ELBIZONYTALANODÁS

A gyönyörű nő, akin minden túlzottan tökéletességszámba ment talán jobban hallgatott saját baráti körére, mint saját magára, és ez hosszú távon bizony-bizony megbosszulta magát. Legutóbbi párkapcsolata nem is igazán értette, hogy is mehetett tönkre, hiszen úgy érezte nagyon boldogok együtt, és körüllengte őket az a bizonyos titkos, harmonikus kiegyensúlyozottság, mely csak az igen-igen kivételes, igazi párokat jellemzi. Volt expasija olimpikon kajakos volt, és nem volt olyan magazin, reklám, vagy újság, ahol fel nem bukkant volna díjnyertes, hófehéren vakító milliókat is megérő műmosolya. Ő pedig gyönyörű, modellalkatú nőként jóformán bármit megtehetett amit csak szeretett volna, hiszen mindenki egyedül csakis az ő kívánságait, óhajait leste. Kivált a mostani pénzsóvár világban ez meglehetősen furcsa és gyanús azoknak a kisembereknek, akiknek átlagos, vagy semmitmondó fizetésük van.
Szilvi találkozott a barátnőivel, és a csajos témák kivesézése után következhetett végre amire mindenki roppant kíváncsi, és izgulós volt, hogy mi a fene történhetett közte és Balázs között, hogy hirtelen szétrebbentek, akár a dölyfös galambok?
- Hát csajszim! Nekem fingom sincs, hogy mit csinálsz a nagybetűs életeddel, de valamit akkor rosszul csinálsz, ha egy ilyen csúcshapsit csak úgy semmi perc alatt szélnek eresztesz! - mondta ki egyéni következtetéseit egy karcsú, szintén álomszép hölgyemény, akiről senki meg nem mondta volna, hogy már boldog három gyerekes anyuka. Három gyerek mellett hogy volt ideje arra, hogy csacsogjon kedvére és a barátnőivel találkozzon? Ki tudhatha?
- Ugyan már Bogikám! Beszélsz hülyeségeket! Szilvi ezek szerint úgy döntött, hogy lecseréli a saját külön bejáratú, vadító szívtipróját egy átlagos, jelentéktelen szürke kis alakra! Eltaláltam édes?! - vonta rá pillantását hosszúszálú cigarettafüstje mögül másik barátnője Andrienn.
- Hát... az az igazság, hogy Balázzsal már jó ideje külön éltünk... - először mondta ki hangosan, mint aki megbocsáthatatlan dolgot tett, és jobb, ha mindent beismer.
- Te most akkor hazudsz édesem a saját barátnőidnek is! Igazam van?! - szögezte neki a kérdést Bogi.
- Én csak... annyira akartam, hogy végre működjön ez az egész... megint összetörték a szívemet... - mintha önmagához beszélne mormolva, vagy suttogva. Mintha egyetlen mondatban szeretné átgondolni emlékeit, és egész életét.
- Persze édesem! Hát persze! Nyugi! Barátok közt vagy! Kérsz egy vodka martinit?!
- Már megint egy tapintatlan fruska beszél belőled ugye kedves Adrienn?!
- Na már miért?!
- Azért kedveském, mert délelőtt nem szokás masszív alkoholisták módjára piálni!
- Én csak szerettem volna feloldani Szilvi stresszelő gátlásait, kisebbrendű szorongásait! - pöccintette le a hamut cigarettájáról, holott a pincér udvariasan már több alkalommal is szóvá tette, hogy a helység, ahol ücsörögtek nem dohányzó.
- Akkor drágám? Most hogyan döntesz? - Bogi kíváncsiskodása nem ismert sem jólneveltséget, sem illemet. Elvégre kislánykoruktól úgy össze voltak már nőve, mint a jótestvérek.
- Szerintem vadász a pasikra és ha alkalom adódik akkor ne szalassz el egyetlen lehetőséget sem! Én csak tudom! Így szereztem meg a férjemet is!
- Tudjuk Adrienn! Megvolt neked a fél gimi! Vagy már elfelejtetted, hogy te csak játszani szerettél a férfiakkal? Kötve hiszem, hogy akárcsak szeretted volna őket egy icipicit! - finom, hosszú ujjaival úgy csinált mintha láthatatlan porszemet pöccintene el.
- Nézzétek csak! Aranyosak, rendesek vagytok, de az én életemről van szó, és bizonyos fontos döntéseket egyedül kell meghoznom!
- Ez nem is vitás szívecském! Mi majd mindenben segítünk! Igaz Adrienn?!
- Figyelj Bogika! Szilvi épp az imént mondta, hogy bizonyos döntéseket jobb szeret egyedül meghozni! Hát akkor? Miért erőltessük meg magunkat?!
- Hát ez nem hiszem el! Tudod te egyáltalán, hogy miket beszélsz, vagy az agyadra ment a jólét?! Azért te tökfej, mert Szilvi a legjobb barátunk, és a barátok mindig összetartanak! Világos?!
- Oh! Így már egészen érthető! Akkor mit akarsz csinálni Szilvi? - mindketten kíváncsiskodva néztek rá mintha megakarnák fejteni titkos gondolatait.
- Arra gondoltam kiveszek pár nap szabadságot, és megpróbálok lazítani kicsit! Talán elkezdem kiolvasni azokat a könyveimet, amiket eddig csak halogattam!
- Nagyon jó gondolat! Függeszd csak fel pár napra azt az átkozott munkát, és kapcsolódj ki! Akár el is utazhatsz!
- Ebben egyetértek Adriennel! Miért nem utazol el egy tengerpartra? Lehet, hogy ott várna téged álmaid hercege?
- Látom! Hiba volt, hogy benneteket is beavattalak az életembe!
- Ugyan már Szilvi! Ne vedd magadra! Én csak azt mondom, hogy kapcsolódj ki, és töröld ki a fejedből a rossz, és megviselt emlékeidet! Mit szólnál, ha felkeresnél egy megfizethető pszichológust, aki segítene neked feldolgozni a dolgokat? Ha gondolod én nagyon szívesen kifizetem!
- Te most szórakozol velem?! Ha bárki megtudja, hogy én pszichológushoz járok, akkor vége az állásomnak, és a karrieremnek is! Akkor jobb ha máris kilépek a munkahelyemről, és elmegyek utcaseprőnek!
- Ugyan már! Nem kell mindjárt farkast kiáltani! Ugyan mi történne, ha valaki megtudná, azt mondd meg?
- Láttam én hogy megy ez! Volt egy csupaszív, idősebb kollegám, akinek váratlanul meghalt a felesége! Abban a percben, hogy a főnökség fülébe jutott, hogy az idős kollega pszichológus segítségét kérte még aznap kirúgták! Úgy hallottam, hogy az idős ember felakasztotta magát a lakásában.
- Ez tényleg borzalmasan tragikus! De azért veled csak elnézőbbek a kollegáid, vagy nem?!
- Nehogy azt hidd! Legszívesebben már alig várnák, hogy megszabadulhassanak tőlem, de mivel én azért már letettem ezt-azt az asztalra így - legalább is -, egyelőre kivárnak, mikor vétem el valamelyik döntésemet, és akkor rúgnak ki.
- Szerintem Szilvi te nagyon melodramatikusan kezeled ezt az egészet! Járjál kevesebbet színházba!
- Még te beszélsz, aki nyíltan flörtöltél a saját főnököddel! - jegyezte meg csípősen Adrienn.
- Jól vigyázz drágám, mert veszélyes perszóna is tudok ám lenni! - nézett rá bosszús, ellenséges pillantásokkal Bogi.
- Te most fenyegetsz? Mert ha igen van egy-két jó ügyvéd ismerősöm!
- Hé, csajok! Álljatok le! - próbálta kibékíteni őket -, tudtommal azért jöttünk össze, hogy kivesézzük a dolgokat, és nem azért, hogy egymás torkát átvágjuk!
