ROMLOTT REMEKMŰ

Már beépült a csontig rágva ügyelve s riasztva Lét-ösztöneim: csókokba rejtett árulás, egy éjszakás flörtök gyilkos játszma korszaka – most gyermekhitű pojácaságom fenntartva frakkos pingvinként próbálom felépíteni terveim. Nem szabadna már hinnem hogy igazgyöngyök esengő, mégis őszinte fátyol-sírása vigasztaló, gyöngéd utakra vezérel, s minden újabb próbatételnél szándékosan elvesz tőlem valamit.

Immár önmagamból mégsem merem a legtöbbet odaadni. De hát ez gyerekes rigolya – mikor lehetek már csupán hangya, szemernyi létet összegző Sziszifusz?! – Érzem már hogy magamra lettem utalva, s mint bolyongó kísértet sok vidám család között homokszemcsék kristálybűnei létemhez szégyenfoltként tapadnak!

Randizgatások hőskorszaka már nem érdekel: szórakozó tréfáin ki mennyit érhet el? Komoly párkapcsolatok összecsapott jutalmát lassan méricskéli ki az Élet. Az engedélyt, hogy szívhangok mélységeibe nézhessünk csillagok kozmikus fényeinél kell kutatni. – Harmóniában kellene éldegélni s nyugodtan elmerülni szerelmes pillantások dédelgető lángözöneiben s nem volna szabad mindent megbánni mi gyermeki, felesleges!

Sem mikor egy seregnyi méltatlan gonoszság, vagy intrika mélyen felsebez; a hiénás világ a felszín felett lázad. Halomba gyűjti maga köré a befolyásolt agymosottakat – s fojtogatóbbá lett az utálatosság – még sokak szemében már minden szenzációnak minősülő vadászat. Velejéig siralmas, hogy ami őszinte és emberi miért nem maradhat tiszta és hű?!