AZ AGGASTYÁN KÍVÁNSÁGA

Az öregedő férfi már erősen kopaszodó, ezüstözött hajjal feje búbján a lovas tanya környékét figyeli. Takarékos pillantásokat vett feléje; nem kapkod el semmit! Rég megtanulta már – bizony már jó ötven éve -, hogy az elszalasztott pillanatnak is megvan a maga hátulütője! Szemlátomást nagyon úgy tűnik, hogy várakozik valakire, vagy valamire… Ruhája gondozott: sötétkék farmernadrágot, és hozzávaló sportosabb pólót visel, sportcipőjét az idevezető úton kissé összekoszolta, s most úgy fest, mint aki afelett szégyenkezik, hogy hogyan is fogadják, vagy fogadhatják Őt, mint idegent, ebben a városban akkor, ha koszos cipőt visel, ami már bizony jó régi darab; tekintettel a cipőárak folyamatos drágulására!

Végül minden akadály elhárul a fenséges látvány útjából, és egy gyönyörű, andalúziai, éjfekete csődörön ülve kiüget a legelőre a kissé megtöretett férfi által fölmagasztosított, egyetlen egyetemista szerelme, az ,,Érsekvadkerti Szűz.” Látszólag szinte semmit sem változott, az idő, mintha csak megállt volna vele, éppen abban a befejezetlen, és végzetesre sikeredett pillanatban, amikor elsőször látták meg egymást, akkor múlt időkben, az aulában, és most az idő, mint valami türelmes orvgyilkos jött volna ismételten számon kérni, vagy törleszteni, hogy régi, elfeledettnek gondolt adósságát visszakövetelje! Barnatüzű szemében maga a kiismerhető örökkévalóság világol, és az édesanyai gondoskodás;  de, mintha a nyeregben, és a gyeplő között egy aprócska, egészen töpörödött, angyali kéz nyúlkálna a vezetőszár után. ,,Ki lehet ez a titokzatos, aprócskára cseperedett, még zsenge fiatalember? Csak nem egy unoka?” – fut át amilyen gyorsan csak tud, hirtelen agyán.

Az öregedő, kissé pocakos, és már megviselt férfi keze most a magasba emelkedik, így üdvözölvén a két érett lovast; nagymamát, és pöttöm unokáját, a kicsi unoka bogárszeme sokat csodálkozóan válaszol, és érdeklődéssel veszi a ló nyergéből szemügyre az ismeretlen vénembert!

Körülményes módon leveszi átizzadt farmer dzsekijét, és szabadon engedi, hogy mellkas szőrzetét, és pórusait is szabadon átjárhassa az andalító szellő, lágy, és mérsékelt suttogása: a kristálytisztán harapható, és álmosító levegő mivolta! A lovasok lassan, komótosan, és kimérten lépésben indulnak el a legelő fakerítéssel körbevett széléhez, hogy kedvükre szemügyre vehessék az öreget! A még mindig fiatalos, és csinos hölgy gondolataiba mélyed: Vajon hol láthatta már ezt a megtört, ám vidámságot erőltető arcot, és ezt a zöldesen, huncutul csillogó szempárt? S ahogyan magába mélyedetten egyre gyötri agyát, és gondolkozni próbál, az öreg ismét meglengeti karját, mintegy az üdvözlete jeleként, amikor odaérnek!

A várakozó a csinos, és filigrán hölgy minden mozdulatát, mint éles sasszemű megfigyelő elméje emlékezetében rögzíti, és semmi esetre sem engedi meg magának a luxust, hogy siettesse a számára már régóta fölbecsülhetetlen értékben álló másodpercek szapora mozgását; elvégre, ha az ember idejének a delelőjéhez érkezik, hát akkor a legkevesebb, hogy minden percet, és pillanatot, már maradéktalanul élvezhessen, ha egész életében csak a munkát hajszolta, nemde?!

Most előrenyújtja üdvözletként kezét, arcán megfogalmazható mennyei öröm, és boldogság egyetemes érzetével. Kezének mozdulatát és lelkének sebezhetőségét szinte már semmi sem titkolhatja, mert szemeiben üveggyöngyök fénylenek, és el is homályosodnak.

- Szervusz, Kata! – köszönti a kissé csodálkozó, és magában töprengő lovast, s egy meghatározott percre, ami már az örökkévalósággal egyenértékű a tenyerében helyezett, még mindig finom, és gyengéd liliomkezet – hisz úriembernek lett nevelve valamikor -, kézcsókkal illeti!

- Üdvözlöm szeretettel fiatalember! – köszönti a bizonytalankodó, megilletődött unokát.

A fiatalember kissé félénk, és félszeg, és most hogy ez a barátságos idegen megszólította, még inkább nagyanyja nadrágjához bújik.

Az öregedő férfi alig győzi kivárni, míg a fiatalos idősödő asszony engedélyt ad a szólásra, kissé mindig türelmetlen lévén rákezdi:

- Hogy te még mindig mennyire elragadóan bájos, és szexi vagy! Egyszerűen briliáns, ahogy kettőnk életét mennyire más irányból közelítette meg a feneketlen, és sok esetben viszontagságos idő!

A mindig csinos, és filigrán hölgy szemében most hirtelen glóriás fény világosodik meg, mint akinek hirtelen támadt látomása volt, és most az égiek kegyelmével biztos utakon halad saját maga megismerése felé! Gyönyörűen, és kifejező gesztenyeszemeit nagyra mereszti, és azonnal kibukik még most is cseresznyepiros ajkán a kérdés:

- Csak nem te vagy az Feri?! – hebegi a meglepetés, a viszontlátás örömeként.

A megviselt, és sok zivatart már megélt, barázdált ember arcán hirtelen a ráncok simulásnak indulnak; földöntúli béke szállja meg, azzal a mindent kifejező, ugyanakkor különös mosollyal maga is elmosolyodik, és csupán bólogatni tud, miközben megbabonázottan áll.

- Látod kedves, kedves Kata a viszontlátás is ugyanolyan fontossággal bírhat, mint akárcsak a legelső sorsfordító találkozás! – azzal a ló mellé áll, és felajánlja, - bármennyire is retteg az állatoktól, hogy segít leszállni róla.

A csinos, nagymamakorú asszony sugárzó szépséggel elmosolyodik, majd engedi, hogy liliomszál alakját gyengéden leemeljék a nyeregből, és együtt lehuppanjanak a földre, de csak azután, hogy az unokát is letették.

- Hát ezt a kellemes meglepetést! – döbben nagyot mindig is pacsirtákra emlékezető, kellemes hangja. – Nézd csak kisunokám, ki látogatott meg minket? – azzal megkéri a gyerkőcöt, hogy illedelmesen mutatkozzon be neki.

- Csókolom bácsi a nevem Nittmann Félix!

Az öreg kezet ráz vele, jól férfiak módján, és megsimogatja szőkés, kis buksiját.

- Hát ez igen! Hogy vagy Feri? Mi történt annyi éven át, mondd csak?! – kérdezi szemlátomást érdeklődve.

A megtöretett öreg, most kihúzza magát, mélyen a hölgy nagy barna léleklátó szemébe néz, kutatva, majd kijelenti az ítéletszerűen hangzó igazságot:

- Hát kedveském… megöregedtem!

A hölgy várakozva, aprólékosan megvizsgálja barázdák szántotta, öreges arcát, és kopasz fejét is megtapogatja! Majd egy váratlan pillanatban elkapja, és megbocsátón, és finoman szájon csókolja!

- Kérlek mindenért bocsáss meg nekem! Könyörgök! – azzal földre veti magát, és mint egy bűnbánó szent a megbocsátásért eseng. A kis unoka nagyra meredt, és látszólag érthetetlen szemekkel álldogál, mint egy kis árva a nagyanya mellett, és zablájánál megfogja a lovat.  

Az öreg fájós, visszeres, és ödémás lábai ellenére letérdel hozzá, szó szerint lehuppan, és arcát két tölgyfa vaskos kezébe veszi, és igyekszik minél több áldott könnycseppet letörölni, és gondosodva összegyűjteni selyem zsebkendőjével, amit külön erre az alkalomra tett be!

- Sss! Nyugodj meg kérlek Kata, most már nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd két karjai közt tartva, gyengéden átöleli.

Az idős hölgy most végre úgy érezheti magát, mint aki végre hazatalált, és örök, és felbecsülhetetlen kincset talált; a percek, mintha csigák vándorlásai lennének fokozatosan lelassultak, és eggyé olvadhatott tán még maga az örökkévalóság is…

- No, hát nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd amilyen finoman csak tudja, kibontakozik a reszketeg, és most kétségbeesett öleléséből, és gyengéden mégis megcsókolja az asszony áldott homlokát, amit világ életében csinos frufru-frizurája keretezett.

- Mesélj csak… mi történt veletek, hogy annyira régen nem találkoztunk! Nem is hívtál!

- Persze, csak előbb kérlek hadd mutassalak be a fiatalembernek, aki mellettem lovagolt. – Azzal máris intett, és a kis unoka fürge lépteivel, miközben a lovat tartogatta odament hozzájuk serénykedve, és kissé megilletődötten, talán csak amiatt, mert soha nem láthatta még a nagymamát ennyire elérzékenyedetten.

- Itt vagyok, mama! Na, mit szólsz? Ügyes voltam, ugye?! Kérlek mondd, hogy az voltam! – esdekelt aprócska, fecskehangon.

- Hát persze kincsem, hogy az voltál! De most huppanj le bátran ide miközénk, mert van itt egy kedves, idős bácsi, akinek feltétlenül be szeretnélek mutatni! - megvárta, míg a gyerek, totyogós lépteivel a friss legelő szőnyegére huppan.

- Hát fiatalember, hadd mutassam be neked az egyik nagyon távoli, és nagyon régi, ám annál értékesebb barátomat Vonlovics Róbertet!

- No, mutatkozz csak be szépen, nem harap meg! – mosolygott.

- Csókolom, az én nevem Nittman Félix! – felelte kissé szúrós, és árgus szemekkel vékonyacska hangján, és nagyon is bizalmatlanul, mintha csak attól tartott volna, hogy egy idegen tör az életére, aki el akarja rabolni tőle a nagyanyját.

- Örvendek a szerencsének kedves fiatalember! - nyújtotta kézforgásra kezét Vonlovics.

A kis unoka most erélyesen, bizonyára így akart érvényt szerezni, hogy fitogtathatja testi erejét úgy megszorongatta az öreg kezeit, hogy azok a szorítást követően, kissé el is kékültek, és lilás színekben játszottak!

- Huh, benned aztán van szusz, és testi erő! – ujjongott fel. – Ez igen, ha majd megnősz meglehet, hogy a végén sportoló leszel!

- Én lovaglász szeretnék lenni bácsi! – jelentette ki kellő céltudatossággal, és elszánt karakánsággal. Mire mindketten jóízűen elnevették magukat!

- Figyelj csak Félixem! A nagymaminak pár szót kellene Vonlovics bácsival váltania! mit szólnál hozzá, ha megitatnád Villámot, addig én majd szemmel tartalak, jó?

- Igen, mama! Máris viszem! – s azzal a halálbiztos céltudatossággal már meg is fogta a zablát, és úgy vezette a lovat az egyik aprócska patakhoz, ami közvetlenül a legelő mellett terült el, és kellemesnek mondható, árnyékos fák határolták!

- Ne feledd Félix! Szemmel tartalak, csak csináld úgy, ahogy mondtam, akkor nem lesz semmi baj! - figyelmeztette értő aggodalommal a nagymama, bár így is tisztába volt vele, hogy unokája már kész, talpraesett legény.

- Jaj, mama! Te is tudod, hogy már nagyfiú vagyok! most mindek kell a felhajtás?! – kicsit összébb húzta erőteljes, fekete szemöldökeit, majd útnak eredt! A nagyanya még aggodalmasan utána szólt:

- A nagyanyád vagyok, tehát kötelességem az aggódás!

Az idős férfi jókat derült, és mosolygott ezen, mert még soha nem láthatta hajdanvolt egyetemi szerelmét ebben a vadonatújnak is nevezhető nagymamaszerepben, így ez valósággal az újdonság erejével hatott.

- Mondd csak Robikám? Te most kinevetsz engem?! – s önkéntelenül az asszony már el is feledte, hogy mikor mosolyodott el barázdás arcával utoljára, ami még most is fiatalosnak, és csinosnak számított, és kiváltságszámba ment!

- Ugyan, hát hogy képzeled, hogy rajtad mernék nevetni, drága Katám! én csupán csak derültem egy kicsit, vagy tán az se szabad?! – válaszolt kérdésre, kérdéssel.

- Te imádnivaló, jópofa pasi! – ismételten cuppanós puszit nyomott az öreg arcára.

- Nem szeretnék tolakodni, de megkérdezhetem, hogy a botodra miért is van szükség? – vette kezébe a nemes faanyagból készített speciális botot, és meg is vizsgálta.

- Hát, tudod Kata, ez azért van, mert már nagyon rozogák szegény lábaim, és az orvosom azt tanácsolta, hogy az érszűkület ellen két megoldás kínálkozik; vagy séta, vagy bot, illetve a kellemetlenebb, harmadik út a műtét – amiről viszont én hallani sem akarok, mert mindketten tudjuk, hogyha itt ma valaki kórházba megy, ne adj’ isten, akkor onnét élve nem távozik, annyi holtbiztos!

- Megijesztel kedves Róbert! Csak nincs valami komolyabb bajod?! – kerekedett el még most is gyönyörű, és az embert bűvkörében tartó, barnalángú, karbunkulusszeme.