- Ebben teljesen igazad van édesem! Akkor lássuk csak! Mi az állás?
- Arra gondoltam, hogy meglátogatom az öcsémet, és talán játszok egy-két órácskát az imádnivaló unokahúgommal! Képzeljétek! Már elmúlt öt éves! Nemsokára iskolába megy!
- Hát ez igazán frenetikus hír, de mi lesz a saját életeddel? - tapintott a lényegre Bogi.
- Előbb saját magamnak kell tisztába jönnöm a bonyolult helyzettel, és mindent csak ezután tudok elrendezni!
- Hát szívem! Ahogy neked megfelelőbb! Én mindenben támogatni foglak! - oltotta el elszívott cigijét Bogi, majd magához ölelte barátnőjét. Hogy Adrienn se maradjon ki az ölelésből ő is magához vonta Szilvit.
Amikor a három jó barátnő mindent aprólékosan, és részletekbe menően kitárgyalt elköszöntek egymástól, és mindenki ment amerre látott.
Másnap Szilvi tüneményes unokahúga számára vásárolt egy kompletten berendezett, méregdrága babaházat, és néhány Barbie-babát is! Hadd játszhasson kedvére imádnivaló unokahúga. Mostanság úgy is annyira gyorsan nőnek ezek a gyerkőcök. Az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már régen felnőttek.
Amikor autójával leparkolt a hangulatos, vidékies jellegű utcácskában, melyben - nagyobb részt -, takaros kertesházak álltak öccse nagyon meglepődött, hogy nővére végre vette a fáradtságot és meglátogatta őket.
- Szia Szilvi! Na mi zújs? - üdvözölte, majd következett egy amolyan testvéri ölelés.
- Szia Bálint! Azt a mindenit! Téged valósággal elkényeztetnek! Mintha kigömbölyödtél volna derékban! - ölelte át öccsét. - Vagy rosszul látok?!
- Ez drága nővérem amit te röcögő hájnak tartsz csupa hasizom! Akár még sziklát is lehetne a hasamon törni! Persze csak gondolatban! De gyere! Búj be!
Szilvi belépett az ismerős család ház ajtaján, és hirtelen újból kislánynak érezte önmagát. Egyszeriben mintha a boldogtalanságától, és szomorúságától is sikerült volna megszabadulnia, amint kis unokahúga már rohant is hozzá, mert ha a nagynéni látogatta meg egészen biztosan kapott tőle valamit.
- Szia Szilvi néni! - csimpaszkodott bele, és mosolygott, hogy fülig ért a szája.
- Hát szia Fanni! Hogy te mekkorát nőttél! - térdelt le hozzá, és megölelte.
- Szilvi néni? Hoztál nekem valamit? - kérdezte nagyon kíváncsian a kislány.
- Jó kislány voltál? Szót fogadtál a szüleidnek?
- Hát... nem voltam rossz... - felelte kissé tétován.
- Ez mit is jelent? - tekintett előbb unokahúgára, majd öccsére.
- Ez annyit jelent virágnyelven, hogy nem volt rossz, de azért annyira jó sem!
- Á! Értem! Na várj egy percet! - Szilvi kiszaladt a kocsijához, és a csomagtartóból igyekezett kivenni a nagyméretű babaházat és annak tartozékait, majd visszatért a házba.
- Na, mit hoztam az én gyönyörű unokahúgomnak?
- Egy igazi pónit?
- Egy igazi babaházat! - óvatosan letette a nappali szőnyegére a gondosan becsomagolt babaházat, és élvezettel nézte, amint pöttöm unokahúga valósággal széttépi a díszes csomagolópapírt. Meglehet, csak a gyerekek képesek rá, hogy önfeledten, és boldogan örüljenek azoknak a dolgoknak, amiket kapnak.
- Júj! Babaház! - tapsikolt ujjongva, örömében a kislány.
- Mit kell ilyenkor mondani Fanni? - pirított rá az apja.
- Köszönöm szépen Szilvi néni!
- Látom nálatok első az illem! Ezt nevezem!
- Valami bánt téged?
- Úgy tűnik?
- Kicsit fáradtabbnak, és szomorúbbnak látszol. Balázs hogy van?
- Szakítottam Balázzsal! Már jó ideje nem működött a kapcsolat, és húztuk-halasztottuk a dolgokat. De már vége! Ennyi volt!
- Pedig én azt gondoltam, hogy olyan jól kijöttök! Mi történt?
- Hát... rájöttem, hogy nem ezt akarom! Érted te ezt?! Egy független, modern nő, akinek más elképzelései vannak egy alapvetően pénzközpontú világban. Kissé abszurd ez az egész.
- Ugyan már! Én mindig ezt csíptem benned nővérkém! Temperamentumosan a sarkadra álltál, és véghez vitted amit akartál! Most sem szabadna elhagynod magad! Felállsz, leporolod, vagy megrázod magad és tovább mész, mert még rengeteg dolgod van ebben az életben, és most nem csak a munkádra gondolok! Tényleg a munkáddal mi a helyzet?
- Hát... néha azt érzem, hogy vannak nagyon jó napjaim, néha meg mindent elkívánok a pokolba!
- Ez aztán a veretes megfogalmazás!
- Bocs, de tényleg így érzem magam! Nagyon sokat dolgozom, és sokszor egyáltalán nem érzem azt, hogy bármi értelme is lenne! Persze a fizetésen kívül.
- Ez azt jelenti, hogy kipróbálnád magadat más szakterületen?
- Lehetséges, hogy beindítanék egy önálló vállalkozást, vagy valami ilyesmit, de fogalmam sincs, hogy mit lenne érdemes kezdeni! Rengeteg sok dolognak utána néztem, és szó szerint minden csak úgy viszi azt az átkozott pénzt.
- De ez nem lehet akadály egy olyan talpraesett embernek, mint amilyen te vagy, igaz?! - kacsintott egyik szemével öccse.
- Jó lenne, ha már tényleg megtaláltam volna az igazit! Vegyünk mondjuk téged! Te mikor jöttél rá, hogy Melinda a nagy ő?
- Erre nehéz megfelelő választ adni! Fingom sincs! Egyszerűen csak jól alakultak a dolgok, aztán összeszoktunk! Ennyi a lényeg! Szerintem az az elsődleges baj veled, hogy mindent túlagyalsz, és túlgondolsz! Kicsit meg kellene próbálnod sodródnod az árral! Hagyj mindent kicsit szétesni, és meglátod, hogy utána más szemmel fogod nézni a bonyolult dolgokat is.
- Igazad lehet... - gondolkodott el egy pillanatra.
- Kész az ebéd! - szólt ki öccse felesége a konyhából, ahol ínycsiklandó illatokat hozott a levegő.
- Akkor asztalhoz! Tudom, hogy utálod, de hány kiló vagy most?
- Semmi közöd hozzá!
- Kérlek félre ne érts, de szerintem bőségesen rád férne egy kiadós hízókúra!
- Hát ha már itt tartunk! Rád meg egy kiadós fogyókúra férne rá!
Mind a négyen asztalhoz ültek és meghitten megebédeltek, miközben Szilvi észre se vette, és jóformán egész életét elmesélte öccse kis családjának attól a naptól kezdve, hogy elköltözött a szüleitől, és albérletbe költözött egészen a komoly párkapcsolatáig, ami alig pár napja ért véget. Mikor ebéd után Szilvi elbúcsúzott öccsétől és annak családjától úgy érezte mintha kiegyensúlyozottabb, és összeszedettebb lenne; sok mindent már más színben látott, és rájött arra is, hogy ezentúl saját benső megérzéseire, ösztöneire fog hallgatni, hátha megsúgják majd mit csinál jól, és mi az, amin még változtatnia szükséges.

