ÁRULÁS BEFELÉ



Ez már nem emberhez méltó élet-ösztön többé, hogy nem mesterséges jópofizgatás, szívekben az éles kések megforgatása zajlik; nem a társadalmi-szakadék, degradált szókaratés cunami, ne a keserédes élve elrothadás vagy más gyalázat. Ez pusztán csak túléléssel vegyes élet-ösztön – hogy tiltakoznom, lázadok akkor mikor vagyok, ha félrevert ércharangok orkán-szavából felcsendülni látszik a Béke szava helyett a mérgező utálat.

A Lét sakál-szemű, bitang latrai mindig zsákmányra vadásznak míg lesben állnak. Túlélés, mint összezsugorított, kicsinyes szánalmasság, hogy propagandák agymosott, jóléti álmok mossák ki a „homo sapiensek” gondolkodó, kreatív agyát. Szédülve is emésztem, hibáztatom magam. Hogy még mostanság is szigor-kemény határsávok, senkiföldjének hívott záró-zónák tagolják apró, miniatűr darabokra a hatalom dölyfös gőgjét s hogy nincs s nem is lehet őrültebb őrület mint megváltoztatni olyasmiket melyek rég beváltak és működnek!

Szeretnék már végképp eltűnni a Világ rátarti, kíváncsi szeme elől s kiordítani, mint alamuszi-hírmondó: Nincsen s nem is volt igazatok! – Mikor egyénieskedő kreativitásomban szapultok, s gyaláztok Ó! milyen torz, mily ferde lett önmaga a Lét fenntartható helye az ismeretlen lelkekben. Matematikai alapművelettel szembesül az, ki gondolatok s érzelmek valószínűségszámítására gondol.

Odabent rendre idióta, kongó felszínes üresség fogad: Embernek hívható-e még a vadállat, mikor élvezettel szadista kicsinyes játékait űzi kiszolgáltatott s védtelen gyávákon? Mikor a túlmagasított tűsarkakon tipegő, csicsergő fogtündérnek vérugató-sebeket okoz?! Mintha mindenki már önös boldogsága egyedüli erőszakos hajszolója lenne, - de csupán csak kényelemért száll alá, vagy lészen árulóvá!