GITÁRHÚROK TITKAI

Éppen a tizennyolc felé közeledtem szélsebesen, amikor egyszer csak imádott anyám azzal a váratlan hírrel jött haza – általában –, kora délután ötkor, hogy otthagyja az egész adminisztrátorsággal, és ügyintézésekkel kapcsolatos állását a cégnél, mert nagy valószínűséggel megfog szűnni az állása, és ő úgy gondolta ezt már szándékosan nem fogja megvárni. Helyette inkább önként kilép, tehát önkéntes keretek közt felmond, és új lehetőségek után próbál nézni az ún. munkaerőpiacon, márha ez egyáltalán lehetséges egy alapvetően munkás, melós beállítottságú középosztálybelinek.
Kezdetben a lakótelepünkön lévő, szinte nyúlfarknyikis vegyesboltban kapott kisegítői, botli eladóiállást, ahol három ember is alig fért el a tartósnak nevezhető helyhiány miatt, ezt követte néhány alkalmi munka, miközben egyre inkább azt éreztem, hogy imádott, és rajongásig tisztelt szüleim mintha szándékosan akartak volna engem megkímélni attól, hogy még véletlenül se kezdjek azon agyalni, hogy esetleg hónap végére nem maradhat elegedő pénzünk. Erre – mint később kiderült –, minden esetben már-már kínos erőfeszítéseket tettek, mind a ketten.
Elérkezett a novemberi évszak, és persze ezzel egyebek közt a szülinapom is, amit – anno –, kiskoromban, amikor még zsenge gyermek az ember valósággal a rajongásig imádtam, aztán ahogy az évek jöttek, mentek és felcseperedtem rámtelepedett valami kissé kínos, hezitálás, slpeenszagú, vegyes szomorúságféle afölött, hogy éveim folyamatosan múló számát egyáltalán miért iskell valójában megünnepelni, amikor az esetek többségében egy átlagos munkanapra esett e jeles nap.
– Várj csak aranygyerekem, ha majd meglátod, hogy mit kapsz tőlünk! – apám kissé cinikus irónizálásra hajlamos hangjai nem hagyhattak szinte semmi kétséget affelől, hogy mind a ktten készülnek stikában valamire, és az a legjobb, ha magam is úgy teszek, mintha az égadta világon semmiről sem tudnék, és nem is sejteném, hogy mi folyik a hátam mögött. Egy időben például minden vágyam az volt, hogy zenélhessek, és két vaskos, tölgyfacsonkra emlékeztető karommal gitározó mozdulatokat kezdtem, persze csak a levegőben csinálni, - később aztán főként a tengerentúlon állítólag ez a kisebb foglalatosság mondhatni egyfajta különleges performance szubkutúrát is teremtett.
Amikor készen voltam a házijaim, és feladataim megírásával, leckéim gondos, precíz elkészítésével rendszerint minden esetben a nappaliban kötöttem ki, hogy videókazettás filmeket nézzek, amiket már vagy milliószor láttam. Mivel barátom – sajnos –, nem sok akadt hamar felismertem a tényt, hogy valamivel muszáj elfoglalnom magam, és miután mindkét szülőm aktívan melózott, mi sem volt természetesen, ha folyamatosan szerepeket alakítottam, és igyekeztem elszórakoztatni magamat.
Aztán eljött a kissé sorsfordító tizennyolcadik szülinap reggele, és szüleim már javában azt megelőzően rejtélyesen sugdolózni, titokzatoskodni kezdtek, aminek az lett az eredménye, hogy bizony-bizony akadtak zaklatott pillanatok is, amikor mindkettejükre jócskán gyanakodtam bizalmatlaul. Mint később kiderült semmi ilyesmire nem volt akkor, semkésőbb sem igen okom, mégis volt valami a levegő hangulatában, mely valósággal máris arra sarkallt, hogy jobb lesz résen lenni, és figyelni, míg csak nem késő.
– Izgulsz kincsem?! – kérdezte reggel jó anyám, akivel annyira közös hullámhosszon voltunk, hogy valósággal szinte azonnal befejeztük kölcsönösen egymás mondatait, míg apám azt hiszem egyáltalán nem is ismerhette a köztünklévő titkos cinkos kompromusszum szövetségét.
– Hát… nem… igazán… - vallottam be, hiszen akkoriban minden időmet egy bizonyos álomgyönyörűséges, szőke lány foglalta le, akibe halálosan bele voltam esve, és aki szinte alig-alig adta tanújelét, hogy bármit is érezne irántam.
– Azért biztosan kíváncsi vagy arra, hogy milyen ajándékokat fogsz kapni, nem?! – próbált faggatózni tovább.
– Ö… azt hiszem… - pufók arcomon masszív, súlyos verejékcseppek szánkáztak végig, főként akkor, ha valami veszélyhelyzetre, vagy kellemetlenségre igyekezett figyelmeztetni örökké éberen őrködő szervezetem. Most így ez lehetett a helyzet, hiszen gondoskodó anyám finom kezeit tüstént verejtékező homlokomra tette, és arra volt kíváncsi, hogy belázasodtam-e az elmúlt egy-két óra során, mióta csak agimiből egyáltalán hazajöttem.