ESTI MESE-KALANDOK

Éppen végeztek a szokásos esti mese, jóéjt puszi szertartásán, amikor a pöttöm, gyönyörű kislány mélyen a fejecskéjére húzta a takarót, és halkan, egérhangon kérdést intézett apjához.
- Apu?
- Tessék Hercegnőm? Mit szeretnél?
- Itt maradnál még egy kicsit...?
- Csak nincs valami baj édesem?! - rosszra gondolt, hátha beteg a kislánya.
- Félek a sötétben...
- Itt maradok melletted! Szeretnéd, ha felkapcsolnám a kis lámpát?
- Nem csak te maradj itt... - kérte.
A gondoskodó, aggódó apuka a nappaliban lévő kanapé ágyneműtartójából kivett egy viseletes, viharvert kockásmintás takarót; hozott egy kispárnát és igyekezett elhelyezkedni a gyerekszoba padlóján pontosan kislánya ágya mellett. Mikor ez sikerült kölcsönösen jó éjszakát kívántak egymásnak. Ám a kislány csak nem tudott elaludni! Mintha folyvást azt érezte volna, hogy azok a különös szörnyek, koboldok, manók, lidércek mindig belopakodnak a szobájába, míg ő elszik, és elrabolják álmait, vagy megeszik kedvenc plüssállatait. Amikor később elmesélte anyukájának ezeket a furcsa mesebeli történeteket a fiatal anyuka majd kipukkadt a rázkodó nevetéstől:
- Édes drága Lilim! Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat? A sötétben nem léteznek sem szörnyek, sem manók! Hogy lehetsz ennyire gyerekes? - legyintett könnyelműen, majd visszatért a konyhába, hogy ebédet készítsen.
A kislány felnézett a sötét plafonra, ahonnét tündérek, és unikornisok képei köszöntötték, hiszen a gyerekszobát mesefigurákkal szerette volna kifesteni. Hála apja néhány ismerősének ezt könnyedén el is intézték. Olyan jó lett volna felkapaszkodni a kecses egyszarvú hátára, és felemelkedni a magasba egészen a csillagokig, ahova a gonosz szörnyek, furcsa teremtmények már nem érhetnek el, és senkit se bánthatnak. Azt vette észre, hogy előbb lábujjacskái, majd aprócska kezecskéi kezdenek fázni, és reszketni, mintha sarkvidéki hideg volna.
- Apu? Apu... Apu... - suttogva szólította hortyogó, majd egyre masszívabban horkoló, kimerült apját, aki úgy tűnt az igazak álmát aludta.
A kislány nem akarta, hogy mindig szerető, és hűséges Teddy-mackója megfázzon, így gondoskodva betakargatta, majd kikelt az ágyból, hátha sikerül felébresztenie alvó apját. Óvatosan letérdelt mellé, kis teste hangtalanul reszketett az őszi éjszakában.
- Apu... apuci... - mivel nem ért célt, úgy döntött, hogy egyik kis kezével óvatosan befogja apja orrát. Ettől egészen biztosan felébred. Nem is kellett sokat várnia. A férfi előbb krákogva fulladni kezdett, majd egyre inteznívebb lett a köhögése, míg végül teljesen magához tért, és érthetetlenül, bambán bámulta kislányát.
- Mi az? Mi a baj kicsim?!
- Te is láttad a szörnyeket apu?
- Szörnyeket?! - csodálkozó, tanácstalan pillantás, majd kissé nehézkesen feltápászkodott, és kiment a konyhába, hogy egy elemlámpával térjen vissza. Lehajolt és megpróbált bevilágítani egészen mélyen a kiságy alá, hogy kislánya is láthassa a saját kis szemecskéivel, hogy semmi sincs ott, és biztonságban vannak.
-Hát kis hercegnőm! Az a helyzet, hogy én semmit sem látok! - tárta szét tanácstalanul mind két kezét az álmos apuka, akinek már megint elvették legszentebb álmát.
- Apu! Hallottam valamit... - jegyezte meg félősen a kislány, miközben a biztonság kedvéért apja köntöséhez bújt.
- Hát édes bogaram... akkor most mi legyen?! Holnap neked is muszáj óvodába menned nekem meg anyádnak dolgozni! - nézett rá kérdőn. A kislány bizonytalan, tétova mozdulattal szintén lehajolt, és kis fejecskéjét egészen a kiságy aljához szorította hátha láthat valamit. Még a zseblámpát is elkérte, hogy magának világíthasson.
- Na? Mit látsz?!
- Semmit! De még visszajöhetnek... - jegyezte meg bölcsen, és előrelátón.
- Hát persze, persze kincsem! Most pedig próbáljunk meg aludni kicsit, mert holnap te is ki leszel merülve, ha most nem alszol! - azzal az apuka ismét visszahelyezkedett a kiságy melletti takarón nyugalmi pozícióba, és pillanatokon belül újra az álom jótékony, és zsongító fogságába esett.
Lili is visszamászott a kiságyba, és annyira szorosan aprócska, szőke fejecskéjére húzta a nagyméretű takarót, amennyire csak tudta, miközben a világító elemlámpa folyamatosan égett, hátha ezzel elriaszthatja a kobor, fenyegető kísérteteket.
Az éjszaka további része átmeneti, ideiglenes csöndességben telt el. Csupán egy-két eltévedt autó mormogását lehetett hallani, amint a panellakás melletti főútvonalon nagy sebességgel elhajtanak. Lili éjfél körül kezdte érezni, hogy kis testét tökéletes fáradtságba kerítette a fokozott kimerültség, és a félelem fojtogató érzése, mely lassacskán, mintha minden lélekerőt kiszívott volna belőle. Kis szemecskéi azonnal becsukódtak, és magzati pózba kuporogva úgy elaludt, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Másnap kora reggel apja kissé késésben volt a munkahelyéről, így nem tudta kislányát elvinni kocsijával az ovodába, így anyukája volt kénytelen segíteni.
- Édesem! Bocsáss meg, de sajnos változott a terv! Sajnos rohannom kell! Hazafelé veszek ennivalót! - az apuka baráti puszit adott kissé bosszús feleségének, akin jócskán meglátszott, hogy csöppet sem örül a váratlanul beharangozott hírnek:
- Na ne! Ez most valami hülye vicc szívem?! És arra nem gondolsz, hogy nekem is volnának igényeim? - szólt utána a bejárati ajtóból.
Az apuka - szokásos módon -, széttárta kezeit, és bocsánatkérő pillantásokkal beszállt a liftbe.
- Lili! Drágám? Kis hétalvóm! Hahó! - szólongatta csinos, és szép anyukája a kislányt, aki a különös éjszakai kaland után halálosan kimerültnek, és kialvatlannak érezte magát. Anyukája óvatosan leült a kiságy szélére, és megcsiklandozta kislánya fázós lábujjacskáit. - Hercegnőm! Ideje felkelni!
- Anyu? Muszáj óvodába menni? - kérdezte nagyon álmos, fáradt, egérke hangon.
- Micsoda butaság ez! Muszáj, hogy valaki vigyázzon rád, mert még kicsi vagy, hogy egyedül itthon maradj!
- ...És ha megkérnénk a szomszéd nénit? Három unokája is van! Ő is vigyázhatna rám. - könyörgő, ártatlan tekintete mindig beszédesebben csengett, mint szavai. Anyukája rögtön megérezte, hogy más állhat a dolgok hátterében.
- Gyere kincsem! Öltözz fel, közben beszélgetünk! - segített a kislánynak óvatosan kikászálódni az ágyból, s míg a kislány egymaga felvette köntösét, addig anyukája gondoskodón beágyazott.
- Lili! Gyere! Kész a reggeli! - hívta.
A kislány valósággal máris rohant a kis étkezőhelyiségbe, ahol orrocskáját megcsapta az ínycsiklandó fahéjas porcukros tejbegríz illata. Bárcsak ő is tudna tejbegrízt főzni. Sosem értette, hogy az egyszerű homokszemre hasonlító búzadara miként képes ennyire finom nyalánkságot varázsolni az egyszerű felforralt tejből, ha belekeverik.
- Óvatosan edd drágám, mert még nagyon meleg! - figyelmeztette anyukája.
- Én úgy szeretem! - azzal megfogott egy kávéskanalat, kis pöttöm ujjacskái közé szorította, és élvezettel kezdte kanalazni előbb a tányér kihűlt széléről, majd fokozatosan egyre beljebb haladva a finom tejes darát.
- Na? Hogy ízlik? Óvatosan? - kérdezte mosolyogva.
- nagyon finom! - nyalta meg nyelvecskéjével kis szája szélét, mert enyhén maszatos lett.
- Kérdezhetek valamit kicsim? - nézett rá kíváncsi, kutató szemekkel anyukája.
Lili bólintott. Gondolhatta most jöhet a fejmosással egybekötött feketeleves, amiért apukája kiságya mellett aludt az éjszaka.
- Apád veled volt tegnap este az esti mese után?
Újabb tétova, bűnbánó bólintás volt a válasz.
- Semmi baj sincsen ezzel, csak azért kérdezem, hogy te jól érzed-e magad?! Nem fáj semmid? - óvatosan tapogatni kezdte a kislány homlokát, hátha lázas.
- Jól vagyok anyu!
- Hát valaminek lenni kellett drága kislányom, mert apád melletted volt!
Lili szégyellősen lehajtotta szőke kis fejecskéjét, mint aki nagyon bánja, hogy mindez megtörtént. Nagyon szomorúnak, megviseltnek látszott angyali arcocskája.
- Drága kis bogaram! Csak annyit szeretnék tudni, hogy minden rendben van-e? Ne félj! - simogatta meg szőkés fürtjeit.
- Kicsit féltek a sötéttől... - bökte ki nagy sokára, mintha harapófogóval kellene belőle kihúzni.
- Elárulok egy nagy titkot drágám! - húzódott közelebb hozzá bizalmasan, miközben Lili egyre kíváncsibb lett, hogy vajon mit mondhat majd el neki anyukája.
- Tudod édesem nincs olyan ember a földön, aki ne félne valamitől! A kérdés az, hogy ki tudja megfelelően titkolni, és ki az, akiről minden kiderül! - szavai egyszerre voltak megértők, bölcsek, ugyanakkor különös iróniát is hordoztak magukban.
- Anyu? Te is félsz valamitől? - kérdezte kíváncsian.
- Hát persze! Az ilyesmit a felnőttek ugyan kicsit szégyellik, mert magabiztosak, és bátornak akarnak látszani, de valójában ők is félnek sok mindentől. Kislány koromban például halálosan rettegtem a cirkuszi bohócoktól, mert különös, félelmetes embereknek gondoltam őket, de ma már csak nevetek az egészen! Szeretném, ha boldog lennél, és kiegyensúlyozott. És ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged apád és én mindenben maximálisan melletted állunk!
- Apu hozott elemlámpát és megnéztük az ágy alatti szörnyeket! - vallotta be őszintén.
- Nagyon félelmetesek lehettek azok a csúnya, gonosz szörnyek? - eresztett meg egy mosolyfélét.
- Hát azt nem tudom, mert mire én is megnéztem, már nem voltak az ágy alatt.
- Nagyon ügyes és bátor kislány voltál drágám! A lámpa segítségével kergetted el a szörnyeket. Tudod mit? Apuval ezentúl felváltva fogunk melletted aludni, hogy biztonságban légy! Mit szólsz? Jó ötlet?
- Nagyon haragszol? - kérdezett vissza tétován.
- Jaj, édesem! Egyáltalán nem! Téged csakis szeretni lehet! Meglásd együtt elbánunk ezekkel a szörnyekkel. Most pedig kezdjünk el készülődni, mert neked oviba kell menned nekem pedig dolgozni.
Amint Lilit kirakta az óvodánál anyukája az autóból kis barátnőinek is elmesélte esetét a szörnyekkel.

