Szabad versek

MINT A HAJÓTÖRÖTT

 

Olyan vagyok, mint a hajótörött, kinek lélekvesztő teknője darabokra összetörött! Se jelenem, se jövőm sincsen, - úgy élek titokban völgyeim burkába bezártan, mint ringatni vágyó ölekben az önző csecsemő! Nincsen hasadéka: apró, áttörhető menedéke lelkemnek, csak a szüntelen, árván könnyező félelem bennem van üvegpalota-gyöngyeiben az állandó melankólia mint az emlékezet, ha a karbantartás hiányzik – mulandó! Megviselt, sokszor törődött vagy, mint kikoptatott, sokadszor viseletes ruhadarabban a moly, vagy szú-ette fekete posztó. Halhatatlan átlényegülésed is csupán képzeletbeli, idillikus termék! Kimeríthetetlen, sorsüldözött élet: Pofonjaid ócsárlásait már nem szenvedhetem! Létem: Egyre megtörhető, sebezhető forgás, önmagába visszatérő – most még befelé forduló Kör – nagykorúsított tanúskodó talán még büszke is lehetek rád, mint tanítványod, vagy szorgalmas barát! Nem lehet helye más önző panasznak: Makacs fohászaimmal még szüntelen téged ostromolnálak: Az lennél amit még megszeretnél hitvallón tenni s valósítani – nem válogathatok cserélhető lelkiismeretekben

Se jelenem, se jövőm sincsen! - úgy élek titokban völgyeim burkába bezártan, mint ringatni vágyó ölekben az önző csecsemő!Nincsen hasadéka: apró, áttörhető menedéke lelkemnek, csak a szüntelen, árván könnyező félelem bennem van üvegpalota-gyöngyeiben az állandó melankólia mint az emlékezet, ha a karbantartás hiányzik – mulandó! Megviselt, sokszor törődött vagyok, mint kikoptatott, sokadszor viseletes ruhadarabban a moly, vagy szú-ette fekete posztó! Halhatatlan átlényegülésem is csupán képzeletbeli, idillikus termék! Kimeríthetetlen, sorsüldözött élet: Pofonjaid ócsárlásait már nem szenvedhetem!

Létem: Egyre megtörhető, sebezhető forgás, önmagába visszatérő – most még befelé forduló Kör – nagykorúsított tanúskodó talán még büszke is lehetek rám, mint tanítványra a szorgalmas barát! Nem lehet helye más önző panasznak: Makacs fohászaimmal még szüntelen téged ostromolnálak: Az lennél amit még megszeretnél hitvallón tenni s valósítani – nem válogathatok cserélhető lelkiismeretekben de kitartón, hűségesen Egy lehetek a halhatatlan, másik felemmel, ha bizalmával megtisztel, s esküvel is elfogad!

– Setét zárkából így próbálnék szabadulni, mint a tapogató vakond ha napsugárra ér, mely még bearanyozhatja megmaradt életét! Kutatva boncolgató, aki a Lélek mélyebb összetételét, s titkait kutatja miközben halhatatlanságukkal igazmondó, s elbűvölő szemekbe tekint! Hasított fény, üstökös csóva metszi át dolgaim átrendezhető metszetét…

 

 

SZÁMVETÉS

 

Az Embert ma már szüntelen terelgeti a megalkuvó becsvágy ostora! Se magadat, se mesterségemet  nem becsültem sokra; mégis egyre, mint a mágnes – vonzott a szépirodalom emberöltő, s halhatatlan sodra! Szerény vagyok még, s talán éppen ezért kidobható ostoba! S nem feszélyez sem törtetés, sem egyénieskedő érdek!

Fölértem már gondolkodó ésszel: Pénz diktál manapság mindenütt! Nem volt hát hiába, ha műveimet mind elvetették még fukaron s méltánytalan! Túlságosan sokat szenvedő mélységekből kezdtem! Megtörtént cudar dolgaim tömlöcei bezártak, s nem csupán lét-állomásaim! Túl sok időmet ellopta már a Jelen: Sokat eszmélt Cassandra-múltam egyetemes, könnyező siráma! Talán pazaroltam nemesebb eszmék szolgálataiért társas, baráti kapcsolataim, s életem fele a feledhetőség homályába tán épp ezért költözött! Zsörtölődtem csillag-gyújtogató, eszméltető cselekedetek helyett! Elfeledtem mennyire fontosak lettek volna az Egy s Megismételhetetlen, örökkévaló pillanatok s percek!

Reménytelen romantikusnak jobb voltam, mint idilli pojácának, aki hófehér lovakon szíve választottjához még büszkén elvágtat – megfizettem érte tovább sebezhető szívemmel, mint vakondok szorgalmasan alagutak mélyén! Hiába is várhatott békés nyugalmat teremtő műhelyem: A Magány, - halhatatlan Kedvesem elringató, vigasztaló ölébe vágyakoztam!

Meglehet, már minden elvesztett! Túl korán remeteségbe vonultam, abban a felelős-tényben, hogy még Embernek megmaradhattam! – megváltoztatni s tán épp ezért rendbe tenni csak bizonyos megtörtént mozzanatokat lehetett! – Hajam egykor dús szőnyeg-erdeje hullik! Szívem törhető! s lelkem kapuit szüntelen könnyelműséggel – hiába meg nem nyithatom! De lehet, hogy kevéske műremekeket azért még fennkölten megérthet az emberöltő, szent szolgálat: Nemesebb, igazabb feladatra, ahogy szívem adakozva ajándék-áldozattal türelmesen szétosztja magát, mint osztódó szeretet!

 

 

 

A HITEHAGYOTT

 

Hitehagyott így lettem. Szívemen a tétova tétlenség, a frusztrált hezitálás; mint páncél- merevebb, - már meg se rezdül, ha hozzáérsz, de mint a toporgó szikla híven őrzi még gyűjtögető emlékeit: Ijesztgetik bősz, merész lét-lídércek, a profitot hajszoló élet-taposó üzletfelei! Felborzolt idegszálakon tisztavirág-életű barátságok, láng-lobbantó Akaratok feszülnek még kibontakozásra várakozva!

Nem tehetek már mást: Viselek minden sérelmet, visszataszító kárörömöt, kényeskedő megaláztatást s komiszkodó sorscsapást ami fojtogat, s tönkre tehet! Igyekszem bátornak mutatkozni ott ahol ordas-tekintetek tanyát ütnek fejem felett s nem tűrhetem az acsarkodó mocskolódások tüzeit, - akármerre is ránthasson a rosszmájú Sors!

