ANGYALI ÜDVÖZLET




Anyám viselkedése észrevétlenül egyik pillanatról a másikra átalakult, megváltozott. Akik régebbről ismerhették, vagy jó ismerősei voltak – ami érdekes módon meglepően kevésnek bizonyult -, még azok is rendre elcsodálkoztak, amikor sietve, senkivel se törődve kvázi szándékosan kerülve az embereket nyáron sötét napszemüveg mögé rejtve vonásait, télen hosszú, arab, selyemsálat, és bolyhos sapkát véve, hogy még véletlenül se ismerhesse őt fel senki. Amennyiben ez mégis megtörtént csupán csak arra volt idő, hogy egy-két baráti szót váltson az illetővel, persze attól függően, hogy mennyire volt jóban vele, vagy hogy éppen akart-e tőle valamit a kölcsönös kereskedelmi függőség szabályai jegyében.
Anyám – sok esetben -, magam is kissé későn jöttem rá kategorizálta a hasznosság elve szerint az embereket.
Ezek szerint léteztek az okosak, és szépek kasztok, melyek olyan embereket foglaltak magukba, akik bátran elmehettek volna a szépségiparba dolgozni is hiszen makulátlan fizikai, és testi megjelenéssel rendelkeztek, és miután maguk is tisztában voltak nagyon is előnyös testi kiváltságaikkal mintha kissé le is nézték volna azon embertársaikat, akik a nagy vízválasztó átlagemberek életszínvonalára süllyedtek. Emellett rendelkeztek olyanok is, akik egy-egy szívesség, kisebb fajta bagatellnek számító ígéret reményében igyekeztek megcsinálni azokat a dolgokat, melyekre anyámnak szüksége volt, és anyám fondorlatos, nőies praktikákkal sikeresen mindig elérte, hogy jól jöjjön ki a dologból, ami annyit jelentett, hogy nem termelt veszteséget, vagy ráfizetést egy-egy megcsinálandó háztáji munkája.
Apám halála után úgy éreztem, hogy anyám szándékosan kiüríti maga körül a közösen megszerzett tárgyakat, és ingóságokat, ahogy mondani szokták. Előbb következett a nagy, legalább nyolcvanöt kilós, masszív, testes, öreg veterán öntött vaskád kiszedése a fürdőszobából, melyet – főként én és egyik markosabb unokabátyám vittünk le a hetedik emeletről. Mire véget ért a megfeszített munkanap kicsit úgy éreztük magunkat, hogy a szerencsétlen Sziszifusz, akinek rendre súlyos kősziklákat kell legörgetnie a hegyről, ahová büntetésből az Olimposzi Istenek száműzték.
Még jócskán hallottam néhai apám markáns, tréfálkozó hangját:
–Na, mi lesz?! Fújd föl a pofád aztán gyerünk! Uccu! – s a nagy öntöttvas matuzsálem úgy fordult ki a malter, és a több kilónyi csempés snitt börtönfogságából, mintha kincskeresők lettünk volna, akik kiszabadították az idők fogságából.
A fürdőszoba felújítási hadművelet bőséges másfél hónapot vett igénybe, de később – főként anyám -, úgy éreztem mindennel megvolt elégedve. Magának sem ismerte volna be, de mintha bolyongó, és kissé zaklatott evilági lelkiismerete válaszokra talált volna, melyek ismét harmóniát, higgadtságot, és elszánt, temperamentumos talpraesettséget fecskendeztek beléje.
– Édes fiam! Apád most nagyon büszke lenne rád! – mondta, és szándékosan úgy fordította a fejét, mint a körözési fotókon a bűnözők, nehogy az ember láthassa emberi érzelmeit.
Nem szerettem volna ismételten kihúzni a gyufát, vagy felbőszíteni gondoskodó, értem aggódó anyámat, de ez lett volna a legeslegutolsó masszív mondat, melyet apám valaha is az arcomba vágott volna. Ugyanis határtalanul makacs, büszke, és arrogánsan teátrális, prédikálásra hajlamos ember lévén – meglehet -, hogy sokkal inkább egy afféle bölcselkedő, antik filozofikus axiómát, vagy szállóigét választott volna, hogy elsősorban saját, megrögzött, és tánítoríthatatlan igazságait igazolja kis családtagja tagjai előtt.
Anyám később szinte minden bútor és ruhadarabbal is hasonlóképpen járt el. Mintha azáltal, hogy megszabadult közös múltjának szilárd emlékeitől elsősorban a bizonytalan, és egyszersmind nagyon is kétséges jelenidőre is minél jobban, és hatékonyabban realista módon koncentrálni akart volna.
– Kell ez az öltöny vagy sem! – szinte mániákus akarattal próbáltatta fel velem apám összes általa vásárolt holmiját az utolsó zokniáig, és megvolt győződve, hogy azért valami csak rám megy. Ám sok esetben tévednie kellett, mert a vadonatúj, talán egyszer viselt öltöny kis híján elszakadt termetes vállaimon, a fekete szövegnadrágnak pedig totálisan tönkrement a cipzárja.
–Anyám! Szerintem jobb, ha odaadjuk valami segélyszervezetnek! – szabadkozó hangon próbáltam meg rábeszélni, hogy ha már így alakult, akkor a holmik legalább biztos kezekbe kerülhessenek.
– Hogy is ne! – fakadt ki olyan vehemens lobbanó indulattal, melyet csak nagyon ritkán láthattam tőle gyerekkoromban. –Ezek márkás, drága holmik édes fiam! Ha neked nem jó, akkor majd legfeljebb eladjuk! – s akárcsak apám idejében a beszélgetést ő is egy merev fejbólintással vélte lezártnak tekinteni.
Később divatba jött, hogy mindenki új ablakokat, és nyílászárókat szereltet fel, még mielőtt ténylegesen beköszöntene a marcona, ínséges téli évszak. Hát anyámnak sem kellett több. Tüstént árajánlatok százait kérte ki az ú.n. mesteremberektől, akiknél egy némelyik ténylegesen úgy festhetett, mint Mekk mester a szorgos, ám kétbalkezes ezermester kecske a bábfilm sorozatból.
– No édes fiam! Mit szólnál ezekhez? – azzal fontoskodva, akárcsak egy megfontolt üzleti érzékkel is megáldott asszony máris elém rakta azokat az átláthatatlan, és velejéig érthetetlen árajánlatokat, melyeket vagy az internetről töltött le, vagy amilyen elszánt, és makacs volt az adott cég, vagy vállalat székházából hozott el „fű alatt.”
– Anya! Bocsáss meg, de… én nem értek az ilyesmihez… - szabadkoztam, és arckifejezésem sokkal inkább egy analfabéta kisiskolás benyomását keltette, semmint egy határozott, és éles eszű harminchárom éves férfiét.
– Édes fiam! Tudom, hogy nagy gondolkodó, és bölcsész vagy, de előbb-utóbb ezt is meg kell tanulnod! – éreztem, hogy pusztán csak azért igekszik körömszakadtáig, és minél részletesebben beavatni  gondosan felépített terveibe, elképzeléseibe, hogy éreztesse szüksége van az anya-fiú közötti eltéphetetlen kötelék szövetségére. Így hát ott ragadtam a nappaliban, és már késő este lett, mikor mindketten úgy éreztük meghoztuk a döntést, hogy kivel fogjuk az összes ablakot és nyílászárót kicseréltetni, hogy ne fagyasszon meg bennünket az isten hidege.
Anyám másnap – ki tudja miért -, talán lelkiismeret-furdalásból vezettetve tejbegrízt készített, mert nagyon is jól tudta, hogy én hajlamos vagyok egy akko grízt a tejbe önteni, amitől sokkal inkább darabtorta lesz a végeredmény és nem valami ehető hófehér masszaszerűség. Vastagon meghintette fahéjas porcukorral, mely gyermekkorom óta nagy kedvencnek számított. Ravaszul, csillogó szemekkel rám nézett. Az ember a legtöbb esetben ilyenkor mindig is sejti, vagy tudhatta, hogy miben is sántikálhat, majd közölte, hogy szívesen elutazna velem, amolyan anya-fiú közös nyári vakációra egy szigetre, vagy valami szép városba, ha esetleg ahhoz lenne kedvünk, és ahol – reményei szerint -,megtekinthetjük majd az adott városka kulturális nevezetességeit.
Bár sohasem voltam egy beképzelt, vagy telhetetlen ember, de éppen akkoriban olvastam az interneten egy cikket James Dean sírhelyéről, és a Kaliforniában található Batman-múzeumról. Mivel gyermekkoromban gyakorlatilag tévén nőttem fel a sok szépirodalmi, és szórakoztató környék mellett, ezért nem is volt részemről kérdés, hogy hová is mennék szívesen. Mégis kicsit úgy éreztem anyámmal szemben nem volna fair, hogy egy olyan hatalmas város, mint Los Angeles egyedül bolyongjunk, mint két ismeretlen földönkívüli aki egy képregényhős múzeumot keres. Még az adott terv logikusan felépítettnek hangzott. Agyamban rögtön megjelent gimnazista osztályfőnököm elképedt, és nagyon is meghökkent, szinte érthetetlen arckifejezése, amikor azt állítottam, hogy a panellakásunkhoz közeli kisebb erdős rész elhagyott csatorna tárnáiban harcművészeti teknősbékák élnek. Még most is hallom, ahogy az egész osztályban szabályosan kitör az eget rengető röhögés, hahotázás és a nagy vadállati ramazúri: – Micsoda egy szánalmas, idióta seggfej vagy! – üvöltötték a képembe sokan.
Ezt a közös nyári vakációról dédelgetett, meghitt tervünket a vírusjárvány természetesen magától értetődően azonnal keresztülhúzta, úgyhogy a tartalmas, és pokolian száraz nyarat otthon a hermetikusan elzárt négy fal között töltöttük, és fogadásból megpróbáltunk – reményeink szerint -, annyi ínycsiklandó csokifagyit magunkba gyömöszölni, hogy legalább három hétig másnaposak lettünk a csokoládémérgezés következményeitől.
Amikor este – rendszerint fél tíz magasságában -, mindketten elvonultunk saját szobánkba lefeküdni anyám puszit adott a homlokomra, és egyszerűen elköszönt. Mégis nagyon sok esetben már ezt a szimplán egyszerű búcsúzást is annyira örök érvényűnek éreztem, mintha szándékosan búcsúzott volna az életétől…
Néhány hónappal később ő volt a legbüszkébb, amikor – jó hosszú év után -, ismét megráztam magam, remélve, hogy kiüríthettem végérvényesen magamból az elszánt önsajnáló, és velejéig pesszimista gondolataim totális rákfenéjét, és öltönyt, nyakkendőt véve elindultam randizni.
– Szerinted ez így jó lesz?! – nézett velem együtt a nagy előszobai tükörbe anyám, miközben azon mesterkedett, hogy a félrecsúszott nyakkendőm minden esetben megfelelhessen Newton gravitációs törvényeinek. – Nagyon csálé ez  nagykendő édes fiam! De szép is! – Végül abban maradtunk, hogy anyám megigazította a nyakkendőmet, és sok szerencsét kívánva eleresztett abba az ismerkedős estre, mely a Móricz körtéren volt, és ami már akkor tizenkétezer forintomba fájt. Talán egyesek majd lesznek akik sóhernak, vagy smucignak tartanak, de egy ideiglenes munkanélküli írónak igenis roppant fontos még nyavalyás tizenkétezer forint is.
Az ismerkedős estről szólva álljon itt most egy rendkívül sovány, ám annál kifejezőbb, és sokatmondóbb párbeszéd:
– Szia! Hogy vagy?
– Köszönöm! És te?
– Mi a foglalkozásod?
– Történelem tanár. És neked?
– Humán erőforrás
– Mennyit keresel?
– Hát… közepesen vagyok eleresztve.
– Milyen kocsid van?
– Egy használt, enyhén rozsdásodó Ford Escorttal járok.
Abban a pillanatban, hogy az adott csúcsra járatott, és szuper-szexi bombázó hölgy kiszedte belőlem a számára lényeges információkat, több szó már nem is esett közöttünk, és engem lazán, és zokszó nélkül lepattintott. Az est további része teljes homályba esett. Mint akit halálra ítéltek, és ki akartak végezni élő zombieként szálltam fel a buszra, mely hazavitt, és szándékosan próbáltam a hátsó ülésekre leülni, hogy kiadósan kibőghessem magamat.
– Na? Mesélj kisfiam! Hogy sikerült? – anyám állt a bejárati biztonsági ajtóban. Nem lehetett hazudni neki, hiszen rögtön észrevette, hogy kisírt szememben még ott lappang a gyerekes megbántottság emléke. – Jaj, kincsem! Enyje no! Nem szabadna elkeseredned! Az illető nő bizonyára fel se fogta, hogy te mennyire különleges, és kivételes ember vagy! Meglásd egyszer majd jön valaki, aki csakis önmagadért fog szeretni. – vigasztalt, és adott pár darab zsebkendőt.
– Tudom, hogy nem szereted, ha kimondom, de megkérdezem: Mikor lesz majd az a pillanat? Tudod csak azért kérdem, mert már jócskán elmúltam harminc és a legtöbb nőnek veszettül ketyeg az a bizonyos biológiai órája.
– Tudom kincsem! Jól tudom! De próbálkozni kell, és hátba megismerkedsz valakivel! – Anyám is pontosan jól tudta, hogy sajnos az esetek kilencven százalékában a nőket is a pénz, és a hatalom érdekli, és nagy ívben tojnak azokra a dolgozó kisemberekre, akik becsületes munkával, becsületes éhbérekért güriznek egész álló nap.
– Gyere be! Zuhanyozz le aztán – ha gondolod -, beszélgetünk egy kicsit.
Fogtam magam és máris beálltam a megváltó, bizsergető zuhanyrózsa alá. Azt akartam, hogy minden fölösleges, gyerekes szánalmat lemosson testemről a vízsugár. Sajnos nem ment, mert ahogy pizsamát vettem megint előtört belőlem a meg-nem-értett, szánalmas szerencsétlenség és sírási vágy. Anyám nem dorgált meg, csupán megvigasztalt, aztán a teljes éjszakát végig beszélgettük töprengve múltról, és jövőről, hogy vajon mi várhat még két árva emberre?   

