ELÉGTÉTEL

A hatalmas, Emprire State Buildingre hasonlító, tükrözött, banki irodaépületben késő estig folyt a kíméletlen robotmunka. Ahhoz képest, hogy a lehető megmodernebb felszereltséggel bíró épületegyüttesről volt szó az adott három-négy diplomával, és legalább ennyi nyelvvizsgával rendelkező friss újoncszerű alkalmazottaknak igenis muszáj volt túlórázniuk mert szinte senki sem tudhatta, hogy a szűkebben vett igazgatóság, mely a legfelső ,,felhőszinteken” tanyázott hogyan vélekedik majd – adott esetben -, a prémiumok, vagy a fizetésemelések tekintetében?

Már jócskán elmúlt háromnegyed tíz, és késő este lévén a fiatal egyetemista Karcag – ahogy az lenni szokott -, precíz alapossággal éppen az utolsó simitásokat kezdte végezni a saját emeletén az utolsó mellékhelység felmosását, és megfelelő higiéniai fertőtlenítését illetően, amikor az egyik doktor okostojás robosztus, és iratlan erővel felrántotta a vécé műanyagborítású ajtaját, szabályosan majdnem föllökte az éppen felmosóvödörrel, és moppal szerencsétlenkedő szegény Karcagot, és ráült az éppen vegytiszta, hófehér műanyag vécéülőkére, hogy egész napos megfeszített munka után melléktermékétől jutányos, és ingyenes módon végleg megszabadulhasson.

– Bocsánat kedves Uram, de… - képedt el a meglepően szokatlan, és nonszensz cselekedet láttán.

A roppant elfoglalt bankügyi szakember látszólag oda se figyelt, miközben jóleső, kisebbfajta nyögésekkel igyekezett magán könnyíteni. Alig tíz perces megfeszített, kellemetlen, és pokoli tortúra után szinte vékony, kislányos hangon kiszólt a vécéről:

– Elnézést, de elfogyott a vécépapír! Ha lenne olyan szíves! – kinyújtott keze szabályosan elmarta az egyik útba eső gurigát, amit Karcag volt szíves már előre kikészíteni.

A doktori végzettséggel rendelkező bankügyis szakember miután végzett, alaposan kezet mosott, és addig rendezgette magát a mellékhelység nagyalakú tükrében, amíg az utolsó hajszála is úgy állt, mintha egy valóságos filmsztár lenne. Hátrafordult, és csak most vette észre a takarító Karcagot.

– Oh! Minden tiszteletem kedves Uram! Elnézést kérem a kellemetlenségért! Tudja szólított a természet! – alaposan megtörölte verejtékező, napbarnított arcát, és kezét kiadós papírtörölközővel, majd mintha semmi sem történt volna máris távozott a helységből.

,,Hogy kapnád el még egyszer a hasmenést!” – kívánt magában jókívánságként egy alapos átkot Karcag, akinek aznap már nem ez volt az egyetlen munkaideje. Két műszakban dolgozott, és ma kívételesen ő volt az éjszakás is, holott hajnali fél hatra járt be dolgozni.

Minden este – főként a tömegközlekedést vette igénybe -, mivel nem volt jogosítványa kicsit biztonságosabbnak gondolta a föld alatti metrójáratokat – eltekintve néhány kétes fizimiskájú, szemlátomást bünőzőknek kinéző alaktól -, akik úgy érezte, mintha csakis őt figyelnék, ahogy folyamatosan a háta mögé tekintve lebotorkált a sok esetben vaksötét lépcsőn. A mozgólépcső mintha csak kivételes alkalmakkor működött volna, de ez már nem különsebben zavarta.

Szándékosan mindig a leghátsó metroszerelvény kocsijába szállt be, mert úgy is tudta, hogy a legtöbb utas a Moszka-téren mind leszáll, és végre egyedül lehet egy kicsit összetett gondolataival. Ami ennél valószínűbb talán az az, hogy egy-egy velejéig meggyötört, és fárasztó munkanap után szinte semmi kedve sem volt figyelni, vagy bámulni az embereket maga körül, csak nézett ki nagy, búsa fejéből, mint egy oktondi állat.

Amikor nem sokkal később a Déli pályaudvaron leszállt, és éppen készült felszállni a százharminckilences buszra, hogy hazamehessen észrevette, hogy mintha nem csupán saját, kissé görnyedttartású árnyéka követné, de egy szintén emberi formára hasonlító alak, aki sötét napszemüveget visel.

,,Vajon ki az ördög lehet az? – gondolta. Csak nem egy bűnözővel hozott már megint össze a sors?” – Rendszerint mindig az történt, hogyha jószívvel segített egyik-másik ismerősének, akkor azok rendre bajba keveredtek, és meggyűlt a bajuk a törvénnyel, aminek egyetlen, egyenesági következménye az lett, hogy a börtönben kötöttek ki.

Óvatosan behúzódott az egyik kapuajlba, mert arra gondolt, ha az éjszaka részévé tud válni, akárcsak saját hangtalan, néma árnyéka, akkor talán ez a barátságtalan formájú alak is hamarosan békén hagyhatja. Egy ideig türelemmel várt. Ahogy az alak tovább ment, azonnal felismerte benne azt a szemétláda kis gennygócot, aki gyerekkorukban az összes zsebpénzét szándékos brutalitással elszedte tőle, és slusz poénként ráadásul a bandájával jól meg is verték. A Popovics fivérek közül volt a kisebbik rohadék. A ,,pókharapó” becenévre hallgatott, mert felső két foga jelentősen kiállt, és görbe volt, amit mindig is szégyellt, ezért ajkait beszippantva próbálta palástolni rossz fogait, amitől rajta ragadt a gúnynév.

Karcag arra gondolt, hogy talán most jött el az ideje, hogy annyi sorstragédia, és gyermekkori rettegő félelmek után jogos elégtételt kellene vennie. Hiszen, ha kicsit jobban megfigyelte ő legalább száztíz kilós lett, míg Popovics még mindig nyikhaj, és gizda testalkatú.

Várt még egy pár percig, majd amikor úgy ítélte meg, hogy a koromsötét estében közel, és távol senki sincs, aki megláthatná őt bal kézével átkapta a nyakát, és azonnal rávetette magát. Alig telt bele fél perc, és máris a földre teperte a megrémült, tehetetlen Popovicsot, aki most úgy reszketett akár egy vézna, aszpikos sonkaszelet. Karcag a mellére térdelt súlyos lábaival, és kezeit is lefogta.

– Mondd csak? Emlékszel rám te kis féreg?! – nevetni, vagy legalább is vihogni szeretett volna, mint a hiénák egy-egy bőséges lakoma előtt, most azonban megelégedett azzal, hogy egykori szemétkedő osztálytársa arcán felismerte a rettegés érezhető jeleit.

– Mi a jó büdös francot akarsz tőlem, te senkiházi, szánalmas barom?! – bűdült el alig hallhatóan, hiszen még mindg jelentős nyomást érzett a mellkasán.

– Ugye te is tudod mi vár a gyereknyúzókra? – önmagának se merte bevallani, de valami féktelen öröm, vagy különös hálaérzet tette ittassá, hogy a sors ennyire kegyes volt hozzá. Szinte nem telt egy egy olyan elátkozott perc sem szánalmas, és szomorú gyerekkorában, hogy rémálmok, vagy nyilvános megaláztatások utóhatásai miatt ne kellett volna folyamatosan félelemben élnie. Most úgy érezte eljött az ő ideje!

– Ki a franc vagy te dagadt gorilla?! – reszkírozott volna meg egy újabb kérdést Popovics, de Karcag még erősebben nyomni kezdte bordáit olyan erővel, akár egy elefánt.

– Talán jobb is, ha nem tudod ki vagyok! Én ugyanis megőriztem a pofádat a rémálmaimban! – előbb kísértetiesen résnyire zárta szemeit, majd hunyorogva félelmetesen nevetni kezdett, akárcsak diákkorukban Popovics.

Popovics csak ebben a pillanatban jött rá, hogy volt osztálytársáról lehet szó, akit csúnyán elvertek mindennap, míg iskolába járt, és akin szinte az összes balhéjukat, és csínytevéseiket le lehetett róni.

– Hát… - köhögött egy párat, mert nehezen kapott levegőt Karcag lábától. – Nem sokat változtál te szánalmas, senkiházi dagadt tehén!

– Talán nem is baj! – még erősebben nyomta meg a lábát, és most szívós, kocsonyás karjaival morzsolgatni kezdte a másik ujjperceit, mintha egyenként akarná szemügyre venni, vajon milyen hússzövetből is készültek?!

– Mi az Istent akarsz tőlem te genyó?!

– Oh! Én nem kérni jöttem! – mosolygott gyilkos alatomossággal újra.

– Hát?!

– Bosszút állni! – egyenként eltörte előbb az egyik ujjpercet, majd a másikat. Vigyázott rá, hogy azért maradjon a szarházinak ujja elég, de a másik vészjósló orditásából biztosra vette, hogy érzéstelenítés nélkül pokoli kínokon mehet keresztül.

– A kurva életbe! Ez nagyon fájt! – közölte Popovics.

– Én eddig nagyon élvezem! Csak most tanulom a gonoszságot, ezért előre is elnézést kérek! – azzal megropogtatta egyik-másik bordáját, amiken hallani lehetett a recsegő, ropogó hangokat. Mintha száraz gallyakat tört voln össze tábortűzhöz.

– Jegyezd meg egy életre a szemét, kis takony! Az életben vannak örökérvényű igazságok! – levette termetes bal lábát Popovics mellkasáról, majd kezeit is leengedte.

Popovicson látszott, hogy szabályosan vonyíthatnékja támadt a súlyos fájdalmaktól, de ebben s pillanatban összeszorította a fogát, akár egy nyüszítő, vergődő kis háziállat.

– Ezért már számolok veled! Csak húzd be azt a hájas seggedet, ha ezt megtudja a bátyám! Neked véged van! Megéretted?!

– Oh! Csak annyit mondok! Várni foglak benneteket, mert most felkészültem!

Karcag egy ideig még töprengett a hallotakon, majd újabb száraz, gyilkos röhögéssel magára hagyta szomorú gyerekkora aljas gonosztevőjét.

KORKÉP

Delután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt.

Reggel még sinte semmi baja sem volt. Egy kis szobakerékpározással indította mindig a napját tiz-tizenöt percre, majd jöhetett egy kis könnyed, frissítő séta a tágas téren, ahol több volt a kutyákból, és kis állatokból származó melléktermék, mint az egészséges zöldövezet. Később régi barátaival találkozott, mert mindig csöngött délelőtt nyolc és kilenc óra tájban a házitelefon. Ekkor általában vitás, vagy problémás kérdések csupán csak elvétve, vagy ritkán kerültek napirendre, mégis időnként – ha egy-egy barátnak füle volt hozzá -, szinte azonnal meghallhatta, hogy Frangepán hangja szomorkás, fátyolos hanggá süllyedt évszak váltakozásától függően. Nem is tagadta senki előtt sem, hogy ízig-vérig hangulatember volt, akit könnyű megbántani, és aki olyannyira komolyan vesz bizonyos irodalmi, és főként kulturális kérdéseket, hogy a végsőkig is képes elmenni azért, hogy önző, makacskodó igazát mindenképp keresztül vigye.

Mondogatták is neki hajdani kollegái elég sokszor:

– Te gyurka? Nem viszed te ezt tulzásba? Már így is úgy néz ki a lakásod mint valami erődítményszerű raktár! Kinek őrizgeted ezt a sok felesleges limlomot, meg ócska kacatot?

– Hát kérlek elsősorban az utókornak, és a későbbi generációknak, hogy amennyiben kedvük, és hajlandóságuk támad a művelődésre legyen mit haszonnal megforgatni! – volt ilyen esetekben a válasza.

Frangepán még nem tudhatta, igazság szerint talán nem is nagyon foglalkozott vele, hogy ez a reggel lesz egyben az utolsó is, melyet túlzásba vitt rendszerető, és mindig gyilkosan precíz, megrögzött életében érezni fog.

Sebbel-lobbal mosakodni kezdett, majd amikor befejezte a testedzést jöhetett a nulllkalóriás zab, vagy korpapelyhes reggeli szigorúan az orvos utasítására. Még most is élénken élt benne egy-egy kacifántosan, és furcsára sikerdő orvosi vizsgálat emléke. Tudniillik, ha vért kellett venni a vénájából akkor előbb Frangepánt szigorúan vagy kiadósan nyugtatózni kellett, hogy totális érzéketlen, és kába állapotba kerüljön, vagyha ez nem volt kéznél, akkor addig kellett fújnia az orrát, amíg el nem eredt bő patakokban a vére, mert egyrészt tűfóbiát diagnosztizáltak nála, másrészt valósággal rettegett a fájdalomtól. Talán ezért ment csupán csak abban az esetben fogorvoshoz, ha már annyira elviselhetetlen volt szájában a fájdalom, hogy csillagokat látott szemei előtt. (Erre az utóbbi bőséges húsz évben szinte egyszer sem akadt példa, mert egyetlen rossz foga sem volt, legfeljebb a keményvíz miatt tartós fogköve)

Annyira képtelennek találta a helyzetét most, hogy szabályosan farkasszemet nézett saját tükörképével, mintha az ikertestvérével szemezne, hogy óhatatlanul is ócsárolni, és káromolni kezdte saját magát:

– Igenis, kérlek! Vedd csak egészen nyugodtan tudomásul! Minden miattad történt! Miért nem tudtál letérdelve, jegygyűrűt véve szerelmi vallomást tenni annak a – szerinted -, bombázó istennőnek, akit mindenkinél jobban imádtál, és szerettél? Miért nem tudtál végre tisztességesen lefogyni a száztíz kilóddal együtt? Miért nem lehettél tökös, és talpraesett pasi ahogy azt az apád szerette volna mindig elérni? Miért kell neked mindig fordítottan viselkednek, és reagálnod?!