- Ugyan, dehogy! Mégis, miből gondolod? – törölte meg már erősen verejtékező homlokát, és ez csak egyet jelentett, hogy füllent, de legalább is, hogy nem mondta meg a teljes igazságot!

- Beszéljünk komolyan kedves Róbertom! Mi a bajod, és miért kerestél fel annyi hosszú, és sokat szenvedett év távlatából?! Hadd halljam?! – s az egyszerű baráti csevegésnek indult, kellemes délutáni együttlét hirtelen átfordult valló, és vallató különös, és furcsa vallomásába.

-… Nézd csak, azt most nagyon hosszú lenne elmesélni… - itt nyelve majdnem kibicsaklott, mert alig tudta folytatni a vallató, barnaszemek kereszttüzében megkezdett mondatát. – De attól függ minden természetesen, hogy mennyi időt tudsz most szakítani rám?!

Az idős, ám még mindig filigrán asszonyság gyorsan feltápászkodott, odafutott unokájához, aki a kis pataknál kellemesen elidőzött, és egy aprócska neki való botot farigcsált, és elkorhadt, letört faágból, majd megmondta neki, hogy egy kicsit később fog hazamenni, úgyhogy a vacsival ne várják meg, hanem nyugodtan egyenek csak nélküle!

Amilyen gyorsan csak tudott kecses, és roppant szépen ívelt, kifinomult mozdulatokkal visszasietett a legelőre, s miközben titokban az öreg őt figyelte meglyukasodott szívét ismét átjárta valami kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan belső bizsergés…

- Már vissza is jöttem! Mit gondolsz, drága Róbert? Még most is fürge vagyok?! – kérdezte most nagyon kipirultan, és a futás örömében szinte valósággal fölszabadultan.

- Oh! Hát ez szinte biztos! Bár több mint ötvenéves tapasztalattal a hátam mögött azt hiszem valamicskét azért értek hozzá! Még minid fitten, és sportosan, ha te egyszer valamit a fejedbe veszel, és elhatározol, hát akkor semmi nem állíthat meg! – nyilatkozta örömmel, és mosollyal.

- Te kis csibészképű! – lehuppant a földre, kicsit közelebb ült, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Beszéljünk egy kicsit komolyabban is! – változott meg dallamos, pacsirtákra emlékeztető hangjának a színe. – Miért is jöttél el hozzám tulajdonképpen?! – nézett kutatón, és fürkészőn az öreg két zöldsmaragd szemébe.

- Ha attól tartasz, hogy esetleg hátsó szándékom lenne, hát akkor megnyugtathatlak, hogy semmi ilyen jellegű gondolatom nincs! Én életem minden napján – míg csak veled találkozhattam -, őszinte voltam, és úgy éreztem, hogy megtisztelő bizalmad erre szinte felszólít, mert megnemesít!

- Akkor hallgatlak… Csak mesél, mesélj! – lett egyre figyelmesebb, és maga se vette észre, de percről-percre egyre jobban meghatódott a férfi őszinteségétől.

-… Hát kérlek, bocsáss meg, de magam is olyan zavarban vagyok… azt sem igen tudom, hogy hol is kezdjem, valójában? – vallotta be az igazság törvényével.

- Kezd csak el, mondjuk ott, hogy miért nem futottunk össze mi az egyetem után?!

- Nézd, nem szeretnék neked kínos, vagy kellemetlen perceket szerezni, de én borzasztóan megsemmisültem akkor, és az egész haza utat végigsírtam a buszon, amikor ti egymással… hogy is mondjam… nyalakodtatok! – bukott ki belőle.

- Most… ne haragudj… - gondolkozott el egy pillanatra, és magával ragadó, és elbővülő szembogarát a felhős horizontra meresztette. – Hát, persze… Emlékszem, te arra a kis légyottra gondolsz ugye, amikor én és Bálint?

- Hát lehet itt másra gondolni! Úgy össze voltak nőve az ajkaitok, mintha csak két vámpír azon versenyzett volna, hogy ki tud a másikból több vért csapolni! – maga sem vette észre, de szavaiból már csak úgy sütött a csupa negatív féltékenység, és a gyilkos irigykedés!

- Nézd drága barátom… Ha tudtam volna, hogy téged ez mennyire érint, akkor igyekeztem volna ezt egy kicsivel… mondjuk úgy, diszkrétebben kezelni! De, hát fogalmam sem lehetett róla!

- Ugyan, ne mondd már! Hisz annyira egy hullámhosszon rezegtetek abban a szenvedélyes csókban! Vagy nem így volt?! Most még bevallhatod, megengedem!

- Mondd csak?! Akkor most ki vádol, kit?! – pattant fel olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan futni tudott.

- Kérlek, nem akartam neked fájdalmat okozni, de én csupán saját erkölcsi őszinteségemre kívántam hallgatni mindig is, és az nem csapott be, és nem is vezetett meg engem soha!

- Ha így folytatod ezt kedves, drága Róbertom, akkor igencsak haragudni fogok rád! De persze én megértem, így ennyi idősen, hál’ isten már rég benőtt a fejem lágya! Mire is vagy pontosan kíváncsi?! – kuporodott le melléje a fűre, s ahogy csinos eleganciával – mely mindig is szüntelenül jellemezte az asszonyt, valami izzó, pattogó feszültség közöttük azért ott vibrált szüntelen a balzsamos levegőben…

- Nézd én nem vádolni, vádaskodni jöttem! De most már szerintem nyugodtan bevallhatod: Mit ettél te voltaképpen ebben a Bálint gyerekben? Mondd csak?!

- Hát ez egészen egyszerű! Bizonyára te is észrevetted, hogy az emberek többségével sajnos, vagy szerencsére megesik az, - egyre gyakortabban, és sűrűbben, hogy elérhetetlen vágyálmokat igyekszenek kergetni; mintha mindannyian, akik mondjuk, a példa kedvvért tv-t nézünk, csupán csak a csinos, és szép emberekre volnánk behangolódva, és csak őket részesítenénk előnyben, miközben minden nap értelmetlenségig hajszolt farkas küzdelmekre vagyunk kárhoztatva, csupán csak azért, hogy elfogadjanak bennünket!

- Tökéletesen egyetértek veled! De ez még mindig nem válasz a kérdésemre! – meresztette egyre tágabbra retináját az öregember. – Kérlek, mondd meg őszintén, ha nem vetted volna észre Bálintot, akkor észrevettél-e volna valaha engem?!

Az idős, és még most is csinos asszony arcán igencsak meglátszott, hogy legbelül rághatja, és jócskán emésztheti a feszültség, mert percekig szóhoz sem jutott; látszott, most erősen koncentrál a válasszal, és mert semmit sem szeretett volna elkapkodni!

- Mit számít ez már most, annyi év távlatából? - kérdezte végül.

- Ne haragudj, édesem, de nekem igenis számít! Nevezd, aminek akarod: hímsovinisztaságnak, vagy titkolt birtoklási megszállottságnak nem izgat, engem csak egyetlen dolog érdekel, mint mondtam az előbb is: Tudtál volna úgy szeretni, mint Bálintot, feltétel nélkül, még akkor is, ha világ életemben nem voltam Adonisz-testű?!

Az idős asszonynak mosolyognia kellett; mint minden egyes alkalomban szinte, amikor legrégebbi, legjobb barátja egyáltalán vette magának a bátorságot, és megpróbált komoly lenni! Most kicsit közelebb húzódott, még mindig szépmíves bronzbarna kezeibe vette az öregember helyenként májfoltos, és kisebesedett, megtöretett kezét, amin meglátszott, hogy a csontok szinte bármelyik pillanatban kiszakíthatják kézfejét is, és igazgyöngy könnyeivel csókolgatni kezdte, miközben azt rebegte elcsukló, fojtogató hangon:

- Hinned kell nekem, én mindig szerettelek, és még most is szeretlek! – lehajtotta gyönyörű, liliomos fejét, amin még mindig, mint barna borostyánzuhatag száguldozott incselkedőn szalmalángú haja – igaz, kissé az évek kifakították, de még mindig gyönyörű volt!

Az asszony még most is emlékezett azokra a békebeli boldogabb időkre, amikor a legkedvesebb, legfelbecsülhetetlenebb bókot akkor kapta – persze szerelmes versek formájában az akkor még fiatalembertől, amikor szalmahaját kecsesen, könnyed elegancia mellett kontyba fogta hátul a fején, és ahogy most is könnyed kacérsággal karbunkulus szemében hátrafogta haját kontyba az öregemberből, mint a búvópatak hirtelen  buzgó forráspatakként törtek fel a kimondhatatlan könnyek! Már nem érdekelte őt az, hogy az asszonynak bizonyára még megvan örökösen féltékenykedő, és irigykedő férje, vagy, hogy mit szólnak az örökké kíváncsiskodásukból is sportot űző szomszédok a most gyöngéden, leheletfinoman megfogta végtelenül törékeny, és ártatlanságra ítélt asszony arcát, és csókolta mindenütt ahol csak érte: selymes barna haját, gyönyörű hatalmas gombszemét, enyhén telt cseresnyeszája ívét, amin megérezte, mint fiatalkorában az eper ízű szájfény kissé negédes, és érdekes íz kombinációit!

- Jaj, te egyetlen, te drága! Mindenem, édesem! – s alig tudott magának parancsolni, hogy a kötelező illemet, és a határvonalat – elvégre mégiscsak férjezett asszonyról volt szó – át nem lépje!

- Jaj, Robikám! Egyetlenem! Úgy hiányoztál! El sem hiszed nekem, hogy mi mindenről le kellett már mondanom ebben a viszontagságos, és megkeseredett életemben! Nem is tudtam, hogy hogyan is mondhattam volna el, hogy végleg lemondjak rólad!

- Cssss! Kérlek, nyugodj meg édesem! – ösztönös, emberi reakció volt ez az idős embertől, akinek volt egy imádnivaló, és huncutul mosolygós felesége, aki nagyon beteg lett, és aki váratlanul meg is halt, így az öregembernek egyedül kellett gondoskodnia két lánya felneveléséről, és megfelelő tanítatásukról! – No, ne itasd már az egereket, te kis csacsim! Hisz tudhatod, hogy az első perctől kezdve, amikor megláttalak én mindig melletted álltam, és hogy téged választottalak, akkor is, amikor a sors elszakított egymástól minket! 

A BIBIONE-I SENORA

Annamari Bibionéban nyaralt újdonsült barátjával – akiről szinte mindenki tudta (itt a szűkebben vett környezetére kell gondolni, annál is inkább, mert egész leélt életében feltűnően kevés embert volt csak igazán, és teljesen, megismerhető közelségbe közel engedni magához), így nem csoda, ha mindig hangsúlyozottan csinos, és elegáns barátnője, akivel jóindulatúan is testi, és fizikális adottságaikban különböztek egymástól meghívta, hogy felesben kifizetve az autóköltséget – mert autóval szándékoztak átszelni az olasz Alpok vadregényes, kanyonszerű, alagutas járatait, elmennek, és fantasztikus, és feledhetetetlen két hetet töltenek majd együtt!

Az időjárás, és szinte a mindig szeszélyesnek, és megmagyarázhatatlanak nevezett összes természeti tényező is az ő javukra szolgált; a szemet gyönyörködtető táj, és a minden érzékkel észlelhető, és valósággal megtapintható Földközi-tenger is elérhető távolságban előttük nyújtózkodott, mint valami halhatatlan szerető, mely a homokszemeket becézgeti halhatatlan, szerelmi szomjúságában, akárcsak egyetlen, jól megfontolt, bohém szerető. S mind e gyönyörűségek tekintetében egy kedves, fiatal házaspár is akadt, akikkel Bibionéban együtt bérelték ki a két hétre az apartmant; egy amolyan igazán bőbeszédű, belga házaspárra kell gondolni, akik a francia mellett – ez is érdekes fejleménynek számított -, kitűnően érették és beszélték is valamicskét persze gagyarázva az angol nyelvet, s minthogy Annamari éppen utolsó éves angol nyelvszakos hallgató volt az egyetemen egy pillanatra sem esett ki megtanult szerepéből, mert külkereskedelemmel, vagy légi hosztesskedéssel szeretett volna megtakarítani annyi pénzt amennyit csak tud, hogy aztán a belváros egy meghitt, ám jól jövedelmező, forgalmas utcácskájában megnyithassa élete első butikját. Ez a kedves pár gyakorlásként, és hogy memóriáját mindig karban tartsa, most éppen a lehető legjobbkor jött.

Már csaknem egy hete voltak Bibionéban, és az egész környék annyira álomszerűnek, és varázslatosnak látszott – persze lehet, hogy a mediterrán klimatikus, és egzotikus, földöntúli viszonyok is nagyban hozzájárultak ehhez, hogy észre se vették, hogy egy ismeretlen idegentől levél érkezett. Annamari majd meghalt a buzgó kíváncsiságtól, hogy megismerhesse a rejtelmes levél tartalmát; képzelhetjük, hogy majdnem mindenkit meglepő intenzívséggel foglalkoztatott ez a kérdés – különösen az okos telefonok, az androidok, illetve a műholdak évszázadában! Most is, ahogy gyönyörű, barnaszínű karbunkulus szemeit szinte megrészegülve a tudattól, hogy szereti ismerni, és tudni mások dédelgetett, és féltve őrzött titkait, szinte majd kiesett a szeme, és úgy bámulta Alfrédot a barátját, mintha legalább is egy ádáz ellenség volna, aki minden erejével arra törekszik, hogy az éppen aktuális titkok – lehetőleg semmi esetre se kerülhessen napvilágra!

