ELBUKOTT KEGYELEM

Hárman-négyen szorongtak a közepesen tágas, és etszetős könyvespolccal dugig megpakolt irodahelységben. Aznap a délelőtti óráik elmaradtak, vagy csupán csak olyannyira halálosan unalmasnak tűntek, hogy inkább úgy döntöttek nem mennek be. És különben is! Mit tudnak az adott adjuntusok, és docensek csinálni? Legfeljebb nem adnak kreditpontokat. És akkor mi van?! Nem dől össze ez a fenenagy, és velejéig elcseszett nagyvilág, nemigaz?!
Az egyetemi csajos társaság tagjai között egyetlen fiatal férfi is akadt, olyan gyerekarcú, kerekfejű, akiről már messziről sütött valami magától értődő, mélyről jövő gyerekes szomorúság, mely arra késztette a legtöbb embert, hogy ezt a különösen furcsa férfit muszáj megvigasztalni, vagy – legalábbis –, jobb kedvre deríteni.
– ...Akkor hallgatom magukat szeretettel… - pápaszemes, sötétbarna boglyas hajú, és legalább másfél mázsás nőszemély terpeszkedett, szélesvásznú ülepével az egyik kényelmesnek aligha nevezhető irodaszékben, és előbb csak kíváncsian, nem sokkal később már szinte tűntetően gyanakodva, és ellenségesen méregette az előtte megjelent hallgatóit.
– Tanárnő kérem… ne tessék haragudni, de az igazság az, hogy nekünk Koronai tanár úrnál zárthelyit kellene írnunk, és az óra már legalább tíz perce hogy elkezdődött… - egy átlagos, szürke, szemüveges, kapafogú egérkére hasonlító hölgyemény emelkedett szólásra, és tüstént látszott, hogy hölgytársai mennyire büszkék rá, hogy egyáltalán kérdezni, érdeklődni mert.
– Maguk akkor mennek majd a következő órájukra, ha én mgengedem! Itt én vagyok a főnök! Ha ezzel bárki nem ért egyet az szabadon távozhat, ám mint mindennek ennek is meg lesz a maga következménye! Megértették a szavaimat?! – dörmögte, mint valami házsártos anyamedve, akinek éppen aznap rendkívül rossz napja lehetett.
- Ne tessék haragudni tanárnő, de akkor én elmentem… - a szürke, szemüveges, átlagos egérkeszerű hölgy azonnal fogta hátizsákját és könyveit és tüntetően kilépett az iroda ajtaján a biztos tudatával, hogy a későbbi vizsgákon, vagy dolgozatokon az adott tanárnő kiadós bosszút áll majd, mert engedetlen, és makacs volt vele szemben. Így most már csak hárman maradtak a helyiségben közülök egy fiatalemberrel.
- Nos van e még bárki, akinek fontosabb holmi hitvány történelmi dolgozat, mint a magyar irodalom szeretete?! – tette fel teátrális, már-már szándékosan is hatásvadász célzattal a maga zsaroló kérdéseit a tanárnő. A megmaradt három hallgató visszafojtott lélegzettel tűrt és kivárta a sorát, hiszen ha most egyenként kezdenek arról beszélni, hogy a rettegett fiatal tanársegéd Koronai tanár úr – több, mint valószínű –, hogy azonnal megbuktatja őket, hiszen nem jelentek meg a kiszabott időben dolgozatírásra, akkor könnyen lehet, hogy újra fel kell venniük knyszerűségből a következő szemeszterben is a modern magyar irodalom tárgyat.
- Akkor lássunk hozzá! – kulcsolta össze mindkét vaskos tenyerét hordóalakú hasa előtt a testes tanárnő. – Az órai aktivitásukat nem számolnám bele az elvégzett munkájukba, hiszen az jóformán fapatkát sem igen ér, viszont a szóbeli nyilatkozataik sokkalérdekesebbnek találtam.
– Kedves Márton az órai teljesítményével kezdjem-e, vagy előbb hallgassam meg sziporkázóan szellemes kifogásait, és mentségeit arra nézve, hogy vajon ténylegesen olvasta-e Örkény István egyperces novelláit?!
A fiatal férfi egyelőre megalázottan a cipője orrát bámulta szándékosan, mertha felnézett volna szomorú arcában a tanárnő azonnal felfedezhette volna az égő, bosszúálló indulat vaskos lángnyelveit, melyek valósággal marták, és égették egész belső lényét az őt ért totális igazságtalanság miatt.
