MODERN PÁRBAJ

A közösségi média a kétezres évek hajnalán olyannyira mindennapos, és szemlátomást hamiskodóan mérgező hatással volt szinte kivétel nélkül majdnem minden emberre, hogy a már eddig is kisebb-nagyobb lelki komplexusokban szenvedőek, és önbizalom hiányosabb személyek egyre gyanúsabban kezdtek saját fizikális megjelenésükben kételkedni egy olyan korszakban – mely nagyon hosszú ideig -, úgy tűnt, hogy csak és kizáróan az egészséget, a sportosságot, és a fittséget ismeri el, mint az emberi piedesztál netovábbját.

Az ú. n. sztárok, vagy híresebb emberek pontosan ezért hatványozottabb mértékben voltak kitéve a megjelenés, és a fizikai tulajdonságok fokozatos kihangsúlyozása végett, aminek – kivétel nélkül -, az lett a furcsa következménye, hogy egy kis idő után szinte már az egyszerű, vagy ,,átlagos emberekhez” is azonos előítéletekkel viszonyultak.

Nagy Katalinnak talán az volt minden hibája, hogy harmincas éveiben járva még mindig nem tudta kellőképpen elfogadni önmagát. Százhatvannégy centis magasságához a szinte pehelysúlynak is beillő ötvenöt kilójával maga volt a megtestesült balerinaalkat, és sportos egészség. Elhatározta, hogy mi azon agyalna, hogy megtervezi mindennapjait, és precíz, pontos kiszámíthatóság szerint éldegél, ahelyett megpróbálja az adott pillanatokból kihozni a legtöbbet, ami – legalább is -, emberileg lehetséges.

Bulvárvizsgát tett, és főként az extrém sportokra szakosította magát, mert úgy gondolta, hogy minél több újdonságot ismer meg életében azt a későbbiek folyamán mindenképpen szeretné majd hasznosítani, és tovább kamatoztatni.

Erre talán a legjobb sportalkalom egyike nem is váratott sokáig magára. Az utcalimpia néven emlegetett össztársadalmi sportrendezvényt mindig a főváros egy bizonyos lezárt, és elkülönített szakaszán tartották meg szeptember első napjaiban. Az amatőr sportolók éppúgy benevezhettek, mint akár a vérprofik, vagy csupán a jó kondiban lévők a szervezőknek egyetlen követelménye volt, mindenki tudjon úszni, és fizikailag legyen a lehető legtökéletesebb formában.

Komoly erőpróbának ígérkezett ez a kivételes megmérettetés. Azt mondják, hogy azok az emberek, akik szinte sohasem lehetnek kellőképp elégedettek az életükkel nagy valószínűséggel előbb-utóbb hamar kiégnek, vagy elfásulnak.

Katalin minden esetben próbálgatta a határait. Harmincnégy évesen a szüleitől már éppen elégszer hallotta, hogy jó volna már, ha fogna magának egy férfiút, egy jövendőbeli férjet, és gyártanának egy, vagy két unokát, azonban még a szülei is kevésbé ismerhették lányuk makacs, talpraesett, és karakán határozottságát annyira, hogy el ne tiltsák ettől a valóban kemény, és férfiaknak való erőléti versenytől. Talán ezért nem is szólt róla semmit, amikor egyszer-egyszer hazalátogatott a szülői házhoz vidékre.

Most a legfontosabb az volt, hogy emberileg a maximumot legyen képes kihoznia magából. Ahogy szinte minden hajnalban már jó korán felkelt és erőnléti, és súlyzós gyakorlatokat végzett egyre jobban kezdte felismerni a megkerülhetetlen tényt, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életéből. Már legalább nyolc-kilenc éve nem volt tartósnak mondható párkapcsolata, és a legtöbb pasi akivel sikerült megismerkednie egy-két formális találkozás után is csak szexet akart, majd utána szedték a sátorfájukat és rögvest le is léptek.

Elkövette azt a megbocsátható, szinte gyerekes hibát, hogy saját, magánéletére vonatkozó döntéseibe beavatta egyik legjobb barátnőjét, aki elvált első férjétől, mert a karrierjére szeretett volna koncentrálni, és megvolt a maga saját elképzelése a szingliség újraértelmezéséről.

– Én mondom csajszi! Ha továbbra is megjátszod itt nekem a zárdaszüzet előbb-utóbb a homlokodra fogják tetóválni a „Terézanya”, vagy a „szamaritánus” szavakat!

– Kösz a bátorítást! Ez igazán jól esett! – kicsit mindig hajlamos volt elszomorodni, ha az őszinte igazságot kellett visszahallania. Pláne olyasvalakitől, aki sokkalta jobban ismerte, mint a saját öccse.

– Figyu! Nem azért mondtam, hogy csesztesselek, csak ilyenkor korban már babáznod kellene! Az egy dolog, hogy a tündi-bündi kiskutyáddal osztod meg a mindennapjaidat, de ez egy idő elteltével már korántsem egészséges!

– Ebben igazad van, de kérlek szeretnék én arról dönteni, hogy mikor szeretnék majd gyereket vállalni! Rendben?!

– Van egy elméletem az ideális szülési korszakról! Te tudtad például, hogyha betöltöd a harmincat akkor már veszélyeztetett kategóriába tartozol?! Én a helyedben sürgősen cselekednék, aztán ha legfeljebb nem jön be a pasi akkor még mindig ott lesz egy imádni való csöppség, akiről gondoskodhatsz, és szeretgetheted!

– Apropó! – ütött szöget fejében a felismerés! – Mondd csak? Neked miért nincs gyereked?

– Az egész más tészta! Pistivel megbeszéltük, hogy mindketten a karrierre koncentrálunk, aztán, ha mindketten szépen keresünk, és otthont teremtettünk akkor utána jöhetnek a srácok!

– Tudod mit mondok erre? Azt, hogy ez egy nagy baromság! Amelyik csaj kitolja a szülést negyvenéves kora utánra akkor már sokkalta nehezebb lesz a szülés, és komplikációk is szóba jöhetnek!

– Nyugodtan megmondhatod, hogy mi a bajod kedves barátném! Ismerjük már egymást egy ideje! – türelmesen kivárt, hogy vajon barátnőjének mik lehetnek eredeti elképzelései.

– Hát ha már ennyire ragaszkodsz hozzá! Szerintem te berezeltél! Annyira megijedtél attól, hogy esetleg szarul alakulhat a karriered, hogy most ez a köztes, átmeneti állapot neked teljesen megfelel! Egyrészt ott van neked a tündi-bündi kiskutyád, akire minden függő szereteted elpocsékolhatod, másrészt azzal a pasival ismerkedhetsz össze amelyikkel csak akarsz! Elvégre nem fogadtál szüzességi fogadalmat! Na? Igazam van?! – nézett rá kíváncsiskodó, tágas szemekkel.

– Nézd! Tény és való, hogy mióta Félix kilépett az életemből azóta nem találom a helyemet, de szépen megkérlek, hogy ne avatkozz a szűkebben vett magánéletembe!

– Oh! Már megbocsáss! Mintha úgy emlékeznék, hogy mindent együtt szoktunk volt megbeszélni! Vagy most már azt se szabad?! Én már akkor ismertelek, amikor az óvodában az egyik suhanc megakarta nézni mi van a virágmintás szoknyácskád alatt! Vagy talán ezt is elfelejtetted? – rakta csípőre a kezét, mint aki sértve érezte magát.

– Nem! Ebben igazad van! Kérlek ne haragudj rám! Mostanság nem ismerek magamra! Néha úgy érzem mindenkinek muszáj volna megfelelnem, miközben a privát szférám totálisan összeomlik.

– Akkor nincs más teendő, mint hagyni kell mindent szétesni!

– Annyira jó volna, de komolyan, de… nem tehetem meg, hogy egy-egy felkérésre nemet mondjak, mert akkor az is megeshet, hogy legközelebb már nem fog csörögni a telefon, és munka nélkül maradok!

– Ne hülyéskedj! Mintha azt mondtad volna, hogy önálló vállalkozást szeretnél indítani, ahol végre saját magad oszthatnád be az idődet! Akkor ezt hogyan fogod tető alá hozni?!

– Hát… arra gondoltam, ha esetleg nincs más dolgod… akár még te is segíthetnél nekem! Volna kedved?! – nézett rá szinte segítségkérő szemekkel, melyek szinte mindent elértek amit csak akartak.

– Hát még szép, hogy akarok! Nem akarok egyetlen jó balhéból sem kimaradni, de a logisztikához, és a marketinghez fingom sincs!

– Én sem értek hozzá, de az öcsémnek szerencsére megbízható ismerőse vannak a vállalatnál, ahol melózik, és lehet, hogy majd közösen kitalálunk valamit!

– Csodás! De most azt mondd meg nekem, hogy mi a nyavalyáért mész arra az átkozott sportversenyre? Már így is alig vagy ötven kiló?! Nagyon aggódom érted!

– Kedves vagy! Tudod felkértek, és nem szeretnék senkinek sem csalódást okozni! És különben is már legalább két hónapja intenzív edzésben vagyok, úgyhogy szerintem nem lesz semmi probléma!

– Csak egyetlen kérdés! Te magad szeretnéd végigcsinálni, és megpróbálni, vagy csupán csak azért veszel részt benne, mert folyton önmagadnak akarsz megfelelni, és bizonyítani?

– Én azt mondanám, hogy is-is! De ne izgulj feleslegesen! A nagyim, és az anyu is ott lesz a lelátón, és remélem, hogy a verseny után majd talizhatok velük! – barna szemeiben különleges csillogás ragyogott, ahogy kimondta a szavakat.

– Legyen igazad!

Megölelték egymást, majd elváltak.

Másnap úgy festett a Clark Ádám-tér, és a Lánchíd környéke mint egyetlen, óriásira nőtt hangyaboly, és egyben zsibvásár. Mintha millió szám aprócska rovar nyüzsgött volna a levegőből nézve, hogy a rajtvonaltól elstartolhasson egy felemelt csövő pisztolylövésre.

Persze a sztárok, és a híresebb celebek szinte már a legelső sorokat lefoglalták, és alig várták, hogy végre sportolhassanak. Természetesen innen sem hiányozhattak a szenzációhajhász bulvárcsatornák stábjai, és tévékamerái. Egy-két futó, röpke pillanata még a legfanatikusabb rajongókat, és híres embereket is sikerült lencse végre kapni.

– Én csak azért látogattam ki a rendezvényre, mert szerintem kurva jó bulinak ígérkezik! – lelkendezett egy szilikonmellű kebelcsoda, akinek ajakoshalra emlékeztető szája kétséget sem hagyott afelől, hogy több mint valószínű, hogy minden megspórolt pénzét plasztikai műtétekre fordítja, csakhogy egyszer valahára kibékülhessen negatívra sikeredett önértékelésével.

– Én csak kijöttem, mert a csajom is benevezett, és azt beszélték, hogy a sport után jobb a szex! – válaszolta nyers őszinteséggel egy szemüveges, latin macsókra emlékeztető, csupa izom, és tetoválásokat viselő tesztoszterontitán, akinek a konditerem volt a mindene.

– Sok szerencsét kívánunk a sportolóknak, és a résztvevőknek! – hangzott fel a mikrofonból a szervezők monoton sablonszövege, majd néhány perccel később rekkenő hőségben máris eldördült a pisztoly, és néhányan máris a Duna örvénylő hangjaiba vetették magukat – természetesen a parti rendőrség fokozott asszisztálása mellett -, hogy teljesíthessék az erőpróba legelső fizikailag kemény részét.

A fiatal hölgy is rögvest beugrott az örvénylő habokba, és mivel pár hónapja sikeresnek mondható búvárvizsgát tett szinte egyénre szabottan fejlesztette ki magában a levegő nélküli uzás tudományát a víz alatt, lekörözve ezzel jó pár versenytársát.

Elsősorban jó eredménnyel szeretett volna szerepelni. Hazudott volna önmagának, ha nem szeretett volna a győzelem, és a siker közelébe kerülni, mégis számára minden pénzt megért, hogy kipróbálhassa magát ezen az erőpróbán.

Abban a pillanatban, ahogy csak meghallotta a startpisztoly durranását senkivel, és semmivel sem foglalkozva megszállott eufóriában máris hullámokba vetette magát, és olyan széles ívű karcsapásokkal úszott, amennyire csak bírt. Majd mikor öt méter után kijött a vízből következett a terepfutás egészen a Citadella tetejéig, ahonnét páratlanul Pazar panoráma nyílt az egész fővárosra, majd megint úszás következett, és végül a cél.

Igyekezett megőrizni a lelki talpraesettségét, és a váratlan helyzetekre is felkészülni, azonban tisztában volt vele, hogy az élet nem habos torta. Bár mindig a maximumra törekedett, és valósággal ostromolta az elérhetetlennek látszó tökéletességet egyetlen percre sem felejtette el, hogy ezen a versenyen nem szükséges győznie, viszont ha már itt van, és részt vesz benne, akkor értelemszerűen mindent elfog követni, hogy az első négy helyezett között szerepelhessen a neve.