KARÁCSONYI CIRKUSZ



A pusztán csak hat éves Balázska már nem is emlékezett mikor volt utoljára felhőtlenül boldog a karácsony, és szomorkás, kicsit megkeseredett gyerekkora. A hópelyhek rakoncátlan, incselkedő, flörtölő táncát figyelte, ahogy a kövér pelyhek gúnyolódva szállingóztak, majd orrára hulltak. Mintha őt nevették, gúnyolták, szégyenítették volna meg azzal, hogy a magas egekből pont az ő fejére estek.
Mindig is úgy hitte, hogy van valami mélyen meggyökeresedett szomorúság a hóesésben. Talán pusztán azért, mert családtagjai közül általában rendre télen voltak temetések. Így a kisfiú képzeletében a halál gondolata és a nem túl távoli jövő igen-igen ingatag, és folyamatosan félelmekkel, létbizonytalansággal teli képe nem is tűnt olyan távolinak, és ismeretlennek mint elsőre.
A Tipovics családban különben is a folyamatosan idegeskedő, marcona apuka volt mindig az, aki szándékosan ráerőltette akaratát szeretteire, de a lelke mélyén mindenki megérezte, hogy ez a szeretetnek csupán igen-igen eltorzult, és nyomorék formája lehet. Lehet-e egyáltalán feltételek, kötöttségek nélkül szeretni bárkit is e világon? Balázska ezt még nem tudhatta. Balázska ehhez még túl kicsi volt, akárcsak kedvenc regényalakja Nyilas Misi.
– Apu? Muszáj nekünk karácsonyfát vennünk? – nyekeregte vékony, alig halható egérkehangjával.
– Igen! Ez az ünnep fontos kelléke! – idegesen, vörös fejjel, mint akinek egekig szökik a vérnyomása cigarettára gyújtott. – Te is olyan gyenge vagy, mint az a hülye anyád! Istenem! állandóan megkeveritek nekem a szart! – ezt már valamivel halkabban mondta talán csak úgy magának, mint aki magában beszél.
Hófehér Lada Szamara autójukkal szinte percek alatt ott voltak Kamaraerdei fatelepen – ahol rendszerint az apuka -, hosszas, káromkodások, és zsörtölődések közepette minden esetben a legnagyobb normandiai fenyőt választotta, mert szerinte az az egyetlen fenyő mutatkozott méltónak hozzá, hogy a meghitt családi fészek ékessége legyen. Meglehet az apuka gyerekkori önmagának akart egyedül megfelelni? Nem tudhatta senki.
– No, lássuk csak! Megbírod-e emelni a fát! De vigyázz ha elejted pofon ütlek! – figyelmeztette vörös, hideg kezekkel az apuka Balázskát, amikor megvették a fenyőfát, mert Tipovics Oszkár túlzottan is makacs, büszke ember hírében állt, aki a világért sem ismerte volna be, hogy fázik.
– Apu! Nagyon nehéz! Pihenjünk egy kicsit! – kérlelte Balázska elszánt, idegeivel folyamatosan háborúban álló apját.
– Fiacskám! Hát miféle mulya, málészájú istenverte kölyök vagy te? Mi?! Nem bírsz megemelni pár kilót?! És ha építkezéseken kellene naponta tizennégy órában húznod az igát? Én a te korodban talpraesettebb voltam annyi szent! Én felnőttek mellett házakat húztam fel a semmiből! Tudod is te mi az? Sokkal vagányabb, és tökösebb srác voltam mit te! Téged elpuhított a városi mikroklíma! Na! állj csak félre az utamból! Inkább én viszem! – több szót már nem vesztegetett úgy kikapta a kis Balázska pufók kezecskéi közül a nagy fenyőt, mintha világ életében ebből élt volna, majd a kocsi csomagtartójába tették. Csupán csak később vették észre, hogy a fenyő eleje bizony jócskán kilóg a csomagtartóból, de Tipovics Oszkár erre is megtalálta a megfelelő megoldást: leengedte a lenyitható hátsó üléseket és máris valamivel szabadabb és komfrotosabbá lett az autó beltéri férőhelye.
– Anyádnak el ne mondd, hogy kicsit megszaladt a kassza, mert különben nem kapsz csokit! – hajolt fiához egészen közel. Kedvelt szokása volt, hogy nagy, mancsos, parasztos kezével megnyomorgassa Balázska nyakát. Hadd szokja csak meg a gyerek a fizikai fegyelmezés „előnyeit.”
Amikor a Budaörsi kereszteződéshez értek, ahonnét már csak egy kisebb köpésre volt a szocialista építésű lakótelep ahol laktak egy hajléktalan férfi kéregetett kissé illuminált állapotban a többi autóstól, mert abban bízott, hogy ünnepek tájékán könnyebben meglágyul a legtöbb ember szíve.
– No fiacskám! Nekem aztán jól nézd ám meg ezt a szánalmas csatornatölteléket! Látod! Ha jobban, és akarattal dolgozott volna ebből az emberből is lehetett volna valaki! Meglásd fiacskám! Te is bármikor hídlakó lehetsz! Én meg anyád nem leszünk melletted életünk végéig! Erre ügyelj! – elővett a kesztyűtartóból két darab vaskosabb, kissé dohos ízű jonatán-almát és könnyelműen a hajléktalan férfi kezébe adta: – Nesze pajtás! Kellemes ünnepeket!
Azt már nem láthatták, ahogy a hajléktalan férfi úgy hajítja el a két szép gyümölcsöt, mintha profi baseballjátékos lenne, aki csak a nagy áttörésre vár.
Tipovics Oszkár még belenézett a visszapillantó tükörbe, és elmondott egy vaskos megjegyzést: – No lám csak! A mi szent barátunk most hajította ki a vacsorának valót! Miféle ember az, aki elhajítja az ingyen kapott élelmet?! Ezt mondd meg? – nem igen törődött vele, hogy a kis Balázska jószerivel már szabályosan fuldoklik a masszív, kátrányszagú dohányfüstben. Különben is megbeszélték a szülei még akkor, amikor az autót vették lizingbe, hogy nincs dohányzás a kocsi belterében. Hát akkor meg minek kellett apjának ezt a szabályt is rendre felrúgnia?
Tizenöt perc alatt már otthon is voltak. Következett a fenyőállítási rituálé. Tipovicsné elment valahova, így vele nem kellett különösebben foglalkozni.
– No aranygyerekem! Nyisd ki süket füleidet! Hozd a baltát, de rögtön! Egyik lábad itt, a másik ott! Mozgás! – kiáltott egy akkorát az apuka, hogy Balázska menten összepisilte magát. Utálta, hogy az apjának mindig hangosan, vagy éppen üvöltve kell beszélnie.
Most is az történt mint az összes többi elfuserált karácsonyi ünnep alkalmával szokott. A nagyméretű fenyőfa sajnos nem fért bele a kínai gyártmányú, import, műanyag fenyőfatartóba, ami miatt főként a családfő idegei mondták fel a szokásosnál jóval előbb a szolgálatot.
– Azt a jó édes rézfánfütyülő rézangyalát! – káromkodott, ha sem a balta, sem a fűrész nem használt. – Most mi a jó édes anyámat csináljak mi?! – kérdezte sokkal inkább önmagától, mint kevésbé nyugodt családtagjaitól. Felesége bevonult a kis konyhába halat rántani, és krumplit sütni, míg a kis Balázska hátrébb ücsörgött a szőnyegen és kedvenc akciófiguráival, és robotjaival múlatta az időt.
– Balázs! Egy kicsit segíthetnél a kurva életbe! Na! – s egyre dühösebb, és haragosabb lett saját szerencsétlenségében, akár egy felbőszített bika, aki éppen készül felnyársalni a matadort.
– Mi van itt? Mi ez az eget rengető kiabálás?! – szaladt ki a konyhából a fiatal és szép feleség lisztes kezekkel, és hetyke konyhaköténnyel. – Oszkár? Már megint mi bajod van?!
– Gyere csak ide anyus! Most nézd meg ezt a nagy rakás szart! Szar ez az egész! – kezdett máris szitkozódásba, mint egy piaci kofa amolyan olasz temperamentummal. –Esküszöm kivágom a szemétbe ezt az egész átkozott hóbelevancot, ha nem lesz valaki, aki segít nekem! Megértettétek?! – fel-alá kezdett türelmetlen idegeskedései közepette járkálni, hátha attól majd megoldódik minden. –Nézd meg! A drágalátos fiad is mit csinál? A szőnyegen ül, és játszik, mintha nem volna jobb dolga! Lusta kis féreg lesz belőle!
Még szerencse, hogy Balázska azt se tudta, hogy valójában a „lusta kis féreg” kifejezés mit is jelenthet érdeklődve, kíváncsian nézte szülei földi, pokoli patáliáját, ami kezdett elfajulni.
– Kisfiam! Segíts apádnak! Viselkedj rendesen! – hajolt le hozzá az anyuka, és puszit nyomott homlokára, majd visszagaloppozott a konyhába, ahol majdnem odaégette a sülőfélben lévő paprikás lisztbe forgatott halfilét.
– Hallottad anyádat! Tápászkodj fel aztán gyere ide de rögtön, míg jókedvemben vagyok! – próbálta forgatni, tuszkolni a legalább száznyolcvanöt centis normandiai fenyőritkaságot, melyet kemény tizenötezer forintért sikerült megvennie. „Vajon mit szól majd felesége, hogy ennyi pénzt költött egy átkozott fenyőre?!”
Balázska mindent úgy igyekezett csinálni, hogy apja mondta neki. Bármennyire is szurkálta a tűhegyes levelű fenyőfa igyekezett megragadni és addig forgatni, amíg apja azt nem mondta elég.
–No! Hát így kell ezt! – elégedetten fújt egy nagyot, majd amikor a fát kettesben beállították a nappaliba közvetlenül az ablakkal szemközt, hogy pont központi részen legyen, és így legalább mindenki megcsodálhassa következett a fenyő törzsének gyilkos megmetélése.
– Hova tetted a fűrészt fiacskám? Jaj! Te is semmirevaló vagy, mint a nagyapád!
Balázska engedelmesen odaadta apja ormótlanul nagy, vaskos, erezett kezébe a fűrészt. Gondolatban már készült rá, hogy az apja csattanós pofont fog neki adni, de úgy tűnik most legfeljebb csupán annyira futotta, hogy becézgetve meglegyintette pufók, pirospozsgás arcocskáját. Ám vaskos tenyerének nyoma még így is ott maradt. Ha az ember hozzászokik, talán ki lehet bírni, mert el kell viselni!
– A jó édes életbe már! Hát ezt nem hiszem el! Hol van már az az átkozott balta! Adjatok már egy csavarhúzót az ég szerelmére! – fűrészelte, vágta, farigcsálta a fenyő törzsét az apuka, amíg csak bírta. Amíg már zihálva szedte a levegőt, és amíg már a fenyőtörzsből végig csak egy alig tapintható csonk maradt, ami viszont már túl kicsi volt hozzá, hogy beleférhessen a műanyag tartóba.
– Mit állsz ott mint egy nagy rakás faszent?! Hívjad anyádat de rögtön! – üvöltötte most már teljesen kikelve magából.
Balázska óvatosan kopogtatott párat a konyhaajtón, ahonnét máris ínycsiklandó illatok kezdték megcsiklandozni pisze orrát. Mintha kedvesen simogatták, és becézgették volna. Az is igaz, hogy ma még ebédelni sem tudott, mert ha apja nem evett, akkor neki sem volt szabad ennie. Úgy is éppen elég kövér kisfiú volt már.
–Na? Hogyan alakul a fenyőfa? – lépett ki a feleség. – Milyen gyönyörűséges! – nem győzte dicsérni zaklatott idegállapotú férje kézügyességét, hogy máris felállíthatják a fát. – Pazar és fenséges!
– Igen?! – vágta csípőre mind a két kezeit Tipovics jócskán megizzadva. – Hát akkor nézd csak meg szívem, hogy a törzséből már csak egy nagy rakás csonk maradt! Most hogy a fészkes francba fogom beletenni a tartóba, mi?! Hogy ez is pont velünk történik?! Miért vagyunk mi ennyire szerencsétlenek! Ráadásul én is még két idiótával vagyok megáldva!
Balázska az „idióta” szó jelentését valami kellemes élményhez kapcsolta gondolataiban, és csillogó, játékos, nagy szemeivel máris várta a beígért jutalmat, mely rendszerint vagy csokoládé volt, vagy gumicukor.
–Szerintem fantasztikus lesz! Csak fölösleges idegeskedned Oszkár! – próbálta csitítani atombomba-haragú urát a fiatalasszony.
– Hát igen! Te könnyedén beszélsz! Most is inkább főzöl, ahelyett, hogy megpróbálnál segíteni! A fiad hasznavehetetlen!
– Ilyet nem akarok hallani többet! Biztos ki tudsz találni valami praktikusat, hiszen aranykezed van!
– Igen anyus! Vissza tudok menni Kamaraerdőre hogy vegyek egy másik ugyanilyen fát! Az jó lesz?!
– Ne butáskodj! Inkább valahogy foltozd be a facsonkot, hogy be lehessen tenni a tartóba! – adott tanácsot az asszony.
A dolog vége az lett, hogy az ünnepi fenyőnek mindig szüksége volt egy támasztékként szolgáló nagyobb ruhásszekrény társaságára, hogy egyedül is megállhasson a helyén, és ha nem bolygatják akkor megálljon.
– No akkor lehet díszíteni! Fiacskám te addig gémkapcsozd be a szaloncukrokat, de nekem vigyázz az ujjadra! – Tipovics Oszkár egy dekoratőr, és divatszakértő szaktudásával valósággal máris díszíteni kezdte a fát, holott ezt mindig úgy beszélték meg, hogy majd közösen díszítik fel, de a családfőnek egy kis idő múltán ehhez sem volt már meg a kellő türelme, és toleranciája.
– Add ide a díszeket! Vigyázva az isten áldjon már meg, mert törékenyek!
Balázska óvatosan fogta meg a színes golyókat és a hógömböket, melyek szivárványos színekkel tették gazdagabbá a csenevész és egykedvű fenyőfát.
– Most jöhetnek a szaloncukrok! – Tipovics egyenként vette ki Balázska remegő kezei közül a szaloncukrokat, melyek be voltak gémkapcsozva, hogy függeszkedhessenek a fa ágain és legalább mutassanak is valamit.
Közel negyvenöt perces munka után végre készen állt az ünnepi fenyőfa, hogy bárki megcsodálhassa. Tipovics volt persze a legelső, aki máris lefényképezte régi orosz típusú fényképezőgépével, melyet valakitől megörökölt.
– Szólják anyádnak, hogy fényképezkedünk! Mozog már!
Balázska beszólt a konyhába, ahol az asszony éppen a krumplit sütötte.
– Na mi az?! Ó! De szép lett! – álmélkodott, mikor megpillantotta a fát.
– Maradj csöndben anyus és inkább mindketten álljatok oda a fenyő mellé! Lekaplak benneteket!
– Te nem akarsz esetleg egy képet magadról?
– Nincs túl jó fotogén arcom hozzá! – húzódzkodott.
Az anyuka és kisfia a fenyőfa mellé álltak, és pont akkor kattant a fényképezőgép gombja, mikor a glédában pompázó fenyő sikeresen el nem dőlt romba döntve ezzel a kis dohányzóasztal pozdorjáját is.
– Azt a szentséges istenit neki! – Tipovics most aztán valósággal máris tajtékzott a robbanó indulattól, és agressziótól. – Miért vagyunk mi ennyire szerencsétlenek?! – ügyetlenkedve máris azon volt, hogy megmenthesse a fenyőfa méltóságát, mely ez idáig kordában tudta tartani – igaz -, hevenyészett módon az ünnep nemességét.
– Mit bámultok?! Azonnal segítsetek! – adott parancsot, mire felesége és fia két-két oldalról nagy nehezen feltámogatták az enyhén részegesen billegő fenyőt a padló fogságából.
Balázska már nem is emlékezett mikor kapta apjától az első pofont. Talán már születésétől kezdve volt rá bőven alkalma, hogy apja gyilkos humorát, és fizikai fegyelmezéseit elviselhesse, vagy megszokja. A legnagyobb bajnak mégis apja labilis, és beszámíthatatlan viselkedése tűnt. Egyik percben még kedves, és közvetlen volt mindenkivel, míg a másik pillanatban már egy habzó szájú, szitkokat fröcsögő atombombaember képét mutatta, aki pofonokat osztogat, és égre-földre esküdözve káromkodik, mint valami bosszúszomjas próféta.
Balázs először égető érzést érzett mind a két arcán, majd csengeni kezdett füle, végül már csak azt vette észre, hogy könnyei izzó, csillagszerű, fényes vízgolyói halkan, fájdalmasan gördülnek le arcán.
– Oszkár! Oszkár! – Ezt most miért csináltad?! Mi a fene ütött beléd?! Balázs még kisgyerek! Nem kellett volna bántanod! – hallotta anyja aggódó hangját, amint sikerült – ki tudja hogyan -, magához térnie a sokkból.
– A fiúnak sohasem árt, ha rendet, és fegyelmet tanul! Szokjon csak nyugodtan hozzá! Sok pofon fogja még az életben érni! Minél előbb kap egy-két pofont, vagy nyaklevest annál könnyebben hozzászokik meglásd! – mosolyodott el – csak úgy -, önmaga szórakoztatására cinikus, gonoszkodó mosollyal, mint akinek bizonyos fizikai tettekhez igenis joga, és kiváltsága van. –Neked sem ártana, ha végre egyszer az életben férfi módjára kezelnéd, és nem kényeztetnéd el folyton! Tudod milyen ember válik majd belőle?! Aki majd mindig mások segítségére szorul, mert képtelen saját magáról is gondoskodni.
– Azt te csak hiszed! Most pedig rögtön bemész a gyerekszobába, és bocsánatot kérsz! Megértetted?!
– Hát azt lesheted! – makacsolta meg önmagát, és inkább a fenyőfa körül kezdett sündörögni, mint akinek fontosabb dolga is akadt.
– Szégyelld magad! Meg sem érdemled, hogy szülő legyél! – az anyuka levette konyhai kötényét; kezet mosott, majd beviharzott a gyerekszobába, ahol megrémült kisfiát a nagyméretű ágy ágyneműtartójában találta meg. Balázskát leleplezte jól hallható hüppögése, elfojtott sírhatnékja.
– Balázska! Kincsem! Gyere ki! Anyu van itt! – kérlelte aggódva, félve nehogy egy szem fiának bármi baja essék.
Legalább fél órába is beletelt mire Balázska remegve, félénken kinyitotta az ágya ágymenő tartóját és vacogó, kövér testével óvatosan kimászott. Anyukája segített neki.
– Apu folyton haragszik rám! Semmit sem tudok rendesen csinálni! – hüppögte elfojtott egérke hanggal.
– …De kis drágám! Te is tudod, hogy ez nem igaz! Butaság! Apád nagyon szeret, csak tudod sokszor nem tudod uralkodni az érzelmein!
– De megint pofon ütött! És mindig megígéri, hogy nem csinálja, de mindig olyan gonosz… - kis teste vacogott a sírástól. Most tartós reménytelenség, árva, elveszettség feszült meg-nem-értett, nagyon szomorú tekintetéből. Az anyuka átölelte és simogatta haját, majd rázkódó hátát, mert tudhatta ettől mindig megnyugszik.
– Jaj, kis drágám! Ne félj! Meglásd, ha majd nagyobb leszel apu egy ujjal sem fog majd bántani, mert akkor már te leszel az erősebb! Most viszont nem szabad szomorkodnod, mert karácsony van, és apádnak is ma van a születésnapja! Ki hallott már olyat, hogy az emberek bántosak legyen ezen a szép ünnepen? Nem igaz?!
Balázska könnyes, éretlen szemekkel anyára nézett és ebben a percben ott vibrált valami menthetetlen, jóvátehetetlen, titkos érzés, mely nagyon egyszerű lenne, ha az emberek megpróbálnák türelemmel, megértéssel megmagyarázni ügyes-bajos földi dolgaikat a kisebbeknek is!
Balázska akkor, sem később sem érthette meg, hogy vannak olyan emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha másokat bánthatnak. Ha mások szenvednek! Mégis, amikor később hosszú évek múltán harmincnégy évesen eltemette apját úgy sírt a ravatalnál mint egy kiszolgáltatott, árva gyerek!    

