A NINCS LOBOGÁSA

Örök nyughatatlan lobogásomban
is néha sötétség lopakszik.
Magamat-kísértőn utánam.
Csöpp csecsemősírásként visszhangzik
immár süket fülek felé szüntelen
segítségkérésem:
pusztulófélben hagyott szerelem
s barátság, mint megkettőzött
csapda rég túljártak kótyagos eszemen.

Lettem volna inkább boldog vagy
épp kiegyensúlyozott
a Mindenségeket hirdető pillanatokban.
Ami változni képes még nem biztos,
hogy érezhetőn is halhatatlan.

Folyamatosan változandó érzelmek,
kiújuló felszínes formák utáni ádáz
forgatagban sok méltó
s nemes választás ritkán,
ha juthatott
- örökös pontokat szül,
termel naponta az ismeretlen végtelen.

Önmagam biológiai körvonalaiban
titkon kódolva lett mint megmásíthatatlan,
Egy-felismerés a Halál előszele.
Akár egy betegség kardcsörtetve,
sejtek molekuláit zabálva,
herdálva mohón végigcsörtet
az ér-rendszer kozmikus egészén
míg a rakoncátlan
szív-kamra el nem következik.

Itt-ott masszívan befalazva önmagam
kétségek, örökös alamuszi rettegések
szilárd bunker-betonfalai közé,
akire egyetlen életemben kitartással,
akarattal várakoztam mégsem
lehetett már enyém.

Magam foglár-fegyenceként
előbb-utóbb csak belehullok
hangtalan jövendőkbe.
Mert nincsen magányosabb létező
a lélegző, szánonkérő lelkiismeretnél
mely minduntalan vallomásra,
vallatásra kényszeríti emberét,
akárcsak valami benső,
furcsa, köztes parancs.

Ezer felől megérzed, hogyha megkínoz,
meggyötör, húsodba tép
- ám meg-nem öl.
S bár önigazolásod kényes-kényelmes
dolog naponta bőven meginog
a biztonságos felismerés,
hogy tán mindig is lesz kiút
pöcegödrök álszent mélységeiből!