– Úgy látom, hogy nincsen lázad! – szögezte le kérdő tekintettel, majd nyíltan rá is kérdezett: – Mi a baj?!
– Tényleg semmi… csak… sok dolog jár mostanság a fejemben… - titokzatoskodva fogalmaztam, persze akkor fogalmam sem volt, hogy miért, amikor anyám, mióta csak az eszemet tudom mindig jót akart nekem – mégis egyre inkább úgy gondoltam magamra, hogy egyedül csakis önmagamban bízhatok.
– De azért remélem, hogy szólsz, ha mégis gond lenne?! – kérdezte, hogy megnyugodjék.
– Persze…
Anyám később ki is ment gyerekszobámból, melyet főként számítógépes játékok poszterei, és együttesek fényképei díszítettek afféle rusztikus, és posztmodern tapéta gyanánt, majd elérkezett az óra, amikor szándékosan bent kellett maradnom a szobámban, míg a szüleim lappangó csöndesség mellett elkészítik az ünnepi gyertyás tortát, és előveszik az ajándékaikat. Amikor már mindennel elkészültem apám volt az, aki párszor kopogtatott szobám ajtaján:
– Most már kijöhetsz nagyfiú! – válaszolta.
Tétova, kissé csetlő-botló lépésekkel közelítettem a fényárban úszó étkezőhöz, ahol már egy tűzijátékkal is feldíszített Zacher-torta várakozott rám, és apám – persze a jeles nap tiszteletére –, azonnal felbontott egy teljes üveg Törley pezsgőt. Én mondjuk a gyerekpezsgőnek sokkalta jobban örültem volna, de valamiért apám ragaszkodott az alkoholt tartalmazó változathoz. Szinte mindig jellemző volt a személyiségére, hogy tesztelte maga körül az embereket; hol kicsinyes, már-már az elviselhetetlenségig furfangos, gyilkos tréfákat, hecceléseket eszelt ki egész egyszereűn azért, mert megakart száz százalékig bizonyosodni, hogy megbízhat-e az adott illetőben, vagysem. Nos hát a mai ünnepi napon én letettem a szokásos kísérleti nyúl.
– Boldog szülinapot kincsem! – köszöntött elsőként két jókora cuppaós puszival anyám, mintha még mindig kiskorú gyerkőc volnék, akit kényeztetni, babusgatni illik, míg apám jó férfiasan jól megszorította a kezemet kézfogás gyanánt, de olyan erősen, vaskosan, és szorosan, hogy hosszú percekig csillagokat láttam.
– Hát… izé, nagyon köszi… - feleltem megszeppnten, majd következett a szokásos tortabontás körüli cécó, aminek fő mondanivalója megint abból állt, hogy apám alaposan kritikája tárgyává tette anyám szakszerű tortaszeletelési készségét, és nem győzte hangúlyozni, hogy talán aprócska szelet megfelelőbb lenne, hiszen egyébként is molett, teltkarcsú a fizimiskám, így több szénhidrátra már nincs is szükségem. Később aztán, amikor mindhárman végeztünk a sütievéssel szüleim megint titokzatosodni kezdtek, majd szó nélkül eltűntek a hálószobában, ahonnét egy feketeszínű gitártokkal jöttek elő.
Apám veszettül kezdte használni valamelyik rendesebb szomszédtól kicsit kölcsönbe vett vidokamerát, hogy – mint azt később állította –, azért maradjon nyoma is, hogy én is voltam anno tizennyolc éves.
Bár gondoltam rá, hogy a meglepetés valószínűleg nagy, és meghökkentő lesz, azonban arra csupán csak kevésbé, hogy egy igazi piros-sárgás, spanyolosan flemenkó beütéses akusztikus gitárral lepnek meg szüleim. Mint később megtudhattam apám jellemzően teátrális tünetéssel, és exibicionizmusát kiélvezendő hátára akasztva vitte végig valamelyik villamoson egészen hazáig a gitárt, mintha csak ő is egy sikere zenész volna. Azt gondolom, hogy még ebben is kisebbfajta irigységet, tüntető féltékenységet érzett magában, hogy ti. Én gitárt kaphattam szülinapomra, mint egyfajta kiérdemelt ajándékot, míg jobbára az ő szülinapjai csupán két arcra pusziról szóltak, hiszen seapjának, se anyjának sosem lehetett elegendő pénze.
– Ez az enyém…?! – döbbent, ámuldozó, és lehidalt arckifejezés jelent meg, miközbn apám tüstént két kezembe adta a felhúrozott gitárt, amiolyan gyönyörűszép volt, akár egy légiesen könnyed tárgy, melyet illik nagy becsben tartani. Eredeti sötétbarna mahagónifából készülhetett a nyaka, melyre különösen ügyelni kellett, hiszen, ha véletlenségből megsérül már a javítás is kész vagyonokat emészthet fel.