A könnyed, szombat délutáni tömeg időközben legalább az ezerszeresére nőtt. Egyeseket a kellemes, útó nyárias idő vonzott a szabadba, míg a pesti emberek többségét csupán egy újabb kíváncsi szenzáció, és a figyelem konkretizált megosztása. Mintha nem is pusztán szurkolni, vagy jószerencsét kívánni jöttek volna a rendezvényre – sokkal inkább éles szemekkel kíváncsiskodni.

– HAJRÁ! – harsogták a lelátókról szinte kórusban.

– Csak így tovább! – folytatták egyesek.

Az erőpróba vége felé az ifjú hölgy érezni kezdte az egész testét átjáró, nem éppen jótékony, de sokkal inkább visszatartó zsibbadtság totálisan megsemmisítő érzését; mintha minden egyes sportos végtagja súlyos vasból, vagy éppen betonból lett volna, mely most valósággal húzza lefelé, és minél közelebb érezhette magát a célhoz annál jobban, és jobban szedte a levegőt. Valósággal fújtatni kényszerült, pedig nem lehetett több ötven kilónál.

„Nem állhatott meg! Most még nem szabad! Csak kitartás! Még pár méter és ott a cél! Most nem szállhat ki!” – ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak a fejében, miközben egyik lábát a másik után emelte, és kínzó erőfeszítésébe telt, hogy úrrá legyen fáradtságán.

„Talán mégiscsak jobb lett volna megennie egy-két müzliszeletet mielőtt elindul! Már csak a leesett vércukra miatt is!”

Abban a pillanatban, amikor a tömeg ujjongó biztatása közepette átszakította a célszalagot, és egy hosszan tartó, éles ködkürt jelezte, hogy véget ért a verseny a hölgy azonnal leült ott helyben, hogy végre szusszanhasson egyet, és kifújhassa magát.

Barátnője szerencsésen átverekedte magát a tömegen, és azonnal odaadta kedvenc csokimárkáját, hogy helyrejöhessen alacsony vércukra.

Később a szakmai zsűritagok összesített eredmények után győzteseket hirdettek, persze azzal a sarkalatos kikötéssel, hogy ezen a rendezvényen mindenki győztesnek érezheti magát, aki csak kilátogatott ide.

A fiatal hölgy – bár mindig a szerénység mintaképe volt -, most végre úgy érezhette, hogy ismét tanulhatott, fejlődhetett valamit, és talán sikerült megértenie, hogy bizonyos esetekben a győzelem is csupán csak egy határvonal, melyet nem szükséges minden esetben átlépni, de jó, ha az ember felismerheti saját korlátait!       

A BOLDOGSÁG TITKOS ALKÍMIÁJA




Délután fél egy felé, amikor vége van a csendes pihenőnek – melyhez mindig is ragaszkodott Pöhölye, amióta csak a nagyanya nevelte -, szinte friss, energikus lendülettel ébred fel, mert valaki csöngetett. „Ki lehet az ilyenkor? Elvégre még munkanap van? Vagy lehet, hogy egyesek nem dolgoznak a héten?” – futott át gyorsan zakatoló agyán a gondolat, amíg a vaksi sötét előszobán át kibotorkált a kukucskáló lyukhoz, hogy megnézze ki csöngetett.
Várja, hogy az ismeretlennek látszó, vadidegen alak eltűnjön a ajtóból. Még most is alig lehet kivenni az arcát, mert a lépcsőházban, mintha a nap szurkáló fénye fentről jönne, így szándékosan árnyékok fogságában tartja fogva a szándékos anonimitást kérő arcot. Annyi bizonyos, hogy hölgy lehet. A kecses test szinte sohasem hazudik. A hirtelen józanodás élesen hasít bele elméjébe.
Már megint egy újabb csöngetés. „A fene egye meg! Mégiscsak muszáj lesz ajtót nyitnia!” – szögezi le magában. Miért is nem tudott lefogyni a már meglévő száztíz kilójából legalább húszat?
– Jó napot kívánok! – köszön hivatalosan, mereven.
– Hát szia Drágám! – feleli egy angyali hang, és máris cuppanós puszit érez pufók, állandó verejtékezésben lévő arcán.
A hölgy csak most lép elő fokozatosan a védelmet jelentő árnyékokból. Mintha ez is titkos terveinek újabb állomása lenne; mindent úgy kell végrehajtani, hogy a másik gyanútlan szemlélő észre se vehessen semmit, ami kompromittáló, vagy éppen gyanús lehet.
Gyönyörű, vállközépig érő, fekete haját most kontyba tűzte egy legalább olyan egzotikus elefántcsonttűvel, mint amilyen egész megjelenése volt. Egy ilyen egzotikus virágszál vajon mit akarhat egy olyan örök vesztes, szánalmas senkitől, mint mondjuk Pöhölye?
– Én… annyira örülök, hogy végre személyesen is megtaláltalak! – szinte lehajol, mert legalább jó két fejjel, mintha magasabb is volna, mint barátja, és bensőséges bizalmassággal átöleli rég nem látott ismerősét.
– Hát… én is nagyon örvendek! – feleli, mert roppant kellemetlennek találja az ölelést, mint a testi érintkezés egy legális változatát. Ebből valószínűleg még nagy bajok is származtak. Még most sem tudja, hogy a fantasztikusan sugárzó, modern nőben vajon kit is tisztelhet-e!
– Nem szeretnél esetleg behívni? Nagyon szívesen beszélgetnék most egy régi baráttal! – hangja csupa-csupa ártatlan őszinteség. Olyan babonázó, őziketekintete van, akár egy megriadt kis erdei állatkának, aki mindenáron védelmet szeretne kapni.
– Oh! Kérlek, bocsáss meg! Tessék parancsolni! – nyit ajtót Pöhölye, és előre engedi a hölgyet.
– Jaj, ne haragudj! – torpan meg váratlanul, mint aki szándékosan elfelejtett valamit. A meglepett férfi vaskos, pufók karjaiba csimpaszkodik, és könnyedén lerúgja magáról a vadonatújnak látszó stílusosan is méregdrága cipőit. – Tudom, hogy mennyire kényes vagy a tisztaságra. – és már megint ez az önmagát megadó, őszinte, mindenségmosoly, amiben benne van egy egész élet.
Bemennek a szobába. Kissé tétován, bocsánat kérően helyet foglalnak. Előbb a gyönyörű hölgy, vigyázva, hogy csinos ruhája még véletlenül se gyűrődjön össze, aztán a férfi.
Pöhölye szinte fokozatosan jön rá arra, hogy roppant ismerős neki ez az arc. Mintha már látta volna. Talán gyermekkorában… Talán egy régi ismerős? Barát? Barátnő? Valaki a múltból, aki megsértette, vagy megbántotta érzéseit? Azok az árulkodó hercegnőszemek olyan sok bizalmas titkot tudnak, mint egykoron a hírszerzők, vagy a kémek. Az angyali hölgy gyöngéden, kicsit szomorúan, és tétován nézi Pöhölyét, akinek szokásává lett, hogy rendre elpirul, ha kínos szituációba kerül.
A hölgy szájában bújócskázó, játékos, pajkos mosollyal igyekszik jelezni, hogy egy csöppet sem haragszik a férfira. Sőt! Kifejezetten vonzónak találja, hogy Pöhölye azonnal észrevette az ő ártatlan tétovaságát.
– Elnézést kérek, de megtudhatnám, hogy Kegyed kicsoda? – kérdezi, mintha önmagának motyogna.
A hölgy mond egy nevet. Bátortalanul, tétován együttesen kezdenek kutatni a múlt emlékképei között.
– Csak nem emlékszel rám édesem igaz?! Annyit segítek, hogy gimi második évfolyam táncegyüttes!
– Oh! Ez aztán a kellemes meglepetés! – Pöhölyében azonnali, radikális lélektani folyamatok játszódnak le. A hajdani pattanásos, dupla copfot viselő, szeplős, szemüveges kislány – akit szinte mindenki csúfolt, és kinevetett egyedül csak Pöhölye nem -, egy fantasztikusan bombázó, határozott nő lett. – Azt a mindenit! Mikor is volt az?!
– Hát bizony drágaságom megvan az már vagy tizenöt éve is! De te semmit se változtál! Még mindig annyira édes, aranyos, őszinte ember vagy, mint anno. Mi lett belőled?
– Állástalan történelem tanár, író, alkalmi költő, műfordító, festegető. És te?
–Hát… tudod szerencsét próbáltam a divatszakmában, és öt évig intenzíven modellkedtem, később műsorvezető lettem, de azt hamar felcseréltem a rádiózásra, mert ott legalább a maga ura lehetek, és irodalmi podcastokat csinálhatok.
– Ne haragudj, de mit jelent az, hogy podcast? – néz rá bocsánatkérő tanácstalanságában a másik.
– Semmi probléma szívecske! Tudod az beszélgetős műsor, amit felvesznek. Téged is szívesen meghívlak, ha gondolod! Kötetlenül eldumálgatunk majd a versekről! Biztos vagyok benne, hogy számos verset, és egyebet írtál! – mosolyodik el lefegyverzően. Vajon ki tudat egy ilyen mosolynak ellenállni?
Nagyot hallgatnak ezt követően mindketten. A hölgy enyhén tördelni kezdi vékony, finom ujjperceit, mint megrögzött rossz szokás.
„Milyen kicsi a világ! – töpreng Pöhölye magában. Az ember ábrándozik a megtalálható boldogságról, még verseket is írogat róla, és egyszerre csak tessék! Megérkezik az életébe a nagybetűs ő!”
– Ne haragudj de… olyan szomorúnak tűnsz! Tudom, hogy a magánélet csak egyedül rád tartozik, de… megkérdezhetem, hogy mi történt? – kérdezi a férfi.
– Hát… sajnos három éve elvesztettem az apámat, és rá két évre édesanyámat is! – mondja fájdalmasan, szinte megviselten. Azokkal a szemeivel valósággal belelát a lélekbe. – Most minden támogatásra szükségem lesz, ha túl akarom élni a mindennapokat! Ne haragudj, ha éppen hozzád fordultam… - mintha pityeregne. – Kérlek… ne szólj semmit, csak ölelj át szorosan! – máris hozzábújik egész testével, míg Pöhölye úgy érzi felrobban mellkasában zakatoló, szerelmes szíve.
– Őszintén sajnálom! Őszinte részvétem! Nem lesz semmi baj… - próbálja kissé esetlenül vigasztalni, bár érzi, mintha nem ezeket a szavakat keresné.
A hölgy most ártatlanságában megnézi régi barátja arcát, majd könnyes szemmel forrón, adakozón megcsókolja. Mennyi fájdalmat, lelki sebet kellett kiállnia, és eltűrnie már kislánykorában is, míg idáig jutott. Lassan tér csak vissza alig nyolc perc alatt a reális valóságba.
– Jaj! Úgy sajnálom! – válik el enyhén telt ajka Pöhölye húsos szájáról. – Kérlek ne haragudj… én nem úgy akartam! – most megint úgy néz rá, mint aki sírni készül, de a férfi megállítja.
– Nem történt semmi! Tudod nem tudtam hozzászokni, hogy ennyire fantasztikus bombázó angyalok rögtön letámadnak! – jópofa humorával máris képes mosolyt csalni a nő arcára, amiért az nagyon hálás neki.
Rögtön mint két jó barát máris beszélgetni kezdenek, és a hölgyből csak úgy záporoznak a szavak, mintha bőven termő eső hullna az égből. Menzák, kollégiumi szobák, sikertelen mondattan előadások, tanulás, kicsit kopottas, retró stílust képviselő ruhák, családi veszekedések, a gyökerek totális hanyatlása, majd fokozatos elvesztése – később már a magyar szakos diploma, közben konditerem, és a testsúly radikális leadása. És most eljött Pöhölyéhez, hogy elkezdjen élni.
Amíg beszél, mintha szándékosan felszakítaná magából a lelki sebek okozta káros kataklizmát, és válságokat, hogy ezzel is „méregtelenítse” önmagát.
Valami megmagyarázhatatlan, furcsa bizsergés fészkeli be magát Pöhölye mellkasába, ami fokozatosan terjed szervezetében…
– Hát mi lett a nagy hóhányók bandájával? – kérdi kíváncsian.
– Hát Lackónak két kislánya van már. Ákosnak is nemrég lánya született. Gyurka és Bandi kimentek Londonba karrierépítési célzattal!
– …És mi történt az öreg Darázs Proffal?
–Hát… azt én is szeretném tudni! Az internet azt írja, hogy még mindig a Kaposvári Egyetemen óraelőadó! Bár erősen kétlem, hogy az egyetem honlapját frissítik, különösen most!
– …És Ferike!
– Őszintén sajnálom! – csuklik el hangja. –Úgy hallottam, hogy adósságba keveredett, mert tőzsdézni kezdett, nem tudta fizetni a törlesztőrészleteit, és végül öngyilkos lett…
– Jaj! Istenem! Ez borzasztó! – jegyzi meg halott sápadtan. – Van családja?
– Nemrég született egy kisfia…
Sokáig hallgatnak újra. Lényüket beburkolja a fátyolos csend.
–Te figyelj csak! – kezdi el lassan nehezen -, Emlékszel, hogy az érettségi banketten valamit nagyon szerettél volna elmondani nekem, csak én kicsit lerészegedtem, mint egy buta, kis csacsi. Érted? Annyira szomorú voltál, hogy az üres asztalnál egyedül ültél… Legszívesebben odamentem volna hozzád, hogy megvigasztaljalak! Hiába! Mindketten felelőtlenül fiatalok, meggondolatlanok voltunk! – kimondja a szavakat. Lehet, hogy önigazolást szeretne kapni cserébe.
– Én… őszintén sajnálom, ha olyat mondtam, vagy tettem, amiért megbántottalak… - Pöhölye látja, hogy a hölgynek ragyogni kezd a szeme, mint azokban a kivételes, sorsfordító pillanatokban, mint amikor valaki megtudja, hogy szülő lesz, vagy férjhez fog menni.
– Szóval…  amikor a szalagavatónkon négy táncban is táncoltál nagyon büszke voltam rád, és szerettem volna veled táncolni, de az osztályfőnök nem engedte! Szerintem kicsinyes bosszúállását rajtunk akarta levezetni.
– Elképzelhető!
–Nézd csak! Amikor ott Tapolcán a kis hotelszobában, amikor egyedül hagytunk, mert a csajokkal diszkóba mentünk, és nagyon szerettem volna veled lenni, és megvédeni minden bajtól…
– Megértem!
– Édesem! Annyira jó vagy hozzám, hogy néha úgy érzem nem érdemlem meg nagylelkűségedet! – kisebb pityergés, majd fejét lassan Pöhölye ölébe hajtotta: – Simogasd a fejemet, hogy megnyugodjak…
Miközben a férfi simogatja az enyhén rázkódó nő hátát, az tovább mesél. Érzi, hogy fokozatosan párolog el belőle a feszültség és a kíméletlen önbírálat. Így válik ártatlanná. Kicsit sokára nyugszik meg teljesen, de nem foglalkozik már vele. Mintha leszámolt volna a gondolattal, hogy mindig a tökéletesség szerepében tetszeleghessen. Nem sokkal később felemeli fejét, újra megcsókolja romantikusan Pöhölyét, majd visszaül a helyére.
– Most vagyok a helyemen. Szeretném, ha életem részese lennél… - vallja be, mint egy megszeppent kis lányka, aki rossz fát tett a tűzre.
A „szükségem van rád” alapérzése mintha Pöhölye összetett személyiségére is vigasztalón hatna. – Szeretném, ha elkísérnél mindig, és mellettem állnál! – kissé gyerekes, félszeg szavai hallatán a férfi fokozatosan megnyugszik, de ugyanakkor annyira kiegyensúlyozott, bátor, és határozott le, mint eddig még soha. Talán minden modern, extravagáns hölgy – akit a testi tökéletesség megingathatatlan nimbuszával ruháztak fel -, egész életében számon kéri önmagától az elmulasztott, vagy meg nem tett cselekedetei súlyát, ítéleteit.
Pöhölye óvatosan felemelkedik valósággal ujjongó gyerek módjára átlohol a másik szobába; kis, kocka alakú dobozkát hoz, benne a szerelem örök körkörös jelképével. Letérdel, bár műtött térde erősen, szúró fájdalommal tiltakozik minden megadás ellen. Ez most nem zavarja. Már hozzászokott. A hölgy nem is lehetne sugárzóan boldogabb. Valósággal ragyog. Hagyja, hogy hosszú, finom, hattyúujjára Pöhölye ráhúzza a gyűrűt! Így már teljes a boldogság. A titkot mindketten megvallották önmaguk számára. elkezdődhet a teljesebb közös élet.