Ember lehetek-e még ott, ahol eladható árucikké aljasodott az Erkölcsi törvény? Embernek mindenképpen megmaradni? Igen! Csak egyre pisla fénnyel világít bennem a Remény, hogy értelme van, s még lehet! Ezüstösen üt ki hajam maradék szőnyeg-tengerén az aggodalom: Idegrendszeremet károsan a tudatvesztés rághatja, s nem kaphatok még csupán az irdatlan távolokból gyógyírt lelki sebeimre:

Ki lehetne áldottan még az, aki végig meghallgatja?! Próbáltam kutatva megkeresni s vele egy tartalmasat s jót még beszélgetni – lassacskán elfogynak maradandó, sziklaszilárd elveim, hogy miért is lehetnék együtt a Kedvessel, aki áldó szeretetével egyetemesen mindig vigasztal! Rettenetek növekszenek énbennem, mint burjánzó, sanda gyom! Holnapok halálbiztos félelme előbb-utóbb agyonnyom! – Vad zajongások seb-fakasztó rügyeit embertelen csönd gyógyítja, s hol maradhat ilyenkor még a halhatatlan Kedves kinek darabokra-tört szívemet ki tudja ár hányadszor fölkínáltam?!

 

 

 

SORSOM EZ!

 

Sajnálom-sajnáltatom magam! Partra kitett, hontalan sorsom miatt! A cudar-cifra komisz Létezés – félő – több lehetőséggel már csupán ritkán kecsegtet! Miért nem lehetek vigasztaló hírmondója: A közvetítő, a megváltó Reménynek? Vagy szerény pojáca, ki gyöngyszem-szavakkal másokat becézgetve vallomásra bír? Hölgy-szívek gyöngéd, figyelmes, s alázatos ismerője, aki zsebkendőjébe fogja fel az eltévedt vagy örömteli könnyek sóhajait?!

Irodalmi kutató, afféle kissé hóbortos különc tudós? Kinek az lenne talán megérdemelt s kitaposható ösvény-dolga, hogy elfeledett s alig ismerhető művész-szerzők kultúrát őrző kéziratait átmentse a még emlékező korokba! Vajon miért nem lehettem szerelemben is bátor-karakán, hódítgató titán? – Bármit is tettem, bármit is próbálgattam – biztató ígéreteken kívül nem vettek észre!

De tanúja lehettem emberi biológiák határmezsgyéjén a születések csodálatának, merész elektronikák, s szatelit-műholdak fejlődéseinek mik naponta már újraértelmezik a tudomány s az univerzum kacifántos képleteit! Hogy butaság s ökörködéses kórral hogyan békülhet ma ki, s jópofizhat képernyőkön át az emberi elme: Hogy a nagyobb nézettségarány befogadása, s megteremtése véget, hogyan butíthatták agyunk fogaskerekeit hírhedett, alig öt perces vigécek, pláza-csinibabák? Egy egész országban tomboló zűrzavar uralkodik, s szándékosan egyre tovább zajlik az egyetemes, s globális méretekkel felruházott idiotizmus!

Ember! Te észlény! Már hiába is tagadnád: Az értelem berozsdásodott rúgói még veled forognak forgandó szerencsével tovább s tovább! Hallgatni kellene bölcsen megtanulva figyelmezni szavára!

 

 

 

GONDJAIM, TI SZENVEDŐK

 

Barátaim, ti napról-napra napsugárral lelkesülők, - ti is tudhatjátok! Gondok súly-golyói nyomorítanak, és emésztenek! Egykor széles Atlasz-vállaimat már-már behorpasztotta a tovább sebezhető, s talán épp ezért makacs lelkiismeret. Bizonnyal már azt is jól megsejthetitek, hogyha még akad alkalmi munkák felügyelete alatt vagyok kénytelen hitvallásomat behúzva kenyerem felét megkeresni! – E mostani világ összefüggő mozgatórúgóit már rég kiismertem – mégsem tudtam magam számára alázatos szerényen új lehetőségeket kivívni! Olykor gyakorta elhágy lelkemben a megtalált akaraterő, hogy sárgaföldről megalázottan is tovább folytathassam küzdelmeimet! Pesszimizmusom kínzó önsajnáltatásba hajlón belefáradtam már naponta válaszra sem méltató szerkesztőségek, üresfejű kiadók előtt kuncsorogni értelmetlen!

Fel nem foghatom: pályázatokon kívül az örök vesztesekkel nem foglalkozik érdemben már senki?! S hangyaszorgalmú kézirataikon kedvükre csámcsoghatnak, csemegézhetnek a bitorlók. Szövegezett papírlapok élet-halál urai! E méltatlan gond-aggodalom roggyant meg!

De azért kiszolgáltatottan a hetvenkedő bírálatoknak, agg módjára kissé eltörve, s elcsigázottat sem  hagyhatom  magam  kiszolgáltatni  kulturális  emigrációmból  szerkesztői,  bestszelleres szeszélyeknek, mely gyárosítva termelheti csupán az olcsó sikereket!

Naponta új virágba-szökkenő értelmembe kell, mint gondoskodó pók beleszőnöm hitemet: hogy lehet még, Remény új lehetőségek felé – noha manapság öt-perces emberkék süllyedő értelme s ökörködése dorbézol! Mohón fulladok viszont bennetek: Ismeretlen szépirodalmak, ismeretlenül is újítani kész irodalmár-szellemek! Baráti kézszorításokat még tőlük esdenék! De hát, mit is tehetnék, egyebet?

nem kínálja bőven elém lehetőség-portékáit a sunyító, s megalkuvó Világ: Így haladhatok csak önkéntesülve magamba zártan, akár a dióba zárt bél! Szaporodó gondjaimat, mint Golgotás stigma- bélyeget magamra veszem; csak lehetne már mellettem halhatatlanul Valaki…

 

 

 

HASZNOSULÓ TANÚSÁG

 

Boldog, ki halhatatlan csókokban képes elveszni miközben izzó, forró ajkakon nyelvével becézget, s világtól nem rendülő büszke hitében imádott Kedvesét átölelheti, hogy bármi gaz-cudar vihar is rázkódjon bajok közt hűséggel kitart! Mert mindenkori ádáz s sokat-próbált próbatétel e föld! S ha ellenségeivel különbékét még köthetek törekszem rá, hogy megtegyem! Hogy előbb-utóbb győz az Ember, azzal is saját magát kiismerhette, bár a jogosított sikert, vagy elismerést nehezebb is kivárni: Ki nem önsajnáltatón nyavalyog, s csügged önző szégyenében, mint a savanykás citrom, de tud remélni, bármely hóhér Időt is testáljon rá önző Végzete!