HOLNAPRA FORDÍTVA

Holnapjaim leomló falaira kik festhetnek
vajon még meddő szivárványszíneket?!
Süllyedő, horpadt egeimre komorló felhőóriások
helyébe mikor mosolyoghat újra Egy-szem napsugár?
Csikorgó, sehonnai bot-szavaimra
mikor fognak hallgatni s megérteni
mit is jelenthet túlélni vagy élni hagyni?!

Amely hölgyre ránézek fintorgó grimaszt
ne láthassak annak angyal-arcán
inkább megkönnyebbült krokodil-könnyeket.
Lámpa-fények pisla holdudvarában
körbe kellene gyűjteni még
a hűséggel tanúskodókat,
akár a modernkori hírmondókat.
– Itt már nem ölelnek,
nem szeretnek igazán
csak hadonásznak, fenyegetnek.

Szívemre mutogatva számon
kérik mindegyik csavargó percemet.
Vajon milyen különös titkokat is tudhatok én?
A vénség, komisz aggastyán-elvhűség csontomra
száradó húsával ők már maradni akarnak,
hát akkor én se mehessek sehova.
Ők kihasználni akarnának gennyesedő piócákként,
hogy én is alakoskodjak,
csaljak-hazudjak míg csak
betegeskedő torkomon kifér.

Egy gyermek-szemű drága asszony arca
mosolyogna felém távoli jövőmből
s ezerszer is elátkozom a napot,
mikor nem ült le mellém.
Immáron harminchetedik,
tékozló évem csattog
vijjogó keselyűként fölöttem:
a föltámadt percek szárnycsapására
türelmesen várnom illenék.
Árnyam, hajótörött életem
kicsorbultan rég visszafordult,
mert a kísértő öngyilkosság nyársalt
prédaként föl többször is
ranglétrák ócska kereszteződéseiben.

Zakatoló ereimben csönddé alvadt
zúgásokat lehet kitapintani,
s érezni annak,
ki türelmes még s elfogadó.
Perceim fojtogató, részrehajló kupacában
a könyörtelen Hóhér-idő mint bonckés megáll.
– Alvadt csönddé testesül
majd bennem a szándék,
a meg-nem-találtatott szerelem,
míg a teremtő asztalon serénykedő hangyaujjak
finoman dobolnak.
zálogházba bezárt,
önző, evilági lelkem
egyre csak másért kalapál!

