HIÁBA?

Mert esel, zuhansz, s hiába is akarnád a biztos lehetetlent,

- nem tudsz megkapaszkodni sem:

Hattyú-kezek, sem kegyelmet osztó tekintetek,

se önként felkínált, segítő szándékokba!

Bizonyíthatón megremegsz,

s mint gyenge talpazaton álló kártyavár meginogsz:

Sorsod vékony hajszálon,

Kharübdisz-szakadék felett függ miközben

tehetségtelen kötéltánccal

lehetőségeid mikéntjeit egyensúlyozod!

Lásd! Sorsod emberöltők halhatatlanságán áll s bukik

– fölismerik-e a szükséges akaratot,

vagy hagynak szabadon még zuhanni egy darabig is?

A mélységet magad bőrén már tapasztalod,

miközben a Semmi kiábrándulása közvetítve fenyeget!

– S jó lenne ölelő karok közt óvó menedékre rátalálnod,

hogy magad is elhidd:

Nem lehetsz egyedül! – Szíved kétségbeesett fohászok

zengő harangszavaival félelmeidre felelget.

Kétséged lánglobbanásait próbálná fabatkás önbizalmaddal oltani!

Hétköznapok vége-hossza nincs lélekölő örökkévalóságán,

mint egyszerre dicsért,

s megbélyegzett

elátkozott, lejjebb adott létigényeddel egyre tűrsz még,

miközben lelkiismereted helyén

egy időzítő számlál egyre elszántabban,

gyilkos-vehemensen! Mint kitagadott tékozló,

lesújtott angyal magavesztetten téblábolsz utcák pöcegödrein:

nem tudsz dönteni – hisz a mérlegelhető kockázatok válaszait sem ismered:

Átlépjek-e pocsolyák mocskain,

vagy essek egyenest megvesztegethetőségek közepébe? –

Véred örökké nyughatatlan szándéka füledbe dobol egyre lüktetőbben.

S táltos tamtamok közt fölzúg a hitetlen sérelem ítélkezőn:

Miért kell akkor is mélységek örvény-torkát választanunk,

ha az kendőzetlen befogad,

magához ölel a részvét kegyeleteként?!