KETTŐZÖTT SPIRÁL




Zsúfolt, idegőrlő, agyonstrapált nap kaptam a telefont: azonnal menjek haza lakótelepi társas lakásunkba, szüleim lakására apámhoz. Kora, őszies délutánra járt már az idő, és tartani lehetett attól, hogy hamar sötétedik, amit egész életemben nagyon utáltam. Legalább ötven percet egészen biztosan eltötyögtem azon, hogy fontosabb teendőimet, és kötelezettségeimet elhalasszam, vagy próbáljak más időpontot találni hivatalos elfoglaltságaimnak. Nagyon rossz napom volt, mert kiderült, hogy egyik betegeskedő, idősebb nagyanyám sírva fakadt, amikor látta a tévében kedvenc sorozatát, és mint – utóbb -, kiderült rám hárul a megtisztelő feladat, hogy kibuszozzak hozzá Rákoscsabára megvigasztalni, és egy kicsit jobb kedvre deríteni. Így hát azonnal félretettem mindent és elindultam a hosszú útra.
Édesanyám telefonhívásában nem említett időbeli korlátozást. Tehát ez azt jelentette, hogy egészen nyugodtan elindulhattam volna kényelmesen, és nem ennyire idegeskedve, frusztráltan, mint milyen állapotban akkor voltam, hiszen, ha anyám hívott akkor bizonyára nagyon is jó oka volt rá. Tehát apám vagy nagyon beteg, csak nem mutatja a tüneteket, eltekintve mindig morcos, mindig szőrszálhasogató alaptermészetétől, másrészt lehet, hogy már meghalt.
Szüleim panellakása egy viszonylag kellemes környéken feküdt majdnem a kertváros szeles, ahol tiszta volt a levegő, és legfeljebb az állattartók okozhattak kellemetlenséget főként azon lakóknak, akik vagy allergiásak az állatszőrökre, vagy halálosan rettegnek az állatoktól. Apám és köztem mindig is ott feszült a levegőben egy láthatatlan mérleg, vagy cinkos, kicsinyes megállapodás, miszerint: apám az abszolút felnőtt, és nekem, mint harmincadik évemet betöltött fiatalembernek semmi jogom, vagy kiváltságom sem lehet családunkban átvenni az ő helyét, tehát kimondani egyéni véleményemet, vagy elképzeléseimet megvalósítani.
Falusias, kertvárosi béke telepedett rám, ahogy a busz fokozatosan kikerült a városi tömegnyomorból, és meghittebb, harmonikusabb erdős részek felé vette az útján. A buszmegállótól alig pár méteres séta vezetett szüleim lakásának aprócska bejáratához. Kissé töredezett aszfaltos út, melynek autóparkolójában ki tudja mikor volt utoljára felfestve valaha is a hófehér autókat elválasztó vonal. Kissé könnyelmű, izgatott zavart éreztem, mint általában mindig, mikor hajlamos voltam azt hinni, elkéstem egy rendkívül fontos megbeszélését, vagy találkozóról. Apámmal utoljára tegnap találkoztunk, és mégis lelkem nyughatatlan mélyén olyan érzések kerítettek hatalmukba, mintha elárultam volna a köztünk lévő függőségi állapotot.
Azonnal bent voltam az előtérben, majd a lifthez szaladtam, és megnyomtam a hetedik emelet gombját. A lift hatalmasat döndülő zajjal megindult. Mintha túlsúlyom fordított arányossággal húzta volna vissza az ismeretlen, de annál izgalmasabb, és hátborzongató liftaknába, melyről kiskoromban mindig azt gondoltam, hogy mindenféle furcsa, mesebeli lények egyetemes otthona.
Az alig hatvannégy nézetméteres, ám komfortos lakásban halotti csend, ideiglenes nyugalom, és meglepő félhomály fogadott. Apám – szokásához híven -, kedvenc nappali foteljában üldögélt, és szemüveggel olvasott valamit alig két éves Tabletjének netes cikkei között, mert mindig is azt vallotta, hogy az embernek muszáj felvennie a versenyt a technológiai forradalommal.