BOLYONGÓ EMLÉKEK


Kifeszített póznák hálóin sorrendbe lebegnek még megjelennek újfent létem összefércelt, ádáz emlékei. Esendő, vagy bűnös vétkeket éppen úgy hordoznak akár az árvaságra jutattott nyughatatlanok kiket aligha számíthat, hogy vajon nappal van-e vagy sötét. Nem lehettek többek megtörtént dolgaikkal a főszereplők sem mint éppen szünetjelek; ketrecüket rázzák kóborló lidércek mikor szólítják őket. Szófukarság s határozatlanság is jelen van viselkedésükben, akárcsak a vonuló szavakban.

Megtörtént sebhelyek ornamentikája annál félszegebb, mindennél babusgató gyámolításokra rászorul; senki sem akarhatja méltatlan elveszíteni a zubogva zokogó igaz-könnyek fohászait, amit azokért hullattak, akik még hűek és tiszták maradhattak emberségükért.

Zaklatott, mégis jóleső megváltó zavarokban, mint fáziseltolódásokban szakad ki kettőzött vallomások miértje: „Szükségem van rád! Ne hagy itt!” – Két némán is beszédes tekintet mikor egyetlen akarattal akkor már nem számíthatnak kifogások, olcsó miértek. Szemekben testetlen még lebeg álmok álma: lélek-örvények alatt kincses-szívek őrzik feltétlen harmóniát. Kezelhető konfliktusok is lesznek megszívlelendő kompromisszumokká, mert minden hanggal szüksége volna rá, hogy egyszersmind belső hangokká is formálódhasson.

Folyamatosan zajlik az emlékek szándékos elsötétítése az öregedés manifesztációival; felismerhető vonásokat is láthatunk szándékosan kiüresedni. A Hóhér-Halál elől rejtőzködik megfontoltan ki a berendezkedett élettel viselős. – Az utolsó ítéletkor mindenkit elővesznek míg újra körbejárnak bűnök s vétkek tehermentesített kódexei!

FEKETE, PIROS, BOKAFICAM



Minden egy ostoba veszekedéssel kezdődött, mely igazából azért robbant ki kettejük között, mert Balázst irodalom tanárnője kedvesen, mézes-mázos szavakkal sikeresen meggyőzte, hogy műtött jobb lába miatt a Dobogókőre való kirándulást kivételesen jobb, h elhalasztja és inkább visszatér kísérettel persze a Mátraszentimrei vadászházba a Jánosi völgybe.
Október lévén különösen barátságtalan, ködös, nyálkás volt az idő, mikor egyetlen, gimnazista szerelme Kriszti valósággal szókaratés szitokszavak kíséretében valósággal rátámadott:
– Te kis szemét szarházi! Hogy képzelted ezt?! Hogy képzelted?! – párszor mellkasába bokszolt, de csak azért, hogy saját mérgét gyerekesen levezesse.
Amikor nem sokkal később a kis társaság összes tagja útra kelt a Dobogókői festői kilátóra Kriszti még hosszú ideig ott maradt a hangulatos pihenőhelyen, ahonnét ismét haragos, bosszúszomjas szavakat harsogott a levegőbe:
– Most nincs itt anyucikád, hogy megvigasztaljon! Persze! Menj csak vissza a műtött lábaddal a vadászházba! – mérges, és rendkívül haragtartó hangjait valósággal elnyelte a mélyeket ásító, zordon hegyek magánya.
Útközben Balázs folyton azon töprengett magában, hogy vajon Kriszti ténylegesen komolyan gondolta-e az elmondottakat, és fenyegetéseket, mert amit már jócskán megtanulhatott vele kapcsolatban hát akkor az az volt, hogy Kriszti temperamentumos karakánsága lévén mindig állta a szavát. Amikor annak idején másodikos korukban hozzájuk került azért, hogy a többi lánynál bevágódhasson, és új barátokat szerezzen fogadásból gyönyörű mézszínű haját befestette pocsék lilára, mely – erotikus extravagánsságot kölcsönzött neki az igaz -, mégis pocsékul festett, és egy hónapba is beletelt mire eredeti hajszínét újra visszanyerte.
Útközben megállt egy kis vegyesboltnál, ahol a szokásos élelmiszerek mellett festményeket, és kézműves, megfizethető műtárgyakat lehetett vásárolni. Gondolta miért is ne! Máris vett két kisebb porcelánmacskát imádott szüleinek, csakhogy ha majd hazamegy az ünnepi kiruccanásról apja nem mondhassa: – Ez a gyerek rossz üzleteket kötött!” – S legalább talán anyja is kicsit büszkébb lehet, hogy lám csak! A fia egyedül is képes megállni a saját lábán, amit persze mindez idáig szinte senki sem volt hajlandó elhinni!
Az őszben jócskán benn járva vénséges öreg este lett, és mire a szurkos sötétség fekete szurkos masszaszerűségével minden fenyőt, és erdőágat beterített barátságos, és meghitt hangulat kerekedett a hangulatos kis vadászházban, ahol igazi mécsesek, és gyertyák gondoskodtak a romantikus hangulatról.
Balázst megkérte irodalom tanárnője, hogy mire lejönnek a Dobogókői lelátóról addig – ha jobb dolga úgy sincs -, készítsen vacsorát a megfáradt csapatnak. Nyugodtan kiránthatja a leszedett és megvizsgált gombákat, és készíthet egy nagy adag csipkebogyó teát is a kikészített fémes termoszokban, melyek bent tartják a hőmérsékletet, és legalább a tea nem hűl ki. Ilyen hidegekben úgy is kell az energia.
Balázs szinte ujjongó örömmel fogott a vacsora elkészítéséhez. Önmagában milliószor hálát adott, hogy anyai nagyanyja konyhájában nőhetett fel, aki gondos háziasszony lévén a tortasütéstől kezdve egészen a sült malacokig mindenre igyekezett megtanítani gasztronómiai tudományát. Így Balázs sem érezte olyannyira elveszettnek, és szerencsétlennek magát, hiszen hazai terepen mozgott.
Lisztből, tojásból, zsemlemorzsából kirántotta a leszedett gombákat és bár kicsit félt, hogy az ember bármikor mérgezést is kaphat, elvégre az egyszerű laikus semmi különbséget sem vélhet felfedezni a légyölő galóca és a kalapos piros gomba között gondos szakács kuktaként kirántott mindent, amit csak mondtak neki. Pár percen belül ínycsiklandóan gőzölgő, kellemes illatokkal lett telítve az egész konyhai helység. Sütött még bundás kenyereket, és természetesen rántottákat is jó gazdagon sonkával, szalonnával hátha valakinek éppen arra fáj majd a foga. A kis társaság sem késett soká. Este hét óra után nem sokkal már meg is érkeztek a csapat első tagjai, és mint valami kiéhezett farkasfalka szabályosan rávetették magukat a rutinos kézmosási rituálé után a kész rántott és sült finomságokra. Csöppet sem zavartatva magukat, hogy koszosak, és piszkosak, elvégre fürdeni ráérnek étkezés után is! Nem igaz?!
Mint később kiderült Kriszti és barátai azért késtek legalább bő egy órát, mert Kriszti – rejtélyes módon -, kificamította a jobb bokáját, amikor megpróbáltak leereszkedni a kissé meredekre sikeredett hegyről, és bokaszalagja kissé jobban meghúzódhatott, ami miatt jelentős fájdalom alakult ki, és csak bicegni tudott apró lépéseket téve két barátnőjébe kapaszkodva.
S bár Balázs soha senkinek sem kívánt semmi rosszat, most mégis beigazolódott a családi jövendölés, melyet mindig nagyanya mondogatott neki: „Édes fiam! Tanuld meg! Aki másnak vermet ás maga esik bele!” – Tehát az ifjú hölgy gyilkos és csúnya káromkodásairért részesülhetett a végzet erői által bizony kellemetlen, és fájdalmas büntetésben. Lehetséges. Bár Balázs igyekezett távol tartani magától a babonákat.
Amikor a többiek szóltak neki, hogy Kriszti és baráti köre már a közelben lehet úgy, ahogy volt kissé átizzadt, világoszöld pólóban, és melegítőalsóban kirohant a verandára, ahova meredekebb lépcső vezetett fel, mert nagyon aggódott Krisztiért.
A megdöbbent meglepetés annál nyilvánvalóbbra sikeredett minél nagyobb, és kibírhatatlannak tetsző fájdalmai voltak az ifjú hölgynek. Dallamosan káromkodott párat mire egyáltalán elértek a barátai támogatásával a vadászház meredek lépcsőéig.
Balázs sem tétovázott sokat, és annak ellenére, hogy nagyon csúnya szavakat mondott Kriszti a szemébe rögvest lelépcsőzött karjaiba vette titkolt szerelmét és mintha pehelysúlyokat cipelne pillanatok alatt már bent is volt vele a házban mindenki legnagyobb megdöbbenésére. A legjobban persze már csak Kriszti volt meglepődve; valósággal lehidalt, hogy annak ellenére, hogy ő milyen egy kiállhatatlan hisztérika volt, és gyerekesen viselkedett Balázs úgy bánt most vele akár egy igazi királynővel. Szíve kellemesen, ám egyre vehemensen megdobbant, és nem értette, hogy miért érez ilyet, amikor alig ismerik egymást.
– Én… én… ne haragudj… - felelte szinte halkan, és csak magának, amikor Balázs valósággal kiviharzott a lányok szobájából, mert illemtudó lévén sohasem értette meg a házszabályokat. A múlt éjszaka Kriszti azzal húzta ki a gyufát a tanárnőnél, hogy amíg a fiúk fürödtek belopakodtak a szobájukba, és titokban ellopták Balázs póker kártyáit, hogy közösen römizzenek, mert nem volt kedvük aludni.
Nem sokkal később Kriszti is lefürdött, és megpróbálta pokoli fájdalmai ellenére kicsit rendbe szedni magát, és elhatározta, hogy nem fog vacsorázni, inkább bezuhan virágmintás pizsamájában az ágyba, és olvasgat, vagy bámulja a plafont.
– Képzeljétek csak! Mit csinált az én hős lovagom?! – kérdezte huncut, csillogó szemekkel barátnőit.
– Mit? Talán vett egy sportautót, vagy kiugrott az ablakon? – incselkedtek vele a két lány, akivel megosztotta szobáját.
– Nem ti agyalágyult buták! Karjaiba vett és úgy vitt fel a lépcsőn, mint egy hercegnőt! Na ezt pipáljátok ki? – s büszke hetykeséggel feltartotta arcát és pisze orrocskáját, mint akinek joga és kiváltsága van mindehhez.
– Hát… kétségtelen! Valódi úriember! – jegyezte meg egyikük. –Szerintetek szexelt már életében? – erre irdatlan hahota, és égzengő kuncogás kezdődött.
– Pfuj! Hogy kérdezhetsz ilyet?! Miért te talán szexeltél már?! Nevetséges vagy! Én komoly, romantikus tettekről beszélek, és akkor neked állandóan a szex jár a fejedben! – intette le barátnőjét, aki úgy váltogatta fiúit mint más a fehérneműt. Elvégre fő a változatosság.
–Szerintem a szexnél ezerszer fontosabb a lelki társaság fogalma! Már ha egyáltalán értitek, hogy mit vartyogok itten! Az, hogy két ember egészen csontig hatolón érezze a lelkiismeretében azt, hogy egyek. – fogott magyarázatába, de másodperceken belül megszólalt három, halk kopogtatás az ajtón, és ez kibillentette álmodozásaiból.
– Gyere csak be! – közölte az egyik lány, mire a többség máris Összenézett, hogy vajon ki a fene lehet az ilyenkor.
Balázs félénk, félszeg, bocsánatkérő, és elpirult, pufók ábrázata jelent meg az ajtóban kukucskálva. Egyszerre szerelmes volt, de ugyanakkor roppant félt is a lányok haragjától, mert nem illendő dolognak tartotta meglesni őket akkor, ha pizsamában vannak.
– Nocsak, nocsak! Hát itt van a mi kis hősünk! Légy üdvözölve minálunk! – az egyik cserfesebb barátnő máris kedves közvetlenséggel szólította meg.
Kriszti szándékosan lesütötte szemét, hiszen nem engedhette meg magának, hogy azonnal lelepleződjék, bár dörömbölő, kalapáló, veszettül csilingelő szíve így is azonnal lebuktatta.
–Szia Balázska! Hát te meg? Mi járatban vagy?! – nézett vele farkasszemet, ám ez valójában több volt, mint egyszerű szembenézés. Ez már valóságos szerelmi lángolás volt, ahová jobb lett volna tűzoltókat hívni. Ha egy ifjú, kamasz lány így tud nézni egy botcsinálta lovagra vajon mit érezhet a lelkében valójában a főszereplő iránt?
– Én… én… csak… hoztam… - nagyméretű, műanyagtálcát egyensúlyozott akár csak egy udvarias főpincér, és szalvétákat is hozott, melyeket azonnal szétosztott, majd egy-két pillanat múltán mintha megérezte volna, hogy bizonyos lányos körökben nem szívesen látott vendég letette a tálcát óvatosan az egyik asztalra az ágyakkal szemközt, és amilyen váratlan volt a megjelenése ugyanolyan váratlan volt eltűnése is.
– Várj még… kérlek… - próbált utána kiáltani Kriszti, akiben talán ekkor fogalmazódott meg a szilárd elképzelés, hogy kezd igazán és őszintén beleszeretni valakibe, aki valami oknál fogva mindig szerepeket kénytelen játszani, hiszen így védi személyiségét a támadásokkal szemben. Persze az is lehet, hogy titokban jól funkcionáló autista, bár ennek akkor még más nyomai is lennének.
Másnap mindketten korábban ébredtek, mint a kis társaság többi tagja. Kriszti szinte kiegyensúlyozott, ujjongó erővel dobta le magáról a jó meleg paplanok komfortos fogságát és bicegő járással, csoszogva máris végiglépkedett köntösében a folyóson, míg el nem ért az utolsó szobáig, ahol háromszori kopogásra sem nyitott ajtót senki. Kiment a verandára, ahol egy kis sámlin egy halkan zenét játszó kazettás magnó állt, és mellette Balázs üldögélt, de abban a pillanatban, hogy találkozott tekintetük, mintha beszédes tekintetük, és kalapáló szívük azonnal megértette volna az emberi törvényt.
Kriszti sántikálva közelebb lépett a félszegen tétova Balázshoz, és átfogta először vaskos, fatörzsszerű derekát, majd mancsos, kissé szőrös kezét, amit a legtöbben gusztustalannak tartottak. a zene andalító, szent, romantikus ritmusaira ringatózni kezdett vele. Nem játékból, sokkal inkább azért, hogy eddig még nagyon is ismeretlennek tetsző testük, és ösztöneik összeszokjanak. Hogy megismerhessék, és felfedezhessék a felszín alatti érzelmek széles gesztusait.
Balázs úgy fogta meg Kriszti hajszálvékony derekát, mintha egy tollpihét dédelgetne, és védelmezte medvemancsai között. Érezte, ahogy a lány testén végigfut egy-egy eltévedt, tétova, ám annál beszédesebb, incselkedő szikra. Amikor Kriszti kicsit könnyes, őzikeszemekkel felnézett és Balázs arcába nézett mintha meglátta volna rejtegetett múltjának megannyi elszenvedett, eltűrt, kicsinyes, gyilkos megaláztatásait, és szenvedéseit. Magához húzta. Ha mást nem, akkor azt most halál biztosan érezte és tudta, hogy ezt a kivételes, és rendkívüli fiatalembert mindenáron meg kell vigasztalnia, mert nagyon fontos neki.
– Balázs… nagyon… féltelek… - majd néhány perc múltán -, nagyon… szerelmes vagyok… beléd… - óvatosan magához húzta ormótlan, nagy búsa fejét, melyen kivétel nélkül mindig is hanyagul, rosszul állt a sapka, vagy a hajszál. Gyöngéden aprócska puszit adott előbb krumpliorrára, majd homlokára és végül következett telt szája. Valaki egyszer azzal sértette meg Balázst, hogy azt kezdte híresztelni olyan gusztustalan fokhagyma lehelete van. Krisztit ez most egy cseppet sem érdekelte. Pipiskedve közelebb hajolt, és átengedte magát a mámor mindenség hatalmának. Igaz nem tartott tíz percnél tovább mégis mindketten úgy érezték ezt a halhatatlan pillanatot soha többé nem vehetik el tőlük, mert ez életüknek szerves része marad mindörökké.
Mindketten leültek a tágas, és kényelmes összetolt kanapékra és együtt nézték végig a bámulatosan lenyűgöző napkeltét, miközben Kriszti gyöngéden fejét Balázs vállain nyugtatta.
     