Ki hű marad a hitvalló gondolathoz, hogy értékek alapjait jött papírlapokra vetni, hogy tanúskodjon melyet dolgos, tintás kezek, s többórás munkahetek kényszerítettek tűrt kerekekbe. Kit a reményvesztett kétség, s cserepekre tört csalódás akkor sem tör össze, mikor szakadékok tátják ki Kharübdisz-torkukat felé! Ki győzedelmes s büszke napjai dacára is mindig alázatos s szerény; egyenként aggodalmas s mindenre ügyelve

éber-Vak hetvenkedést, gőgös csillogást megvet, s mindig emlékszik rá, ahonnét szerencsét próbálni a nagyvilágba elindult! Kit, ha elborítanak ideg-nyúzó munkák, vagy állatias pörök: Testén akkor is igazgyöngyként reszket a fohász, s bilincse beszürkült hétköznapoknak, - de boldog s talán elégedett még mert fogadalmat tehetett a szerelemmel, hogy örökkön védelmezni s áldani fogja az őt dédelgető szent hattyú-kezet mely tartalmasan szereti s mely örökkévaló!

 

 

 

A SZÍNÉSZNŐ

(Sz. E.-nek szeretettel)

 

Szorítja már ötletelő gondolatait a megváltó, műhely-deszkákhoz hogy Anna királynőként, vagy

Ophéliaként új erőre leljen az érdes, nemes, papírillatú anyagból, melyben évezredekre naprakész, s

mindig aktuális pezsgését érzi s huncut pajkos hetykeséggel ömleszti bátor-büszke tartásába az elszánt, s tettre kész akaratot: Míg énekpróbáját is felemelt liliom-fejjel fürdőszobája tükre előtt próbálgatja – megbocsátó, liliomos gyöngyház-hangját nagy olvasópróbákra összefonja még!

Aprócska Pinoccio-termete kényeskedő, s mások előtt szégyelli, hogy magassága nem lehetett kicsivel is égimeszelőbb! Félig lehunyt sűrű, gazdag seprű-árny pillái alatt gondolatai halmazait rendezgeti, koncentrál még egyre, mint bimbódzó nyári, balzsamos levegőben kardként őrt álló virágszál, s mert teljessége tudatában a színpadon tudhatja megközelíthetetlen – annál kacérkodóbb s csábítgatóbb Cupido-nyilával fölsebzett arany-szíve! – Már az erkélyen van, s epedve, hőn imádott szerelmes lovagja után áhítozik s úgy szól csengettyű, deli hangja közt az örök kegyelem: ,,Kérlek, Lisander légy már végre enyém!”

– Lenge balerina-alakja gyönyörű ívben megfeszül a létra előtt, ahogy hattyú-testével finoman, művészien akrobatizál, mintha a nemes kultúra ügye miatt fölkínálná áldozatra egész személyiségét, hogy a rendező rendelkezzen vele csak nyugodtan, s bátor-merészen!

 

Egy-tettében sem töri még fogaskerekek apró láncszemeivel fejecskéjét, minthogy összes gyakornoki próbái, rádiós műsorvezetői sikerei közt is jól végezte vajon még feladatát ma, s ezreknek ragyoghassa be komor hétköznapjait! – Táblán, mely szívébe van fölírva már neve ott ékeskedik hol Ő a közvetítő hírnök s a közönség egy emberi győztese!

 

 

 

KUTATVA MÉLYBEN

 

Izzó láva-mélységeimet bejárva néztem sok éven át magamba: Bámultam tágra meredt szemekkel fölhevült, ötletelő énem titkát, sűrűn telített mozgatórúgóit: Más adakozó tisztán őszinte fényt is megbecsültem sajátomon kívül! Ha jött a bizalmat-osztó, szent Hűség, miként szerénységében a bujdosó gyóntató áldozattal hallgattam a sokszorosított, személyes titkokat; mások gyarlóságainak vélt vagy valós vétkeit!

Meggyűlt fejem felett a baljóslatú, gyilkos penge-metszés s mégis lelkem sok kicsiny fohász- szikrát küldözgetett a táguló Kozmoszok tágas ködébe! Végül már valóban a megszentelt, baráti bizalom is megingott, hanyatlásnak indult! – Énem – mint sündisznó tüskés-bogáncs nappal, ha sérelmet szenvedett, gáncsoskodó bántást –

tétován eltűnt lakatlan, s alig ismerhető helyeken; külvárosok rettegett, gyilkos-kezű sikátoraiban egy medveszerű árnyék kuporog, mint bensőm gyermekkori félelme! S mint aki fecsegés helyett bölcs Igéket s beszélgetéseket kedvvel próbálkoztam már vele legalább ezerszer kitágítani megbízható, baráti köreim határait! Világunk, ma még alattomos, érdekközpontú, sunyító idiótákkal teli: Szentjános útjelzőként jobb talán, ha mindenki megmaradt, józan eszébe kapaszkodik – ki nem várogat gyermeki naiv hittel se sültgalambokat, sem kecsegtető, pipogyás ígéreteket! Művemet szándékkal alig törhető, göcsörtös dióhéjba fektetem, hogy kiknek vérében a rontás s rombolás

– már nehezebben árthassanak neki! Csak bíztatna már egyszer engem is áldottan, rebbenő asszonyi sóhaj, halhatatlanságot felkínáló Kedvesem ölén talán újra feltalálhatnám csenevész önbizalmamat!

 

 

 

FIATAL REMÉNYSÉG

 

Ott állott hát a költő! Tiszavirág-gond sebezte pufók arcán, az újító eszme izzó parazsa lángolt. Tétova ajkait halhatatlan Kedvese csókokkal még nem hintette be, s mégis szenvedélyben lángoló, romantikus gondolatai felhevítettek sok női szívet! Már az egész kristály-palotás teremben apró szentjános fények villogva ragyogtak; betölthette volna legalább pillanatokban kimérve az áhítat a nyughatatlan szellemeket! Tágasuló márvány-ívek alatt némára kukult széksorokban a meglepetés váratlan izgalma még egyre fokozottan lüktetett! Ilyenkor a nem várt, késleltetett döntések korában elszomorultan dobbant elszorulva Szívem: e mélytüzű, s szent kohó!

 

Mint a lávaömléshez közelgő vulkán, s ekkor érezheti csupán az ember a mohón törekvő vágyakat: a gáttal át nem fogható, mohó s alattomos vágyak miként támadnak gyorsan ölő, titkos pengeként ellene, s tiltó féket az Erkölcs csupán tiltakozva, ha vetett rájuk! – Így álldogált a költő köztünk, s sebzett szívében úgy gyülemlett a tiszta, ítélet-harag, mint Jerikói kürt-ordítás – maga is reszketett!