– Szia! Mi a baj?! – kérdeztem rémülten. Nem felelt. Néhány perc múltán letette a Tabletjét a kis dohányzóasztalkára, kinyújtotta göcsörtös, nagy, erezett kezét, és kezet fogtunk. Csak most vettem észre, hogy a rendszerint kékes színű melegítőalsó, és hozzávaló kockás ing mennyire számkivetetté teszi őt a többi ismerőseivel szemben. Talán csak azért, mert rajta nem állt jól a melegítő. Apám elfogódottan nézett engem. Tüzetesen, aprólékos részletességgel megnézett, mintha egy idegen ember összes, kicsinyes, alattomos titkait akarta volna profi mesterdetektívek módjára azonnal felderíteni, majd kimondta, ami rendszerint a szívén feküdt:
– Jól boldogulsz a gyerekekkel?
– Köszönöm, megvagyok… - feleltem.
Apám beszédmódja az évek hosszú során nem sokat változott, inkább összefoglalóbb, hihetetlenül tömörebb lett ifjúkorához képest, amikor valósággal sziporkázott a poénok, és a heccelődések között, most pedig kisnyugdíjasként mintha figyelmeztette volna magát arra, hogy csínján kell bánni a drága szavakkal, mert semmit sem szabad feleslegesen elpazarolni. Mintha titkokban, csakis saját maga számára egyúttal a gyorsuló hóhéridővel is számot vetett volna.
– Sikerült már végre barátnőt szerezned? – mért végig, már megint azzal a kiállhatatlan szúrós, zöldes pillantásával szemüvege sarkából.
– Hát… ami azt illeti… van valakim… - hazudtam. Egy történelem tanár ideje különben is véges a szakmában, a magánéletben egyaránt.
– Na ne hülyéskedj! Neked??? – csodálkozott, és ordas mosoly jelent meg kaján száján, mely mindig baljóslattal, vagy kiszámíthatatlan viselkedésével volt viselős. Az ember ilyen szituációkban szinte sohasem tudhatta, hogy mire is számítson, vagy hogy mit várjon el tőle. Ezért volt veszélyes.
Várakozva, érdeklődően farkasszemet nézett rám, próbáltam megfejteni saját titkaim, melyeket harminc év alatt egyszer sem osztottam meg vele, hiszen nem bíztam eléggé benne. Most viszont kezdte észrevenni, hogy nem értem őt, és szándékait. Ekkor előbb türelmetlenebb lett, majd hogy heves ingerültségét azonnal levezesse rágyújtott egy cigire.
Később már kiderült – erre a fordulatra is el volt készülve. A dohányzó asztalkán egy hivatalos nyomtatványféleség feküdt. Olyasféle mint amit közjegyzői irodákban, vagy hivatalos bírósági meghallgatásokon szoktam egymás közt csereberélni ügyfelek, és ügyvédjeik. Hanyag, könnyelmű mozdulattal mutatott a nyomtatvány felé, és kérte, hogy figyelmesen olvassam el, majd, ha nincs ellenvetésem, akkor írjam alá. Mint nem sokkal később megtudtam egy olyan végrendelet formanyomtatványról volt szó, melyben apám gondosan, számot vetve mindent összeírt, és leltárba vett, hogy később – halála után -, az „osztozkodók” mindenből egyenlő arányban részesülhessenek.
Sajnos az ilyesféle hivatalos iratok jogi paragrafusaiban egyáltalán nem vagyok otthon, úgyhogy közel egy, másfél órába is beletelt mire sikerült kisilabizálnom, hogy miről is szólhat a végrendelet, és a rám vonatkozó rész?
– Anya mit szól? – kérdeztem, mikor végeztem az olvasással.
– Fölösleges neki mindent tudnia! Ez csak férfiakra tartozik! – Tessék, már megint újrakezdődött a nyílt színű, kibékíthetetlen ellenségeskedés, és konfrontáció, aminek sajnos vége-hossza nincs. Láttam, hogy ingerült, bosszús, és elégedetlen. A halálos csönd úgy fogott minket közre, mint valami hatalmas, láthatatlan harapófogó, amiben mi vagyunk a kísérleti egerek. És én szégyelltem magam, hiszen azt hittem hibát követtem el, melyet helyrehozni, kijavítani nem lehet. Elvégre hivatalos nyomtatványról volt szó, nem holmi légypapírról.
