VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

Éppen a legnagyobb csúcsforgalomra kellett időzíteni egy kisállatkiállítással egybekötött vérvételt? – kérdezte meg önmagától, amit átvágni készült a városon, hogy a Lágymányosi-híd lábához közeli bevásárlóközpontban végre valahára megpillanthassa – persze csupán csak átmeneti jelleggel -, álmai hölgyét.

Azzal a megnyugtató érzéssel, ha ma végre senkivel sem fog rajta kívül összefutni – mert semmi kedve sem volt trécselni, sem csacsogni -, halvány önbizalomhiánnyal küszködve lépett egyre napobbakat a járdán, és igyekezett a rá vonatkozó minden közlekedési szabályt notorius mániákussággal betartani!

Mielőtt átvágott volna az egyes villamossal a hídon gondosan ellenőrizte, hogy vászonszerű, olomszürkés aktatáskájában – mely az egyetem óta hűséges barátja volt -, minden cucca a helyén van! Kisebbfajta meglepetéssel készült a kisállatkiállítás egyik fiatal, és rendkívül népszerű színésznőjének, akivel – bár igyekezett tartani vele a közösségi médián a kapcsolatot -, jobbára figyelemre se méltatta!

Vajon mit fog szólni hozzá, hogy most egyes egyedül azért jött, hogy segítségét, és barátságát kérje, és hogy végre egy jót beszélgethessen valakivel, mert régi ismerősei – családosok lévén -, mindig csupán ígérgettek, és fogadkoztak, hogy majd egyszer valamikor a nem túl távoli jövőben meglátogatják, és akkor összejönnek, hogy mindent megbeszéljenek! (Mondani sem kell, hogy ebben szinte semmi sem lett)

Úgy készülődött erre a különleges találkozóra mintha legalább is élete legfontosabb, sorsdöntő összejövetelére ment volna, mely felér egy lánykéréssel, vagy egy örök romantikus randevúval.

Sokszor hallotta édesanyja figyelmeztető intelmét fejében:

– Fiam! Tudod, hogy én csak a javadat szeretném, és nem akarlak szekálni, de ajándékokkal még senki nem vette meg másoktól sem a boldogságot, sem a barátságot! Ezért kérlek légy óvatos! – csókot nyomott a homlokára, és úgy váltak el az ajtóban, mintha a búcsúzás szívszorító pillanataiban lennének, mint szülő, és felnőtt gyereke.

– Anyu! Megértem, és nagyon örülök, hogy ennyire aggódsz, de nagyon szeretném, ha ez a barátság működne, mert úgy érzem, hogy a későbbi életemet is mindenképp befolyásolni fogja! – vallott szint, amint olasz típusú, tavaszias félcipőjét felhúzta.

Most csak a megvalósítanó cél lebegett egyedül a szeme előtt: beszélgetni azzal a hölggyel, aki nagy hatással volt szinte mindenkire markáns, talpraesett hölgyiességével, és babonázóan sugárzó őzikeszemeivel! Aki minden egyes fényképen – készüljön bár a médiának, vagy magáncélra -, sebezhetőséggel, és szomorúsággal tudott mosolyogni, mintha gesztusai, és mozdulatai olyannyira a külvilágtól tennék őt függővé, hogy másnak már nem is engedi meg, hogy hozzáférhessen lénye rejtettebb értékeihez.

,,Talán nem ártana tűzriadót színlelnie a bevásárlóközpontban, mert akkor hátha a nagy tömegben előbb-utóbb csak összefutnának!” – fordult meg a fejében, aztán mint minden kissé idióta ötletet, ezt is rögvest elvetette.

Előbb, vagy utóbb, de csak nem lehet annyira rémes odamenni karakán magabiztosságot, de nem fölényeskedő arroganciát árasztva a művésznőhöz, és – mivel már gyakorlatilag találkoztak is egynehány rendezvényen -, persze csak futólag, így lehetséges, hogy csak megismeri majd a félszeg fiatalembert, vagy azonnal riasztja a biztonságiakat, és kicsinyes boszújától fűtve ki is dobatja az épületből!