De Annamari túlzott, és szinte gyermekien fékezhetetlen kíváncsiságára is megvolt a maga fölismerhető ellenszere; nagyanyáink egyik, közismerten bevált trükkjeként, vízgőz fölé tartotta huzamosabb ideig a levelet, míg a ragasztó már szépen fölolvadt a levélpapír szélein, s mint egy értékes kagylóhéj a levél gyakorlatilag önmagát kinyílt! Már alig várta, hogy beleolvashasson, és rájöhessen vajon kitől is érkezhetett?

Első meglepetése inkább a kislányos bosszankodás, és a túlzott nagyfeneket kerítő hisztizés egyvelegének hangzott, mert nem várt fejleményként a levél teljes tartalma olaszul íródott, s miután Annamari az angol nyelvet propagálta így kerítenie kellett valakit, aki önszántából, és a szívélyes, önzetlen segítség felebaráti szeretetével fordít neki.

Nem telt bele sok idő, mert az apartmanjukhoz közeli kis, hangulatos kikötőszerű öbölben, ahol romantikus naplementék csábították a valóban romantikázni vágytak, és ladikok, és csónakok is ringatóztak, akár a kecses, és mégis törékeny hattyúk volt egy aprócska posta. Egészen picike, de komfortos, és egy kedves idős matróna, aki nem látszott annak a tipikus házisárkány iszonyatnak, akitől még kérdezni is félnek az éppen oda betérők hozzá vitte el Annamari a levelet, a barátja nélkül, mert már égett a vágya, hogy mi is állhat vajon benne?

- Scuzi, senora! Comeste?! – szólította meg.

- Beszélek angolul, ha erre kíváncsi! – válaszolta készségesen az idős asszonyka. Az unokám megismertetett már az angol nyelv alapjaival senora tudja, mert a Bergamói egyetem kollégiumi hallgatója.

- Á! Értem! – váltott azonnal, mint lehetett angol nyelvre a fiatal hölgy. – Megtudná akkor mondani nekem kedves asszonyom, hogy miről is szól a levél?

- Ne haragudjék a kérdésem miatt senora, de egy egzotikus, és igéző fiatal hölgy, mint amilyen Ön is, miért tőrődik azzal, hogy ki mit firkálgat össze egy levélben, ha az meglehet éppen magántermészetű! – itt mélyen gondolataiba mélyedt, igaz csak egy pillanatra. – Az is meglehet, hogy a tartalma túlságosan felkavaró, vagy személyes, és esetleg több, mint valósínű, hogy nem a nyilvánosságnak szól! – erősködött tovább.

- Ebben látja tökéletesen igaza van! De az én asztalomhoz hozta a pincér, és azt gondolom, abból még semmi kellemetlenség nem történt, ha egy kicsit belekukkantok!

- Ahogy gondolja, senora! – azzal az idős, készséges, és közvetlen nagymamakorú hölgy átvette a kis kinyitott postai ablakon át a levelet, és fontosodva olvasásba mélyedt! Észre se vette, és egy kis idő múlva már egyre vastagabb, folyamokban peregtek szemeiből a meghatottság, és az együtt érző rész záporesőszerű, megvastagodott könnyei.

- Bocsásson meg senora, de azt hiszem, hogy nagy fájdalmat okoztam önnek ezzel a levéllel, hogy arra kértem önt, hogy fordítson nekem! – kért töredelmesen elnézést Annamari a történtekért, mert az idős asszonyon igencsak meglátszott, hogy a megtörtént dolgok több, mint valószínű ismételten föltépték megtörtént életének, és hegedő múltjának sebeit. Jaj! Egy szív sokszor összetörhet, de attól még ugyanúgy dobogni kényszerül, és verni tovább!

Az öregasszony most egy hattyúfehér, selyem zsebkendőt vett elő; látszott rajta, hogy valóban csak ünnepi alkalomra tartogatja, mert alig volt használva! Sehol egy aprócska fintor, vagy megelégelt gyűrődés nyoma a finoman redőzött selymen! Ezen a finom zsebkendőn meglátszott az, hogy gazdája nagy becsben tartotta mindig, és mint valami felbecsülhetetlen kincset őrizgette meg. Az asszony maga elé emelte a zsebkendőt, mintha csak azzal szerette volna letörölni halhatatlan könnyeit valakiért, egy el nem feledhető, halhatatlanért, aki már régen távozott az élők sorából, és mégis, aki élete összes fontosabb történésénél jelen volt, mert az emlékezete örökkön megőrizte, és most sem feledheti.

Annamari egyetlen, kiszakadt sóhajszerű hangot hallott, ami mintha a suttogásba fulladt volna elhalón: - Alberto!

- Bocsásson meg senora, a hirtelen jött érzelmi kitörést! De azt hiszem tudom, hogy kinek is szólhat ez a levél! – kapta fel egyszerre hirtelen a fejét az öregasszony.

- Kérem asszonyom, ha fájdalmat, vagy bánatot okoztam Önnek, hiszen látom magán mennyire nehéz a dolga ezzel a fordítással, kérem adja vissza a levelet, és már itt sem vagyok!

- Senora, meg kell bocsátania nekem, azt sajnos nem tehetem!

- Ahogy látom, ön is személyesen érdekelt ebben a levélben! Vagy nem így van?!

- De senora! Ebben teljesen igaza van! A kezembe adott levélben szereplő fiatal nő én vagyok csak még a harmincas évek végén, mielőtt kitört volna a második, szörnyűségesebb világégés!

Annamari most aztán ténylegesen elcsodálkozott. Nem is akarta tulajdonképpen elhinni, hogy ő lehetett az egyetlen szerencsés, aki egy ilyen fontos, szerelmi dokumentum nyomára bukkanhatott! Most mégsem tudott a hirtelen jött meglepettségtől mit mondani!

- Akkor tehát ön asszonyom, ismeri a levél íróját? – kockáztatott meg egy lényegre tapintó, kérdést, ami újabb sebeket szakított volna fel.

- Kedves senora, Alberto Fliorenti írta ezt nekem, mert ő a férjem! - bukott ki a megtöretett, és most még sebezhetőbbé vált asszonyból.

KÖZELÍTŐ TÁVOLSÁGOK


Szívemben már életfogytiglan megmarad echozón aranyló szíved kattogó, elejtett dobbanása: amire még méltán lehetnél büszke ma! Közelségedben – érzem -, újból gyermek maradhat hajótörött, méla lelkem s nem szükséges bújkálnom, ha azt akarom, hogy láthassák valódi énem! Egymást közti táguló távolságaink mintha nem is léteznének – csak még közelebb hozzák bennünk halhatatlan bimbós romantikák földi Mindenségek nászát!

Belémkövült emlékeim, mint jól medolgoztatott izmok őrzik babonázó, angyali tested hamvas-gyöngéd vázlatait! S miközben sokszor tükrök fogságából látom, hogy őszülök s kopaszodom az egyre vágtató Időből szerelmes, szárnyas-lényed bennem visszatükröződik! Ordas-pusztító hóviharok gyilkos limfociták seregét vérmolekulámban egyre növelik s te távolról tarthatsz ki s lehetsz mellettem mert folyton izzást, kreatívitást megkövetelő munkád nem tűrheti a lazsáló dilektantizmus képleteit!

Kölyök szívem sokszor vágyik kikötői, büszke öled andanlító ringatása után, míg Kozmosz-hiányod csordultig betölt! Köröttem gyűlnek már egyre alattomos, kis féreg-nyelvek tüske-törmelékei: hadd tanuljon a Remete-Idegen is szolgalelkű rendet! Lobogó szikákat szólító dac-értelmem nagyon sokukra méltányosan haragszik; őszintének álcázott, mihaszna ígéreteikkel megvezettek s áltattak valós munka-lehetőségek helyett! – Szemem álmatlan krátereiben könnyező-csillagok kacagásai tétova-titkolt örömöknek azért is ragyognak még kitartón s lobogón!

Napsárga-arcú délelőttükön még szívedbe tudtam írni, hogy boruljék virágba az édenkert-mező, de csak akkor, ha gondolsz rám!

A SZOLGÁLAT

Gyuri már kora reggel felébred: az a bizonyos, embereken gyakorta urrá levő, ideges, feszült, szinte narkózisos izgatottság lett úrrá rajta, s minden tagjában érezte a megkerülhetetlen fojtogató zsibbadást.

A mai napon apjának közkedvelt, és nagyon régi, öreg barátja a szóbeszédben csak ,,prófétás, ótestamentumi eminensiáshoz” volt hivatalos, mert apja nemrég halt meg, és az öreg mindenképpen szerette volna tisztes részvétjét nyilvánítani, és ha már ott van egy kicsit elbeszélgetni vele, természetesen apja kiemelkedő, költő, és emberi nagyságáról. Azonban a valódi indokot, mint valami fertőző, és súlyos felelősséggel járó betegséget most is gondosan elkerülte az öreg író.

- Halló… halló, itt Medve Emil beszél, az író! - hangzott megfellebbezhetelen pallosjogú ítéletként a kinyilatkoztatás, ami sokkalta olyan volt, mint az arkangyalok szózata: egyszerre bosszúálló, és könyörtelen. – Gyurka fiam, hallottam, hogy meghalt apád! Sajnálak, gyere de de rögtön! – s már csak a telefonkagyló gyors, kíméletlen lecsapása hallatszott a vonal túlsó végén.

S Gyurkától össze is dölhetett volna az egész világ, most a legfontosabb az volt, hogy az öreg, és kissé bogaras író minden óhaját, és különös hóbortjait teljesítse. Gyorsan villamosra ült, elszáguldott a Gellért-szálló mellett, majd rátért a vastag – akkor még fekete vulkáni eredetű kockakövekkel kirakott Bartók Béla útra, és pillanatokon belül egy hatalmas, várkastélyszerű villánál kötött ki, aminek fekete kovácsoltvasból voltak a kerítései, és szinte érinthetetlen, trópusi őserdőszerű, búja, és borostyánindák vették körbe, ami könnyed, behálózó kecsességgel tapadtak meg, és kulcsolták át az óriási, hatalmas terekkel kecsegető ház falát.

Háromszor illett csöngetni, és csak akkor totyogott ki egy szemlátomást fürge, és élénk idős asszony, aki már nagon idegeskedett azon, hogy hol is lehet ennyi ideig a fiatal úr?

- Kezét csókolom, drága Erzsike néni! Hát hogy tetszik lenni? – vette elő legjobb formáját Gyuri.

- Fiatal úr, kérem gyorsan menjen be a nagyszobába, mert a férjem kissé már tűkön ül. Már mióta várja magát, azt el nem tudná képzelni! – idegesen megropogtatta májfoltos, kék-zöld erekkel teleszabdalt, madárcsontú kezeit.

A fiatalember már régen tudta, hogy ezekre a bizonyos hangulatkitörésekre, és kisebbadagú dührohamokra is pontosan megvan az ellenszer, és az abszolút gyógymód, ennek csupán egyetlen titka van; semmit nem szabad sem erőltetni, sem pedig elkapkodni!

Mint a besurranó, épp lopni készülő tolvaj közelítette meg a hatalmas méretekkel rendelkező, egyszerre neobarokk, és mindenütt apróbb szobrocsákkal kipitykézett nagyszobát, ahol rendszerint a mester mindig is fogadta előzékenyen kissé megilletődött, és meghökkent vendégeit, és ilyenkor volt a leginkább elemében, mert feleségét gyorsan a hátsó szobába menesztette, és addig ő egy acélszínű celofánpapírból kackiás bajuszt kreált kis ollójával, és arcára ragaszottva öblös, mély, mégis rikácsoló hangon szólította asszonyát, aki addigra már engedelmesen kijött.

- No, hát ki vagyok én? – tette fel ítélkezőn kérdését.

Persze az adott látogató vendégek többsége mukkani sem mert egy ilyen megkérdőjelezhetetlen, és minden tekintetben nagyformátumú férfiú előtt, így csöndesen, csupán egymás közt motyogva merték csak pedzegetni, hogy vajon ki is lehet ez a titkozatos alak?

- Jaj, buták vagytok mind! – csattant fel, de szemlátomást most még kedveskedve a mester. –Nem látjátok?! II. Rákóczi Ferenc vagyok!

S aki olyan könnyelmű meggondolatlanságra vetemedett esetleg, hogy benyögte válaszként, hogy: Hamlet! Annak rendszerint következő, kínálkozó alkalommal valamilyen ismeretlen eredetű verssel illett készülni, amit elmondását követően részletekbe menően esztétikai szempontból is meg illett vizsgálni!

- Jó napot kívánok drága Mester! Hogy szolgál az egészsége? – lépett a nagyszoba a megszeppent fiatalember, mert még maga sem igen tudhatta, hogy mire is számítson.

Az öreg próféta most is – mint mindig, egy gótikus, arannyal színezett, és kifaragott, szépen hímezett, legalább XIV. Lajos-korabeli elkényeztetett széken trónolt. Arcának játéka semmit nem árult el róla, mégis, ahogy sasorra felett dús, őserdei szemöldökeit összerántotta, egyszerre szikár, horihorgas, és megkeményedett kifejezést öltött egész túlvilági jelleme. Lapát, és roppant göcsörtös kezeit, amivel apróbb ötvösmester remekeket, és egészen bűvöletes réztákolmányokat készítgetett szabadidejében ott posztoltak a másik szoba ablakpárkányain, s minden egyes alkalommal el nem felejtette megemlíteni, hogy neki személy szerint tizenkilenc betegsége van, és hogy őt épp ezért mennyire sanyargott teher elviselni!

