatt császározni kellett gyönyörű édesanya hasát; pár nappal később áldott édesanyja meghalt, és a folyamatosan goromba pokróc apja – aki a gyerekneveléshez még kevésbé értett -, se szó se beszéd egy újabb friss pipikével olajra lépett, és hogy aztán lánya miként, vagy hogyan cseperedik a továbbiakban – már nem is érdekelte!

Nem akart általánosítani, hiszen ez sohasem volt stílusa, mégis minden rokonszenves férfiban egy elveszett, egyedül árválkodó kisfiú prototípusát látta maga előtt, aki kölcsönös mohón kikényszeríthető szeretetre ácsingózik, és mikor megkapja fogja magát és azonnal kilép a gondosan megszerkesztett életéből.

Szerette volna nagyon felszabadultan, és elégedetten érezni önmagát élete pozitív időszakaiban is; ez hol sikerült, hol pedig kevésbé jött össze! Most azonban érezte, hogy feje fölött a végzet Damoklész-kardja hirtelen lecsapni készül, és ha sürgős lelki támogatást nem nyerhet talán már csak egyetlen lépés válassza el a totális öngyilkosság gondolatától! Már csak egyetlen kérdést kellett önmagában újra fogalmaznia: Mi legyen a babával? Egy törékeny kis eszmélkedő életét aztán már végképp nem tehet kockára; embersége, egoja mint valami jószándékú tiltást ellenezné és nem is alaptalanul! A beszélgetése a doktornővel meglepően könnyedén és közvetlenül sikeredett; mindent elmondott önmagáról, nem titkolva az egyesek számára kínosabb részleteket is, és alig negyvenöt perc múltán, mint aki feloldozást nyerhetett lépett ki a még mindig homályos és dohszagú folyósóra, és óvatosan, lépésekben ment le a falépcsőn.

Odakint időközben – bár az eső nem hullt irgalmatlanul hirtelen feltámadt az ég; aprócska kabátkáját bebugyolálva magára húzta és azonnal előkerült sálja is; ebben a visszatartott, vacogó tartásban tett meg jogar métert az utcán. Bárcsak kisüthetett volna a fenséges napsugár, talán akkor az ő kedve sem lett volna annyira hitehagyott és a velejéig szánalmas.

Egyetlen helye volt csupán a világnak, ahol maradéktalanul, senkit se vádolva még jól érezhette volna magát; a nagyapja régi fa kunyhos házikójában fenn az Északi-középhegység vadregényes rejtett erdeiben, melyet ki tudja miért Karibi-bárnak neveztek el. Talán a hangulatos trópusokat idéző, agancsos trófeákkal is büszkélkedő öreg vadászház miatt. Ez a kép éledt fel újra képzeletében, amikor már minden megmaradt soványka reménye is bizton veszni látszott; ide képzelte magát, idült gyermekkora színhelyére, hogy ismét megpróbáljon boldog lenni.

A bordélyház melletti kis utcácskában ment végig úgy, hogy hátsó felét a kíméletlen surrogó, csípősen hűvös szél folyamatosan tolta maga előtt, mint egy kíméletlen és erőszakos szerető! Volt itt egy kisebb presszó is; amolyan kedves alkalmi találkahely a főként ifjú hősszerelmesek találkái számára. Elhatározta, hogy míg nem javul kicsit az idő betér. Amikor bement az asztaloknál bár sürgölődő pincérek garmadája szolgálta fel, amit kellett; ki a vacsoráját majszolgatta, ki megivott egy forró kávét, míg a fiatal egymásba bolondulóknak jó volt egy forró csokoládé, vagy kapucíner is! A meghitt ismerősség biztonságos érzete járta át; főként, amikor megakadt a szeme a pult mögött kávét főző szintén ifjú hölgyön; egykori osztálytársán, aki borotvaéles matekképletei ellené sem mehetett egyetemre, mert félő lett volna, hogy még a tandíját sem tudná kifizetni, ehelyett napig húsz órákat volt kénytelen egy presszóban állva robotolni, és lesni a vendégek kéréseit, hogy valamiből még megélhessen.

Ahogy a két ismerős szempár a felismerés visszafordíthatatlan mámorában összefutott boldog megelégedettség futott át mindkettő hölgy lelkében. Úgy érezte magát, mint aki haza került abból a nagy kiismerhetetlen összevisszagából, amit külső életként emlegetnek.

A kávéfőző hölgy olyan gyorsan röpült oda hozzá, mint azokhoz a kuncsaftokhoz, kik biztos adnak borravalót, mert megérdemli:

- Ezt a kellemes meglepetést! Hát szia Ilcsikém! Hogy vagy? Mi újság? De régen is volt! Hadd gondolkozzam!

- Bizony drága Annám! Annak van már legalább tizenkét éve is!

- Istenem! Hogy múlik az idő!

- Hát igen! Mikor is láttuk egymást utoljára? – esett mindjárt gondolkodóba.

- Hu! Várjál! Talán… igen-igen az érettségi buli óta nem! De most veszem csak észre! – csodálkozott el -, te semmit se változtál! Kifogástalanul csinos és bombázó az alakod! Nem úgy a magamé! – meglapogatta kis pocakját a ruha alatt. – Látod-látod! Ezért nem állnak már velem szóba a menőbb fej pasik, mert így nézek ki! Tohonya és lajhár lettem! Nem?!

- Beszélsz szamárságokat édes Annám! Csak egy kicsit megtévedtél, de az sosem baj! Az a baj, ha nem próbálsz meg visszatalálni a helyes útra! – most úgy hajtotta le bűnbánóan a fejét, mint aki mázsás kőigazságokat ismert be.

- De olyan… komolynak és nagyon fáradtnak tűnsz! csak nincs valami baj?! – hangja aggodalmasabbá vált. – Mint régi barátnődnek nekem igazán elmondhatod! Mindig segít az embernek, ha akad valaki bizalmasa, akinek kiöntheti a szívét!

,,Igen kedveském, de attól tartok, hogy te már a gimiben is szabadszájú locsifecsiségedről voltál nevezetes!” – gondolta magában. Egy kis ideig még rágta magában, emésztette a felkínált gondolatot, majd belekezdett:

- Teherbe estem, és most odáig jutottam, hogy nem mertem megölni a gyermekemet!

- Te most hülyéskedsz! Hogy gondolhattál ilyet?! Te teljesen idióta vagy?! – közel volt hozzá, hogy végleg felháborodjék, és már azon volt, hogy legszívesebben lekever neki két nagyadag, kijózanító pofont, de látva a fiatal hölgy haláli sápadtságát inkább kitöltött neki egy nagypohár kávét!

- Nesze csak! Ezt hörpintsd be de azonnal! Még ilyet! Megáll az a maradék józan eszem is!

- Elhiheted nekem se volt könnyű!

- Azt már eddig is tudtam… de mégis? Hogy a fészkes fenébe jutottál el a szakadékok ilyen fokú mélységeire, hogy majdnem elkövetted életed legnagyobb hibáját?! Fel nem foghatom!

- Most ítélkezel, vagy csupán vádaskodsz?

- Egyik se! Csupán megpróbálok a hatalmas ostobaságodra észérveket találni! Tehát, szóval… miért tetted? Hadd halljam?!

- Nem tudtam miből megélni! ez mondjuk a kisebbik baj, de az a szemétláda vőlegényem azt mondta, hogy mindenben segít és támogat, és mikor valóban égető szükségem lett volna rá egyik nap se szó, se beszéd – megpattant, és többet vissza se nézett! Talán a meggondolatlan bosszú érzete vezérelt…

- Ez egy baromság! Vedd tudomásul! Neked itt már nem bosszú, vagy jogos elégtétel kell csajszikám, de valaki, akiről gondoskodhatsz, és aki megszépíti a mindennapjaidat! Az olyan férgekkel, mint a volt pasid meg ne foglalkozz! Hisz annyi rendes ember rohangál az utcán, csak ki kéne tényleg nyitnod ezeket az észbontó szemeidet!

- Lehet, hogy igazad van, még nincs semmi végleges ötletem!

Most rémlett fel előtte az öngyilkosság közelítő, és hátborzongató ténye; egy feneketlen szakadékot látott gondolataiban, ahová csak zuhant irtóztatóan gyorsuló sebességekkel, és képtelen volt megálljt parancsolni a zuhanásnak, mely körbe fogadta törékeny testét, mint valami örvényt, míg végül szétzúzta magát a sziklák éles fogazatain…

- Tudod… az a nagy baj, hogy olyan elveszettnek hittem magamat, hogy az öngyilkosság gondolata is felmerült! – bökte ki, és máris látta, hogy jótátehetetlen hibát vétett a másik szemében.

A kávémérő barátnője keze félig meglegyintette; nem úgy nézett ez ki, mintha pofon lett volna, inkább valami szigorított intés, és figyelmeztetés is egyben, hogy többet soha az életben eszébe ne jusson ehhez hasonló meggondolatlanság.

- Hát ez nem igaz! Teljesen tönkre akarsz tenni idegileg, mi??? Neked elment az a maradék józan eszed is! Azt kell, hogy mondjam! Szégyelld magad! – majd kicsivel később -, de most már megértelek! – volt valami beletörődött fáradtság a mondatai mögött, amivel magát is igyekezett többé-kevésbé megnyugtatni; igaz csupán alig-alig.

- Én… nagyon sajnálok már mindent… de a helyzetemben nem is tudtam kihez fordulni! Neked pedig meg kell ígérned, hogy nem jártatod feleslegesen a szád!

Gyönyörű, szinte léleklátó barna karbunkulus-szemeiből igazgyöngyszemekként peregtek alá az elárvult könnyek!

- Na, jól van, na! Enyje! Hát ne itasd nekem itt az egereket te lány, mert elriasztod a pénzes kuncsaftjaidat! Inkább kortyolgasd csak be ezt a forró kávét! Szükséged lesz rá!

