ÁLDATLAN ÁLLAPOTOK

Reszkető félelem fogta el. Gyomra fel-alá liftezett, mint aki legalább háromszor vagy többször ült fel a hullámvasútra és most éppen a tartósnak ígérkező, barátságtalan hányinger kerülgetné. Egész hátán, majd gerincén is tudatosan megérezte, amint a jéghideg, borsószemnyaságú verejtékcseppek szabályosan felszántották pelyhedző szőreit.

Valamelyik kisgyerek számára az öröm, és a sugárzó boldogság önfeledt, és méltán megérdemelt perceit jelentette, ha egyik-másik családtagjuk hazaállít egy imádnivaló, és nagyon aranyos háziállatkával, és igazi, gondtalan, mindenről megfeledkező örömöt, és vidámságot szerethet kiszemelt családtagjának.

A kisfúcska nem lehetett több mint négy éves forma. Pirospozsgás arca mintha mindig is egyfajta különös, meg-nem-értett érettségről, gyermeki, mélabús szomorúságról árulkodott volna, melyre – szinte minden esetben -, a legtöbb abszolút felnőtt azt mondaná: – Á! Bagatell dolog! Előbb-utóbb majd kinővi!

Látni kellett volna társasági, gavallér hírében álló apját, aki ki tudja már miféle ünnepi alkalom kapcsán egy kisgyerek számára bizony-bizony meglehetősen termetes kutyussal állított haza.

A kisfú egyre inkább érzi, hogy elszorul a torka; fuldokulni támad kedve a belső, feszítő, stresszriadalomban, és úgy kalapál ide-oda kicsi szíve, mint ami ott helyben ki akarna szakadni mellkasából. Hamar meégrti, hogy már nem lehet sehol biztos visszaút, sem menedék! Egyetlen kósza, gazdátlan bokor, vagy cserje sem szolgál számára fedezéknek, ahol biztonságban meg tudna húzódni, amíg az apja kedvére kiszórakozza magát! Pedig hogy utálta azt, hogy mindig nyilvánosan, és mindenki szeme láttára megszégyenítette őt! Nem csoda, hogy fikracnyit sem változhatott önbecsülése, és önbizalma, mely szinte mindig a béka feneke alatt tespedt.

– Na? Mi hozott az apuka egyetlen szem fiacskájának? – s már vigyorog cinikus gyilkosan, mint azokban a krimikben, ahol nem lehet tudni, hogy vajon a legjobb barát miért árulta el a másikát. – Egy valódi, négylábú házőrző! És ami a legjobb, hogy pajkossága ellenére szelíd, mint egy galamb! – kedveskedőn két markába fogva máris nyújtaná boldogságtól izgatottan kisfiának a kutyust, aki egyelőre próbálna szabadulni apróbb, nyüszítőbb vakkantások kíséretével a levegőben akrobatikázva, de valamiért ez se sikerül.

S a kisfiú már érzi, hogy még egy utolsó, mindent betöltő, és végesre szabott sóhaj, vagy lehellet – annyi se sok -, egész belsejében görcsös, visszatetsző, undorító borzongás fut végig fejétől, egészen lábujjáig. Idegeit azonnal ellepi a rettenet, és a kín. Mintha egy belső, rémisztő hang csak kattogna, és titokban azt mormolná: ,,Nemsokára téged is meg fog harapni ez a kutya! Nem menekülhetsz! Megesz!”

A kutyus előbb panaszos, majd hívó, végül az apukát már egyenesen fenyegető, karcos vakkantásokkal igyekszik tudtul adni, hogy jó volna már, ha letenné biztos talajközelbe, mert különben igen nagy a valószínűsége, hogy rossz vége lesz, amikor a pufók fiúcska hirtelen sírva fakad, és keservesen könnyeit potyogtatva, és belső ellenállásával viaskodva azonnal odarohan aggódó édesanyához, aki azt se tudja, az adott percben, hogy mire is vélhetné egyetlen gyerekétől ezt a reakciót?

– Biztosan megijedt! – jelenti ki ellentmondást nem tűrve, és kellő határozottsággal a nagymama, akinek mindig az a szerepe, hogy tévedhetetlen, és mindig igaza van.

– Ugyan menjen’ már mama! Csak nem képzeli! Egy kiskutyától?! – az apuka hangjában jócskán megfér már az elfojtott, de ezúttal erősen lappangó, és kitörni kész harag, és méltatlankodás. Amikor ő csak kedveskedni szeretett volna, és egy kicsit örömöt szerezni gyerekének, mert kisfiának szinte egyetlen valamirevaló barátja sincs.

– Gézuka! – szól megértően, mégis célzatosan a fiatalassony férjének. – Talán jobb volna, ha elzárnád a kutyust, vagy kerítenél neki valami biztos helyet! – most veszi csak észre, hogy kisfia háta, és egész rázkodó kis teste csupa verejték. – Jessusom! Ennek a gyereknek mindene vizes! – reszketve rohanni kezd vele végig az egész udvaron. Majdnem feldönti ügyetlenségből, vagy kapkodásból a műanyag lavórt, amiben a kimosni való ruhák várakoznak.