 

Mint egy álruhás Don Quijote tán, ki romantikus, lovagi ideáljait téveszmés-vészesen maga előtt kergeti csiklandósan ragyogó hölgyszemek ragyogását bátran fogadni s annyi hontalan földet termékenyíteni kultúrát vivő hírnökként, amire mindig is áhítozott! – Így állt tétován reszketeg a költő, kit már nem a megmérettetés súlya izgatott halálosan – de fényes sikerekre szomjazó, forrófejű, s büszke suhancok, kakaskodó elmék párbajozási szándéka ha gyilkos módokkal fertezetten is! Konok férfi-aggyal ekként ment volna a világ elébe, s még maga sem tudhatta hogy hamarább a könnyen feledhetőség szakadékába eshetik!

 

 

 

GYÖNGY-CSEPP

 

Vigyázni, dédelgetni óhajtanálak tűnő, aprócska libbenő, kis csillag, tiszta folyékonyság üveggolyója: Gyémánt-szikrázó könnycsepp! Mert vallomást, önvizsgálatot fakasztasz még a büszkébb sziklabérc-lélekből is, s vigasztalod az árvát, s esetlent! Emlékezet s hitvány könnyelműség cifra pokla el nem feledhet mert beszippant téged szipogva is a reszkető Szív; a babusgatásra váró, felsebzett Lélek!

Alig voltál aprócska görbülő pötty, mikor fájdalmak árán megszületettél! Nyomaid fohász-sóhaját könnyedén felismeri az ki vigasztalni látszott! Mások szemének hitelt, valódi Igazságot ad csalóka valóságod! De mégis, azóta a könyörületesebb s talán megbocsáthatóbb is a fájdalom-égette alkonyin izzó seb, - s midőn kristály-palotákat gyűjtőgetsz kicsinyített láncolataiból egy puha zsebkendőre – Részvéttel másokat is töprengő elgondolásra késztetsz! Mert Lélekben: Igaz vagy s Őszinte, - ki igazgyöngyeivel adakozik a Lét törékenysége felett önmaga is Nemes, s hatalmas: Lélekerődtől szinte reszket a merevült szerves anyag: kráterekké szikkadt, üres szemgödör, a szilárdnak hitt, állandósult Világ!

Úgy emelsz magadhoz óvó, átható szeretettel az elesettebb, komiszabb sorsúakat, mint édesanyák az árvaság fogságában sírdogáló kisdedeket: Mert magad vallottad könnyező csermelyként végigszántva a beszédes, ember-arcok élesedő kontúrjai: Semmi neked az égető stigma-gyilkos fájdalmak örök súlya! Felfogható hogy mennyi halhatatlan őszinte telepátia-szó szorult egyetlen, utolsó adakozó igaz láncszembe mely a Lélek teljesebb, feltárható, kinyitható otthona!

 

 

 

ISMERETLEN BAJTÁRSAIM

 

Ha elszorítja szívemet a nyughatatlan tenni vágyás, hogy szinte a húsomba vájná apró, tűhegyes- körmeit az egyetemes, tuskó hülyeség, - mintha a fejetlen főváros utcáit koptatnám és a világító, önmagával még józanul vitázó, értelem védőburkába búgóznék! És rád gondolok: folyton a modernséget, a megújulást haptákban sürgető szépirodalom kit a sok színes ponyva s botrány- könyvek sorozatgyártott kavalkádja között méltatlan-könnyedén elfeledtek s felprédáltak!

Örül a fölmorzsolja alig öt perces hírnév-emberkéit a mohóságra törleszkedő siker, őrültségben dorbézoló karriervágy! – Különös rovar-életemmel is az ismeretlen elfeledett szerzőkhöz hasonlítók, akik vakondok alagutak olcsón kitaposott járat-alagútjaiból – akármennyire is próbálkoznak irigylésre méltó, makacs szorgalomban – nem tudnak a megismerhetőség felé törekedni!

S amint tollakat koptató bűv-igékkel himnuszokat rónak egymás alatti sorban a papíron elűzik e hitvány kor butító, erkölcstelen felszínességét, - s műveikkel bíztatnak talán még engem is, hogy elég okom legyen hinni reménykedve, az Irodalom kijelölt Feladatában, melynek nem lehet puszta eredeti célja csupán a szaftos szórakoztatás: Akik a bennünket feszítő démonokkal mindig a fényeskedő értelemmel, akár az Üstökös fényre kívánkozik! S a sok alamuszi, hitvány, önmagát reklámozó ostobaság között, s tévé-illegés múltán győzni fog önmagán is, hiszen saját magát fel nem adó nemesi szolgálat-világa, hogy győzedelmeskedjen Emberül, s a hírnév-hajszolta sunyi világban elgondolkoztasson, példaként szolgáljon mint éjben az árnyék, nappalok világában tudatos hírmondók!

 

 

 

BIZONY

 

Bizony, immár semmi sem lep meg! Hetvenkedő vigécek törleszkedéseit hallom a világ ajtai mögött, de csupán magamban tartott dédelgetett fortyogó dühömet tartalékolom újból kitörni: Hogy jutottunk idáig?! – Nincs másként védenem önmagam csupán a büszke a rátarti közönnyel? Mert most még úgy adatott hogy legyenek mosolygó idióták kik könnyelműen csupán

 

kinevetik a gondolkodás képességét: kiknek fő hivatásuk is abban áll, hogy már mindenre bólintgatnak, mint ama keljfeljancsik, s olcsó Jánosok, vagy fél-hamis szavakat suttognak egymás füleibe még a rész is puszta igazsággá változik! Kulturális butítást okozni egyetemes homály s ködösítéssel, agyunk fogaskerekeinek egyre ritkább használatával!

Bizony, valódi megkeseredett igazság ez, - immár semmi sem lep meg! Az sem, hogy igazában az önzetlen, s akarni vágyó segítség – valakik gáncsoskodása miatt – szakadékok gyorsan mélyülő árkaiban vesztegelni kénytelen, s aki mindent megkötözni vágyakozna begyógyítva áldozatkész a Világ sebeit – az letölti a világban kiszabott idejét, majd elfelejtik!

Aki önzetlenül ott van melletted, s akarattal szorongatja verejtékező szívedet mikor esténként rémálmok gyötörnek s nem gáncsolja el szándékosan a védtelen tovább sebezhetőbbet! – Bizony mondhatom, immár semmi sem lep meg! E kisé hányavetin s könnyelműn kibillentett mérlegű kettős világban, ahol az értelem gyertyafénye helyett: érdekeket sunyító, mutató ösztönök

egymással csatáznak! Csupa hitszegő sültgalamb-gyáros ki eltékozolná figyelmetlen a meglátni s megőrizni valót – az okos emberi létben most a szabadgondolkodók karakán hite, öntartása lehet az egyetlen menedék? Bizony, immár semmi sem lehet meg! Olyan galád-komiszul, mint az üzletelésben hitvány, tovább fejleszthető emberi gonoszság-mérce!

