VÁRAKOZÁS…

Várakozok… Áldozatát lesi így a kuporgó állat,

szaftos zsákmány-trófeáját, mikor csak támadni készül!

Szoba-szigetem elárvult magányában,

a Mindenség s a lehetséges válaszok okait kutatgatom!

Egy ormótlan, túl kíváncsi döglégy berepült ablakomon,

s most fejem fölött, mint zümmögő ítéletmondó köröz!

– Kapkodtam oltalmazó karjai után,

hattyúselyem-bőrét finoman magamhoz engedtem,

- eszelős türelemmel, titkos vakhittel.

Magammal ostoba naivsággal el kellett

hogy hitessem még van s Lehet maradandó Időnk! Jajongva kuporogni,

menekülni tudtam a városban mely rommá lett,

s mely pusztán lakatlan. Ágyamba feküdtem az ölelő matracok,

átkaroló párnák mélységeibe fokozatosan fullasztottam fejem,

- mint az öngyilkosok hosszú útra indulva,

melyből biztos, hogy Nincs visszatérés!

Otthont teremtő, szerelmes szívet szerettem volna forrongó

viharokban a nyugodtan hullámzó bárkát az Egyetlenegyet,

ki elhitette csúf igazságként magáról – Ő az Igazi:

Csókok hűségét követeltem volna teljesülő jogként vissza tőle

– harmatok könnyeivel terhesül naponta a táj!

Magam is minden nap egyre közelebb

érzem magamban a fullasztó Anti-szorítást:

Értem már aligha jöhet valaki; aki fölráz,

aki kiment – kontyát tulipán-koszorúkkal igazgatja

a lány ügyefogyott szíve már férje mellkasába fúrtan kedvére dorombol!

– Őz-szemű, pisze sebezhetősége megfogott,

s el nem eresztett engem, mint a gyermek alkonnyal kifestett

ajkaiért áhítoztam: önsajnálatomban verítkeztem,

meg-nem-értettség gyehenna-tüskéi sebeztek naponta lelkemet!

– Megfojt csillagok mosolyával az Éj!

Nagy, fekete kandúr borítja be az álomkóros tájat,

- még mindig értelmetlen sült-galambok szavára várakozok.

– Vegyék már észbe: az Igaz szó szentsége hirdet s kötelez!