- Igazán köszönöm! Tudod… most hallok életemben először egy emberi, őszinte szót!

Viszonzásképpen a pincérnő is megsimogatta a kézfejét így adván empátiát és támogatást neki.

A barátnő még várt néhány pillanatig, amíg barátnője az utolsó cseppig kihörpöli a kéváját, majd előhozakodott a félszeg kérdéssel:

- Mondd csak szívem? Van hova menned?! Nálam mindig van egy szabad hely!

- Rendes vagy, de tényleg de… jól megleszek! – azzal, mint aki tudatában van, hogy önmagát szándékosan leplezte be, már azon volt menni készült, de Anna most visszatartotta:

- Állj csak meg egy kicsit! Mit ettél ma már? – vonta kérdőre.

- Hát… tulajdonképpen a reggeli párizsis zsömlémtől eltekintve… semmit!

- No! Akkor itt megvársz! Érted?! Azonnal visszajövök! – Azzal kiviharzott a hátsó helységbe ami inkább valami homályos raktárnak felelt meg semmint önálló szobának. Beszólt az ott lévő pincérnek:

- Józsikám kedves, kérlek, készíts valami elvihető harapnivalót! Talán két szendvics elég lesz! Köszi, puszi! – Azzal máris visszatért barátnőjéhez, aki most úgy ült a székén, mint aki karót nyelt, vagy egyenesen görcsbe rándult a gyomra; a tudatos kétségbeesés és félelem reszketett minden végtagjában.

Tulajdonképpen egész életében gyűlölte az elvárásokat, és azt, hogy mindenkinek meg kelljen felelnie; szabadnak és függetlennek született, és ezt a fajta nemesi ,,privilégiumát” nem szerette volna semmi pénzen elkótyavetyélni!

A pincérnő viselkedése is megváltozott. Mintha már nem csupán a volt locsifecsi, legjobb barátnő benyomását keltette volna, de legalább is egy olyan személyét, aki felelős valakiért, akit azért tisztel és becsül, hogy szomorú nehézségeivel, és gyengeségeivel szembe mert tudatosan nézni, és valami anyai érzés is rátörhetett hirtelen.

A közöttük támadt újfent megélénkült meghitt baráti viszonynak egy kellemetlenkedő, kissé illuminált vendég párbeszéd párbaja vetett véget egy másik kolleganőjével, akit durva szitok szavakkal kezdett előbb becsmérelni, majd miután megpaskolta a fenekét, erőszakoskodni akart vele! Ennek Anna lapát keze vetett véget, mert akkorát penderített azon a jómadáron, hogy taknya-nyála egybe nőtt, és egy hatalmasat esett a nyílt utca kövezetén, hogy a járókelők is szótlan, néma percekig csak bámulni tudtak rá értetlenül!

- Meg ne lássam magát itt még egyszer ilyen állapotban maga sintér, mert úgy ellátom a baját, hogy az anya sem ismer magára! Megértette?! – kétséges volt, hogy a részeges ember ezt még felfogja, de süket fülűen feltápászkodott és egyszerűen tovább oldalgott.

Időközben a szél is csendesedni kezdett, és már legalább nem süvöltött annyira, mint eddig; a szálját magára tekerve éppen arra készült, hogy kiléphessen a koromszürke, ismeretlen sötétségű éjszakába; várt még egy alkalmas pillanatig, majd indult volna, de Anna azonnal visszarántotta:

- Állj csak meg, hékás! Hát hova csámborogsz te, amikor a kajádat it hagyod! Várj egy percet! – gyorsan berohant a másik raktárba, és kihozta a két szendvicset a másik felszolgálótól. – Köszi, Józsika aranygyerek vagy! – hallotta, akit a másiknak megköszönte a szívességet.

- Na, ezt vedd el, és eszegesd meg! De nekem tessék nagyon vigyázni ebben a kietlen pokoli sötétben! Te is tudod, hogy milyen kétes alakok járkálnak erre! – újabb gondolat villant át az agyán. –Figyelj csak még alig fél órácska és lejár a műszakom, ha gondolod, akkor szívesen mehetünk együtt is! Legalább addig is vigyázok rád!

Kezét begörbítve tartotta, mint akinek fagyási sérülései keletkeztek; megköszönte a szíves vendéglátást, majd sálját jól bebugyolálva kilépett az éjszakába. Olyan bizonytalanul és tétován lépkedett, mint aki legalább is egy tátongó hasadék felett kötéltáncot jár, vagy egyensúlyozik, és maga sem tudja, hogy bravúrosnak mondható kalandja igazából hogyan is fog végződni?

Úgy döntött, hogy mégis jobb, ha ezúttal talán kivételt tesz, és megvárja barátnőjét; behúzódott az egyik kietlen, sikátorszagú kapualjba és várni kényszerült. Alig maradt a doktornőtől jövet valamicske maradék, felesleg jártányi ereje is: a fokozatos stressz és idegesség az összes megmaradt energiát felemésztette. Arca most sokkal öregebbnek tűnt. Lehunyta szemét, és gondolatban a vadászházban volt, amit annak idején a nagyszüleivel együtt Karibi-bárnak vezetett el.  

ZUHANÓ TÖRTÉNÉS

Mert mást cselekedni nem tud: örök menekülés-körforgásban hangyaként araszol előbbre a kiszolgáltatott ember! Üzekedések Möbius-létra szalagját szándékosan kikerüli, vagy elrágja! Posványos, kitaszított, degenerációs homálynak tűnik, ha kutató-szemek látó tükrei nélkül észlelünk valamit a veleéig felszínes világunkból! Kísértet-holdak telepedő árnyékából fakadó forrás éjszakáink bársonyán fenyegetőn ránk merednek csendes éji árnyak!

Jó volna hinni, hogy modern, komiszodó gyermekeink szívét még nem csúfítja álság; kozmikus kilakoltatási végzésnek tűnhet, ha örök játékos kíváncsiságtól fosztatnak meg az ,,egyesek”! Mert az ki már részesévé válik egy előre megtervezett cselekménynek még nem biztos, hogy imporvizáló szerepkörét hitelesen el is játszhatja; az épülő éjszakát nem zárhatja körbe semmi más, csupán cinkos-aljas alvilági sötét! Hűvös nyughatatlanság legyint meg: az érezhető Mindenség különös szurok-massza vegyülettel dúsított!

Hazugságok hálójában alattomos tenyészet lakozik; megcsalható, sugárzó fények zuhannak haldokló, sápadt holdfényeknél! Elporladó Nivive-ninccsé lesz a dobbanó, emberi lélek is! Csörrenő rabláncként már mindannyiunk lüktető szívén kattan vas-bilincsű, bezárt lakat! – A bizonytalanított Jövő már így is hangtalan, kitaszított farkasszemezés a tudatos kétségbeeséssel! Tértelen sarkvidéki hideg térben egyedül csak a sebezhetők maradhatnak józan-tisztán, némán éberek!

Szemek felhő-redőzeteit felnyitogató őszinteségek gyöngy-fátylaiban az adott pillanat halhatatlansága megremeg!

CSENDSZIMFÓNIA AZ ALAGÚTBAN

A homályos alagútban, ahova csupán a halál járhatott, és kísértettársai egy fiatal, belga zenész úgy határozott, hogy mázsás zongoráját kivételes, és rendhagyó körülmények között a metrószerelvény belsejében fogja lerögzítetten felállítani. Az emberek össze súgtak-búgak a háta mögött, mert nem igazán értették a lényeget: a zene halhatatlan és szenvedélyes szeretetére valaki emilyen furcsa és meglehetősen különös formában hogyan is tehet egyáltalán kísérletet?

- Nézd már te Géza? – fordult oda az egyik fiatal a másikhoz. – Hogy ennek micsoda hülye egy ötletei vannak! Teljesen nem százas ez az ürge!

Kétségtelen a drabális monstrum, mely tekintélyes, koromfekete méreteivel leginkább egy modernkori koporsóhoz hasonlított különben sem tett valami meggyőző, és kellemes benyomást.

- Kíváncsi leszek majd, hogy hogyan akar zenélni ez a flepnis, ha egyszer a kocsi elindul, és orbitális lesz a hangzavar? – értetlenkedett egy másik, szintén fiatalabb korosztályba tartozó emberke, aki első ránézésre valami börtönből szökött szökevényre emlékeztetett csupa tetoválással még a fején is.

Ami most következett az volt csak az attrakció fénypontja; a szerelvény hangosbemondója egyszerű és egyhangú unalommal közölte az ajtók csukódását, és a vigyázatot, melyet ebben az esetben szükségszerű szigorúsággal szinte kivétel nélkül már mindenkitől megköveteltek -, majd a bemondott kedvezőbb és hangzatosabb megállók közlése után csikorgó indulattal megindulhatott a szerelvény, és rajta a összezsúfolódott utazó közönség, akik kíváncsisággal vegyes tisztelettel élénken érdeklődni kezdtek, hogy a még fiatal mester mikor kezdheti végre el szokásos klimpírozását?

- Na, hát ez szép! – mérgelődött egy kedves külsejű, idősebb úr. – Itt nyomkodja azokat a fránya billentyűket, ahelyett, hogy menne aszfaltozni! Ha ebben az országban is ilyen haszonlesőek az emberek hát akkor fel nem foghatom, hogy egyáltalán ki az, aki érdemben még dolgozik itt?! – s hogy jogos felháborodásának még jobb nyomatékot adhasson alig ment össz-vissz mindössze két megállót, míg utána rögtön le is szállt.

Sokan fújoltak, és gúnyolódtak utána, mert meghallgatván az isteni muzsikát, és azt a fajta kellemes atmoszférát, melyet a zongorából kicsalogatott édeni romantikus balladák előjátéka előidézett, valahogy boldogabbá tette – persze csak átmeneti jókedéllyel a többi már egyébként is erősen elfásult, és teljesen megközönyösödött embereket!

