AZ AGGASTYÁN KÍVÁNSÁGA

Az öregedő férfi már erősen kopaszodó, ezüstözött hajjal feje búbján a lovas tanya környékét figyeli. Takarékos pillantásokat vett feléje; nem kapkod el semmit! Rég megtanulta már – bizony már jó ötven éve -, hogy az elszalasztott pillanatnak is megvan a maga hátulütője! Szemlátomást nagyon úgy tűnik, hogy várakozik valakire, vagy valamire… Ruhája gondozott: sötétkék farmernadrágot, és hozzávaló sportosabb pólót visel, sportcipőjét az idevezető úton kissé összekoszolta, s most úgy fest, mint aki afelett szégyenkezik, hogy hogyan is fogadják, vagy fogadhatják Őt, mint idegent, ebben a városban akkor, ha koszos cipőt visel, ami már bizony jó régi darab; tekintettel a cipőárak folyamatos drágulására!

Végül minden akadály elhárul a fenséges látvány útjából, és egy gyönyörű, andalúziai, éjfekete csődörön ülve kiüget a legelőre a kissé megtöretett férfi által fölmagasztosított, egyetlen egyetemista szerelme, az ,,Érsekvadkerti Szűz.” Látszólag szinte semmit sem változott, az idő, mintha csak megállt volna vele, éppen abban a befejezetlen, és végzetesre sikeredett pillanatban, amikor elsőször látták meg egymást, akkor múlt időkben, az aulában, és most az idő, mint valami türelmes orvgyilkos jött volna ismételten számon kérni, vagy törleszteni, hogy régi, elfeledettnek gondolt adósságát visszakövetelje! Barnatüzű szemében maga a kiismerhető örökkévalóság világol, és az édesanyai gondoskodás;  de, mintha a nyeregben, és a gyeplő között egy aprócska, egészen töpörödött, angyali kéz nyúlkálna a vezetőszár után. ,,Ki lehet ez a titokzatos, aprócskára cseperedett, még zsenge fiatalember? Csak nem egy unoka?” – fut át amilyen gyorsan csak tud, hirtelen agyán.

Az öregedő, kissé pocakos, és már megviselt férfi keze most a magasba emelkedik, így üdvözölvén a két érett lovast; nagymamát, és pöttöm unokáját, a kicsi unoka bogárszeme sokat csodálkozóan válaszol, és érdeklődéssel veszi a ló nyergéből szemügyre az ismeretlen vénembert!

Körülményes módon leveszi átizzadt farmer dzsekijét, és szabadon engedi, hogy mellkas szőrzetét, és pórusait is szabadon átjárhassa az andalító szellő, lágy, és mérsékelt suttogása: a kristálytisztán harapható, és álmosító levegő mivolta! A lovasok lassan, komótosan, és kimérten lépésben indulnak el a legelő fakerítéssel körbevett széléhez, hogy kedvükre szemügyre vehessék az öreget! A még mindig fiatalos, és csinos hölgy gondolataiba mélyed: Vajon hol láthatta már ezt a megtört, ám vidámságot erőltető arcot, és ezt a zöldesen, huncutul csillogó szempárt? S ahogyan magába mélyedetten egyre gyötri agyát, és gondolkozni próbál, az öreg ismét meglengeti karját, mintegy az üdvözlete jeleként, amikor odaérnek!

A várakozó a csinos, és filigrán hölgy minden mozdulatát, mint éles sasszemű megfigyelő elméje emlékezetében rögzíti, és semmi esetre sem engedi meg magának a luxust, hogy siettesse a számára már régóta fölbecsülhetetlen értékben álló másodpercek szapora mozgását; elvégre, ha az ember idejének a delelőjéhez érkezik, hát akkor a legkevesebb, hogy minden percet, és pillanatot, már maradéktalanul élvezhessen, ha egész életében csak a munkát hajszolta, nemde?!

Most előrenyújtja üdvözletként kezét, arcán megfogalmazható mennyei öröm, és boldogság egyetemes érzetével. Kezének mozdulatát és lelkének sebezhetőségét szinte már semmi sem titkolhatja, mert szemeiben üveggyöngyök fénylenek, és el is homályosodnak.