- Szervusz Gyurka fiam! Hallottam mi történt apáddal! Nagyon sajnálom! – rikácsolta részvétteles hangon, és akik közelebbről megismerhették őt, már tudhaták róla, hogy szinte állandó jelleggel önmagát meg nem hazudtolón az aggastyánszerepbe burkolódzott.

- Megtiszel drága Mesterem! – felelte csak úgy önmagának, orra alatt motyogva Gyurka aki a türelmetlen izgatottság hevében még mindig türtőztetve tudta csak visszafogni túlzásba vitt kíváncsiságát. ,,Miért hivatott vajon ide?” – tette fel önmagának unos untalan a kérdést.

- Gyurka fiam, osztán reggeliztél-e már? Olyan soványnak tűnsz, mint egy bőregér!

- Igen, drága Mester! Már ettem, köszönöm szépen!

De mintha az öreg elengedte volna füle mellett ezt a kisebbfajta mondatot, mert hátraszólt a konyhában posztoló Erzsike néninek, aki – mint rendszerint a sült húsok, és izletes köretek elkészítésével foglalatoskodott, és sertepertélt állandóan! – Erzsikém, drága! Merre vagy?

- Mire van szükséged édes uram? – hangzott a konyhából a fáradt tüdejű hang.

- Ha nem fárasztottad még le magad nagyon, akkor hozhatnál ennek a valamirevaló, derék gyereknek egy kis harapnivalót! Megoldható?!

- Természetesen, azonnal! – s röpke perc-töredékek alatt, már ki is mondva a titkos varázsszót, nem telt bele ténylegesen pár pillanat, és a drága jó háziasszony süteménye tálakkal, és bőségesen megrakott csokoládés kuglófokkal, és kiadós mennyiségű bödlis tejeskávéval állított be ezüsttálcán a nagyszobába.

- Tessék parancsolni kedves Gyurka! Vegyél csak! – kínálgatta serénykedve.

- Oh! Hát… nagyon szépen megköszönöm ezt a hallatlan kedves figyelmességet drága Erzsike néni! – s miután a Mesterrel már nem merte közölni, hogy otthon kiadósan bereggelizett, mielőtt elindult volna hazulról, itt is belapátolta jószerivel második reggelijét, mert önmagában érezte, ha nem fogadná el az valószínűleg megbocsáthatatlan sérelem lenne a Mesterrel szemben!

Meg is kellett kicsit oldania a nadrágszíjját, amin a biztonság kedvért hunzentróger is feszült, hogy potrohhá dagad hasa már több kíméletlen percet ne szerezzen neki a fennforgó nap folyamán, majd, mikor már, mint egy sikeres haditervet az utolsó kuglóf-mozsákat is mind sikeresen elpusztította, és Erzsike néni drága szolgálatkészen elvitte a tányérját, mert a Mester soha nem reggelizett aznap kétszer, élénk szúros, aztán megbocsátó szemkontaktus aalkult ki közte és idős prófétája között.

- No, hát akkor Gyurka fiam… - vett egy mély, sipoló lélegzetet, melynek hatására borsáinak kosarai is jelentősen megemelkedtek, és így úgy festett az egész öltönybe fölöltöztetett, aggastyánszerű ember, mint egy fújtatóval működtetett orgona, aminek harmónikaszerű sípjai megadják a tuladonképpeni alaphangot. – Azért kérettelek ide, mert nemsokára ebből a házból is el kell mennük asszonyommal! – most egy kis szánalmat, és együttérző részvétet várt volna el, amit meg is kapott.

- Drága Mester! Én kimondhatatlanul sajnálom, ha bármiben… - itt elharapta a mondatot, hiszen az öreg azonnal, kertelés nélkül folytatta.

- … Szó most ne kövessen feleletet, ajkad csöndesen nyugtasd egy pillanatig! Gyurkám, segítened kell rajtam! – s összefonta mélyen összefogott, göcsörtös kezeit.

- Természetesen drága Mester! Azonnal! Miben állhatok a rendelkezésére, ha szabad kérdenem? – szemöldökét, mint aki valóban aggaszt, és aggódik egyszerre mélyen mestere gondterhelt tekintetébe fúrta, mint aki titokban arra számított, hogy bármit is megtudhat tőle, majd csöndesen, igaz kissé már türelmetlenül saját magát is várakozásra csillapította, amíg a mester mindent meg nem vall.

- Bizonyára te is tudod, hogy a háborút követően nekem bizonyos helyeken már egészen egyszerűen nem lehetett, és nem is volt maradásom! - dörmögte. – De, ami ennél fontosabb, és lényegretörőbb vállalkozás lehetne az az, hogy nemrégiben fejeztem be – igaz -, kín keservességgel egy kulcs regényt, amely talán a XX. század nagy kísérleti regénye leend, és most figyelj Gyurkám! A te nemes, és megtisztelő feladatod lenne az, hogy a több mint negyvenezer oldalas kézirathalmazaiból egy elfogadható formát kiötöljük-hatoljunk a regényem számára! Kész vagy-e nemes, és nemzetes feladatot ellátni? – rikácsolta, az izgalma okán most már valósággal harsogva.

- Igen mesterem! mindent megpróbálok, hogy céljaidat siker koronázza!

- De Gyurka fiam, te is jól tudod, hogy próbálkozni egyedül a kutya szokott, s hogy az ember esendőségében is törekvő maradt! – göcsörtös, és horihorgas vállaival, melyeket a barokkos, faragott karosszék úgy tartott fogságban, mint egy értékes elítéltet, lassan, méltóságteljesen kielemkedett, és most valóban úgy festett egész fizimiskája, mint egy bosszútesküdött oroszláné, aki trófeára áhítozik. – Akkor édes, egy fiam! – nyújtotta hatalmas lapát kezeit, meghajolva, mint kézfogás előtt -, kezet rá!

A félszeg, és tétova fiatalember így nyerhette el a megtisztelő, és halatatlansággal fölvértezett kegyet, hogy láthatta, hogyan is készülget csöndes elszigetelődésben, mint egy alázatos, papi szolglálat a XX. század korszakalkotó regénye, amit nobeldíjra is jelöltek, és mégis minden olvasó követendő példának tűzött ki maga elé!  

JELLEGZETES HARMICADIK SZÜLETÉSNAP

Azt gondolhatnánk, hogy mindig is vegyes érzésekkel, és bizonyos fokú idegenkedéssel, és egészséges távolságtartással viszonyult az ünneplésekhez Dr. Hordasi Antal – de mivel pontosan kerek évfordulót ünnepeltek, és elvégre egyszer az életben kerek harminc éves az ember: Hát Istenem! Igazán megengedhette volna magának azt a fajta kisebb, nem elfajzott, de gazdaságos luxust, hogy egy pohárka pezsgővel koccint saját maga hosszantartó, és hosszan tűrő életére! Hogy mi oka lehetett arra, hogy ezt nem cselekedte meg, a kisebb vendéggyülekezet nem kis meglepetésére, mely szinte mindennél sürgetőbb, és radikálisabb vágyat támasztott erre a követelésre – valószínűleg az alkoholizmus mint súlyos függőségben keresendő! Ugyanis Hordasi úr kifejezetten utálta és megvette minden nemű szesz, és párlat fogyasztását, és bizonyos aszketikus önmegtartóztatással élt még akkor is – bár hangsúlyoznunk illik -, hogy többször is torkosság végségébe esett, a tortafogyasztás terén!

Hát még abban a szent, és belsőséges pillanatokban, amikor apja idősebb Hordasi fényképezőgéppel fölszerelkezve, mint csatarendbe állító hadvezér már alig várta, hogy elkattinthassa a történelmet író fotót az exponáló gomb benyomásával – és megörökíthesse, hogy kissé habókos, és különösen viselkedő, - erre szokta a népnyelv a különc kifejezést használni fia betöltötte, immár a kerek évfordulót!

- Kapjon egy guminőt! – harsogta bele nevettében, jobbkedvűben, mint a többség, a kívánságot feleségének, aki a márkás karóra, és az ajándék könyvutalvány mellett hezitált. Légpuskát – amihez nem szükséges engedély, csupán a komolyabb lőfegyverekhez, nem mertek neki venni -, mert attól tartottak, hogy lévén tökéletesen hangulatember egy óvatlan, végzetes percben nehogy az őt ért kisebbfajta tréfának vett szégyentől, és gyilkos humorral történő ugratás következtében saját maga ellen fordítsa a gyilkosan ,,villámló botot”!

- Istenke éltessen sokáig drága fiunk Tóni! – üvöltötték kórusban bele a levegőbe, úgy, hogy a meghitt, kis emeleti panellakás szinte zengett a jó kívánalmaktól!

- Köszönöm minden kedves jelenlevőnek, aki megtisztelt azzal, hogy egyáltalán hajlandó volt még emlékezni rám! – szólt most Dr. Hordasi.

- Ugyan már! Ne butáskodj! Hát ez csak természetes! – hangzott sokfelől a kissé meglepett válasz, mert a jelenlevők többsége sajnos nem volt tisztában azzal, hogy Dr. Hordasinak tulajdonképpen mindig is kisebbrendűségi, és bizonyos kisebbfajta önértékelési zavarokkal küszködött, amik megbocsátható rigolyákban, illetve allűrökben öltöttek testet; ilyen volt többek között az a családjának fölöttébb kellemetlen eset, hogy ti. a teherfelvonó – elviekben -, hat teljes személyre lett kialakítva, igen ám! azonban, mivel a szűkre szabott helynek is megvoltak a maga keretei, így nem is lehet igazán csodálkozni azon, ha mint az összepasszírozott konzervdobozban a szardíniák, úgy szorongtak, és zsúfolódtak össze az emberek, még akkor is, ha történetesen ehhez a téliesített időszak jéghideg levegője, és egyre kedvetlenebb, komoruló estébe zuhant hangulata is ráadásként hozzátársult!

- No, de nézzük már meg azt az ínycsiklandozó tortát! Vagy a semmiért tettünk meg annyi fölösleges kilométert?! – vonta le a maga következetéseit a sofőrnek kivezetett unokabáty, aki mindig is teljes körű családtagként élvezte a bizalmat, és megértés szellemét.

- Apus gyere csak ki velem a konyhába egy percre! – utasította a gondoskodó felesége egy szem urát!

- Miért anya? Két nyamvadék gyertyáról van szó! Hát ezt sem tudjátok nélkülem elintézni? – a külvilág számára persze ilyenkor, hogy a feltűnést, és ezzel járó kisebbrendű kellemetlenséget elkendőzze mindig is mosolyogni igyekezett: de nem azzal a természetes mosollyal, mely ilyen esetekben megszokott, sokkal inkább groteszkbe csavarodott, fogcsikorgatást lehetett szájából visszahallani.

- Akkor is gyere ki légy szíves! – felelte most kicsivel erélyesebben, sarkával kecseset toppantva az asszony, aki tulajdonképpen mindig is azt szerette, ha az ő szavai is számít!

- Jól van már! Jól van! Megyek! – azzal, mint aki különleges zsákmány ígéretével csábítaná az egybegyűlt társaságot, mint az aprólékos gyilkos, aki már-már túlzottan gondosan megtervezte a halálos merényletet a likvidálandó ellenfelekkel szemben, kilopakodott a konyhába.

A konyhából –mint az mindig is a családi ünnepélyesség kellékei közé tartozott -, ideges, frusztrált hangfoszlányok zajai lehetett hallani, akinek éberebb volt a fülei az ilyen dolgokra:

- Mit tökölünk itt ketten! Nem lehet igaz, hogy ilyen szerencsétlenek legyünk! – ezt a családfő szájából lehetett hallani, akit – saját területén -, mindig is egyfajta szakmai precízség, és mindent elrendezni tudás jellemzett, persze egy hatalmas adag atombomba-indulattal; ami főként a dolgok váratlan, megmagyarázhatatlan alakulásában öltött testet, és amikkel kivált családja többi tagja is sok esetben sajnos nem tudott mit is kezdeni!

Aztán úgy fél órával a konyhába való eltávozás után végre a sokak szemében megérdemelt égő petárdákra emlékezető a tortán szikrákkal bombázó tűzijátékkal együtt sikeresen kihozták a könyv alakura formázott szülinapi marcipános tortát, ami a titkos adatok alapján is többe került, mint a család még év elején felállított költségvetése!

,,Egyáltalán nem tetszik nekem ez a nagy felhajtás! Talán nem is vagyok rá igazán méltó! A kerek évforduló, talán nagyobb felelősséggel is járhat, mint gondolnánk!” – ilyen gondolatok kóvályogtak Hordasi fejében, és amint csupán lopva, és titkosan az apja égő, vöröses, és méregzöld szemeibe nézett, rájött, hogy az apja – ugyan nem mondta, de mintha egy kicsit maga is csalódott volna benne! Persze ez nagyban összefügg azzal a eszmei tétellel, amit nem győzött napjában akár több, és szentebb alkalommal is előnyére nézve megismételni, miszerint: amennyiben egy harmincéves embernek nincsen felesége, élettársa, lakása, és kocsija, tehát önálló, felelősségteljes élete – a családi fészekből való önkéntes távozással persze -, akkor nagy a valószínűsége, hogy az illető fiatal felnőtt talán örökre az adott szülei nyakán marad, és bátran szívhatja azok vérét, és soványíthatja pénztárcájuk, vagy adott esetben hitelkártyáik tartalmát.