- Hát ez igen, drága uram! – lépett oda hozzá egy üzletember formájú talpig magas, cingár ember. – Hadd gratulálhassak önnek melegen ehhez a fantasztikus zenei élményhez! – kicsit nem ártott, ha hangosabban beszél, mert az erős, tompított huzatban, mely a süvöltő ablakokon beáramlott a beszédhangok sokkal kevésbé tudtak terjedni, mint a zongorából felcsendülő mennyország-dallamok.

A fiatal mester megjelenése nem keltett különösebb figyelmet; csupán válláig leérő, boglyasul, és kissé zihált fekete, néhol egy-két ezüstözött szállal megspékelt frizurája aratott némi előnyös tetszést a fiatalabb hölgyek körében, aki a kényelmes ülőhelyekről hallgatva zenéjét már maguk is a fellegekben érezték maguknak, és egész titkos zenei világukra úgy hatott ez a forradalmi újdonság, mint valami jótékony hatású, és mégis bódító tartalmú, ám előnyös narkotikum! A fiatal művész mintha egy másik bolygóról érkezett volna ide. Egyesek közönyösségig ismételt szándékosan bárgyú, és nyomott hangulatban néztek rá; ahogy a szerelvény lassított, mintha a zenész is visszafogta volna szándékos lassúsággal a zongora finoman feszülő idegeit, s amikor hirtelen csikorgó intarziával gyorsítani kezdett a zenész harcedzett, finomíves ujjbegyeivel olyan hirtelen jött hangversenyszerű iramot diktált, mely egyszerre hangzott az az istenek alkonyának.

Arca és tekintete nem árult el semmi rokonszenvező részvétet, sem empatikus együttérzést; mintha gondolatban úgy tartotta volna távol saját magát az összecsődített emberek sokadalmától, hogy kilépett a történetből, melynek szándékosan, ám mégis most ő is egyik meghatározó főszereplője lehetett…

Egy bőbeszédű nő, aki szemlátomást úgy becézgette ölében szorongatott csincsilláját, mintha az élete értelme egyetlen szőrcsomó lett volna olyan operaénekesnői hanggal kezdte becézgetni imádott kedvencét, mintha ölelő szerelmese feküdt volna ölében.

- Ugye te vagy a leggyönyörűbb kis kutyika? Igaz-e? Hallgasd csak, a bácsi hogyan zenél? Szinte mennyei ez az egybeesés, nem?

A kiskutya bizonyára megharagudhatott már előzetesen is megsértett önérzetével a fiatalasszonyra, mert eget rengetően ugatni, és morogni kezdett, mint akit legjobban maga az élete is zavar, és aki jobb lett volna, ha nem száll be egy zsúfoltan szűk szerelvényre a föld alá, ahol az emberi technológiai is a poklok tornácait kísérti…

- Jól van prüntyőkém drága! – kezdte csókolgatni szőrős pofikáját a nő -, mindjárt biztonságban leszünk és akkor majd kapsz valami finomat tőlem! – kellemesen masszív hústoronyszerű mellei közé fogta aprócska fejecskéjét, és a többi utas önmagában – ha jó érzéssel volt megáldva -, talán maga is megdöbbent, hogy persze a saját hites urát, vagy élettársát már bizony koránt sem kényezteti ennyire!

A fiatal zenész továbbra is vett tudomást a tömeg jelenlétéről, mely időről-időre megállt, és kíváncsian szemlélte és figyelte zongorajátékát a metró folyamatos suhogó hangjával egyetemben. Finom, törékeny kezei ritmusra nyomták meg az adott billentyűket. Az egész egy hallatlanul precízen meghatározott, és igen-igen begyakorolt mozdulatsort kívánt meg, melyet a legnagyobb mesterek is meglehetősen nehezen sajátítanak el; míg a többség a kotta mesterkélten kiszámított hangjegyfejei igyekezett halálpontosan leutánozni addig a fiatalember a zene szeretete miatt klimpírozott és tornáztatta ujjbegyeit a billentyűkön bravúros virtuózok módján.

Előkerültek a zsebek, és kabátok belső béléseiből a kisebbfajta, hordozható mobiltelefonok, és máris valóságos selfiezős hadjáratot indítottak azért, hogy egy-egy fényképet mindenki készíthessen elsősorban saját magáról, amint a háttérben egy különös zongorista figura játszik.

Később, - nem tudni, hogy hogyan, és miként -, előkerültek a tévékamerák, és szabályos riporterek háborúja zajlott a meghitt kis földalatti metróalagútban, azért, hogy a legjobb szögből mutathassák a leszíjazott hangszert, és a mellette helyet foglaló fiatal, avatgarde művészt.

- Honnan jött az ötlet kedves Rizó úr, hogy ennyire rendhagyó körülmények között zenéljen? – nyomta máris az arca elé a mikrofont az egyik törtető riporter.

- Erre sajnos nem tudok válaszolni! Fogalmazzunk úgy, hogy megszállt az ihlet! – s továbbra is a billenytűk szépmíves püfölésével volt elfoglalva.

- Esetleg mesélhetne a kedves tévénézőknek egy-két mondatot a magánéletéről! – furakodott a kisebbfajta tömeg közepére ezúttal egy csinibaba bombázó hölgy. – Biztosan nagyon örülnének neki.

A zongorista ügyet sem vetett a feltörekvő hölgyre, vagy akár a többi riporterre. Továbbra is zenélt, amíg a végül a metró bevitte az egész összesereglett branccsal együtt a végállomásra.

A kopaszos, túlsúlyos metróvezető kiszállt, mert műszakváltás volt, és letöltötte a munka idejét is, viszont azzal senki se számolt, hogy mi lesz majd a lekötözött hangszer sorsa? Éjszakára is hagyják a kocsiszínben, vagy oldozzák ki a tartóköteleket, és várják meg, míg a művész egyik ismerőse gondosan visszaszállítja a művész belvárosi házába?

- Ne haragudjon művész úr, hogy megszakítom a játékát… - pöckölte meg enyhén a fiatalember vállát a vezető -, de itt lenne az ideje, hogy kocsiszínbe menjen a szerelvény és ha csak nem tud valakit, aki megfelelő módon elszállítja a termetes hangszerét attól tartok be kell zárnom éjszakára!

A fiatalember arcán mélységes megdöbbenés és csalódottság lett úrrá. Mintha megsértették volna és senki se kért volna tőle személyesen bocsánatot. Kimért távolságtartással felállt, még egyszer utoljára megsimogatta a lenyűgöző hangú hangszert, majd fogta a kabátját és a holmiját és búcsút vett a vezetőtől miközben elérzékenyülve figyelte, hogy számára kedves családtagként kezelt hangszere a metróval együtt egy újabb sötét vájatba megy!

ÉJFÉLI BULI

Akkor éjjel meglehetősen későn szólt, hogy haza akar menni! A mindig makrancos, és velejéig minden lében kanál osztályfőnöke drasztikusan elvette tőle mobiltelefonját; amit még végszükség esetére az apjától kapott – hogy ha bármi probléma, vagy nagyobb természetű gond adódik, akkor bátran hazaszólhasson. Most ilyesmiről szó sem volt. Csupán csak a szalagavatón történt négy táncban való aktív részvétel folytán úgy kimerült, hogy már csak kitágult pupillákkal bámulni tudott a körötte lezajló eseményekre és bamba boci szemekkel mosolyogni: bár majd leszakadt a lába.

Ehhez még jött az a keserű, és jellemzően speciális hungaricum is, miszerint a nyilvánosabb szórakozóhelyeken a hölgyeknek nem, csupán csak az urak pénztárcáját rövidítették meg néhány keresetlen ropogós bankjeggyel! Ez fiatal hősünknél – mondanunk sem kell -, de meglehetősen kiverte a sovány lábakon álldogáló biztosítékot.

,,Még egy kicsit maradok! Egye meg a fene, elvégre az osztálytársaim többsége számít rám, és csak nem hagyhatom őket cserben!” – furdalta a kínzó lelkiismeret. Az éjjeli lámpák – amennyiben egyáltalán az illetékes gondnokság fölkapcsolta őket megszegve persze jócskán az áramtakarékossági rendszabályokat -, kísértetek, lídércek, és kisebbfajta manók árnyképeit vetítették mint valami titkosított hologramok a házak falára.

A kulturális körökben méltán elhíresült Kaktusz Bár – amiről valami miatt az osztályközösség berkeiben belül legfeljebb csupán alig egy-két ember tudott, a Liszt Ferenc térhez közeli utcában foglalt helyet, és arról lehetett szakavatott szemek számára megismerni, hogy rögvest a bejárati ajtóval szemben egy kaktuszfa nyitotta karjait, mintha így akarná egyszerre becsalogatni, és fogságba ejteni esedékes áldozatait.

Persze – főleg a hölgyek körében vonzóbb körülménynek számított, hogy különféle különleges italokkal, koktélokkal, és egyéb égetett szeszekkel fölszerelkezve – persze az adott körülmények között bárki jól érezhette magát, amennyiben meg volt hozzá az elegendő pénze.

Az összeverbuválódott, kissé elbizakodott, és forrófejű hölgytársaság kisebb kompániája egytől-egyig a különféle tequila és diaquriki koktélokkal kísérletezve annyira jól kitapasztalta már a legális szeszfogyasztás szinte minden apróbb-cseprőbb fortélyait, hogy egy idő után az általános émelygés és általános hányinger környékezett szinte mindenkit, kiadós fejfájások közepette, kivéve persze őt, aki előzetesen szólt; fáradtságra hivatkozva kimentve magát, hogy szeretne hazamenni.