 
 

CSILLAG-POR



„Talán ez csak illúzió! Igen! Romantikus illúzió! – gondolta -, mely valósággal beissza magát az emberek agyába, majd képtelenség onnét kiverni, vagy elfelejteni, hiszen addigra jóformán már manipulálta őket.
Délután, amikor az osztállyal visszaértek az egyik Harkányi strandról még semmi hiba sem történt. Csupán három és fél óra múltán jelentkeztek fiatal, pufók, főt homárra emlékeztető testén a napfoltok, és a stigmaszerű pokolian égető, és könyörtelenül fájdalmas, hólyagos sebek. Valami azonban történhetett vele. Most se tudta volna megmondani, hogy vajon micsoda? Mintha egy ismeretlen erő arra késztette volna, hogy elsősorban saját magának vallhassa be a kendőzetlen, őszinte igazságot: szerelmes a lányba!
„De hát az lehetetlen! A fél gimi rajtam röhögne! A topmodell és a sündisznó! Micsoda egy szánalmas, szerencsétlen idióta vagyok!” – ám minél erősebben koncentrált a bungalóban, ahova elszállásolták őket, mert a fiúk is külön faházat kaptak, meg a lányok is az egész annyira hihetőnek, már-már természetesen kézzel foghatónak tetszett.
„Na és akkor mi van, ha szerelmes vagyok belé?! – vallatta önmagát, és egy kis idő múltán már az sem érdekelte, ha magában beszél. Azok a babonázó őzikeszemek, ahogy az emberre néz. És az a millióforintos bájmosoly. Valósággal felforralja a vért!” – töprengett miközben megpróbálta némi neműleg kipihenni magát a kora esti halászcsárdás, cigányzenés vacsorához, mert ehhez viszont a beképzelt osztályfőnöknő köröm szakadtáig ragaszkodott.
Jól elaludhatott, mert a heccelő Szúnyog ébresztette.
– Hé, hapsikám! Elég volt a szunyából! Hasadra süt a nap! – jóformán felrángatta fekvő helyéből, és nyugalmi állapotából a most jócskán megégett képű, megszeppent pufók srácot. – Most pedig felveszel magadra valami rendes ruhát! Csajokhoz megyünk! Világos?! Ezek most valósággal be vannak zsongva! Tudod te mit jelent a „tomboló biológiai óra” kifejezés édes egy pajtikám?! – ördögi vigyorral arcán a levegőbe csettintett párat kezeivel.
A pufók srác nagy nehezen, és persze kínzó, égési fájdalmaktól, és kóválygó, másnaposokra emlékeztető hangulattal magára kapott egy kevésbé gyűrött inget, melyet még édesanyja csomagolt össze sporttáskájába, mely afféle ideiglenes utazóbőröndként funkcionált, majd nagyon álmos, és halál fáradt kifejezéssel kitámolygott a bungalóból. Úgy érezte magát, mintha totál részeg lenne, pedig tizennyolc éve alatt egyszer sem ivott alkoholt.
– Hát te meg? Hol a francba kódorogtál, mi?! Elkésünk a buliról! – egy nagyon fiú, aki legalább háromszor ismételt már évet, így jóval idősebbnek is látszott, mint a többi zöldfülű srác szabályosan feltuszkolta a kibérelt ócska matuzsálem buszra, melyet már régen betöltött a fiatalos, acsarkodó zsibongás. A legtöbb lány most szándékosan a legszebb, és talán legkihívóbb ruhakölteményében pompázott. A belevalóbb ifjú hölgyek egyenesen annyira rámenősek, és kihívóak voltak, hogy még bugyit sem vettek. S mintha az arrogáns, és szándékosan lekezelő osztályfőnöknő ennek titokban őrült is volna.
– Hölgyeim! Egy kis figyelmet, ha szabad kérnem! Legalább takarjátok el a kínosabb részeket, ha megérkezünk az étterembe! – szavait egyáltalán nem lehetett megérteni se. Belevesztek a kíméletlen sikoltozó, nevetős hangorkánba.
„Jó volna megcsókolni! Nem leszek mohó, vagy telhetetlen! Úriember vagyok! Csak éppen annyira, hogy hadd érezzem, ahogy az ajkaink egymáshoz érnek, és eltölt bennünket a mindenség! Mint azokban az idióta, romantikus, szirupos filmekben.” – lehunyta a szemét, és bár egyáltalán nem tervezte, hogy a halászcsárdáig vezető, hepehupás, kissé zötykölődő utat végig alussza valahol az első öt perc után totálisan kidőlt a letaglózó fáradtságtól.
– Nézzétek ezt a hülye idiótát! Máris kidőlt! Mihez kezdjünk vele?! – vakkantotta el magát valaki.
Az egyik ficsúr srác, akit valamiért újfent eltanácsoltak az osztályból, mert állítólag drogozott, vagy ecstasy tablettákat árult megfogta a busz egyik sötétítőfüggönyét, melyet tépőzár csatolt a ablakhoz. Azt terítette le a békésen hortyogó, kövérkés srác szuszogó fejére.
– Békés álmokat picim! Szükséged is lesz rá! – vigyorgott feléje kaján örömmel, majd kinyitott egy fantás dobozos üdítőt, és vodkával öntötte fel.
A halászcsárdához kicsivel hamarabb megérkeztek. Ebben nagy szerepe volt az osztályfőnöknek, aki még hajlandó lett volna lefizetni a buszsofőrt is, csakhogy átléphessék az óránkénti nyolcvan kilométer per órás sebességet, holott főútvonalon csupán csak hatvan volt a megengedett. Pláne egy olyan rozsdásodásnak induló ősmatuzsálemmel, mely minden ötödik percben szét akart esni az ember feneke alatt.
– Gyerekek! Megérkeztünk! Mindenki kifelé! – vezényelt a tanárnő.
–Pajtás! Pajtás! Ébresztő! – ordított egy nyurga jampecos frizurájú srác a pufók fiú fülébe, mire nagy nehezen magához tért. Jóformán az egész teste fáradt, ernyedt volt, és minden porcikája sajgott a fájdalomtól. Hát bizony jócskán leégett az egész napos tűző napon. Kellett neki a bungalóban hagynia az ötven faktoros naptejet, amikor anyja nem győzte elégszer figyelmeztetni, hogy könnyedén leég a bőre. Nesze neked! Most megkapta az intő példát! Már most annyira kifáradt, hogy akár könnyedén eltaposhatta volna egy kisebb méretű elefántcsonthorda is. Lehajtott fejjel, utolsóként kullogott be a csárdába, ahol pattogós cigányzene szolgáltatta a kellemes hangulatot, és ahol már mindenki a saját svédasztalos vacsoráját fogyasztotta jóízűen.
– Hát te meg hol kószáltál, te szerencsétlen? – kérdezte valaki.
– Csak nyugalom gyerekek! Arthúr! Ülj le Kriszta mellé! Adjatok neki egy kis helyet, hogy elférhessen! – parancsolta a kissé ideges osztályfőnök.
– Persze! Mi a francért kellett ennek a nagy zsírgumónak ennyit zabálnia! Szerintem ezt anyatej helyett is valami nukleáris masszával zabáltatták csecsemőkorában! – közölte megint csak valaki a sor végéről, abban reménykedve, hogy hangjára az este folyamán alig fognak emlékezni.
– Öregem!  Ennek akkora mellei vannak, ha nem lenne fiú isten az anyám elhívnám egy dupla randira! – röhögött úgy, hogy be nem állt a szája Fűrésznek, aki mindig is élen járt mások megleckéztetésében.
– Gyerekek! Most pedig mindenki néma csöndben marad, és eszik amennyi csak belé fér!
– Ennek a vastag valagú hájpacninak inkább cirka nyolcvan kilót kellene leadnia, nem még zabáltatni! Micsoda egy gusztustalan gennyzsák! – ezt már egy feltűnően stílusos, csinos, és kihívó kamasz melleit is bátran megmutatni kész ruhakölteményben pompázó hölgyemény közölte hányaveti módon, mire többi barátnője rászólt, hogy ezt azért talán mégsem kellene.
– Melinda! Légy szí fejezd be! Vagy kapni akarsz az ofőtől egy figyelmeztetőt?! Maradj csendben! – kérlelték többen is, mire a provokatív lány egyáltalán hajlandó volt nagy hollywoodi filmes sóhajok kíséretében elhallgatni. – O.K. Vettem az adást! De ez a gusztustalan pöfeteggomba az én asztalomhoz nem fog leülni, különben rögtön elmegyek! – okoskodott továbbra is.
Ahogy végigment az asztalok között úgy érezte „egyesek” olyasvalamiért hibáztatják, amihez semmi köze. Hiszen nem ő tehet róla, hogy ekkorára megnőtt, vagy hogy szereti a csokoládét és az édességeket! Nem tehet róla, hogy tizenkét évesen volt egy súlyos autó balesete, és majdnem meghalt. Talán mindenkinek könnyebb volt volna akkor. Akkor a szülei meglehet nem veszekednének, az osztálytársainak pedig nem kellene napjában többször is megszégyeníteniük, vagy éppen hivalkodóan szemétláda megjegyzéseket tenni testalkatára.
„Vajon mit fog szólni Kriszta, ha mellette fog vacsorázni? A legfontosabb, hogy mindig keveset egyen! Szigorúan madáradagokat! És semmi zabálás!” – igyekezett figyelmeztetni magát, amint Krisztáék kissé tömött, zsúfolt asztalához ért.
– Szia édesem! Gyerek csak Arthúr ülj csak le! – elbűvölő, mennyország-sugarú mindenség-mosoly, és hozzá gyöngyöző nevetés, melyben nem volt helye kigúnyolásnak, vagy egyéb fricskázásnak, mert őszinte szívből jött, ami már akkor is igen-igen nagy ritkaságnak számított.
A pufók srác óvatosan, csetlő-botló ügyetlenséggel megfűszerezve tétova lépteit megpróbált úgy helyét foglalni, hogy még véletlenül sem lépjen semelyik angyali szépség puha lábaira, vagy döntse fel az egymás mellé rakott szoros asztalokat. Végül még így is bőséges húsz percébe került, mire behúzott potrohos hassal leült.
– Annyira örülök, hogy itt ülsz közöttünk! Igaz csajok! – Krisztában éppen az volt a csodálatos, hogy talpraesett, temperamentumos karakánságát szinte senki sem merte volna kétségbe vonni. Persze leszámítva az arrogáns osztályfőnöknőt. – Mit kérsz szívem? Szedhetek?! – meglátva, hogy a pufók srác totálisan leégett a kánikulai tűző napban, és szemlátomást úgy fest, mint aki ott helyben majd összeesik a fáradtságtól, kinyújtotta hattyú kezecskéit, megfogta az evőeszközöket, és kedves gyöngédséggel máris szedett minden finomságból egy kevés adagot. Héjában sült burgonyából éppen csak pár szemet, míg két vastag bécsi szeletet is gusztusosan felvágta egy kis csalamádéval téve pikánssá a tányér gasztronómiai elrendezését. Ha az ember nem ismerte volna még azt gondolta, hogy Kriszta egy híres építészmérnök, vagy divattervező. Annyira gyönyörűen, precíz, mérnöki pontosságú vonalakkal komponálta meg az ételsort, mintha már évek óta ezt csinálta volna. Ő is kellemesen lebarnult, és rövidre vágott napsugárhajához fantasztikusan egzotikusan állt a sötét feketés, mini koktélruha, mint afféle kihívó, vagy éppen csak provokatív véleménynyilvánítás, hogy ezzel is a világból kiüldözhesse a folyamatosan megjegyzéseket bombázó, kellemetlenkedő osztályfőnököt.
– Te Krisz! Szerintem a mi barátunknak magas láza lehet! – vélekedett az egyik szintén csinos barátnő Anna. –Esetleg meg kellene mérni a lázát! – huncut vigyorgás volt a válasz, melybe a legjobb csajos barátnők is azonnal bekapcsolódtak.
Kriszta letette evőeszközeit, melyeket eddig főként a rántott és a sült húsok minél szakszerűbb, és mesteri felszeletelésére használt fel; aprócska kezecskéit óvatosan Arthúr magas, tüzelő homlokához tette, és ebben a pillanatban árulkodó pillantása egyszerre fejezett ki mély részvétet, súlyos aggodalmat, de bimbózó szerelmet is, mert úgy elpirult, mint a megérett búcsúzó alkonyat, mely elszökik a horizont felé.
– Egy kis vizes borogatás rendbe hozza! Gyorsan adjatok vizet! – utasította barátnőit, akik egy emberként álltak melléje a bajban, és már adták is zsebkendőiket, és a hűsítő, friss vizet, mellyel borogatást készített, akár egy vérprofi szakápoló, és anyai türelemmel párszor megpróbálta felitatni a pufók srác homlokáról a veszettül tüzelő hőséget. Pár percig így is beletelt, míg Arthúr jobban lett.
Azonban most követezett az, amit a legtöbb ember csak úgy nevezne, hogy „tutujgatás, vagy egy óriás csecsemő papiztatása” mert Kriszta nem volt rest, és aprócska, gusztusos falatokként kedveskedőn megetette Arthúrt, akinek egyre veszettebbül dobogott ócska mosógépként a szíve. Életében nem érzett még ilyesmit! „Ha ez volna az őszinte szerelem, akkor nem akar felébredni soha többé ebből a babonázó, halhatatlan álomból!” – S most ténylegesen úgy érezte magát, akárcsak az élet császárai. Gyönyörű hölgyek társaságában a világ leggyönyörűbb hölgye eteti meg saját kézből. Mi kell még több?!
Ahogy Arthúr és Kriszta egymásra néztek, mintha egy titkos belső, cinkos hang hallgatólagos szövetséget kovácsolt volna közöttük; szavak nélkül kommunikáltak, melyeket egyedül a saját szívük érett meg, és melybe a külvilágnak semmi beleszólása nem lehetett.
Arthúr óvatosan igyekezett enni, és rágni, mert a torkosság, és a falánkság vétkébe – óhatatlanul is gyakorta hajlamos volt beleesni. Szeretett finomakat enni. Illetve ami a fogához valónak érzett.
– Drágám! Kérsz még? Várj egy kicsit! Megtörlöm a szád! – óvatosan fogott egy papírszalvétát, és megtörölte vele Róbert duzzadt, telt ajkait, melyek ebben a pillanatban sóvárogva kívánták a beteljesült szerelmes csókokat.
– Szerintem az lesz a legjobb Krisz, ha felkíséred a buszba, hogy egy kicsit kipihenhesse magát! – adott egy újabb tippet egy másik kebelbarátnő Bernie.
– Igazad van! – Kriszta határozottan Róbertet hóna alá nyúlt, és most csöppet sem számított, hogy jó három fejjel alacsonyabb nála. Valami titkos hatalom lélekerőt, és magabiztosságot adott neki hozzá, hogy segítsen amiben csak tud.
– Hova, hova kisasszony?! – kezdett gusztustalan kellemetlenkedésbe az osztályfőnöknő.
– Tanárnő! Arthúr nem jól érzi magát! Szerintem enyhe napszúrást kapott! Szeretném felkísérni a buszba! – Kriszta azzal meg se várta, hogy az igencsak meghökkent osztályfőnök vajon beleegyezik-e ebbe a kis magánszámba, vagy nem máris támogatva, apró lépésekkel megindult a pufók sráccal a halászcsárda kijáratához, ahol nem messze parkolt a busz, amiben még mindig ott ült a sofőr.
– Édesem! Ne foglalkozz soha a gonosz emberekkel! Ők nem érdemelnek meg téged! Te különleges, és fantasztikus ember vagy!
Istenem! Mennyire fantasztikus érzés volt ezt hallani egy olyasvalakitől, akibe már első gimnazistaként valósággal belehabarodott az ember, és akinek minden ujjára újabb és újabb hitvány kérők jelentkeztek, hogy birtokolhassák. S ráadásul annyira dallamos, és búgó, mégis határozott hangon mondta, mintha ténylegesen egy olyan tündérmesében volnának, ahol jelesül bármi megtörténhet.
Kriszta bekopogtatott a busz harmonika ajtaján, ahol a sofőr igencsak meglepődött:
– Na? Mi a baj kis anyám? Gáz van?!
– Úgy is mondhatjuk! Legyen szíves és nyissa ki az ajtót, mert az úriember rosszul érzi magát, és kicsit le szeretne ülni az ülésbe!
A sofőr lajhár-lustasággal megmozgatta elmacskásodásnak indult csontjait, majd segített Arthúrt a hátsó ülések egyikére ültetni, majd visszatért a vezetőfülkébe.
– Nem lesz semmi baj! Hallod, amit mondok drágám?! – megfogta szőrös kezeit. Előbb simogatta, majd a szívére tette. – Emlékszel még, amikor először találkoztunk…? Október volt egy ostoba osztálytabló fotózás alkalmával. Bevallom akkor én is rossz passzban voltam, mert idegen voltam az osztályban, és a messziről jött embert mindig bizalmatlanul fogadják mindenütt. De te olyan más voltál… azonnal felajánlottad a csokidat, és meg is kínáltál a gumimacijaidból! Olyan édes voltál! Sosem gondoltam, hogy vannak még igazi lovagok ebben az ocsmány világban is, de te kellemesen rácáfoltál erre! Ahogy a hónapok teltek rádöbbentem, hogy… melletted olyasvalaki lehetek, aki mindig szerettem volna lenni, mert önmagamat adhatom, anélkül, hogy bárkinek is megjátszanám magamat! – most melléje ült, és kíváncsi, érdeklődő izgatottsággal figyelte Róbert mély, egyenletes hortyogását.
Aprócska kezecskéivel óvatosan megsimogatta pufók, meggyötört arcát, mely annyira kristálytisztán képes volt közvetíteni neki a szomorú gyerekkorát és a múltat, hogy úgy érezhette időutazó, aki képes rést ütni az idők folyamatosan bolyongó, bizonytalan szövetén. Közelebb hajolt vigyázva, hogy fekete koktélruhája a kelleténél kevésbé húzódjon fel. Szőlőzsír és rúzsos ajkait rátette Arthúr pufók szájára és azonnal hatalmába kerítette érzékeinek, és ösztöneinek titkos, hűséges varázslata. Úgy csókolta meg ezt a sokat szenvedett, és szemétkedéseket, gyilkos tréfákat tűrni kénytelen, imádni való, és vicces fiatalembert, mint aki szíve mélyén érzi, és tudja, hogy közük van egymáshoz, hiszen dobbanó szíveiket sohasem szabad elárulni, vagy hazudni érzelmeiknek. Amikor Arthúr az este felébredt csak akkor vette észre, hogy nagy titokban Kriszta besurrant a fiúk bungalójába, amint visszaérkeztek Harkányba, és befeküdt mellé az ágyba, mintha egy angyal lenne…    
 