 

 

 

A FURCSA MÁSIK

 

Bizony bennem sokszor figyelmeztet, láthatatlan követeli jussát s járandóságát a Másik: Makacskodó karakán jogot a Vanra, s a többre, amit Idők vasmacskakörmei közt kiérdemeltem! Kétfelé húzna s mégis egyetlen közös érdek tarthat össze minket: Alázattal még szolgálni kellő szorgalomban az irodalmi szinteket! S ha igaztalan pályázatok bírálatában még a jogos tudósabb szavak is tüskés-gáncsoskodásként szúrkálnák igazságérzetemet – Ő kiállt, s áll

 

ki érdemben helyettem is! S ha utolsóként valahol messze sorok kígyózó labirintusa végén kullogok – tudhatom – vigasztalva mindig átölel az a Másik! Mert régtől fogva már hosszú ideje együtt kapunk már hideget s meleget: Önzetlen jóságunk is inkább statisztika, követelhető ajándék, mint inkább zsörtölődő morfondírozás – de megállhatott minden további folytatás, mert magam sem tudhatom: Hogyan tovább? Örök emberi sorsok feszülnek, mint kifeszített húr-ideg bennem, s a nagyvilágban minden perccel mégis az maradnék legszívesebben Aki:

 

Hóbortos különc, aki öröktől megfontolt sors-utak keresztmetszetében előrenéző, s mégis alázatos fejjel halad! Napjaim néha megkeseredett dac-terheit magamban hordozom: Makacskodó kötöznivaló hitvallások vállalnak bennem Emberséget: szent erkölcsi törvény utat törni újabb ötletelések, lehetőségek felé: Valami belül érzem szándékkal s céllal egyre fogva tart

 

s nem engedi – szól s figyelmeztet s kínálkozó percben mikor szükséges észnél lenni, s mikor kell görcsösen a megalázó hallgatás fogadalmához elszántan s kitartón ragaszkodni!

 

 

 

AZ ARÁNY HATÁRAI

 

Összeszorított, vicsorgó fogakkal, mint hosszantűrő, aki egy életre tán a fájdalomra örökre berendezkedett, a megismerhető rejtvényt kutatva már naponta a végtelenben haladva a rejtőző talányt hajszolom s kergetem! S mert a szenvedély őszinte izzó súlya egyre kötöz s kíváncsi éberségben tart, keresem s kutatom is a megismerhető arány titkos csigavonalait!

Az Arányt: Az Igazit, a titkosat talán még kifordíthatót mely odabent a belső Lélek-vadonban reszket szüntelen, láthatón s leolvashatóan s ott villámlik szentjános-fényeivel villogva az értelem szilárd homloka mögött: Agyam alagútjaiban még némán szendereg, de mindig tudja küldetés-dolgát, ha vallani s tenni kell! Sorsom behatárolt, félszeg burkait feszíti a láthatatlan mélységek naponkinti összecsapása:

Átlátható, tiszta kristály-szemem, s aki belenéz – igazán fáradtságot nem kímélve, megláthatja, felismerheti a takargatott Lényeget: Az ismerős, elvesztett gyermeki hont, ahol mindig kicsit önmaga lehet! Szívem szándékkal csupa-szív érző, s mégis észrevétlen s oly halkan tud csupán dudorászni, hogy ami még karbantartható nélküle is menni fog, bár nem teljesen nélkülözhető! Arányunk belső titkai: Egész, fölösleges, sebzett kétely!

Nem törhet tovább, hiszen még mindig vérzik akár a vöröslő alkonyat. Mégis millió aprócska könnycsepp átvillan a szemek igazgyöngy-tavából az együtt érző szívekbe, ahol a lélek harmóniára talál: Száműzött ős-harmóniát a legnehezebb újra megtalálni ha a biztos lehetetlen szabályaival szemben mindig birokra kellünk!

Az Arányt így is megkeresném, mi nem sötét szakadékok kietlen partjaira tékozolna, de elringatna, mint áldó anya-öl megszeppent gyermekét…

 

 

MEGKONGATOTT LÉLEK

 

Ó, Lélek: te tékozló, borongó, bamba-bús merengő, ki mint üldözött vad menekülni s bujkálni vagy már kénytelen: Szavaink ki nem mondható, átélhető ösztöne, merengő telepáriája – téged keresnélek már mind akik belefáradtak már a szüntelen tajtékzó habos óbégatásba, értelmetlenségbe hajszolt kudarcokba – szomjas voltunkat a te lényeglátásodban enyhítenénk, a mi ártatlan lényünkkel megesni volt kénytelen. Érdek s alattomosság takar el most előlünk mindent, mint hontalanná tett, mozgatható játék babák tengődni tudhatunk csupán bizonytalankodó holnapok árnyékaiban:

Félve hatalmasok terjedő burján-gonoszságait s embertelenségek maximális ítéletét, amit maga a mohóságában elvakult Ember mérne ki ránk a biztos nyereségre kockáztatva töredék életünk! Ó, Lélek, még el ne hagyd a lelkiismeretünkben téveteg ingadozókat, s sebzett gyöngéket – az üldöző, ki hiéna-karmokkal a másikra ront előbb, vagy utóbb kedvét veszti s te vigasztaló kehelyre lelsz ismét a dobogó szívben, mely öröktől otthonod!

Jövendők hamiskodó s alattomos ígéreteivel ne foglalkozz, ne törődj: Tetteid súlyát az erkölcsi emberség ítélheti legfeljebb pártatlanul! Mert súlya lenne az Igazra, Jóra törekvő Szónak, az Őszinteség vezérelte, makacskodó tettnek! – Sorsunk, tetszik, nem tetszik: Guruló kerék, mely önmagába tér vissza, önmagunk is csapdába eshetünk, ha nem figyelhet éberen értelmünk s lapító szemünk, - s mégis, ha próbálkozunk hogy élni vágynánk a Lét törvénye visszadob! Ó, Lélek: Szűnni ritkán akaró, rátarti nyugtalanság ezért szükséges, hogy veszedelmes emberi lelkek határ- villongásaiban is megfontoltan légy szilárdított őrszem, rendíthetetlen bástyafal!

 

 

 

TESTÜNKBEN AZ IDEGENSÉG

 

Valami egyetemes értékvesztés növekszik, mint a telepes dudva odabent húsunk szöveteiben: sejtek érző, szorgos szövetfalai közt hol egyre önmagunkban lehetünk még, s elmélkedhetünk: Erkölcseink romjain magunk becsületét összekaparva! Mert hirtelen az alattomosság látszatával költözött belénk valami a törtető szívtelenségből. Bennünk habzott a sikervágy bármi áron elnyerhetősége,

felkapott mohóság mint zöld szörnyeteg kígyóként alattomosan felkúszott szívünkig! Felejthetetlen emberi törvény a stigma-bélyegekre, miket egykor ütlegek szégyenfoltjaiként viselni kényszerültél naponta kínkeservesen – kék-zöld-lila Passiói ott szikráznak még alattomban testeden.