Éjszaka háromnegyed tizenkettőt mutatott órája. A szülei már biztosan lefeküdtek; bár ismervén folyamatosan aggodalmaskodó, és éppen ezért sok esetben kiállhatatlan és zsörtölődő apját ez aligha látszik valószínűnek, és ahogy önmagának felidézte a jelenetet, melyben mindig kész, és önfeláldozó édesanyja lelki támogatást nyújt kissé ideges apjának, hogy ,,ne izgassa magát” meg hogy ,,tényleg nem lesz semmi baj” , maga is észrevette, hogy megreszkírozott egy féltett mosolyt. De ez sokkal inkább e megértés és megbocsátás általános gesztusa volt tőle, semmint konkrét boldog nevetés!

- Ugyan már! Ne idegeskedj már annyira! Biztos vagyok benne, hogy helyén van az esze, és a lehető legjobban érzi magát!

- Hát ezzel édesem egyáltalán nem nyugtattál meg! – türelmetlenül felkelt, és fel-le kezdett el járkálni a hálószobában pizsamában az éjszaka közepén.

Hirtelen mind a ketten arra lettek figyelmesek, hogy megcsörren az étkezőben felszerelt telefon; a feleségnek kellett több idő mire magára kapja kikészített köntösét, a családfő volt a gyorsabb:

- Halló, tessék! – ragadta magához izgatottan a kagylót, mire az asszony is melléje ért.

- Halló… Beregi lakás? – felnőtt női hang csengett kissé tétován.

- Itt Beregi Ferenc! Kivel beszélek? – határozott hangja soha nem tűrt semmiféle ellentmondást.

- Itt Veréb Gézáné osztályfőnök! A fiúkról lenne szó…

- Gyere már egy kicsit közelebb a telefonhoz a gyerekkel van valami! – lett egyre izgatottabb.

- Halló… van valaki a vonalban…?

- Igen! Már itt is vagyunk! – kapta ki férje kezéből a kagylót az asszony.

- Kedves Bereginé! Valamelyikük ide tudna jönni, hogy hazavigye a fiúkat?

- Csak nincs valami komoly baj? Történt vele valami?! – egy pillanatra felmerült benne, hogy baj lehet.

- Mint azt a férjének is említettem semmi baj nincs! – igyekezett megnyugtatni mézes-mázos talpsimogató modorossággal az aggódó szülőket. -  Az Önök kedves fia talpig úriember, és egyetlen csepp alkoholt sem fogyasztott! – úgy hangzott ez a kijelentés, mint egy afféle könnyedebb neheztelés, hogy a fiatalságot illik lerészegedéssel és bulizással megünnepelni, és nem szerzetesekhez szokott életmóddal!

- Akkor érte tudnának jönni ide a Jókai-tér melletti kis utcába? – kérdezte az osztályfőnök.

A háttérben még mindig fülrepesztő, tamtamos zene hangzavarai hallatszottak; ha valaki így hallgat zenét annak százszázalékosan haláskárosodás lesz a vége!

- Drágám! Föl kellene öltöznöd és hazahozni a fiúnkat!

- Tudom drágám! Mit gondolsz miért nem vetkőztem teljesen le! – enyhe tüske azért mindig is volt a családfő megjegyzésében!

Fölvette a kabátját, sálját majd bevágta magát a régi, ütött-kopott kocsijukba, és azonnal elhajtott.

Bereginé abban reménykedett, hogy ezúttal a családfő valamivel enyhébben fogja majd megítélni a kisebb bulizást, melyben a fia csupán azért vett részt, mert naiv-gyerekes hittel azt gondolta segít majd barátokat szerezni.

Fölkanyarodott a belvárosba, és a késő éjjelben – mintha csak éjszakás műszakban volna -, kényelmesen szedte a métereket.

Még szerencse, hogy a fiatalabb Beregit nem lehetett rákapatni az ivászatra! Mindig is utálta az alkohol émelyítő, gusztustalan szagát, és valósággal kimenekült volna minden szóból, ha nem fedték volna meg érte!

Ahogy elfigyelte ismerős osztálytársait, akik annyira kiengedtek, és ellazultak a már igencsak becsípett állapotukban, hogy nem lehettek józan eszüknél a legtöbb ifjú hölgy mégis nagyon rendesen viselkedett vele; mintha egy védőburokban lenne, ahova csak az léphet be, aki mindig őszinte és jószívű.

A karakánabb, csajosabb hölgyek már annyira jól érezték magukat, hogy a bömbölő zenére többen felugráltak az asztalokra üvegeket döntöttek fel, és mintha repülő angyalkák lettek volna azonnal táncra perdültek nem törődve azzal, hogy ki nézi őket.

A diszkós hely hangulata mintha egy újabb fejezet lett volna az osztályközösség életében; a vissza nem térő, ünnepi alkalmak egyike, amikor nem számítottak a szabályok, és a következmények! Mindenki úgy érezte jól magát, ahogy éppen gondolta és szerette volna!

- Hé, kishaverom! – ült le csábos kis miniszoknyácskájában Beregi mellé egy harmatos, egzotikus szépség. – Mit szólnál, ha lelépnénk innen, és kicsit eljátszanánk az ágyikómban?!

- Bocsáss meg, de egy kissé elfáradtam! De gyönyörű vagy, mint mindig! – őszinteségében senki sem találhatott semmi kivetni valót. Egyszerű volt, és nagyon őszinte.

- Jaj, kis mucikám! – cuppanós puszit adott pirospozsga kimelegedett arcára. – Hogy te milyen édes kisfiúcska vagy! Akkor majd legközelebb! Örülök, hogy itt vagy velünk!

Az ifjú hölgyike alig állt a lábán, de minden kimondott szavát érteni lehetett. Fölkelt az asztaltól, és tovább botladozott, majd ismét táncolni kezdett csak úgy egymagában!

Beregi csöndes mélasággal meredt maga elé, és miközben végignézett az ismerős arcokon, melyek most a független szabadság dacára nagyon is megváltoztak, mintha megint azt érezte volna, hogy ő a világ legelveszettebb embere! Talán ezt igazán csak azok érthetik meg, akik egyszerre belekerülnek egy tömegszerű sokadalomba, ahol magányuk kozmikus magaslatokig fokozódik, és ahol kisfiús elveszettségükben nem tudnak senkitől segítséget remélni!

- Mi a baj drágám?! – egy másik őzikeszemű szőkeség lépett asztalához, és kedvesen megcirógatta pufók arcát. A hölgyemény keveset ivott, és fekete csipkeszerű ruhácskájában maga volt a bombázó Mindenség!

- Semmi baj! Te nem fáradtál el? – már jócskán álmos volt, mert rendszerint legkésőbb tíz óra fele mindig szeretett ágyba bújni, és legfeljebb szilveszterkor maradt fent, de akkor is csupán éjjel tizenegyig!

- Én még nagyon jól érezem magam! Te nem?

- De… de természetesen, csak tudod… az emberben mindig marad egy hiányérzet, ha a boldogsággal találkozik…

Az ifjú hölgyemény meglehetősen furcsán, de kíváncsian csillogó szemekkel nézett végig a sokat megélt fiatalemberen:

- Mondták már neked, hogy nagyon érdekes különcködő vagy?

- Hát köszönöm szépen! Eddig te voltál az első! – hihetetlen boldogságot és hálát tudott érezni azok iránt, akik önszántukból leültek, és beszélgettek vele, mert nagyon nehezen tudott feloldódni a társaságban.

- Akkor drágám ezennel kinevezlek egyik legjobb barátomnak, és megígérem neked, hogy ezentúl bárhova sodorjon is az élet ha szükséged van valakire, akivel elbeszélgetnél én mindig melletted leszek! – csilingelő, pacsirtás hangja komoly volt, mégis nagyon baráti; megszorította bátorítólag Beregi szőrös mackós mancsait, amik az idegességtől már jócskán tocsogtak a verítékben, majd szedett a tányérjára két szalonnás minifalatot, fölkelt arcon puszilta a megszeppent tinédzsert és visszament saját asztalához.

Beregi még sokáig töprengett rajta, hogy miért nem maradt vele az ő asztalánál?

Egy kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy azok a gonoszkodó barátnők, akik kellő rendszerességgel szerették csicskáztatni őt, és nem egyszer a bolondját is járatták vele egy nagyobbacska pezsgősüveget adogattak körbe egymás között amiből kiadós kortyokat iszogattak!

,,Nahát! Még ilyet!” – annyira meglepődött, hogy a mindig szemétkedők között is az alkohol feloldhatja a gátlásokat, hogy ennyire megváltoztathatja az eredeti emberi személyiségeket! Pedig mennyire szerelmes tudott lenni azokba a csillogó őszikeszemekbe csak soha nem lehetett hozzá elegendő bátorsága, hogy be is vallja az illető hölgynek!

,,Vajon neki is lehetnek még ennyire klassz és belevaló, igaz barátai?” – töprengett, majd nem sokkal később beállított az apja is. Az idősebb Beregi kissé álmos, komótos hangulatban volt, és látszólag nem volt ínyére semmi tréfálkozás.

- Jó estét kívánok! A fiamért jöttem! – szavai ellentmondást nem tűrően zengtek bele a hangzavaros csendbe!

A barátnők egy kis csoportja, akik folyamatosan ott lebzseltek az ofő asztal körül már sugdolóztak is, hogy vajon ki lehet ez a jóképű, idősebb ember, aki a fiát keresi? Többségük nem is gondolta volna, hogy az idióta Bereginek az apja lehet.

- Tanárnő? Ki ez a jóképű ember? – reszkírozott meg egy ostobácska kérdést az egyik ügyeletes szépségkirálynő, akinek a kezében pezsgősüveg fityegett.

- Ő a Bereginek az apja!

- Tényleg??? – lepődtek meg többen, és sokan el sem tudták képzelni, hogy a kisfiús Bereginek ennyire vonzó, és jó kiállású apja is lehet!

- Ez a idióta tényleg igazat mondott! – s csak most esett le egyesek számára a tantusz, hogy annyi átdolgozott éven át egyszer sem mentek oda hozzá, csupán jócskán kihasználták, mert azt hitték, hogy kis tökkeltütött, aki nem érdemes többre! Most viszont már megkedvelték, és többen is szánni kezdték!