   

   

SORVADÓ ARANYKÖPÉSEK

Hosszanti-ölű, tapadós massza-Időben már rég megszületett, pénz-parancsolta, összetákolt evilági szörnyeteg: sötéten, tajtékzottan, ziháltan – akár a Pegazus-paripák kik habok sörényeit önmagukon hordozzák. Előrehaladott rothadás bűze alól mindig feltámad a görény-góré bukéja. Egzotikus, tollászkodó, szőke Amazonok is nyomban pattogni, majd bűzleni kezdtek. Megannyi labirintusok folyam-ágán úsztatni vitte a karrier az olcsón elnyerhető hírnevet.

A pontozatlan Végtelent – félő -, már nem foghatja közre semmi. Szűkölő otthonosság fészket épít agymosott agyakban. Az előre lejátszható ütközetek is folyamatosan hátrálnak, ahelyett hogy mindig előre törve haladnának. Levet eresztett gonoszság, féltékeny irigykedés, oktondi hiúság: ha sokat stresszel valaki bombaként robbanhat a tachikardiás szív, akár megbontott vulkáni kúp.

Az exhibicionista bőr repedéseibe, akár az elfertőződött tetoválások nyomokat égetnek a mohóság akaratai. – Oroszlánfogakkal születtek hajdan a gaz törtetők is, akik csupán hajszolhatják az ideiglenes boldogságot, de el nem érhetik. Meghajszolt életek laknak becsomagolt könnyeik tavában. Napvilágra talán sohasem kerülhet a szeretet-szerelem titkos-belső anatómiája. Gyengéd, intim mozdulatok láncreakciójából sosem derülhet ki az őszinte, igazi érzelmek Mindenség-megtestesülése.

Sokszor már annyira ordítani kényszerült a hazugság szennyvíze, hogy önmagát zabálja, falja föl pillanatok tiszavirág-életében. Vajon az ember részévé válik az önmagában is megvesztegethető árulás egy modern-céda Korban?! – Tiszta, földfelszíni üledék mindig termékenyít, s mégis ha Janus-arcokról olvasható le a színtiszta kételkedés, ígéretek szánalmas blöffje minden más elsorvad, meghasonlik. Csupán az aranyköpések maradnak!

HIÉNA-VILÁG


Az akkor már meglehetősen idős, és özvegy öregasszony éjjel három óra magasságában csörömpölést, és matatást hallott a benti nagy konyhából. Mintha valakik betörték volna a nagy ablaküveget, melynek szilánkjai azonnal ripityára törtek.
„Vajon mit akarhatnak? Mit kereshetnek?” – tette fel remegve a kérdést magának az asszony. Mindig ágya melletti kis éjjeliszekrényen tartotta férje második világháborúsból megörökölt bajonettjét, és precíz alapossággal ügyelt rá, hogy a kihúzott szurony pengeéles legyen. Havonta háromszor is elvitte inkább a köszörűshöz az egyik utcában, aki ezerötszáz forintért olyan élesre köszörülte a fegyvert, hogy az könnyedén még az emberi csontokat is átvágta volna, akárcsak a szamurájkard.
Az asszony tudta és érezte, hogy most aztán végleg magára maradt. Mintha egy világ dőlt volna össze benne, hogy öreg napjaira léteznek gazemberek, akik abból éldegélnek, hogy idős embereket károsítanak meg, és fosztanak ki, hogy aztán éljék a maguk semmitmondó, alamuszi életüket. „Élni csakis felelősséggel, és alázattal szabad!” – mondogatta mindig magának.
Óvatosan felkelt az ágyból. magára kapta az egyik nagyméretű ruhásszekrényen függő, gazdátlan háziköntösét, majd fogta a bajonettet, és kikukucskált előbb a szobaajtón, majd miután hálószobája közvetlenül a nagy konyha mellett volt, ezért hamar rájött, hogy veszélyben foghat az élete, hiszen ha a betörők ennyire könnyedén betörték az ablaküveget – meglehet -, hogy máshova is könnyűszerrel bemehetnek.
Nem is tévedett olyan sokat, mert amint lépkedni kezdett volt nappali szobája irányába – melyet férje halála után -, jóformán csak afféle tévés szobának használt kedvenc sorozatai számára. Mindenütt széjjel górált, eldobott családi fényképeket, összetört bútorokat, és lámpákat vett észre. A gazemberek itt is alaposan mindent felforgtattak. „Még szerencse, hogy minden pénzét és nyugdíját is lúdtollas párnája közé tette a feje alá” – gondolta. Így a betörők nem vehették észre, hogy hol van az igazi pénz. Ellenben az összes arany, és egyéb mozdítható ékszerét, és férje Doxa karóráját is ellopták tőle.
Amikor kilépett a téli kert hangulatú teraszra, és felkapcsolta a kinti világítást a betörőknek is inukba szállhatott a bátorság, mert csapot-papot otthagyták a többi zsákmányt, és már iszkoltak is el a koromsötét éjszakába.
Az özvegy öregasszony most megszaporázta lépteit, és azonnal kiment családi házából le egyenesen a pincébe, ahol már javában égett a negyven vattos körte. Most úgy imbolygott a lidérces fény, mintha aprócska pókok, vagy ellenséges bogarak szállták volna meg a pince megbolygatott nyugalmát.
– Az Isten verje meg ezeket a gazembereket! – káromkodott egy kiadósat és velőset özv. Szabóné. – Össze-vissza törték az összes lekvárjaimat ezek a kíméletlen fráterek! Nézze meg az ember! Pedig milyen sok munkámba telt mindent a kertből betakarítani. – kétségbeesett reménytelenségében elsírta magát, és a földre rogyott. Sohasem engedte meg másoknak, talán még szűkebben vett családtagjainak sem, hogy kimutassa érzéseit. Szülei, és férje temetésén sem látták könnyeket hullatni. Mikor meghalt az egyik fia még akkor sem.
Mondogatták is hozzátartozói, és rokonai, hogy nem lesz ennek jó vége, mert a gyászt igenis meg kell élni, különben valósággal elsorvadt az ember. Szabóné erre is csak legyintett, és míg a legtöbb nyugdíjaskorú nagyszülő élvezi a hétvégéket özv. Szabóné előszeretettel ment minden Vasárnap takarítani az egyik bankba. A szomszédok persze sohasem tudhatták, hogy vajon nyugdíját szeretné kiegészíteni ezzel, vagy családtagjait szeretné segíteni, támogatni? Mégis Szabóné, amit egyszer a fejébe vett annak úgy kellett történnie, másként könnyedén megállt az élet, és azt viszont ki nem állhatta.
– Halló… Zsigikém te vagy az…? Itt Szabó néni beszél! – telefonált húga felnőtt fiának, akiről tudhatta, hogy megbízható és a világ összes kincséért sem verné át.
– Kezét csókolom Szabó néni! Csak nem történt valami baj?! – szólt bele enyhén álmos hanggal a közeli rokon.
– Zsigikém! Tudom, hogy késő is van, meg egyébként sem illendő ilyen órában zavarni, de két betörő járt itt nemrég…
– Hogy micsoda??? – a vonal túlsó végén hallgató fiatalemberben valósággal megállt az ütő. – De hát hogy történhetett?! A néninek nem esett baja?!
– Nem történt komoly baj, viszont a nagy konyhai ablakot betörték, és szerintem ott jöttek be a lakásba! Szeretnék egy új ablaküveget vásárolni, és kérném a segítségedet, mert biztosan tudod, hogy mi mennyibe kerül!
– Ne tessék semmiért sem aggódni néni! Már megyek is! – A vonal túlsó felén máris letették a kagylót Zsigi pedig alig fél órán belül már ott is termett nagynénjénél.
– Hát… néni… ezek aztán pocsék munkát végeztek! – állapította meg, mikor egyedül találta özv. Szabónét, aki igyekezett az összes fényképét, és emléktárgyait gondosan felszedni a földről. Zsigi rögtön lehajolt és mindenben segített.
– Jaj édes lelkem! Hát most mondd meg! Milyen emberek vannak, hogy egy szegény özvegy asszonyt így megkárosítanak! – s megint elpityeredett.
– Nincsen semmi baj néni! A fő dolog, hogy nem történt komolyabb baj! Rendbe fogjuk hozni! Először feltakarítunk itten mindent, és aztán majd meglátjuk, hogy még mit lehet pótolni! – azzal levette kabátját, és úgy ahogy volt letérdelt és szedegetni kezdte a családi fényképeket egy hosszú élet talán utolsó emlékeit…
Másnap az egyik fia már kora reggel telefonált Szabónénak, hogy hétvégén érkezne a családdal, mert Szabónénak névnapja volt, és sosem árt egy kis vendégeskedés, no meg szórakozás az unokákkal. Hiszen olyan keveset látja őket.
– Édes fiam! Most nem jó, mert betörtek hozzám! – válaszolta fiának.
Amikor fia ezt meghallotta azonnal kocsiba vágta magát és meg sem állt idős anyja családi házáig.
– Nem esett bajod?! – kérdezte aggódva és izgatottan, mint aki valamilyen fontos eseményről lemarad.
– Nekem nem fiacskám, de az összes baracklekváromat és egyéb tárgyaimat tönkretették.
– Akkor az értékesebb ékszereidet is elvitték! – állapította meg szomorúan, kiábrándultan a középkorú férfi.
– Most nyavalyogni jöttél édes fiam, vagy azért, hogy segíts?! – kérdezte a kissé megkeseredett özvegyasszony.
– Jól van! Nem kell mindjárt felfortyanni! Segítek!
Időközben persze minden szomszédos háznál híre ment, hogy özv. Szabónét kirabolták, és összetörték kedvenc baracklekvárjait. Nem is telt bele kis idő és tüstént ötös csoportokban érkeztek hozzá a jó szomszédok, és elhalmozták szinte mindennel. Míg egyesek ételt hoztak, addig mások már ágyneműket, és kinyitható kempingágyakat, hátha a betörők az ágyat is megrongálták. S bár Szabóné ágyában semmi sérülés nem esett, mégis mindenki arra kezdett gyanakodni, hogy a sógora a részeges Putnoki volt az, aki kirabolta, mert kellett italra a pénz.
Özv. Szabóné ezt olyannyira megjegyezte, és észben tartotta, hogy amikor húga Putnokiné átsietett hozzá, hogy támogassa őt, mint jó testvér Szabóné nem feledkezett el említést tenni róla, hogy meg nem kérdezze, mit csinált a férje az esti órák környékén?
– Oh! Hát honnét tudhatnám azt nővérem! Nem vagyunk mi összenőve az urammal! Ő is ment a dolgát intézni meg én is! – jött a kimerítő válasz. Putnokiné mintha szándékosan eltitkolt volna valamit, melyről úgy gondolhatta nővére tudhatja az igazságot.
– Frázis Mária! Frázis! Egy szavadat sem hiszem, de miután testvérek vagyunk akkor hát segítsük egymást! Egyet értesz?! – nézett vele szúrós, kíméletlen gombszemeivel farkaszemet. Ebben a jellegzetes bosszúálló pillantásban megvolt szinte minden, amiért félhettek az emberek, mert ha egyszer özv. Szabóné bárkire is megharagudott akkor aztán az illetővel onnantól kezdve soha többet nem állt szóba, és nem is támogatta.
– Elég legyen az ostoba beszédből! Inkább dolgozzunk! – azzal megfogott egy kissé foszladozó, ócskás rongyot, és megpróbált törölgetni csakhogy a nővére lássa nem akar ő semmi rosszat.
– Mária! Inkább hozd a hippót, meg valami fertőtlenítőszert, ha azt akarod, hogy ragyogjon minden! Ne csak simogasd a dolgokat, mert így a következő hajnalig se végzünk! – Szabóné beviharzott a fürdőszobába, és kihozott vízben oldódó mosogatószert. Gondolta az is több, mint a semmi.
Időközben másik testvére nagy fia is megérkezett, aki nem jött üres kézzel. Hatalmas ablaktáblát egyensúlyozott mind a két kezében, és megpróbált úgy zsonglőrködni, hogy el ne ejtsen bármit is.
– Reggelt Mama! Hát hogy érzi magát? Hoztam ezt az üveget! – óvatosan letette a nyári konyha felső bejáratához, ahonnét pontosan lehetett látni, miként törték ripityára az üveget a rablók a benti konyhai helységben.
– Jaj, édes fiam Miklós! Hogy is köszönhetném én ezt meg! – gyorsan sietve törölgetni kezdte könny-fátyolos szemeit, nehogy rajtakapja bárki is, hogy gyöngeségét, gyávaságát ennyire nyíltan kimutatja.
– Semmi probléma drága mama! A fontos, hogy nem történt semmi komolyabb baj, amit helyre ne tudnánk hozni! – azzal több szót nem vesztegetett, mert óvatosan felállította a nagy ablaktáblát, és a kivert ablak helyére szépen beillesztette, és még biztonsági rácsot is hegesztett hozzá, melyet hófehér festékkel mázolt be.
– Jaj az én édes férjem karóráját is elvitték, meg a legkedvesebb tárgyait! Átkozott állapot ez az öregség édes fiam! Sohase öregedj meg, mert akkor gyengének, és tehetetlennek látnak mások! – megint kifújta az orrát, de úgy, hogy senki se láthassa.
Korán öregedő este lett négy óra felé mikor mindennel végeztek, és úgy ahogy rendet raktak. Nem sokkal ezután felbukkant a kerítésnél a rossz, részeges Putnoki is. Éppen valami jóféle lőrét kortyolgatott, és szemlátomást azt se tudta, hogy sógorasszonyával mi történt. Igaz, honnan is tudhatta volna, amikor feleségével már jó ideje nem voltak beszélő viszonyban. Egyszer még meg is ütötte a feleségét, de miután nem volt bizonyíték ejtették ellene a vádakat.
– No lám csak! Hukk! – dülöngélt tétován, majdnem elesve Putnoki. Alig sikeredett valahogy megkapaszkodnia a rozoga, gazzal benőtt kerítésben. – Hát mit meg mi történt? Hukk…
– Takarodj innét te rossz részeges ganaly, mert kikaparom azt a nyüves szemedet! – fenyegette meg előbb sodrófával, majd cirokseprűvel az idős özvegyasszony sógorát. – Hát hogy merészeled még idetolni azt a gennyes, ripők képedet te?! Kotródj innét, mert ha még egyszer meglátlak nem lesz kegyelem! – nem törődve azzal, hogy a többi szomszéd is kinézett a verandán, és figyelték kíváncsi, árgus szemekkel, hogy Szabóné kivel ordítozik az özvegyasszony megfogott egy kevésbé értékes porcelánvázát és egyenesen úgy fejbe dobta a csontrészeg sógorát, hogy az menten összeesett a járdakövön.
Persze a zajra mindenki valósággal elözönlötte az utcát, és mindenki körbe állta Putnokit, aki szólni, tenni sem tudott a hirtelen jött meglepetéstől. Valaki vállalkozott rá, hogy esetleg felsegíti, de özv. Szabóné szigor-keményen intett a kezével.
– Ha kedves az életetek akkor nem segítetek ennek a hitvány féregnek! Most pedig mindenki menjen dolgára! – harcias, oroszlánhangja nem ismert akadályokat, ha kihozták a béketűrésből.
Később estefelé egy rendőrautó állt meg Szabóné családi háza előtt, és két jó húsban lévő rendőr kezdett kérdéseket feltenni neki.
–Itten rablás történt Tisztelt Uraim! Ennyit tudok mondani! – nem jött ki a kapuig. Nem nyitott ajtót, hogy beeressze a kíváncsi rendőröket. Csupán csak a kinti teraszajtóig ment. Sosem bízott a rendőrökben. Ezek legfeljebb csak akkor hajlandóak intézkedni, ha folyik a vér, vagy valahol gyilkosság történik. Lövesse le magát, vagy legyen öngyilkos, hogy győzzön végre az igazság?! Hát azt leshetik! Igyekezett most mindent hermetikusan magára zárni, mintha egy képzeletbeli űrhajóban kellene átvészelnie egy kisebbfajta aszteroidazáport. Gondosan bezárta az összes ajtót, és elreteszelte háza sebezhető pontjait. Még szerencse, hogy néhai férje olyan erős falakkal vette körül a házat, hogy azt még egy földrengés sem tudja romba dönteni.
Beült kis szobájába, hol egykoron Alzheimer-kóros apját ápolta, mert senki másnak nem kellett a szegény kis öreg apó. Magához vette a kiélezett, megköszörült harci bajonettet, és csöndesen várakozott. Hallotta és érezte öreg szívdobbanásait. A megkeseredett szívét, melynek túl kellett élnie nyomort, szegénységet, háborút, és ki tudja még hány és hány sorstragédiát. Mindenre megesküdött magában azon az éjszakán, ha ide valaki csak be meri tenni a lábát önvédelemből használni fogja a fegyvert. És így is telt el a kísérteties, vaksötét éjszaka tele totális létbizonytalansággal, mégis önmagát meg-nem-adó makacskodó bátorsággal.   
 