A BOLDOGULÁS MIKÉNTJE



Arra gondolt, hogy mindent itt hagy. Különben sem volt túlságosan népszerű emberke a saját családjában. Furcsa, különálló dac, és magára hagyott idegenség kettősége jellemezte leginkább családjához fűződő kapcsolatát. Sokszor ki nem állhatta, ha - főként ünnepnapokon -, meg kellett ölelni valakit, vagy éppen őt ölelték meg családtagjai, mert éppen születésnapja volt. ,,Ki a fenét érdekelhet az ilyesmi?!" - kérdezgette leginkább saját magát, mikor erre rendszerint sor került. Végül éppen készült volna a Bölcsészettudományi Karra, amikor egyik napon úgy döntött hátat fordít a felszínes hazugságoknak, és megpróbál egyedül boldogulni a nagy világban.
Egyik barátja szólt, hogy egy kis független, angliai könyvkiadónál kapott részmunkaidős állást, ahova be tudná ajánlani. Manapság a motivációs levél fapatkát sem ér.
- Hé haver! Tibi! Megadom a címet! De tudod mit öreg inkább elmegyek érted! Aztán mindenbe beavatlak! - mobilon dumálták meg a további szükséges részleteket.
Amikor végre újra találkoztak Tibor furcsálta, hogy régen nem látott osztálytársa szabályosan lötyög a ruha. Mintha radikálisan lefogyott volna, hiszen - anno -, a gimiben nyomhatott legalább egy mázsát is, és most mintha teljesen megváltozott volna.
- Szervusz kérlek! - fogott vele kezet.
- Csá! - köszönt. - Mióta nem találkoztunk? Van annak már vagy tizenöt éve, mi?! - kérdezte széles vigyorgó mosollyal, miközben elvette barátjától utazó, gurulós bőröndjét, és kézitáskáit. Majd egy kissé matuzsálemkorú, szakadt, rozsdás Volvo kombi csomagtartójába gyömöszölte az egészet, aminek utasterére jócskán ráfért volna a takarítás.
- Hát valahogy úgy! - felelte a másik.
- Aztán mi a nagy harci helyzet? Van már csajod, amivel tudod... komolyan témázgattok? - kérdezte különös mosollyal miközben nagy gázok, és hirtelen jött fékezések között hasított végig London belvárosán.
- Hát... mondjuk azt, hogy van valakim...
- Ne is mondj többet! Na és, szép a csaj? Milyenek a mellméretei? C vagy D-kosaras melltartót visel?!
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem érdekel!
- Csak udvariaságból kérdeztem meg! Már ez is baj öreg?
- Nekem ugyan nem! Nekem ő a világ közepe!
- Na látod! Pedig ha jók az emlékeim a gimiben valósággal bele voltál zúgva Krisztába! Vagy nem így volt?!
- Mi lenne, ha a vezetésre koncentrálnál?
- Oh! Már annyira régen élek itt, hogy akár bekötött szemmel is ellavíroznék a városi forgalomban. Na, de komolyabb témákról! A kiadó egészen hangulatos kis hely! Könnyű barátokat, ismerősöket szerválni még akkor is ha nem vagy perfekt angol, ha érted mire gondolok?
- Most jön a de...
- Hát figyelj! A betanítási próba idő két - legfeljebb három hónap -, és ha beválsz, amit nem kétlek akkor már egyenesbe is van a további karriered!
- És mondd csak? Mi ebben a bunda?
- Ja, hogy az átverés? Szerintem itt nem olyanok a munkáltatók, mint mondjuk odahaza. Itt kurva rendes és segítőkész mindenki! Szóval annyit mondok, hogy itt emberként fognak viselkedni!
- Jó ezt hallani!
- Ami nálad annyit jelent virágnyelven, hogy eszed ágában sincs lazítani, és megnyugodni, igaz?!
- Te mondtad!
- Ne szar be kisöreg! Meglásd! Ismerek egy két igazán nehézbombázó csajszit, akik boldogan barátkoznának veled, és remekül értik a jelbeszédet is, ha az angol akadozna!
- Ez igazán megnyugtató! És veled mi a helyzet?
- Hát... annyi mondok, hogy lett egy csodás skót nejem, vagy egy tucat kölyköm, és látszólag boldog és elégedett vagyok! Néha olyan jó volna kiszakadni ebből az egészből, és senkivel és semmivel se foglalkozni! Érted te ezt?!
- Úgy érzed, hogy te mindent megteszel, miközben a zűrös hétköznapok szabályosan kifacsarnak, és bedarálnak!
- Pontosan! Egy pszichológus veszett el benned öreg! Tényleg vannak napok, mikor csak aludnék, és nem ébrednék fel!
- Figyelj! Azért csak nem olyan rossz a helyzet, vagy igen?!
- Hát... végül is nem annyira, de olyan jó volna kettesben lenni az asszonnyal! Tudod?
- Persze! De a nagyszülőkre vagy bébiszitterre is bízhatjátok a gyerkőcöket pár órácskára, nem?
- Én egy kicsit többre gondoltam, mint pár órácska! Hosszú, tartalmas előjáték...
- Oh! Bocsánat! Értem! Hát akkor csak tőled függ, hogy osztod be az idődet!
A rozzant, szakadt Volvo kombi csikorgó fékekkel leparkolt egy kissé elhanyagolt téglából épült ház előtt, melynek kéménye is volt, és a viszonylagos rendezettség állapotában leledzett.
- Megérkeztünk öregem! Na? Hova hoztalak? Klassz kis kéró nem?!
- Őszintén?!
- Ne kímélj haver!
- Hát... kissé félelmetes! Mikor épült a Teacher-korszakban?
- Ne szóld le az angol, visszafogott eleganciát! Még saját kandallós szobát is tudok szerezni! Gyorsan kicsomagolsz, mert utána jelenésünk van egy spéci étteremben. Nem kell izgulni! A séf jó haverom, és kurva jó kajákat készít.
- O.K. Gyorsan igyekszem kipakolni! - Tibor kivette minden holmiját a kombi csomagtartójából, és önmagában azért imádkozott, hogy a reptéren nem túrták össze nagyon a holmiját. Ha egyszer valaki megtudja magyarázni, hogy miért kell mindent összeturkálni a biztonsági személyzet embereinek ő lesz a legelégedettebb utas, akivel valaha is találkoztak. A felső emeletre rozoga, falépcső vezetett fel. Viktóriánus stílus. Mahagóni utánzat. Ahogy ropogva recsegett a férfi súlya alatt Tibor azt gondolta most rögtön összedől a feje felett az egész ház. De biztonságba felért a felső szintre, ahol régi barátja kissé szertartásos gesztusként máris egy vaskos kulcscsomót nyomott a kezébe, miután kinyitotta a szobája ajtaját.
- Voilá! Íme a saját külön bejáratú lakosztályod! Gyorsan pakol ki! Az egerekkel és csótányokkal ne törődj!
Tibort azonnal émelygő hányingerérzet kerítette hatalmába, amint meghallotta az egér és a csótány szavakat. ,,miféle trágyadombra hurcolta őt régi barátja?" - gondolta.
- Jaj haver! Látnod kellene a képedet! Kurva muris figura vagy! Csak vicceltem! A kérő patyolattiszta. Igaz kicsit talán lerobbant, de hát valahol el kell kezdeni!
Tibor igyekezett a legtöbb holmiját kipakolni, ám így is legalább ötven percet vett igénybe míg mindennel végzett.
- Elegáns étteremről van szó, vagy a sarki büféről? - szólt ki az ajtóban rostokoló barátjának.
- Figyelj! Pulóver és farmer bőségesen elég! Mi vagy te Lord? Ne szarakodj annyit még elkésünk! - érződött izgatott hangján, hogy kissé ideges.
Tibor felkapott magára egy tiszta, kivasalt farmert, és egy nem túl meleg pulóvert, és már követte is barátját.
- Gyalog fogunk menni, ha nem gond, mert itt van nem messze!
- Felőlem!
Mikor mindketten odaértek az étterem elé Tibor bosszús, majd neheztelő pillantást vetett barátjára:
- Mintha azt mondtad volna, hogy a farmer és a pulóver elég lesz! Ez egy finom és elegáns helynek tűnik!
- Á! Ne hidd haver! Ez is olyan, mint a többi! Olcsó látszat meg külcsín!
Mindketten beléptek a forgóajtón, ahol már két elegáns ruhát viselő hosztesz hölgy üdvözölte őket, majd beléjük karoltak, és kérték, hogy kövessék őket. Máris az asztalukhoz vezették őket, majd arcra puszival búcsúztak tőlük, amit Tibor meglepően szokatlannak talált.
- Na mit mondtam? Szerintem ennek a szőkének te nagyon bejöhetsz! Észrevetted milyen mohón követ a szemével! Hú öregem! Milyen lehet egy ilyen vadmacska az ágyban?
Nemsokára maga a séf jött ki - egyenesen a konyhából -, hogy üdvözölje Tibor régi barátját, majd őt magát is! A szokásos formális köszöntő gesztusok után mindketten sült krumplit és steaket rendeltek. Tibor barátja hatalmas korsó barna sört, míg Tibor egyszerű Kólát.
- Haver! Szerintem kurvára leégeted magad, ha alkohol helyett üdítővel öblögetsz!
- Sajnálom! Ez van!
- Te tudod!
A két hosztesz hölgy visszatért a megrendelt ételekkel, és annyira közvetlenek, elragadóan vonzóak és kedvesek voltak, hogy az már gyanús volt. Amikor mindketten megköszönték a kért ételeket távoztak egy-egy kacsintó pillantást küldve Tibor felé.
- Milyen helyre cipeltél te engem, mi?! - vonta kérdőre barátját.
- Hé, öreg! Nincs gáz! Az első napodon Londonban azt akartam, hogy érezd jól magad! Ez egy nagyon konzervatív, finom hely!
- Egen! Azt látom! - evett egy kis sültkrumplit, mert éhes volt.
- Figyelj! Megkajálunk és utána - ha gondolod -, beadhatlak egy zárdába is ministránsnak!
- Ne viccelj ilyesmivel, mert rohadtul nem vicces!
- Jól van már! Nyugi! Inkább együnk, és élvezzük a helyszépségeit!
Cirka fél óra alatt mindketten elfogyasztották az ételeiket, mert nagyon éhesek voltak. A két hosztesz hölgy óramű pontossággal tért vissza és máris mind a két férfit felkérték táncolni. Strauss-keringője mindig remek választás, talán még azok számára is, akik kissé szégyenlősek a tánctudásukat illetően.
Tiborral utoljára a gimnázium táncházában fordult elő, hogy egy hölgy átkarolta kedvesen a derekát, majd hosszú, karcsú kezét a vállira tette és óvatosan, gyöngéden máris lassúzásba kezdtek. Kisebb problémát jelentett a megfelelő szemkontaktus felvétele a hölgy őzikeszemeivel, mert Tibor sosem tudott ehhez igazán hozzászokni. Kicsit később lassítottak a táncmozdulatokon, és a gyönyörű hölgyemény Tibor vállaira hajtotta a fejét meghitten, és rendkívül romantikusan. Barátja kissé pörgősebbre vette a figurát, mert a keringő zenéjébe rock and rollos elemeket is rakott; fogatta, pörgette tengelye körül a másik szépséges hölgyet, aki alig bírta a végére szusszal.
Amikor a zenének vége lett Tibort gyengéden megcsókolta a szőke, igézőszemű hölgyemény, majd egy névjegykártyát adott át, ha esetleg beszélgetni szeretne, vagy felhívni. Tibor barátja ellentétben kénytelen volt beérni egy arcra puszival, majd a két hölgy távozott.
- Hú öreg! Ez aztán a tüzes csajszi! - fújta ki a levegőt.
Másnap, ahogy ígérte Tibor barátja elkísérte a meghallgatásra régi ismerősét, s miközben átvágtak a csúcsforgalmon folyamatosan beszélt hozzá és szóval tartotta, hogy addig is mérsékelhesse Tibor egyre felfokozott görcsölését, és fölösleges idegeskedéseit. Amikor bekértek a kis kiadóba, ahol modern, letisztult formák uralkodtak Tibornak rögtön ismerős lett egy szőke hölgyemény, aki a recepciós pult mögött kezelte a telefonokat és körmölgetett. Mikor félénken közelebb lépett, és hevenyészetten bemutatkozott a hölgyön elektromos szikra futott végig, amint kezet fogtak egymással. Később a meghallgatás alkalmával számos témát érintettek - persze angolul -, ám Tibor igyekezett tőle telhetően feltalálni magát. Így esett, hogy egy kis könyvkiadónál kezdett el dolgozni, és még barátnőt is sikerült szereznie.

