VALAMI MÉG HÁTRA VAN!

Megszólítanak gyakorta a tárgyak:

A priccs-ágy melyet gondos makacssággal apám választott:

,,Ez épp jó lesz neki”- tekintettel,

s az ütött-kopott, kiszolgált veterán-asztal:

Idők poloskái pettyezték szégyenfoltosra!

Hogy mertem öntudatlan gyermek-ragyogás

mellett mosolyok világmegváltó ígéreteiben hinni?!

Nyomorok ismétlődő Sziszifusz-kötéljárása,

érzem még hátra van! Néha még felbukkan

– de csak titokban – szívem zakatoló ér-labirintusaiban az érzés:

Jobb volt ártatlan gyereknek lennem,

ki rátarti, makrancos makacssággal

hinni mertem felnőttek ítélkező fondorlatait,

s az agy-koponyák, üresfejű-gorillák

is önszántukból barátokká váltak.

Lemondtak leckéztetések vendettáiról!

Múltam kísértő, tékozló elhibázottságával kelek naponta;

pesszimista babonákba temetkezve akár a kóros fóbiások tábora!

Kinézek sorrendben hadakozó hegygerinceimre:

A is völgy-katlanban emberek torzsalkodnak élesen,

terpeszkednek anyagias forrásaikkal:

Talán angyalok igazlátó szembogarán át különös jeleket,

jelképeket érzelem-metamorfózisokat láthatok!

Volt idő, mikor megbecsülték selyemfiús bókjaim széptevéseit!

S puszikban köszöntötték önsajnáló kedvemet,

volt-nincs világ!

A szível azóta hallgatagok, némák!

Elfeledték hamar az egyetlen ütemre dobogás zenéjét:

Hogy csupán Együtt tehetnek ki egy tökéletes egészet,

mint az ősi egyetértés talpkövei!

Sok sebet eltitkolva cipelek magamban,

mint rabot aki csak rácsok szakadékából szabadult,

de lelkét fogva tartja valami!