- Hát akkor isten éltesse még nagyon sokáig az ünnepeltet! – mondta a családfő, azonban ki tudja miért, kezet nem fogott egy szem fiával! Hogy vajon a túlzottan felmagasztosított apai büszkeség mondtatta vele, avagy valaki más, aztán nem lehetett előre megmondani – mégis a fiatalember örült annak, hogy apját ennyire is ismeri, aki még véletlenül sem hazudtolta volna meg önmagát; azaz engedett volna saját jól berögözött, és megkérdőjelezhetetlen elveiből, ami a makacs, csökönyös, és konok konzervatizmus gyökereiből nőtte ki magát!

Az égő vulkánként lángoló tortát mi előbb el kellett fújni, hogy aztán megkezdhessék végre a tartalmasan laktató édesség minél szakszerűbb, és hatékonyabb fölboncolását az étkezőasztalon. S mint azt úgy illik, ennek a megtisztelő feladatnak az ünnepeltnek kellett eleget tennie!

- Gratulálok drágám! – felelte meghatottan a boldog édesanyja. – És pluszként örülök, hogy első verseid is napvilágot láthattak! – bár ezt csak ő tette hozzá, titokban fia elefántfüleibe suttogva, mert a meghitt, és bizalmasabb pillanatok varázslatát most kicsivel önzően megtartotta magának. Ennyi járt elvégre!

- Segítek fölvágni! – ajánlotta föl további készségesen, mert látta, hogy immáron az első X-et taposó fia egy kicsit sután, és ügyetlenül szerencsétlenkedik azzal a hústrancsírozó karddal, amit valamikor késnek neveztek, és aminek remek hasznát vehetnék akár még a böllérek is – amennyiben a szükség úgy hozná! Azzal a önzetlenül segítő édesanyja megfogta fia praclis mancsait, és együtt kihasították az első ünnepélyes szelete a két nagymamának a tortából. Aminek az lett a furcsa következménye, hogy a könyv alakú finomságból előbb-utóbb már csak egy fél füzetecske lett!

Viszont a tartalmasan gazdag, és minden ízében a belgacsokoládéval, és a marcipántésztával megkomponált laktató desszert olyannyira jól, és kitűnően sikeredett, hogy a vendégkompánia egy idő után kénytelen volt megpihenni a nappali szoba kanapéján ejtőzés céljából!

Amikor véget ért a szieszta és kellemesen elbeszélgettek, eldiskuráltak egymás között és megtörtént az ünnepelt megajándékozása is, a kisebbik nagymama el nem mulasztotta volna megemlítni, hogy már milyen régóta nem járt itt! Közel húsz éve, hogy utoljára meglátogatta őket. Ilyenkor persze mindig igyekezett valamilyen sebtében odavágott, bagatell kimagyarázásnak helyt adni a mentegetőzéseiben:

- Tudjátok drága gyermekeim! Én már nagyon öreg vagyok, és fáradt is, és sajnos már szegény lábaim is nem úgy működnek, mint azelőtt! – de meg nem mondta volna senki emberfia, hogy ugyanez a kedves, idős nagymama – főleg amikor beköszöntött a nyár -, és végre elkezdhette a szokásos kerti kapirgálásait úgy tudott szaladni, futni, akár az üregi nyúl, vagy az alagutakat ásó ürge! – Tudjátok az a legnagyobb baj, hogy nagyon messze laktok! – volt mindig az ellenérve, ha nagyobb útra hívták. Persze azt viszont minden esetben kihasználta, és előnyére is fordította, ha valaki volt olyan szíves, és elfuvarozta, mert ezt a kényelmesebb megoldást mindig is jobban szerette, mint a végeláthatatlan buszozást egy olyan cél érdekében, amit maga is csupán aligha tudhatott! Hiszen akárhányszor csak a lakótelepi környezetre tévedt szinte nem volt olyan alkalom amikor nem tévedt volna el!

- Persze mama, persze! – sóhajtott ilyenkor jelképesen a felesége, aki mindig tudta, és tisztában volt anyósának elvárásaival; és ezt olyan jól értette, és megtanulta, hogyha valaki – történetesen -, azt állította volna, hogy  özv. Janeczkyné csupán azért nem tudja megtenni ezt az irdatlanul hosszú, és viszontagságos utat, mert már igen-igen idős, hát igen, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az illető kisebb jellegű felpofozásban részesül; de hangsúlyozottan a szelídebb formából!

- Drágáim! Most már ideje lenne menünk, mert igencsak elszaladt az idő! – nézett özv. Nittmanné a régies orosz típusú karórájára, ami szinte élete zivataros évtizedeiben mindig elkísérte. Viszont csupán alig múlt délután három. Azonban már most érezhető volt, hogy a kellőképpen barátságtalan, és nyirkos eredetű, sarkvidéki levegő megelőlegezte a teli zimankót. Bár – kétségtelen -, hogy a hófehérre pingált pelyhek sokaságára várni kellett, azért az idő mégis kivicsorította, és ezzel csöppet sem fukarkodott – farkas körmeit!

- Várj csak anya! – szólt a feleség édesanyjának, aki már mint valami buzgó hivatali főnök, aki csupán sürgős villámlátogatással tisztelte meg a sokadalmat már menni készült, és most a téli csizmájával bajlódott.

- Pakolok nektek egy kis tortát, és édességet! – azzal máris beviharzott a konyhába, hogy a pakolással még idejében elkészülhessen.

- Jaj, lányom! Hagyd ott ahol van! Most fontosabb dogokkal is foglalkozunk kellene! – jegyezte meg főleg az arcán barázdákat dédelgető, megkeseredett, idős asszonyság. -–Be kellene fűteni, jó mélyen a kályhába, hogy még idejében bemelegedjék a szoba! -–volt igazi, és konkrét célkitűzése.

- Jól van már, na! Azért egy csöppet csak tudtok még várni, hisz nem hajt a tatár! Vagy igen?!

- Jól van, addig megvárlak a lift előtt a lépcsőházban, mert a végin úgy rám melegszik ez a gönc, hogy az isten se gyógyít ki az influenzából! – azzal nagy nehezen kissé házsártos, kedvetlenséggel vette a csizmáját, amit egy szem unokája is segített fölhúzni, és odakísérte a lifthez anyai nagyanyját.

- Kérlek Peti! Add csak ide a többi csomagot is! – szólt hátra keresztgyerekének, aki a slusszkulcsokkal bíbelődött. – Hová is raktam?! – s hirtelen, mint aki szemlátomást késésben van heves pakolási akcióba kezdett a kis, mélybarna színű gardróbban.

Végül aztán csak megtalálta, amit keresett; gyorsan egy nejlonzacskóba tette az anyának vett vadonatúj, jó meleg mamuszokat, mert a régit már idejében ki kellett volna cserélni, csak hát mindig közbejött valami.

- No, hát akkor! – pattant fel, mint egy kis fürge erdei állat a másik kényelmesnek ítéltetett fotelből a másik nagymama is. – Akkor hát további, jó ünneplést, és boldogabb életet kívánok nektek aranygyerekeim! – azzal ő is nekiindult, hogy csak nem fogja legyőzni az öltözködési versenyben egy páratlan vetélytárs; saját komámasszonya!

- Várjatok csak egy picit még! – azzal a feleség, amilyen gyorsan csak kezei bírták, szorgoskodva beletette a becsomagolt tortaadagot, és egyéb nyalánkságokat a két mamának, és keresztgyerekének is, mindenből egy kicsit, ahogy az – természetesen -, illik!

- Aztán vigyázzatok nekem a hosszú úton! Nehogy kitörjétek a nyakatokat! – ironizált, ahogy szokott, ha jókedve volt a családfő, mert soha nem engedte meg magának azt a könnyelmű, már-már felelőtlenségnek minősülő modort, hogy bármit is szó, avagy megjegyzés nélkül hagyjon.

A kisebb kompánia menet a lifttel, a fiatal feleség, és az ura is természetesen lekísérték őket, mint megtisztelt, és ritka vendégeket, amíg az immáron teljes jogúan harmincat betöltött Dr. Hordasi bent maradt a lakásban, és a tányérok, édességmaradékok eltűntetésén fáradozott, miközben figyelmes, töprengő, kicsiny résre húzott konfuciánus szemekkel szemlélte a három ,,boldog születésnapot” hirdető lufit, és azt a kerek harmincast jelző, hatalmas kerek kört ami a három lufi tőszomszédságában a szoba fölé magasodott…

Azon töprengett, hogy valamit meglehet, hogy elhibázott az életében, amit talán éppen most kellett volna megtennie; hogy akibe tökéletesen bele volt zúgva, az most már boldog hathónapos kismamaként karján gyermekével szemléli az aprócska élet minden féltett színeváltozását, és hogy ő még tán ahhoz is elég gyáva volt, és sután ügyetlen balek, hogy térdelve vallja meg neki, hogy élete boldogabb, harmonikusabb, és teljesebb létezését csak neki köszönheti! Egy vastag, jelentős krokodilkönnyet törölt ki szeme sarkából, és még éppen idejében, mert nem szerette volna megengedi magának, azt a magányt, és luxusnak ítéltetett elhagyatottságot, míg édesanyja, és persze határtalanul kiegyensúlyozott, és büszke apja feljönnek a liften, hogy a megtörtént születésnapról elmélkedjenek!                       

HÁLÓ-TÖREDÉK


Kuporgatott elménkben már a gyilkos csöndnek is hallható a hangja. Árny-vert tájak, félsziget-törmelékek bolyonganak szerteszéjjel mibennünk s benső énünkben egyre megszólítanak! Rejtett, kicsinyes titkainkat olcsó, hízelkedő szavak esszenciája ki nem mondhatja: vágyaink tudott romantikáját job érezni s felnyergelt álmaink csillagmiriádjain egy egész, tartalmas emberi életet körbejárni! Az Idő utcahosszán önmagát vallató sebzett lelkek kószálnak célja-vesztett kísértetekként; zsibbadó tudattal elvárnák a feloldozást babonázó csókoktól s halhatatlan gyönyöreit a Mindenség metamorfózisainak!

Önmagunkhoz tisztul kristálytisztán a kivilágosodott tudat. Dobbanó szívek tudatalattián miért félünk reszketve folyvást a rettegő válaszoktól? Sziszifuszi létünk terhét sokadszor örömmel letennénk, hogy oldódhasson gúzsba-kötött bilincsszorítása végtelenített árvaságunknak! – Nyűtt napjaim terhén egyre több baljóslati kín szakad rám! Meggyötört szirmait a félszeg lélek még dédelgetné; csengő segítségkérésbe gazul beletaposnak önző-számító nyerészkedők!

A tudat biztos menedékhelyeit még most is kételyek marcangolják! Emberi gyarlóságok okán újabb szadista Júdások teremnek. A világ összemosott párhuzamában ordas-csahos farkas-vakkantások fenyegető ugatásokként echóznak! – Árulásaink mindennapi kenyere szétterjed: mert mást már ritkán, ha tehet az önmagát prostituáló, áruló kor! Álmodva még várom a megváltó romantikát, ha új-reményekkel vigasztalja kétségbeesésem! Szégyenülten látom gyakorta, hogy hűséges szerelmeit csereberéli egy-egy egzotikus nimfa!

                                                            ÖNVALLOMÁS

- Tessék engem meghallgatni kérem szépen tanár úr, mert az lesz a vége higgye el nekem, hogy teljesen meg fogok háborodni, és be is fogok azon nyomban golyósodni! Az unokámmal van baj, tetszik tudni a Dezsővel, a történésszel. Igaz, és őszinte ember az kérem szépen, s már vagy nyolc éve rója egymás után a sorait nap nap után, és semmire nem ment, nem mehetett! Azzal kezdődött az egész, hogy körbejárta a főváros tulajdonképpeni összes, valamirevaló szerkesztőségét, hátha adnának neki valami szerkesztői, fogalmazói állást, hogy addig is energiáit egyetlen pontra koncentrálva megfelelően pénzhez, és kisebb jellegű anyagi forrásokhoz jusson, és kelő időben, jó helyen a könyvkiadásba invesztálhassa a fennmaradt tőkéjét. Nagyon bántotta a lelkiismeretét, hogy őt mint pedagógust diplomájával együtt szinte sehova sem akarták alkalmazásba venni, és hát ilyen munkanélküli komoruló időkben, hát ugye nem sok választása van az embernek, igaz-e? Oda kell menni, ahol lehetőségekhez mérten valaamcsikét meg is fizetik az embert, tisztelt tanár úr! Alig múlt már harminc éves, és egy rendes lakása, felesége, gyermeke – annyi se, szinte mondom, a kéziratain és az összeirkált dolgain alig van neki! És még emellett természetesen egyetlen, jóságos lányom jóindulatát is élvezi, mert sajnos munkásember apjával időnként keményen össze szokott szólalkozni! Egy kicsit félek attól, hogy ebben a megbízhatatlan, és nagyon is tudottan bizonytalan világban olcsón hagyja magát kihasználtatni, és a vége az lesz, hogy ne adj’ isten majd mehet csőlakónak valamelyik belvárosi híd alá! Ezt mindenképpen szeretném megakadályozni, és lehetőséghez mérten elkerülni! Kétségtelen különc, és hóbortos egy ember az én unokám, de talpig udvarias, és azt hiszem, hogy a mostani fiatalságnak is nyugodtan lenne mit tanulnia tőle!

Persze a többi ember – rendszerint akinek valami egyéni ötlete, meglátása támad -, úgy kiröhögik, és gúnyolódnak vele, mint az olcsó, vásári kofák, vagy cirkuszi mutatványosok. Néha az egészsége sínyli károsan meg, mert sok esetben – főként a nyári kánikulák alkalmával ez a jellemző, úgy fújtat, és szinte hevesen, és hirtelen kapkodja magába a levegőt, és hatalmasat nyeldekel, mint egy gőzmozdony, attól félek a végén még tényleg valami komolyabb baja lesz!