MEGFOGADHATÓ ÍGÉRET

Harmincas fiatalember kopogtatott a kifinomult, nagy műveltséggel rendelkező, színházlátogató idős hölgy ajtaján. Már jócskán elmúlhatott fél tíz, ám a az idős hölgy szigorúan meghagyta, hogy előbb semmiképp se ébresszék fel, mert bolyhos macskája Cirmi zaklatott, és ideges lesz, és neki elhunyt férje után az ő egyedüli nyugalma a legfontosabb.
A fiatalember harmincas éveiben járt, olvasó szemüveget viselt, mely karizmatikussá, intelligenssé tette további megjelenését. Ritkuló haját az utóbbi időben szándékosan takargatta, mert legszívesebben még odahaza is sapkát, vagy kisebbfajta fejfedőt viselt fején. Két vaskos kezei között egy fehér kartondobozt tartogatott. Úgy tűnt rendkívül óvatosan tartja, mintha valami felbecsülhetetlen ereklye lenne benne, vagy attól félne, hogy akár bármelyik pillanatban merő véletlenségből összetörheti, vagy elejtheti. Szigorúan hármat csengetett. Már éppen készült visszafordulni a takaros társasház frissen felmosott, rendben tartott folyosóján, amikor az ajtón belülről csoszogó mozgásra lett figyelmes. Néhány perc múlva valóban kikukucskált az idős özvegyasszony, majd kinyitotta az ajtót, vigyázva Cirmire aki megrögzött kíváncsiságában még mindig a lábainál sertepertáélt.
- Szervusz kedves Albert! Hát mi újság? Hogy újság? - kérdezte kedvesen mosolyogva. Mindig mosolygott, még az élet nagy zimankós pillanataiban is.
- Kezét csókolom drága Irma néni! Édesanyámmal arra gondoltunk, hogy nemrégiben volt a születésnapja, és hoztam egy kis figyelmességet! - toporgott kissé hezitálva, bizonytalanul, abbéli félelmében, hogy az idős hölgy - meglehet -, azonnal visszautasítja majd.
- Oh! Ez ám a meglepetés! - rikkantotta el magát hangosan. - Fáradj csak be nyugodtan kedveském! Nyere! - noszogatta a kissé megilletődött fiatalembert, aki félt, és tartott is a bolyhos macskától, mert állatszőr allergiája kiújult, így eleredt minden ötödik másodpercben az orra, ami azért eléggé kellemetlen tud lenni.
- Őszintén remélem, hogy nem zavarok... - szabadkozott, miközben egyre beljebb lépett a tágas, hangulatosan kialakított lakásba, ahol a régi korok emlékei összekeveredtek néminemű fahéjjal, és pézsmaillattal. Szinte el nem lehetett téveszteni a mennyezetig felívelő egész nappalit, és jóformán minden helységben megtalálható könyvespolcokat, amiken tekintélyes mennyiségű szépirodalom díszelgett arról tanúskodva, hogy az itt élő emberek vagy értelmiségiek, vagy intellektüellek.
- Mondd csak, kedves barátom? Szereted a könyveket?
- Mostanság nagy szükségem van rájuk, mint valaha! - nézett körbe kíváncsian.
- Hát akkor csak szaporán, szaporán! Nyugodtan néz körbe, és amik tetszenek azokat elviheted! - az idős asszony kiviharzott a konyhába; kerített valahonnét egy hengeralakú, közepesméretű üveg tálalótálat, melyre gondos óvatossággal föltálalta a szülinapi tortát. Aztán az egészet kivitte az étkezősarokba a konyha mellé.
- Gyere csak kedves barátom! Kóstoljuk meg ezt a pompás tortakölteményt! - nem zavartatta magát, és egy meglehetősen éles, villogó borotvaéles késsel máris két jókora, testes szeletet kanyarított a Zacher-tortából.
- Gyere csak kedves vendégem! A könyvek megvárnak! - invitálta, és a fiatalembernek is vágott egy hatalmas szeletet. Kell a tápanyag.
- Ö... köszönöm szépen! - foglalt helyet, ám csak akkor mert enni, mikor az özvegyasszony is jóízűen nekilátott.
- Hm! Nagyon jó! Nem túl édes! Ezeket a tortákat kedvelem inkább! Fiatalabb koromban a férjem mindig dobos tortát vett! Egy idő után muszáj volt váltani. - kezdte meséli életének állomásait. Annyira ízesen, anekdotázva mesélt, hogy nem lehetett nem rá koncentrálni. - ...Régebben a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megfordult nálunk az akkori irodalom színe-java! Hol vannak már azok az idők! Akkor még kedves barátom, ha valaki ténylegesen tehetséges volt azt igenis fölkarolták a többiek, és nem hitegették mindenféle zagyvasággal arról, hogy majd egyszer kiadják a köteteit! Akkor és most volt a jelszó a cselekvésre! De bezzeg manapság! Ha csak egy mihaszna, alig százoldalas kis töpszli verseskötetet a kezembe veszek, és látom hogy mennyi az ára valósággal bosszankodok, hogy hol vannak már a ötszáz oldalas kötetek! Ráadásul kik kapnak manapság irodalmi díjakat?! Olyan perc-emberkék Adyval élve, akikből tökéletesen hiányzik mind az alázat, mind pedig különcség! Mindenki híres akar lenni és kész! Én mondom neked kedves barátom a mostani világ hibásan működik! - az özvegyasszony úgy beszélt, mintha egyetlen pontosan, logikusan felépített nagy monológot mondogatott volna egész életében, melyet aztán művészi tökélyre fejlesztett.
- Minden bizonnyal... - felelte bizalmatlanul a fiatalember.
- Szóval te sem hiszel nekem! No, ez szép! - úgy tűnt, mintha az idős nő bosszankodna, nyűgösködne, hogy saját megfellebbezhetetlen mondatait bárki is megcáfolhatja.
- Kedves Irma néni! Hiszek Önnek! Nem akartam megbántani! - próbálta kissé ügyetlenkedve megbékíteni az idős hölgy indulatait. - Bizony dolgokkal egyetértek, de úgy hiszem, hogy az emberek szükségképpen muszáj volna előre haladnia! Az élet pedig előbb-utóbb csak befejezi önmagát!
- Mondták már neked kedves barátom, hogy nagyon filozofikusan gondolkodol?! Mintha csak Weöres Sándort, vagy Füst Milánt hallanám! Egyszer meglátod még híres ember is lehetsz!
- Drága Irma néni! Én már annak is örülnék, ha végre találhatnék egy rendes nőt, aki önmagamért szeret, és talán lennének gyerekeink!
- Szép gondolat kedveském, de nem gondolod, hogy a saját álmaidat sem szabadna elhanyagolnod? - mélázott el egy pillanatra miközben újabb tortaszeletbe harapott bele jólesőn.
- Igen. Ebben is lehet valami! - hajtotta le a fejét. Úgy tűnhetett gondolatai között bolyong.
- No, hát! Ne lógasd az orrodat kedveském, mert a végén még valaki rálép! Mi történt azzal a kedves lánnyal, akivel egyszer közösen tanultatok! Emlékszem rá, hogy úgy viselkedtél, mint akit teljesen kicseréltek! Csak nem összevesztetek?! Mesélj csak?!
- Huh! Hát... az az igazság, hogy feledhetetlen napokat töltöttünk együtt, de megbeszéltük, hogy nem fogunk semmit sem elkapkodni!
- No, de kedves barátom! Ez butaság! Az élet túlzottan rövid! Semelyik feledhetetlen pillanat nem érdemli meg, hogy keseregjünk miatta, vagy hogy megbánjuk! Használjatok ki minél többet belőle! Semmit sem szabad elvesztegetni! És a karriered miként alakul édes fiam?
- Hát... öt és fél évet tanítottam egy iskolában, de hamar rájöttem, hogy nem ez a választott utam! Most egyelőre kuncsorgok, és kilincselek folyóiratok, könyvkiadók szerkesztőségeiben, hátha lesz valaki, aki gondozza kézirataimat!
- Nagyon érdekes! Mégiscsak van benned egy kis kurázsi, igaz-e?! Én nagyon büszke vagyok rád, ha ez megvigasztal! Miért nem próbálod meg külföldön a boldogulást?!
- Irma néni is tudja, hogy a szállás roppant költséges, emellett mindent ától-cettig meg kellene szervezni, és kellene egy-két megbízható ember aki segít bizonyos dolgokban kiigazodni! Sajnos azok az idők rég elmúltak, mikor az ember csak úgy kilátogatott külföldre!
- Édeském biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen akadály? Szerintem te egy kicsit megijedhettél az élettől, és most önmagad igazolására keresel jólhangzó kifogásokat! - tapintott a lényegre az idős nő.
- Lehetséges... - újabb szomorúság suhant át a fiatalember lehajtott feje felett.
- Figyelj csak kedveském! Én azt szeretném, hogy legalább önmagad miatt próbáld meg, és ha nem sikerül, akkor legfeljebb elmondhatod magadról, hogy te mindent megpróbáltál! Nem szeretném, ha életed alkonyán döbbennél rá arra, hogy elvesztegetted a lehetőségeidet!
- Igen... köszönöm szépen...
- Félre ne érts kedves barátom! Komolyan mondtam! Most pedig sikerült-e könyveket választani? Látom Márai Sándor naplói felkeltették érdeklődésedet, és jó nehány verseskötet! Ez dicséretes!
- Szívesen visszahozom, ha Irma néninak is kellenének! - szabadkozott kezét tördelve a fiatalember.
- Arra semmi szükség! A kultúrának az a feladata, hogy terjedjen, és mozgásba maradjon! Hogy elgondolkoztasson! - fürge lépteivel máris kiviharzott a konyha mögötti hálószobába és kivett az egyik nagyméretű tollas párna béléséből valamit, amit aztán egy hófehér borítékba tett, majd visszatért vele a nappaliba.
- Őszintén kívánom, hogy találd meg azt amit az életedben keresel! Itt egy kis ösztönzés! - a megilletődött fiatalember markába nyomta a hófehér borítékot! - Ne fél ez a mi titkunk marad!
Észre se vették, hogy így eljárt az idő. Több mint öt és fél órát sikeredett sikeresen, és tartalmasan elbeszélgetniük! Mikor a fiatalember a héten egy másik nap ismét szeretett volna az idős hölggyel találkozni bejárati ajtaján egy fekete gyászszalagot talált. Mikor megkérdezte a szomszéd lakótól, hogy mi történt Irma nénivel az csak annyit mondott, hogy valamelyik éjjel álmában örökre elaludt!                     