- Önre várunk Tisztelt Uram! Úgy tűnik most kevésbé bőbeszédű, mint máskor. De sebaj! Amikorra végzünk folyékonyan fog beszélni! – A tanárnő, minthacsak valami jópofa, vagy épp alpári viccet sütött volna el most megersztett saját magának jutalomképpen egy halvány, gonoszodó, torz mosolyt, hogy ezzel is fitogtathassa saját szánalmas erőfölényét.
– Tanárnő kérem… Ne tessék megalázni Marcit! Ő igenis minden órára becsületesen készült, mert nagyon sokat beszélgettünk, és én tudom tanúsítani, hogy igazat mondd… - gyönyörű, karcsú, vállközépig sötétbarna hajat viselő hölgy vette védelmébe Marcit, aki – annak idején –, számos szerelmes, és romantikus versikét írogatott a hölgynek.
- Nocsak, nocsak, nocsak! Mit hallok?! – A tanárnő kicsit döbbent, meglepett kifejzést vágott,mint akit szándékosan elárultak. – Ezt nem feltételeztem volna magáról kedves Katalin! Tudtommal Márton is felnőtt, önálló jogú ember, aki képes magát megvédeni! Nem értem, hogy miért kell a segítségre, vagy a védelmére sietnie! Csak nem szerelmes?! – tette fel szándékosan provokálva a gyönyörű hölgyet a kérdést a tanárnő, mire Katalin füle tövéig elpirult.
– Ha jót akar magának kedves Katalin, akkor soha többet nem nyitja ki azt a csücsöri száját, csak ha tőlem engedélyt kap! Remélem érthetően fogalmaztam?! – nézett vele ellenségesen farkasszemet. – Nos… egyébként a maga órai teljesítménye sem olyan rossz, inkább átlagosnak mondanám! De mivel maga nem hazudna, és nem verne át, ezért magával nincsen semmi bajom! Most elmehet!
- Tanárnő kérem… ha nem nagy baj, akkor szeretnék itt maradni a többiekkel… - vallotta be őszintén.
– Odakint lesz szíves várakozni! – parancsolta ellentmondást nem tűrve, mire Katalin jelentőségteljesen Márton szomorú zöldesbarna, elveszett szemeibe nézett, majd erősen megszorította kezét, és kiment az irodából, egyelőre a folyósóra, hogy addig is figyelemmel kísérhesse az eseményeket.
– Tudják Hölgyeim, és Uram engem mindig meglepett az a bajtársias szövetségi rendszer, amit a hallgatók egymás között létre tudtak hozi, hogy a tanárokat kellemetlen, vagy megalázó, meghökkentő szituációk közé hozzák, de ismételten figyelmeztetnem kell magukat, hogy bármennyire is szilárdnak hiszik a baráti szövetségüket mindenkinek vannak gyenge, sebezhető pontjai! – itt jelentőségteljesen végignézett egyenként mind a hármójukon.
– Nos Julia kedves… A maga eredménye kiválló, ám a hűsége úgy tűnik, már kevésbé… van bármilyen hozzáfűznivalója az órai dolgokat illetően? – fordult most egyenesen egy pisze orrú, feltűtően kislányos arcú, másik karcsú hölgyhöz, aki főként a nyelvészeti tantárgyakból ért el kimagasló fokozatokat, és érdemjegyeket. Most mégiscsak úgy tűnt, hogy hallgat mint a sír, hiszen ha eddig még egyszer sem butatták meg, akkor szerette volna remélni, hogy az a közeljövőben sem ismétlődik meg újra.
– Tanárnő… én annyit szeretnék elmondani, hogy mindig élveztem az órai tananyagot és, hogy… a Marci szerintem mindent elolvasott… - Döbbent, néma csend lett azonnal az irodai helyiség falai között. Júlia egy háromfős csajos társaság tagjaként kicsit mindig is hajlamos volt kivülállóként tekinteni önmagára, aki egyik csoporthoz, vagy brancshoz sem tartozott igazán. A tanárnő most ideges, frusztált kedvvel beletúrt boglyas szénakazalszerű söréényébe, mintha már az adott mondandó jellege is teljsen kihozta volna őt az ideilgenes béketűrés határaiból.
– Hát kedves Júlia! Mivel magácska mindig is igen-igen jól teljesített azt hiszem abban egyetérthetünk, hogy kitűnő eredménnyel, és dicsérettel fog diplomázni, és bizonyára fényes szakmai karrier áll majd maga előtt, viszont kissé csalódtam magában, már ami a lojalitását illeti… - jegyezte meg szándékosan kiábrándult, cinikus hanghordozással. Júlia bűnbánó, engedelmes hallgatóként azonnal lehajtotta a fejét, hogy még véletenül se kelljen tiltakoznia, vagy fellebbeznie saját véleménye, és attitüdje mellett.