   

   

PATT-HELYZET


„Nem akarok elkésni! Nem akarok elkésni” – érzése járt egész végig a fejében, miközben megpróbált lopakodva, észrevétlen átkelni a lakatlan, kihalt, vaksötét lakótelepen, miközben nagy pelyhekben barátságtalan hópelyhek kezdtek szállingózni.
Mindig is úgy hitte, hogy a hóesés, és a tulajdonképpeni téli időszak fájdalmat, szomorúságot, reménytelenséget hoz egy ember életébe. Nemrég vesztette el váratlanul igazi nagyapját, és nemrég volt a tizenkettedik szülinapja is. „Meglehet, hogy a télnek is megvan a maga különálló varázslata!” – gondolta. Ám amint megpróbált úgy egyensúlyozni műbőrcsizmájában, hogy még véletlenül se essen el ez a lehetőség egyre távolibbnak tűnt előtte.
A általánosban, ahova járt karácsonyhoz közeledvén éppen egy színdarab előadást tartottak. Janikovszky Éva egyik könyvét adták elő, és ő lett volna Emil bácsi az öregedő, ám annál eszesebb nagypapa. Külön erre a célra még egy horgas végű sétapálcát is sikeredett édesanyának valahonnét szereznie, csakhogy fiának minél hitelesebb lehessen a szereplési vágya.
Ha nem rettegett volna mániákusan azoktól az átkozott kutyáktól, melyek ugattak, és veszettül acsarkodtak, ahányszor csak a lakótelep eldugott, madárlátta vidékein iskolába, vagy éppen hazament talán az autó balesetet is megúszhatja.
Éppen készült átkelni az egyik zebrán, de figyelmetlenségből, vagy csak mert túlzottan is a bemutatandó színdarabra koncentrált elméjében kétszer nézett jobb irányba, így jóformán észbe se kapott, amikor bal oldalról egy Citroen 1500-as kocsi valósággal felnyársalta tömzsi, pufók testét. Később az orvosok is azt mondták, hogy nagy szerencséje volt, mert a jobb lába beszorult az ajtó vastag, pengeéles sárhányójába, és alig lehetett onnét kiszabadítani.
„Miért történik vele ilyesmi!” – vallatta, ostorozta önmagát. Mikor a mély altatásból egy vézna műtősfiú párszor felpofozta valahogy magához tért. Egy kissé piszkos kórteremben találta magát, ahol jobbára csupa-csupa fiatal gyerekarcot pillantott meg. Most bezzeg mindenki őt bámulta meglehetősen kíváncsian, és feltűnően. vajon mit gondolhattak? Vajon fordulhatott meg a fejükben, amikor az éppen csak a kamaszkor kezdetén lévő Kiss Mátét vastag, barna bőrszíjakkal lekötözve elszállásolták ebben a teremben, félve nehogy kárt tehessen magában. Jobb lábán súlyos, otromba gipszteknő hirdette, hogy ez a kamaszodni vágyó gyerek nemrégiben – feltételezhetően -, öngyilkosságot kísérelhetett meg, hiszen osztálytársai nem különösebben kedvelték, és a bandavezérek társaságának is rendszeresen védelmi pénzeket kellett fizetnie saját zsebpénzéből.
Máté azonnal észrevette, hogy a súlyos bőrszíjak nem eresztik. Jóformán szinte alig kapott levegőt abban a kényszerzubbonyszerű hacukában, melyet kórházi ruhaként adtak rá. Most viszont hánynia kellett. Vastag torkából szinte sugárként ívelt fel a hányadék, hogy aztán az előtte lévő kockaköves márványpadlót jócskán beterítse.
– Nővér! Hallihó! Segítsenek már az ég szerelmére! – az egyik tizenhat éves srác, aki szintén törött lábbal feküdt az egyik ágyon, és a zajra valószínűleg azonnal felébredt, mert éber alvó volt, ebben a percben azonnal átment önkéntes betegápoló üzemmódba, és addig kiabált, míg egy roppant mogorva, és meglehetősen barátságtalan nővér be nem tipegett hófehér uniformisában, és ellenséges hangnemben kérdőre nem vonta újdonsült betegét:
– Hát szabad ezt csinálni fiatalember?! – kezdett azonnali törölgetésbe, majd amikor észrevette, hogy a gyerek jobb karjába kötött infúziós cső is hányásos lett még jobban kifakadt.
– Most nézd meg mit csináltál! A holnap reggeli viziten nem szeretnék a helyedben lenni édes fiacskám!
Amikor úgy nagyjából végzett a szakszerű takarítással, és az infúziós cső is Máté karjában maradt hátat fordított, és már ki is viharzott a kórteremből totális bizonytalansággal ajándékozva meg Mátét, aki legfeljebb csak arról tehetett, hogy agyrázkódása miatt kellett kiadósan hánynia.
Máté szüleinek fogalma sem volt arról, hogy fiúk vajon miért késte le az iskolai színdarab előadást, amikor ő lett volna az egyik fő attrakció. Csupán az éjszaka kellős közepén kaptak róla értesítést, hogy egy körülbelül tizenkét év körüli, pufók gyereket elütöttek a lakótelepjükön, és a személyleírás alapján azt feltételezik, hogy Máté lehet az.
– Misi! Talán utána kellene nézni ennek, nem gondolod?! – kezdett az idegesség miatt veszett kéztördelésbe az aggódó anyuka.
– Igen! Ne hülyéskedj szívem! – intette le férje, mert éjszakás buszvezetőként örült, ha hajnali fél háromig aludhat még pár óra hosszat. –Majd pont a mi fiunk lesz az! Inkább fordul be és aludjuk! – azzal ő maga már be is fordult az ágyban, hogy aludjon.
–Jól van! Neked nem kötelező jönnöd! Én akkor is a végére járok! – a fiatal asszony nem vesztegette a drága időt. Mintha hetedik érzése egyenesen megsúgta volna neki a jó válaszokat, és azt, hogy mit kell tennie. Fia nagy veszélybe került, és egészen bizonyos, hogy most teljesen megvan rémülve. Az ilyesmit nem lehet elmagyarázni egy férfinak különösen nem, mert ezt érezni kell csontig hatolóan, és zsigerileg.
Az asszony nem törődve vele, hogy mit gondolnak róla másik felkapott egy vastag melegítő szettet; télikabátot, és vastag csizmát húzott, és már készült rá lélekben, hogy egyedül kell vezetnie a kórházig, amikor nagy nehezen férje is kikelt az ágyból, és öltözködni kezdett.
– Jól van már na! – felelte nyűgösen. – Ha annyira akarod nézzük együtt utána! – felhúzta ő is a hótaposóját, és a télikabátját, fogta a slusszkulcsot, majd mindketten a legközelebbi Szent János Kórház felé mentek.
A portán sürgő-forgó, ricsajozó emberek egész forgataga fogadta őket. A feleség volt az elszántabb, így tehát logikusnak tetszett, hogy ő megy oda a recepcióhoz, és vonja kérdőre az ügyeletes nővért.
– Bocsásson meg! Kissné vagyok! Ha minden igaz hoztak ide egy tizenkét év körüli kövér kisfiút. Esetleg tudna segíteni?! – nézett rá kétségbeesett, véreres, kék szemeivel, mert magában elhatározta, hogy nem mutat gyengeséget, és nem fakad mindjárt sírva.
– Rokona vagy hozzátartozója-e a gyermeknek? – kérdezte a nővér hivatalosan.
– Az anyja vagyok! – felelte kimerült fáradtsággal.
– Mit mondott? Mi is a neve?
– Kiss Mihályné!
– Nem az Öné kedves asszonyom, hanem a gyermeké?
– Oh… bocsánat… Kiss Máté!
A nővér hosszan keresgélni kezdett a frissen érkezett betegek névsora között. A legtöbb ember bizony el se hinné, hogy milyen körülményes, és kacifántos dolog megtalálni egy nevet a szénakazalban. Pár idegőrlő percbe bizony így is jócskán beletelt, miközben az apa egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Néhány perc múltán a nővér közölte, hogy behoztak ide egy kisfiút, akin láboperációt kellett végrehajtani, és most a kétszázkettes kórteremben lábadozik, de most nem mehetnek be hozzá, mert késő este van, és a látogatási idő mindennap délután négy és öt óra között esedékes.
– Kérem, esetleg volna arra lehetőség, hogy mellette maradhassak? Mondjuk egy különálló szobában? – kérdezte minden lélekjelenlétét összeszedve az anyuka.
– Nézze… asszonyom… erre van lehetőség, de figyelmeztetnem kell, hogy mivel ágyszűkében vagyunk megeshet, hogy a földön kell éjszakáznia! – annyira pikírt, és ridegen ellenséges volt a hangnem, hogy Kissné legszívesebben ott helyben felpofozta volna a kiállhatatlan matrónát.
– Igen… köszönöm… az jó lesz! Csak azt mondja még meg, hogy merrefelé menjek?
– Bekanyarodik itt a folyosón, elmegy a folyosó végére, majd jobbra a második ajtó a kétszázkettes szoba! – azzal máris körmölésbe fogott, mintha fontosabb dolga is lenne, mint a pátyolgatás.
Kissné senkivel és semmivel se foglalkozva máris odament, és meg is találta a kórtermet. Mellette máris megtalálta a nővérszobát, amit ideiglenesen azon szülők számára tartottak fenn, akit mindenképpen szerettek volna gyerekeik mellett maradni történjék bármi. S mivel a kórtermi ágyakkal még így is szűkében voltak Kissné saját télikabátjára telepedett a jéghideg földön, és téli sáljával jó szorosan körbe tekerte magát felkészülvén rá, hogy az egész éjszakát fia kórterme mellett végigvirrassza.
– Anyus! Most ez komoly?! Miért nem jövünk vissza holnap? Képes vagy itt szívatni magad?! – méltatlankodott idegeskedve a férj.
– Figyelj! Nagyon kimerült vagyok! Nem akarok veszekedni! Neked nemsokára menned kell dolgozni! Menj haza és pihenj! Én jól megleszek!
– Figyelj csak! Ha azt szeretnéd kivehetek pár nap szabadságot! – nézett rá tanácstalanul, mint egy kisgyerek. Mintha Kiss Mihály mindig is feleségétől várt volna megerősítést döntései helyességét illetően.
– Mondtam már! Menj nyugodtan haza, aztán indulj munkába! – az asszony többet már nem beszélt. Kiss Mihály kissé megszégyenülten, de hazament, és nem sokkal hajnali három órakor elindult munkába, hogy kiszellőztesse a fejét, és megszabadulhasson idegeskedéseitől.
Kissné az egész éjszakát egy rideg, barátságtalan kórházi szobában töltötte. Mégis hálás volt a maga módján a sorsnak, hogy komolyabb tragédia nem történt egy szem fiával.
Másnap a reggeli hét órás vizitelésnél Kissné volt a legelső, aki máris bement a kórterembe, és amint a nővér végzett a pépes massza beadagolásával rögtön letelepedett fia ágya mellé, és csak akkor mozdult el, mikor háromnegyed kilenc felé munkába kellett mennie.
– Szervusz kincsem! Hát mi történt veled?! – kérdezte enyhén remegő hangon. – Apád és én nagyon aggódtunk érted!
„Hiszi a piszi – gondolta. Apámat akkor sem izgatná mi van velem, ha világgá mennék!”
– Mi történt? – simogatta meg gyöngéden babusgatva csimbókokban lógó sötétbarna haját.
– Jaj anyu! Elmaradt az előadás! Mindenki számított rám, és én pedig… cserben hagytam őket… - felelte sírásra görbülő szájjal.
– Cssss! Ugyan édesem! Dehogy is hagytad őket cserben! Mindent megtettél csak nem sikerült most a dolog! De később, majd bepótoljátok!
– Ki kapta a szerepemet? – nézett könnyes szemekkel anyjára.
– Hát a Gyurka! Szerintem ő is fantasztikusan csinálta! Ne izgasd magad föl! Nem történt semmi baj!
– Anyu! Én tényleg próbáltam odaérni… de jött egy autó… és…
– Igen drágám! De az a fontos, hogy jól vagy, és már nincsen semmi baj! – igyekezett megnyugtatni! Nagyon büszke vagyok rád így is! A doktorbácsi azt mondja, hogy karácsonyra kiengedhetnek! Addig muszáj meggyógyulnod! Most pedig pihengess, hogy megerősödj!
Kissné addig nem mozdult fia ágya mellől, amíg az el nem aludt újra a kimerültségtől, majd elment dolgozni.
A délelőtt gyorsan eltelt, majd nem sokkal háromnegyed egy felé apja látogatta meg őt. Máris egy közepes méretű harci robotot vet. Bár még karácsonyig fél hét volt, de nem árt, ha ösztönzik a gyereket.
– Szevasz kisöreg! Na? Mi újság? – a vigyorgó arc most biztosan nem volt jó ómen, vagy éppen imponáló tulajdonság. Kiss Mihály azonban úgy érezhette, hogy ezzel némineműleg mérsékelheti saját feszültséget, és stressznyomását is. – Hallottam hogy elütött egy autó! De azért remélem férfiasan viselted a fájdalmat!
„El se tudod képzelni min kellett keresztülmennem!”
– Hoztam neked egy kis elő karácsonyi ajándékot! – úgy lökte fia ölébe a szépen becsomagolt harci robotot, mintha egy tárgyat, vagy fogkefét hajított volna ki az ember a szemetesbe.
Máté arca egy percre felélénkült, csillogóvá vált, majd ismét visszasüppedt a fájdalom, és a reményvesztettség állapotába.
– Köszönöm szépen! – mintha egy drága kincset tartogatna kezei között óvatosan az ágya melletti asztalra tette, de nem bontotta ki.
– Segítsek kibontani?! – ajánlkozott az apuka, akinek a tekintetén jócskán meglátszott az éjszakai kimerült, tartós hajszoltság állapota.
– Nem… köszönöm… jó így…
Az apuka kifújta a levegőt, és mivel mindig is szeretett mások helyett parancsolni, és dönteni most odament a kiságy mellé, és egyetlen rántással eltávolította a harci robotról a díszes csomagolópapírt.
– Így ni! Hát… remélem örülsz neki! – gyűrte kezei között össze a papírt. – Anyáddal látogatási időben még visszajövünk! Légy jó! – azzal hátat fordított és kiment a teremből, mert sohasem engedte meg magának, hogy kimutassa valós érzelmeit.
Később két talpig sötétkék egyenruhát viselő rendőr jött be hozzá, és persze azt akarták tudni, hogy merő figyelmetlenségből, vagy előre megfontolt szándékból történt-e a baleset? Mivel nem kaphattak egyértelmű választ ezért alig húsz perc múlva el is mentek jobbulást kívánva minden gyerkőcnek, és persze Máténak is.
A látogatási idő is gyorsan elérkezett.
Abban a percben, hogy nagy sietve szülei – immáron közösen megérkeztek -, két rendőr is jött velük, hogy felvegyék Máté részletes vallomását az autó balesettel kapcsolatban.
– Szia kicsim! – hajolt le hozzá, hogy puszit adjon anya. – Két rendőrbácsi szeretne veled beszélni! Csak néhány kérdést tennének fel!
Máté erőtlenül, gyengén bólintott. A két rendőr fontoskodva közelebb lépett.
– Szia kisöreg! Hogy érzed magad? Reméljük jobban! Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük a baleseted körülményeid! – az idősebbik, tapasztaltabb rendőr volt a kedvesebb. Lehet, hogy neki is van valahol egy gyerkőce, akiért aggódik.
– Mi történt pontosan mielőtt bekövetkezett a baleset?
– Az iskolába mentem, mert színdarabban szerepeltem… - Máté érezte, hogy ennél őszintébb, és nyíltabb már nem is lehetett volna. Ha most színpadon állna talán még a közönség is állva taposolná meg.
– …És nem láttad az autót, ami neked jött? – kérdezte most a másik fiatalabb rendőr. Hangjában volt valami ami a gyanúsítottak kissé lekezelő hangneméhez hasonlított.
Máté megrázta fejét. Az izzadtságtól össze-vissza tapadós boglyaként állt a haja. Ettől kétségbeesettebb látványt nyújtott.
– Miért akartál átmenni az úttest másik oldalára?
– Nagyon megijedtem az ugatós kutyáktól…
– Szóval… megijedtél, aztán jött az autó, és puff! – szólt közbe az idősebb rendőr. A két rendőr egy darabig csóválta a fejét, töprengett. Látszott rajtuk, hogy valósággal szellemi munkát folytatnak, hogy valahogy összerakják a megtörtént események kirakós darabkáit.
Mivel végül szinte semmit sem tudtak az üggyel kapcsolatban megállapítani úgy határoztak, hogy békén hagyják Mátét.
– Jól van! Te csak gyógyulj meg minél hamarabb! Szia! – mindketten elköszöntek, majd egyszerre két névjegykártyát is hagytak a kórházi ágy melletti kis asztalkán.
– Na? Megizzasztottak a zsaruk? – kérdezte nagy mellénnyel apja.
– Hát… valahogy úgy…
– Semmi baj sincsen kincsem! Tudod ezek a bácsiknak az a feladata, hogy megvizsgálják, hogy hogyan fordulhatott elő ez a baleset. – magyarázta a dolgot az anyuka, akin jócskán meglátszott, hogy a tegnapi virrasztás valósággal évtizedeket öregített rajta.
Néhány perccel később előkerült maga az ügyvéd is, aki az autóbalesetet okozta. A semmiből bukkant elő. Mintha egész végig abban mesterkedett volna, hogy a két rendőrt kikerülje. Egy kisebb mosómedvés plüssállattal érkezett és látszólag bűnbánó arcot vágott, mint általában az olyan szociopaták, akik csupán leutánozzák az érzelmeket, ám valójában képtelenek bármit is átérezni.
– Üdvözlöm Önöket Dr. Fazekas Bálint ügyvéd vagyok! – nyújtott kezet előtt az apának, majd az anyának. Később odament Mátéhoz is, és mintha csak régi ismerősök volnának lekezelt barátkozósan vele, és a kis asztalra tette a plüss mosómedvét.
Amikor a bratyizásnak, kisebb komázgatásnak vége lett felállt a székről, majd közölte a szülőkkel, hogy kamasz fiuk kisebb károkat okozott a Citroenjében, így meg kell fizetniük a károkat.
– Nem muszáj azonnal fizetniük! Hagyok Önöknél egy névjegyet! Ez hívható éjjel-nappal! Ha további kérdésük lenne bármikor szívesen állok rendelkezésükre.
Kiss Mihályon látszott, hogy most legszívesebben felpofozná ezt a sótlan nagyokos seggfejet, akinek egy nyamvadt autó fontosabb, mint egy gyerek élete. Felesége is hasonló állásponton volt.
– Hogy a fenébe merészeli ez, hogy mi fizessünk, amikor a fiunk így is kórházba került?! – fakadt ki az apa.
– Misi! Csillapodj kérlek! Én is dühös vagyok, de megpróbálom megőrizni józan gondolkodásomat! Ha károk keletkeztek azt sajnos ki kell fizetni, hogy később ne legyenek belőle bajok!
Az apuka később nagy nehezen egyetértett feleségével. Máté pedig ideiglenesen hazamehetett gipszteknőbe tett jobb lábával a karácsonyi ünnepekre. Nem mesélte el, hogy voltak öngyilkos gondolatai, hiszen állandóan idegeskedő, és parancsolgatáshoz szokott apja úgy sem értette volna meg. Édesanyja pedig szintén csak a fejét rázta volna hitetlenkedve, vagy értelmetlenül, és végül ebből is egy végestelenségig elnyújtott családi acsarkodós vita kerekedett volna.
 