Hogy bíráló, ítélkező szavainak még nagyobb, még intenzívebb nyomtékot adhasson, miközben fogat is mosott a fogmosólével egyenesen szemközt köpte magát, mintha önmagát akarná ezzel is büntetni.

Amikor már felöltözött és mindennel készen állt következhetett a házimunka, és takarítás! Még réges régen gyerekkorában látta a szülői ház falán díszelegni a felíratot, miszerint: ,,Tiszta udvar, rendes ház” – Akkor még fogalma sem lehetett róla, valójában mit is jelenhet – elvégre nem múlt több akkoriban, mint ötéves -, mégis valahogyan úgy megragadt fejében, akárcsak a nagyapai bölcs intelem, hogy feleslegesen senkitől se rabolja el a gazdag időt.

Ahogy tisztítószeres, prontós vizet kevert egy műanyag vájlingba, és beletett egy tisztítórongyot, hogy azzal törölgessen, ahogy szétnézett a mindig makuáltanul berendezett kislakásán hirtelen egyetemes utálat, és szánalom kettőzött keveréke kerítette hatalmába. Egyrészt szánalmasnak érezte magát, hogy ennyire olcsóvá vált az élete, és sokszor nem élvezte úgy, ahogyan szerette volna (tengerparti nyaralókkal, és romantikus naplementékkel a feleségével), másrészt ott lappangott benne, akár valami kis alamuszi féreg, vagy kártékony bogár az utálat, hogy miért nem tudott legalább nyugdíjából, ha már fizetéséből sosem futotta legalább annyit félretenni, hogy vehessen magának egy új házat, vagy lakást, vagyha valamelyik hozzátartózójának volt gyereke, talán adhatott volna valamicskét, hogy megkönyíthesse a továbbtanulási folyamatokat.

Felvette kényelmes háziköntösét. Miközben a tükörbe nézett szabályosan leköpte gyűlölt tükörképét. Amikor bő két és félóra múlva végzett a takarítással némi nemű elégedettség szálta meg, hogy azért csak nem olyannyira hitvány senkiházi, mint azt közeli hozzátartozói anno állították róla, ha vele találkoztak, vagy valamely rokon társas, ünnepi összejöveteléről volt szó.

Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de megpróbál valami kis csenevész, akár porszemnyi kis nyomot hagyni a világban, melynek úgyan szervesen része volt, és mégis, helyhez olyannyira nem tartozott soha, mint egy örökösen kívülálló idegen.

Később aztán óhatatlanul is felülemelkedett benne a gyávaság, és a lusta félelemérzet, és ilyenkor hajlamos volt kiesni önmagának beadott szerepéből.

– Beszélnem kell telefonon régi barátnőmmel, akit már vagy húsz éve nem is láttam! – később alighanem észbe kapott, mert heves lelkiismeretfurdalás, és bűntudat telepedett örökösen marcangoló természetére.

– De mi van akkor, ha már családja van, és történetesen vagy az egyik gyereke, vagy unokája veszi fel a kagylót?! – hirtelen elkomolyodott, és száraz hangon, minthacsak saját magának beszélne kijelentette:

– Ő volt az aki mindig cserben hagyott, és szakított! – mintha csak így próbálna kísérletet tenni rá, hogy lerázza megmaradt felelősségének utolsó csökevényét is.

Odasietett éjjeli kis szekrényéhez, mely a szépen rendben tartott hálószobában állt a tágas franciatípusú ággyal, melyben hölgy már régen feküdt. Kivette azokat a szerelmes kamaszleveleket, melyeket hajdanán fiatal, hóbortos korukban egymással váltottak, amíg nem volt internet, és chatelési lehetőség. Ahogy verejtékezésre hajlamos, kissé már májfoltos, vén kezeivel óvatosan, és gyöngéden megérintette a zizzenő papírlapok mintha életre keltek volna, hogy az egymásnak titokban megvallott büszke, és őszinte szavak is új értelmet nyerhessenek.

Ahogy csöndes, sztoikus nyugalommal, és bölcselkedve olvasgatni kezdte – csak úgy önmagának a leveleket egyiket a másik után -, észrevette, hogy fokozatosan múlik fejfájása, és ezzel talán hasogató feszültsége, hogy még egyszer életében beszélhessen azzal, akit szívébe szeretett volna fogadni. Arcáról fokozatosan perget le a kora reggeli hangulat békétlen szomorú bágyadtsága. Kezdte magát jobban érezni.

Fiatalnak, és talpraesettnek képzelte magát, amint egy-egy butoska szerelmes soron, vagy kiragadott versrészleten megakadt mélázó tekintete.

Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az egzotikus, mogyoróbarnaszemű angyali szépséget annyi év után, hogy vajon most ennyi év után vajon sokat változott-e? A mindig hamvas, őszibarackokra emlékeztető, enyhén anyajegyes bőr vajon még mindig olyan selymes, és kellemes tapintású, mint volt? Vajon felfedezné-e még ugyanazt a halhatatlan hűségben, önzetlen odaadásban sugárzó, szikrázó szemet, mely szomorúságában igazgyöngyöket is tudott bármikor pergetni?

Valamikor ketten jöttek ki a kacifántos gyerekkorból, és talán azáltal váltak érettekké, hogy komoly szándékkal, és nem csupán futó egyéjszakás kalandra felkínálták egymásnak bimbódzó testük összes szenvedélyét.

Amikor alig huszonnégy éves korában értesítést kapott, hogy egykori barátnője férjhez megy egy módos üzletemberhez szándékosan kibúvót keresett, és vakbélműtétjére hívatkozva (amit később ki is vettek) nem ment el az esküvőre.

Váltig meg volt róla győződve, hogy barátnője csupán számító szándékkal, és érdekből kötötte magát egy gazdag emberhez, mert szerette volna érezni, milyen érzés az, ha hatalmat adnak a kezébe, és ezzel hatással lehet akár mások életére is.

Pedig, ha tudhatta volna, hogy mi áll a valódi háttérben. Barátnője apja utolsó akaratát próbálta ezzel a friggyel teljesíteni, mert apja körömszakadtáig arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy modern nő kapcsolatok nélkül – különösen a mostani világban -, semmire se viszi, még akkor sem, ha felsőfokú végzettsége van, és néhanapján előszeretettel foglalkoztatja a helyi rádió szerkesztősége.

Barátnője engedett a szülei rábeszélésének, és bár boldogtalan volt, amikor kimondta az igent, és később is önmagára vett színészi álarccal igyekezett megjátszani tiszavirágéletű boldogságát, elégedettségét – mégis mivel férje megadott neki mindent, és mindennel elhalmozta önmagában alkut kötött, hogy így talán jobb lehet az élete mindenkinek.

Érdekes, hogy pont egy könyvesboltban találkoztak, és futottak egymásba újfennt, ahol a mozigépész szinte már visszajáró törzsvendégnek számított, hiszen rajongásig szerette a szépirodalmi könyveket.

A hölgy sugárzóan elegáns, és csinos nyárias, szoknyás ruhát viselt, és átszellemült kíváncsisággal olvasott éppen egy vaskos könyvet. Első látásra úgy tűnt, mint egy szorgalmas kutatósegéd, aki minnél több titkot szeretne akár töredékidő alatt is megfejteni!

A mozigépész – hogy megbizonyosodjon róla, nem káprázik a szeme -, pontosan a hölgy lába előtt ejtette el szándékosan szorongatott verseskötetét. A hölgy, mintha gyenge lázban égne.

Először meg sem ismerte egykori kedves barátját, hiszen az ember mindennapjai során olyan sok emberrel találkozhat, hogy ki emlékezhet minden egyes arcra a múltból.

A moziépész elhatározta magát, hogy ha törik, ha szakad, de megpróbál higgadságot, és nyugalmat erőltetni magára miközben mindvégig tárgyilagosság, és hidegség álcája mögé rejtőzik. (Utóbbi sajnos egyálalán nem úgy sült el, ahogy eltervezte)

– Bocsásson meg… - hebegte, amikor a földről felnézett azokba a babonázó, sugárzó, és szíveket bármikor összetörni kész mennyországmosolyú őzikeszemekbe. – Az én hibám!

– Hát ez nem lehet igaz! Kicsi a világ nemde, hogy éppen Vallató Karcsi elbújhasson benne?! – széles, gyönyörűszép mosolyt küldött feléje, hiszen rögtön megismerte. – Hogy vagy? Mi van veled mostanság? – kellemesen enyhén telt, ajakfényes ajkaival gyöngéden, kedvesen kétoldalról megpuszilta, miközben ő sokkal inkább pirult, mint régi barátja.

 – Kérlek mondd azt, hogy nem sietsz sehova, mert olyan jó volna sok mindenről beszélgetni kicsit! – ölelte magához, miközben Károly mindvégig azon morfondírozott magában, hogy megmerje-e csókolni szenvedélyesen, és romantikusan, vagy csupán egy ártatlan kézcsókra fussa tőle? Végül megelégedett – legalább is egyelőre -, a kézcsókkal.

– Fantasztikusan gyönyörűséges vagy s roppant csinos! – nem győzte bókok virágcsokraival elárasztani. – Mi történt az érettségi találkozó óta? Nagyon hiányolt mindenki! Kár, hogy nem tudtál eljönni!

– Jaj, el se hiszed! Az ember azt gondolná, hogy az egyetemi időszak végleg kifacsarja minden maradék életkedvét, erre bumm, és tessék-lássék a hétköznapok legalább annyira kifacsarják sok esetben az embert, akár az érett citromot! Egy reklámügynökségen melóztam nemrégen, és bár szeretném azt mondani, hogy sok tapasztalatra tettem szert, és tanúságos volt, mégis sokszor úgy hiszem túlzottan is szigorú, és kemény voltam elsősorban önmagammal szemben! De hát az embernek jó volna egyszer és mindenkorra megszabadulnia végleg a megfelelési kényszerétől nem igaz?! De tudod mit? Inkább üljünk be ide a sarokra! Van itt egy kis bisztró! – semmi mással nem foglalkozva máris szabályosan ráncigálni kezdte a félig megilletődött, majd köpni, nyelni nem tudó mozigépészt a sarki kis bisztró felé, miközben csacsogó üzemmódban be nem állt a szája.

– Mondd csak? A többiekkel igyekszel azért tartani a kapcsolatot, vagy mindenkinek van már magánélete és önállóan boldogul?! – kreatív kíváncsisága ebben a percben nem ismert határokat.

A nap nemsokára lemegy a kellemesen balzsamos nyári éjszakában. ,,Micsoda romantikus pillanat lehetne ez!” – töprengett egy kis ideig Károly.

– Tudod az az igazság, hogy az utóbbi időben minden szabad percemet lefoglalta az írás, meg a verselgetés, és annyira rá lettem utalva az internet vívmányaira, hogyha akár csak egy napig nem lenne eluszna egy teljes évnyi anyagom!

– Jaj ne csigázz már! Mivel foglalkozol? Várjál! Nem te írtad azt a hogyishívják remek krimiregényt ami arról a ninjalányról szól, aki dobócsillaggal, és szamurájkarddal járkál az éjszakában, és levadássza a rosszfiúkat?

– Hát ami azt illeti… - szabadkozott -, sok mindent írogattam… Jó lett volna nagyon sok mindent önálló forrásokból kiadni, de te is tudod, hogy az alig ismert szerzőkkel egyszerűen cseppet se törődik a feltörekvő, profitorientált könyvpiac.

Beültek a leginkább romkocsmára hasonlító hangulatos kis bisztróba, ahol Károly egy üdítőt rendelt a hölgy pedig egy nyárias, alkoholmentes koktélt természetesen napernyővel a pohár szélére tűzve.

Károly persze rögvest kihúzta előtte a széket, amitől barátnője megint csak úgy elpirult, mint aki valami tőle rendkívül szokatlant csinált, ami miatt esetleg szégyenkeznie kellene.

– Jaj annyira kedves és figyelmes vagy! Mondták már neked, hogy igazi úriember vagy?

– Eddig te vagy az első hölgy aki megtisztel!

A hölgy óvatosan ajkaihoz emelte a szívószálat, és megízlelte a finom nedűt, amibe kókuszt is tettek.

– Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de van esetleg valakid, aki nagyon fontos neked? – sötétbarna léleklátó szemei elől nem lehetett menekvés, bár a mozigépész a legkevésbé sem akart menekülni. Mindent beakart vallani.

– Nagyon fontos vagy neked! – bukott ki belőle kissé félszeg, remegő hangon.

– Hogy te milyen aranyos pasi vagy! Igazán köszönöm, de kicsit beszélgessünk komolyan! – mintha nem akarna hinni a fülének.