Apám újból cigarettára nyújtott. Mintha a füst jótékonyan is képes volna kijavítani ellenem elkövetett kicsinyes, gyerekesen mérgező bűneit, és rendszeres családon belüli megszégyenítését. Most viszont már a kiskonyhába gyújtott rá, mert felismerte, hogy a cigifüsttől hányingeres fuldokolás kerít hatalmába. Néhány perc múltán visszatért, és kérte, hogy írjam alá a papírt.
– Szeretném gondolkodási időt kérni, mert nagyon sok jogi kifejezéssel nem vagyok tisztában! – szabadkozva, gyerekesen, félénken feleltem, ami úgy tűnt megint csak jócskán felingerelte, mert hirtelen ide-oda kezdett járkálni a nappaliban, miközben kezeit tördelte maga előtt. Ha kiskoromban ezt csinálta rendszerint pofont, kisebb kokit kaptam, enyhe nyaknyomorgatás mellett. Most viszont huszáregyenesen megállt előttem, és döntésem kierőszakolására kényszerített:
– Ne szarakodj itt nekem! Írd alá azt a kurva papírt! – már megszokhattam, hogy hangja, és tettei durva, nyers, vad brutalitásról árulkodtak, mégis hangjában most egy csipetnyi rettegés és félelem is vegyült, mint aki pontosan megérezte, hogy már nem sokáig lehet szerettei körében. Apám mindig úgy beszélt velem, mintha egy olyan nyomorék, vagy szellemileg analfabéta idióta volnék, aki képtelen önállóan gondoskodni magáról, másról sem.
Apám arca sohasem árulta el valódi, realista szándékait, és ettől volt annyira félelmetes a közelében felnőni. Emlékszem rá, hogy kisfiúként nagyon sokat voltunk az állatkertben, és a cirkuszban is. Én valami miatt mindig sírva fakadtam. Hol egy könnyes szemű bohócot sajnáltam meg, aki felmászott az égimeszelő tűzlétrán, hogy egy hatalmasat bukfencezzen a közönség szeme láttára, hol pedig egy szomorú, füveket majszoló gorillán esett meg a szívem, bár azóta is rettegek az állatoktól. Apám, hogy végre elhallgattassa hisztériámat, és jajveszékeléseimet csokoládét, cukorkát, török mézet, vagy fagyit vett, persze évszaktól függően, és mindig rám parancsolt, ha anyámnak akárcsak egyet szót is merek szólni ki leszek herélve! Később, amikor a nagymama kertjében segíteni kellett vízvezetéket ásni ásóval, és lapáttal apámból rögtön kibukott:
– Ne erőlködj! Nincs értelme! – Mintha azonnal levonta volna felettem a keserű következtetéseit, miszerint: én sohasem leszek képes olyasféle dolgokra, amihez apám nagyon jól értett.
– Apád nem komolyan mondta! Tudod ő egy nagyon összetett ember, aki képtelen kimutatni az érzéseit! – anyám nyugodt, kimért hanghordozása már jó előre bejósolta felnőttkori kálváriáimat, szánalmas megpróbáltatásaimat. Vajon fogom-e valaha is vinni az életben? Egyáltalán? Hogy fogok majd boldogulni?!
Hamar komor este lett, és váratlanul anyám is megjött a munkából. Kérte, hogy semmit se írjak alá. Apámból pedig újból előtört a hisztiző kisgyerek, mert elkezdte volna eldugdosni anyám szeme elől a hivatalos végrendelet összes nyomtatványát. Anyám persze rögtön szigorúan ráparancsolt, és felvette olvasó szemüvegét.
– Ha nem bánod apus én is elolvasnám! – s már fordította is maga felé a nyomtatványt pecséttel. „Tehát apám ügyvédnél, vagy közjegyzőnél is járt már” – gondoltam, holott ő sem volt mindig tisztában ilyesfajta bonyolult ügyletekkel. Anyám is olvasásba kezdett, és úgy tűnt sokkalta talpraesettebben, erélyesebben boldogul, mint én. Addig én kimentem a szobából, mert két dudás ritkán fér meg egy helyen.