ROMLOTT REMEKMŰ

Már beépült a csontig rágva ügyelve s riasztva Lét-ösztöneim: csókokba rejtett árulás, egy éjszakás flörtök gyilkos játszma korszaka – most gyermekhitű pojácaságom fenntartva frakkos pingvinként próbálom felépíteni terveim. Nem szabadna már hinnem hogy igazgyöngyök esengő, mégis őszinte fátyol-sírása vigasztaló, gyöngéd utakra vezérel, s minden újabb próbatételnél szándékosan elvesz tőlem valamit.

Immár önmagamból mégsem merem a legtöbbet odaadni. De hát ez gyerekes rigolya – mikor lehetek már csupán hangya, szemernyi létet összegző Sziszifusz?! – Érzem már hogy magamra lettem utalva, s mint bolyongó kísértet sok vidám család között homokszemcsék kristálybűnei létemhez szégyenfoltként tapadnak!

Randizgatások hőskorszaka már nem érdekel: szórakozó tréfáin ki mennyit érhet el? Komoly párkapcsolatok összecsapott jutalmát lassan méricskéli ki az Élet. Az engedélyt, hogy szívhangok mélységeibe nézhessünk csillagok kozmikus fényeinél kell kutatni. – Harmóniában kellene éldegélni s nyugodtan elmerülni szerelmes pillantások dédelgető lángözöneiben s nem volna szabad mindent megbánni mi gyermeki, felesleges!

Sem mikor egy seregnyi méltatlan gonoszság, vagy intrika mélyen felsebez; a hiénás világ a felszín felett lázad. Halomba gyűjti maga köré a befolyásolt agymosottakat – s fojtogatóbbá lett az utálatosság – még sokak szemében már minden szenzációnak minősülő vadászat. Velejéig siralmas, hogy ami őszinte és emberi miért nem maradhat tiszta és hű?!

  A HŐSNŐ HALÁLA



Rein Aliz közvetlenül a gimnázium utolsó évéből indult el, és ült be a színitanoda padjába, hogy valóra válthassa gyermekkori dédelgetett álmát, és egy nap sikeres, és elismert színésznő lehessen. Olyanok, mint a legendás mozicsillagok.
Alig volt hét éves kislányka, amikor tanítóként dolgozó nagyapja észrevette, hogy kisunokája előszeretettel mulattatja és nevetteti meg a zajos felnőtteket, és a legtöbben már akkor igen-igen megkedvelték a cserfes, folyamatosan rakoncátlan, és szófogadatlan kis hercegnőt. Nem sokkal később már az általános iskolai önképző körben jeleskedhetett, és szinte nem akadt olyan pedagógus, aki nem szólt volna elismerően a kis Alizka teljesítményét illetően.
Ahogy lenni szokott beköszöntött a serdülőkorszak, és ezzel kezdetét vette a lázadás forrongó szelleme. Aliz bámulatosan érett, modern, extravagáns, fiatal felnőtté cseperedett, akinek mindenről megvolt a maga határozott véleménye, de csakis az építő jellegű kritikát volt hajlandó elfogadni. Tehát azt, amelyik nem korhol, és fenyeget feleslegesen, de komoly objektivitással mondja meg, hogy min kell még javítani, és változtatnia, ha azt szeretné, hogy egy-egy karaktere, vagy kisebb szerepe hozzávetőlegesen tökéletes lehessen. Jó sok kuncsorgásba, és hízelgésébe került mire fölvették, hiszen Budapesten sajnos már jó ideje nem a szakvégzettség volt a döntő bizonyos kérdésekben, sokkal inkább a megfelelő kapcsolatokkal való kombinálás. Így történhetett, hogy Alizt viszonylag hamar beválogatták egy induló, sziruposan kicsit lebutított sorozatba, és megismerhette nevét az egész ország. Aliznak ez egy jó ugródeszka volt, hogy mindenképpen felvételt nyerhessen a Színművészetire, amit akkoriban begyepesedett agyú, őskonzervatív tanári gárda vezetett, melyre jócskán ráfért volna a jótékony vérfrissítés.
A színészmesterséget hihetetlenül akaratos, és szívós alázattal, és szorgalommal sajátította el. Főként az első két félév volt a rizikós, hiszen mást sem tettek, mint a tulajdonképpeni személyiségüket bontották le, boncolták fel, hogy a helyére felépíthessék a megformálni kész hősök, és szereplők igen-igen összetett jellemvonásait. Mégis, ha egy-egy rendező megnézte a zöldfülű diákok alakításait vagy grimaszokat vágva elfintorította az arcát, vagy lenézően mormogott valamit az orra alatt, amiből aztán sohasem derült ki, hogy vajon az illető tanár vajon mire is gondolhat? Egyesek felrótták Aliznak, hogy színpadi játéka egyáltalán nem természetes. Sőt! Voltak akik egyenesen azt állították kíméletlen, gyilkos kritikai éllel, hogy affektált, és erősen artikulált színpadi játéka nem több, mint egy elvesztett lélek görcsös bepróbálkozása a színészóriások közé, hogy mindenképpen érvényesülhessen, és maradandó sikereket könyvelhessen el.
A legtöbb tanára azon a véleményen volt, hogy hamvas, bájos babapofi arca szöges ellentétben áll azokkal a markáns, és robosztus hősnőkkel, akiket a színpadon illene megszemélyesítenie. Emiatt például többször is kisebb-nagyobb összetűzésbe keveredett a rendezőkkel.
– Nézze kedves Alizka! Nem szándékozom megsérteni magácskát, mert csak jókat halottam önről, de ereszkedjünk le a realitás talajára! Önnek rendkívül fiatalos az arca, és sajnos még nagyon sok megfeszített munkájába fog kerülni, mire mondjuk eljátszhatja Ophéliát, vagy mondjuk Anna Kareninát! Ne haragudjék, ha azt mondom, hogy Szegődi tanár úr panaszkodott magára, mert énekhangja sincs! Ha jönne egy zenei darab, akkor magácska mit csinálna?! – kérdezte meg tőle az egyik rendező, aki nem különösebben kedvelte, de mindig megmondta mindenkivel kapcsolatban őszintén az igazat.
Aliz a külvilág számára megtanulta mesterien manipulálni, és leplezni valódi, sebezhető érzelmeit. Ha arra volt szükség akkor teljes szívével kacagott, vagy hahotázva nevetett, máskor pedig őszintén és igazán sírt, hogy még a megpöffeszkedőbb docensek is úgy nyilatkoztak, hogy íme egy új csillag, akire mindenképp érdemes odafigyelni!
Ám valójában többször előfordult, hogy a próbák előtt berohant az öltözőbe, vagy a kelléktárba. Egy sötét, szűkös, és levegőtlenül dohos kis egérlyukba, hogy elsősorban saját magának panaszkodhasson, és sírhassa el gondjait, és kétségeit. Valójában sokszor elsiratta azt az „átlagos életet” mely valószínűleg várt volna rá, ha szülőfalujában marad. Valószínűleg már boldog, vagy átlagos feleség lenne, aki szült volna egy rakás gyereket, és vezette volna a háztartást, miközben munkába járt volna a másik faluban, ami tőlük száz kilométerre lehetett. „Micsoda élet lett volna az? Nem valami boldog és önfeledt! Most legalább azt csinálhatja, amit mindig is szeretett volna!” – Ilyenkor rendkívül el tudott csüggedni, és fáradni. Mintha minden lélekenergiája a sikerességre ment volna rá! Egészen egyszerűen be kell bizonyítania ennek a számító, alattomos, és sok esetben kétszínű világnak, hogy képes rá, hogy az emberek elfogadják, és szeressék azt a művészetet, amit produkál.
Ősz végén, tél elején novemberben volt a születésnapja. Ilyenkor  kollégiumi szűkös, alig tizenkét négyzetméteres szobában didergett, mert a régimódi radiátor szinte alig adott valami érdemi, vagy maradandó meleget. Szüleit mindig felhívta telefonon, és ajándékok helyett inkább pénzt kért, hogy ki tudja fizetni a képzési díjakat, és a további szükséges, felmerülő költségeket. Az adott fűtetlen kamaraszínházakban általában hideg, és nyirkos sötétség uralkodott, ami igencsak kedvezett a legyengült immunrendszer és a komisz, és agresszív baktériumok terjedésének. Aliz egyre többször volt lázas és beteg, de semmi esetre sem engedhette meg magának, hogy otthon maradjon, vagy hogy rendesen kikúrálhassa magát, mert akkor elesett volna a fontos mellékszerepektől, melyekre egész életében várakozott. Rendületlen munkabírással dolgozott éjt nappallá téve.
Rómeó és Júlia erkély jelenetét mindig is úgy képzelte, mint a halhatatlan szerelem örökérvényű mítoszát, és megtestesülését. Ám ehelyett betántorgott a recsegő színpadra egy kissé spicces Rómeó, aki  - amellett -, hogy masszív alkoholszagot árasztó leheletével folyton csókra várakozott, kellő rendszerességgel el is felejtette saját szövegét, ami miatt mind a súgó, mint a haját tépkedő rendezőre a lehető legkedvezőtlenebb benyomást tette. Ez mind a látszat fenntartását szolgálta. Talán ez is a mesterien kidolgozott terv része lehetett, hogy közösen hazudjanak, vagy tévesszék meg a kedves közönséget?
A színpadon az őszinte hazugságokkal is vigyázni kell, mert különben a színész bármelyik pillanatban lebukhat, és az a tett halála! Talán nem is abban volt a hiba, hogy a Rómeót játszó arrogáns, senkiházi ripacs túlzottan sokat képzelt önmagáról, vagy a rosszul megvilágított, és ócska díszletek nem nyerték el a művészek tetszéseit, vagy hogy Aliz hőemelkedéssel csinált végig több nagy monológot, amikor illett volna feküdnie a jó meleg szobában, hogy enyhülhessen náthája, és rekedtes hangja. A hiba mindenképpen a gyarló, és ostoba emberekben volt. Azokban, akik úgy gondolták, hogy a műsornak mindenképpen mennie kell, még akkor is, ha összedől ez az egész nyomorult zűrzavar, melyet világnak nevezünk.
Aliz néha lázas álmában folyamatosan aggódó, könnyes arcú édesanyját látta a közönség soraiban, aki minden egyes mozdulatára orkán erejű tapsvihart produkál, míg dörmögő, szőrszálhasogató apjából is képes volt egy eltévedt mosolyt kicsalogatnia.
„Aliz! Édes lányom! Mi csak azt szeretnénk, hogy te boldog és elégedett legyél! A többi nem számít!” – mondogatták. S szerelmes udvarlások, kérők, kérések, alkudozások, gyertyafényes, romantikus vacsorák egész sorozata következett, amikor feltétlenül meg kellett alkudni az élettel, mintha az ember önmagát volna kénytelen totálisan kiszolgáltatni, hiszen másként hogyan is érvényesülhetne?
És Aliz máris belecsöppent egy olyan szűk rétegű miliőbe, akik mindenre felszínes, pókerarccal feleltek, szinte tökéletes érzelemmentességgel. Vajon hová lett a hófehér ló, és a széparcú herceg, aki majd karjain viszi kastélyába, hogy boldogok lehessenek? Elkövetett egy hibát! Saját magának is hazudott!
Az adott társulatnál ő volt a naiv, csicsergő naiva mellett az ÁVH kíméletlen, könyörtelen tisztje, Lady Janet mint egy Austen regény főhőse. Japán bűbájos gésa, aki azonnal elbűvölte, megríkatta közönségét. Aliznak megadatott filmeken aggódó, és szeretni való anyukát alakítania, aki hazavárja gyermekeit, és meghalni nemes hűséggel, mint Ophélia.
Esténként a zuhany alatt próbálgatta hangját, mert azt szerette volna, ha an énekhangja, és ezt bebizonyíthatja. Teltek múltak az évek, és Aliz megpróbált boldog lenni a felszín felett; felszabadult, és kiegyensúlyozott. Mégis, ha valaki összefuthatott vele a Színházak éjszakáján, vagy a Pozsonyi Piknik című rendezvénysorozaton egyre jobban érezhette, hogy hazugság már az egész valódi élete is, és látszólag mintha minden a terhére volna, és a legapróbb történések is rendre nagyon megviselték madárka csontjait.
Mégis, amikor férjhez ment, mintha az is egy tökéletesen megtervezett hazug, szédelgő tragikomédia bravúros jelenete lett volna, melyet számtalan sok ember követhetett az adott Közösségi média platformokon.
A férj ez esetben egy üzletember féle mackós, termetes, szakállas fiatalember képében jött el, akinek remek, befolyásos kapcsolatai voltak bizonyos körökben. Aliz szeretett volna belekapaszkodni valakibe. Egy új kapcsolatba, házasságba, és majd később gyereknevelésbe. Egyesek úgy vélték, hogy csupán szülei kérését szerette volna minél előbb teljesíteni. Míg a férj számára ez is olyan kihasználható, egy tucat kapcsolat volt, mint a többi. Adott egy gyönyörűséges tehetséges nő, aki határtalanul vágyik a szerelemre, és boldogságot akar bármi áron. No majd akkor a tehetséges üzletember meg is adja számára, aztán kedvére annyi szeretőt tarthat a kis Aliz mellett, amennyit csak akar!
Az ifjú férj nem érezte szükségét, hogy feleségét támogatnia kellene. Legfeljebb amikor közösen mutatkoztak, vagy éppen társaságba mentek együtt igyekezett elhalmozni ékszerekkel, új ruhákkal, és egyebekkel. Még egy új autót is vett neki, hogy legyen mivel munkába járnia. De egyetlen premierre, vagy bemutatóra sem kísérte el Alizt, mert azt vallotta, hogy sürgős üzleti tárgyalása van, ami aztán ilyen fontos alkalmakkor rendre valamelyik csinos hölgy hálószobájában végződött.
Aztán sorra került Ibsentől a Hedda Gebler, és Aliz valósággal egy tökéletesen új dimenzióban találhatta magát. Új lehetőségek, és távlatok nyíltak meg előtte. Szinte annyira mélyen, és viszontagságosan átérezte a drámai hősnő golgotai kálváriáját, hogy amikor a darabban pisztolyt emelt, és megölte az ügyvédet, mintha ténylegesen a saját maga életével is farkasszemet nézett volna.
Aliz férje egyre féltékenyebb lett, hogy öntelt, és kéjelgő színészek tapogatják, csókolják egy szem feleségét a nyílt színpadon. Rögvest beférkőzött kettejük közé a mérgező féltékenység. Éjjelente, mikor véget ért egy-egy felkapottabb, vagy népszerűbb előadás Márta lábujjhegyen ment haza, ám férje már várt rá. Már nem is emlékezett mikor ütötte meg először. Utána persze nem győzött mentegetőzni, meg fogadkozni: – Édes kis szívecském! Isten az anyám, hogy többet nem fog előfordulni! Hogy én mekkora egy barom állat vagyok! – De a szószegő ígéretek csak elszaporodtak, és Aliz hamvas ajkairól egyre többször vér serkent fájdalmasan…
Aliz egyre többször fakadt sírva. Még a színházba is, zárt öltözőjében, melyet egy másik kollegájával osztott meg. Fejét szaggatta meg többször míg egészen zihált nem lett gyönyörű, éjsötét hajzuhataga. Később már önmaga is úgy viselkedett, akár egy dühöngő őrült. Fogta az ollót, és levágta haját, majdnem teljesen kopaszra. a rendezők, és a színészkollegák egyre csak hüledeztek, meghökkentek, hogy micsoda drámai alakításon törheti vajon fejét kreatívan tudatos kolleganőjük. Aztán egyik előadás után, mikor a közönség vastapsot adott minden művésznek Aliz tar kopasz fejjel, mint egy valóságos halált osztó amazon kiállt a színpadra fénycsóvák árgus kereszttüzébe, és kiordított a nézőtérre: – Színésznő vagyok! Tudjátok meg! Ebből nem engedek soha! – harsogta fenyegetően, baljóslatúan, és elszántan.
Később félájult állapotban emelték le a színpadról, és tették be egy vijjogó mentőautóba. Később kiderült, hogy újdonsült férje egyszer úgy megverte őt, hogy belső vérzése támadt, ami miatt vetélése is volt, de eltitkolta a kíváncsi szemek elől, ám a szervei annyira károsodtak, hogy már nem lehetett megmenteni.
Később mindenki, aki egykoron ismerhette őt művészeti alapítvány hozott létre az ő nevével, és azon fiatal tehetségeket szándékozták támogatni, akiket mostoha körülmények elé kényszerített tragikus életük.            
 