Megpillantott egy jó hosszú, fakeretes ülőpadot a tágas tér közepén, ahova – nagy általánsságban idősebb korú emberek ültek le, hogy fáradt végtagjaikat átmenetileg kinyújóztassák. Úgy érezte nincs joga, hogy fiatal létére itt mindenki szeme láttára lustálkodjék, és úgy tegyen, mint aki máris lopja a napot! A legfontosabb, hogy őrizze meg nyugodtságát, és higgadtságát, és próbáljon meg fesztelen közvetlenséggel viszonyulni az élet dolgaihoz!

Ahogy egyre inkább közeledett a végső terv kibontakozása, és hatamas, kartonszerű relámtábla hirdette, hogy a kisállatkiállítás és az ezzel egybekötött vérvétel a negyedik emeleti részben lesz egyre inkább görcsölni, és liftezni kezdett komiszkodó gyomra! Pedig igyekezett nem mutatni az idegességet egyetlen pillanatra se; talán a folyamatosan csöpögő, irdatlan mennyiségű verejtékező homloka buktatta le, mely kis híján a teljes hátát, és arcát kiadósan elborította.

Valami isteni, titkos sugallattól vezetetve a művésznő lelkébe belelátva telepatikus csatornákon keresztül előbb rábeszélné a tudatalatti elméjét, hogy nincs miért izgulnia, és aggodalmaskodnia, majd amikor ez megvan, akkor jöhetne a jótékony, de semmiképpen sem erőszakos, romantikus manipuláció, mely hatással lenne a hölgy szívére, és érzelmeire.

Úgy képzelte el azt a napot, amikor majd igazán találkozik vele, hogy szavak nélkül is tökéletes magabiztossággal érezni fogják a másik hangulatait, belső lényegüket, és egy-két perc után olyan érzésük lesz, mintha már ezer éve legalább ismernék egymást.

Persze egészen más volna a helyzet, ha akadna legalább egy olyan megbízható, és színházi berkekben jártas barátja, vagy ismerőse, aki – kivételesen -, egy-két művészt is ismer, és be tudná ajánlani, elmondva és ezzel garantálva, hogy benne meg lehet bízni, mégha sokszor furcsán, és különösen adja tudtul mondanivalóit.

Sokszor azt gondolta magáról, hogy láthatatlan, és lemoshatatlan skarlátbélyeget égettek homlokára, melyet csupán az méltányol, és vesz majd észre, aki a szívével lát, és nem pusztán befolyásolható szemével. Már régen sejtette, hogy régi barátait abszolúte nem érdekli az, hogy milyen új kapcsolatokat szeretne kiépíteni, és melyeket akar szorosabbra fűzni, esetleg még jobban elmélyíteni?

Ami ellene szólt, hogy bár valósággal ki nem állhatta az előítéleteket, és a sztereotipizálást mégis hajlamos volt az utóbbi időben a külső jegyek alapán kategórizálni az embereket. Aztán, amikor egyetem után gyakorlatilag alig-alig mozdult ki hazulról a legtöbb közeli hozzárartózója is azon a véleményen volt, hogyha venne magának egy kisállatkát, máris nem volna kozmikusra növesztett burokmagánya olyannyira letargikus és totálisan reménytelen.

Mások egyenesen azt javasolták, hogy vegyen magának egy kisállatot, és akkor talán esélye van rá, hogy abból a ,,szándékos magányból” melybe szándékosan belekeverdett talán kiszabadulhat, és függetlenítheti is magát. Ő azonban körömszakadtáig rögeszméi, és komfortzónája rabja maradt, és egy idő után a jószándékú barátait is mérlegelni kezdte, hogy ki az akiben feltétlen megbízhat, és ki az, akiben nem! A kisállattartást a ,,módosabb emberek” csupán azért vezették be, mert pszichológiai értelemben helyettesítéssel szolgál azoknak, akik még nem tudtak egyértelműen dönteni a gyermekvállalással kapcsolatos kérdésekben; tehát az állatka arra is szolgál, hogy az egyes emberek gyerekekkel kapcsolatos álmait, és vágyait mintegy kivetített formában megelevenítsék, és így már máris rokonszenves családtagokká váltak a négylábú kis kedvencek. Látta az ismerősök arcán a szánakozással vegyes belenyugvást, hogyha egyszer ő köti az ebet a karóhoz, akkor ebbe már senkinek sem lehet beleszólása. Ezzel mintegy megelőlegezte a kiváltságot arra, hogy az ismerősei, és barátai körében bizonyos különleges megbecsülésnek örvenden.