Tanulhatott volna valami hasznosabb elfoglaltságot is, mint mondjuk autó, vagy villamossági szerelő, mert azt hallottam, és már a rádió is folyton ezt mondogatja, hogy kicsi hazánkban, most jelenleg a valódi szakemberekből van a legnagyobb fokozott hiány – csak hát nem akaródzott a lelkemnek ,,bepiszkítani a kezét”. Beszélhettem én neki, hogy legalább, ha már mindenáron írogatni akar, hát akkor tegye le legalább azt a fránya úrvezetői jogosítványt: hisz ez manapság alapvető követelmény, egyenértékű az egészségügyi alkalmassággal, de mintha a falnak beszéltem volna. Mindent szót megértett az én drágám, szentem, de rendszerint ennek a kissé kínos beszédnek az volt a vége, hogy elfojtott düh, és indulat termelődött benne, és otthagyott, hadd beszélgessek csak magamban. Persze több mint valószínű, ha az apja nem rágta volna gyilkos megjegyzésekkel, meg krikitai észrevételekkel szegénykét, akkor valószínű, hogy sokkal inkább hajlott volna a jó, és engedelmes szóra. A jövőre legfeljebb csak annyiban gondolt, hogy a zsebpénzét igyekszik gondosan, mérlegelve beosztani, és nem ám tohonyaságokat, és kidobnivaló szemeteket vesz, hanem édesanyát, és apját is mindig fel – és megköszönti, illetve, ahogy az már lenni szokott; jelesebb ünnepek alkalmával mindig egy kis aprósággal készülget a családtagoknak. Tetszik tudni tanár úr, a Dezső azt szerette volna szerintem saját magával elhitetni, hogy az irományaiból is lehetséges színvonalának, és igényeinek minél hatékonyabb fenntartása, és most, hogy jóformán már minden dugába dőlt, úgy érzi megbukott, kudarcot vallott mindenben, és sokkal inkább az aljasuló világ volt az, mely ellene vétkezett, és el is árulta! Persze ezzel nem azt szeretném reklámozni, hogy szükségképpen megvetette a munkát, mert nem volt olyan nyári vakáció, hogy öreganyával el nem jött volna takarítani a vállalathoz, és akkor aztán úgy járt a keze, és a felmosórongya, akár a villám, de azért jó esett volna egy-egy biztató szó, és elismerés, és nemcsak tőlem, sokkal inkább talán még azoktól is, akik hasznot remélek, és hasznot is húztak a munkájából.

Semmi sem idegesítette szegénykémet jobban, mint amikor jöttem az erkölcsnemesítő, és szent prédikációimmal, hogy a munka nemesebbé, és becsületesebbé tesz, meg hogy csak az az igaz ember, aki munkával együtt keresi meg a saját kenyerét, és soha nem szorul mások segítségére! De hát mit is mondhattam volna neki? Ha valóban irodalommal szeretett foglalatoskodik, hát akkor az ember minden szükséges tapasztalatot igyekszik hozzá begyűjteni, és magáévá tenni a látott dolgokat, vagy nem?! Persze minden nap benne fortyogott láthatatlanul, talán csak a felszín alatt a bizonyítási vágy ösztöne: hogy majd ti. ő megmutatja másoknak, és ezáltal tesz szert az emberek körében elismert, és széles megbecsülésre. Teszik tudni, hogy mit akarhatott megmutatni? Szerintem a kisemberek sebezhetőségét, mert ő aztán valóban – bár megpróbálta titkosan leplezni, de valóban egy mélyen érző, mégis tudatosan is roppant érzékeny emberi lélek volt. Csak éppen egy kicsit, amikor lejárt a műszakja, és tisztességgel le kellett volna tussolnia, akkor egy kicsit kellemetlenkedő hangnemet ütött meg, velem szemben, hogy: na, ő most látja a munkás perspektívát, és hogy inkább így kellene értékelnie azt, amilye van!

Drága Annamarit magammal hoztam, tetszik tudni az a mi kettőnké! Azt tőlünk emberfia el nem veheti! Dezső mindig úgy emlegeti, hogy őt mi közösen gyártottuk, és abban a pillanatban, ahogyan a gyártás szót ideges, és gyors zaklatásként elhadarja mindig annyira ellenállhatatlan! még most is szereti a kicsi lánykát, de már csak egyre kevesebbet foglalkozik vele, mert nem ér rá! Állandóan csak gyűri, és megint csak gyürkőzi az ipart!

- Anyukám, kis mucikám! – mindig így kezdi a hízelkedését. – Adjál már egy pár ezret az ég szerelmére! – s aztán a könyörgő kérelemből átfordul hirtelen követelőzésbe, de csak finoman, tetszik tudni, hogy senkit meg ne bántson, mert ő nem az a fajta.

Jómagam úgy teszek, mintha már rég elaludtam volna, amikor hajnalok hajnalán beállít kissé sörszagúan, és enyhe illumináltsággal, de sohasem venném a merszet, hogy csakis egyetlen szóval is felhánytorgassam. Kérdem magamat: Akkor hova lenne a közös, és kölcsönös bizalom? No meg, a szeretet eltéphetetlen köteléke? Nem igaz?!

De tudja mit találtam ki, kedves szerkesztő úr? Amikor Dezső éjjel hazaállt, s keresné, erőszakos holdkórossággal már átkutatná az egész lakást, fogom magamat és eldugom előle különböző helyekre a dugipénzünket! Előbb-utóbb aztán belefárad, és leveszik mellé, osztán kora reggel uzsgyi már otthon sincs! A gyereket természetesen a világért sem sajátítanám ki önző, vagy akaratos céljaim elérésére, nemhogy már a nyúl vihesse az elrettentő puskát! Hagyom csak nyugodtan, hadd aludja magát ki jól, reggelig.

- Na, anya én akkor elmentem! Majd estefelé jövök, ha esetleg elszundiznál nem kell megvárnod! – felelte, majd sebtiben maga után behajtotta a nagy tölgyfa bejárati ajtót, és elment, így bőségesen még mindig jutott arra időm, hogy megcsináljam a gyereknek a tízórait, és pakoljak neki egy kis édességet, mert tetszik tudni; él-hal a csokoládéért! Amikor aztán szegény gyerekem a Tóni megjött az oskolából sajnos kék-zöld-lila egyveleggel, amik mint valami stigma-bélyegek körbevették egész pufók testét, és néha be is dagadt a visszafojtott ütlegek miatt az arca, hát tisztelt szerkesztő úr, mondanom sem kell, hogy az volt sorozatosan elkövetett, családi drámánk további folytatása atombomba hangulatban!

- Hát ez a gyerek meg hogy néz ki?! – förmedt rám, amikor délután ötkor beállítottam a vásárcsarnoki bevásárlásból. – Csak nem tudta már megint megvédeni magát ez a kis mitugrász tohonya?! – kerekedett el szikrákat szóró, véreres, smaragdzöld szeme.

- Ugyan már? Miket találsz ki? Biztosan kiállt a maga igazságaiért hisz ismerem, és tudom milyen az én fiam! – próbáltam védeni egyetlen magzatomat.

Tudtam én, nem is tessék megkérdezni – nagyon is jól tudtam, és sejtettem, hogy mit is csinálok. Igen ám! De, ha a férfiember elégedetlen az otthoni dolgaival, akkor szűkség törvényt bonthat, és megpróbálja másuk helyrehozni, és mivel szegény uram szinte az élet minden területére nézve meglehetősen makacs, önfejű, és roppantul hirtelenharagú – így, ha valaki belegázol kényes, és sértődékeny, sebezhető természetébe az adott illető – mondanom sem kell -, hogy porul jár, mert vagy nem szól hozzá, ami a könnyedebbik eset, vagy pedig úgy megharagszik, hogy nem győzi emlegetni sablonos prédikációt, miszerint: ,,Ezt megjegyeztem magamnak Margit!”

Bizonyára a szerkesztő úr is tudhatja, vagy legalább is átérezheti, hogy én tulajdonképpen egész életemben gályáztam, és robotoltam, mint a güzü! Látástól-vakulásig, olyannyira, hogy néhol megesett Szombat-Vasárnapi műszakjaimon is mennem kellett hol takarítani, hol pedig adminisztrálni, és akkor egy egyszerű közalkalmazott nem ugrálhat, még kevésbé mondhat nemet! A sok teendő, és munka mellett az embernek az idegei előbb-utóbb felmondják a szolgálatot, hacsak nem veszi, és nem veheti ki a szükséges, és megígért szabadságot, ami az én előrehaladott korom tekintetében is negyven napra rúgott! Igen, de tessék nekem elmondani a titkát annak, hogy hogy engedhessem meg magamnak a pihenést, ha Dezső most már alig a felét, ha megkeresi annak, mint régen az otthoni kasszába beleadott? Itt jött kapóra a Miszkinné ajánlata. Biztosan nem tetszik tudni, hogy kicsoda Miszkinné, mert sajnos a főnök urak, és a magasabb beosztásban lévő személyek hajlamosak megfeledkezni, az egyszerű tényről: hogy a közalkalmazottak is egyszerű, és közvetlenül barátságos emberek. Ez a Miszkinné szólt nekem, hogy közben tudna járni a helyzetem javítása céljából, és hogy lenne egy remek beteggondozói munkaköre a számomra! Egyébként tisztelt szerkesztő úr én anno még a hetvenes évek vége felé mint általános ápolóasszisztens végeztem egy Egészségügyi Szakközépben, így van néminemű fogalmam arról, hogyan kell vért venni egyszeri szúrással a vénából, úgy hogy nyoma se maradjon, illetve, hogy cukorbetegség esetén hogyan adagoljam megfelelő mennyiségben az inzulint úgy, hogy a beteg életképes, és boldog lehessen. Aranyos emberhez kerültem be bizonyos Janák Vilmoshoz a felszabadulás után mint gépészmérnök helyezkedett el, de tetszik tudni fölötteseivel hamar meggyűlt a baja, és mint a vándorfecske megesett, hogy hónaponta újabb, és újabb munkakörökbe jelentkezett be! És ezt az üzemigazgatók nem torelálhatták! Nagyon szeret tréfálkozni, és bolondozni tetszik tudni, legszívesebben el lenne egész nap a gyerkőccel, és nem csinálna az égadta világon semmit sem; csak játszana, és megint csak játszana! S sok esetben kifigurázva – persze csak szigorúan a jó ízlés határain belül -, szidja azt a semmirekellő főnökét, aki megint nem adta ki számára a már előző évben beígért önkéntes szabadságot, holott nagyon jól tudja, hogy az én uram ha kell, akkor szívesen elvállalja az éjszakai műszakot is!  Sokszor Dezső csak nézni tudott, amikor én is megmondtam neki, hogy a szomszédok majd vigyáznak kislányunkra, és elmegyek vele én is dolgozni, mert igen is szerkesztő úr, de nagyon kell a pénz! Azt hittem kérem szépen, hogy egy eltévedt atombombaszerű, hangulatkitörésében eltöri a derekamat, és aztán se ki se be!

- Megbeszéltük ugye, annyus? Már nem is tudom, hogy hányszor kellett rágnom a füledet miattad! A családban én vagyok az eredeti kenyérkereső fél, és ebből egy jottányit sem vagyok hajlandó engedni! Megértetted?! – úgy hangoztatta tessék csak elképzelni ezt a fajta merev, konzervatív elképzelését, mintha egyedül csak a saját mondataiban lehetne halálbiztos, és pontos.

Másnap aztán elővettem a kislányt, hogy lehetőségekhez képest az apja ki tudja pihenni az aznapi fáradalmait, mert tessék csak elképzelni félálmos holdkórosságában reggel fél öt felé majdnem sikeresen elgázolt egy vele szemben értetlenkedő utast, pedig az csak hevesen fölmutogatta a karóráját, mintha csak ezzel szándékozott volna jelezni, hogy ő – mármint az utas egy valóban fontos, és lényeges ember, aki soha nem engedhet meg magának akkora luxus felelőtlenséget, hogy akárcsak egy másodpercet is késsen eredeti munkahelyéről! Tessék elképzelni alig tudtam az én jó élhetetlen, és hiú uramat lebeszélni róla, hogy kiszállván a vezetőfülkéből ott helyben agyon ne verje azt a szerencsétlent, aki kicsit túlságosan is közel merészkedett a még éppen járó buszához.

Csodálom egyáltalán, hogy az én férjem még eddig is kibírta ezt az idegőrlő, és valóban strapás munkát! Amit ez az ember naponta kénytelen elviseli szerkesztő úr drága – az már nem is embernek, de állatnak sem való! Attól tartok, hogy most majd öregségemre, ha egyszem lányom is kikerül a családi fészekből a férjem nyugdíja már – félő – hogy nem lesz elég, s én pedig a végestelen örökkévalóságig gürcölhetem törleszthetem a sivár hétköznapjaink romjait! Megyek szerkesztő úr, isten áldja!

Ezzel a megtört kis öregasszony kilépett a szerkesztőség ajtaján, hogy a most napvilágra került, és kifecsegett hétköznapok elviselhetetlenségével újból számot vessen, és felvegye keresztjét…   

                                                    AZ ORVOSNÁL

Normálik Antal nem is gondolta volna, hogy ötvennyolc éves korában a véletlenség úgy hozza, hogy egy egyszerű foghúzásba majd bele kell halnia. Világ életében valósággal rettegett az orvosoktól, és úgy tekintett rájuk, mintha olyan sintérek, és félistenek lennének egy személyben, aki a felelősség zászlaja alatt azt tehetnek az adott betegeikkel, amit csak akarnak!