VÁGYAK ÉS EMBEREK



Egy tengerparti nyaralás alkalmával ismerkedtek meg, ahova a férfi édesanyja fizette be egyszülött fiát, mert annak jó, ha a számlákra tellett, és azt szerette volna, ha felnőtt fia végre igazán ki tud kapcsolódni. Az ifjú, hihetetlenül ambiciózus, karizmatikus, karrierista hölgy ellenben azért jött el erre a nyaralásra, mert igen-igen fontos munkája mellett mindenáron ki szerette volna heverni megmérgezett szerelmének tragikus szakítását, ami borzasztóan fájdalmasra sikeredett.
A fiatalembert Rozsáknak hívták, míg a hölgyről egyelőre csupán csak annyit sikerült kideríteni, hogy esténként, mikor feljön a sárga, sajtszínű hold gyakorta kiül a szálloda medencés részéhez; maga mellé tesz a törülközős napozóágyra egy nagy csomag papír zsebkendőt, és elsiratja legszebb éveit, melyet egy semmirekellő férfira pocsékolt el, aki nem érdemelte meg egy ilyen fantasztikus nőnek odaadó, és hűséges szerelmét.
Vacsoránál futottak elsőként össze. Svédasztalos önkiszolgálást választottak mindketten, hiszen bajos dolog lett volna megmagyarázni angol nyelven egy fontoskodó, kíváncsi, kotnyeles pincérnek, hogy ugyan mit keresnek egyedül, és magányosan egy meglehetősen tágasra méretezett asztalnál, amikor a legtöbb turista vendég párjával, vagy kettesével érkezett.
Rozsák kissé botlábú volt. Különösen olyan szituációkban, amikor tétova félszegsége, és kissé gyerekes, naiv természete is közrejátszott abban, hogy a zsúfolt emberek között nem érezte jól magát. Egy kis idő után mindig azt képzelte, hogy kinevetik, vagy kigúnyolják. Hol kövérségét szólják le, hol szánalmasan búvalbélelt, állandóan szomorú, és letargikus pufók arcát kezdik ki. Még így is valóságos zsonglőrmutatványra volt szüksége, hogy tányérjával, és acélszínű tálcájával addig ügyeskedjen, amíg a kiszedett ennivalót megtudja egyensúlyozva tartani. A legtöbb vendég ugyanis abban a percben, hogy megpillantotta a terül terül asztalkát telis-tele a legkülönösebb tengeri finomságokkal máris mint a megveszekedett vadállatok szinte azonnal rávetették magukat a bőséges lakomára, így elkerülhetetlen volt a tolongás. Főként azon testépítő, és sportos kinézetű embereknél, akik már megszokhatták, hogy az ő kinézetüket bámulja elragadóan, és imádattal mindenki, és teljesen természetesnek gondolták, hogy őket mindenben megilleti a totális elsőbbség jelszava.
– Exuse me Sir! – kért Rozsák bocsánatot, amikor egy tesztoszteron titán szabályosan meglökte, és ha csak Rozsák nem akarta a teljes svédasztalt feldönteni kövérkés testével, akkor inkább egy nagydarab kaktusz szúrós törzsét pécézte ki magának, nem éppen kellemes fájdalmakat okozva teste egyéb tájékain. Az ifjú hölgy virágot viselt hajában. Látszott rajta, hogy a nap kellemes bronz barna színárnyalatot varázsolt babonázó testére. Nem tudni hogyan, és miért, de szinte rögtön kiszúrta magának ezt a szerencsétlenkedő, mégis a – maga módján -, roppant különleges figurát, és most először fordult vele elő, hogy képes kuncogni, és mosolyogni, ahogy ennek az embernek a kisebb, megbocsátható baklövéseit figyelte.
Mivel Rozsák sajnos sehol sem talált magának asztal, így kénytelen volt a nagy helység hátsó sarok menti zugában közvetlenül a radiátorok mellett letelepedni. Az ifjú hölgy pedig nem nézhette tovább, hogy egy ennyire színes és minden bizonnyal érdekes fiatalembert ennyire mellőznek. Kinyújtóztatta feltűnően karcsú lábait, és egy fotómodell profiságával, és magabiztosságával odament Rozsákhoz, aki megpróbálta úgy egyensúlyozni tálcájával, hogy a gusztusos falatok ne a nadrágjára menjenek, hanem a szájába. Igen lényeges koncentrációt igénylő mutatványában szinte észre se vette, amint hangtalan szellőként leült mellé a varázslatos hölgy.
– Exuse me dear Sir! – szólította meg. – Do you speak Hungarian? – kérdezte, hogy beszél-e magyarul.
– Ö… bocsánat… azt hittem… hogy Ön csak… angolul beszél… - annyira meglepődött a hölgy babonázó, barna szemeinek láttán, hogy köpni, nyelni is alig bírt. Észre se vette és máris leette magát.
– Ez nagyszerű! – váltott át magyar nyelvre. – Ne haragudjon, de figyeltem Önt, és egy ilyen formátumú személyiségnek is kijárna az asztal, mint bárki másnak! – aprócska, hattyú-finom ujjacskái máris elővettek egy zsebkendőt, és óvatosan törölgetni kezdték Rozsák tökéletesen átizzadt ingét. Rozsák sebezhető szíve nagyobbat dobbant, mint azt eredetileg várta volna.
– Enyje! Kisfiú! Nézze meg, hogy véletlenségből máris mit csinált? – dorgálta meg, de annyira bájosan, gyöngéden, és flörtölve, hogy Rozsák már pirult is, akár egy nagyra nőtt déli gyümölcs.
– Ö… hát… szóval… igen…
– Most szépen ideadja nekem a tányérját, és leül mellém, hogy nyugodt körülmények között fogyaszthassa el a vacsoráját. – azzal valósággal szabályosan kiragadta a meglepődött fiatalember mancsai közül a kiadósan megpakolt tányért, és már vitte is magával az asztalához.
Szegény Rozsák percekig nem is tudhatta igazán, hogy vajon a vakszerencse volt-e hozzá ilyen kegyes, és előzékeny, hogy igazi angyalt vezérelt az útjába, vagy meglehet, ez egy olyan titkos átverés, amit a tévében is mutatott a kandi kamera, és ennek a balhénak most ő lesz egyes egyedül tragikus sorsú, szenvedő alanya. Óvatos léptekkekel kezdte követni a hölgyet, aki időközben elővett egy hosszúszállú cigarettát és dohányozni kezdett.
Mivel Rozsák egyáltalán nem kedvelte a cigarettafüstöt, ezért még akkor sem mert szólni, amikor már valósággal köhögési, majd fuldoklási roham jött rá, és az arcszíne fokozatosan változott, aszerint, hogy mennyire kap levegőt a hölgy mellett.
– Zavarja a füst kedves uram? Elolthatom, ha kívánja! – felelte a hölgy. Látván Rozsák lilásra színeződött busa fejét kis ujjacskái máris a hamutálat keresték, és eloltották a cigarettavéget.
– Látom, hogy Ön kedves uram mindig tudja a módját, hogy hogyan irányítsa magára a figyelmét! – ez inkább egy bókkal egybekötött elismerésnek hangzott a hölgy részéről, viszont akit egész életében kisebb-nagyobb megszégyenítések értek még nem biztos, hogy azonnal vevő lesz a kedveskedésre.
– Bocsásson meg kérem… nem akartam megbántani! Talán valami rosszat mondtam?! – kérdezte pár perc múlva, amikor a fiatalember végre szabad levegőt tudott venni, és ismételten úgy bámulta szinte megigézetten a hölgyet, mintha az ténylegesen egy földi istennő volna, aki megtisztelte őt azzal, hogy szóba állt vele. A hölgy kinyújtotta kezét, és simogatni kezdte Rozsák szőrös, nagy göcsörtös ujjait, amitől annak ismét jócskán megdobbant a szíve.
– Én kérek bocsánatot… nem is hittem volna… - nyögte ki nagy nehezen. Lelki energiáinak teljes igénybe vételével.
– Megkérdezhetem, hogy mit nem hitt el? – nézett kíváncsian farkasszemet vele a hölgy, és mennyország ragyogással mosolygott is. Talán először, mióta szakított párjával.
– Ne tessen haragudni rám, de olyan hihetetlenül fantasztikus, egzotikus szépséges hölgyek, mint Ön is nem szoktak olyasféle emberekkel ismerkedni, mint mondjuk én!
– Hát… kedves uram! Az az ő bajuk! Most pedig együnk mielőtt kihűl! – nem zavartatta, vagy feszélyezte magát máris villájára tűzött egy-két falat halat, és algaszínű spárgát és elragadóan elkezdett csipegetve eszegetni, míg a többi turista, és asztaltársaságok valósággal kiéhezve bámulták nyálcsorgatón minden egyes mozdulatát. Tudniillik az evésnek is megvan a maga sajátságosan erotikus élvezete. Benne foglaltatik a könnyedség, és az ízek, és zamatok minél elnyújtottabb fokozása.
Rozsák megpróbált ezúttal úgy enni, hogy remélhetőleg ne legyen tele a ruhája tányérjának tartalmával, és igyekezett lassítva eszegetni, tehát korántsem habzsolt, vagy rohamtempóban lapátolta meg ennivalóját, mert úgy hitte, hogy nem mindennap ücsöröghet egy ennyire édeni angyal társaságában.
– Tudja mi egy kiadós vacsora méltó befejezése? – kérdezte a hölgy amikor az utolsó falatjaival is végzett, és az evőeszközöket rézsútosan elfektette a tányérja szélén.
Rozsák tanácstalanul rázta a fejét.
– Egy kiadós csokifagyi! Szereti a csokifagyit kedves uram? – a hölgy mosolya maga volt a kezdet és vég. A bejárható szerelem, és szeretet kozmikus térképe. Útjelző a dobbanó szívekhez.
Rozsák szorgalmasan bólogatott. Most hirtelen belegondolt. Ha még csokifagyit is eszik egészen bizonyos, hogy lőttek az előirányzott fogyókúrájának, mert most is száztíz kilót nyomott alatta a mérleg, és jó lett volna, ha legalább le tud adni testsúlyában tizenöt kilót.