LÉT-FINÁNCOK

Az emberi élet manapság egyre pánikszerűbb. Mintha hurrikán-elemekből állt volna össze álságos, ideiglenes Renddé, hogy karrier-hírnév-tahóság szentháromságában körbe-körbe forogva alakítson s pusztíthasson. Áttetsző udvarlási szándékok mögött rejtegetett, flört-csábító, alattomos ajánlatok azonnal kimutathatók. Szellőzetlen mocsarakban algásodásnak indult, vékony burokká alakult a megvesztegethető, pénzéhes lélek is.

Ráncmentesen vakító fogkrém-mosolyoknak szeretnénk önként elhinni, hogy még lehet értelme romantikák kedveskedéseinek is. Ragyogással elhódított, talmi sejtés babonázza naponta lelkes rabszolgák munkába-fásult akaratait: már kisajátították az egzotikus látványt is – akárhányszor csak akarták.

Sercegő csillagok, éber rágcsálók motoznak kart-karba öltve szüntelenül. Sebeket, gyógyíthatatlan tragédiákat ejt újabban magánéletek tartós kiteregetése. Belobbant senkiket kiáltanak ki sztár-műsor vezetőknek, akik irodalmi dolgokkal sem lehetnek toppon. A Lét vigyorgó fináncai rendre kiskapukat döngetnek míg csak lefölözik a kecsegtető hasznot. Megsózott pacsirta-nyelvek kizárólag érzelem dús, víg énekeket szabad, hogy daloljanak, másként kiokádott szóbeszédek miatt hamar távozni kényszerülnek.

S ha már hírként feszül naponta a függőleges hátgerinc boldogulni csupán a rekedtesen röfögők értenek s tudnak mindenkit megalázottan lehúz, árulókká tesz a horizontális gravitáció sárgaföldhöz közelebb. – Felkúszik már, mint a méreg mindenkiben a megélhetés, mint valami hitehagyott élősködő. Zárt ketrec-félkörökben szorongani fog az is, aki hiszi nincs vesztenivalója!

CSODATEVŐK



Bár sajnos csöngetésre, vagy hívatlan vendégek érkezésére nem mindig reagálok, és nyitok ajtót erre az alig két csöngetésre, mely a maga szerénységével szinte – mondhatni -, kirítt az összes többi jellegzetes csöngetéstől mégiscsak kikukucskáltam, és legnagyobb megdöbbenésemre egy mózeskosarat pillantottam meg benne egy torka szakadtából síró, üvöltöző, harsogó, egészséges, kislány csecsemővel. A gyermekméretű kosárban részletes utasítások voltak arra vonatkozóan, hogy a kislány mit ehet, és mit nem. Hogy mikor kell napjában hányszor tisztába tenni? Hogy mikor van a csendes pihenő, vagy éppen a lefektetés, és fürdetés korszaka. Mellette pedig volt egy részletes – afféle mentségeket, és vétkeket soroló „beszámolólevélke” –melyek vélhetően az édesanya írhatott, akinek majd összetörhetett aranyszíve, hogy alig pár hónapos kislányát el kellett hagynia, és inkább hozzám fordult. A levél szövege így szólt:


,,Kedves Uram!

Úgy hallottam, hogy ön derék, jóravaló, és becsületes ember, mert volt történelem tanárként pontosan, és precíz felelősséggel képes felmérni az emberi tulajdonságok egész tárházát. Tudja, hogy mikor hazudik az emberek szeme, és azt is, hogy mikor mondd igazat. Önre bízom az én egyetlen, drága, féltett kincsemet kislányomat Theresát! Ha eléri a tizennyolc éves kort mesélje el neki, hogy ki is ő valójában, és kérje meg a nevemben is, hogy ne haragudjék rám, amiért anno magára hagytam. Később anyám életére is megesküszöm, hogy újra megpróbálom megkeresni, és ha még életben leszek választ kap minden őt érintő kérdésre.
Bízván irgalmas, és szolgálatkész jellemében maradok őszinte híve:

Kondorosiné Erika”