Éppen ezért, mintha titokban lelke féltettebb, és rejtettebb mélyein megérezte volna azt, hogy vele bizony valami nagy baj történhetik sürgős feladattal azonnal végrendeletet fabrikált, és összes értéktárgyait; ami pusztán csak egy elhasznált íróasztalra, írószerekre, és összeirkált határidő naplói sokaságára vonatkozott – amikben viszont értékes, elsősorban irodalmi jellegű kéziratokat rejtett mindent kevéske hozzátartozóira hagyott! Illetve mivel gyermeke nem született, és áldott kedvese is nagyon korán, mindössze negyvenéves korában halt meg rákos daganat következtében ezért úgy gondolta, hogy azonnal kerít egy megbízható valakit, akivel a változatosság kedvérét már régóta ismerték egymást: hogy ne legyenek egymásnak valósan is tökéletesen idegenek, és rábízza fennálló hagyatéka rendezését, és a rendelkezési eljárást!

Amikor az ügyvéddel – aki mellesleg csupán csak mindig az adott ügyek anyagi vonzatát mérlegelik, mielőtt bármiben is munkába, vagy segítségre jogot adhatnának -, azonnal munkához is látott!

Folyton az motoszkált a fejében: ,,Mi a helyzet abban az esetben, ha tévedt az orvos?! Mi van, ha ő nem is annyira beteg, csak a foga egyedül, mint azt magáról már ideje korán feltételezte?” – s míg agyában tótágast járkáltak fel, és alá a gondolatok azt vette észre, hogy már másnap van, ami azt jelenti, hogy egész éjszaka jóformán egyetlen szemhunyásnyit sem aludt!

Amikor másnap élete legfontosabb, ha nem elengedhetetlen, és megkérdőjelezhetetlen megpróbáltatására készült – már jó kora reggel odaért az orvoshoz, hogy idejében legyen alkalma rá, hogy magában tisztázhassa a lényegre törő kérdéseket is:

,,Ugyan ne izgasd magad semmi miatt – próbálta magát nyugtatgatni -, elvégre! Mi baj származhat mindebből? Meglehet, hogy nemcsak egy, de több fogadat is kihúzzák!” – azt persze csak gondoltban merészelte sunyin magában odatenni, hogy ez a foghúzás is, mint minden lényegi döntése az életében bizony jelentős fájdalomba kerül; persze annak ellenére, hogy az adott orvos kellő élvezettel adta be ínyébe az elengedhetetlen injekciót, aminek a hatása, csak jóval később fog teljesen távozni szájüregéből! – Ezt azonban az adott orvos sajnos egyáltalán nem közölte!

- Jó napot kívánok! Hát hogy érzi magát kedves Normálik úr ezen a szép, derűs decemberi reggelen, amikor még a nap is kegyes volt hozzánk, és megmutatta sugarait? – próbált kicsivel jobb kedvet csempészni a kellőképpen barátságtalan, hófehérre meszelt rendelői közegbe a fogorvos.

- Jó napot kívánok, doktor úr! – üdvözölte kissé megszeppenten, és ledöbbenten, miközben torkán öklömnyi nagyságú nyelésgolyók száguldoztak végig.

- Ne féljen semmitől tisztelt uram! Egy-kettőre kidobjuk a rosszacska fogat és utána, mintha újjászületett volna, úgy fogja érezni magát, mint egy vadonatúj ember! – lelkendezett a doktor.

- Akkor mégis miért van az, hogy úgy érzem magam, mint akit – legalább is -, a vágóhídra visznek földarabolni, és nem egy kellemes környezetben kényeztetnek.

Az orvos érthette a feketére sikeredett humort, mert szépen lenyirkált hófehér bajsza alatt elmosolyodott, és egyszer kétszer sikeresen megingatta a fejét:

- No, ne rémüldözzék már, az isten áldja meg! Hát ötvennyolcadik évében van, és nemsokára kerekévfordulót ünnepelhet! Nem igaz?!

- Ezzel nem nyugtatott meg! – motyogta maga elé.

- Ha ez megvigasztalja adhatok én magának dupla adag érzéstelenítő injekció dózist, feltéve persze csak, ha kéri?

Normálik most esdeklőn, mint egy kisgyerek, aki cukorkáért kuncsorog fölnézett, és szemében látszott a fohászkodás, és a reménykedni vágyó sóhaj, hogy mindent, hogy ezt a pokol küldte fájdalmat szüntessék végre már meg!

- Megértettem, tisztelt uram! – bólintott az orvos, majd egy szépen kifényesített tűvel aprón megböködte az íny területét több helyütt is, mert elvégre a célszerű, és hatékony kábítás csakis akkor jótékony, és tartós – még ha átmeneti jelleggel is bír, hogyha az illetőnek teljesen elzsibbasztja az állkapcáját.

- Akkor kedves Normálik úr megkérném, hogy maradjon, hogy a rendelő előtti széken várakozzék, amíg tökéletesen kifejti hatását az érzéstelenítő! Az egész csak tizenöt perc minimum. Utána pedig meglátja boldogan fog innét távozni! – volt a megígért válasz.

Normálik – mint mindig egész életében gyerekkorától kezdve kései nyugdíjaztatásáig, amint csupán az utóbbi időben kellett volna kézhez kapnia -, azt tette amit kértek tőle: kiment az előtérbe, és amíg a nővér nem szólította türelmesen várt.

,,Még hogy hasogató fájdalom! – mérgelődött. Ez úgy tompítja az ember agyát is, hogy egyszerre zsongító, és zsibbasztó is!”

Ne sokkal később letelt a tizenöt perc, és a rendelőajtóban türelmetlen, és várakozó tekintettel megjelent maga a nővér is!

- Normálik Antal urat kéreti a doktor úr! – hangzott a felszólítás visszhangozva az egész helységben.

Normálik Antalnak azonban úgy felpüffedt, és szemlátomást feldagadt a szájürege, hogyha szeretett volna akkor sem tudott volna beszélni, vagy egyáltalán megköszönni a szíves invitálást. Így csak inteni tudott bal kézzel, és mutogatva jelezni, hogy megértette!

No, most ebből vajon mi fog kisülni, és ahogy a rendelőajtó felé közelített szándékosan lassítva minden lépés után újragondolt lépéseit, mintha a végítéletre harangoztak volna lelkiismeretében!

- Hát tisztelt uram, ahogy látom nagyon szépen bedagadt a szájürege, ami nagyon jó jel – lelkendezett a doktor -, akkor a következőt javaslom! A legfontosabb feladat, hogy a szájüregben most kisebbfajta fertőzés lépett fel, erre utal a földagadt arc, s mivel a gyulladást mindaddig felesleges lenne megszüntetni, amíg a meghibásodott fogat el nem távolítjuk, sajnos közölnöm kell magával, hogy szét kell feszítenünk a száját, de csak ideiglenesen, addig, amíg a szükséges beavatkozást végre nem hajtottuk!

Most a nővérhez fordult, és segítséget kért. A nővér műtőskesztyűt hozott az orvos mindkét kezére a sterilizációs folyamatot követően természetesen, majd egyenként megkezdte az orvosi műszerek, és különféle orvosi segédeszközök szakszerű odaadogatását az orvosnak!

- Jól van Normálik úr! Megkérném akkor, hogy amennyire csak lehet foglaljon helyet a székben, és azonnal megláthatjuk, hogy mi vár még ránk!

Normálik helyet foglalt a székben, az orvos pedig egy kisebb méretű, fémpedál segítségével a kívánt magasságokba emelte, hogy beláthasson a szájába. Fejére kisebb méretű fejlámpát akasztott, mert így könnyebb, és hatékonyabb volt bejárni a fertőző területet.

- Aha! Heuréka! – kiáltott fel. – Meg is volna a probléma gyökere! – lelkendezett, akár egy kíváncsi gyerek. – Ahhoz, hogy eltávolíthassam a gyulladt, és sérült fogat, sajnos ejtenem kell egy másik méretű beavatkozást az ínyrészében, hogy az idegeket, és tökéletesen elkábítsuk!

,,Hogy még ez is? Mit akarhat ezzel?” – s meglátszott, hogy szerencsétlen Normálik egyetlen jelentős perc leforgása alatt leizzadt.

Az orvos, abban a pillanatban szorgalmas, hangyamunkába kezdett, és amit ki kellett venni a fogágyból azt kivette, amit el kellett sürgősen távolítani azt eltávolította! Az adott orvosi beavatkozás mindösszesen negyvenöt percet vett el az orvos, és páciens életéből!

- Készen is van! Ugye hogy katonadolog volt! – tette le csöpögő vértől, még nedves, és ragadós fémeszközeit az orvos. Észrevette, hogy Normálik – bár már jócskán túl volt ötvennyolcadik esztendején erősen, és visszafordíthatatlanul könnyezik!

- Ejnye, no! Hát nézze meg az ember! Én megértem, hogy fájdalmai vannak, de azért, ne essünk túl a ló másik oldalára! – méltatlankodott egy kevéssé.

,,Persze! Most ezt mondja! Fogalma sincs, hogy milyen gyehennás fájdalmakkal jár ez!” – s végtelenül pergette továbbra is krokodilnagyságú könnyeit, mert most végleg úgy érezte, hogy nemcsak egy pótolhatatlan emberi testrésszel lett kevesebb szervezetében, de valami végérvényesen megszakadhatott benne!

- Várjon csak! Adok én magának zsebkendőt! – azzal az íróasztalfiókból hófehérselymű zsebkendőt vett elő, és gondosan, mintha csak nagyapja lenne letörölte betegének megtöredezett cseppjeit.

- Ne izguljon már annyira! Még egy-két nap, és megígérhetem, hogy a lehető legjobban fogja magát érezi! – azzal visszament az íróasztalához, bepötyögte a számítógépbe betege adatait, és receptre felírta a szükséges nemcsak méregerő, de extra drága gyógyszereket is, amit a betegnek szükséges szednie, hogy további fertőzések már ne léphessenek fel!

A problémák késő este – jóval éjfél után kezdődtek, bár kétségtelen addig se volt egy leányálom a pihenés, mégis most Normálik élettársa vette észre, hogy kedvese egyre nehezebben veszi a levegőt, és sokszor fölkell az ágyból, és vagy a konyhában üldögél, vagy a nappaliban járkál, mert képtelen aludni, és megnyugodni!

,,Bizonyára óriási, és elviselhetetlen fájdalmai lehetnek!” – gondolta az asszony. Bement a konyhába, kivette a mélyhűtőládából a tegnap lefagyasztott zöldborsót, és Normálik fölpöffedt szájára helyezte, de csak lehelet-óvatosan.

- Drágám! Hogy érezed magad? – tette fel a szerinte is kellemetlen, és a lehető legbugyutább kérdést - legalább is a mostani pillanatban. – Kit értesítsek? Hívjam az ügyeletet?! – s szegény, még most is csinoska asszony jelentősen tördelni kezdte törékeny, és vékony hattyú kezecskéit!

Lassan hajnali fél négy lett, és a helyzet, és Normálik egészségi állapota bizony nem sokat javult Normáliknak karikásodtak a szemei, látóköre beszűkült, és egyre fáradtabban, egyre elcsigázottan érezte magát!

- Szívecske! – szólt fáradt, meggyötört hangon a kedvese. – Riasszam az ügyeletet?! – aggodalmaskodott.

- Ne, ne drágám! Majd én fogom magam és a józan két lábamon elblatyogok a rendelőig! – azzal fogta a hálószobaszekrénybe felakasztott holmiját, és elkezdett kényelmesen öltözködni. Amint sikeresen fölöltözködött, szólt az asszonynak, hogyha bármi hiba, vagy baj történne, akkor abban az esetben megtalálja a végrendeletét a kis miniszéfben a dolgozószobájában a könyvei között elrejtve! Még külön nyomatékosan figyelmeztette is, amikor elindult, és fölhívta rá a figyelmet; mintha titkokban megérezhette volna, hogy súlyos dolgok történhetnek még vele…

Sikeresen beért a János Kórházba, egyenesen a sürgősségi rendelőbe ment, és ott hirtelen az egyik fehér székre penderülve összeesett, és rosszul lett! Az a néhány beteg, és közeli hozzátartozó akik ott voltak szóltak, hogy alig lélegzik, és az arca teljesen föl van püffedve, ami miatt a levegő nem tud eljutni a tüdejébe! Az éppen szolgálatot teljesítő, ügyeletes orvos ugyan azonnal gégemetszéssel próbálkozott, hogy néminemű levegőhöz jusson, de sajnos a fulladás tartós állapotán már ő sem tudott segíteni! Normálik Antal utolsó szavával is halhatatlan kedvesét szólította, és folyton azt mondogatta, hogy el ne felejtse a dolgozószobában az adott fontos dolgot megcsinálni, ahogy eltervezetten kérte!  Alig ötvennyolc éves múlt most novemberben…

RETTEGŐ EXTÁZIS

Ráncos-arcú, holdvilágos éjek orvgyilkos csendjében áthallom hogy dorombol lüktető szeretőként a bíbor-szirmú, tachicardiás szív! Suttog egyre céda-parázna hangja, még benned fortyog egyre egy méltóbb, álom-terv: Celeb-műsorok ismeretlen, üzletieskedő homályán csillogó őszinte-tekintetekkel egyre ritkábban találkozol! Csavargók éjjeli menedékhelye nem biztos, hogy befogadja sem a remete-prófétát, sem a lírai értelmiségit! Eltépett húrjait a létező Időnek már serénykedő Moirák sem gyógyíthatják be!