Amikor jó húsz perc múltán visszatértem apámon erőt vett valami ismeretlen fuldoklási roham, mely heves gyorsasággal támadhatta meg tüdejét, és azonnal szaladt a vécére hányni. Amikor visszatért már jobban érezte magát. Állítólag refluxa, és gyomorbántalmai is voltam, amiről mi semmit sem tudtunk, csak, amikor később a halottkém már kitöltötte a hivatalos halotti bizonyítványt.
– Te elolvastad ezt a nyomtatványt? – kérdezte keményen anyám mély óceán-kék szemeit az enyémbe fúrva.
– Igen… megpróbáltam… talán valami baj van…? – néztem rá aggódva.
– Mondd, hogy nem írtad alá?!
Nemet intettem a fejemmel. Anyám a biztonság kedvéért megnézte az aláírás rublikát, és kisebbfajta tehertétel esett le a szívéről, melyet apám soron következő dühkitörése erősített fel újból.
– Anya! Te hülye vagy! Ezt most mi a fenének kellett mi?! – fakadt ki apám dühösen, mellyel egyszersmind jócskán felingerelte mindig nyugodt anyámat is.
– Misi! Ezt kérlek most fejezd be, mert ordítozva nem lehet nyugodtan, és komolyan megbeszélni a dolgokat! Szóval, te a hátam mögött akartál intézkedni, nem igaz?! – most anyámon volt a sor, hogy jócskán kérdőre vonhassa apámat, aki anyám haragjától hamar visszavedlett ártatlannak látszó báránnyá, aki semmiről sem tehet, és persze sosem hajlandó elismerni a felelősségét.
– Miért? Felnőtt ember vagyok! Azt csinálok, amit akarok! – állt ki saját egyéni meggyőződése mellett.
– Igen, drágám! Ez így van, de nem gondolod, hogy ez a végrendelet azért túlzás? Hiszen csak egy fiunk van, tehát ő a törvényes örökös!
– Nem bízhatunk meg senkiben! – volt apám egyedüli válasza. Azzal megint kiment, és újabb füstölés következett.
Anyám magam mellé hívott a fotelbe, és megkérdezte, hogy sikerült-e megvigasztalnom a nagymamát?
– Sajnos még nem volt időm, hogy kibuszozzak hozzá, mert rohantam egyenesen ide! – vallottam be őszintén.
– Édes fiam! Arra kérlek, hogy most menj a nagymamához vigasztald meg, a többit majd elintézem én! – kérte anyám.
– Máris megyek! De ugye nem lesz baj…? – kérdeztem már az előszobából visszafordulva.
– Ne idegeskedj! Minden rendben lesz!
Elindultam a nagymamához Rákoscsabára, de a szemem sarkából még jól láthattam, hogy anyám elővesz a retiküljéből egy öngyújtót, és szépen, egyenletes lánggal jóformán megsemmisíti a hivatalos nyomtatványt, mintha ehhez neki éppen annyi joga lenne, mint mondjuk apámnak.
Apámat utoljára már csak a vécén ülve láthattam. Kétoldali infarktust kapott mely azonnal elvitte. Nem köszöntünk el egymástól, és ő se mondott búcsút nekünk. Tökéletesen megértettem, átéreztem apám önző, állandóan lobogó, szikrát szóró elégedetlenségét, életuntságát, és hasznavehetetlenségét. Nyugdíjaztatását követően még erősen próbáltunk a lelkére beszélni, hogy fogadja el a négyórási fuvarozó állást a vegyesbolt részére. Legalább addig is elfoglalja magát egész nap. De ő mindenre csak azt tudta felelni, hogy dolgozott ő már éppen eleget.
Később újra, és újra átgondoltam az események zavaros, bonyolult halmazát, és mindig arra lyukadtam ki, hogy apám talán egyáltalán nem is ismerte engem, hiszen nem mutatott különösebb, fogékony érdeklődést irodalmi terveimmel kapcsolatosan, a költészetet pedig egyenesen utálta. Olyanok voltunk egymás számára, mint két idegen, akiket egy harmadik fél anyám fűz össze családdá, és mégis ahol mindig szomorú, és magányosan kiszolgáltatott minden ember. Számos kérdésem lett volna még apámhoz, ám alighanem ezekre már sohasem találhatom meg a megfelelő válaszokat.