A FÉLELEM TITKAI

Nem láthatjuk hisz láthatatlan,

nem érinthetjük, hisz anyagtalan árnyék s testetlen csönd,

mégis a lélek gyermekségét rémiszti,

s kísérti mint borzongató lidérc vagy szellemkép!

– Bizony, mi mindig félünk valamitől!

Saját felebarátunk áruló tekintetében szenvedéssel kell,

hogy csalódjunk, máskor saját magunk

akaraterejéből hiányoljuk a rátartiságot s a talpraesettséget!

S amikor majd mindenki elhagyni készül titkosan attól rettegünk:

egyedül ne maradjunk! Törékeny lelkem belsejében

– igen -, sokszor én is megérzem,

hogy a létezés nyugtalan órái lüktetnek kellő nyugtalansággal

a mélyülő szív-rengetegben, kétségbeesetten reszketek,

ha szeretteim szívjósága egyszer

majd végleg s örökre megsemmisül s elhagy engemet!

Vajon a félelem mindenkiben ott lélegzik titkosan,

s csak az ember nem akar tudni róla?

Mindenki retteg tőle, csak okosan titkolják,

kellemetlen emlékként s talán abban reménykednek,

hogy szapora szellőként távozik az ablakon keresztül!

Mint reménytelen rab, aki érzi,

hogy az utolsó órája közelget,

nem lesz hiába egyetlen sóhajnyi jajom,

csakis keserű világfájdalmam, marad kiégett szívem helyén:

Az elmúlás tőlem mindig elrabolt valakit

s elköltözött! éveim harmatos számait

is huszonháromra testálom, mégis egyre fenyegetőbben:

komor hangsúllyal motoszkál fejemben a gondolat:

Szembenézni az elmúlással!

Ablakaimat sötétkabátos árnyak kopogtatják:

Az éjszaka titokzatos gyermekei,

nyugodt pillanataimat megzavarják különös hangok,

fák karjainak reszketései!

Vajon a kísértetjárta látomások is félnek tőlünk

vagy azok is képzeletünk bűvös mese-szülöttei?

Mindenki önmagában dönt mennyire fél s reszket, a világ zajaitól!

Sokszor szorongok s félek reménytelenül,

de mindig van kivel megoszthatom félelmem zavaros gyökereit!