A hölgy feltartotta hosszanti kezét, és pillanatokon belül már jött is a pincér. A hölgy gyorsan elmondta angolul, hogy fagylaltot szeretne. Csokisat, lehetőleg öklömnyi nagyságú csokidarabkákkal, és gusztusosan, mire a pincér pár pillanaton belül, már ki is hozta a két hatalmas jéghegyre hasonlító fagylalttálakat, és várta a jattot. Mikor megkapta a jattot meghajolt, és azonnal távozott.
– Hát nem gusztusos nyalánkság? – érdeklődött csíntalan kislányként a hölgy, miközben hatalmasat kanalazott a jéghideg fagyi különlegességből, és kéjesen megnyalta enyhén telt alkonyi ajkait. – Ha létezik a mennyország, akkor is istenien finom!
Rozsák hosszú percekig csak bámulni tudta ezt az ismeretlen, titokzatos, egzotikus szépségű angyalt, aki egyik percről a másikra máris teljesen felborította és összezavarta – persze a legjobb értelemben -, eddigi megszokott sablonok, és komfortzónák között tengődő, semmitmondó életét. Ha lehetne valami, most rögtön letérdelne és gyémántgyűrűt húzna ujjacskájára, majd keringőzne vele a romantikus tengerparton, miközben szerelmes verseket suttogna füleibe…
– Kedves uram! Mi a baj? Nem ízlik a finomság? Csak bátran, mert már jócskán megolvadt! – romantikus álmaiból a hölgy kellemes hangja ábrándította ki. A hölgy mivel a maga tálcájával már végzett Rozsák fagyiját kezdte kedvtelve, elgondolkozva eszegetni, miközben bíborszínű nyelvével minduntalan körkörös mozdulatokat tett, hogy a csokihabot eltüntesse szája szögletéből. Ez is mennyire erotikus mozdulat volt.
Rozsák is kanalazott egy kiadósat, mely olyannyira nagy kanálnak bizonyult, hogy a jeges fagylalt bizony alattomosan megtámadta agyát, amitől zakatolni kezdett a feje, és pár percbe telt mire ismét a régi lett. A hölgy pedig nagyon jókat kuncogott, és nevetett ezen az emberen. Úgy érezte magát, hogy végre találhatott valakit, aki őszintén megtudta vigasztalna pusztán csak azáltal, hogy igazán megnevettette. A hölgy szinte azonnal beleszeretett ebbe a furcsa, nagyon is bohókás, szeleburdi emberbe. Mondjanak amit akarnak.
A következő napok szinte mámorító boldogságban, lelki kiegyensúlyozottságban, és harmóniában teltek mindkettejük számára. A hölgy szinte mindig úgy ügyeskedett, hogy szemmel tarthassa Rozsákot. Már azt is kiderítette, hogy Rozsák hajnali öt óra felé kocogott le a tengerhez, hogy mielőtt beindul a strandolás, és hemzsegő emberek lepik el a partot úszhasson pár hosszt. Ismételten kuncogón mosolygott, amikor megpillantotta Rozsákot úszó szemüvegben, és békatalpakkal, légzőpipával. Akár egy valóságos búvár. A mélytengeri élővilág őre. Kellemesen bizsergő érzések kezdtek kavarogni lelke mélyén, melyek aztán egészen lábujjáig terjedtek.
Napközben délelőtt tizenegy és délután három óra között Rozsák rendszerint a szállodai szobájában tartózkodott, mert albínós bőre roppant érzékeny volt a káros UVB napsugarakra, így nem engedhette meg magának, hogy leégjen, mert az rendkívüli, pokoli fájdalmakkal járt volna. Mint a hölgy később kiderítette Rozsák valósággal rajongott a kortárs világirodalomért, és a versekért. Be is szerzett neki az üdülőhelyen lévő könyvesboltban pár idegennyelvű, szépirodalmi könyvet, mert kíváncsi volt ezekkel vajon mire megy újdonsült barátja. Mivel vacsora alkalmával tapasztalta, hogy Rozsák nem fogyaszt alkoholt ezért egy kétliteres üdítővel, és a becsomagolt könyvekkel kopogtatott délután az ajtaján.
Rozsák kikukucskált az ajtón, és valósággal földbe gyökerezett a lába a meglepetésből, hogy ajtaja előtt ácsorog álmai asszonya. Hihetetlenül csinos, nyári szoknyás koktélruhában, sárgás hajában virággal, akár egy hamisíthatatlan trópusi szépség.
– Igen… Tessék? – szólt ki.
– Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám kedves Uram? Pár napja együtt vacsorázott velem! Kinyitná az ajtót? – olyan dallamos hanggal mondta a mondatokat, hogy Rozsák ismét fülig szerelmes lett, akár egy kisdiák.
– Oh… elnézést kérek… azt hittem… valamelyik pincér… - szabadkozott. – Kérem… fáradjon beljebb… - invitálta kissé megszeppenten.
A hölgy belépett az elsötétített szobába, ami olyannyira tiszta volt, hogy az már gyanússá lett egy kis idő után. „Csak nem rejteget valamit ez az ember?” – futott át a gondolat a fején.
– Kérem szépen… tessék nyugodtan helyet foglalni… - húzta ki előzékenyen, úriemberek módján a széket.
– Igazán kedves! – elpirult, de nem bánta. Szüksége volt végre valami tartós, maradandó érzésre is, hogy élni tudjon. – Hoztam Önnek egy kis meglepetést, ha nem bánja! – odaadta a szépen becsomagolt könyveket a meglepett Rozsáknak, aki mindig tartózkodóvá vált, amikor ajándékot kapott.
– Gyönyörűen van becsomagolva! Kibonthatom?! – kezei között forgatta a csomagot.
– Persze csak nyugodtan! Önnek vettem! – most fordult vele először, hogy az őszintesége, és egyszerűsége miatt szeretett bele valakibe, és ez újszerű érzés volt. Segített eltávolítani a csomagolópapírt.
– Mivel nem tudhattam, hogy a prózát, vagy a lírát szereti-e inkább így vettem mindenből egyet-egyet! Remélem nem nagy baj? – maga volt a megtestesült angyali csoda ebben a percben. Ahogyan tétova kezeivel félszegen hátra simította gazdagon aranyló fürtjeit kis hegyes füle mellé.
– Ö… nos… nagyon köszönöm… Parancsol esetleg egy kis… gumicukrot…? – Rozsáknak már megint a szája járt, ahelyett, hogy a szívére hallgatott volna.
– Hát… - nyújtotta el a szót a hölgy. – Mindig is ellenállhatatlan vágyat éreztem a gumicukor iránt, már gyerekkorom óta! De kérem lapozzon bele a könyvekbe!
Rozsák óvatosan, finoman lapozni kezdte a kortárs köteteket, és bár sokszor az angol szöveg megkavarta a legtöbb idegennyelvű vers azonnal felkeltette mohó, kulturális érdeklődését, és zöldes szeme ragyogni kezdett, és ezt most a hölgy is tudta.
– Úgy látom jót választottam! – jegyezte meg szellemesen, kedveskedve. Minta úgy érezte volna, hogy emellett a férfi mellett igazi nő lehet, akinek egyáltalán nem kell homályos értékű alkukba bocsátkoznia, vagy hamis ígéreteket tennie, ha el szeretne érni valamit. Most hálás volt azért. A közöttük támadt ünnepi csönd nem volt irritáló. Sőt. Valami szüntelenül áramló, folyamatosan békét, és nyugalmat tápláló, ősi harmóniából táplálkozott. A hölgy most végre úgy érezhette, hogy valóban élt, mert megtudott feledkezni a mindennapi őrlő taposómalom gondokról, és örökös problémákról. Vajon milyen lesz majd, ha visszatér megszokott rutinos hétköznapjai közé? Vajon megkérdezze-e ezt az embert, hogy szeretne-e részt venni az életében, vagy sem?!
A furcsa emberke most letette óvatosan a köteteket az éjjeliszekrényre közvetlenül az ágy mellé. Mintha felbecsülhetetlen kincseket dédelgetne. Egy ideig kibámult az ablakon. Mintha zenét, vagy dallamot hallana. A hölgy felállt, lassan odasétált hozzá; megfogta szőrös mancsait. Együtt hallgatták andalítóan az óceáni levegő ritmikus áramlását, mely frissítő hidegségével megnyugtatta idegeiket.
A nő érezte, hogy nincs szüksége többre. Az élet már eddig is kegyesen bánt vele. Bőségesen elért mindent a szakmai, és karrierista életében. Már csak a magánélete rendbetétele volt hátra. Lassan a férfi felé fordította arcát, mely most csillogott az öröm könnycseppjeitől. A férfi is feléje fordult. Kisfiús arcában egyszerre mintha önmagát ismerte volna fel, és nehézkes gyermekkorát. Mindketten barátságosan, megértően mosolyogtak, majd a hölgy lassan megcsókolta a férfit.

ÁRULÁS BEFELÉ



Ez már nem emberhez méltó élet-ösztön többé, hogy nem mesterséges jópofizgatás, szívekben az éles kések megforgatása zajlik; nem a társadalmi-szakadék, degradált szókaratés cunami, ne a keserédes élve elrothadás vagy más gyalázat. Ez pusztán csak túléléssel vegyes élet-ösztön – hogy tiltakoznom, lázadok akkor mikor vagyok, ha félrevert ércharangok orkán-szavából felcsendülni látszik a Béke szava helyett a mérgező utálat.

A Lét sakál-szemű, bitang latrai mindig zsákmányra vadásznak míg lesben állnak. Túlélés, mint összezsugorított, kicsinyes szánalmasság, hogy propagandák agymosott, jóléti álmok mossák ki a „homo sapiensek” gondolkodó, kreatív agyát. Szédülve is emésztem, hibáztatom magam. Hogy még mostanság is szigor-kemény határsávok, senkiföldjének hívott záró-zónák tagolják apró, miniatűr darabokra a hatalom dölyfös gőgjét s hogy nincs s nem is lehet őrültebb őrület mint megváltoztatni olyasmiket melyek rég beváltak és működnek!