Mivel azonban minden ember társas lény, ezért előbb, vagy utóbb, de szükségképpen szabadulni igyekszik a magány elviselhetetlennek tetsző béklyói alól. Leginkább amiatt aggódott, hogy már minden gimnazista osztálytársa réges régen családot alapított, és gyerek lett, addig ő szerencsétlen, szánalomra méltó emberként ott kullog valahol a leghátsó sorok egyikében, és gyakorlatilag képtelen megállapodni! Milyen furcsán hangzik, hogy egyesek rögtön, amint megpillantják ,,szerelem első látás” érzéssel álmaik választottját alig egy-két röpke hónapon belül már összebútoroznak, és máris jöhetnek a gyerekek, míg másoknál ez – sok esetben -, akár több évtizedet is igénybe vehet, anélkül, hogy a legközelebbi hozzátartózók akárcsak egyetlen percig is elgondolkodnának azon, hogy az egyes ember mekkora fába is vágja a fejszéjét.

A legrosszabbak azok a pletykaszintű mendemondák, vagy anekdoták, melyek zsigerileg forgatják ki az egyes ember élettörténetét. Már számtalan változatba volt kénytelen végighallgatni családja idősebb tagjait, hogy vagy ,,ferde hajlamai” vannak, vagy pedig sajnos még nem alakulhattak ki nála az egészséges pszichoszexuális fejlődés fázisai!

– Édes unokám! Ezzel jobb minél hamarább orvoshoz fordolni, mert még megárthat a sok egyedüllét!

– Köszönöm nagyi! Nagyon sokat segítettél!

S bárhogy is próbálta ez ment minden egyes alkalommal, mikor kicsit komolyabb témák kerültek volna napirendre.

Pedig igazság szerint hihetetlen nagy szüksége lett volna valami megnyugtató, és tartást biztosító tanácsféleségre, hogyha esetleg találkozik egy lánnyal melyek azok a klisék, vagy közhelyek, melyeket a lehető legszigorúbban kerülni igyekezzék, és ha unalmassá válna egy-egy beszélgetés mivel lehet feldobni a lankadó jókedvet, hogy az öröm, és megelégedettség kölcsönös szimpátiát teremthessen.

Mostanság meglehetősen sok rémálmában visszatért a szokásos férfi-nő veszekedési jelenet, amikor puskaporoshordószerűen elszabadultak a hangulatok, és egyetlen gyufaszál bőségesen elegendőnek bizonyul, hogy robbanással fenyegessenek az indulatok. Azt álmodta, hogy képzeletbeli barátnője azért szakít vele véresen komolyan, mert míg ő képtelen volt mindent megtenni kapcsolatukért, hogy az elmélyülhessen, és kiteljesedjen, addig a barátnője a szakmai karrierjétől kezdve mindent feladott csak és kizárólag azért, hogy ővele foglalkozhasson!

Érdekes, hogy régi osztálytársai közül már eddig is egyre többen rágták a fülét, hogy ideje volna már változtatnia meggyökeresedett, rigolyás, hóbortos rögeszméin, és szokásain.

Úgy érezte egy olyan uszómedencébe ugrik fejest, amiből már régen lecsapolták a vizet, így fennáll a lehetősége, hogy újabb lelki sebeket lesz kénytelen elszenvedni, de nem bánta, mert megszállottja lett a gondolatnak, hogyha nem ismerkedik össze evvel a hihetetlenül tehetséges művésznővel, akkor későbbi életében bánhatja a dolgot, akárcsak a szalagavatója utáni kisebbfajta partit.

Ilyen félelemmel vegyes érzések viaskodtak benne, amikor délelőtt kilenc óra után nem sokkal a negyedik emeleten leszállt a kényelmes mozgólépcsőről.