Ebben a percben Károly olyan őszinte, és komoly volt, amennyire csak hevesen dübörgő szíve engedte neki. Talán gyerekes naivsága volt a baj, amit már mindenki unalomig jól ismert? A hölgy mégis furcsán kezdett ránézni.
– Igen! Ahogy jónak látod! – váltott most ő komoly hangmemre. – Volt valakim, az a bizonyos nagy ős szerelem! – elszomorodott, úgy nézett ki, mint aki azonnal sírva fakad, és majd megszakad a szíve. – Én is hibázhattam, de ő volt az, aki egyszer csak összecsomagolta minden holmiját, és váratlanul kilépett az életemből! Szerettünk volna kisbabát is, csak aztán ez is további problémákat szült!

– A szemét kis lotyó! – óvatosan, gyengéden párszor megsimogatta előbb szőrös kezét, majd szomorkás, búsa arcának vázlatát. – Mondok valamit! Aki egy ennyire fantasztikus, igazi gavallér hapsit veszni hagy, akkor az nem is érdemelt meg! Biztosan nagyon nehéz volt! Annyira sajnálom!

Vallató Károly már megtanulhatta, ha a sajnálat, és a részvét előtérbe kerül akkor szinte minden egyes jól kezdett, és kellemes társalgás, vagy beszélgetés könnyedén a dúgába dőlhet. Ezért igyekezett annyira higgadt, és közvetlen maradni, amennyire visszatartotta gyerekes sírását.

– Tudod szerintem azért hagyhatott ott, mert szerinte én nem voltam hajlandó változni, míg ő – állítólag -, feláldozta értem az egész karrierjét!

– Mivel is foglalkozott pontosan?

– Nem tudom helyesen mondják-e de make upos, meg stylelisztes volt! Nem tudom jól mondtam-e?! – gyerekes naivsága sugárzó mosolyt csalt a hölgy bosszúja elé.

– Olyan drága vagy! Igazi kincs! Tehát akkor az egykori nagy ő egy egyszerű, és átlagos sminkes volt, aki azt hitte, hogy ő készítette a spanyolviaszt! Hát kérlek! Nem szabadna így keseregned utána! Hidd el, hogy a nagy ő igenis létezik, és biztos vagyok benne, hogy alig várja, hogy beléphessen az életedbe!

– Olyan jó volna ezt elhinni, de tudod néhány nappal ezelőtt olyan furcsa, ismeretlen, szorongó halálfélelem jött rám! Aztán később, amikor elmentem az orvoshoz megint rámtört valami pánikrohamszerű eszement, és masszív szorongás!

– Nyugtass meg kérlek, hogy nincsen semmi baj, és hogy nem akarhatsz már megint öngyilkos lenni?! – kétségbeeesés, és rettegő aggodalom tükröződött hamvas, őszibarack arcán.

– Hát a helyzet azért nem ennyire bonyolult! Csupán igyekeztem átgondolni az életemet, hogy bizonyos dolgokat új megvilágításba helyezzek!

– Na, ez aztán a váratlan fordulat! És sikerrel jártál?! – kis kezét ajkai, és zongorabillenytűkre emlékeztető fogai közé tette, miközben könyökével enyensúlyozott a damasztszínű terítőn.

– Szeretném hinni, hogy igen! Tudom, hogy naiv, és gyerekes voltam egész életemben, de talán azért nem mertem, és nem is akartam megváltozni, mert akkor már nem az az ember volnék, akit te is ismertél! Várj! Még szeretnék mondani valamit! – kérte, hogy hadd hallgassa végig. Tudom, hogy azt gondolod, hogy hibát követek el, de ebben a szent percben nagyon szeretném a szívem szavát követni, ahogy egykor anyám tanította nekem. – Gyöngéden megfogta a másik hezitáló, verejtékező kezét, mélyen a szemébe nézett, és kicsit ügyetlenül, de romantikusan, hosszantartón megcsókolta, és a hölgy visszacsókolt.

Néhány jelentős, ünnepi percig tartott az egész, mégis úgy érezték, hogy ez talán örök életükre szól.

Amikor a hosszú búcsúzás után mindketten elváltak egymástól a mozigépész már nem mondhatta el, hogy talán élete legelső, és legutolsó, meghatározó találkozását élhette át.

A házmester kopogtatott ajtaján, mert a legtöbb lakónak feltűnt az orrfacsaró, émelyítő, trágyadombszerű szag, mely minthacsak megromlott, rothadó dögtemet volna lassan az egész bérházat kezdte elárasztani.

A házmester kinyitotta kulccsal az ajtót, és megtalálta a mozigépész holttestét, melyet a szőrszálhasogató önkormányzat nem járult hozzá, hogy azonnal végső nyugalomba helyezzék, mert mivel a mozigépész testét felboncolták a halottkém nem tudott egyértelmű választ adni vajon miként következhetett be a természetes halál állapota!

Vallató Károly régi, gimnazista kedvese összetört lélekkel később mindig friss virágokat vitt a temetőbe ahhoz a szóróparcellához, ahol egykor Vallató Károly szülei is örök álmukat aludták…

GOLYOMGÓ KEZDET



Együttműködni talán a legnehezebb a Sors-zuhanásokkal a Lét pokol-mélységeiben! Igazgyöngyöket teremtettek néma könnyek zuhatagából, hogy örökkévalón hirdethesse önmagát az őszinte, emberi szó. Hideg-meleg, kitaszított célzások, mindennapi feketeleves iszapfenék-arcok szilánktavában. Hamar kiütközik a feszítő ellentmondás csontok gyűrűjében; kipattant kristály lesz szánkon mézédes bók, csókos-bolondos romantikák álomgyönyöre fel nem váltható tiszavirág-karrierek mohó oltárán!

Mert már minden földrengés-határokon egyensúlyoz: árkok, emlékek, szívetrepesztő érzelmi lángolások vulkáni magmaoldatban. Hold-ütemű, vad igyekezetben dobbanó szívek pitvar-mélységeibe szándékosan leláthatunk s megérintjük a másik felünk! Kirakatok, neonreklámok sanda fénye hamar rezzenéstelen végigfolyik kripta-arcokon: párzási rituálék titkos nászvágyát gyakorolják felnőtté vágyó tinédzserek, s nem is sejthetik kilenchónapos következményekből sokszor a legnagyobb felelőtlenségek születhetnek!

Az élükre összehajtogatott, méla testekben így is hamar megszületik kicsapódva a Mindenség tartós gyümölcse! Szerelem-okozta mélyülő sebekből a legnehezebb újból felépíteni szilánkosra szabdalt hagymahéj-személyiségünket! Bölcsességek apró miliméteres szemölcsei még ott ragyognak védelmezőn éberen figyelő komoly szemek mélyén. Mert a biztos megértés szent anyajegyeit nem veheti el tőlük már senki! A szomorúság még most is türelemjáték: döntéseink hálótáblázatában a miért? hogyan? volna? – még most is aktuális s felelősséggel teli. Kettészelt látványban is megannyi, tudatos titok lappang…

A MERENGŐ

A belvárosi kávéházban – ahova minden április tizenegyedikén -, állítólag ingyenesen lehetett kávét, és teasüteményeket fogyasztani, a feltétel csupán egy-egy versike, vagy aprócska tárcaszerű novella volt, mint afféle különös, mondhatni ünnepi fizetség, az egyik napon egy ideges, pufók, harmincas éveiben járó fiatalember lépett be.

A legtöbb embernek fontosabb dolga is bőséggel akad, minthogy egy különös, különc embert figyeljen, aki úgy verejétezik, akár a csatakos ló, és feltűnően mesterkélt eleganciával törölgeti a homlokát egy-két alig használt papírzsebkendőjével. Mintha csak enyhén molett teltségét szeretné mindenképpen a kíváncsiskodók elől elrejteni Bolhai Ödön szinte utolsó ruhadarabjáig úgy néz ki, akár egy modernkori avantgarde maskarás Edgar Allen Poe! Szinte csak enyhén galambőszke vegyült, kopaszodó feje nem feketés színű.

Tavasz lévén könnyed kabátot visel, melynek számtalan belső zsebe van – arra az esetre, ha azonnal szükséges fizetni -, vagy csupán ha mondjuk mind a két termetes, mackós mancsa között tonnányi méretű szépirodalmi könyveket cipel, mert úgy érzi ennyivel mindenképp tartozik a kultúrának, és mert szeretne annyi egyetemes tudást féltekéjébe belegyömöszölni, amennyit csak bír.

Sápadt, szinte albinószerű, holdvilágos arcából tétova riadalommal mered ki minden aprócska részletre fogékony, és megfontoltan precíz smaragdszínű szeme, melyet apjától örökölt, és mely igyekszik mindig a dolgok mélyebbszintű, lényegi összefüggéseit meglátni, és megsejteni a bennünk csoportosuló, összetetett hangulatokat. Ezek a szemek mintha szándékosan kerülték volna egy-egy illetővel való találkozás alkalmával az egészséges szemkontaktust. Nem pusztán azért, hogy a másik illető sértve, vagy vérig megalázottan érezhesse magát, vagy azonnali párbajra, vagy ökölharcra kellene számítania – pusztán csak a bennünk felgyülemlett keserédes, édes-bús, gyermekkori emlékek méltó tükörképeit láthatta bennünk az, aki igazán megakarta ismerni ezt a barátságos különcöt.

Suttogva igyekezett beszélni, mintha nem akart volna senkit sem magára haragítani, legkevésbé a patinás kávéház irodalmi szellemeit, melyek most mintha testetlenül körbevették volna, és ott lopogtak, kergetőztek volna körülötte szüntelen; hol a cigarettafüstben, hol egy kabátok árnyékában, vagy az ezüstcsillárok koronás igazgyöngyei mögött.

Az egyik talpig elegáns, és épp ezért kissé arrogánsképű pincér villámsebességgel máris az asztala mellett temett, és egy-két percig türelmesen posztolt, majd megkérdezte:

– Mit parancsol az Úr?

– Elnézését kell kérnem, hogy csupán hívatlanul jöttem be, és még nem rendeltem… - habozott, mert túlzásba vitt udvariaskodása vadidegennek tűnt ebben a modern XXI.századi posztgroteszk világban. – Úgy értesültem róla, hogy a költészet napján lehet akár versekkel is fizetni!

A pincér harcsaszemöldöke máris felhúzódott; tekintetére azonnal kiült a hirtelen jött, kissé bosszankodó meglepetés előérzete.

– Hát… azt hiszem… esetleg, de ha gondolja mindjárt szólok is a kollegámnak… ő talán megtudja mondani… - neheztelőn csattogó trapolással hagyta ott az asztalát, és visszatért a komfortosan kialakított, kisebb boxszerű büféhez, mely a kávéház végében kapott helyet a könnyedén kezelhető kávégépek társaságában.

Bolhai Ödön világéletében olyasféle embernek mutatkozott, aki – bár számtalan sorstragédiát volt kénytelen eltűrni, és szembeszállni az élettel -, mégsem engedhette meg magának, hogy könnyelműen megalkudjon bizonyos fennálló helyzetekkel, és hírnévre szomjazó percemberkékkel.

A pincér néhány pillanat mulva visszatért asztalához. Úgy festett szemlátomást, mint aki győztes csatát szeretne bejelenteni, ahol egyedül ő nyerhet, és ezért jogosan megengedheti magának, hogy fennhordhassa pisze orrát.

– A kollegám azt mondja, hogy lehet versekkel, és szövegekkel is fizetni! – közli, bár az információ használhatóságában egyelőre ő sem hisz feltétlenül!

– Akkor szeretnék rendelni egy forrócsokoládét belga csokoládéreszelékkel, és valami könnyed, habos süteményt! – akkor most egyenesen Bolhain van a sor, hogy mintegy jelképesen elégtételt vegyen, de csak úgy elegánsan, angolos módon azért a kisebbfajta sérelemért, amiért az adott pincér kissé lekezelő hangnemben szólt hozzá.

– Máris hozom! – siet el a pincér. S szinte érezni lehet, ahogy füstöl a feje a méregtől, és apróbb káromkodásokkal csípkézi ki a levegőt önmaga körül.

Bohai időközben sem tétlenkedik, s máris elővesz egy A4-es hófehér papírt, és sebes macskakaparásszerű betűivel máris körmölni, és szántani kezd az adott papíron. Nem telik bele kis idő, és a papíron egymás alatt, kissé elcsúszott, de strófikus sorokban máris ott sorakozik egy új prózai szabadverse, amiben – való igaz -, egyetlen dekára való rím sincsen, mégis a nyelvnek szinte kellemes, andalító, romantikus zenéje könnyedebbé teszi az egész vers hangulatát. Bár a vers alaphangja pesszimista, és mélabús, kicsit Juhász Gyulás, és Kálnoky Lászlós, mégis Bolhai amint az utolsó simitások egyikeként kackiásan a lap aljára kanyarítja cikornyás nevét lelke mélyén valósággal máris áradozhat, és méltán büszke is lehet magára, hogy nagy áldozatot hozhatott a kultúra oltárán.

Bolhai saját bevallása szerint sokkalta jobban kedvelte a szerelmi költeményeket, és hallhatóan végzetesen megdobbant ócska mosógépre hasonlító, és legalább olyannyira zakatoló szíve. Már számtalan alkalommal elképzelte milyen is lesz majd, amikor kedvesével betérnek újfent mondjuk ebbe a kávéházba, és míg kedvese kíváncsiskodó, szinte gyermeki érdeklődéssel mindent alaposan szemügyre vesz, addig Bolhai olyan szonettkoszorút, vagy szerelmes verset kanyarít tollából, hogy mire sikerül bejárnia a mindenség rejtett kapuit, és megmutatja kedvesének az elkészült verset szerelme nyakába borul, és szinte záporozó csóközönnel borítja el.