- Szervusz, Kata! – köszönti a kissé csodálkozó, és magában töprengő lovast, s egy meghatározott percre, ami már az örökkévalósággal egyenértékű a tenyerében helyezett, még mindig finom, és gyengéd liliomkezet – hisz úriembernek lett nevelve valamikor -, kézcsókkal illeti!

- Üdvözlöm szeretettel fiatalember! – köszönti a bizonytalankodó, megilletődött unokát.

A fiatalember kissé félénk, és félszeg, és most hogy ez a barátságos idegen megszólította, még inkább nagyanyja nadrágjához bújik.

Az öregedő férfi alig győzi kivárni, míg a fiatalos idősödő asszony engedélyt ad a szólásra, kissé mindig türelmetlen lévén rákezdi:

- Hogy te még mindig mennyire elragadóan bájos, és szexi vagy! Egyszerűen briliáns, ahogy kettőnk életét mennyire más irányból közelítette meg a feneketlen, és sok esetben viszontagságos idő!

A mindig csinos, és filigrán hölgy szemében most hirtelen glóriás fény világosodik meg, mint akinek hirtelen támadt látomása volt, és most az égiek kegyelmével biztos utakon halad saját maga megismerése felé! Gyönyörűen, és kifejező gesztenyeszemeit nagyra mereszti, és azonnal kibukik még most is cseresznyepiros ajkán a kérdés:

- Csak nem te vagy az Feri?! – hebegi a meglepetés, a viszontlátás örömeként.

A megviselt, és sok zivatart már megélt, barázdált ember arcán hirtelen a ráncok simulásnak indulnak; földöntúli béke szállja meg, azzal a mindent kifejező, ugyanakkor különös mosollyal maga is elmosolyodik, és csupán bólogatni tud, miközben megbabonázottan áll.

- Látod kedves, kedves Kata a viszontlátás is ugyanolyan fontossággal bírhat, mint akárcsak a legelső sorsfordító találkozás! – azzal a ló mellé áll, és felajánlja, - bármennyire is retteg az állatoktól, hogy segít leszállni róla.

A csinos, nagymamakorú asszony sugárzó szépséggel elmosolyodik, majd engedi, hogy liliomszál alakját gyengéden leemeljék a nyeregből, és együtt lehuppanjanak a földre, de csak azután, hogy az unokát is letették.

- Hát ezt a kellemes meglepetést! – döbben nagyot mindig is pacsirtákra emlékezető, kellemes hangja. – Nézd csak kisunokám, ki látogatott meg minket? – azzal megkéri a gyerkőcöt, hogy illedelmesen mutatkozzon be neki.

- Csókolom bácsi a nevem Nittmann Félix!

Az öreg kezet ráz vele, jól férfiak módján, és megsimogatja szőkés, kis buksiját.

- Hát ez igen! Hogy vagy Feri? Mi történt annyi éven át, mondd csak?! – kérdezi szemlátomást érdeklődve.

A megtöretett öreg, most kihúzza magát, mélyen a hölgy nagy barna léleklátó szemébe néz, kutatva, majd kijelenti az ítéletszerűen hangzó igazságot:

- Hát kedveském… megöregedtem!

A hölgy várakozva, aprólékosan megvizsgálja barázdák szántotta, öreges arcát, és kopasz fejét is megtapogatja! Majd egy váratlan pillanatban elkapja, és megbocsátón, és finoman szájon csókolja!

- Kérlek mindenért bocsáss meg nekem! Könyörgök! – azzal földre veti magát, és mint egy bűnbánó szent a megbocsátásért eseng. A kis unoka nagyra meredt, és látszólag érthetetlen szemekkel álldogál, mint egy kis árva a nagyanya mellett, és zablájánál megfogja a lovat.  

Az öreg fájós, visszeres, és ödémás lábai ellenére letérdel hozzá, szó szerint lehuppan, és arcát két tölgyfa vaskos kezébe veszi, és igyekszik minél több áldott könnycseppet letörölni, és gondosodva összegyűjteni selyem zsebkendőjével, amit külön erre az alkalomra tett be!