- Csajok! – emelkedett kisebb szónoklatra és egzotikus szépség a többi csinos hölgy között. – Mit szólnátok hozzá, ha ezentúl nekünk is jogunkban állna, hogy megválogathassuk a saját baráti köreinket?!

- Nekem tetszik az ötlet! – koccintotta pezsgős poharát, mint aki titkon sejthet valamit.

- Ezzel én is egyet értek! – kissé kótyagosan a túlzásba vitt tequila, és mohitós koktélok okozta koktéloktól egy másik hölgyemény is jó nagyot kortyolt a megkezdett pezsgősüvegből!

- Akkor ezt megszavaztuk! Ettől kezdve inkább babusgatni fogjuk, és semmi szemétkedés!

Sokan még vakargatták a fejecskéjüket, mert nem érthették az összefüggést: ha semmi heccelés, és piszálódás nem lehet, akkor abban hol a buli?

- Na, ne! Ez vicc drágám! Hiszen eddig lételemünk volt a szivatás és akkor te most fogod magad és hipp-hopp jóságos angyallá változol!

- Azt csinálod, amit mondok! Világos?! Különben nem vagy többé a banda tagja!

A másik gyönyörű koktélruhás hölgyeményen látszott, hogy rögvest inába száll minden megmaradt bátorsága, mert más hangnemet ütött meg:

- Oké! Tehát akkor puhítunk, és nem támadunk! Fogtam!

Kíváncsiságukat nem szerették volna korlátozni; érdeklődéssel nézték végig, amint a fiatal Beregi szépen összeszedegeti cuccait, és kissé idegeskedő apjával együtt távozik a kibérelt diszkóhelységből!

A legtöbb ifjú hölgy egyöntetűen csak bámulni tudott utána.        

LÉT-OSZLOPOK

Írtózatosra gyarapszik szívemben már a félsz-feszültség! Örök-gyermeki énem folyamatos lét-csatákat vív a béke s örök harag között! Bizonytalan jövendőm kísértő lídérc-démonai elől – érzem -, el nem futhatok! Viszont, ha arra kérnék barátokat, ismerhessék meg nyugodt empátiával énem rejtegetett tükörképét sokan máris feladnák titkos, összetartó kapcsolataiat; felszínes exibicionista berendezkedés aligha hagyna számukra más választást!

Lelkemben még mindig létezik egy süllyedőfélben hánykodó, békésebb Atlantisz: egy pusztulásnak induló mikro-makró Kozmosz! Fuldoklón is menten eltűnő Sziszifusz kinek gondolkodó, túlvilági hangja sokadszor szándékosan semmiséggé torzul! Emlékezetek egymásutánjából mosolyokra font emlékek mradnak! – Diadalmas megsemmisülésnek hat mikor a Mindenség körbejár s vérmolekulák egyetemes nászi vágyát egyetemesen hírdeti!

Egymásra kulcsolódó gazdag árnyak reszkető kétségbeesése megszámlálhatatlan sivatag-léttel azonos! Balzsamos esti szél még keringőzik a magasban. A nyughatatlan éj, mint hűvös borogatás borzolja-vacogtatja az összetett idegrendszereket! Meghasadt virágszirmok pikkely-vértjein mézszínű napsugár napraforgóként még megtapad! Égboltnyi, büszke fénnyel terhesül csapzott, tajtékos levegő! – Irgalmatlan Lét, mint barna szempár mered rám még hosszantarón: halandó percek szűnnek mert már csupán sistergő mágnesként csupán a huncutkodó, szende kíváncsiság világít a létezik!

ÖNGYILKOSSÁG RECEPTRE

- Szerintem, aki öngyilkos kar lenni az egész egyszerűen csak gyáva! – nyilvánította ki szinte kinyilatkoztatás szerűen álláspontját a középkorú anyuka.

- És nem túlzok amikor azt mondom, hogy nemcsak, hogy gyáva, de egyenesen önző, és velejéig egoista, és mohó, mert azokkal nem gondol, akiket itt a földön magára hagy!

Kincsőné ugyanis szokásához híven ,,ami a szívén az a száján” típusú emberek kicsiny táborához tartozott.

- Szerintem meg jól teszi! Figyel aranyosom! – kezdett fejtegetésbe bölcselkedő, kissé tudálékos hangon a családfő. – Megmenekül egy csomó, flinci-flanci ügytől, bagatell dolgoktól, amikre az életében ügyelnie kellett volna. Nem tagadom! Egy életet igenis tartalmasan kellene leélni, és megélni, de ha valaminek sajnos rossz lapokat osztottak, vagy csupán kedvezőtlen volt a kártyaosztás – mert ez sajnos sok esetben előfordul -, hát akkor istenem! Fel is út, no meg le is út! Nem igaz?! – szinte látni kellett volna, akár még a laikusoknak is, ahogyan Kincső Tivadar úr, most mint, önmagára jogosan, és kétszeresen is büszke fajdkakas szinte mellkasát kidüllesztve végigtekintett az egybegyűltek merev, zárkózott, és sokhelyütt ideges arcán. Olyan volt ebben a pillanatban, mint önmaga saját törvényeinek mikro zsarnoka, feltétlen, és ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen Türannosza, ha tetszik despotája!

- De ne haragudj már Tibikém! – kezdett a tegeződésbe barátja, akit bár kollegiális viszonyban azért ismert egy pár éve, mégsem volt hajlandó előrelátó tanácsait megfogadni, mert aki makacs, öntörvényű, és saját feje után megy azzal szinte már nem is érdemes többet vitatkozni; nemhogy még lelki segély szolgálatot rendezni számára. – Szerintem pedig, ha valaki öngyilkosságot kísérel meg, akkor ott mélyebben keresendők a problémák általános gyökerei!

- Nocsak! Csak nem fölcsaptál jelképes, és esti szabadegyetemen továbbképzett pszichiáternek?! No, mondd?! – ugratta cinikusan Kincső.

- Dehogy, dehogy! Hát el elvégre a te zsenialitásoddal szinte senki sem ér fel kedves Tivadarom! – s látni kellett volna, hogy szinte tapintható sűrűségűre hízott ebben a percben a családfő mája, amennyiben kedves, egekig dicsérő, és újfent magasztaló prédikációkat hallott önmagáról!

- Ez már tulajdonképpen egészen a serdülőkori, kamaszkorban tíz-tizenkét éves kora körül kialakul az adott embernek, amennyiben az élet kissé rútabbul elbánt vele. Az igazság sajnos az, hogy szerintem vékony jégen, mondhatni kicsinyített kötéltáncon járkál az idegrendszerünk ide-oda, és ha megszakad az életben tartó száll, mert; elvesztjük a fejünk, vagy a lelki megpróbáltatások, és sorozatos tehertételek már olyan fokú negatív súlyokat pakolnak ránk, amivel képtelenek vagyunk megbirkózni, akkor beüthet könnyűszerrel a mennykő!

- Ejha! Ezt mind egyedül fejtetted meg? – tekintett nagyon is kíváncsian rá Kincső.

- Ezzel természetesen nem azt akartam mondani, hogy mindenképpen hasznos és jó, ha valakit arra buzdítunk, hogy megfontoltan dobja el magától az életét, csak…

- Igen?! Mi csak?! Hogy lehet az érteni, hogy csak?! Erre felelj!

- Figyelj csak! – kezdett fejtegetéseibe a családfő. – Ugyebár az embernek vannak, sőt lesznek komoly lelki problémái, amikkel nem tud egyedül megbirkózni, vagy szembeszállni, és akkor önkéntelenül is valakinek a segítsége kell, hogy felülemelkedhessen önmagán.

- Na eddig a pontig világos! – keresztbe tette a kezét, és türelmesen figyelt a párja minden kiejtett szavára.

- …És ugyebár a pszichológus, vagy nevezzük őket lélekbúvároknak szép szavakkal, sajnos nem az ember barátai, tehát emiatt törékennyé válhat a bizalom, és sérülhet is! Ezért lenne szükség egy mindenben számítható barátra, akire mindig lehetne építeni!

- De ugye tisztában vagy azzal, hogy ehhez az adott baráti kapcsolatokat is szükségképpen ápolni illenék!

- Természetesen! Ezt nem is vitatom! Csak tudod drágám az ütött szöget a fejemben, hogy a pszichológusok sem az ember barátai, és egy jóbarátnak az ember mégiscsak szóval… több mindent elmond!

- Igazad lehet! – töprengett. – De én ragaszkodom a véleményemhez! Az öngyilkosok igenis elmenekülnek a mindennapi gondok, és bajok elől, és rettegnek szembenézni a valósággal!

- Vagy talán nem is annyira a valóság riasztja őket, hanem sokkal inkább a bizonytalantól való tudatos félelem! – különösen fátyolos lett a hangja.

- Megrémisztesz édesem! Csak nem történt valami tragédia a munkahelyeden, vagy valami baj van, amit még nem beszültünk ki! – kedvesen kis kezecskéi közé vette a másik nagy szőrös mancsait, és babusgatni kezdte.

- Drágám! Nincsen semmi baj, csak tudod… nagyon megvisel, ha egy fiatal kiveti magát az ablakon mondjuk szerelemféltés miatt! Vagy mert itt volt ez az egész átkozott Valentin-nap és ahelyett, hogy az emberek boldogok és elégedettek lettek volna mindenki szakított!

- Tudod drágám! Sajnos ez már csak az élet velejárója! Ha nem tudnak egyesek együtt élni, akkor sem szabadna haraggal, vagy kölcsönös sértettséggel elválni és magára hagyni a másikat! Azért még barátok így is lehetnének!

- Hát tudod! Mindennap képes vagy meglepetést okozni! Hogy értetted azt, hogy barátok? Mintha nem te emlegetted volna a jó múltkorán, hogy férfi és nő között nem lehet barátság, mert az érzelmek mindent tönkre tesznek!