A későbbi videokamerás felvételen az látszik, hogy apám miután odaadta a hangszert reszkető kezem mözé tüstént pezsgőt bont ünneplés címszó alatt, és mivel én utálom az alkohol ízét is csupán csak udvariasan,visszafogott diplomatikussággal vagyok hajlandó koccintani vele, míg ő jóformán egyetlen hajtással kiissza a drága buborékos nedüt poharából.
Később aztán – főként a karácsonyok alkalmával, amikor kics családunk meghitt, békés szűkösséggel ünnepelt sokszor előfordult, hogy az egyetem okozta lelki megterheltség, és fokozatosan zsigerlő nyomás miatt szótlan, szomorú, és borasztóan kedvetlen voltam. Szokásunkhoz híven mind a hárman a nappaliban ültünk össze. Míg anyám és én – nagy általánosságban -, egy-egy jó, tartalmas könyvvel a kezünk közt, addig apám rendszerint a tévé aktuálisan semmitmondó, vagy unalomig ismeretes műsorai bámulva.
– Miért nem játszol valamit a gitárodon?! – fordult felém bizalmasan, mintha valami nagyon fontosat akarna közölni.
– Apikám, hagyd békében azt a gyereket! – szólt rá erélyesen, dorgálón anyám. – Majd játszik, ha akar! – Ezzel a vita, hogy úgy mondjam máris rövidre volt zárva, hiszen apám az est hátralévő részében jóformán senkihez sem volt hajlandó szólni, és legtöbbször hajlamos volt egy duzzogó gyerek módján magába fordulni.
Persze én ttemes bűntudattal, és sajgó lelkiismeret-furdalással lelkemben bizalmasan félrehívtam jó anyámat és elmondtam neki, hogy rendkívül megvisel az egyetem mellett az, hogy bár jól kijövünk a pénzünkből, mégis anyámnak nagyon nehezen akart munkája akadni. Mégis igyekeztek úgy tenni, mintha ez is a nagy bonyodalmas, és legalább annyira összetett és kacifántos élet velejárója lett volna.
– ...De hát állandóan tanulsz kincsem! Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ennek lesz eredménye, csak nem szabad türelmetlenkedni! – vallotta anyám. Annyira szerettem volna, ha mgpróbálja legalább átlátni az összefüggések néhány aspektusát, miszerint; egyetemen ténylgesen már egyáltalán nem a hallgatók tudása, sokkal inkább a szipmatikussága és az zzel járó kisebb-nagyobb kiváltságok számítanak, - és ha ehhez hozzávesszük a flyamatos lelki megszégyeítést, mely egy-egy zárthelyi dolgozat, vagy épp felelet,kiselőadás formájában öltött testet, akkor könnyű rájönni, hogy az egyetemi élet sem volt sosem tündérmese, sem fenékig tejfel.
Néhány hónappal később aztán végül anyám sikeresen elhelyezkedett egy vállalatnál, ahol aztán tizennyolc év alatt jóformán kitanulta az adott szakma minden fortélyait, szakmaifogásait, mégis erős volt a gyanúja arra, hogy talán sosem akarták őt igazá méltányolni, sem megbecsülni.
Amikor atéli szünet végeztével visszamentem az egyetem berkeibe legszívesebben világgá kürtöltem volna mindenkinek, hogy hangszert kaptam, és hogy a világ bekaphatja a bal lábamat is, meg hogy igenis kreatív alkotásokra van szükség egy-egy semmitmondóan halálosan unalmas verstan foglalkozáson, mégis azt vettem észre, hogy az unalomittas hétköznapokba – legalábbis a kezdeti lelkesedések után –, nemes egyszersűséggel én is belesimulok.
Amikor aztán földi megpróbáltaásaink, és egyetemes kálváriánknak a végére értünk, és diplomaosztás volt soron nagyon szerettem volna csoportársaimmal önfeledten, és megérdemelten ünnepeln, hogy lám csak én is sikeresen elértem valamit, még ha csak az egy kisebb kaliberű, egyszerű történelemtanári képesítés is. A bennem lévő erkölcsi iránytű azonban kategórikusan megtiltotta, hogy betegyem a lábam a diplomaosztó ünnepségre, elvégre olyanok nekem ne gazsuláljanak pökhendien pöffeszkedve, kik már akkor azt valloták, hogy nem való vagyok egyetemre, mikor legelőször óráikra mentem.
Így történhetett, hogy bár volt csopottársaim - állítólag –, nagyon is hiányoltak, én szobám négy falai közt maradtam, és azon elmélkedtem, hogy a nagybtűs életbe miként, és vajon hogyan kellene kilépnem, hogy érvényesülni, és élni tudjak?
A gitár azóta is az egyik könyvespolcomba ékelt aprócska szögön függeszkedik, és – bár mostanság csak egyszer, kétszer szoktam volt használni, mégis mindig éreztem azt, hogy különleges és kivételes hangszert birtoklok. Végig pengetem rajta ujjbegyeimet, és sokszor arra gondolok, hogyha lesz egy párkapcsolatom, vagy egy-két gyerkőc az életemben vajon ők fogják-e önmagáért szeretni, kedvelni a zene hatalmát?!