- Sss! Nyugodj meg kérlek Kata, most már nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd két karjai közt tartva, gyengéden átöleli.

Az idős hölgy most végre úgy érezheti magát, mint aki végre hazatalált, és örök, és felbecsülhetetlen kincset talált; a percek, mintha csigák vándorlásai lennének fokozatosan lelassultak, és eggyé olvadhatott tán még maga az örökkévalóság is…

- No, hát nincsen semmi baj! – vigasztalja, majd amilyen finoman csak tudja, kibontakozik a reszketeg, és most kétségbeesett öleléséből, és gyengéden mégis megcsókolja az asszony áldott homlokát, amit világ életében csinos frufru-frizurája keretezett.

- Mesélj csak… mi történt veletek, hogy annyira régen nem találkoztunk! Nem is hívtál!

- Persze, csak előbb kérlek hadd mutassalak be a fiatalembernek, aki mellettem lovagolt. – Azzal máris intett, és a kis unoka fürge lépteivel, miközben a lovat tartogatta odament hozzájuk serénykedve, és kissé megilletődötten, talán csak amiatt, mert soha nem láthatta még a nagymamát ennyire elérzékenyedetten.

- Itt vagyok, mama! Na, mit szólsz? Ügyes voltam, ugye?! Kérlek mondd, hogy az voltam! – esdekelt aprócska, fecskehangon.

- Hát persze kincsem, hogy az voltál! De most huppanj le bátran ide miközénk, mert van itt egy kedves, idős bácsi, akinek feltétlenül be szeretnélek mutatni! - megvárta, míg a gyerek, totyogós lépteivel a friss legelő szőnyegére huppan.

- Hát fiatalember, hadd mutassam be neked az egyik nagyon távoli, és nagyon régi, ám annál értékesebb barátomat Vonlovics Róbertet!

- No, mutatkozz csak be szépen, nem harap meg! – mosolygott.

- Csókolom, az én nevem Nittman Félix! – felelte kissé szúrós, és árgus szemekkel vékonyacska hangján, és nagyon is bizalmatlanul, mintha csak attól tartott volna, hogy egy idegen tör az életére, aki el akarja rabolni tőle a nagyanyját.

- Örvendek a szerencsének kedves fiatalember! - nyújtotta kézforgásra kezét Vonlovics.

A kis unoka most erélyesen, bizonyára így akart érvényt szerezni, hogy fitogtathatja testi erejét úgy megszorongatta az öreg kezeit, hogy azok a szorítást követően, kissé el is kékültek, és lilás színekben játszottak!

- Huh, benned aztán van szusz, és testi erő! – ujjongott fel. – Ez igen, ha majd megnősz meglehet, hogy a végén sportoló leszel!

- Én lovaglász szeretnék lenni bácsi! – jelentette ki kellő céltudatossággal, és elszánt karakánsággal. Mire mindketten jóízűen elnevették magukat!

- Figyelj csak Félixem! A nagymaminak pár szót kellene Vonlovics bácsival váltania! mit szólnál hozzá, ha megitatnád Villámot, addig én majd szemmel tartalak, jó?

- Igen, mama! Máris viszem! – s azzal a halálbiztos céltudatossággal már meg is fogta a zablát, és úgy vezette a lovat az egyik aprócska patakhoz, ami közvetlenül a legelő mellett terült el, és kellemesnek mondható, árnyékos fák határolták!

- Ne feledd Félix! Szemmel tartalak, csak csináld úgy, ahogy mondtam, akkor nem lesz semmi baj! - figyelmeztette értő aggodalommal a nagymama, bár így is tisztába volt vele, hogy unokája már kész, talpraesett legény.

- Jaj, mama! Te is tudod, hogy már nagyfiú vagyok! most mindek kell a felhajtás?! – kicsit összébb húzta erőteljes, fekete szemöldökeit, majd útnak eredt! A nagyanya még aggodalmasan utána szólt:

- A nagyanyád vagyok, tehát kötelességem az aggódás!