- Te is tudod szívem, hogy akkor még nem ismertük egymást ennyire jól! Tényleg? – mintha kigyúlt volna egy kis Heuréka-lámpa elméjében. – Mióta is ismerjük mi közelebbről egymást?!

- Te most a tényleges időpontra vagy kíváncsi, vagy egy másikra?!

Kincső anyuka belebokszolt a családfő karjába élcelődve és kedvesen, mint aki elfelejtette a megismerkedésük időpontját!

- Hát szerinted? Mire is gondolhattam?! Ezerkilencszáznyolcvan január? Na rémlik már valami?! – kocogtatta meg kedvese fejét. – Úristen! Tényleg! Már milyen sok idő eltelt már megint!

- Óh! Te mindig mindenre körültekintően ügyelsz! – jegyezte meg, mint aki elfelejtett valami lényegeset. – Imádlak érte!

- Na de most komolyan! Térjünk vissza az eredeti témánkra! Jó?! – állt a sarkára.

- Jaj, ne! Azt hittem ezt a dolgot egyszer már lezártuk! Mégis, miért olyan lényeges ez? – már azt gondolhatta, hogy lezártak egy roppant tabu, és kínos témát.

- Tudod a fiunk mesélt erről érdekes dolgokat, és az a meggyőződésem, hogy rendkívül érzékeny gyerek!

- Világ életébe egy anyámasszony katonája volt, akit folyton ajnározni, meg pátyolgatni kellett!

- Na jó! Lehet, hogy kisebb korában egy kicsit elkényeztettem, de mindenki akivel csak összefutok azt mondja, hogy roppant intelligens és nagyon udvarias! Egyszóval mégse végeztem olyan hanyag munkát! – szavain érződött az anyai büszkeség, és a kiemelkedettség érzése.

- És nekem ehhez mi közöm?! – vonta fel értetlenkedve a szemöldökét a férfi.

- Csak azért említettem meg, mert mostanában nagyon különösen viselkedik a gyerek!

- Ugyan! Ne is törődj vele! Amikor én jártam a harmincas éveim elején nekem is voltak hóbortjaim! A legendás hippi korszak!

Most a fiatal asszonyon volt a sor, hogy fel-alá járkáljon idegességében. Látszott, hogy nagyon megviseli az egész beszélgetés, mégis igyekszik erősnek maradni!

- Mégis! Én nagyon aggódom érte! Folyton olyasmit mondogatott nekem, hogy már belefáradt mindenbe, és sokszor úgy kell fel, hogy nincs kedve semmihez! Attól félek, még a végén valami tragédia lesz belőle!

- Látod, látod! Neked is meg anyádnak pontosan ez a hibája! Egyformák vagytok, ha a kombinálásról van szó! Mindketten hajlamosak vagyok az ördögöt a falra festeni! Egy harmincéves embernek már régen megjöhetett volna az esze! Csak a te fiacskád jobban érzi magát, hogy a szülei tartják el a szőrös seggét!

Az asszonyon meglátszott, hogy legszívesen jól megtépte volna az úrát, amiért ilyeneket mondd a saját fiáról; most azonban fogta magát és ő is rágyújtott egy cigarettára, mintha a dohányfüst jótékonyan hatna zaklatott idegrendszerére.

- Nem tűröm, hogy így beszélj a fiamról! Azonnal kérj bocsánatot!

- Még hogy bocsánatot?! Mondd csak?! Minek nézel engem mi?! Valami kis hülye gyereknek??? – látszott, hogy most a férfin volt a sor, hogy felidegesítse magát. – Hát csak azért se!

- Figyelmeztetlek! Ha sohasem kérsz bocsánatot néhány éven belül úgy megfogod bánni ezt az egészet, hogy életed legnagyobb baklövését követted el!

- Jól van! Bocsánatot kérek, csak fejezd már be ezt az ostoba vernyákolást! Így jó?!

- Ezt mindig meg kellett volna tenned, amikor láttad a fiunkat, ha hazajött az iskolából!

- Látom én ám, hogy mire megy ki a kis játékod! El akarod ültetni bennem a bűntudatot! Igaz-e?! – fortyant fel. – De hallgass ide! Ez nálam nem fog működni!

- Szóval keménykedünk mi?! – nézett rá villogó szemekkel. – Akkor már ma visszaköltözhetsz a jó édes anyádhoz!

- Kicsim! – próbált nem idegeskedni -, te is tudod, hogy előbb jár a lepcses szám, mint az agyam! Nem úgy gondoltam!

- Fejezd csak be a gondolatodat! Nagyon fontos témát boncolgatunk!

- Oké! Megígérem, hogy ezentúl megpróbálok több időt tölteni a nagyfiúval! Jó lesz így?! – legszívesebben már szabadult volna az asszony fogságából. 

- Ezt korábban kellett volna megígérned, amikor a gyerek még tízen éves volt!

- Ne kezd megint! Elszúrtam sok mindent! De ha neked az kell, hogy jobb legyen a közérzeted akkor többet foglalkozom majd a felnőtt fiaddal!

- Nagyon rettegek a gondolatól, mert állandóan valami olyasmit hajtogatott, hogy nem lesz negyven éves!

- Ugyan! Csak össze-vissza beszélt! Nem kell komolyan venni! Majd megnyugszik, és meglátod néhány éven belül, majd ha lesz rendes állása kedves és elbűvölő lesz megint.

- Gondolod?! – nézett rá baljóslatúan.

- Te csak ne izgasd magadat feleslegesen! Majd csak megoldódnak a dolgok   

VÁRATLAN MEGLEPETÉS

- Óriási hírem van! – ujjongott szinte mindenki helyett és mindenki nevében a fiatalos anyuka. – Munkaerőt keresnek a dohányboltba, még bőven lehet jelentkezni.

A még csupán egy híján harmincéves fiatalember mélyen megilletődve, és elsápadva fogadta a hírt, hogy édesanyja máris szerzett neki egy amolyan elfogadható állást; félelme nem is abból táplálkozott, hogy gyötrő, égimeszelő távolságokat kellett volna megtennie - sokkal inkább abból a hírekben, és hírforrásokban olvasott elkeseríti tényből, miszerint: mostanság elszeretettel rabolnak, és károsítanak meg elsőssorban dohánytermékeket forgalmazó, egyedi kinézetű boltokat.

Fogalma sem lehetett arról, hogy mit is illene mondani szülőjének, így azt gondolta jobb, ha csöndesen megköszöni, és utána gyilkosok módján hallgat…

- Hát nem is örülsz aranygyerekem, hogy végre nem kell anyád pénzétől függened, és állásod lesz?! – lepődött meg az anyuka.

- De…Én csak…Az igazság az, hogy…Nagyon félek a rablásoktól, és a sorozatos betörésektől!

- Ugyan már te nagy mafla! Ne gyerekeskedj! – kezdett szólásba kényelmes foteljéből az apja csupán csak félvállról, mert így szokta meg. Vinze Ferenc sokkal inkább a tettek embere volt, semmint az elcsépelt, fölösleges szavak mecénása.

- Ferkókám! Nem gondolod, hogy a gyerek véleménye is fontos különbséget képviselne?!

- Nocsak! Hát felőlem! De ha még most is így elkényezteted ezt a muszmulát ne is csodáld, hogy nem fűlik munkához a kedve!

- Fejezd be! Most halljuk a fiatalembert! Rajta kincsem, hallgatunk.

A fiatalember, mintha csak versmondó versenyre beállított pózban tetszelegne kiállt a nappali közepére és megpróbált a soványka észérveire támaszkodva valamiféle halvány magyarázatfélével előrukkolni!

- Nézzétek…Az úgy van, hogy az egyik felem sír, viszont a másik nevet! Mert tudniillik itt van ugyebár az, hogy a gyilkos valóság azt mondatja velem, ha már a Tv, a rádió, és az összes újságok is ezt szajkózzák; miszerint betörnek a dohányboltokba, és ki is rabolják őket, akkor ebből egyenesen, mondhatnám lineárisan következik az, hogy nagy a valószínűsége, hogy engem is kirabolnak!

- Na, tudtam! Így görbüljek meg! Hát ez nem is okozott különösebb meglepetést! – vágta oda az apja meglehetősen cinikusan, és élesen.

- Mert, hát tudjátok…fojttatta tovább mondókáját a fiatal -, az úgy van, hogy emellett az adott üzlet, ahol dolgoznom illenék ráadásul tökéletesen elzárt mindentől, tehát ha segítséget kellene hívnom, mert a számításba valami hiba csúszott, kihez is fordulhatnék? Vagy például itt van a másik: A kellemetlenül, mondhatni szándékosan elsötétített ablakok. Ti sem tagadhatjátok, ha betörnek, akkor a gyilkos, rabló van előnyben; elvégre csak elég, ha kirámolja a pénztárt, elvágja a belső kamerák kábeleit, illetve maga után bezárja a sötétített ajtókat és már kész is a tökéletes bűntény!

- Jó! Én ezt nem hallgatom tovább! – pattant fel erélyesen, és magából szinte tökéletesen kikelve a családfő. – Nyugodtan mondd csak meg édes, egy fiam, hogy eszed ágában sincs dolgozni! Igazam van?! Vagy igazam van?!

- Feri, fejezd be! – ripakodott rá erőteljesen felesége.

- Hát ez szép! Mi ez itt az összeesküvők egyenes ági tábora! Most bezzeg véded a csemetéd ugye? De az eszedbe sem jutott, hogy a hátad mögött szépen kihasznál!

- Annak semmi köze a mostani helyzethez!

- Ne-ne-nem!!!  - fakadt ki. – Hát akkor mondd már meg nekem? Mihez van köze?! Mert most már kezd nagyon elegem lenni!