Mintha hirtelen ébredne a kosza álómból a barátságtalan pincér újfennt megállt az asztala előtt; kényelmesen kirakja előbb a süteményt a kis fogpiszkálószerű, acélos evőeszközzel, majd a gusztusosan csokireszelékkel meghintett forrócsokoládét, és szinte magára erőltet egy ostoba, negédeskedő vigyort, ezzel jelezvén, hogyha kész az adott versike csupán csak abban az esetben nem kell fizetni!

– Tessék parancsolni! Jó étvágyakat! – azzal fontoskodva máris elmegy, nehogy akárcsak egyetlen percig is újabb levegőt kelljen szívnia ezzel a különc fickóval.

– Köszönöm szépen! – szinte fel se néz a folyamatos írásokból, hiszen a figyelme fokozatosan koncentráltan le van kötve, mintha odabetonozták volna figyelmét a papírra.

Mit mondhatna el általánosságban, egyetemes érvényűen a mostani apokaliptikusra, és arrogánsra sikeredett világról a költészet nyelvére lefordítva gondolatait? Ahogy egyre közelebb sikerül hatolnia összerendezett agyi tekervényeiben a megoldáshoz, szinte észre se veszi, hogy már majdnem az összes jelenlevő kíváncsi érdeklődéssel fordul asztala felé, a bátrabbak, és a kíváncsibbak már egyenesen oda is settenkedtek finoman, és lopakodva, hiszen mindenkit furdal a kíváncsiság, hogyha valami szabályosan a munkába temetkezik.

Abban a percben, amikor a már valóságos aktacsomókra emlékeztető papírosokra végül odakerült a pont, és kackiásnak nevezhető aláírása nem volt aznap nálánál büszkébb, és talán kiegyensúlyozottabb ember a kávéházban.

Azonnal odagaloppozott a kávéház hátsó büfés részébe, ahol a kávés pincérnők, és pincérek kisebb hihetetlenkedő, ámuló meglepetésére az egész stócos papírhalmazt kellő gondossággal lerakta, majd jellegzetesen meghajtotta magát, elköszönt mindenkitől, és kiment az ajtón. A személyzet hihetlenkedve nézett utána. Gondolhatták: ,,Eészen bizonyosan nagy, vagy legalább is híres ember lehetett, ha ennyi mindent letudott írni!”

A kíváncsiskodni vágyó kávéházi társaság egynémely tagja – lányok-fiúk vegyesen -, csöndes méltósággal máris szemügyre vette az aktacsomót, mely még mindig ott termpeszkedett hangtalan méltósággal a kávémérő pult márványasztalán. Mintha tanúskodna egy egész kortárs korszakról!

PÖFETEGGOMBA NEBULÓ

Az alig tizenhároméves, pöffeteggomba fiú, aki sajnos nem szenvedhette a számok tudományát, és alig volt képes megérten, hogy vajon kettő meg kettő az miért is négy, és nem öt? Veszélyezett tétovasággal, és halálraítéltek rettegésével lépett ki a gusztustalan okádékzöld táblához, amikor szólította az új matektanárnő.

Már legelső pillantással szinte mindenki azonnal felmérhette, hogy – meglehet -, ez az új, folyamatosan mosolygós, közvetlen, kedvesen viselkedő új tanárnő talán mégiscsak más lesz hozzáálásában, és pedagógiai módszereiben, mint az a szőrszálhasogató, házsártos, és elviselhetetlen boszorka, aki már vagy három férjet is elfogyasztott, és az évek egy összefonnyadt öregasszonyt nem gyúrtak belőle.

– Kérlek Feri! Akkor rajzol fel a táblára egy egyenlőszárú háromszöget! – kérte kedvesen.

– Nézzétek! A nagy marha! Azt se tudja hol van a kréta! – szóltak közbe egyesek.

– Ha még egy pisszenést is meghallok azok az illetők, akik hangoskodnak azonnal tehetnek egy rövid kitérőt ellenőrzővel az igazgatói irodába! Világosan beszéltem?! – fenyegette, és dorgálta le egyszerre az osztály gonoszkodó hangadóit talpraesetten, majd visszafordult a még mindig testesre sikeredett nyárfalevélként reszkető Ferihez, akinek most aztán már ténylegesen inába szállt minden maradék bátorsága, és inkább hátrált, mintsem előre lépett.

– Nyugodj meg Ferikém! Nem lesz semmi baj! Itt van a kréta, csak kérlek gyere már, mert fogy az időnk! – kérlelte kissé sürgetőbben.

,,Hogy mi lesz akkor, ha a fél év alatt kilenc elégtelenhez egy újabb egyeset is összeszed?” – gondolta magában. ,,Apám egész biztosan kiadósan felpofoz, és elkönyvel mindenféle jöttment idiotának, aki még egy egyszerű matekpéldát sem képes megoldani!”

De azért hevenyészetten, és soványka önbizalmát összeszedve csak kiment a táblához, mert vonzotta a kellemes, gyöngéd, és sugárzóan dallamos hang, melyet hallott.

– Akkor megkérlek, hogy rajzol egy egyenlőszárú háromszöget! Nem kell kapkodni! – adta pufók, mancsos kezei közé a krétát.

Mintha enyhe váltóáram csípte volna meg bőrét, és kezét, vagy mintha egy mágnes kezdte volna egyre húzni-vonni a tanárnő írányába – hirtelen olyan belsőséges, bizalmas, melengető, romantikus érzelmek járták át, mint aki azonnal szerelembe esik, mégis ezt a fantasztikus érzést méltán illendő mindenkivel szemben eltitkolnia.

A matektanárnő magas termetű, karcsú hölgy volt. virágmintás szoknyájához rendkívül jól passzolt a hófehér fonalakból kötött kardigánja, és lezser stílust képviselő polóinge. Az ember könnyedén nézhette volna hétköznapi embernek, mégis azonnal muszáj volt meglátnia benne a hercegnőkre emlékeztető tartást, és előkelő, finom, hanyag eleganciát.

Mozdulataiban volt valami rejtett, mediterrán hangulat; mintha finom, hosszú, vékony kezecskéivel, és enyhén beharapott, természetesen telt ajkaival a gyermekkori játékos kíváncsiságot szerette volna megőrizni, és összekapcsolni a felnőttek felelőssségteljes éleslátásával. Göndör, világosbarna, rövid hajának illata szinte átjárta az ember érzékeit.

Mogyoróbarna szemében – ha egy kicsit részletesebb szemügyre vette az ember -, azonnal megláthatott egy-két aranypöttyöt, mely leginkább kacagó igazgyöngyökre emlékeztetett. Ez is mindent kifejező, szemérmes arcának kölcsönzött valami egyedi, egzotikus, karibi jellegű kifejezést.

Feri csetlő-botló tétovasággal, ügyetlenül mancsai közé vette a krétacsonkot, mely tohonya kezei között úgy csikorgott, mint egy berozsdásodott ajtópánt, és aprólékos precizitással rajzolni kezdte a kissé nagyra sikeredett, egyenlőszárú háromszöget, ahogy a tanárnő kérte. Minden egyes vonalt többször is áthúzott, mintha csak ellenőrizni akarná magát, vagy csupán szeretne arról az egyszerű tényről megbizonyosodni, hogy rendesen fog-e a kréta.

Az osztályban voltak akik ügyet sem vetettek rá, míg mások inkább megpróbáltak hangtalan némasággal tüntetve elfoglalni magukat, hiszen ki látott még olyat, hogy mindenkit egyforma érdeklődéssel képes legyen lekötni egy szimpla, és halálosan unalmas matekóra?

– Nagyon ügyes vagy! Remek! – bíztatta továbbra is. – Akkor most felezd meg egy vonallal a háromszöget, és a csúcsait nevezd el!

Feri az ábécé első három betűjét vette igénybe, hogy a háromszög csúcsainak nevet adjon! Gondolta is magában: ,,Miért nem hívhatom az egyiket Gértinek, a másokat Lizinek, a harmadikat mondjuk Hortenziának?”

Viszont a háromszög felezésére szolgáló hosszú vonal, már igenis nagy fejtörést okozott neki, mert bár vizuális látású volt, mégsem tudta elképzelni hogy is nézhet ki az, ha egyszerre csak elfeleznek egy háromszöget? Mintha teljesen kettébe vágnák!

– Amit eddig csináltál, az jó! Húz csak bátran egy hosszú vonalat egyenes a háromszög közepébe, hogy kiszámíthassuk az adott geometrikai tételt! – ebben a pillanatban olyan álomgyönyörűséges, esengő, fohászkodó, kérlelő volt a tanárnő hangja, hogyha egy ügyeletes tanár benézett volna óralátogatás címén egészen bizonyosan randevúra kérte volna.

Mivel Feri még most se tudhatta, hogy miként kellene az adott geometrikai tételt kiszámítania egyetlen hosszanti, egyenes vonal segítségével ezért – ahogyan az már hosszú évek óta lenni szokott -, smaragdzöld szemeiből előbb vékony, csermelypatakokban, majd egyre intenzívebb vízesésmorajokban zudultak le lábai elé dús könnycseppjei.

Most úgy tűnt a tanárnőn van a sor, hogy kisebbfajta értetlenkedő, meglepett pánikba essen, mert egy-két pillanatig hitetlenkedve és bámulva figyelte, ahogy Feri szinte hősies küzdelmet folytat saját romokban heverő önbizalmának, és talpraesettségének megőrzéséért, majd, amikor úgy látszott, hogy ez sem fog sikerrel járni azonnal magához vette a kezdeményezést:

– De hát Ferikém! Mi történt?!

Egy kotnyeles, tudálékos kislány valahol a hátsó sorok mélyéről rögvest rávágta:

– Ne is tessék rá figyelni! Mindig ezt csinálja! Majd elmúlik!

– Ha jól emlékszem nem hozzád szóltam Eszterkém! – intette le a szószártyár diáklányt.

– Bocsánatot kérek Brigi néni… én csak segíteni szerettem volna!

Az osztály szemlátomást módon éppen úgyanúgy viselkedett, mint Feri balul elsült felelése előtt. Mindenki saját pletykálkodását, és szókaratés bemondásait szerette volna minél hangosabban, és tűntetően érvényre juttatni. S bár a fiatal pedagógusnő minden rafinált, és körmönfont taktikát igyekezett bevetni, hogy az osztályban helyreállhasson hellyel-közzel a tulajdonképpeni, átmeneti béke – a legtöbb eseten azok a bizonyos ,,hangadók” éppen ott folytatták, ahol abbahagyták.

– Ferikém! Nyugi! Nyugodj meg kérlek! Nincsen vége a világnak! – nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon ösztönös, rutin reakció lehetette-e a kedves, gyöngéd simogató mozdulat a tanárnő részéről, vagy csupán a megtanult didaktikai elmélet sémaszerű elvégzése, mindenestre kicsit használt, mert Feri először tapasztalhatta meg, hogy egy-két matektanár azért tud kedves is lenni, persze csak, ha nagyon akar!

– Tudod mit? – pattant ki a tanárnő fejéből az új gondolat. – Oldjuk meg együtt ezt a komisz példát! – sugárzóan magabiztos, és gyöngéd mosolya egyszerre mintha megmentette volna kis védencét a további méltánytalan, nyilvános megaláztatásoktól.

– No! Akkor az egyenes vonal mentén írjuk szépen fel a betűket egyesével, és adjunk hozzá egy-egy számot! – hosszú, egzotikus hattyúujjai szinte finoman súrolták Feri ormotlanra sikeredett mancsait. –

Amint látod Feri máris megkapjuk az eredményt egy-egy képlet segítségével!

Hogy az osztály annyira ne duruzsoljon, és figyelni is lehessen – már akit érdekel egyáltalán a számtan tudománya -, a tanárnő tíz percenként azért kiadósan rászólt az egész csoportra:

– Osztály! Figyelem! Tehát akkor a megadott együtthatókkal mérve így számíthatjátok ki egy-egy egyenlőszárú háromszög pontos kerületét, és térfogatát! – ahogy óvatosan egymáshoz ütögette apránként a tenyereit a szállingozó krétapor, mintha igazi, szikrázó hópehely lett volna, ahogy rázuhant a dédelgető napfény -, lerakta a krétát, és leült a nagy tekintélyt parancsoló tanári asztalhoz.

Úgy nézett ki, hogy erősen gondolatokna mélyed, és töri a fejét, hogy vajon hányas érdemjegyet kapjon az előtte toporgó, pufók kisfiú.

Feri is igyekezett megtörölni vaskos, tenyerestalpasra sikeredett kezeit; ügyetlen próbálkozásnak számított, hogy pont vadonatúj farmernadrágjára esett a választás, amiből szintén ügyetlenül egy zsebkendőt szeretett volna kihalászni, hogy legalább abba törölhesse a krétapor fehér foltokat hagyó, kellemetlen maradványát.

A tanárnő – most is, mint mindig -, megelőzte.