Szeretnék már végképp eltűnni a Világ rátarti, kíváncsi szeme elől s kiordítani, mint alamuszi-hírmondó: Nincsen s nem is volt igazatok! – Mikor egyénieskedő kreativitásomban szapultok, s gyaláztok Ó! milyen torz, mily ferde lett önmaga a Lét fenntartható helye az ismeretlen lelkekben. Matematikai alapművelettel szembesül az, ki gondolatok s érzelmek valószínűségszámítására gondol.

Odabent rendre idióta, kongó felszínes üresség fogad: Embernek hívható-e még a vadállat, mikor élvezettel szadista kicsinyes játékait űzi kiszolgáltatott s védtelen gyávákon? Mikor a túlmagasított tűsarkakon tipegő, csicsergő fogtündérnek vérugató-sebeket okoz?! Mintha mindenki már önös boldogsága egyedüli erőszakos hajszolója lenne, - de csupán csak kényelemért száll alá, vagy lészen árulóvá!

MINDENSÉG-SZIMFÓNIA





– Meglásd kincsem! Fantasztikus leszel! – igazította meg folyton félrecsúszott nyakkendőjét édesanyja, amit a fecskefarkú frakkhoz vett fel. Pedig annak idején pontosan az apjától látta, hogyan is kellene nyakkendőt kötni tisztességesen, mégis valahogy az utóbbi időben, amikor érzelmi hullámok csaptak át busa, zihált feje felett erről rendre megfeledkezett.
– Anya! Kérlek mondd hogy nem lesz semmi baj, és ez az egész nem egy újabb ostoba próbálkozás! – kérte anyát, hogy a napi önbizalomadagja szavatolva legyen.
–Nem lesz semmi baj kincsem! Én nagyon büszke vagyok rád! Ne feledd! Csak légy mindig önmagad! – kísérte ki bejárati ajtajukhoz sietve rohanó fiát, mert ha túlzottan is izgatott lett általánosságban mindig hajlamos volt sietni, hogy el ne késsen.
Már nagyon várta ezt az örök, semmivel sem összehasonlítható percet, amikor majd újra találkozik kedves, régi osztálytársával, és megvallja neki, hogy nálánál álomgyönyörűségesebb, és egzotikus menyasszony valószínűleg nincs is a földtekén.
„Mit fog szólni, ha egy egész szimfonikus zenekarral állítok be a szertartásra?!” – morfondízott, miközben buszra szállt, és ahhoz a kis parkhoz utazott, ahol volt egy kerti tó is, és suhogó nyírfák.
A szertartás meglepően szűk körűre sikeredett, mert ez a menyasszony külön kérése volt; meglehet a járványveszély miatt. Bár csak nemrég oldották fel a korlátozásokat, de hát jobb félni, mint megijedni. Különben is a két idősebb nagymamát is kímélni kell a rekkenő, júliusi kánikulában.
Az egész olyan volt, mint egy tökéletesen megírt Robert Frost-féle költemény. A kis tavon még vadkacsák, és kiskacsák is bújócskáztak a titkos nádasok tövében, mintha mindenki a hófehér sátrakra lett volna kíváncsi, és arra a kis emelvényszerű pódiumra, ahol a régi, tétova osztálytárs, mint karmester vezényelni fog. Bár lehet, hogy csak improvizál, mert nem került be a zeneakadémiára sem, minthogy meglehetősen borsos, és megfizethetetlen lett volna a tandíj.
A legtöbb meghívott a jó barátnők társaságából került ki, akikkel a menyasszony külön kis társadalmi klikket alkotott a gimnáziumban. A legtöbb ilyen esetben mindenki nem győz változatosabbnál változatosabb, és egyéni gratulációkat és jókívánságokat mondani az arának, míg jóformán egyetlen férfi volt a társaságban: maga a vőlegény, és természetesen a különködő fiatalember, aki vezényelni fog.
A szimfonikus zenekarból szépen rendezett fegyelemben meglepően sokan eljöttek. Mintha vonzotta volna őket valami. Talán az ünnepéles, meghitt, vagy harmonikus alkalom, amikor egy igazi esküvőn zenélhetnek kedvükre. Bár biztos, ami biztos mindenki kikészítette külön kis állványokra téve a kottákat. Nem volna éppen szerencsés dolog, ha mondjuk a félidőben valami Beethoven, vagy Rachmaninovba sülne bele. Már ha a kis társaság ért a komoly zenéhez.
A félszeg, kissé ügyetlen frakkos fiatalember megjelent, és egyenesen a kis emelvényre lépkedett. Kezében már ott fénylett a kis karmesteri pálca, mint afféle nélkülözhetetlen fontosságú kelléke a komponálásnak, és instruálásnak. „Bezzeg, ha most láthatná a docens, akkor kiesne mind a két szeme! Vagy lehet, hogy csak az álla fordulna meg a feje körül!”
A vonósok párat még hangoltak, és míg a különleges hangzavarból valami egészen egyedi született. Még néhány perc, és felbukkant a menyasszony.
Még életében nem látott olyan gyönyörű, szinte édeni angyalt, mint osztálytársa. Az a tiarás fejékes, hosszú lebbenésű, habkönnyű, csipkézett ruha maga volt a kristálytiszta emberi szerelmes hűség legszebb példája. „Bárcsak megmondhatta volna neki még idejében, hogy komolyak az érzései, hogy lehet, hogy a felesége volna!”
A fiatalember felemelte pálcáját, és csendet intett, míg a többi vendégek elkezdtek kíváncsiskodva figyelni. A vonósok álluk alá helyezték a teltkarcsú hegedűket, és máris elkezdődött az egész zenekar egy harmonikus ritmusra történő összehangolt szimfóniája.
Bár az avatatlan szemek számára a sokat hadonászó fiatalember egyéni magánszáma szinte nevetség tárgyát is képezhette volna, mégis amikor az édeni melodikus hangok egészen a szívekig-lelkekig hatoltak a hölgy barátnők máris sírva fakadtak a boldogságtól, és egymásnak adták papír zsebkendőiket.
A menyasszony olyan könnyed, légies mozgással lépkedett a székek, és sorok között, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy valaki tud repülni: mozdulataiban már benne rejlett egy sugárzó boldogságú, modern, és határozottan kiegyensúlyozott hölgy minden nőiessége, finom eleganciája, és emberi alázata. Amikor meglátta elegáns öltönyt vett markáns, jóképű vőlegénye mellett régi barátját a karmestert mintha hirtelen újult, ismeretlen erővel dobbant volna meg a szíve…
Arcán különös mosoly jelent meg. A többség most valószínűleg azt mondaná, hogyha egy nő így tud mosolyogni teljes szívével egy férfira, akkor nyilvánvalóan az mindenképpen jelent valamit.
Úgy tűnhetett, hogy az ara megtorpanni látszott, de csupán egy futó pillanatra; lábait egy kicsit lelassította, mintha nyomta volna a hófehér cipő.
A vőlegény úgy mosolygott kissé idiótán, és bazsajogva, mint egy felturbósított bolondgomba; látszólag totális bamba bárgyún. Le nem hervadt volna fülig érő szájáról a mosoly. Mintha máris birtoklási jogát akarta volna megfogalmazni a gyengédebbik nemmel szemben.
Az anyakönyvvezető széles nemzeti szalaggal átkötött ruhát viselt, és látszólag kissé unalmasan, mégis barátságosan tekintett a rá váró hivatalos kötelességek teljesítése elé.
Végül a menyasszony elárulta magát, mert amikor a zenekar egy lassított zenei dallamhoz ért, amikor már csupán csak csöndesen csendülnek a hangok, hogy a vezérszólamot játszó hegedű kicsit cincoghasson akár egy vörösbegy, vagy kismadár az angyali hölgy szerelmesen, vágyakozón nézett a félszegen hadonászó fiatalemberre, mintha kicsit belé is szeretett volna. Persze ezt a vőlegény máris jelzésnek vette, és azt hihette, hogy neki szól a vágypillantás.
A zene óvatosan, gyöngéden elhalkult, mint amikor valami tapintatosságból lecsavarta a hangerőt a Hifi-berendezésről, hogy hallhatóvá válhassanak a beszédhangok.
A szertartás alig volt tíz soványka perc. A boldogító „Igenek” elhangzása után a kis társaság szinte minden tagja gratulált az ifjú párnak, míg a zenekar öröm zenélt. A hadonászó fiatalember azonban valami miatt túlzottnak, hamiskodónak érezte ezt az egész gratulálósdit, és csupán csak akkor ment oda a menyasszonyhoz, amikor már azt hitték mindenkinek jókívánságát fogadták.
– Sok boldogságot nektek! – mondta kezet rázva boldog vőlegénnyel, és a fiatal feleség kezét megcsókolva a férj bosszúságára.
A menyasszony most odasúgott valamit újdonsült férjének, és egy puszival arra kérte, hogy beszélgessen egy kicsit a többi vendéggel is. Végre valahára úgy érezhették, hogy kettesben maradhattak.
– Nem is tudod, hogy mekkora öröm az nekem, hogy te itt vagy Robikám! – nézett sugárzó örömmel farkasszemet a fiatalemberrel az ifjú asszony. – Remélem megtáncoltatsz, és nem kell rohannod sehova! – kérlelte.
– Hogy tetszett a zenekar? Tudod megpróbáltam komponálni is, de kiderült nem vettek fel az akadémiára! – vallotta be kicsit keserédes kiábrándultsággal.
– Szívem! Annyira sajnálom! – vékony, ám annál jelentősebb könnycsepp buggyant ki azokból a halhatatlan őzikeszemekből. –Még most is nagyon szeretlek téged! – hangja őszinte volt, és komoly, mint mikor vallomásra került sor. Mégis mindketten tudták, hogy a szívüknek nem volnának képesek hazudni, hiszen akkor árulókként kellene leélniük egy teljes életet egymás nélkül.
– Bocsáss meg kérlek… de nem értem! Ha engem szeretsz, akkor miért vagy más embernek a felesége?! – ártatlan kérdésnek tetszett mégis olyan volt a jelentősége, mint egy lórúgás.
– Te ezt nem értheted! Tudod apa hamar meghalt, és megígértem az édesanyámnak, hogy megpróbálok boldog lenni valaki mellett… - hangja már nem volt csicsergően felszabadult és boldog, inkább öregesen törődött és fáradt fátyolhang.
– Ne haragudj, de… most mit mondjak erre? Mit?! Egy párkapcsolatot nem lehet úgy elkezdeni, hogy a fiatal felesége rögtön az esküvő után véletlenül bejelenti, hogy: Hoppá! Bocsánat emberek, de meggondoltam magamat! Vagy szerinted ezek a dolgok így működnek?!
– Kérlek ne bánts! Nekem nagy döntést kellett meghoznom, és te sehol se voltál! Miért nem harcoltál értem?! Miért kellett annyira makacskodóan megjátszanod a meg nem értett zsenit, és a haragban állsz az egész világgal-féle különcségedet?! Anyu kedvel téged. Még most is gyakorta emleget! Le kellett volna vetkőznöd a masszív makacsságodat! Tudd meg! – hangja megrázkódott, és hüppögővé vált, mint amikor egy kisgyerek toporzékolni készül, és semmivel sem lehet lecsendesíteni.
–Tudod mit! Igazad van! Nem is tagadom meg saját magamat! Gyáva voltam, de ember maradtam édesem! Te pedig ahogy látom… már megbocsáss… beálltál a sorba! Luxus, jólét, és szép családi boldogság! Ez vár majd rád, de lelked mélyén boldogtalan leszel!
– Kérlek…  szökjünk meg! Csak mi ketten! Elszökhetnénk külföldre! Én elég jól beszélem az angolt, és egészen biztosan hamar találnák állást is! Az esküvőt pedig – ha gondold -, most azonnal érvénytelenítem.
– Őszintén sajnálom, ha így érzel! Talán én vagyok a bolond, hogy még mindig érzek valamit irántad! De most már felelősségteljesen illik viselkedned! Nem hátrálhatsz meg egy helyzetből csak úgy kényed-kedved szerint! Megérted?! Rám mindig számíthatsz majd, ha úgy érzed életed fordulóponthoz érkezett! Kérlek… ne sírj… most boldognak kell lenned! Gondolj arra, hogy minden rendben lesz, és majd gyereked is lehet…
– Ez hihetetlen! Egyszerűen nem hiszem el! – törölte meg zsebkendővel elmaszatolódott sminkjét a feleség. – Most te viselkedsz gyerekesen! Én odaadtam neked mindenemet, és a karjaidba szeretném vetni magamat, mert kellesz nekem, te pedig azt mondod erre, hogy legyek boldog?! Tudod mit?! Látni sem akarlak! Most menj el kérlek… - sírástól, megalázott fájdalomtól összeroskadt.
A fiatalember kissé már összegyűrődött frakkjában elment, de pár nappal később nem bírta ki, és felhívta régi osztálytársát:
– Halló… Borkai lakás?
– Igen… Itt Borkainé beszél! Ki az?
– Szervusz! Én vagyok az! Kérlek, ne csapd le a kagylót!
– Hát ez nem igaz! Azok után, ami történt még van képed?! – csattant fel haragosan a fiatalasszony.
– Figyelj rám kérlek! Komolyan szeretnék beszélni veled!
– Azt gondolom, te már értésemre adtad a szándékaidat! Most meg mi a fenét akarsz?!
– Azt szeretném, hogy önmagadnak bocsáss meg, önmagadra ne neheztelj, még ha rám dühös is vagy! Annyira szeretném, ha megértenéd, hogy nagyon fontos vagy nekem, de bizonyos anyagi problémák é egyebek merültek fel…
–Tudod mit? Ne is folytasd! Nem vagyok már rá kíváncsi! – amikor a fiatalasszony mérgesen arra készült, hogy lecsapja a kagylót, és ezzel elfelejtse ezt az egész kellemetlen beszélgetést egyszer csak zokogást hallott a vonal túlsó végén. Meglágyult a szíve, és rájött, hogy igazságtalan volt barátjához.
– Életem! Bocsáss meg! Nem akartam… mondd? Mi történt…?
– …Édesanyám pár nappal az esküvőtök után meghalt… most egyedül maradtam, és szeretném, ha megpróbálnál lebeszélni az öngyilkossági kísérletről… - szavai szívekig hatoltak, fájdalmasak sajogtak, és égettek, mint akár egy izzó bélyeg, melyet nem lehet lemosni.
– Ezt rögtön verd ki a fejedből! Kérlek ne kövess el semmi ostobaságot! Máris rohanok hozzád! Még mindig a régi címeden laksz ugye?!
– Igen… - a kagylót lerakta, majd bement a dolgozószobájába, mely egyben hálószobája is volt. Kihúzta az íróasztalfiókját, és egyetlen golyót vett ki a dobozból. Megnézte a fegyvert. forgatta, vizsgálgatta, mint valami félelmetes, túlvilági játékszert, melyet valaha is emberek kezébe adtak. Berakta az üres tárba a golyót. Visszatette a tárat a pisztolyba, és utoljára még átgondolta hideg józansággal mennyi mindent szalasztott el az életben...  
 