- Te is láthatod, hogy a fiunk észérveket hozott fel a mentségére, és azt is, hogy tartósan, és már radikálisan félelemérzete van az esetleges betörések miatt! Elvégre! Emlékezz csak vissza arra, amikor a mi fiókunkat is megtámadta valami eszelős holdkóros! Hát azt hittem, hogy ott helyben megáll a szívem! Mondd csak? Van neked fogalmad arról, milyen belső, lelki sérüléseket áll ki ilyen esetekben az ember? Ugye nem?!

A kissé zsörtölődős, és a hiúságig is a magabiztos karakánsággal kérkedő családfő, most egy pillanatig erősen magába mélyedt. Kívülről úgy nézett ki, mint aki teljesen a gondolataiba mélyed, és még hozzászólni sem lehet, mert annyi már éteri hullámhosszon rezeg agyi rezonanciája:

Oké! Velem lehet beszélni! – emelte fel figyelmeztetőn mutatóujját -, egy darabig, de nem tovább! Akkor hallgassuk meg a nagyfiunkat! Ő mit akar? – visszafojtott türelemmel farkasszemet nézett a mindig bátortalan, és szinte mindig félszeg fiával, és várta volna a többi lehetőséget.

A tétova fiatalember sokkal inkább az édesanyával tudta csak megértetni magát, hiszen hirtelen vérmérsékletű apja kisebb dühkitörései sokszor elvették a kellően tapintatos hangulatot az adott, oldott beszélgetésekből.

- Én senkit sem szerettem volna megbántani… de nagyon jól tudom, hogy mit is jelent dohányboltban dolgozni!

- Tényleg??? – apjának türtőztetnie kellett idegeit, mert ebben a percben halva fia érveit legszívesebben azonnal megpofozta volna. –Hogy érted azt, hogy tudod mit jelent?!

- Én csak… nagyon félek, mert az utóbbi időben ti is hallottátok a híreket! Az összes dohányboltot rendszeresen kirabolták! – a fiatalembernek semmi oka sem lett volna a szégyenkezésre – elvégre megmondta a saját véleményét, de most azonnal bűnbánóan lehorgasztotta a fejét.

- Hallod ezt anyusom?! – fordította fejét a felesége irányába, aki megértő szeretettel figyelte az eseményeket.

- Akkor szeretettel hallgatlak, hogy milyen munkára gondoltál, hogy egy kicsit te is besegíts a családi költségvetésbe? – hangja még mindig feszült volt, de érezhetően hangos.

- Most éppen egy versesköteten dolgozom, és a volt irodalomtanárom szerint tehetséges vagyok! – a maradék büszkesége is szertefoszlott, csak a szilárd tények vázlata maradhatott vele.

- …És abból majd gondolod, hogy megtudsz élni?!

- Jaj, apa! Hát hogy lehetsz ilyen?! – vette át a szót az élelmes asszony. – Olyan dolgot választott magának, amit szeret csinálni, nem úgy mint a mi generációnk!

- Te csak ne akard őt védelmedbe venni, jó?! Tudom én! Ohó! Nagyon is jól tudom, hogy ti ketten a hátam mögött miben is mesterkedtek ellenem! Le akartok járatni a többiek előtt! De ha ez a tervetek én inkább elköltözök bizony isten otthonról csakhogy szégyenbe ne maradjak!

- Én tényleg nem szerettem volna semmi… kellemetlenséget…

- Azonnal fogod be a szád különben úgy fölpofozlak, hogy az anyád sem ismer majd meg! Megértetted?! – mérgében sikeresen összeroppantotta a tenyerében tartogatott üvegpoharát, amitől azonnal kiserkent a vére.

- Jaj, apus! Most nézd meg mit csináltál?! Hát normális vagy te?! Miért kellett ezt művelni?! – rohant oda aggodalmasan a felesége és máris a konyhai ruhával  igyekezett elállítani a vérzést. Nem volt nagy seb, mégis inkább a lelke mélyén égetett.

- Én őszintén sajnálom a dolgot! – próbálkozott megint a tétova fiatalember.

- Tudod apádnak csak időt kell hagyni! Most nagyon fel van dúlva, de holnapra – meglásd -, megenyhül! Kérlek hozzál fertőtlenítőt a fürdőszobából!

A fiatalember beviharzott a kis fürdőbe, ahol egy rozsdásodásnak indult, ócska mosógép vesztegelt, és ami miatt alig lehetett ott mozogni; kivette a sebhintőport, és hozott ragtapaszt.

- Köszönöm kincsem! – vette át a kezéből anyja a szükséges dolgokat, és ellátta apja összevérezett kezét, fertőtlenítette a sebet.

- Na látod! Drágám! Pontosan erről beszéltem! Minden kell neked egy harmincéves felnőtt embert pátyolgatnod, mintha csecsemő volna?! Hát nem érezed, hogy ez mennyire megalázó?!

- Édesem! Ha így fogsz a jövőben viselkedni leveszem rólad a kezem! Ahelyett, hogy örülnél annak, hogy megpróbál a saját maga talpára állni!

- Ja! Mindenfélét összefirkálgat aztán a pénz meg az ablakban csücsül! Hát tényleg rengeteget dolgozhat!

A meggondolatlan családfőnek bizony fogalma sem volt róla, hogy az írás mennyi megmaradt energiát, és pontos figyelmet követel egy embertől, aki a szavak embere! Ezért inkább önmagában duzzogott még egy pár sort.

- Így ni! Készen is vagyunk! – ragasztotta le a sebet a ragtapasszal a gondoskodó feleség. – Szerintem jobban tennéd drágám, ha bocsánatot kérnél a fiúnktól!

- Még hogy én kérjek bocsánatot! Köszönje meg a lusta fajtája, hogy egyáltalán még megengedem neki, hogy a házunkba lakjon!

- Jaj, apa! Hogy mondhatsz ilyet?! Azonnal tessék bocsánatot kérni!

A családfő ebben a puskaporos hangulatban ki nem nyitotta volna a száját, ahhoz mindig is túlzottan büszke, konok, és forrófejű volt. Helyette a fiatalember szólalt meg:

- Bocsánatot kérek! – sarkon fordult, és bezárkózott a szobájába.

- Látod-látod! Hát kellett ez?! Ne felejtsd el édes uram, hogy te már hatvanfelé jársz! Könnyen megeshet majd, hogy a fiadra kell öreg napjaidra támaszkodni!

- Ha! – dacos fejét fölemelte. – Előbb halok meg, minthogy bárkitől is szívességet kérjek! Különösen nem egy olyantól, aki egész nap mást se csinál csak ír, meg olvas, és esze ágába sincsen dolgozni menni!

- Apa! Ez egyáltalán nem volt szép! Teljesen megbántottad a drágámat!

- Hát szokjon csak hozzá a gondolathoz, mert sok bántalom fogja érni az életben! Jobb, ha könnyen hozzászokik!

- Szögezzük csak le! A te édes, kis fiacskád egy léhűtő, kis puhány, aki még mindig a jó édes anyukája szoknyájába kapaszkodik! – jelentette ki a munkában tréfát nem ismerő, szigorú családfő.

- Ne haragudj édes uram, de erről nem vagyok hajlandó vitát kezdeni, mert te is csak a saját fejed után mész! – rakta csípőre a kezeit a még mindig gyönyörű asszony.

- Jó! Legyen neked igazad! Én csak attól féltem őt, hogy nem lesz nyugdíja! Miből fog akkor éldegélni, amikor mi már nem leszünk?! – ez világosan átgondolt, logikus mondat volt, amit a feleség se vonhatott kétségbe!

-Te mindig ilyen bagatell dolgokért idegeskedsz! Majd csak lesz valami, te is tudod! Úgy nem történtek soha a dolgok, hogy valami ne történjen okkal! Bizonyára most is ez lehet a helyzet!

- Csodálom az optimistaságodat! Le a kalappal! Én mindenesetre ellenzem, hogy megint ne menjen dolgozni egy hosszú évig!

- Mit gondolsz?! Hányszor kell még elmagyarázni annak a makacs fejednek? A mostani világban az számít, hogy ki mennyire híres, és ki-kinek a lekötelezettje! Értsd meg!

- És most mit csináljak ezzel?! – csattant fel a másik. Kinyúlt a fotelból, és bár nem volt szokása a nappaliban dohányozni, most ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy rágyújtson egy cigarettára. Hosszan kifújta a füstöt!

- Azonnal oltod el! – dörrent rá az asszony hangja. – Mit képzelsz magadról! Te is tudod, hogy a konyhát szoktuk erre a célra használni!

- Te meg mit játszod itt az eszed?!

- Te velem így ne beszélj, mert mindjárt lekeverek neked egyet!

- Bocsánat, hogy gorombáskodtam! Így már megfelel! – még egy utolsó nagy slukkot szívott a mérgező cigiből.

A feleségnek elege lett; azonnal odaviharzott ura fotelja mellé, és szabályosan kikapta kezéből a szorongatott cigaretta szálacskát. Rögvest el is nyomta.

- Hát még mit nem! Az én házamban nem lesz füstölés!

- Hát attól tartok itt mást se nagyon lehet csinálni! – kezdett megint gonoszkodni, miközben sohasem vette észre, hogy önéntelenül is megsérthet másokat.

- Megint kezded?!

- …Csak folytatom! – hogy tovább már ne kelljen beszélnie tiltakozásként inkább szétnyitotta zizegő papírjaival az aznapi újságját, és úgy tett szemüvegébe merülve, mint aki nagyon elfoglalt.

- Nézd, szívem! – fogta meg a kezét, és óvatosan leengedte az újságot, hogy morcos férje mindenképpen rá figyelhessen, még ha ez csöppet sincs az ínyére. – Tudom, hogy számodra mennyire fontos, hogy a fiúnknak jó állása legyen, de ha kicsit megpróbálod átgondolni a dolgokat azonnal rájöhetsz, hogy a mostani világ már koránt sem arról szól, mint régen, amikor az embernek szakmája volt, amivel el tudott helyezkedni! Fogalmad sincsen róla igaz, hogy mennyire megtudsz bántani magad körül embereket csak azzal, hogy folyamatosan szövegelsz, és jár a szád, miközben sokszor azt se tudod, hogy mit beszélsz! – felesége mindig büszke és karakán asszony volt, és sohasem engedte meg, hogy a véleményét kikezdjék. Ezért is szerethetett bele a férje.