– Ferikém! Ha zsebkendőre van szükséged kérjél! – máris benyult a fiókba, és kivett neki egyet, miközben serénykedő szorgalommal, részletes szóbeli értékelést igyekezett firkantani az osztálynapló megegyező ,,megjegyzések” rovatába.

Ezt követően következett Feri számára az egyik legtorokgombócokat termelő, ádáz pillanat. Vajon hányast fog adni egy rendkívül gyöngéd, és nagyon kedves tanárnő egy kissé szerencsétlenül járt diáknak, akinek – úgy tűnt -, szinte fogalma sincs a geometria alapvető szabályszerűségiről.

Kinyitotta a kékszínű ellenőrzőkönyvét, ahol máris észrevette, hogy szinte csupa elégtelennel, és elégségessel van dolga – legalább is, ami a matekot illeti –, és beírt valamilyen jegyet a matematikához, majd hosszasan lapozni kezdett, és az egyéb információk rublikába beírta, hogy rendkívül intelligens fiatalemberrel találkozhatott, akinek hiperérzékenysége van, ezért javasolni fogja, hogyha speciális nevelésű csoportba nem is tudják azonnal áthelyezni, addig is legalább magántanuló lehessen, mert az osztályában egyáltalán nem érzi jól, és elégedetten magát.

FAL-MAGÁNY

Magányom, mint megrepedt, mély üveg átmásolta hiányom. Illanó tükröződéseknek látszott sok meggyötört fényfolt! Idegen, mégis ismerős szívekben járkál két örökkön találkozó marcona gondolat: komoly utazó eltöpreng merre folytathatná félbehagyott útját, ha már végzete szólítja! A mohó karrier s boldogulásvágy naponta elárul, felzabál, s megkísért s túljár mindenek kietlen ostoba eszén! Ásító, kuporgó szuroksötétben éberen töpreng egy kutató, setét szempár: a Lét összefüggésfolyosókat kínál s régészt keres ha megakarja fejteni érzelmei egyetlen, ősi titkát.

Mindenek honában előbb-utóbb utat talál egy szilárd ébredés. Titkok apró, de annál fényesebb csillagútja türköződik romantikákban izzó szemekben; angyaljárta hattyú-gyöngéd érintést jó volna mélyen beszippantani, s átérezni a megtalálható boldogság biztosítható halmazállapotait. Kozmikus záporokat dédelgetnek árulkodó szemcsillagok. A cél talán mindig láthatatlan – tehát holtbiztos! Rejtegetett érzelmeink galaktikus sétáján egymás kezét szorongatva megvallani halhatatlan, hihetetlen beteljesült metamorfózist.

Az élet ásítón unalmas viaszbábjai még most is diadalittasan, kenetteljesen az embert pécézik ki s mindenáron ellopják szent, szenzációhajhász lényegét! – Talán már rég hozzáöregedtünk magunk is a sziruposan tartósítható, ikrásodott időhöz?! Magára hagyott szenvedésekben is rendszeresen áradnak bennünk a felhővatta könnycseppek dallamai. Súlyosan áttetsző gesztusok zsákmamacska-tekintetét mindenáron megúszni s elkerülni tomboló morajok kereszttüzei helyett a béke harmóniájában felélegezni volna a legfőbb emberi akarat!

VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

Éppen a legnagyobb csúcsforgalomra kellett időzíteni egy kisállatkiállítással egybekötött vérvételt? – kérdezte meg önmagától, amit átvágni készült a városon, hogy a Lágymányosi-híd lábához közeli bevásárlóközpontban végre valahára megpillanthassa – persze csupán csak átmeneti jelleggel -, álmai hölgyét.

Azzal a megnyugtató érzéssel, ha ma végre senkivel sem fog rajta kívül összefutni – mert semmi kedve sem volt trécselni, sem csacsogni -, halvány önbizalomhiánnyal küszködve lépett egyre napobbakat a járdán, és igyekezett a rá vonatkozó minden közlekedési szabályt notorius mániákussággal betartani!

Mielőtt átvágott volna az egyes villamossal a hídon gondosan ellenőrizte, hogy vászonszerű, olomszürkés aktatáskájában – mely az egyetem óta hűséges barátja volt -, minden cucca a helyén van! Kisebbfajta meglepetéssel készült a kisállatkiállítás egyik fiatal, és rendkívül népszerű színésznőjének, akivel – bár igyekezett tartani vele a közösségi médián a kapcsolatot -, jobbára figyelemre se méltatta!

Vajon mit fog szólni hozzá, hogy most egyes egyedül azért jött, hogy segítségét, és barátságát kérje, és hogy végre egy jót beszélgethessen valakivel, mert régi ismerősei – családosok lévén -, mindig csupán ígérgettek, és fogadkoztak, hogy majd egyszer valamikor a nem túl távoli jövőben meglátogatják, és akkor összejönnek, hogy mindent megbeszéljenek! (Mondani sem kell, hogy ebben szinte semmi sem lett)

Úgy készülődött erre a különleges találkozóra mintha legalább is élete legfontosabb, sorsdöntő összejövetelére ment volna, mely felér egy lánykéréssel, vagy egy örök romantikus randevúval.

Sokszor hallotta édesanyja figyelmeztető intelmét fejében:

– Fiam! Tudod, hogy én csak a javadat szeretném, és nem akarlak szekálni, de ajándékokkal még senki nem vette meg másoktól sem a boldogságot, sem a barátságot! Ezért kérlek légy óvatos! – csókot nyomott a homlokára, és úgy váltak el az ajtóban, mintha a búcsúzás szívszorító pillanataiban lennének, mint szülő, és felnőtt gyereke.

– Anyu! Megértem, és nagyon örülök, hogy ennyire aggódsz, de nagyon szeretném, ha ez a barátság működne, mert úgy érzem, hogy a későbbi életemet is mindenképp befolyásolni fogja! – vallott szint, amint olasz típusú, tavaszias félcipőjét felhúzta.

Most csak a megvalósítanó cél lebegett egyedül a szeme előtt: beszélgetni azzal a hölggyel, aki nagy hatással volt szinte mindenkire markáns, talpraesett hölgyiességével, és babonázóan sugárzó őzikeszemeivel! Aki minden egyes fényképen – készüljön bár a médiának, vagy magáncélra -, sebezhetőséggel, és szomorúsággal tudott mosolyogni, mintha gesztusai, és mozdulatai olyannyira a külvilágtól tennék őt függővé, hogy másnak már nem is engedi meg, hogy hozzáférhessen lénye rejtettebb értékeihez.

,,Talán nem ártana tűzriadót színlelnie a bevásárlóközpontban, mert akkor hátha a nagy tömegben előbb-utóbb csak összefutnának!” – fordult meg a fejében, aztán mint minden kissé idióta ötletet, ezt is rögvest elvetette.

Előbb, vagy utóbb, de csak nem lehet annyira rémes odamenni karakán magabiztosságot, de nem fölényeskedő arroganciát árasztva a művésznőhöz, és – mivel már gyakorlatilag találkoztak is egynehány rendezvényen -, persze csak futólag, így lehetséges, hogy csak megismeri majd a félszeg fiatalembert, vagy azonnal riasztja a biztonságiakat, és kicsinyes boszújától fűtve ki is dobatja az épületből!

Megpillantott egy jó hosszú, fakeretes ülőpadot a tágas tér közepén, ahova – nagy általánsságban idősebb korú emberek ültek le, hogy fáradt végtagjaikat átmenetileg kinyújóztassák. Úgy érezte nincs joga, hogy fiatal létére itt mindenki szeme láttára lustálkodjék, és úgy tegyen, mint aki máris lopja a napot! A legfontosabb, hogy őrizze meg nyugodtságát, és higgadtságát, és próbáljon meg fesztelen közvetlenséggel viszonyulni az élet dolgaihoz!

Ahogy egyre inkább közeledett a végső terv kibontakozása, és hatamas, kartonszerű relámtábla hirdette, hogy a kisállatkiállítás és az ezzel egybekötött vérvétel a negyedik emeleti részben lesz egyre inkább görcsölni, és liftezni kezdett komiszkodó gyomra! Pedig igyekezett nem mutatni az idegességet egyetlen pillanatra se; talán a folyamatosan csöpögő, irdatlan mennyiségű verejtékező homloka buktatta le, mely kis híján a teljes hátát, és arcát kiadósan elborította.

Valami isteni, titkos sugallattól vezetetve a művésznő lelkébe belelátva telepatikus csatornákon keresztül előbb rábeszélné a tudatalatti elméjét, hogy nincs miért izgulnia, és aggodalmaskodnia, majd amikor ez megvan, akkor jöhetne a jótékony, de semmiképpen sem erőszakos, romantikus manipuláció, mely hatással lenne a hölgy szívére, és érzelmeire.

Úgy képzelte el azt a napot, amikor majd igazán találkozik vele, hogy szavak nélkül is tökéletes magabiztossággal érezni fogják a másik hangulatait, belső lényegüket, és egy-két perc után olyan érzésük lesz, mintha már ezer éve legalább ismernék egymást.

Persze egészen más volna a helyzet, ha akadna legalább egy olyan megbízható, és színházi berkekben jártas barátja, vagy ismerőse, aki – kivételesen -, egy-két művészt is ismer, és be tudná ajánlani, elmondva és ezzel garantálva, hogy benne meg lehet bízni, mégha sokszor furcsán, és különösen adja tudtul mondanivalóit.

Sokszor azt gondolta magáról, hogy láthatatlan, és lemoshatatlan skarlátbélyeget égettek homlokára, melyet csupán az méltányol, és vesz majd észre, aki a szívével lát, és nem pusztán befolyásolható szemével. Már régen sejtette, hogy régi barátait abszolúte nem érdekli az, hogy milyen új kapcsolatokat szeretne kiépíteni, és melyeket akar szorosabbra fűzni, esetleg még jobban elmélyíteni?

Ami ellene szólt, hogy bár valósággal ki nem állhatta az előítéleteket, és a sztereotipizálást mégis hajlamos volt az utóbbi időben a külső jegyek alapán kategórizálni az embereket. Aztán, amikor egyetem után gyakorlatilag alig-alig mozdult ki hazulról a legtöbb közeli hozzárartózója is azon a véleményen volt, hogyha venne magának egy kisállatkát, máris nem volna kozmikusra növesztett burokmagánya olyannyira letargikus és totálisan reménytelen.

Mások egyenesen azt javasolták, hogy vegyen magának egy kisállatot, és akkor talán esélye van rá, hogy abból a ,,szándékos magányból” melybe szándékosan belekeverdett talán kiszabadulhat, és függetlenítheti is magát. Ő azonban körömszakadtáig rögeszméi, és komfortzónája rabja maradt, és egy idő után a jószándékú barátait is mérlegelni kezdte, hogy ki az akiben feltétlen megbízhat, és ki az, akiben nem! A kisállattartást a ,,módosabb emberek” csupán azért vezették be, mert pszichológiai értelemben helyettesítéssel szolgál azoknak, akik még nem tudtak egyértelműen dönteni a gyermekvállalással kapcsolatos kérdésekben; tehát az állatka arra is szolgál, hogy az egyes emberek gyerekekkel kapcsolatos álmait, és vágyait mintegy kivetített formában megelevenítsék, és így már máris rokonszenves családtagokká váltak a négylábú kis kedvencek. Látta az ismerősök arcán a szánakozással vegyes belenyugvást, hogyha egyszer ő köti az ebet a karóhoz, akkor ebbe már senkinek sem lehet beleszólása. Ezzel mintegy megelőlegezte a kiváltságot arra, hogy az ismerősei, és barátai körében bizonyos különleges megbecsülésnek örvenden.

Mivel azonban minden ember társas lény, ezért előbb, vagy utóbb, de szükségképpen szabadulni igyekszik a magány elviselhetetlennek tetsző béklyói alól. Leginkább amiatt aggódott, hogy már minden gimnazista osztálytársa réges régen családot alapított, és gyerek lett, addig ő szerencsétlen, szánalomra méltó emberként ott kullog valahol a leghátsó sorok egyikében, és gyakorlatilag képtelen megállapodni! Milyen furcsán hangzik, hogy egyesek rögtön, amint megpillantják ,,szerelem első látás” érzéssel álmaik választottját alig egy-két röpke hónapon belül már összebútoroznak, és máris jöhetnek a gyerekek, míg másoknál ez – sok esetben -, akár több évtizedet is igénybe vehet, anélkül, hogy a legközelebbi hozzátartózók akárcsak egyetlen percig is elgondolkodnának azon, hogy az egyes ember mekkora fába is vágja a fejszéjét.

A legrosszabbak azok a pletykaszintű mendemondák, vagy anekdoták, melyek zsigerileg forgatják ki az egyes ember élettörténetét. Már számtalan változatba volt kénytelen végighallgatni családja idősebb tagjait, hogy vagy ,,ferde hajlamai” vannak, vagy pedig sajnos még nem alakulhattak ki nála az egészséges pszichoszexuális fejlődés fázisai!

– Édes unokám! Ezzel jobb minél hamarább orvoshoz fordolni, mert még megárthat a sok egyedüllét!

– Köszönöm nagyi! Nagyon sokat segítettél!

S bárhogy is próbálta ez ment minden egyes alkalommal, mikor kicsit komolyabb témák kerültek volna napirendre.