MENET-KÖZBEN

A fény már ki tudhatja mikor ömlött be
úgy istenigazán a szoba kiáltó falára.
Egy-egy ikrásodott,
méla borostyán-csöppje akár a méz
gyertyalángba akadt aranyláncként szemezve,
incselkedve a léha élőkre még visszanéz.

Nagy, zöldszemű aggastyán melegedik a tűznél.
Kedvese hagyja ölében álomra
hajtani bús-busa, ingatag fejét.
Egy komisz tekintet,
mintha dísz lenne lassan
levált a keserű arcról,
dac-barázdákat szántva helyette.

- Azt reméltem most az egyszer
könyörületes lesz hozzám az élet:
bitang, hitvány farkasok csaholó
szuka-kutyák elmaradnak mellettem.
Jaj, de rég nincs már ki őszinte,
segítő szívvel kezemet megfogná.
Kopogva járkálnak rabláncokat
szőve fejemben a neszek.

Arcomba vág az Egy-valaki egy ócska,
ön-mérgező monológot:
,,Szánalmas vagy ám te,
hogy semmire se vitted!”
– Nem felejthetek immár.
Szorgalmas agyam ösztön-diódái között
naponta újra szüli magát
a rettegő halálfélelem
s tudatos elhagyottság.

Pár év még s aztán – meglehet -,
végleg egyedül, magamra utalva
maradok számkivetve,
mint ütött-kopott, ócska ereklye.
Az ki vigyázhatott, dédelgethetett volna
immáron sugárzó boldog asszony.
Borostyánkő emlékeink
ragadós múltunk szövetébe ragadtak.

Fájó, sajgó, beteges szívem
még most is dallamos.
Bókolgató, nagy csend-zavarok
közepette zajong.
Villám-szikraként létem
szövetén pezsegnek össze-vissza
Cassandra-baljóslatai a változékony télnek.
Küklopsz-szememben
tapinthatón érezni lehet,
miként tépked s cikáz
pattogó ostorosság mellett
a kóborló villámlás.

- Kripta-tekintetem még
híven megőrzi lelkes,
biztató szók mellett
hamisan meghazudtolókat;
átszaladnak rajtam,
akár enyhe tachikardiák öngyilkos
látomásai vad jövőnek.
Életem, mint tűnő szappanbuborék
már csupán csak kíváncsiskodó
tudósok martaléka leend.