Eldugott spirál-ösvények menekülő vadjaként kinek átkozott lábnyomában apokalipszis homokszemei peregnek mint figyelmeztető, stigma-jelek - bűzös kapu-mélyek alvilági sikátora lészen fekhelye az Őrzőknek is, aki Embernek megmaradt! Örök s Mindenség-szerelmet egyelőre csupán folyton bolyongó-tévelyen képzeletében találhat! Javíthatatlan örök gyerek-Ember, kit folyamatosan sebeznek gaz-ordas bitangok s aki mégsem szolgáltathatja ki gyerekkorát, felfedezhető kíváncsiságát, mert akkor odavész a játékos rácsodálkozás képessége!

Retteg még most is! Mint beteges, árván-hagyott, melasz-kiasfiú félig fuhátlan felkínálkozások örömeitől is! Jól jegyezze meg mindenki! Kit gyermekként lelket-marcangoló félelem s rettegés űzött tárt, babonázó mell-kikötők között menedéket nem csupán felnőtt látszat-örömöket találhat! Olcsó dezadorok húgyszagú, orrfacsaró emlék-bűze gyakorta még jelenidőkben is facsargatja orrát!

Megfakult reményeit egy érett, tartalmas életnek sem szabadna soha feladnia! Szivárvány-szempillák pillangó-árnyékai kedvesen még kacagnak tétova-tesi ügyetlenségek hátrányán, - de a Mindenség vérmolekulákat szaporító paradicsomi extázisáigsokkal több idő szükséges!

TÁJKÉP ECSETTEL, ÉS GYEREKKACAJJAL

A fiatal és kezdetben nagyon sikeres színésznő – akit persze szokásos nagyzolós, és vakuvillogatós keretek között -, mint ezúttal is ünnepelt sztárként képzelt el magának, és állított be a médiahadjárat, nyugodt, megbékélt, és harmóniára talált családi idillt álmodott magának; ahol békében nevethet, és nem kell folyton folyvást azon ügyeskednie, hogy melyik kameraállásból mutat jobban a mennyországot is megigéző, halhatatlan mosolya, vagy lefegyverző tekintete!

Amikor még abban a hogy is hívják? híres sorozatban játszott, ahol a legtöbb néző, már az első húsz percben is tökéletesen elvesztheti a fonalat – elvégre egyszerre több szálon futó, és párhuzamos történettel ismerkedhetnek meg a tévé előtt ülők, - így nem meglepő, hogy a legtöbb barátság, és tisztelet, amiből majdan szerelem sarjad ezúttal sem a kamerák előtt; sokkal inkább a kulisszák mögött következett meg.

Egy fiatal, szakállas, kissé hetyke, nagyon tehetséges zeneszerző, aki mellesleg az egész futó sorozatot hangszerelte, és nyugodtan mondhatjuk, hogy hangmérnök is volt egy személyben szeretett volna udvarolgatni a tehetséges, és már a Nyomorultakban is játszó művésznőnek, viszont az a bizonyos extra plusz szinte minden élethelyzetből kihagyta, legalább is akkor, amikor a művésznő lélegzetelállító mosollyal, és magától értetődő, önzetlen kedvességével mindenkit elbűvölt, és mindenkit levett a forgatási szünetekben a lábáról!

A sorozat egyik producere lett később arra figyelmes, hogy abban a szentséges, és varázslatos pillanatban, amikor az adott művésznő szövegkönyvvel hattyúkezében belépett az adott forgatásra a fiatal zeneszerző lelkében valami megállt, összetört, és valami elszabadult, bár a külvilág ebből pusztán csak annyit érzékelhetett, hogy közöttük egyértelműen megálljt parancsolt a levegő!

- Na, Gézukám! Ne legyél már ennyire anyámasszony katonája! Hát csak akarni kell az isten áldjon már meg! Hát ki volt a te apád, mi?! Mire tanított? – kérdezte meg tőle a producer, aki már szemlátomást meglehetősen zabos, és nagyon ideges volt amiatt, hogy aznap szinte csak egy-két kivétel akadt, akik készültek a forgatási próbára, de a többség még így is inkább szeretett improvizálni, mert akkor sokkalta gördülékenyebben halad a szöveg is!

- Ne izélgess kedves Tóni, mert már így is kész idegroncs vagyok! Láttad a szemét! Ezeket a halhatatlan, barnalángú üstökös szemeket! Ezek elevenen keresztre feszítenék az emberi lelket, ha lenne módjuk mélyükre látni, és meglátnák az igazi lelkeket!

- Csak nem?! – hüledezett a producer. – Szerelmes vagy? – csattant a szó az ajkán. – Hányszor elmagyaráztam kedves Gézukám, hogy abból még semmi jó nem származott, ha az egyik munkatársaddal bonyolódsz szerelmi légyottba!

- CSsss! Csak csendesen kedves Tónikám! – így a fiatal zeneszerző -, mert a végén még meghallja ez a szépséges tündér, és akkor aztán lesz nekem nemulass!

- Csak nem izgul egy akkora toronymeszelő mamlasz, mint te Gézukám! Hát neked akkora rutinos tapasztalatod van, hogyha én így muzsikálnék, hát már Amerikába is kimentem volna bátran!

- Ja, persze! Én is tudom mi a különbség Beethoven IX, és XI. szimfóniája között, de ez most egészen más! – s meglátszott rajta, hogy elgyötört lelkében majd meggebed azért, hogy megszólítsa valamelyik nap az egzotikus szembogarú színésznőt, vagy hagyja a fenébe az egészet?

A fiatal művésznő azonban mi tagadás érthetett egyet-mást a csábítás női démon művészetéhez, mert amint az aznapra való betanulandó szövegkönyvet tanulmányozta minél szájbarágósabban – elvégre fontos a helyes artikuláció, nem ezt mondja mindig a beszédtanár -, le nem vette a szemét a zeneszerzőről, aki hangyaszorgalommal csapott most a zongorahúrok közé.

A fiatal színésznőnek a család az egy kisebbfajta szentség volt, aminek a tiszteletébe a legkisebb hányavetiséget, a legaprócska könnyelműséget sem bírta elviselni, és csak arról ábrándozott, már kislányként is, amikor nagymamája szoknyája mellett rohangált, hogy bizony ő, ha nagy lesz anyukaként gondoskodni fog szíve csöppségéről! De mivel már olyan sokszor csalódnia kellett az életben, és főként a férfiak néven elhíresült cégéres haramiák csoportjaiban, akik előszeretettel – elsősorban falkákként vadásznak a nőstény-áldozatokra, s miután megtörtént a nagy általánosságban egyetlen éjszakás kaland, hát fogják magukat és hamarjában kereket oldanak!

Így történhetett, hogy a művésznő gondosan megválogatta, és szó szerint listázta is barátait; valahogy úgy, mint amikor a későbbi Oidipusz királynak a rettegett Szfinx föltette három lényeges kérdését: Reggel csak egy lábon jár, délben már kettőn, de este már három lábon! Kérdés: Mi az? – S amikor a büszke harcos egyből megmondta feleletét, hogy ez maga az Ember! a Szfinx szégyenében levetette magát egy hegyszirtről, és a mélybe porrá lett! – Valahogy így listázta barátait is a párkapcsolatokban tudatosan is esetlenül mozgó művésznő, és sajnos óhatatlanul is mindig kiesett előszeretettel kobakjából, hogy az ajtókat bizony a mai könyörtelenül anyagiaskodó világban bizony illik bezárni! S mivel sűrűn megesett vele, hogy nem zárta az ajtókat azok a bizonyos emberek, akik előszeretettel húztak abból hasznot, ha embertársaikat megkopaszthatják busás hasznot remélve kertelés, és különösebb kérés nélkül bementek lakásába és ki is fosztották!

Pedig hajdanán mennyire egyszerűnek tűntek – kivált gyerekkorban, a dolgok, mikor még mindenki barátnak számított, s nem ellenfélnek! De hát sajnos egyszer minden véget ér, és azok az idők, bizony már jócskán elmúltak!

A fiatal színésznő most azonban mégis úgy határozott, hogy szemügyre veszi kicsit közelebbről az illetékes lovagot, akinek feltett szándéka, hogy elsősorban az Ő szívét gyarmatosíthassa; nem is habozott sokáig mert másnap, és harmadnak is a titokzatos pingvinkülsejű lovagocska ugyanúgy otthagyta plüssállatos csomagocskáit az öltözőben! Éppen ezért, megkérte mindig a darabok aktuális rendezőit, hogy kicsivel a függönybontást követően hadd mehessen öltözőjébe, mert egy fontos eset nyomára bukkant! A többi színészek, és persze legkivált a rendezők előszeretettel kinevették, és persze jókat is derültek rajta, de azért csak elengedték.

- Jól van Erika kedves! – mondogatták vihogva neki -, menj csak egészen nyugodtan! A boltot majd mi visszük! -–s jókat derültek távollétén, amit viszont most ő vett halálosan komolyan, mert biztosra vette, hogy az életére törnek; méghozzá az az ismeretlen, és gyanús pingvinkülsejű férfi, akit mindig is látott!

Egyik alkalommal szándékosan az olvasópróbákon sem jelent meg -–mert öltözőjének szekrényében elrejtőzve várta a titkos percet, mikor is leplezheti le a rejtélyes besurranót! nem kellett sokáig várakoznia, és a megdöbbenés annál hihetetlenebbnek, és megdöbbentőnek látszott, minél kézenfekvőbb volt: kiderült, hogy a kedves idős Tamás bácsi is segítette ezt a rejtélyes lopakodót, így a fiatal művésznő teljes jogosan elárulva érezhette magát, amiért mindent elhitt a hódolóval kapcsolatos híresztelésekből!

- Hát maga Tomi bácsi meg mit keres itt? – vonta szúrós szemöldökkel kérdőre a kissé meglepődött öreget.

- …Kisasszonyka…azt hiszem, hogy nagyon is félreérti az adott helyzetet! – próbálkozott igazát bizonygatni az öreg. – Én itt csak kisegítő vagyok! A többihez azonban semmi közöm!

- De hát én megbíztam magában Tamás bácsi! – egy vastag krokodilnagyságú könnycseppet sikerült kitörölnie a szeméből. – Hogy tehette ezt?! Hadd halljam?! – ment át egyik pillanatból a másikba a hangja védelmemből vádolásba.

- Nézze, drága kisasszonyka! Én csak egy nagyon kedves hölgy ismerősömnek a fiának segítettem egy kicsit, és semmi több, mert Ő maga félt megtenni a kínálkozó lépést! Ha érti mire is gondolok!

- Ne is folytassa! Azt hittem, önben megbízhatok! Hiszen tudja, hogy a legutóbbi kapcsolatomnak is mi lett a vége? Elhagyott, mert biológiai ösztönei fontosabbak voltak, mint a kölcsönös tisztelet, és az őszinteség! – kicsit el is sikeredett a sok szipogásban elmaszatolnia a sminkjét.

- Jaj, ejnye, kisasszonyka! Ne ittassa az egereket, inkább gondoljon úgy erre a félszeg fiatalemberre, mint az élettől ajándékba kapott, újabb nagyszerű lehetőségre, hogy párt találhat magának, és ne hallgasson a süketfülűekre, ha megkérhetem! – azzal kacsintott egyet. A művésznő pedig, mintha csak a nagyapja volna mellkasához bújt:

- Nagyon köszönöm Tamás bácsi! Tudtam hogy önre mindig számíthatok! – hebegte a meghatottságtól.

- De most pedig kedves kisasszony nem fogunk pityeregni, mert lenne itt egy tétován lézengő fiatalember, aki ismét hozott önnek egy csomagot. Azzal behívta a félszeg udvarlót a helységbe.

- Jó napot kívánok és kezét csókolom drága művésznő! – köszönt illedelmesen, meghajolt a portás felé, majd kézcsókkal üdvözölte a fiatal hölgyet, akinek ez felettébb szokatlan, és különös volt – tekintettel a mai értékvesztett világban!

- Üdvözlöm! – mosolyodott el bájosan őzikeszemével, és egy kicsit talán el is sikeredett pirulnia -, úgy értesültem, hogy ezt a sok csomagot, mind ön küldte a számomra! Megtudhatnám, mi célból? – kérdezte kíváncsiskodva, puhatolózva.

- Drága művésznő! Bocsásson meg nekem az őszinteségem miatt, de ön engem mindig is lenyűgözött, és bár tudom, hogy csupán színpadi alakításaiból ismerhetem önt, mégis önből valósággal valami megfoghatatlan, mágneses energia árad, ami önhöz egyre vonzz és képtelen vagyok szabadulni tőle! – áradozott, kissé megrészegülten szavainak súlyától.

- Na ne mondja! – hitetlenkedett a másik. – És mondja csak kedves…szabadna a nevét?

- Horgács Antal vagyok kérem tisztelettel!

- Hát kedves Tóni úr, miből jutott arra a következetésre, hogy én szeretnék egy új párkapcsolatot kiépíteni?! – szögezte neki a kérdést.

- Én csak…azt gondoltam, hogy megismerkedem önnel, és ha minden jól alakulgat, akkor megkérném, hogy egy kisebbfajta szíveskü keretében szerény szertartással legyen mellettem mindig az elkövetkezendő ötven évben! – amint ezt elrebegte már térdre is ereszkedett illedelmesen.

- Jaj, ilyet ne mondjon, mert végleg megüt a guta! Tessék rögtön fölkelni és inkább beszélgessünk! – volt javaslata.

Azzal tulajdonképpen az est hátralévő részét átbeszélgették, és nem is vették észre, hogy rájuk virradt a nap, és hogy ebből az új ismeretségből számukra is talán kisülhet valami új lehetőség…