Már a legelső benyomáslátvány bizonyos jócskán megrémisztette. A patyolattisztának, és abszolúte steril makulátlansággal felvértezett helységben az ápolók, és a nővérek már azon szorgoskodtak, hogy a felállított kempingágyak mellett kirakodják a vérvételhez szükséges orvosi eszközöket.

Már a hangulat vidám önfeledsége is meglepte! ,,Hogy lehetnek ennyire naiva optimisták, amikor egy beavatkozás alkalmával bármi balul elsülhet?!” – gondolta. Például az adott elefántnagyságú tű, melyet kellő precízitással a vénába szúrnak mi van, ha útközben féluton megakad, és újból meg kell ismételni az egész kényes műveletet, és a drága, rubinvörös színekben pompázó, nektárvér csak szivárog egyre, míg el nem fogy végleg?

– Jó reggelt kedves Uram! Csak nem a vérvételre jött? – érdeklődött szívélyesen egy hófehér lepelbe öltözött nővér hölgy azzal a levakarhatatlan műmosollyal, melyről az ember sohasem tudhatja igazán, hogy őszintén a szívből jött, vagy csupán a rutinszerű megszokás követelte ki.

Annyira meghökkent, hogy először hang sem akart kijönni a száján, majd halk csendességgel megjegyezte:

– Jó reggelt Önöknek! Kérem szépen szeretnék találkozni a rendezvény háziasszonyával! – nyögte ki kiszáradt torokkal.

– Oh! Ugye a művésznőre tetszik gondolni?!

Az utóbbi időben kicsit mindig kezdte már unni azt, hogy a legtöbb ember hajlamos totális idiótát látni a hozzá hasonló kicsit félszegebb, vagy bátortalanabb emberekben! Megpróbált az ablakon kibámulva valamibe megkapaszkodni gondolatban, és kisebbfajta önbizalmat magára erőltetni.

– Őszintén remélem, hogy nem okozok nagy gondot! – már megint ez a kicsinyes, megmosolyognivaló, gyerekes mentegetőzés, melyhez minduntalan hozzá volt szoktatva.

– Nem tesz semmit, kedves uram! A művésznő is bármelyik pillanatban megérkezhet! Addig is nem volna kedve helyet foglalni, és vért adni?

A nővérhölgy mintha megérezte volna a másikban dúló percekig is eltartó passzív ellenállást, mert csak tovább folytatta a mondókáját, és a meggyőzés lehetőségeit:

– Nem fog fájni! Egy ekkora termetes ember számára nem lesz több, mint egy kisebbfajta darázscsípés! Akkor? Vállalja?! – mosolygott rá szélesvásznúan, mintha egy bájos babamosolytól a világkatasztrófák is bármikor megoldódnának!

– Bocsásson meg kérem, de sajnos nem szeretném, mert nehéz volt a gyerekkorom! –  nyíltan kimondott őszintesége egy pillanatra saját magát is azonmód meglepte. Hiszen nem volt ebben semmi szégyellnivaló. Az ember – ha megteheti -, ragaszkodjon minden körülményben a saját meggyőződéséhez!

– Őszintén sajnálom! Ha nem, hát nem! Ha megérkezik a művésznő rögtön szólok! – mosolygott szívélyesen, majd kissé lemondó hangulatban visszatért eredeti elfoglaltságához.

,,Tehát még nem érkezett meg! Elmenjek, vagy maradjak!” – motoszkált a fejében, miközben azzal szórakozott, hogy ideges feszültségétől megszabaduljon, hogy Chaplin módjára kacsázó mozgással próbált meg egyik helyről a másikra eljutni.

Óramű pontossággal nem sokkal délelőtt tíz óra magasságában máris megjelent az ifjú, és roppnt tehetséges művésznő! Úgy sietett rohanósan a negyedik emeletre, mintha legalább is elkésett volna valahonnét, ahol már nagyon várták.

Úgy rohant át a nagy csempézett téren, mintha folyamatos késésben lenne, és egyedül csak rajta múlna a győzelem, vagy a vereség.