Bordák csont-kosarában talán már elveszetten zihál s dorombol a Szív! – E megszégyenítések megaláztatása; gyilkos körzők szikéje még egyre felsebzi feledhető emlékeimet! Sebezhető lelkiismeretünk – félő – már nem a miénk: Pörére vetkezett bennünk az Őszinteség, mint meztelenkedő Anti test. Már mindenki csak dorgál, perleked s ítéletük mint gyorsröptű, suhogtató golyó megríkat, s éber gyilkolással úgy fegyelmez!

De ahogy romlanak már a zsigerek kötelékei, molekula-tartóoszlopai: Ahogy a reményt-dédelgető szent Akarni vágyás egyre csak megtörik, s elgyengül még nem szólítanak soha már lelkiismeretünk éberen őrködő hangjai jó cselekedetekre minket! – Növekszik bennünk, mint a burjánzó hitehagyottság nyirkos nyálkáit szétterítve a belső emigráns Idegenség! Olyan, mint tudatos megsemmisülésünk véglegesített, kitágított pillanata…

 

 

 

NEM ÉRTEM!

 

Nem érthetem azokat, kiknek a tétlenség, mosolygó idiótaság, negédes, andalító kábulat édeni paradicsomban sör-kortyolgatás, tespedő közönbösített merengés, alkeszek módján tunya semmittevés már elég! Közönyös, mégis evilági napok kifejezéstelen, bamba vigyora, értékpocsékolt, butuló értelem! Ellazított csapágy-agyak fölrobbantott tétlensége, érdekek könnyelmű elkótyavetyélése, valami mocsáriszagú, tengerfenéki iszap-lét, hogy ami itt van, magára hagyottan azzal se törődj, mert másoknak már így elég!

A tétlen Közöny már más, mert nekem a tétlenség örök tettekre sarkallás pörös számmal! Kérdés- válaszaival mint töprengő hírmondót átfon mindennap információival a nagyvilág. Nekem a mosolygó idiótaság könnyelműség szakadékaiban fetrengő veszteglő hajótöröttség – ahol fűrész s alapanyag szándékosan kifogyott, hogy menekülést lehessen találni készülődő tengeri öblök felé: A Mindenség többre hívatott reménység-holnapokra ki vet még új bizadalmat?

Csak ne volna felelőtlen lépés mindig megújuló, önmagát emésztő csalódás párviadalban viaskodni naponta ítéletnapig! Magam erkölcsi őr-hajlamaival, mint gondoskodni vágyó, elhivatott kulturális őr; az őszinte, belső erőfeszítéseket jobban méltányolom, mint anti-demagógiák önző szólamait hangozgató ripőklelkűeket! Lehet-e még a méltósággal befejezett újrakezdésben is második lehetőség?

Valami erkölcsi felhívás, szárnyaló kardos angyal, torkot fojtogató némaság – nekem a tételes cselekvés szent szava ez! Kemény vita már most ígérkezik, ha népbutító arcoknak is lesz egyáltalán még felelőssége a közelebbi jövőkben!

 

 

 

FÁJÓ LEVÉL

(Sz. E-nak szeretettel)

 

Pufók, meggyötört arcomat eddig sohasem látta pedig fájdalmas s mély volt kagylóban tartogatott hangja, - de én megértettem őt s ő pontosan tudta, hogy ismét s kelletlenül megsebez! Ó, furcsa egy megtört élet: Ő egy üvegkalitkában üldögélt, önkéntes pacsirtaként kit ketrecbe szorítottak és maga elé beszélt mikrofonon keresztül, mikor bennem felkéredzkedett a fájdalom: S most itt volt a mindent eldöntő pillanat; krokodil-könnyek hemzsegtek ideges hangyák hadaként szemem szakadékaiban, amikor munkahelyi állásra hivatkozva szigorú, és mégis kedves ítéletben közölte: Őt békében hagyhassam! – Mily zsongító, megtört-hangú szent vallomás! Életed meghajszolt számegyenesén önmagad előtt is tartogatni kényszerülöd sors-tragikus voltodat:

Gyáván is rettegő menekülőt! S te bájos, tündéri hölgy, ki elfogadtatná magát Thália papnői között – szóba állhatnál úgy még igazán velem: Miért fáj úgy még most is az őszinteséged, ha csupán sebezhető lelkemmel segítséget kértem volna tőled?! De egyszer majd megfogod látni rád is rátalál, s menekülnöd illenék neked is ordas-karmú félelmeid elől, mint szomorú lét-vesztett kamaszok megszokták s hagyod, hogy Léthe-folyamok zubogó habjai közé vesd pislákoló emlékeid, s azt az esendő csetlő-botló Valakit kinek mindennél fontosabb lett volna bizalmasan kinyújtott s megragadható kezed bársonya! Ó, hiába is menekülnél már minden elektromos idegszálával előle, - szemérmes pillád seprű-szálait majd lecsukod: S igazán csak akkor gondolkodni

fohász könnyelmű ítéleteidet hogyan is hozhatod még egyáltalán rendbe? A késő, homályos, szurtos esti fényben, mikor ünnepel már a város – valahol egy eltévedt, megingott Lélek csatázik, hogy elnyerhesse Igaz, s Őszinte barátságodat!

 

 

 

MEDITÁCIÓ

 

Mintha újra itt álldogálnék még magam előtt: Felnőttkori enmagam kedves s mégis szolgálatkész rokonsággal rokonszenvez gyermeki valómmal kire minduntalan visszarévedek, - ha a tükrök kristály-fogságába bámulok. Mégis naponta kettőzött gondoskodó felelősséggel magam elé állok: Nézd! Vigasztalni szeretném még magamban megőrzött kíváncsi, csacsi gyermeket: Talán senki sem tudja igazán ki vagyok: Ó, elszigetelő s mégis rátarti konoksággal szükséges magány!

Jó volna már Valakivel megosztanom lelkiismeretemet gyötrő, súly-felelősségem terheit! – Furcsa, hogy önmagammal való szembenézést mindennap újra kezdem e furcsa mégis szükséges állásra sebezhetőségem miatt van igen-igen szükségem! Emberek mellett titkos túlélő szándékkal s céllal rejtőzködök: Fájó esendő, de épp ezért őszinte Lélek: egyedüli még lobbanó gyertyafény a többi lelkek között és senki sem veszi észre – elhibázott Akarat, mely önzetlenséggel talán még segíthetne: Te itt élsz még, én aggastyán-sziklák emigrált fogságában: Egyszerűen sírok már s görcsökben fetrengve nevetek – subát vett, kódorgó állatként remegve sokszor mint a védtelenített csecsemő, biztos anyai ölt keresek halhatatlan Kedvesem oldalán – s bennem vonszolta még most is magát a gyötrelem: Hogyan is lehet majd sorsüldözött valómmal ezután, mikor alattomos, megvesztegethető világ sunyiságában támad ellenem, s fogalmam is alig lehet csupán reszketve könnyező lélekkel, hogyan is védekezhetnék ellene?