- Nos… ki van még hátra?! – tekintett végig sietve a háromfős társaság tagjai között. S mivel már mindenkit kivesézett úgy vélte hadd menjenek zárthelyit írni.
Amikor a két lány kiment az ajtón, és Márton is kivette volna őket a tanárnő kissé ellenégesen, figyelmeztető kedvvel még odaszólt tanítványának: – Legyen résen kedves Márton! Magán lesz a szemem! Erre mérget vehet.
Odakint Katalin állt, és tétován ide-oda járkált a szűkre szabott, téglalapalakú, aprócska kis folyosón, ahol két ember is alig fért el srégan, nemhogy még pár ember.
– Na, mi volt csajok? Marci? – kérdezte izgatott kíváncsisággal.
– Szerintem nincs akkora gáz, mint amilyennek tűnik! – vetette közbe Kriszta.
– A lényeg, hogy a zárthelyi dogákat és az évfolyam dolgákat is muszáj legalább kettesre összekalapálni. – vetette közbe Júlia.
– ...És mi a helyzet Marcival?! – most mindannyian a félszeg, és szemlátomást nagyon is szomorú árbázatú fiatalemberhez fordultak, és próbálták vigasztalni kicsit, legfőképp Katalin.
– Szerintem tutti biztos, hogy néhány alkalom múlva majd behivat az irodájába olyan gengszter bizalmasan, és közli számító, pikírt hangnemben, hogy megbukat, mert egész egyszereűn nem bírja elviselni már a gondolatát sem annak, hogy másnak is lehet igaza. Erről ennyit!
– Hé, azért csak nem ennyire rémes az ügy! Vagy igen?! – Katalin most végigtekintet a másik két hölgyeményen, akik egyetértőn bólogattak.
– Ó a franc egye meg! Siessünk gyerekek, mert már javában tart az az átkozott magyar töri zárthelyi és tudjátok Koronai tanár úr milyen szemét tud lenni, ha bárki is késik. – vetette közbe Kriszta.
Mind a hárman gyorsan leügettek a lecsiszolt márványlépcsőkön, és mire az egérlyukméretű osztályterem elé értek még a legjobb kondiban lévő Júlia is úgy érezhettemagát, minta aki alig bírja szusszal. Kriszta volt, aki szabályosan feltépte az ajtót, és kicsit szabadkozva megpróbálta tisztázni a történteket:
– Elnézést kérünk tanár úr, csak Kalovics tanárnőnél voltunk megbeszélésén… - kezdte el.
– Jobban teszik, ha gyorsan leülnek, mert nagyon megy az idő, és a jelzőcsengőnél sajnos be kell szednem a zárthelyiket. – közölte kissé kimérten, egykedvűen a tanár. Szemlátomást az sem igen zavarta volna, ha egy mázsás elefánt mindent romba döntve önmaga mögött végigdönget az egész osztálytermen. A három hölgy gyorsan felkapta a tanári asztalon lévő feladatlapokat és adott egyet Marcinak is, majd mindhárman a leghátsó padsorok felé masíroztak, és már javában körmölgetni is kezdtek, amint helyet foglaltak. Így is maradt még legalább bő tiz-tizenöt percük, ami – ha az ember csupán csak a kifejtős kérdéseket néztek –, bizony-bizony meglhetősen kevésnek bizonyult, de eldöntötték magukban, hogy eszük ágában sincsen ilyen könnyedén megadni magukat, vagy behódolni a tanári akaratnak. Marci az egyszerűbb kérdéseknél viszonylag gyorsan, és hatékonyan haladt. Sajnos amikor bepánikolt, és rájött az idegeskedés – szűkösre szabott időhiány miatt főleg –, akkor az esetek többségében egyáltalán nem fordított kellő gondot, és figylmet a megfelelő helyesírásra, ami néhány tanárnak úgyszólván a heppije lett az összesűrűsödött évek alatt.
A jelzőcsengő a vártnál hamarabb megszólalt és a fiatalos, alig harmincas éveiben járó, szakállt és bajuszt viselő, kissé önelégült tanárember már pattant is fel a helyéről, mintha csak bolha csípte volna meg, és máris padsorok szerint menve összeszedte a dolgozatokat. Mikor aztán a leghátsó padsorhoz ért, ahol a hölgytársaság és Marci is még javában körmölgetett vészjósló hanggal odabökte nekik: – Hölgyeim, és kedves Márton! Nem szeretnék ünneprontó lenni, de legyenek szívesek, és tegyék most már el a tollaikat! – azzal már kapta is ki a kezükből a vélig befejezetlenül hagyott dolgozatokat, melyre – többség véleménye szerint –, bő ötven perc is kevés lett volna.