Az idős férfi jókat derült, és mosolygott ezen, mert még soha nem láthatta hajdanvolt egyetemi szerelmét ebben a vadonatújnak is nevezhető nagymamaszerepben, így ez valósággal az újdonság erejével hatott.

- Mondd csak Robikám? Te most kinevetsz engem?! – s önkéntelenül az asszony már el is feledte, hogy mikor mosolyodott el barázdás arcával utoljára, ami még most is fiatalosnak, és csinosnak számított, és kiváltságszámba ment!

- Ugyan, hát hogy képzeled, hogy rajtad mernék nevetni, drága Katám! én csupán csak derültem egy kicsit, vagy tán az se szabad?! – válaszolt kérdésre, kérdéssel.

- Te imádnivaló, jópofa pasi! – ismételten cuppanós puszit nyomott az öreg arcára.

- Nem szeretnék tolakodni, de megkérdezhetem, hogy a botodra miért is van szükség? – vette kezébe a nemes faanyagból készített speciális botot, és meg is vizsgálta.

- Hát, tudod Kata, ez azért van, mert már nagyon rozogák szegény lábaim, és az orvosom azt tanácsolta, hogy az érszűkület ellen két megoldás kínálkozik; vagy séta, vagy bot, illetve a kellemetlenebb, harmadik út a műtét – amiről viszont én hallani sem akarok, mert mindketten tudjuk, hogyha itt ma valaki kórházba megy, ne adj’ isten, akkor onnét élve nem távozik, annyi holtbiztos!

- Megijesztel kedves Róbert! Csak nincs valami komolyabb bajod?! – kerekedett el még most is gyönyörű, és az embert bűvkörében tartó, barnalángú, karbunkulusszeme.

- Ugyan, dehogy! Mégis, miből gondolod? – törölte meg már erősen verejtékező homlokát, és ez csak egyet jelentett, hogy füllent, de legalább is, hogy nem mondta meg a teljes igazságot!

- Beszéljünk komolyan kedves Róbertom! Mi a bajod, és miért kerestél fel annyi hosszú, és sokat szenvedett év távlatából?! Hadd halljam?! – s az egyszerű baráti csevegésnek indult, kellemes délutáni együttlét hirtelen átfordult valló, és vallató különös, és furcsa vallomásába.

-… Nézd csak, azt most nagyon hosszú lenne elmesélni… - itt nyelve majdnem kibicsaklott, mert alig tudta folytatni a vallató, barnaszemek kereszttüzében megkezdett mondatát. – De attól függ minden természetesen, hogy mennyi időt tudsz most szakítani rám?!

Az idős, ám még mindig filigrán asszonyság gyorsan feltápászkodott, odafutott unokájához, aki a kis pataknál kellemesen elidőzött, és egy aprócska neki való botot farigcsált, és elkorhadt, letört faágból, majd megmondta neki, hogy egy kicsit később fog hazamenni, úgyhogy a vacsival ne várják meg, hanem nyugodtan egyenek csak nélküle!

Amilyen gyorsan csak tudott kecses, és roppant szépen ívelt, kifinomult mozdulatokkal visszasietett a legelőre, s miközben titokban az öreg őt figyelte meglyukasodott szívét ismét átjárta valami kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan belső bizsergés…

- Már vissza is jöttem! Mit gondolsz, drága Róbert? Még most is fürge vagyok?! – kérdezte most nagyon kipirultan, és a futás örömében szinte valósággal fölszabadultan.

- Oh! Hát ez szinte biztos! Bár több mint ötvenéves tapasztalattal a hátam mögött azt hiszem valamicskét azért értek hozzá! Még minid fitten, és sportosan, ha te egyszer valamit a fejedbe veszel, és elhatározol, hát akkor semmi nem állíthat meg! – nyilatkozta örömmel, és mosollyal.

- Te kis csibészképű! – lehuppant a földre, kicsit közelebb ült, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Beszéljünk egy kicsit komolyabban is! – változott meg dallamos, pacsirtákra emlékeztető hangjának a színe. – Miért is jöttél el hozzám tulajdonképpen?! – nézett kutatón, és fürkészőn az öreg két zöldsmaragd szemébe.