MODERN GYÖNGÉDSÉG



Júliusban rekkenő nyári, trópusi hőségben a legtöbb ember, és hölgy meglehetősen pőrén, és lengén jár-kél. Lili az álomgyönyörűséges, egzotikus, volt szépségkirálynő elgondolkozva állt szobájában egy majdnem mennyezetig érő, hosszú tükör előtt. Elgondolkozva nézett farkasszemet önmagával.
A szoba meglehetősen tágas volt, és roppant világos a belvárosi manzárd-lakásokhoz hasonlítva. Fantasztikusan stílusos, csinos, extravagáns, egyedi ruhadarabokat tartogatott majdnem minden beépített, modern, trendi ruhásszekrény, és hozzá legalább ötven pár darab cipőt. A sötétítőfüggönyök damasztos megoldása helyett minden ablakra reluxa került. A hálószobai háromszemélyes ágy minden komfortjával, és luxuskényelmével hívogatón, és csábítón terpeszkedett a helység közepén. Rajta egy bolyhos, cirmos, méz-szőke macska tornáztatta zsibbadásnak indult végtagjait. Kénye-kedve szerint csemegézte be az eléje tett gusztusosan nagy eperszemeket tejszínhabbal. Hegedűhúrra emlékeztető, kacor bajszát valósággal belepte a tejszínhab dús felhője.
A fantasztikusan modellalkatú hölgy sorra szedte ruhadarabjait, és kisebbfajta kisebbrendűségi érzés lepte meg, amikor választania kellett közülük. Mindig is nagyon kedvelte azokat a finom, és elegáns, dekoratív darabokat, melyek előszeretettel hangsúlyozták ki a nőies tulajdonságokat. A vállak esésétől kezdve egészen a domborulatokig. Hirtelen egy sárga blúzon akadt meg a szeme, melyet valamelyik turkálóból vásárolt, és bár modern barátnői figyelmeztették, hogy nem volna szükséges turkálóból vásárolnia, hiszen a divatszakma meglehetősen jól fizet Lili kedvére válogatott az olyan helyekről, melyeket a legtöbb úrinő talán meg se közelítene.
Minden fizetését márkás divatruhákra, kiegészítőkre, táskákra, és cipőkre költötte. És természetesen ott volt imádni való, kis házi kedvence Morzsi a macska, akit talán még azon alkalmi kapcsolatainál is többre tartott, mint a legtöbb férfit, aki előbb bókolt neki, majd következett a romantikus, gyertyafényes vacsora és végül a szokásos ágyjelenet.
 Sokszor nem értette, hogy miért kell olyan felszínes, arrogáns, kiszámíthatatlan emberekkel összeismerkednie, akik csupán csak ki akarják őt használni, vagy elszórakozni vele, és utána alig két hét után már tovább is állnak? Talán ő volt a hibás, hogy vágyott arra, hogy szeressék, és szeretve legyen? Vagy talán a kicsinyes, és gonoszkodó gyermekkori traumák, amikor rút kis kacska szindrómában szenvedett, és olyan kövér volt, akár egy kistehén, akit mindenki jócskán kigúnyolhatott, és gyilkos tréfák céltáblájává tehetett?
Lenszőke hajára roppant büszke volt. Szinte játékos, kislányos, csalafinta vágyat érzett, hogy fésűje után nyúljék, és legalább vagy ötvenszer tisztességesen átfésülhesse, mint egykoron édesanyja. Feltűzte egészen feje tetejére, mert sokan mondták már neki – bár önmaga sem hitte el -, hogyha kontyba tűzve viseli haját nagyon hasonlít egy egyiptomi hercegnőre.
– Ugyan már! – intette le a szépségét dicsérőket. – Ez nem is igaz!
Sokszor gondolt magára úgy, mintha egy olyan álarcot viselne arc gyanánt, mely mindenkinek egyformának, közönyösnek mutatja magát. Hiszen mi értelme van annak, ha már rögtön engedi magát megismerni? Csak még több lelki sérülést szed össze, és szenved el!
Lilit már gyermekkorától kezdve meglehetősen szigorú feltételek elé állították. Például nem volt szabad hazahoznia jelesnél kisebb kategóriába eső érdemjegyet, és bár a testnevelés nem tartozott kedvenc tantárgyai közé szülei megkövetelték tőle, hogy – képességeihez mérten -, ott is hozzon össze valamit. Nem is gondolta volna, hogy húszas éveinek elejére a rút, kövér kiskacsából egy hihetetlenül vonzó, meglehetősen karcsú, és szexi fiatal, önálló felnőtt hölgy fog cseperedni. Bizony folyton zsörtölődő apjának is azonmód feltűnt ez.
– De kicsípted magad édes kislányom! Csak nem bálba készülsz?! – vonta fel a szemöldökét az egykori gépészmérnök, aki nyugdíjasként mintha rászokott volna a tohonya lustaságra és már csupán csak akkor tornáztatta meg örökösen fájós, reumás végtagjait, ha feltétlenül szükségét érezte.
– Igen, apa! Én most bemegyek a városba! Addig viselkedj kérlek rendesen! – szólt rá szigorúan, hogy számtalan esetben anyától hallhatta kisebb korában.
Kezdetben vonzotta a főváros. Szinte úgy érezhette magát, mint aki hosszan keresett, és aztán rátalált valamire. Önmagát sikerült újra megtalálnia, méghozzá úgy, hogy valósággal újra összerakta önmagát. Az öltözködéstől kezdve az álláskeresésig, és a magabiztos, talpraesett viselkedésig mindent újrateremtett, mert egy erős, független, modern nő benyomását szerette volna kelteni, akinek semmifajta kétsége, és tétovasága nincsen afelől, hogy terveit, és céljait mindenképpen valóra váltja majd. Azt maga is később ismerte csak be, hogy valóságos mocsárvidék volt egy ilyen fővárosi életmód. A legtöbb ember ügyes bajos teendőit intézve össze-vissza rohangált, taszigálta, lökdöste egymást, és még a tömegközlekedést sem lehetett úgy elintézni, hogy párszor rá ne léptek volna finom, gyöngéd lábacskáira.
Persze minden egészen más megvilágításba került, amikor egyhavi fizetéséből mindig félre tett valamicskét, és alig két hónap múltán megvehette élete első, vadonatúj Mini Moris kisautóját, amit – főként a férfi autósok -, amolyan sajátságosan női bevásárlókocsi kategóriába sorolnak, ám Lili nem foglalkozott velük. Minden közlekedési szabályt betartott, és előszeretettel engedte át a zebrán átkelni szándékozó idősebb embereket. Aztán mikor beintettek neki, vagy anyázni kezdték, ő divatos napszemüvege mögül szélesen elmosolyodott, és diplomatikusan integetett is, mint aki ezzel is kellemes utat kíván. Gondolta: mindenütt vannak rossz emberek, de ez még egyáltalán nem ok arra, hogy elfelejtse mi az illem, vagy az emberség!
A szomszédai is szépen, fokozatosan kedvelték meg. Mint általánosságban azokat az embereket szokták, akikre félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek, hiszen még nem ismerhetik. Több kedves idősebb lakónak is – ha maradt egy kis szabadideje, vagy szabadságra jött -, előszeretettel vásárolt be, és szinte sugárzó örömmel adta át a szükséges élelmiszeres kartondobozokat a lakóknak, akik így idővel elfogadták, és valósággal rajongani kezdtek érte. Hiszen a legfontosabb dolog, hogy az ember megkedveltesse önmagát, így talán könnyedébben is megy a barátkozás.
– Kéz csókolom Bertócs mama! Szüksége van valamire? – kérdezte kedves előzékenységgel.
– Hát kedveském, ha tudna nélkülözni egy kis meggybefőttet, vagy konzervet! Nekem az is nagyon megfelel! – válaszolta az idős hölgy, majd azonnal besietett a bejárati ajtaján, mintha már ez a kis beszélgetés is gyanús lett volna valakiknek.
Nem telt bele bő egy óra, és Lili máris vett meggybefőttet is nénikének, és óvatosan letette ajtaja elé, és megvárta míg a csöngetésre kicsoszog és szívélyesen megköszöni.
– Jaj, kedveském! Hát miért költi a pénzt, amikor nem lett volna muszáj! – nem győzött hálálkodni, és össze-vissza csókolni Lilit.
– Tessék mindig nekem szólni, ha bármire szüksége volna! Csókolom! Kellemes napot! – azzal fürge röppenéssel már le is száguldott a csigalépcsősoron, és elment.
Már két éve élet a fővárosban, amikor egyik napon megismerkedett egy érdekes emberrel, aki – mint később kiderült -, valóságos művész volt a maga nemében. Rengeteget rajzolt, festett, és szinte szenvedélyévé lett a leginkább Picassóra hasonlító furcsábbnál furcsább figurák festése. Lili számára a legfontosabb az volt, hogy ne legyen arrogáns, beképzelt, és ne gondolja, hogy mindent jobban tud mindenki másnál. Míg a barátnői nem győzték valósággal ócsárolni a festőt, hogy nincs jogosítványa, és keveset keres, addig Lili szinte egy anyatigris ösztönével vette védelme alá új párját, hiszen gyerekkorában már megtanulhatta, hogy koránt sem kellemes érzés, ha totálisan kiközösítik az embert.
– Tudja kérem régebben a képzőművészetire készültem magam is, aztán inkább mégiscsak a fővárosba jöttem, hogy pénzt kereshessek! – vallotta be őszintén, és közvetlenül.
Észre se vették, és a bőséges nyolc órás beszélgetés végére mintha már mindketten sejtették volna az elkerülhetetlen alapigazságot: nekik mindenáron találkozniuk kellett, hogy megismerhessék egymást.
Lili szépen haladt a karrierjének ranglétráján, és ez egyben azt is jelentette, hogy egyre kevesebb időt tudtak együtt tölteni, de valahogy azért igyekeztek ezt orvosolni. Volt, hogy elmentek egy kellemes kirándulásra valahová a Börzsönybe, vagy Visegrádi Dunakanyarba, ahol a festő is festhetett, és szenvedélyének hódolhatott, vagy egyszerűen csak kiültek a Duna partra, és hallgatták mint fecseg, és mormol a vén Duna habja.
Az első csók mindig emlékezetes. Különösen akkor, ha egyik félnek több tapasztalata van, mint a másiknak. Lilinek – mivel még nem volt barátja, és kapcsolata -, ezért csupán sejtései lehettek. A legfontosabb, hogy ne legyen fájdalmas, hiszen kiskorától kezdve meggyűlölt minden fájdalmat.
– Szeretném, ha megcsókolnál! Megteszed?! – kérdezte az egyik romantikusan eltöltött vacsora után, és a festő már éppen készült, hogy visszatérjen kissé lepusztult egérlyuka falai közé.
– Azt gondoltam… szóval… hogy talán… hagyok még neked időt… de miért is ne… – Óvatosan közeledett feléje.
– Kérlek… várjál… Ígérd meg mindenre, ami kedves neked, hogy nem fog fájni! – lángoló, mégis ragyogó őzikeszeme beszélt helyette is. Vágyott a férfi érintésére, mégis tele volt kétségekkel, és traumákkal. 
Mint mikor az ember megpróbálja elnyerni a törékeny bizalmat, miközben érzi, és tudja, ha nem vigyáz új rétegek, és mélységek nyílhatnak meg lába alatt.
A festő enyhén húsos ajkaival előbb csak becézgette Lili vékony ajkait. Majd amikor már maga is tétováskodott és hezitált Lili végre odaadta magát teljesen, és romantikusan, és rendkívül nagyra értékelte, hogy a festő sem élt vissza a gyöngédségével, és sebezhetőségével.
Őket mintha vakká delejezte volna a kozmikus mámor, melyben születtek, és teremtődtek a világmindenség részei. Minden szívdobbanás egy újabb megnyílt kapu volt, melyen át szinte a sejtek halmazállapotáig megismerték egymás gyöngeségeit, hibáit, és lényük mindennél jobban érezte azt, hogy ezen a nagy világon közük van egymáshoz, hiszen összetartoznak. 