Pedig igazság szerint hihetetlen nagy szüksége lett volna valami megnyugtató, és tartást biztosító tanácsféleségre, hogyha esetleg találkozik egy lánnyal melyek azok a klisék, vagy közhelyek, melyeket a lehető legszigorúbban kerülni igyekezzék, és ha unalmassá válna egy-egy beszélgetés mivel lehet feldobni a lankadó jókedvet, hogy az öröm, és megelégedettség kölcsönös szimpátiát teremthessen.

Mostanság meglehetősen sok rémálmában visszatért a szokásos férfi-nő veszekedési jelenet, amikor puskaporoshordószerűen elszabadultak a hangulatok, és egyetlen gyufaszál bőségesen elegendőnek bizonyul, hogy robbanással fenyegessenek az indulatok. Azt álmodta, hogy képzeletbeli barátnője azért szakít vele véresen komolyan, mert míg ő képtelen volt mindent megtenni kapcsolatukért, hogy az elmélyülhessen, és kiteljesedjen, addig a barátnője a szakmai karrierjétől kezdve mindent feladott csak és kizárólag azért, hogy ővele foglalkozhasson!

Érdekes, hogy régi osztálytársai közül már eddig is egyre többen rágták a fülét, hogy ideje volna már változtatnia meggyökeresedett, rigolyás, hóbortos rögeszméin, és szokásain.

Úgy érezte egy olyan uszómedencébe ugrik fejest, amiből már régen lecsapolták a vizet, így fennáll a lehetősége, hogy újabb lelki sebeket lesz kénytelen elszenvedni, de nem bánta, mert megszállottja lett a gondolatnak, hogyha nem ismerkedik össze evvel a hihetetlenül tehetséges művésznővel, akkor későbbi életében bánhatja a dolgot, akárcsak a szalagavatója utáni kisebbfajta partit.

Ilyen félelemmel vegyes érzések viaskodtak benne, amikor délelőtt kilenc óra után nem sokkal a negyedik emeleten leszállt a kényelmes mozgólépcsőről.

Már a legelső benyomáslátvány bizonyos jócskán megrémisztette. A patyolattisztának, és abszolúte steril makulátlansággal felvértezett helységben az ápolók, és a nővérek már azon szorgoskodtak, hogy a felállított kempingágyak mellett kirakodják a vérvételhez szükséges orvosi eszközöket.

Már a hangulat vidám önfeledsége is meglepte! ,,Hogy lehetnek ennyire naiva optimisták, amikor egy beavatkozás alkalmával bármi balul elsülhet?!” – gondolta. Például az adott elefántnagyságú tű, melyet kellő precízitással a vénába szúrnak mi van, ha útközben féluton megakad, és újból meg kell ismételni az egész kényes műveletet, és a drága, rubinvörös színekben pompázó, nektárvér csak szivárog egyre, míg el nem fogy végleg?

– Jó reggelt kedves Uram! Csak nem a vérvételre jött? – érdeklődött szívélyesen egy hófehér lepelbe öltözött nővér hölgy azzal a levakarhatatlan műmosollyal, melyről az ember sohasem tudhatja igazán, hogy őszintén a szívből jött, vagy csupán a rutinszerű megszokás követelte ki.

Annyira meghökkent, hogy először hang sem akart kijönni a száján, majd halk csendességgel megjegyezte:

– Jó reggelt Önöknek! Kérem szépen szeretnék találkozni a rendezvény háziasszonyával! – nyögte ki kiszáradt torokkal.

– Oh! Ugye a művésznőre tetszik gondolni?!

Az utóbbi időben kicsit mindig kezdte már unni azt, hogy a legtöbb ember hajlamos totális idiótát látni a hozzá hasonló kicsit félszegebb, vagy bátortalanabb emberekben! Megpróbált az ablakon kibámulva valamibe megkapaszkodni gondolatban, és kisebbfajta önbizalmat magára erőltetni.

– Őszintén remélem, hogy nem okozok nagy gondot! – már megint ez a kicsinyes, megmosolyognivaló, gyerekes mentegetőzés, melyhez minduntalan hozzá volt szoktatva.

– Nem tesz semmit, kedves uram! A művésznő is bármelyik pillanatban megérkezhet! Addig is nem volna kedve helyet foglalni, és vért adni?

A nővérhölgy mintha megérezte volna a másikban dúló percekig is eltartó passzív ellenállást, mert csak tovább folytatta a mondókáját, és a meggyőzés lehetőségeit:

– Nem fog fájni! Egy ekkora termetes ember számára nem lesz több, mint egy kisebbfajta darázscsípés! Akkor? Vállalja?! – mosolygott rá szélesvásznúan, mintha egy bájos babamosolytól a világkatasztrófák is bármikor megoldódnának!

– Bocsásson meg kérem, de sajnos nem szeretném, mert nehéz volt a gyerekkorom! –  nyíltan kimondott őszintesége egy pillanatra saját magát is azonmód meglepte. Hiszen nem volt ebben semmi szégyellnivaló. Az ember – ha megteheti -, ragaszkodjon minden körülményben a saját meggyőződéséhez!

– Őszintén sajnálom! Ha nem, hát nem! Ha megérkezik a művésznő rögtön szólok! – mosolygott szívélyesen, majd kissé lemondó hangulatban visszatért eredeti elfoglaltságához.

,,Tehát még nem érkezett meg! Elmenjek, vagy maradjak!” – motoszkált a fejében, miközben azzal szórakozott, hogy ideges feszültségétől megszabaduljon, hogy Chaplin módjára kacsázó mozgással próbált meg egyik helyről a másikra eljutni.

Óramű pontossággal nem sokkal délelőtt tíz óra magasságában máris megjelent az ifjú, és roppnt tehetséges művésznő! Úgy sietett rohanósan a negyedik emeletre, mintha legalább is elkésett volna valahonnét, ahol már nagyon várták.

Úgy rohant át a nagy csempézett téren, mintha folyamatos késésben lenne, és egyedül csak rajta múlna a győzelem, vagy a vereség.

A fiatalember egyszerre égett a vágytól, hogy észrevegye, és mégis inkább szerette volna, ha meg se látja a művésznő. Úgy érezte mindent elszalasztani már nincs ideje, hiszen harmincöt rég elmúlt, és ahogy teltek az évek úgy érezte magát, mint aki ,,bizonyos társas körökből” szándékosan kiszorult!

Előbb csak egészen halkan, motyogva szólította meg a nagy emberi zsivalyban, majd, amikor ez sem használt minden töredék bátorságát összeszedve megrázkodott, és majdnem szabályosan rákiáltott:

– Bocsásson meg… drága művésznő! Ha lenne szíves… - ezt már szinte kiáltotta a sok kíváncsiskodó bámészkodó pedig szemfülesen figyelt, kíváncsiskodott, hogy ki lehet ez a termetes ember?

A művésznő azokkal a sugárzó őzikeszemeivel, melyeket szemüveg árnyékolt; nem lehetett pontosan tudni, hogy azért, mert zavarta a nappali, erős fény, vagy valami más miatt most azonnal, kézségesen levette, és alaposan szemügyre vette az előtte tétováskodó, félszeg embert.

– Elnézést kérem, hogy feltartom, de sajnos mind a Pozsonyi Piknikkel kapcsolatosan, mind pedig a Színházak éjszakáján sajnos elkerültük egymást, és nagyon szerettem volna Önnel találkozni!

A művésznő különös, furcsa mosolya minden habozó érzelmet elárult; először azt sem tudta, hogy hova tegye magában ezt a fiatalembert, és azt, amit elsőre hallott. Majd, amikor a másik bemutatkozott kezet nyújtva, és megmondta a nevét a bájos, angyali szépségnek azonnal leesett a tanktusz, hogy ő pedig igenis megismerte ezt a fiatalembert.

– Á! Ön az! – előbb megjátszotta a csodálkozást, és meglepetést, majd kicsit arrébb ment, hogy kényelmesebben elférhessenek. – Miben állhatok a rendelkezésére kedves Uram?

A fiatalember mindvégig úgy érezte magát, mint egy nagy, tohonya elefánt a porcelánboltban; mintha a művésznő aprólékosan felmért volna rajta minden részletet. Hogy hogyan van felöltözve? Hogyan viselkedik? Arcának minden izma, és titkos testbeszéde miként reagál a hallott beszédre? A fiatalember pedig hajlamos volt a kétségbeesésre, amit a külső szemlélő összekevert a furcsa, és különös tulajdonságokkal.

– Bizonyára nem ér rá, de hoztam Önnek ezt-azt, és jó volna beszélgetni egy kicsit… - elakadt a hangja, mert látta, hogy a művésznő tekintete elkalandozik, és látszólag másra koncentrál. Eldöntötte magában, hogy mégiscsak az őszinteség lehet a legjobb menedék. – Sajnos édesapámat elvesztettem, és nagyon sokat jelentene, ha szánna rám egy kis időt…

A művésznő mintha hirtelen döbbent volna rá a kimondott, komoly szavak súlyára; azonnal megragadta a fiatalember kezét, és szinte húzta magával, míg nem találtak egy üres, hófehér, műanyag asztalt, ahová leülhettek.

– Őszinte részvétem! Nagyon sajnálom kedves Uram… - vigyázni kellett vele, mert az ember sohasem tudhatta, hogy vajon a magánéletében is hajlamos-e a színészkedésre?

– Köszönöm… - jólesett a gyöngéd, hattyúkéz érintése.

– Tudja mit? Mit szólna hozzá, ha megvárna mondjuk… holnap? Akkor egészen biztosan tudnék egy kis időt szakítani Önre?

A fiatalember arca hirtelen elpirult, mint akit raktakapnak valami gyerekes, de még mindig megbocsátható csínyen. Óvatosan – mintha attól tartana, hogy bámulják -, meghajolt, és kezet csókolt a művésznőnek, majd egy kissé idétlenre sikeredett halvány mosoly kíséretében felszabadultan lépett ki az épületből a derűs levegőre.  

ISKOLATÖRTÉNET

,,Nullával csak a hülye oszt!”

Fegyelmezett hangyaszorgalmú szent betűkkel ezeket a kultikus sorok díszelegnek egy szamárfülessé vált matekfüzet legelső kolofón oldalán! A matektanárnő – abban a reményben, hogy fontos megbizatást tölt be -, még mindig a zöldes, repedezett táblánál szerencsétlenkedik a csikorgó krétával, és megpróbál halálosan komoly pokerarcot ölteni, amit minden valószínűség szerint azokban a percekben szokott, amikor tulzásba vitt idegeskedése megszállja!

– Akkor tehát mindenki megértette! – emeli fel szigorúan lágy, mégis kellemes, barátságosnak mondható hangját, mintha egyedül az lenne a célja, hogy az osztálya közvéleményét mindenáron hatásosan meggyőzze!

Szavai felelősségteljesek, és megfontoltak, mégis azonnal lerombolják a képzeletek, ábrándozások vissza nem hozható, gazdag, és érett gyermekkorra jellemző, szent varázslatát! A lányok kuncogva röhögcsikélnek, mint a kis, alig pár hónapos csibék, ha anyuk a kótlos a rendes viselkedésre nem tanítja őket!

Alig múlt el reggel háromnegyed nyolc, szinte a becsöngetéssel egy azonos hullámhosszon megrezeg a levegőben valami ismerős, bizonytalanságot, és ijedelmet szándékosan keltő, felettébb kellemetlen fojtogatás; mintha egyedül azért lennéek az abszolút felnőttek a föld nevű planétán, hogy mindenáron megkeseríthessék a gyerekek érzelmi életét, melyet nagyon sok esetben nem is érthetnek!

Mintha a szürkén beáralmó, bágyatag, és kicsit homályos fény máris emberalakzatú zombikat, vagy kíváncsiskodni vágyó földönkívülieket varázsolna a legtöbb diákból, akik most a padok magányában kuporognak!

A kis Balázs szándékosan úgy csinál, mintha nagyon fontos, és szemmel láthatólag halaszthatatlan dolga lenne; firkálgat, és írogat valamit, mint eminens, és jó tanuló a füzete hátoljára, hogy átmeneti fáradtságát, és kedvetlen unalmasságát valahogy elűzze!

Később máris kiderül, hogy ez ballépésnek bizonyult, és talán megpróbálhatta volna precízebb hatékonysággal felderíteni a körülményeket, mielőtt kis magánakciójába belekezd!

A levegő fullatag, párával telt légkörén máris érződik Andrea néni kicsinyes, és bosszúszomjas rendreutasítása: ellentmondást nem tűrő, szándékos gyorsított galoppozást hajt végre a szűkös padsorok között, és látványosan előre emeli két dinnyealakú mellét, mert tudja, hogy a legtöbb éppen csak tinédzserkorszaka elején járó, komisz kisfiú majd meghall a kíváncsiságtól, hogy gondolatban máris elképzelhesse a női test anatómiáját!

– Balázska! Mit csinálsz?! – meg se várja, hogy a megszeppent, sírásra mindig hajlamos, néma, és rendszerint úriemberes fogyatékossággal megáldott kisfiúcska válaszol-e valamit füzetét egyik kezével látványosan megragadja, és az égbe emeli látványosan, mint valami elrettentő példát, mivel a többséget is figyelmeztetésre akarja ösztönözni!