A családfő levette krumpli orráról a szemüveget, amin igencsak meglátszott, hogy vadonatúj, és nem sokat használták még eddig!

- …De ettől még nem fogok bocsánatot kérni! Legfeljebb csak elbeszélgetek vele!

- Jaj! – sóhajtott a mennyezet felé a még mindig csinos asszony. – Hogy nekem is egy makacs emberbe kellett belezúgnom annak idején!

- Úgy mondod ezt, mintha valami végzetes hibát, vagy bűnt követtél volna el! – méltatlankodott az orra alatt.

- Nem szeretnék veszekedni! A fiunk egy senkinek érzi magát, mert óhatatlanul az apja mindig megjegyzéseket tesz! Még akkor is, ha nem látja be a saját hibáit!

- Szóval most meg azzal jössz, hogy minden az én felelősségem, és hogy nem tartom kordában a dolgokat?! – már megint ez az irritáló, éles hangnem, amit az asszony ki nem állhatott!

- Szó se róla! De azért egy ötvenéves embernek már igazán benőhetne a feje lágya! Meg ne szólalj! Most én beszélek! Én csak azt kérem tőled, hogy azért időként nyugodtan dicsérhetnéd is! Nem muszáj mindig, majd alkalmakként egyszer, vagy kétszer! Csak hogy érezze, hogy az apja szereti, és attól, hogy most így alakul az élete ő még igenis egy nagyon értékes és különleges ember!

- Mondd csak?! Mikor teszel már végre le róla, hogy pesztrálgasd a te kicsikédet?! Nem látod! A mindenségit! Harmincéves cula már! Legalább a csajokat hajtaná! De egész nap úgy viselkedik, mint valami átkozott szerzetes! Lassan a könyv lesz az egyetlen zsolozsmája!

- Ezt most rögtön fejezd be! Nem azért jöttem haza, hogy állandóan megállás nélkül hallgassam a panaszaidat! A dolgok rendeződni fognak, csak ahelyett, hogy te is megpróbálnád törni azt az okos kis fejedet állandóan kritizálsz és megjegyzéseket teszel!

- Miért? Mit kellene tennem?! Megfogjam a kezét, és bevezetgessem a munkaügyi hivatalba?! Hát mondhatom! Te is jópofa vagy! – idegeskedése közepette fölkelt és ide-oda kezdett mérgében járkálni:

- Mindig is ez volt a te legnagyobb hibád!

- Mi is?! – nézett vele farkasszemet az asszony.

- Anyucika egyetlen cukor pofa fiacskája így, meg anyuci édes kicsi fia úgy! Vedd már észre, hogy felnőtt emberről beszélünk! Ha így folytatja tovább hajléktalan csavargó lesz valamelyik híd alatt, mert nem lesz nyugdíja le! – mérgében majdnem lenyelte a meggyújtott, és most folyamatosan égő cigarettát. –Ne idegesíts feleslegesen!

- Szerinted mi lehet a baj az állással kapcsolatosan? – a fiatalasszony hajlott volna az értelmes, megfontolt emberi szóra, amiből kikerekedhet egy tartalmas beszélgetés, de férje folyamatos beszólásai, és gyilkos megjegyzései hamar tönkretették a törékeny este hangulatát.

- A te fiacskád egyszerűen egy lusta, senkiházi Féreg! Világ életében körül dongta mindenki, és egyetlen szalmaszálat sem kellett még soha életében keresztbe tennie!

- Ez nem igaz! És a nyári munka a banknál?! Tizenhat w.c.-ét és konyhát mosott fel, és kitakarított vagy negyven darab irodát!

- Érdekel a véleményem? Szerintem nem ő takarított, hanem a drága nagyanyja helyette is!

- Én ismerem a fiamat! Nem szokott visszaélni az emberek bizalmával!

- Szerintem meg nem ismered eléggé! Most is vakargatja a kis szerszámát ahelyett, hogy elmenne munkát keresni! Ez tűrhetetlen állapot! – még egy nagy, gusztustalan szippantás következett a füstölgő cigarettából.

- Legalább ilyen fontos kérdésekben ne szívnád azt a büdös dohányt folyton!

- Értsd már meg végre! Mi lesz ezzel a nagy hóhányóval, ha mi meghalunk, vagy történik valami velünk?! – hangja sziklaszilárd volt mindig is, ám most remegett az indulattól. Véreres arca folyamatosan vörösödött, és úgy festett mint aki helyben produkál egy infarktust.

- Kérlek, ne veszekedünk már folyton az ég áldjon meg! Tudod, hogy a gyerek nem bírja!

- Látod? Látod?! Most is kezded! Már megint a gyerek így, a gyerek úgy!

- Akkor is az én fiam! Bármi történjék is!

- Ezért nem lesz belőle soha felnőtt, mert mindig fogni kell azt a nagy böszme kezét! – indulatában legszívesebben összeroppantott volna valami tárgyat vasmarkolatú kezei között.

- Akkor bizonyára az sem érdekel, hogy jelentkezett egy kreatív szövegírói állásra, csak még azért nem szólt, mert nem írtak vissza neki, hogy felvették, és mindenképpen meglepetést szeretett volna okozni! De mondhatnám azt is, hogy megismerkedett egy kedves, aranyos hölggyel és már meg is volt a polgári szertartás, csak azért nem szóltak, mert tudták, hogy miként reagálnál rá!

- Te most hülyíteni akarsz ugye?!

- Nem én! Én mindig hittem, és mindig is bíztam a fiamban! Nem úgy mint egyesek!

A kemény, és hirtelen haragú ember haragja csillapodni látszott; elnyomta a cigarettát az egyik virágostálban, amit nem használtak, és mint aki megsemmisülést él át kedvenc foteljába süppedt:

- …És erről nekem miért nem szólt a nagyokos?!

- Ezen még csodálkozol?! Mindenkit annyira megtudsz bántani! Folyamatosan jártatod azt a nagy okos szádat, és eszed ágában sincs, hogy a tetteid követkeményeire is gondolnál! Nem te mondtad, hogy utálod a barnaszemű nőket? A fiunknak már felesége van! – az asszony jobban örült a jóhírnek, mint az ura.

- Hát tudod! Ez egy nagy szemétség volt! Az örömszülőket senki nem hívta meg a szertartásra! Egyáltalán még lagzi sem volt! Micsoda dolog ez? Kérem én!

- Úgy gondolták, hogy elutaznak kettesben egy trópusi szigetre, vagy hova, és minden spórolt pénzüket nyaralásra szeretnék fordítani!

- Tehát akkor a dohánybolti állásból már semmi sem lesz! – igyekezett lezárni az elfajult vitát.

- Nem te mondtad éppen az imént, hogy felnőtt, immáron házas emberről van szó? – nézett kérdőn megszeppent urára.

- Az egész más! Akkor lezárhatjuk végre a vitát?!

- Én teljesen megnyugodtam, hogy végre a fiam talált maga mellé valakit!

- Te mondd csak? És legalább rendes a kiscsaj?

-Nem te hangoztattad égre-földre, hogy nem szereted a barnaszemű nőket?! – most ő volt az, aki kérdőre vonja párját.

- Jaj, menj már! Az még régebben volt!

- Pedig nem volt túlzottan kedves, és tapintatos, ha érted a finom célzást?

- Jó hülye vagyok! Most boldog vagy! Milyen a kislány?

- Szerintem csodálatos, és bűbájos teremtés! Majd te is megismered, ha a nyaralásukból visszajönnek!

A férj már nem is tűnt annyira idegeskedőnek, és agresszívnek, mint kezdetben. Különös mosoly jelent meg véreres arca szegletében; kinyitotta kedvenc sportrovatát, és tovább olvasott.  

ELTÉRŐ TAPASZTALATOK


Befejezetlen napjaink legnehezebb ügyeinket jelentik! Hová lettek már kézfogások tekintetében bújócskázó Hűségünk képletei?! Grimaszt ölt s hosszan mosolyog piszkos tócsák ádáz-görbe tükörképeiben önmagunk szomorkás, kivéreztetett tekintete! Halvány gyanakvás megbízható s mindenkoron indokolt lehetne: otthonosság békéltető érzéseihez sem kell már sok csupán egy kis szokatlan cinizmus!

Valami ott legbelül mindinkább összezsugorodik kezdetben csak alig vehető észre, majd felzabálja mohón rágcsálva az üszkösödésnek indult emberi lelkek poklait! Emberség törvényeinek megfelelően késő felismerés jelzi tiltakozását, hogy szükségszerűen ki illik már pottyannunk mesebeli hullám-hálók rendszereiből végre! Egyetlen romantikus együttlét gondolatára sok tekintet már is szikrákat szór, száraz-villámokkal válaszol!

Minek is képzelheti a Kor embere a földig tiporható humánumot, folyamatos személyiségének Celeb-bulvár sárbatiprását?! Miután egymás kitagadott szemeibe belenéztünk hirtelen tükörteremben találtuk önmagunk ritkán látott földi mását; még akkor is folyamatosan vall s zenél odabent a szív dobbanása! Mérgező üvegházi hatásként egyre nővekszik tahó-bunkók burjánzó tömege s ha már próféta-tanúkként senki sem lesz majd, ki popkulturális, felszínes kultúrák ellen szót emelhet arcunk kereteiről is hamar lepattog a festék!

Egyetlen találkozás – nem sok -, sem történik megteremthető összhangok szent jegyében! – Nemsokára önműködő droidokként legalább tízmilliárdan szolgálnak hangyaszorgalommal, kik önálló gondolatok nélkül szándékosan bolyongnak életüket leplező tükörtermekben!