TESPEDŐ ÖNKÍVÜLET

Nyughatatlan, leláncoltan
vergődöm ikrásodott méz-melegben,
mint kisiklott hajótörött kártékony képzeletben.
Szomorúsággal táplálkozom.
Vér-vörös alkony a fejfám.
Tudom már csupán csak rész lehetek
az Egy-egésznek.
Rámzárult nappalok még híven megőrzik
akár a testemre éget fénvarratok
a gondolatok szikrát-gyújtogató hevületeit. 

Kigyulladt, lázas arcomra láng-rózsákat
festget a haldokló nap.
Mintha remegve várnám haldokló pusztulásomat.
Újból telítődnek borzongó
nagyváros-Ninivék emberiség-tömegekkel.
S ha valaki fekete csuhás Halálra gondol
csupán könnyedén legyintenek.

Kutató lézer-sugár, ha volna emberi
kincses szem, mely hazugot s hamist
azonnal elítél, míg igazat s őszintét
azonnal méltat, akár
az önmagát tisztázó, szent akarat.
A sokszorosíttt gyász,
mint egyetlen lobbanékony,
kozmikus fehér ragyogás mai
hullámai miért áradnak, míg földbe
süllyesztik a gyorsuló időt?!

- Magunkat áltató, kegyes vigasz
hogy kreatív, performance-műhelyek,
ismeretlen alkotók között
nem találni elfeledett,
elhanyagolt kincseket
- hisz ki életében hű-konok csupán
halála után száz évvel sikeres?! 

Zuhanó sötétségek között zárkózottan
koborlok; múlt s jövő között nincs párbeszéd.
Minden összeköttetés megszűnni látszik.
Hazudik már az is, kit a fekete szél hozott,
hogy újból rendet teremtsen álságos romokon.
Mindennapok szurok-sötét kemencéjében
füstölögve parázzsá omlik oltalmazó reményünk.

Szabálytalan csillag-kémiáknak látszanak
flörtölni vágyó csillag-szemeink.
Vajon a boldogság is ennyire bonyolult
s csupán csak azok számára elérhető,
akik valóságot hazudnak önmaguknak
is álmokért cserébe?!

- Életünk megvesztegetett,
sűrű rácsait a tartós gyávaság,
halálfélelem-odzkodás tartósan beborította.
Arcunkra - már rég késő
-, sebeket maratott az agresszív gyűlölet!