– Látjátok ezt?! – kérdezi, míg a többség máris levonja a savanyú konklúziót, hogy ennél idiótább már ritkán lehet valaki. – A művész úr már megint árbrándozik! Az ember a lelkét is kiteszi egy nap, hogy megszerethesse a matekot a gyerekekkel, és akkor akadnak olyan ifjú tehetségek, akiknek talán nem is kellene ebbe az osztályba lenniük!

Gyilkos kritizáló szavai egyetlen percre sem maradnak hatástalanok, mert a kis Balázs máris legörbülő, és hüppögő, szomorkás ábrázattal maga elé mered, és megátkozzza magában az egész könyörtelen világot! Az osztály többi tagjait pedig még mindig fogságban tartja az őket radikálisan megszálló, gyilkos csend!

A lányok főleg megnit felvihognak, minthacsak valami jó viccet hallhattak volna valakitől!

Andrea néni vöröslő, püffedt arcáról máris látszik, hogy kis híja és bármelyik percben kijöhet a béketűrésből! Most azonban, hogy feszültségét valahogy levezethesse máris talált egy alkalmas bűnbakot, akit megtehet az osztály hülyéjének, hogy bölcs igazságait mindenképpen bizonyítsa!

– Remélem mindenki tanult Balázska esetéből! Ha kicsit idősebbek lesztek egyszer talán majd megértitek, hogy a matekot mindennap használnotok kell, akárcsak a levegőt!

Balázst rettenetesen felkavarják az elhangzott, kíméletlen ítélkező szavak, egy olyasvalaki szájából, aki még pár éve – amikor az iskolát kezdte -, kedvesen, és barátságosan is tudott mosolyogni, ha szóltak hozzá, és a kedves szülőket is körbevezette az osztálytermek között!

,,Vajon mi történhetett egy teljesértékű, büszke ember személyiségével?!” – teszi fel magának a megkerülhetetlen kérdést. ,,Biztosan klimaxol!” – vonja le percek alatt a gyerekes, de logikus következtetést. Elvégre a legtöbb nő, ai már betöltött egy bizonyos átlagéletkort a szervezetében lezajlott változásokra foghat nagyon sok mindent, amire a férfiak természetesen vagy könnyedén legyintenek, vagy egyszerűen csak a fejüket rázzák!

Hiába is próbálná elmagyarázni egy abszolút felnőttnek, hogy ő megérti, hogy fontos feladata, és munkája van, amiért fizetést kap, és amit mindenképpen szükséges ellátnia, ha az embernek valamihez nem füllik a foga, akkor azt foggal-körömmel sem tudják beleverni!

Hirtelen mohó, semmihez sem hasonlítható mély melankóliát érez, mely sok esetben olyan, mintha falánk volna, és egymás után enné meg a csokikrémes süteményeket, vagy a csokis jégkrémeket!

,,Kicsi fiam! Ha rosszul érzed magad szólj bátran a tanár néninek, ő majd felhívja az anyut, és elmegyünk innen! Csak egyetlen szavadba kerül!” – hallja a belső hangot, mely már nagyon sok esetben felesleges bajba sodorta, és olyan ismerős katasztrófákat idézett elő nála, mint a legelső autóbalesete, amit így visszagondolva lehet, hogy az öngyilkossággal való szándékos flörtölés volt!

Elsötétedik körülötte már minden! Rendkívül kevés, megbízható, és rendes barátainak a száma, és ezt őszintén sajnálja, hiszen, ha valaki egész életében félt, és rettegett, és menekülni kényszerült sajnos nem sajátíthatta, és tanulhatta meg az ismerkedés általános morális-emberi kapcsolatait, és kiszámítható játszmáit!

Mivel jobb ötlete ebben a percben nem jut eszébe már azon van, hogy bőséggel kezdje potyogtatni a könnyeit száradásnak induló zöldes szeme sarkából! Érzi, hogy összetett, és szinte mindig bonyolult személyisége megint egy sérülést kéntelen lenyelni, és eltűrni olyasvalamiért, amiről igazából csupán maga a matematika tantárgya tehet!

Szinte hátborzongatón érzi, hogy mintha a hátsó padsorban gyilkos, árgus, kutató szemek szabályosan belévájnák a körmüket, és legszívesebben agyba-főbe püfölnék! Sohasem tudta megérteni, hogyha valaki másként, máshogyan viselkedett, és viszonyult a világ eseményeihez, és dolgaihoz, akkor azt miért kell a társadalomra veszélyes, é kártékony, semmirekellő, kártevőként kiírtani, vagy likvidálni?! Egy lényeges dologban azonban mindenképpen igaza van: Több mint valószínű, hogy ez a mai matekóra is azzal a képlettel ér véget, hogy a tanárnő majd kihirdeti ország világnak, hogy Kurik Balázs egy elmeroggyant, szánalmas idióta, akire nem érdemes senkinek vesztegetnie az idejét, és akit – talán éppen emiatt -, kedvüre megagyalhatnak, és összeverhetnek a hetedik óra végeztével az átkozott, bosszúszomjas Torló fivérek!

Most egyre jobban zavarja már Andrea néni kioktató, rendreutasító, kicsit rikácsoló hangja, melyben általánosságban konkrétan felvázolja a jövőben betölthető helyzetét:

– …Hát tudod is te, hogy mi fog történni, ha nem érted meg a matek összefüggéseit?! Az kiló kenyeret nem tudnál venni a vegyesboltban! – s úgy néz szegény Balázsra, mint egy eltaposható könyvkukacra, akit a természet csupán megtűrt, mert nem tudta mire használni!

Balázs már hiába is látja lelki szemei előtt a szükségszerű, totálisan megsemmisülő véget, előveszi és kísérteni kezdi az érzés, hogy talán jobb lett volna mindig is rosszfiúnak lenni, és nem jó uriembernek, aki eljátsza mindig az engedelmes gyereket!

Most mégis tesz Andrea néninek egy szívességet, és úgy néz rá, azzal a visszafordíthatatlan, bosszúlló, és ítélkező, szemöldökös tekintetével, mint aki a lelkét akarja meglátni, és megérinteni! A matek tanárnő ezt valami provokációnak, vagy szemtelenségnek tekinti; észre se veszi, és meggondolatlanságának égető bizonyítéka máris vörös foltot hagy, és egyre jobban égni kezd a pufók gyermekarcon.

– Balázskám, kérlek… - de nem tud többet mondani, nem jön ki több szó a torkán.

Balázs pityeregni kezd, mégis igyekszik férfiasan tűrni, ameddig csak lehet meg nem érdemelt szégyenének éktelenkedő, mihaszna foltjait! Aztán, amikor már elkerülhetetlenebbé válik a megcáfolhatatlan bukás ténye, és az, hogy bizonyos fokig becsületsértés történt vastag, üveggömbalakú cseppek kezdenek folyamatosan csorogni szomorú szemeiből előbb halkan, majd egyre vallomásszerűbben!

Már minden egyes alkalommal egyre erősődik benne a visszafordíthatatlan sejtés: amit eddig szent szolgálatnak, és hősiességnek tekintet, mint valami titkos küldetést, az most egyenesen arány lett a hazugság kitágítható dimenzióival!

A matekórának aztán hamar végre szakad! Hiszen mire is elegendő lecsupaszított negyvenöt perc felelésekkel, és naplóbeírásokkal cakkumpakk?!

És most hirtelen álmos, és nehezen érthető lesz a boszorkaként rikálcsoló Andrea néni szigorkemény hangja! A tartós, és totálisnak ígérkező félelem, hogy ma megint egy elégtelent fog könnyedén összeszedni – önhibáján kívül -, már általánosan görccsel fenyegeti gyomrát! Úgy érzi most magát, mintha egyenesen röntgenszemek vizslatnák minden kiszámítható, kisstílű lépését; akár egy nagy rakás szerencsétlenség, aki még ahhoz is engedélyt kér, hogy összecsinálhassa magát!

Miért nem lehet őt egyszer és mindenkorra végre békében hagyni, mint más normális gyereket?! Talán azért, mert ő mindig normálisabban viselkedett, mint a többiek, vagy mert mindig megírta a házi feladatát, bármennyire is gyatrára sikeredett!

Mert az már egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy egy balul sikeredett, és bűnbakokat kereső összeesküvés áldozata! Ahol nem számít, hogy ki mit tett, vagy csinált, mert az igazi bűnösöket úgy sem érheti el a törvény mindent leleplező, határozott, és kemény szigora; itt hatalmi játszmák kérdése forog fenn! Aki jobb sakkjátékosnak bizonyul, és tehetősebb, meggyőzőbb érvű, alantos kis spicli manipulátornak az viszi el a primet, és rendszerint ahhoz egyetlen ujjal hozzá sem nyúlnak!

Már régen észrevette, hogy minden egyes tanárnak más, és más az emberi kisugárzása! Míg a legtüneményesebb az énektanár csicsergő, dalamos hangja volt, addig az őrmester tornatanár katonai kiképző modora már nem éppen egy jó ómen ahhoz, hogy bárkiből is stramm, vagy talpraesett férfiember váljék; tekintettel a tornatanárnak kisebb pszichopatikus hajlamai vannak, melyet el nem muló fegyelemmel igyekszik kordában tartani!

Andrea néninek egészen megnyerő, és szimpatikus kisugárzása volna, ha sokszor nem lenne annyira megrügzütten önfejű, és túlzottan makacs! Ahogy most nézi még hosszú percekg a matek tanárnő pufók, sokszor előnyösen zsíros, és fénylő arcát mintha egy belfáradt, beletörődött szomorúságot venne rajta észre! Ez a titkos, magával teljesen önazonos, és már-már meggyökeresedett szomorúság, és letargia vélhetően egy idilikus eszme, vagy békebeli megszépített gondolat pusztulásából eredhet, amikor az ember egyszer csak teljesen, és általános keretek között saját magából, és nemes hivatásából is röpke percek alatt kiábrándul! Hogy a pályája elején még annyi kitörő maximalizmussal azért kezdett tanítani, hogy minden gyerkőcöt a helyes, és általánosan felfedeztető gondolkodásra sarkalljon, és arra, hogy használják a fejüket, és lehessen önálló véleményük! Aztán alighanem ez a hosszú, és keserves évtizedek során gellert kapott.

Ebben a pillanatban azt gondolja, hogy egyáltalán nem rokonszenves egy olyan tanárnő, aki a nőiesség minden kellemével rendelkezik, és mégis aki ennyire bosszúszomjas módszerekkel egyszer csak se szó, se beszéd azonnal pofonvágta! Arcán minden érzelem látszik, és olyan az egész hölgyarc, mintha önmagát őrlő malomkerék fogaskerekei közé szorult volna be, ahonnét nincs, és talán nem is lehet menekvés! Egyedül talán ő sejheti az egész osztályteremben mennyire kivételesen emberi ez a női arc ebben a jelentős, és szomorúra sikeredett pillanatban! Jó volna azonnal megbocsátani neki; elmondani, hogy talán mindketten hibáztak! A tanárnő a szigor keménysége ledönthetetlennek hitt bástyájával, és kínzó ellenállásával, míg a diák a maga megtörhetetlen nyakasságával, és makacs önfejűségével, és mégis mintha a figyelmeztető csengő már mindkettejük életét egyszerre befolyásolná, és megmentené!

– Még senki sem pakol! Csak, ha én megengedem! – szól rá keményen az egész éppen sustorgó, és csöndes hangyabolyra emlékeztető osztályra.

Balázs ebben a pillanatban értette csak meg, hogy közte, és a világ között talán már semmi sem lesz ugyanaz! Talán már semmi sem lehet annyira egyszerű, mint kicsit régebben, amikor mindenki kedves, és aranyos volt vele, mert kisebb volt, és mert gyerekként is szeretett volna felnőttesebben viselkedni! Úgy érzi időörvényben vesztegel, a kamaszkor, és a jelképes felnőttkor határán, amit senki sem sejthet, és mégis, amire mindenki vágyik, hogy azonnal teljesüljön!

Próbálja visszafojtani az eltékozolt érzést magába, és megérteni, hogy a felnőttek talán igazából nem is annyira gondoszak, és alávalóak, mint a filmeken! Főként akkor szeretett filmeket nézni, ha szülei már nem voltak otthon! Folyton rohantak, és persze folyton dolgoztak, és emiatt szinte egyetlen olyan nyugodt, családias, meghitt pillanatuk nem volt, amikor örültek volna annak, hogy egy megbonthatatlan, és szerves család boldog részesei!
Aztán, amikor meghallja a végleges, visszafordíthatatlan, és mindent eldöntő kicsengetést, és az egész osztály megint zsibongó darázsfészekké változik, csakis akkor érti meg, hogy a dzsungelharc csupán csak most kezdődik! Az ellenséges, önmagából teljesen kifordult világ éppen arra készülődik, hogy megtámadja kölcsönös fenyegetések, és ultimátumok küldözgetésével egyetemben!

Érzi azt, hogy sokkalta érzékenyebb, és ezáltal túlságosan is sebezhetőbb, mint a normálisabbak társasága, akik valam miatt kiközösítették, és igazán talán sohasem akarták őt teljesen maguk közé befogadni! Aztán hirtelen sézreveszi, hogy mikor már mindenki elment, és csupán ő, és a tanárnő tartókodnak a magányos, kihalt teremben a tanárnő óvatosan megszólítja:

– Balázska! Tudod nem te tehetsz róla! Sajnos sok magánprobléma összegyűlt az életemben, ami véletlenül rajtad csattant!