 

 

 

TÉL FELÉ

 

Derengő, sűrű ködfolyam: szürke halál-folyó úszik még az égen, testetlen mégis lomha, evilági tömege vészjósló károgással még egyre tudatja: Jön jég – s tűfogaival a zordon Tél, s itt ragad! Száz- kétszáztizenöt nap – bizony meglehet, könnyűszerrel csak ennyi marad elég lenne a tavaszt-váró megváltáshoz? Várnánk most a csont-melegítő békességet ami kegyelemmel legalább végtagjainkat is át, meg átjárhatja! Didergünk most még csillag-oltogató, könyörtelen sötétségben – de itt lapul még az átkozott évszak ravasz fodorlatosággal ránk kulcsolja jégfalait!

Most legfeljebb esetleg az ujjong kinek még van mersze, s józan esze egy kissé hibádzik! Dadogva motyogom egyre magam elé fogamban melengetett szavaimat; megkocsonyásodott, délceg jégcsapok vernek kupán, ha nem vigyázok már s megmaradt, töredékben maradt párolgó leheletem: Halló Kedvesem? Merre talállak tégedet? – Nemsokára égzajlás tompult-törmeléket követ s jég-tördelékes sörbet-hegyeket ont magából az egykori délceg horizont!

Kiszakad most belőlem egyetemesen s tán ítélkezőn a fájdalom békességet kunyerálok ott, ahol még nem akarhat eltaposni önkényes s galádkodó módszerekkel az Érdek, s az önzés! Csak hazatérhetek már egyszer. Ha a buszvégállomás elfagyott szőlőtőkéit figyelem s fekete szurokká penészednek el tevékenységre ítélt ujjperceim! – Az utcák sikátoraiban küszködő emberroncsok gyilkos féltékeny-haragjával lesben álldogálva nézik a kicsit jobban öltözöttet: ,,Hé, öcsi! Van egy ezred?” – S irigykedő követelést sürgetett s lett fürgeiramú nyúlcipő-iszkolás a dologból!

Majd bágyatagon visszafeküdtek átfagyottan, hibernált állapotban a csonttá-fagyott utcakőre, akár a tetszhalottak kiket csupán talán még a szesz serkenthet tevékeny erőre: Hol egykor ember- dáridós tömeg örült s vigadott a munkavégzésnek hogy létezett betevő falat, ma már lemondást sürgető roncsai maradtak csupán a kósza Időknek!

 

 

 

HÍVÁS

 

Gyere vele ha szépen esdekelek térded előtt kuporogva, s búsan kellő konok fejemet termékeny öled hajlatába belehajtom! Nincsen menekülés: Zengőn csilingelve szól még eltévedt lelkünk mélyén a zizegő igazgyöngy, hogy áttetsző, megfagyott s kifinomult üveggolyóvá fagyhasson pirospozsgás arcainkon. Emlékeink, mint hűséges útitársak ha akarattal, s erősen gondolkodunk még újra ránk találnak! – Errefelé csupa latyak-sárban bukdácsolhatsz velem, hacsak nem hagyod, hogy érted kinyitott, dédelgető tölgyfa-karjaimra vegyelek, s átszökkenhessünk közösen a komiszkodó tócsák felett!

Elhagyott lépcsőházak kifeszített gang-szárnyai csípős huzatukat borzongásként ránk lehelik: Kapaszkodj belém, jó szorosan! Engedd, hogy én is megérezhessem értem dobbanó, áldott, kicsi szíved melegét! Még áldozatkészen liliomos fejecskéd mellkasomra hajtod óvatosan, s mint két hősszerelmes akik ellen a gonoszkodni vágyó természet esküdött össze: Lelkünk most is egymásért való szent fogadalmát sérelem alig érheti!

Csípős, zimankós szelek gáncsoskodásait könnyűszerrel elhessentjük és kiheverjük! Kérlek, maradj még velem s ne kérdezd hogy minek! Folytassuk most e hátborzongató sétát egy alig világított aluljáróban, mint Dante és Vergilius a pokolra szállást, ahol csupán büszke őzikeszemed világol még egyedül felém: Adakozó szentjános-varázs! Botorkáljuk csak tovább csak tovább: Jutalmunkat már azzal elnyerhettük, hogy mint izgatott kamaszok, érett csacsiként egymás verítékező kezét szorongattuk, s meglásd drága Egyetlenem, ha végül egymás léleklátó szemeibe nézünk meglehet szemvakító, kápráztató jutalmunk: Látjuk s tudunk létezni egymás törékeny sebezhetőségében is – káprázatos boltozaton fürgén átszökkenünk s belépünk majd ünnepi áhítattal kéz a kézben a Mindenség földi paradicsomába, ahol aprócska sikolyaink pacsirta-dallamából, meglásd – új gyümölcsöző, kis élet születhetik!

 

 

SZENT KÖRFORGÁS

 

Valahogy naponta méricskéljük magunk: Lefekszik bennük a tudott kételkedés, s zsibongva kattogó anyunk már a másnapi gondok nyügein citeráz! Lassan kiesünk e korszakból is – mint a józan holdkórosok Talán az elfeledettnek hitt, rátarti egyensúly még létezik, létezhet valahol – önsajnálatunk előidézhető Prométheuszi kínját jajgatjuk szüntelen ismétlődve, ha rajtunk állna a cselekvés sora: Ó, megdönthetetlen képtelenség!

Ember-bolyt fogyasztó, ideg-vesztegető munkák ne legyenek mind hiába, ha a többség korommá is aljasul! Tébolyító kettőzött-tudat tudni: Erkölcsöt s Kultúrát eltemeti a halandó Idő, ha nem foglyuk makacsul béklyóba az Emlékezés fonalát! Az örvény íme talán már minket is megtalált, s ha óvó gonddal nem őrködünk erkölcsileg magunk felett: Bedarál! Az Ember – higgyétek már el – elvesztheti értelmét, ha tömegek tébolyszagú lázadásába belekerül!

A kíméletlen hajsza tán még kendőzetlenül ezért folyik – Minden ostobaságba hull, ha ismét divat lesz az ostoba butaság barbarizmusa, a mosolygó idiótaságra sarkalló sallang-szöveg; hogy vajon még hány ember költözködhet összkomfort-igényekkel közszemlére tett villalakás kísérleti körülményei közé, miközben árgus, kíváncsiskodó kamerák kereszttüzében egy ámuló ember- sereglet feszült értetlenségben – mégis egy döbbenő ország szemét kinyitva figyel!