Igazán nem is csodálkozott szinte senki, amikor később Koronai tanár úgy egy bizalmas négyszemközti megbeszélésre szintén beinvitálta saját szertárába a hölgytársaságot Marcival egyetemben. A dolgoknak az lett a következménye, hogy megismételhették a dolgozataikat, és vszonylag hajszál híján mindenki átment ezen az akadályon.
Később aztán a végzős évben már, amikor a diplomától csupán csak egyetlen aprócska, ám annál jelentősebb hajszál választotta el őket a modern magyar irodalom tanárnője kicsinyes bosszút indított főként Márton ellen, mert meggyőzédésévé vált, hogy frappáns, szellemes, és lezser válaszai mögött tudatosan kétségbe akarja vonni az ő megfellebbezhetetlennek hitt, fensőbbséges tanári véleményét.
Így történhetett, hogy az utolsó irodalmi vizsgák egyikén bár Márton becsületesen felkészült és tudott összefüggő szövegrészeket is bármikor idézni a tanárnő úgy ítélte meg, hogy sajnos ez korántsem lesz elég a kettes alához, és megbuktatta tanítványát.
Márton később az esetet elmesélte egy mindenható professzornak, aki valósággal ódákat tudott zengeni Márton prózai versei, és novelláival kapcsolatban is, és mivel nagyon tisztelte és becsülte tanítványait, úgy döntött, hogy négyszemközt beszél majd az illetékes tanárnővel. Végül Kalovics tanárnő – kénytelen-kelletlen –, engedni kényszerült és átengedte egy újabb vizsgán Marcit.
Amikor minden tanítvány számára díszes papír érkezett, hogy a golyavárban ünnepélyes ünnepség keretében átvehetik a diplomájukat Marci szándékosan távolmaradt ettől a szándékosan mézes-mázos, hazug, talmi ceremóniától, és bár Katalinnak roppant hiányzott a fiatalember, Marci eldöntötte nem fogja magát meghazudtolni főképp olyanokkal szemben nem, akik már az egyetemre való beiratkozását követeőn jóformán minden szálat megmozgattak azért, hogy rosszul érezze magát itt, és hogy ellehetetlenítsék. Később csöndes, megtűrt alázattal ment be a regisztrációs irodába és egy kígyozó, örökkévalóságig huzodó sorbanállást követően vette át a diplomáját. A titkárnő még kezet is szeretett volna fogni vele, mintegy jelképesen gratuláló gesztust tenni a megérdemelt tanulmányi sikerekért, ám Marci tűntő udvariassággal utasította vissza a kézfogás lehetőségét is, majd felemelt, kissé szomorkás fejjel sétált ki végleg az egyetem területéről.
Katalin később egy nyolcadikos osztály frissiben kinevezett osztályfőnöke lett és egyszerre öt osztályban is tanított. A yerekek valósággal rajongásig imádták őt, mert nagyon jó humora volt, és emellett kedves közvetlen is volt mindenkivel. Marci pedig hozzáfogott, hogy irodalmi céljait, és terveit valóra válthassa több-kevesebb sikerrel. Később állítólag azt beszélték, hogy a Millenáris Parkban megrendezett egyik könyvhéti összejövetel alkalmával volt modern irodalom tanára megvette verseskötetét, és egy piros filctollal máris a versek szövegét kezdte javítgatni; laza, könnyed mozdulatokkal húzta ki azt, ami – legalábbis szerinte –, helytelen, vagy nyelvtanilag kivánnivalót hagyott maga után, és amikor az egész kötettel végzett hitvány elégtétellel konstatálta, hogy még mindig ért saját szakmájához. Mivel Marci is kint volt a könyvhéten szándékosan elbújt az egyik sátor mögött, és onnét figyelte a hitvány tanárnő gonoszkodó mesterkedéseit. Marci később tetszetős jeggyűrűt vásárolt, és megkérte Katalin kezét, akinál elégedettebb, és sugárzóan boldogabb nőt ritkán lehetett látni a földön. Marci pedig abban a kiváltságos megtiszteltetésben részesülhetett, hogy kedvenc, dörmögő hangú professzora volt az egyik tanúja, míg Katalinnak egyik kedvenc tanárnője.