Berohan vele a kiskonyhába, ahol a nagymama már fel is tette a tűzhelyre az aznapi tejecskét melegíteni kicsit.

– Hát ennek meg mi a baja?! – vonja kérdőre lányát.

– Addig semmi baja sem volt, amíg meg nem látta a kutyát! – szögezi le az anyuka, aki most olyan mint egy valóságos, védelmező anyatigris. Kisfia szabályosan karmokként csüng, kapaszkodik, és markolja ahol csak éri, mert még mindig reszket, és borzong az átélt élmények hatásától.

– No! Mindjárt jobb lesz! – próbálja kevés sikerrel nyugtatni a nagymama is, aki máris leveszi a tűzhelyről, az éppek hogy csupán átmelegített, friss házi tejet, amit igazi tehénke adott alig pár órával ezelőtt. – Itasd meg vele nyugodtan ezt a kis tejet, aztán mehet egy kicsit lepihenni! Alszik egy jót, és néhány óra múlva – meglásd -, kutya baja se lesz neki.

Az aggodó anyuka igyekszik mindent úgy csinálni, hogyan azt bölcs, és megfontolt anyja javasolta; előbb gyöngéden, és hihetetlen szívetszorongató szeretettel megpróbálja magáról óvatosan lefejteni a kisgyerek vasgyúró ujjacskáit, majd amikor ez hajszál híján sikerülni látszik azért, hogy újból ne csipmaszkodhasson belé kicsinyke kezecskéi közé teszi cuclisüveget, és babusgatva, folyamatosan nyugtatva arra kéri, hogy igya meg a finom tejecskét.

A kisfiú eleinte habozik. Mintha átlátna az összetett akaratok sémáján, fondorlatos, szinte ördögies játszmáján; bizonyára már megint el akarják altatni! Már megint valakinek támadt egy ötlete, hogy hogyan lehetne tőle átmenetileg persze megszabadulni?

Azért csak-csak belemegy a kissé kényelmetlen játékba, és utolsó cseppig kiszopogatja a tejecskét kis méretű üvegéből. Úgy tesz a felszín felett, mint aki majdnem megnyugodott. Bár kis, pufók teste még rázkódik egy kissé úgy tűnik, hogy a belső lelkiismerete teljesen ép.

Amint édesanyja karjaiban színlelve a megnyugodást beveszi a belső gyerekszobába egy kicsit lepihenni abban a pillanatban, hogy az anyuka kitette a lábát a szobából a gyerek máris éktelen bömbülő sírásba, jajveszékelésbe kezd, mint aki rossszat álmodott, mint akit megfenyegettek, vagy mint akit annyira megsértettek független, és szabad, önálló akaratában, hogy az egyenlő a szentségtöréssel. Vékony, cincogó, egérke hangjába most mindent belead, de úgy hogy valósággal zeng tőle nagymama egész lakályos kertesháza.

– Kis bogaram! Hát megint mi történt? Jaj! Beteg lettél?! – rohan a kiszobába az egyszeriben halálravált anyuka, és rögtön ölbe veszi a kiságyból a kisfiút, miközben folyamatosan nyugtatni, és óvni próbálja. – Apád legújabb elátkozott ötlete! Méghogy kedveltessük meg veled az állatokat! Micsoda hülyeség! Hiszen érződik a gyereken is, hogy egészen egyszerűen retteg már a gondolattól is, hogy állat közelébe menjen! Akkor meg mi értelme továbbra is görcsösen erőltetni a dolgokat?!

Az édesanya órákig sétál fel-alá a kisfiúval, amíg nagy nehezen hajnali órák környékén egyáltalán sikerül megnyugtatnia, és visszafektetnie az ágyba.

A folyamatosan idegeskedő apuka is aznap jó korán kel – hiszen mint mindig -, most is éjszakai műszakot vállalt, hogy ki tudjanak fizetni minden összköltséget, és főbenjáró kiadást, amire csak egy fiatal házaspárnak valaha is szüksége lehet. Most szemlátomást szinte mérgelődve megy el otthonról, és a hűtőre kitűzött kis cédulán határozottan megmondja, ha a gyereknek nem kell a kutya, akkor adják oda ajándékba olyan szomszédnak, aki szívesen fogadná.

Szerencsére az öreg Babicsekre és házsártos feleségére minden esetben lehet építeni, és számítani is. Amint meghallják, hogy ingyen el lehet vinni egy jó állapotban lévő kutyakölyköt máris kapva kapnak az alkalmon, és fél nyolckor pontban a kutyusért küldik legfiatalabb fiukat, aki szinte majd megörül a vágytól, hogy végre saját háziállata lehessen.