- Ha attól tartasz, hogy esetleg hátsó szándékom lenne, hát akkor megnyugtathatlak, hogy semmi ilyen jellegű gondolatom nincs! Én életem minden napján – míg csak veled találkozhattam -, őszinte voltam, és úgy éreztem, hogy megtisztelő bizalmad erre szinte felszólít, mert megnemesít!

- Akkor hallgatlak… Csak mesél, mesélj! – lett egyre figyelmesebb, és maga se vette észre, de percről-percre egyre jobban meghatódott a férfi őszinteségétől.

-… Hát kérlek, bocsáss meg, de magam is olyan zavarban vagyok… azt sem igen tudom, hogy hol is kezdjem, valójában? – vallotta be az igazság törvényével.

- Kezd csak el, mondjuk ott, hogy miért nem futottunk össze mi az egyetem után?!

- Nézd, nem szeretnék neked kínos, vagy kellemetlen perceket szerezni, de én borzasztóan megsemmisültem akkor, és az egész haza utat végigsírtam a buszon, amikor ti egymással… hogy is mondjam… nyalakodtatok! – bukott ki belőle.

- Most… ne haragudj… - gondolkozott el egy pillanatra, és magával ragadó, és elbővülő szembogarát a felhős horizontra meresztette. – Hát, persze… Emlékszem, te arra a kis légyottra gondolsz ugye, amikor én és Bálint?

- Hát lehet itt másra gondolni! Úgy össze voltak nőve az ajkaitok, mintha csak két vámpír azon versenyzett volna, hogy ki tud a másikból több vért csapolni! – maga sem vette észre, de szavaiból már csak úgy sütött a csupa negatív féltékenység, és a gyilkos irigykedés!

- Nézd drága barátom… Ha tudtam volna, hogy téged ez mennyire érint, akkor igyekeztem volna ezt egy kicsivel… mondjuk úgy, diszkrétebben kezelni! De, hát fogalmam sem lehetett róla!

- Ugyan, ne mondd már! Hisz annyira egy hullámhosszon rezegtetek abban a szenvedélyes csókban! Vagy nem így volt?! Most még bevallhatod, megengedem!

- Mondd csak?! Akkor most ki vádol, kit?! – pattant fel olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan futni tudott.

- Kérlek, nem akartam neked fájdalmat okozni, de én csupán saját erkölcsi őszinteségemre kívántam hallgatni mindig is, és az nem csapott be, és nem is vezetett meg engem soha!

- Ha így folytatod ezt kedves, drága Róbertom, akkor igencsak haragudni fogok rád! De persze én megértem, így ennyi idősen, hál’ isten már rég benőtt a fejem lágya! Mire is vagy pontosan kíváncsi?! – kuporodott le melléje a fűre, s ahogy csinos eleganciával – mely mindig is szüntelenül jellemezte az asszonyt, valami izzó, pattogó feszültség közöttük azért ott vibrált szüntelen a balzsamos levegőben…

- Nézd én nem vádolni, vádaskodni jöttem! De most már szerintem nyugodtan bevallhatod: Mit ettél te voltaképpen ebben a Bálint gyerekben? Mondd csak?!

- Hát ez egészen egyszerű! Bizonyára te is észrevetted, hogy az emberek többségével sajnos, vagy szerencsére megesik az, - egyre gyakortabban, és sűrűbben, hogy elérhetetlen vágyálmokat igyekszenek kergetni; mintha mindannyian, akik mondjuk, a példa kedvvért tv-t nézünk, csupán csak a csinos, és szép emberekre volnánk behangolódva, és csak őket részesítenénk előnyben, miközben minden nap értelmetlenségig hajszolt farkas küzdelmekre vagyunk kárhoztatva, csupán csak azért, hogy elfogadjanak bennünket!

- Tökéletesen egyetértek veled! De ez még mindig nem válasz a kérdésemre! – meresztette egyre tágabbra retináját az öregember. – Kérlek, mondd meg őszintén, ha nem vetted volna észre Bálintot, akkor észrevettél-e volna valaha engem?!