A levél egyszerre rázott fel, döbbentett meg, és okozott mérhetetlenül furcsa, kissé groteszk meglepetést. Kétségtelen tény, hogy ez az édesanyja bennem bízhat egyedül, és tőlem várja azt, hogy gondoskodjak, és neveljem fel az egyetlen kincsét. Édesanyám szavai gyakorta szöget ütöttek fejemben: – Édes fiam! Tanuld meg, hogy más gyerekét pesztrálni éppen úgy ostobaság, és nyakasság, mint fejjel ugrani egy ismeretlen házasságba! – S minél inkább hallottam ezt a merőben kioktató, kissé barátságtalan és ellenséges hangot fejemben annál nagyobb öröm, és késztetést éreztem magamhoz venni a keservesen sírdogáló, aprócska, szinte pöttömnyi csöppséget, aki úgy szeretett volna kapaszkodni az életbe, akár egy védtelen, félénk, kis erdei állat, akit magára hagytak a magányos erdőben.
–Jól már angyalom! Csss! Nyugodj meg! Vagy éhes lehetsz, vagy új pelusra van szükséged! – óvatosan megfogtam a mózeskosarat, mely maga is hideg volt. Talán hideg vidékről jöhetett, bár az is szent igaz, hogy őszt írtunk, és ilyenkor mind a nappalok, mind az esték bizony jócskán hűvösek, és barátságtalanok.
Óvatosan bevittem magammal a lakásba, és én voltam a legjobban meglepve, hogy egyetlen valamirevaló, éles szemű, folyamatosan kíváncsiskodni, érdeklődni vágyó szomszédom ki nem dugta az orrát, hogy megnézze kinek a gyereke sírhat elveszetten, kétségbeesetten. A kis lányka Theresa amint enyhén ringatni kezdtem a kosarat – még szerencse, hogy annyi romantikus, családi filmet volt szerencsém megnézni -, egyik percről a másikra békésen elszunyókált, és kis teste kellemesen szuszogott a bebugyolált takarók halmai alatt.
Mégis nem derült ki, hogy mi lehetett a baja? Óvatosan letettem a nappaliban, és megpróbáltam figyelmesen megvizsgálni, hogy vajon még mit találhatok a kosárban kis vendégem mellett. Egy játékcsörgő, egy arab cumi, és egy babának nevezett játék volt még benne, melyek az enyhe nedvességtől kissé szaglottak. Kivettem őket, és rátettem jó meleg radiátoromra, hogy gyorsan megszáradhassanak. Azonban a kis Theresa ezt megérezhette, mert kinyitotta kis gomb szemeit máris bömbölni kezdett erős tüdejével, és persze már megint szokásos módon torka szakadtából, amire persze nincs az a tapasztalt felnőtt, aki be ne pánikolna.
– Jól van kis életem! Csssss! Mi a baj? Éhes vagy? Vagy talán beteg? – óvatosan kiemeltem a kosár kellemes, jótékony fogságából, és akkor vettem csak észre, hogy kis teste reszket, vacog, akár a nyárfalevél, és emellett telement a pelusa is. Mivel már évek óta nem tartok otthon pelenkát és egyéb babaholmikat sem villámgyorsan ki kellett találnom, hogy mit fogok csinálni?
Először is fogtam a konyhai ollót, és amilyen óvatosan csak tudtam eltávolítottam a beszáradt, és a kislány testéhez tapadt átnedvesedett anyagot. Bár sohasem voltam finnyás, vagy kényeskedő természet, mégis az enyhén és jóindulatúan is orrfacsaró bűznek kikiáltott pelenkát amilyen gyorsan csak lehetett a kis konyhai szemeteskukába dobtam, miközben igyekeztem lefektetni a gyereket a nappali kanapérája.
Az okkersárga lavór –szerencsére -, még mindig megvolt. Ebben szoktam rendszeresen mosni fehérneműimet, és zoknijaimat. Könnyebb és egyszerűbb is, mintha az ember feleslegesen forgótárcsás, vízöblítéses mosógépet használna. Langyos, nem meleg vizet engedtem a lavórba, miközben folyamatosan izzadtam, és verejtékezve rohangáltam hol a nappali, hol a fürdőszoba között, mert egyetlen percre sem szerettem volna magára hagyni Tehereset.
– Jól van kincsem! Nyugi! Mindjárt megyünk pancsikálni! Nem is tudhatod, hogy mennyire szeretsz fürdeni, amíg ki nem próbálod? – S bármivel is próbálkoztam, hogy fintorgó, grimaszoló arcommal valahogy kicsalogassam a jókedvet, és a huncut, pajkos kacagást a kislányból az istennek se ment. Végül aztán hangomból telhetően énekeltem neki. Mindent, amit csak valaha is hallgattam, vagy tudtam a 80-90-es örökzöld slágereitől kezdve egészen a toplistás külföldi dalokig.
A kislány egyszerre csak abbahagyta a bömbölést. „Ez már azért csak fél győzelem!” – gondoltam. Majd kíváncsi, kutató, figyelő, meglepett tekintettel kezdett, komoly kis pufók arcocskájával figyelni, hogy vajon ki lehet ez a nagydarab, szőrös, busman-szemöldökű, idiótán vigyorgó bácsi, akire rábízhatták? Majd végre úgy éreztem tizenöt kemény és megfeszített perc után, hogy máris elfogadott, mint ideiglenes pót apát, mert huncutan előbb kacsintgatni kezdett, mint aki próbálgatja szemecskéit, vagy csupán az első nőies praktikákat, majd utána rögyögő kacagásban tört ki, és úgy tűnhetett még legalább teljes fél óráig, hogy abba se szándékozik hagyni.
„Most vagy soha!” – gondoltam, és azonnal cselekedtem. A tötyögésnek itt nem sok értelme lett volna. Óvatosan karjaim közé vettem a folyamatosan vigyorgó kisbabát, és kissé ügyetlenül szaladva, és szlalomozva a bútorok, és tárgyak között szélsebesen megindultam vele. Szegény kislány csak annyit vett észre az egészből, hogy a dolgok – melyek eredetét eddig nem ismerhette -, most villámebesen elszáguldanak pisze orrocskája előtt. Majd következett az egyik legkényesebb feladat, melyre egész hátralévő életemben jólesőn emlékezni fogok. Theresa ismerhette a vizet, mert amikor megpillantotta a lavórt aprócska testével szinte követelte, hogy minél gyorsabban csobbanhasson egyet, mint egy rakoncátlan kis hableány hercegnő.
– Jól van édesem! Nem kell türelmetlenkedni! – kis karjait kinyújtotta a víz irányába. Én pedig megpróbáltam annyira óvatosan beletenni a csecsemőt a vízbe, hogy semmi baj se történhessen. Theresa boldogabb, és elégedettebb talán már nem is lehetett volna. Rúgta, csapkodta, élvezte a víz hullámzó fodrait, mintha könnyűbúvár lenne, aki a mélység elérhető titkait kutatja.
– Szívecském! Csak óvatosan! Szépen, nyugodtan! Mit szólnál egy kis samponhoz? – s hogy észre ne vegye a cselt máris pár pötty férfias tusfürdőt cseppentetem a vízbe, amitől aztán jó habos, és buborékos lett aztán minden. A kislány felélénkült. Vélhetően azért, mert kis élete során még életében nem láthatott buborékokat, vagy habos dolgokat, melyek tiszavirág életűen bukkantak ki tömzsi kezecskéi között, ahogy igyekezett őket megfogni. S úgy vettem észre vidámságában egyre jobban feloldódott és kinyílt. Talán megérezhette, hogy itt már nem bánthatja senki és semmi, és hogy védett helyen van.
– Látom drágám, hogy szeretsz fürdeni! Mit szólnál, ha most már kiszállnánk a lavórból? – szinte elolvadtam a gyönyörűségtől, ahogy kötekedő, kicsit durcás, és makacskodó kifejezés jelenik meg összehúzott szemöldökével arcocskáján. Így nem maradt más választás: Theresával még legalább negyven percig fürödtünk, és mire végeztünk a kislány olyan boldog és elégedett volt akár egy kis cserfes királylány.
Igen ám! De mit adhatnék rá pizsama gyanánt. Semmi használható ötletem nem maradt arra az esetre nézve, hogy vajon mit viselhet egy kisbaba pizsama gyanánt. Végül bevetettem magam a ruhásszekrénybe és édesanyám volt hálóingét szabdaltam, alakítottam át arra a célra, hogy egy eleven kislánynak is megfelelő legyen. Ekkor meg is fordult gyorsan a fejemben: „Miért nem lettem én divattervező? Talán szépen is tudtam volna keresni a dolgon! Ki tudja?”
Theresát óvatosan lefektettem a nappali kanapéjára; gyöngéden megtörölgettem eleven, kalimpáló kis testét. Majd gyorsan kerítenem kellett egy tisztább ruhadarabot, mely átmenetileg jó lehet pelenkahelyettesítőnek. A kis konyhába szaladtam, és az tenyérben is elférő konyharuhára esett választásom, melyet aztán ragasztószalaggal erősítettem az aprócska testhez. Talán másnap reggelig csak megtartja, míg elmegyek pelenkáért. Ez után következett az új, összeeszkábált pizsama feladása, mely – valljuk meg őszintén -, nem is annyira egyszerű feladat egy olyasvalaki számára, aki még életében nem gondoskodott csecsemőről.
Igyekeztem úgy belebújtatni, hogy minél gyorsabban túl lehessünk az egész tortúrán, és a kislány végre jó melegben tölthesse majd az éjszakát. Azonban muszáj volt lefoglalnom egy-két plüssállattal is, mert Theresa össze-vissza mozgott, akár egy hiperaktív, vagy elemes nyuszi. S mire körülbelül negyvenöt percet elvesztegettünk csupán csak azzal, hogy feladtam rá anyám volt hálóingét – ami megjegyzem új stílust teremtett -, a kislány ténylegesen emberi külsőt kezdett ölteni.
– No hát akkor… édes hercegnőm! Most kellene alukálnod, mert holnap nagy napod lesz! – artikuláltan ejtettem ki szándékosan a szavakat, mintha csak abban reménykednék, hogy szájról olvasva esetleg megérti és felfogja, hogy muszáj pihennie. Elvégre a csecsemők jóformán nyolcvanöt kilencven százaléka egész napját evéssel, és alvással tölti, mint általános létszükségletük kielégítésével, és a környező világra és benne szereplő, rokonszenves emberekre nem sok figyelmet fordítanak.
„Milyen fekvőágyba tegyem?” – jött az újabb kérdés. Mert ha beteszem a sima ágyba onnét az éjszaka leple alatt könnyedén kieshet attól függően, hogy merre mozdul, vagy éppen fekszik álmában. Ez is kisebb fejtörést okozott, míg végül úgy döntöttem, hogy összetolok két öblös fotelt a nappali közepén, és mivel a fotelek öblösek így elviekben megakadályozzák abban a kislányt, hogy össze-vissza mászkálhasson, ha esetleg hamarabb felébredne, mint én. Különben is! Éber alvó vagyok, így a tűsercenést, vagy a pisszentést éppen olyan jól, és élésen meghallom, mintha valaki átlopakodik csendesen a szobán.
Gyöngéden befektettem úgy fekhelyére, és úgy határoztam, hogy a nappali kanapén fogom mellette tölteni az éjszakát. Már csak az a kérdés, hogy vajon holnap mit fogok mondani a munkahelyemen? Miért nem tudok bemenni? Ha betegszabadságot veszek ki túlságosan is gyanússá válnék a többi kollegám szemében. Ellenben, ha azt mondom, hogy családi, személyes problémáim adódtak, melyeket haladéktalan orvosolnom illik a legtöbb női kollegina máris megsajnál, és több mint valószínű, hogy babusgatásba kezd, mert mindenki tudja mennyire sebezhető, és érzékeny ember hírében állok.
Megmosakodtam, és lefeküdtem közvetlenül a békésen szuszogó kislány szomszédságában, ha bármire szüksége van ott lehessek mellette. Az éjszaka óráival mintha hamarabb telt volna el, mint a nappalok többsége. Pusztán csak azért, mert téli időszámítás lévén korábban sötétedett, és kevesebb nappali órát élvezhettek az emberek.
Másnap reggel aztán Theresa jócskán megijesztett, mert korán kelő kisbaba lévén semmivel sem tudta magát elfoglalni így hangokat kezdett utánozni, és nagyon serénykedve próbálgatni igyekezett hangerejét. „Na – gondoltam. – Belőled vagy operaénekesnő, vagy színész lesz! Mindenesetre olyasvalaki, akit máris beszippanthat majd a show buisness világa!”
Hajnali fél ötkor ébredtem, és a tegnapról visszamaradt, és újra felmelegített tejeskávé jótékonyan segített, hogy felébredhessek Theresa pajkos, meglehetősen hangos gügyögéséről még nem is beszélve.
„Jó volna valami bébiételféleséget venni valahol, mert előbb-utóbb biztosan megéhezik!” – gondoltam, de mivel hajnali órákban még egyik üzlet sem volt nyitva az az ötletem támadt, hogy vagy tejbegrízt készítek, vagy háztartási kekszet darálok össze, és azt adom neki élelem gyanánt. Engem is hasonló dolgokkal etettek még annak idején imádott szüleim. Csak nem lehet belőle semmi baj! És különben is! Mit eszik egy csecsemő?
Végül marad a jól bevált recept. Előkapok néhány háztartási kekszet a konyhai szekrényből fogom a klopfolót. Párszor jól odasózok, és jóformán ripityára tőröm az egész kekszkészletet, hogy már csupán csak mézszínű morzsalékok maradnak belőle. Enyhén megmelegítem a mikróban a tejet, majd ezt az egészet pépes masszává dolgozom össze, és magamban azon imádkozom, hogy Theresa észre ne vegye a trükköt mondván; egyáltalán nem bébiételt eszik, hanem valami egészen mást.
Mire visszarohanom a nappaliba addigra a kis hercegnő jóformán a két összetolt fotelt eláztatta. Sűrű, szúrós ammóniajellegű szag terjeng a helyszínen. Óvatosan felemelem a gügyögő, kicsit mozgékony kislányt; grimaszt vágok, és megpróbálok rá morcosan nézni, mintha haragudnék rá, hogy valami hibát követett el. A kis angyal azonban pontosan megérzi, hogy csupán ártatlanul tréfálok, mert továbbra sem hajlandó bűnbánó arcot ölteni. Így kénytelen vagyok száraz papírtörlőt ideiglenesen a kanapéra tenni, míg egyáltalán kitalálom, hogy a két eláztatott fotellal mi is legyen?
Váratlanul csöngetnek. „Ki a fene lehet az ilyen reggeli órán?” – gondolkodóba esek. Lehet, hogy valami elfelejtettem lerendezni a munkahelyemen, és most a rabszolgahajcsár főnököm bérgyilkosokat küldött a lakásomra, hogy mulasztásomért végezzenek velem? Baromság!
Várok még két masszív csengetést bízván abban, hogy az illető hátha meggondolja magát, és elmegy. De nem tágít! Továbbra is fülsüketítőn a csöngőre tapad keze. Így hát fogom magam, és úgy ahogy éppen vagyok. Polóban, és melegítő alsóban – nem törődve a divattal -, kinézek.
– Ki az? – kérdezem a kukucskálón át.
– Én vagyok szépfiú! – bugja egy ismerős, romantikus hang.
Mikor ajtót nyitok máris kedves, kissé kotnyeles, viszont irtóra vonzó, és egzotikus kolleganőmbe botlok, aki – vélhetően -, megsajnálhatott, mert aggodalmas, és szomorkás arcot vág, mert úgy hiheti totálisan lebetegedtem.
– Szia drágám! Ugye nincs komolyabb bajod?! – simogatja meg cirógatva arcomat. Ekkor szerintem senki sem lenne képes ellenállni egy ilyen vénuszi istennőnek.
– Nagyon aranyos vagy! Mondd csak? Nincs nálad véletlenül pelenka? – érzem, hogy hülyeséget kérdeztem. Sokkal jobb lett volna úgy indítani a beszélgetést, hogy milyen észbontóan szexis és dögös ebben a blézerben, és a hozzávaló szoknyás megoldásban. És persze egyszerűen megveszek, ha kibontja sötétbarna haját. Ettől olyan igazán nőies, és végzetszerű lesz hamvas arca.
– Ez ugye csak egy ártatlan vicc akart lenni?! – kérdez vissza, de máris észhez tér, amikor odabentről toporzékoló, és visítozó gyereksírást hall.
– Mondd csak szivikém? Van nálad valaki?! A végén még féltékeny leszek! – bekukucskál a bejárati ajtón belülre, hátha látja az illető hölgyet, akivel együtt töltöttem a tegnap estét.
– Ne haragudj! Szeretnél segíteni, vagy sem?! – kicsit idegesebb, frusztráltabb, és nyűgösebb is vagyok, ezért hangzik kérdésem egyszerre határozottnak, ellentmondást nem tűrőnek.
– Hát ha beengedsz szívesen megmondom! – támasztja az ajtófélfát miközben egy legalább ötvenmillió forintos babonázó mosoly ül arcán. Szinte már mulat rajta, hogy idegileg egy roncsot lát maga előtt. Hát betessékelem. Nem teketóriázok. Egyenesen a nappaliba megyek, ahol a kis Theresa ismét jajveszékelve, ugyanakkor elragadóan bömböl.
– Hékás! Te! Erről nem volt szó! Nem mondtad, hogy időközben lett egy gyereked! – döbben meg, és percekig szóhoz sem jut, hiszen annyira új, és izgalmas neki az egész helyzet.
– Ne izgulj! Mindent el fogok magyarázni! Most viszont légy szíves segíts! Tudod hogy kell tisztába tenni?
– Hülyének nézel?! Tegnap voltam a műkörmösnél! Egyébként vicces, mert két öcsém is van! – enyhén kidülleszti hívogató mellét, mintha flörtölni akarna. Leveszi kis hivatalos kabátját, és olyan rutinszerű gondossággal kezdi ellátni teendőit, mintha világ életében szülő lett volna. Közben folyamatosan szorgos keze alá dolgozok. A kislány mintha érezne valamit, amitől egyre kiegyensúlyozottabb, és nyugodtabb. Meglehet, hogy egy nő közelsége mégiscsak más, mint egy férfié! Micsoda olcsó közhely nem?!
Néhány perc múltán a kis csöppség békésen szunyókál már megint a konyhai törlőkendőkkel lerakott kanapén, ami még nem lett pisis.
A kolleganőm álomgyönyörűségesen figyeli, ahogy a kislány csöpp kis mellkasa süllyed és emelkedik egyenletesen. Elmosolyodik miközben engem néz. Úgy érzem magam, akár egy szuperhős, akinek egyetlen nap alatt sikeredett az egész emberiséget megmentenie a soron következő totális katasztrófától, miközben elnyerte egy vérbeli nő szerelmét is.
– Mondd csak édesem? A munkahelyen miért nem tudsz ilyen közvetlen lenni? – kérdezi folyamatosan kacsintgatva, mintha ment volna valami varázslatos őzikeszeme közé.
– Hát… talán azért, mert alapvetően sajnos introvertált természet vagyok… - felelem bátortalanul.
– Hát… ha nem bánod akkor ezt a mostani kivételes, ünnepi alkalmat az első randinak fogom tekinteni! – nem zavartatja magát. Gátlásait teljesen feloldja a harmonikus, kisgyerekes légkör. Úgy érezheti nőiessége teljes tudatában van. Közelebb jön hozzám, mint csúcs nőstény ragadozó védtelenített áldozatához; ölembe ül, majd gyöngéden fülembe fúj, hadd tisztuljon ultra-béna hallásom.
– Kezdek beléd szeretni… - bugja máris sejtelmesen, majd egy váratlan percben kissé követelőzőn, és mohón birtokba veszi gusztustalan, húsos Al Caponés ajkaimat. S ebben a percben ténylegesen úgy festhetünk, akár egy igazi család.