MARCONA IDŐK PÁRTFOGOLTJAI

Szakadozott, ismétlődő hiánnyal szükséges már naponkint szembenézni. Volna már a világból is elég, hogy inkább a kettőzött univerzum placenta-ködébe visszatérjünk. Hangok dob-csendjét veri vissza a kuporgó Lét: ósdi ócskaság teremni s teremtve lenni! Sohasem-volt nyelveken elmondani némán, milyen is volt, mikor még tündérmesék is léteztek.

Melyik bizonytalan, de kutatható dimenzió üres? Vajon miként képes megfoganni felnőtt emlék szivárvány-vásznain áttetszőn a varázslat, mely nem engedheti tovább terjedni a méltatlan gonoszságokat?! Hang-börtönökkel harsognak, prédikálnak díszes-mentés ördögök növelve szakadékokat.

Próbálnék bújócskát játszani közöttük, de már senki sem érthet gyermek-lelkű tréfát, csalafinta, groteszk-tükröt. Kényeskedő vérszopói e kiábrándult rozsda-századnak mindent lefölöztek s tönkretettek; buta terheket cipel egymás hegyén-hátán oktondi, mohó kéz, hódítani vágyó karrier-akarat! – Beláthatatlan Idő-homályba előbb-utóbb minden elúszik.

Végső teremtő otthonok bizalmi csöndjébe még be beférkőzik tétován egy-egy holló-röptű kár-szó! Hivalkodás, üres szókarate-puffogtatás már mind egyre megy! – Illendően már mind összeálltak mozgás s árulásformák, céda tőrvetések. A gyülekező nyáj hamis pásztorok húrján mindenkoron széjjel szalad.

Bokros szégyenkezéseit mindenki maga gyártja, viseli illően hordva. Kincseket örökölve hagyják itt földi jussaik már idők pártfogoltjai. – Ím mind megváltoztak, vagy kipusztultak. Bennünk, kik még őrzik az emberi méltóság fényét örök lakó lehet mindentudón az Erkölcs!

MAGYAR MÓDSZER



Dömper afféle csúf, vagy ragadványnév. A fővárosi vásárcsarnok áruszállító kisiparosáról van szó. Harmincöt éves már rég elmúlt, tehát ezt azt jelenti, hogy már soha többet nem fog megváltozni. Azaz teljességgel javíthatatlan marad. Termetre egyszerre alacsony, mégis tagbaszakadt, mokány ember hírében állt, és szinte mindenféle élelmiszerrel kereskedik, ami a váráscsarnokban rendre előfordul. Egy fia van. Mint minden gyerek okos, és intelligens. Ám többször előfordult már, hogy Dömper – mert vagy kijött a sodrából, vagy csupán csak borzasztóan rossz napja volt aznap -, előszeretettel pofon üti kétszer a gyereket. A gyerek ilyenkor keservesen sír, nyüszít, ordít, és csupán csak késő este felé nyugszik meg, amikor édesanyja holtfáradtan hazaesik a munkából.
Viszontagságosra sikeredett gyermekkoromtól kezdve pontosan tisztában vagyok vele milyen is az, amikor egy nagy parasztos kéz, mint valami sújtó ököl egyszerre csak kinyúlik, és szabályos  égető ostorcsapások egész sorozataként ütéseket mér a gyermeki test bármely roppant sebezhető, és érzékeny pontjára. Később már a lelki sebek szégyenfoltjait sem lehet eltávolítani. Mintha egyenesen hozzáragadtak volna az emberi szervezethez. A tehetetlenség és a szégyen egyetemesen gyomorforgató, és kíméletlen érzete – akárcsak egy jól irányzott orkán, vagy tornádócsapás szinte azonnal halálfélelemre sarkallja emberi áldozatait.
Egyszer már nem bírok magammal. Egy feltűnően dívaszerű, kicsit sznobos, fiatal, egzotikus anyuka ráncigálja imádni való, angyali kislányát az óvóda épület elé, mely közvetlenül a buszvégállomás mellett van, szinte alig pár méteres a különbség.
– Bocsásson meg kedves asszonyom! Miért kell vernie a kislányát? – kérdezem visszafojtott remegéssel, mert legszívesebben móresre tanítanám ezt a beképzelt, arrogáns, szemüveges, szőke ciklont.
– Mi köze hozzá?! Takarodjon vagy zsarut hívok! – förmed rám, mintha minden aznapi hibájának egyes egyedül én volnék az okozója.
– Nézze! Nem szeretnék bajt! De nem szabadna veréssel kényszeríteni valakit, aki még csak gyerek! Önt talán verték a szülei? – kockáztatok meg egy ártatlannak látszó kérdést; lehet hogy sikerül kiugrasztanom a nyulat a bokorból.
– Mi köze hozzá! Tűnjön innen a fenébe! – kiabál, de úgy, mintha fogát húznák. Egyenesen az arcomba.
Igyekszem nem törődni vele! Belenyúlok óvatosan az aktatáskámba, és kibontom a Haribos gumimaci csomagot. Lehajolok a megszeppent, kisírt, őzikeszemű kis angyalhoz, és gyöngéden szólok hozzá:
– Szia! Szereted a gumicukrot? Tessék vegyél bátran! – nyújtom feléje a zacskót.
A gusztustalanul alpári, és tahó anyuka az irdatlanul magas, krokodil műbőr csizmájában, melyről úgy hiszi stílusos most szándékosan fenyegető mozdulatot tesz. Mintha még nem döntötte volna el, hogy megakar-e ütni, vagy későbbre halasztja. Máris rángatni, huzigálni kezdi a kislányt egyenesen az óvoda felé, és meg se várja, hogy a kislány szóljon, vagy csináljon valamit.
– Asszonyom! Kérem! – próbálom figyelmeztetni, de semmi haszna. Szinte lemondóan, és megsemmisülten kullogok otthonom irányába, és folyton azon tőröm a fejem, hogy mi lenne a legjobb szülő nevelési módszer a testi fenyítés helyett, hogy a gyerekeknek boldogabb gyerekkora lehessen.
Kicsivel később már rá is döbbenek, hogy odahaza sincs minden rendben. A szomszédban laknak Dömperék, és eget rengető a gyerekzsivaj – főként a kora reggeli órákban -, amikor kín keservesen elkezdődne a mindennapi élet.
Később kiderül, hogy Dömper – mivel jó kereskedőnek, és iparosnak tartja magát -, előszeretettel ad el olyan árucikkeket, és élelmiszereket, melyeket nagykereskedelmi áron vett, és később rápakolta a saját hasznát. Elvégre a mostani világban szinte sohasem árt, ha valaki keres is a bolton, mindegy hogyan.
Dömperék egymást túllicitálva veszekednek, ordibálnak de úgy, hogy az egész társas házi hatodik emelet zeng a szavuktól. Már több szomszéd lakó is panaszkodott a közös képviselőnek, és a gondnok megbízottnak, hogy próbáljon meg beszélni Dömperrel, mert a totális ricsajozás túlságosan is hamar kikezdi a nyugdíjasok ingatag, és meglehetősen érzékeny idegrendszerét. Mint később kiderült a közös képviselő is hetet-havat megígért, de valójában nem csinált semmit, hiszen a lakók szavazatai csak arra kellettek, hogy szavatolják újraválasztási kampányát.
Pár perccel nyolc óra után hallom, hogy Dömper kisfia veszettül sikongat, sírdogál, és a kétségbeesett anyuka próbálja megnyugtatni – látszólag totálisan sikertelenül -, míg végül nem bírja tovább felemeli a hangját, kijön a béketűrésből, és úgy pofon vágja a semmiről sem tehető gyereket, hogy abból megint csak nagy családi perpatvarok csatája lesz.
Az éktelen bőgésre egyszerre több – főnét nyugdíjas nagymama kezd el kíváncsian szemlélődni, majd amikor mindannyian hallják, hogy Dömper is torka szakadtából üvöltözik immáron egész kis családtagjaival az összes, megmaradt bátorságomat összegyűjtöm, és előbb becsöngetek hármat, majd amikor ez sem használ erőteljesen kopogtatok, mire Dömper ajtót nyit. Akár egy felbőszült bika.
– Mi kell faszikám? – förmed rám vérben forgó szemeivel, miközben látom, hogy elhanyagolt, fekete fogsorából egy meglehetősen büdös cigarettavég, és hamuja kandikál ki. Ezt az embert valószínűleg egy csöppet sem zavarja, ha piszkos lesz a szőnyege az előszobában.
– Bocsásson meg, hogy zavarom… - nyögöm ki bátortalanul. – Talán valami baj történt?
– Mér’ ki a franc vagy te? – kérdez vissza tahók módján, akikből tökéletesen hiányzik a társalgáshoz illő jó modor.
– A szomszéd lakó vagyok, és csupán érdeklődni szeretnék, hogy minden rendben van-e? A kisfiú sokat sír, igaz?! – végre kijön a torkomon, amiért jöttem.
– Aztán mi közöd hozzá te köcsög? – néz rám kérdőn, de egyben fenyegetően is a kisiparos.
– Ne haragudjon, de a gyereket nem volna szabad büntetni! – most már nekem is ökölbe szorul a kezem, és csak igen-igen nagy erőfeszítések árán vagyok képes megőrizni hidegvérűségemet.
– Én meg azt mondom neked csórikám, hogy húzza vissza a lakásodba, aztán takarodó! Világos?! – A gusztustalanul irritáló, és hányingert keltő cigifüstöt egyenesen a két szemem közé fúja, mint aki máris kiásta a csatabárdot, vagy egyenesen háborúra készülődik.
A többi idős szomszéd szemlátomást mellém áll, mert egyre többen és többen tűnnek fel, és jelennek meg a szűkös lépcsőházban, és persze mindenki arra a szenzációra kíváncsi, hogy vajon most ki fog történni kettőnk között.
Dömpernek kicsit inába száll a bátorsága, mikor néhány perc múltán megjelenik a gondnok, és a közös képviselő is. Nem baj! Így legalább kapott az egész egyfajta különleges, hivatalos eljárásfélét, és legalább lesznek tanúk, ha erőszakoskodni kezd.
– Legyen szíves, és ne veszekedjenek többet! A kisfiút pedig ne bántsa! – mintha megeredt volna a hangom. Egyszerre bátrabban, elszántabban, és határozottan kezdett csengeni.
Dömper tesz pár keresetlen, tétova lépést hátrafelé saját előszobájába. A síró kisfiú most kirohan, az anyuka sikertelenül iramodik a nyomába, próbálja kézre keríteni. Meglát engem, és szinte a karjaim közé fut.
Azonnal óvó, védő mozdulattal átölelem, és megpróbálom nyüszítő sírását megvigasztalni. A lakóktól máris előkerül némi bespájzolt sütemény, csokoládé, és kekszdarabka is. Adok egy kis csokoládét a fiúcskának, és folyton azt hajtogatom, mintha önmagamat is szeretném megnyugtatni:
– Nem lesz semmi baj kisöreg! Fel a fejjel!
Dömper most úgy mered rám szemlátomást ellenségesen, ádázul, gonoszul, akár azok a vesztes hadvezérek, akik talán sohasem fogják elfogadni, hogy bizonyos csatákat nem nyerhetnek meg, mert mindig lesz egy valaki, aki megakadályozza őket, hogy akaratuk érvényesüljön.
Az ideges anyuka is kidugja fejét hálóköntösben, és melltartóban, mely kisebb irritáló pőreséggel párosul nála. Látja, hogy a gyerek nyugodtabb, és kezd visszatérni arcára az élet.
– Adja ide de rögtön a fiamat! Hozzá ne merjen nyúlni többet! Maga vadállat! – szinte kiragadja babusgató karjaimból a kisfiút, aki megint torka szakadtából rikoltozni, visítani, és bömbölni kezd. Kis teste rázkódik minden egyes mozdulatra. Majd Dömperék becsukják a bejárati ajtót, látván, hogy a közös képviselő, és a gondnok is közösen értetlenkedve csóválják a fejüket, mint akik semmit sem értenek.
Többször felteszem magamnak a kérdést miközben visszamegyek lakásomba. Vajon végig gondolták-e a szülők a fenyegetések, ordítozások, fizikai fenyítések következményeit a jövőre nézve? Aligha. Odakint autók dudálnak, és két autós máris torka szakadtából szidni, pocskondiázni, szapulni kezdi egymást közös nemzetközi kézjelzések használatával. Sajátságosan magyar módszer! Hiába!