Ahogy hallgatja az őszinte megbánás fohaszait, mintha titkon az ő zaklatott, és hajótörést szenvedett lelke is titokban megnyugodna; érzi, amint pulzusa visszatér a normális kerékvágásba, és valamivel egyenletesen kezdi megint szedni a levegőt!

Andrea néni tesz egy-két meggondolt lépést a teremben, majd az erősen gusztustala zöldszínű, pattogzó táblához megy, amin még mindig prédikációnak hat a kijelentése: ,,Nullával csak a hülye oszt!”

Megfogja az időközben csontszárazra száradt, szintén ocskásodásnak indult szivacsot; odamegy a falba szerelt kis mosdófülkéhez, bevizezi, aztán visszatér, majd egyetlen határozott, szinte férfias mozdulattal az egész erőltetett, és túlzásba vitt mondatától kecsesen megszabadul egyetlen simítással!

– Így ni! Ugye hogy sokkal jobb már? – kérdezni, mintha csak önmagával beszélgetne!

Balázs most egyre jobban érzi, hogy mennyire kiszolgáltatott, szinte idegen, és otthontalan ebben a felnőtteknek szánt, emberi világban! Egyáltalán meg lehet-e kapaszodni abban a külső sávban, melyen egyedül ő egyensúlyozik, és lavírozik?!

– Tanárnő? Elmehetek?! – teszi fel gyerekesen az elveszett, örökké visszatérő kérdést, míg lábai földbegyökerezeten állnak!

– Igen! Hát persze! – kapja fel magát hirtelen gondolataiból a felnőtt.

Most a tudatos ürességgel próbál farkassszemet nézni, majd fogja táskáját, és könyveit, és amilyen gyorsan csak tud kigaloppozik az aznapi utolsó hetedik óráról!

ÁTMENETI GÖRCS

Didergő magányodban mint kikötözött, aszpikos sonkaszelet, hízott hurkáid fogságában éjféltájban még mindig önmagadban merengsz. Hallgatod szende-sután miként kattog tikk-takk dobok koppanó üzeneteként faliórád, mire el tudsz aludni! Nyáron hajszolt kényszer kísért meg, hogy meztelenül is vetkőzni tanulj; szétszeded s apró részletekből próbálod meg összerakosgatni maradék életed!

Lejárhatott már a biztos, tudatos megismerés büszke órája: folyamatos rettegés mérgezi totális ébrenléted s már nem kockáztathatod bosszúálló Sorsod, míg utadba vezényel Valakit aki mindennél fontosabb neked! Mikor szorulhatott már beléd ennyi sűrítetten tömörített magánytudat?! – Elfecsérelt töredék-perc lehet minden szívdobbanásnyi ütem, ha nem tanulsz meg a lehetőségekbe belekapaszkodni!

Zsíros-pufók pingvin-tested maga is tömény börtönlakat: ha nem figyelsz elkorhad benned a sok lom-kacat! Lázakban égő igazgyöngyszem volt minden kisfiús síránkozásod s nem bocsátották meg, hogy gyermek maradtál egészen! Dédelgetett álmaidért vérdíjat számoltak fel megvesztegethető közjegyzők, hamiskodó bírák kultúrák ítélőszéke előtt!

Levegőt kapkodó vágyakozásból is hiányzott valami! Összeszorított fogakkal hiába is merhettél nagyot álmodni, miközben nem voltak hozzá érdemi-fejlett kapcsolataid! – Megtört minden szilárdnak hitt, határozott mozdulat, ahogy átmeneti görcs áll az izmok munkája közé; balzsamos romantikái bimbót-teremtő Mindenségeknek régen magadra hagytak! Elvégezetlen munkád még egyre körbevesz; tovább zaklatt, idegesít! Valami – még magad is érzed -, meg kellett volna tenned, de a kérdés szüntelen megkergülve átugor!

ÁLDATLAN ÁLLAPOTOK

Reszkető félelem fogta el. Gyomra fel-alá liftezett, mint aki legalább háromszor vagy többször ült fel a hullámvasútra és most éppen a tartósnak ígérkező, barátságtalan hányinger kerülgetné. Egész hátán, majd gerincén is tudatosan megérezte, amint a jéghideg, borsószemnyaságú verejtékcseppek szabályosan felszántották pelyhedző szőreit.

Valamelyik kisgyerek számára az öröm, és a sugárzó boldogság önfeledt, és méltán megérdemelt perceit jelentette, ha egyik-másik családtagjuk hazaállít egy imádnivaló, és nagyon aranyos háziállatkával, és igazi, gondtalan, mindenről megfeledkező örömöt, és vidámságot szerethet kiszemelt családtagjának.

A kisfúcska nem lehetett több mint négy éves forma. Pirospozsgás arca mintha mindig is egyfajta különös, meg-nem-értett érettségről, gyermeki, mélabús szomorúságról árulkodott volna, melyre – szinte minden esetben -, a legtöbb abszolút felnőtt azt mondaná: – Á! Bagatell dolog! Előbb-utóbb majd kinővi!

Látni kellett volna társasági, gavallér hírében álló apját, aki ki tudja már miféle ünnepi alkalom kapcsán egy kisgyerek számára bizony-bizony meglehetősen termetes kutyussal állított haza.

A kisfú egyre inkább érzi, hogy elszorul a torka; fuldokulni támad kedve a belső, feszítő, stresszriadalomban, és úgy kalapál ide-oda kicsi szíve, mint ami ott helyben ki akarna szakadni mellkasából. Hamar meégrti, hogy már nem lehet sehol biztos visszaút, sem menedék! Egyetlen kósza, gazdátlan bokor, vagy cserje sem szolgál számára fedezéknek, ahol biztonságban meg tudna húzódni, amíg az apja kedvére kiszórakozza magát! Pedig hogy utálta azt, hogy mindig nyilvánosan, és mindenki szeme láttára megszégyenítette őt! Nem csoda, hogy fikracnyit sem változhatott önbecsülése, és önbizalma, mely szinte mindig a béka feneke alatt tespedt.

– Na? Mi hozott az apuka egyetlen szem fiacskájának? – s már vigyorog cinikus gyilkosan, mint azokban a krimikben, ahol nem lehet tudni, hogy vajon a legjobb barát miért árulta el a másikát. – Egy valódi, négylábú házőrző! És ami a legjobb, hogy pajkossága ellenére szelíd, mint egy galamb! – kedveskedőn két markába fogva máris nyújtaná boldogságtól izgatottan kisfiának a kutyust, aki egyelőre próbálna szabadulni apróbb, nyüszítőbb vakkantások kíséretével a levegőben akrobatikázva, de valamiért ez se sikerül.

S a kisfiú már érzi, hogy még egy utolsó, mindent betöltő, és végesre szabott sóhaj, vagy lehellet – annyi se sok -, egész belsejében görcsös, visszatetsző, undorító borzongás fut végig fejétől, egészen lábujjáig. Idegeit azonnal ellepi a rettenet, és a kín. Mintha egy belső, rémisztő hang csak kattogna, és titokban azt mormolná: ,,Nemsokára téged is meg fog harapni ez a kutya! Nem menekülhetsz! Megesz!”

A kutyus előbb panaszos, majd hívó, végül az apukát már egyenesen fenyegető, karcos vakkantásokkal igyekszik tudtul adni, hogy jó volna már, ha letenné biztos talajközelbe, mert különben igen nagy a valószínűsége, hogy rossz vége lesz, amikor a pufók fiúcska hirtelen sírva fakad, és keservesen könnyeit potyogtatva, és belső ellenállásával viaskodva azonnal odarohan aggódó édesanyához, aki azt se tudja, az adott percben, hogy mire is vélhetné egyetlen gyerekétől ezt a reakciót?

– Biztosan megijedt! – jelenti ki ellentmondást nem tűrve, és kellő határozottsággal a nagymama, akinek mindig az a szerepe, hogy tévedhetetlen, és mindig igaza van.

– Ugyan menjen’ már mama! Csak nem képzeli! Egy kiskutyától?! – az apuka hangjában jócskán megfér már az elfojtott, de ezúttal erősen lappangó, és kitörni kész harag, és méltatlankodás. Amikor ő csak kedveskedni szeretett volna, és egy kicsit örömöt szerezni gyerekének, mert kisfiának szinte egyetlen valamirevaló barátja sincs.

– Gézuka! – szól megértően, mégis célzatosan a fiatalassony férjének. – Talán jobb volna, ha elzárnád a kutyust, vagy kerítenél neki valami biztos helyet! – most veszi csak észre, hogy kisfia háta, és egész rázkodó kis teste csupa verejték. – Jessusom! Ennek a gyereknek mindene vizes! – reszketve rohanni kezd vele végig az egész udvaron. Majdnem feldönti ügyetlenségből, vagy kapkodásból a műanyag lavórt, amiben a kimosni való ruhák várakoznak.

Berohan vele a kiskonyhába, ahol a nagymama már fel is tette a tűzhelyre az aznapi tejecskét melegíteni kicsit.

– Hát ennek meg mi a baja?! – vonja kérdőre lányát.

– Addig semmi baja sem volt, amíg meg nem látta a kutyát! – szögezi le az anyuka, aki most olyan mint egy valóságos, védelmező anyatigris. Kisfia szabályosan karmokként csüng, kapaszkodik, és markolja ahol csak éri, mert még mindig reszket, és borzong az átélt élmények hatásától.

– No! Mindjárt jobb lesz! – próbálja kevés sikerrel nyugtatni a nagymama is, aki máris leveszi a tűzhelyről, az éppek hogy csupán átmelegített, friss házi tejet, amit igazi tehénke adott alig pár órával ezelőtt. – Itasd meg vele nyugodtan ezt a kis tejet, aztán mehet egy kicsit lepihenni! Alszik egy jót, és néhány óra múlva – meglásd -, kutya baja se lesz neki.

Az aggodó anyuka igyekszik mindent úgy csinálni, hogyan azt bölcs, és megfontolt anyja javasolta; előbb gyöngéden, és hihetetlen szívetszorongató szeretettel megpróbálja magáról óvatosan lefejteni a kisgyerek vasgyúró ujjacskáit, majd amikor ez hajszál híján sikerülni látszik azért, hogy újból ne csipmaszkodhasson belé kicsinyke kezecskéi közé teszi cuclisüveget, és babusgatva, folyamatosan nyugtatva arra kéri, hogy igya meg a finom tejecskét.

A kisfiú eleinte habozik. Mintha átlátna az összetett akaratok sémáján, fondorlatos, szinte ördögies játszmáján; bizonyára már megint el akarják altatni! Már megint valakinek támadt egy ötlete, hogy hogyan lehetne tőle átmenetileg persze megszabadulni?

Azért csak-csak belemegy a kissé kényelmetlen játékba, és utolsó cseppig kiszopogatja a tejecskét kis méretű üvegéből. Úgy tesz a felszín felett, mint aki majdnem megnyugodott. Bár kis, pufók teste még rázkódik egy kissé úgy tűnik, hogy a belső lelkiismerete teljesen ép.

Amint édesanyja karjaiban színlelve a megnyugodást beveszi a belső gyerekszobába egy kicsit lepihenni abban a pillanatban, hogy az anyuka kitette a lábát a szobából a gyerek máris éktelen bömbülő sírásba, jajveszékelésbe kezd, mint aki rossszat álmodott, mint akit megfenyegettek, vagy mint akit annyira megsértettek független, és szabad, önálló akaratában, hogy az egyenlő a szentségtöréssel. Vékony, cincogó, egérke hangjába most mindent belead, de úgy hogy valósággal zeng tőle nagymama egész lakályos kertesháza.

– Kis bogaram! Hát megint mi történt? Jaj! Beteg lettél?! – rohan a kiszobába az egyszeriben halálravált anyuka, és rögtön ölbe veszi a kiságyból a kisfiút, miközben folyamatosan nyugtatni, és óvni próbálja. – Apád legújabb elátkozott ötlete! Méghogy kedveltessük meg veled az állatokat! Micsoda hülyeség! Hiszen érződik a gyereken is, hogy egészen egyszerűen retteg már a gondolattól is, hogy állat közelébe menjen! Akkor meg mi értelme továbbra is görcsösen erőltetni a dolgokat?!

Az édesanya órákig sétál fel-alá a kisfiúval, amíg nagy nehezen hajnali órák környékén egyáltalán sikerül megnyugtatnia, és visszafektetnie az ágyba.

A folyamatosan idegeskedő apuka is aznap jó korán kel – hiszen mint mindig -, most is éjszakai műszakot vállalt, hogy ki tudjanak fizetni minden összköltséget, és főbenjáró kiadást, amire csak egy fiatal házaspárnak valaha is szüksége lehet. Most szemlátomást szinte mérgelődve megy el otthonról, és a hűtőre kitűzött kis cédulán határozottan megmondja, ha a gyereknek nem kell a kutya, akkor adják oda ajándékba olyan szomszédnak, aki szívesen fogadná.

Szerencsére az öreg Babicsekre és házsártos feleségére minden esetben lehet építeni, és számítani is. Amint meghallják, hogy ingyen el lehet vinni egy jó állapotban lévő kutyakölyköt máris kapva kapnak az alkalmon, és fél nyolckor pontban a kutyusért küldik legfiatalabb fiukat, aki szinte majd megörül a vágytól, hogy végre saját háziállata lehessen.