A fiatalember egyszerre égett a vágytól, hogy észrevegye, és mégis inkább szerette volna, ha meg se látja a művésznő. Úgy érezte mindent elszalasztani már nincs ideje, hiszen harmincöt rég elmúlt, és ahogy teltek az évek úgy érezte magát, mint aki ,,bizonyos társas körökből” szándékosan kiszorult!

Előbb csak egészen halkan, motyogva szólította meg a nagy emberi zsivalyban, majd, amikor ez sem használt minden töredék bátorságát összeszedve megrázkodott, és majdnem szabályosan rákiáltott:

– Bocsásson meg… drága művésznő! Ha lenne szíves… - ezt már szinte kiáltotta a sok kíváncsiskodó bámészkodó pedig szemfülesen figyelt, kíváncsiskodott, hogy ki lehet ez a termetes ember?

A művésznő azokkal a sugárzó őzikeszemeivel, melyeket szemüveg árnyékolt; nem lehetett pontosan tudni, hogy azért, mert zavarta a nappali, erős fény, vagy valami más miatt most azonnal, kézségesen levette, és alaposan szemügyre vette az előtte tétováskodó, félszeg embert.

– Elnézést kérem, hogy feltartom, de sajnos mind a Pozsonyi Piknikkel kapcsolatosan, mind pedig a Színházak éjszakáján sajnos elkerültük egymást, és nagyon szerettem volna Önnel találkozni!

A művésznő különös, furcsa mosolya minden habozó érzelmet elárult; először azt sem tudta, hogy hova tegye magában ezt a fiatalembert, és azt, amit elsőre hallott. Majd, amikor a másik bemutatkozott kezet nyújtva, és megmondta a nevét a bájos, angyali szépségnek azonnal leesett a tanktusz, hogy ő pedig igenis megismerte ezt a fiatalembert.

– Á! Ön az! – előbb megjátszotta a csodálkozást, és meglepetést, majd kicsit arrébb ment, hogy kényelmesebben elférhessenek. – Miben állhatok a rendelkezésére kedves Uram?

A fiatalember mindvégig úgy érezte magát, mint egy nagy, tohonya elefánt a porcelánboltban; mintha a művésznő aprólékosan felmért volna rajta minden részletet. Hogy hogyan van felöltözve? Hogyan viselkedik? Arcának minden izma, és titkos testbeszéde miként reagál a hallott beszédre? A fiatalember pedig hajlamos volt a kétségbeesésre, amit a külső szemlélő összekevert a furcsa, és különös tulajdonságokkal.

– Bizonyára nem ér rá, de hoztam Önnek ezt-azt, és jó volna beszélgetni egy kicsit… - elakadt a hangja, mert látta, hogy a művésznő tekintete elkalandozik, és látszólag másra koncentrál. Eldöntötte magában, hogy mégiscsak az őszinteség lehet a legjobb menedék. – Sajnos édesapámat elvesztettem, és nagyon sokat jelentene, ha szánna rám egy kis időt…

A művésznő mintha hirtelen döbbent volna rá a kimondott, komoly szavak súlyára; azonnal megragadta a fiatalember kezét, és szinte húzta magával, míg nem találtak egy üres, hófehér, műanyag asztalt, ahová leülhettek.

– Őszinte részvétem! Nagyon sajnálom kedves Uram… - vigyázni kellett vele, mert az ember sohasem tudhatta, hogy vajon a magánéletében is hajlamos-e a színészkedésre?

– Köszönöm… - jólesett a gyöngéd, hattyúkéz érintése.

– Tudja mit? Mit szólna hozzá, ha megvárna mondjuk… holnap? Akkor egészen biztosan tudnék egy kis időt szakítani Önre?

A fiatalember arca hirtelen elpirult, mint akit raktakapnak valami gyerekes, de még mindig megbocsátható csínyen. Óvatosan – mintha attól tartana, hogy bámulják -, meghajolt, és kezet csókolt a művésznőnek, majd egy kissé idétlenre sikeredett halvány mosoly kíséretében felszabadultan lépett ki az épületből a derűs levegőre.