Valahogy előítéletekkel, szigorúbb önkritikával méricskéljük magunkat miközben Ádám-Éva kosztümre vetkezünk, s a tükör mögötti, felszín alatti: elrejtettebb énbe csupán bizalommal akkor kapaszkodunk, ha már a lehetőségek újító gondolatait is kötéltáncot járnak alattunk, s szakadékok felett gyakorta öngyilkosok gondolatával megingunk…

 

 

KÉRELEM

(Sz. E. Művésznőnek szeretettel)

 

Ne szégyelld azt hogy élsz, menj csak oda hozzá: Hisz sebezhetőségben is egyek vagytok te meg Ő: A Te gyermekkori éned emlék-zuhataga ő bele is felelőséggel átköltözött! Mint sírva gügyögő kisgyerek, aki az andalítani vágyó dajkaéneket is őt ölelve, ringatva érteti csak meg s nem is tudja igazán miért is esik jól világító, ragyogó lámpás-szemébe belenézni vérbolya-ágas, törött szemgolyójával?

Arcának felbecsülhetetlen tulajdonságait látod-e? Minden aprócska, gondosan megszerkesztett izomrost mögött millió, kis mozgatás-gépezet irányítja, rendezi elfogadható áldássá a befogadó angyali mosolyt: mely békét teremt s gyógyíres vigasztalást!

Mélyen érző öröm s lappangó fájdalom átélhető állapotával különös tájakon vándorolva egymáshoz beszélnek Karbunkulus-szemeink: Csupa tétova, különcködő csodabogár az egyik – lásd – mosolyba próbálna fájdalma kínjait elrejteni még! – Mintha közös lenne hullámhosszotok: Mindketten a Kultúra hírmondói vagytok; Ne szégyelld menj csak bátran oda hozzá!

Meglásd, áldott közvetlenséggel még téged is üdvözöl, s felbecsülhetetlen szíve adakozásaként rád mosolyog! Na, csak rajta, hisz nem marad pirulósan szende, még ha embereknek is teremtették öleld át őt segélykérőn, s igazgyöngyeid vízeséseivel nyugodtan borulj csak a nyakába! Cseresznye- ajkai, mintha csak első Kedvesére várna téged szólítanának várakozón, - kit, mint halhatatlan, odaadó Kedvesét úgy csókolná lágyan, gyöngéden!

Menj csak nyugodtan oda hozzá, szólítsd meg őt!

 

 

 

MAGÁNYOS SÜN

 

Mulandóság ősi függönye mögül én, mint szándékos emigrációba vonult, magányos sün, ím kinézek: Erdők óvó menedéke mellé vonultam, hiszen emberi gyarlóságokban már nem bízhatok többé! Csináljatok hát amit akartok: Hírt-mondó bölcs emberek tanácsát érdek-szándékkal, könnyelműen elvetettétek s szándékos mosolygók közül is inkább választjátok a hangoskodó fajankókat, akik naphosszat csupán fecserészni s henyélni tudnak! Vezessen csak orrotoknál fogva egyetértőn titeket a sanda látszat, - ha már lélek-látó szemetek be is csapott!

Hisz ritkán látott hasznot az Ember onnan, ahol csupán őszinte sebezhetőséget meríthetett volna, hogy becsületében az ágrólszakadtakat se nézhesse le megalkuvó könnyelműséggel! Sohasem kellett néktek a józan, gondolkodó előbbre látás, tudtam én mindig! Mint magányos Remete-lélek élek, küszködök, s szenvedek köztetek akik legalább szépirodalmak egyetemes, emberi üzeneteiben sosem csalatkozott a sok értelmetlen óbégatást elszenvedett már tőletek!

Mégis bizalmat szavazna, ha még lehetne nektek; hisz egymásra lennénk utalva kerek egy világon! – Fáradt s beteg vagyok: Téli csípős szelek ostromolják bebugyolált, sállal átkötött torkom krátereit, miközben a betegség aljas körmönfontsággal pusztít s ledönt! Hálátlanok s mi több Igaztalanok voltatok orvul s alattomosan, kár is tagadnotok ezt! Érzitek majd ezt talán, ha közelít majd felétek a végső perc-töredék, s hirtelen kell rádöbbentek a Valóságra: Okos ember s óbégató szamarak közt különbség vagyon!

Ezért üzenem nektek gőgös érdek-emberek: Keressétek az elfogadás s a megértés minden lehetséges változatát míg csak lehet, hisz a tartalmas Lét csupán akkor teljesülhet, ha maradéktalan egyetértés uralkodik benne!

 

 

 

MESSZE-TŰRŐ IDŐ

 

Messze-tűrő Idők rendíthetetlen nyugalmaként feszül s készülődik bennem a kitörni vágyó nyugtalanság: Maga ellen is serénykedve tornáztatja dinamóit! Gáncsoskodások tüske-bozótja nem bánthat engem már többé! Arcom mész-fehér fénye, mint szelídített, kódorgó kísértet, - tanúskodni vágyó mécsvilág a vakuló sötétben – még lélegzik s kisugárzik belőle egyetlen kincse: Gyermeksége, melyet féltőn őrizget magában! Lelkem is tudja: Mint eltörhető, szent dologra gyarló emberi lelkemre is vigyázni illenék, mint megölhetetlen Szeretetnek, mely ha szüntelen letaglózó betegség meggyötört csöndes áldásként virrasztotta fáradt álmait fejem felett! Kitagadtam e földi Létből átmenetileg, sugárzó gyermek-ember az érdekek gyilkoló párharcában

– szomorkás éjszakában észrevétlen: csontjaimat ringatón szurkál, késeket élezget csontjaimban a barátkozó fájdalom! Kedvesem! Most merre lehetsz? Szelíd csókjaid megbocsátó megváltásával miért nem burkolsz, s takarsz be mondd?! Csókjaid halhatatlan melegétől így váltódnék meg, mint árva gyermek, ki anya ölelgető karjaiban vigasztalódik könyörtelen világok ellen!

Szelíden emberesedik már bennem a Kor, - s mégis, ha barackot mutatok saját meghajszolt, búsa fejemre – egy virgonckodó gyerkőc kacsintgat idebent! Nem hitegetném én fölöslegesen bitófák árnyékába süllyedő álmaimat a megszépítő lehetőségekről: Hogy Holnap majd jobb lesz… Mégis hinnem kell, hogy elfeledett hangom zenghet még, akár szikla-ropogtatón is az éterek hullámhosszán, ha lesz majd Valaki ki mennyország-mosolyával megvigasztal!

Címkék: vers, kortars, lira