Az idős, és még most is csinos asszony arcán igencsak meglátszott, hogy legbelül rághatja, és jócskán emésztheti a feszültség, mert percekig szóhoz sem jutott; látszott, most erősen koncentrál a válasszal, és mert semmit sem szeretett volna elkapkodni!

- Mit számít ez már most, annyi év távlatából? - kérdezte végül.

- Ne haragudj, édesem, de nekem igenis számít! Nevezd, aminek akarod: hímsovinisztaságnak, vagy titkolt birtoklási megszállottságnak nem izgat, engem csak egyetlen dolog érdekel, mint mondtam az előbb is: Tudtál volna úgy szeretni, mint Bálintot, feltétel nélkül, még akkor is, ha világ életemben nem voltam Adonisz-testű?!

Az idős asszonynak mosolyognia kellett; mint minden egyes alkalomban szinte, amikor legrégebbi, legjobb barátja egyáltalán vette magának a bátorságot, és megpróbált komoly lenni! Most kicsit közelebb húzódott, még mindig szépmíves bronzbarna kezeibe vette az öregember helyenként májfoltos, és kisebesedett, megtöretett kezét, amin meglátszott, hogy a csontok szinte bármelyik pillanatban kiszakíthatják kézfejét is, és igazgyöngy könnyeivel csókolgatni kezdte, miközben azt rebegte elcsukló, fojtogató hangon:

- Hinned kell nekem, én mindig szerettelek, és még most is szeretlek! – lehajtotta gyönyörű, liliomos fejét, amin még mindig, mint barna borostyánzuhatag száguldozott incselkedőn szalmalángú haja – igaz, kissé az évek kifakították, de még mindig gyönyörű volt!

Az asszony még most is emlékezett azokra a békebeli boldogabb időkre, amikor a legkedvesebb, legfelbecsülhetetlenebb bókot akkor kapta – persze szerelmes versek formájában az akkor még fiatalembertől, amikor szalmahaját kecsesen, könnyed elegancia mellett kontyba fogta hátul a fején, és ahogy most is könnyed kacérsággal karbunkulus szemében hátrafogta haját kontyba az öregemberből, mint a búvópatak hirtelen  buzgó forráspatakként törtek fel a kimondhatatlan könnyek! Már nem érdekelte őt az, hogy az asszonynak bizonyára még megvan örökösen féltékenykedő, és irigykedő férje, vagy, hogy mit szólnak az örökké kíváncsiskodásukból is sportot űző szomszédok a most gyöngéden, leheletfinoman megfogta végtelenül törékeny, és ártatlanságra ítélt asszony arcát, és csókolta mindenütt ahol csak érte: selymes barna haját, gyönyörű hatalmas gombszemét, enyhén telt cseresnyeszája ívét, amin megérezte, mint fiatalkorában az eper ízű szájfény kissé negédes, és érdekes íz kombinációit!

- Jaj, te egyetlen, te drága! Mindenem, édesem! – s alig tudott magának parancsolni, hogy a kötelező illemet, és a határvonalat – elvégre mégiscsak férjezett asszonyról volt szó – át nem lépje!

- Jaj, Robikám! Egyetlenem! Úgy hiányoztál! El sem hiszed nekem, hogy mi mindenről le kellett már mondanom ebben a viszontagságos, és megkeseredett életemben! Nem is tudtam, hogy hogyan is mondhattam volna el, hogy végleg lemondjak rólad!

- Cssss! Kérlek, nyugodj meg édesem! – ösztönös, emberi reakció volt ez az idős embertől, akinek volt egy imádnivaló, és huncutul mosolygós felesége, aki nagyon beteg lett, és aki váratlanul meg is halt, így az öregembernek egyedül kellett gondoskodnia két lánya felneveléséről, és megfelelő tanítatásukról! – No, ne itasd már az egereket, te kis csacsim! Hisz tudhatod, hogy az első perctől kezdve, amikor megláttalak én mindig melletted álltam, és hogy téged választottalak, akkor is, amikor a sors elszakított egymástól minket!