 ZAVARBA EJTŐ SZINGLISÉG

Szinte mindig azt gondolta, amikor reggel kicsit az éberkóma, és az ébrenlét zűrzavaros határán, hogy egész hátralévő napját álomkórságban kell majd, hogy végigszenvedje. Elvégre nem sok embert ismert, aki harmincas éveit taposta, nem volt már legalább két gyereke, és ne a szingliség jótékony bélyegét sütötték volna a homlokára.
Mégis volt valami megnyugtató, ugyanakkor üdítően kellemes, komfortos érzés a reggel jól ismert hangjaiban. Amikor kissé mérges morgós gázzal elhajtott panellakása előtt a szemeteskocsi, vagy amikor már hajnalok hajnalán olaszos temperamentummal megáldva egymás között szócsatázni, rikácsolni kezdtek az örökösen elégedetlenkedő szomszédok.
Valósággal utált délelőtt tíz óránál korábban kikelni a jó meleg ágyból, még nyáron is. Holott talán ő volt a legelső, aki légkondicionáló berendezést szereltetett fel kis lakásába, hiszen a páradús, kánikulai forróságot kibírhatatlannak találta. Most viszont fürgén szökkent ki jócskán összegyűrt ágyából. Előbb a fürdőszobába ment, és minden esetben melegvizet használt, még akkor is ha anyja vagy milliószor elmondta neki, hogy a hideg víztől ébred fel igazán. Nem baj! Jó lesz a meleg is! Legalább marad még már perce, hogy a jótékony, serkentő tejeskávétól igazán magához térhessen.
Evett egy kis gabonapelyhet. S bár már közel tíz éve elköltözött szüleitől még mindig elhanyagolható étkezésnek tekintette a reggelit. Inkább a hosszan tartó, élvezetes, mediterrán jellegű ebédekért rajongott. A múltkor is kellemesen elflörtölgetett azzal a jó fej, sportos hapsival, aki kedvessége jeleként meghívta a Római partra egy gusztusos, és ínycsiklandozó halas flekkenre, amit képtelen lett volna visszautasítani, és bár - főként az apja utálta a pacalt, ő élt-halt a disznóbelsőségekért, és a tengeri herkentyűkért. Ugyanakkor a spenótfőzeléket tükörtojással kislány kora óta képtelen volt megenni, és akárhányszor rossz, gyomorforgató érzések gyötörték mindig úgy érezte magát, mint akinek a torkán leerőszakoltak egy hatalmas tányér gusztustalan, fűízű spenótfőzeléket.
Haragudott magára, mert nem sok barátot sikerült az évek hosszú során át megtartania, vagy maga mellé csábítania. A legtöbb barátnője túlzottan is könnyen önkéntes rabigába hajtotta a fejét pusztán azáltal, hogy háztartást vezető, aggodalmaskodó, gondoskodó feleség lett egy rendszerint méretes basaszerű sörhasat növesztett vadtahó tirpák állat mellett, akiknek csupán csak azért volt szükségük a női nemre, hogy kiélhessék mohó, önző birtoklási vágyaikat, és fajfenntartási ösztönszemléleteiket.
- Tényleg velem van gond, vagy a legtöbb pasi ténylegesen a farkával gondolkodik?! - kérdezte, miközben rágyújtott egy cigire.
- Ugyan már drágám! Butaságokat beszélsz! A legtöbb pasi már attól a csúcson van, ha meglát egy-egy esztétikusan túlfejlett dekoltázst! Én amondó vagyok! Szerencsésnek tartom magam, hogy révbe értem! Amíg melózok, vagy elfoglalt vagyok addig a párom vigyáz a kölykökre. És ha csak a konditerembe akarok pasimustrát tartani azzal sincsen semmi baja, mert nem egy féltékeny típus! Szerintem hülyeséget csinálsz, ha nem fogsz magadnak egy pasit! Használd ki a fiatalságodat! Elvégre a harmincas éveidben jársz kisanyám!
- Na ne mondd! Én még emlékszem a szalagavatónkra mennyire könnyelműen odaadtad magad a te Tibikédnek! Legalább óvszert használtatok?
Most a barátnőn volt a sor, hogy visszautasítsa ezt az iróniába hajló sértést.
- Ha tudni akarod drága Helguci! Igen! Védekeztünk! Egyébként megnyugtatlak édesem Tibikével a szex olyan volt, mintha az ember egy nyálkás, undorítóan izzadó békával, vagy gyíkkal dugott volna! Remélem kielégített a válasz?
- Nem is vártam mást! Egyébként nem azért kérdeztem, hogy totálisan zavarba hozzalak! Csak mostanság... azt vettem észre, hogy olyan világban kell, hogy boldoguljak, ami meghaladja a képességeimet! Szeretnék végre olyan munkával foglalkozni, ami a változatosság kedvéért érdekel is, vagy filmezni, forgatókönyvet írni, dirigálni a beképzelt, agyonkényeztetett színészeknek. Érted?!
- Oh! Édes barátnőm! Ez mindannyiunk célja! A dirigálás! De egy ilyen lepra országban, ahol mindenhol az csöpög, hogy már megint melyik szépségkirálynőből lett önkéntes jószolgálati nagykövet, és idióta műsorvezető! Semmi esélye az embernek! Egyébként én is írtam egy mesekönyvet a gyerekeknek!
- Tényleg?! - csodálkozott őszintén a másik. - Ez igazán remek! Gratulálok!
- Nemhogy azt hidd! Eszméletlenül sok melóm volt vele! Akkor a második gyerkőcömet vártam, és nem bírtam aludni, mert nagyon hasogatott a hátam! Később mindennek igyekeztem részletesen utána nézni, és borzasztóan méregdrága egy-egy nyomdai, és marketinges összköltség. Ezért imponál New York, vagy London. Ott állítólag érdemben foglalkoznak az emberrel! De mondd meg nekem az igazat? Melyik emberrel kellene összeismerkedni, aki nem csupán önmaga hasznát, de a másik ember érdekeit is szem előtt tartaná, és őszintén segítené karrierje elindítását?
- Ez kissé melodramatikusan hangzott!
- Lehet! De más példa! Volt egy barátnőm, aki már tizenhatévesen lelécelt hazulról, és most olasz focista luxusfeleség, és egész álló nap sütteti bombázó, bikinis testét a tengerparton, és a gazdag feleségek gondtalan életét éli! Látod! Ezt nem volna szabad a mostani bulvármédiának túlzásba vitten mutogatnia. A mostani generációnak az égadta világon semmi példaképe sincs! És ezek a mostani verseskötetek? Sírhatnékom támad, ha egy alig százoldalas füzetnyi kis szösszenetért négyezer forintot is elkérnek csak mert az adott kötet keménytáblás. Hát hol van a kortárs angol, és amerikai költészet? Azt miért tudják lefordítani? Tudod miért? Nem üzlet! Már vagy tizenöt éve mindig ugyanaz körül forog az egész irodalmi hobelevanc! Az újakat meg mintha szándékosan elsüllyesztenénk! - fakadt ki kissé indulatosan.
- Ok. Szíved joga így vélekedni! Legutóbb ha jól tudom, valami művésznőcske nyitott vállalkozást! Csak ezzel is az a baj, hogy a híres emberek mindig könnyebben érvényesülnek, mint a nagy jelképes átlag!
- Szerintem valami rohadtul elromlott a mai világban! - váltott filofófikus hangra. - Úgy értem, hogy manapság mindenki a pénzre hajt, és a luxus életre! Elég csak azt a hülye tévét bekapcsolni és az ember tüstént talál egy rakás szánalmas idiótát, akik híresek, és gazdagok akarnak lenni. Ide jön még az álomkarrier egy-egy bulvárcsatornánál.
- Na látod ez így igaz! Én azt mondhatom, hogy elégedett vagyok az életemmel! Elvégre van két csodás gyerkőcöm, és egy férjem is és mindenünk megvan! Na jó! Nem járunk állandóan nyaralni a Maldiv-szigetekre, de azért a nagymama nyaralója sem olyan rossz!
- Látod! Pontosan erről beszélek! Miért van az, hogy te megcsináltad a magad szerencséjét, nekem meg ezek az orbitális tahó seggfejek jutottak?! - kinyújtóztatta az asztal alatt jócskán elgémberedett lábait.
- De hát azt hittem, hogy együtt vagy valakivel! Mi történt szívem? - lepődött meg.
- Szakítottam Ádámmal, mert kiderült hogy nős és van három gyereke! A felesége pedig fotómodell volt! Na? Ehhez mit szólsz?! - kicsit felidegesítette magát, ha pasis ügyek kerültek terítékre.
- Ez rohadt nagy igazságtalanság volt, még attól a féregtől is! De azért remélem, hogy legalább jól tökön rúgtad, ugye?! - kezdett kíváncsiskodásba.
- Szerintem megtette ezt a lépést a bombázó felesége, amikor elhívtam egy kis személyes találkozóra, ahol kitálaltam neki mindent. Még a szaftos, csöpögő részeket sem hagytam ki!
- Ez az csajszi! Karakán egy luvnya lettél! Nem is gondoltam volna, hogy a gimi után ennyire megállsz majd a saját lábadon!
- Pedig elhiheted nekem, hogy muszáj volt, különben az önkéntes Alfa-hímek lazán eltaposnak!
- Figyelj drágám! Tutti biztos, hogy valahol rád is várakozik az a bizonyos nagy Ő! Csak hinned kell, és bíznod benne, hogy rád talál! És egyébként is! Nem olyan rossz a szingliség! Vagy igen?!
- Hát... tulajdonképpen akkor kelek, amikor akarok! Kivétel, ha munkanap van, és nem hétvége! És szeretek a magam ura lenni!
- Hát akkor mi itt a gond csajszi?
- Egyszerűen csak jó volna, ha végre igazán megtalálhatnám önmagamat, és nem érezném úgy, hogy kallódok ebben a nyavalyás életben! Érted ezt? - szomorúbb, viseletesebb lett a hangja.
- Ne viccelj velem! Tökéletesen megértelek! És mi a helyzet azzal a jópofa, furcsa sráccal... hogy is hívják? Marcell?
- Marci a neve, mert az eredeti nevét ki nem állhatja! Nem is tudom... Szerintem szándékosan nem akarja, hogy megismerjék, és hogy őszintén közeledjenek hozzá!
- Mondja ezt egy olyan csaj, akihez a gimiben jóformán oda se lehetett menni dumálni csak két év után!
- Akkor még más idők jártak!
- Ja, persze! Vagy csak mosogatólé lötyögött abban az okos fejedben!
- Ne hülyéskedj! Marci rendes srác! Randiztunk is párszor, de valahogy úgy érzem, hogy nem működik kettőnk közt a kémia!
- Ezt mondd csak, mégis hogy a büdös életbe kell érteni?! Csak nem impotens az ürge?
- Szerintem nem! Csak amikor megpróbáltam megcsókolni előbb szégyellősen, majd rettegőn elhúzódott tőlem! Azt se engedte meg, hogy átkaroljam!
- Ahá! Tehát kifogtál magad mellé egy aggszüzet, akinek fingja sincs a szexről! Szerintem rá kellene vezetned, ha csak ennyi a gond!
- Mert te olyan kis mindent tudó vagy, ugye?! Én úgy emlékszem, hogy a gimiben is szerencsétlenkedtetek elégszer a te Tibikéddel!
- Hogy lehetsz ennyire szemét dög? Azt hiszed, hogy csak neked van jogod, hogy szerencsétlen légy? - kérdezte bosszúsan.
- Jól, van! Ne haragudj! Igazad van! De azért eléggé cikis helyzet, hogy harmincas éveiben járó pasi még mindig semmit nem tud a szexről, vagy fél bizonyos dolgoktól!
- Szerintem ez benne a pláne! S ha még jóképű is miért is ne? Csak tőled függ! Ettől még nem szabadna kisiklanod!
- Igazad lehet! Akkor? Miben maradunk? Mikor talizunk legközelebb?!
- Figyel Helgám! Most a hétvége totál csőd, de ha szeretnél a gyerkőceimmel játszani felőlem semmi akadálya! Viszont a csajos traccspartit egyelőre muszáj lesz hanyagolnunk, mert ki se látok a munkából!
- Figyelj csak! Mindenben segítek, ha akarod! Csak nem szeretnélek téged is elveszíteni, mert a legjobb barátnőm vagy! - megölelték egymást.
Helga később felhívta telefonon Marcit és randit kért tőle! Megbeszélték, hogy nem fognak elhamarkodni semmit. Egy gyertyafényes, romantikus este után DVD-t néztek, és végigbeszélgették jóízűen az egész éjszakát, és mire felvirradt a nap érezték, hogy egymáshoz tartoznak, és Helga is egyre jobban kezdte elhinni, hogy önállóságát és függetlenségét nem kell kötelező jelleggel feladnia más kedvéért.

GYEREK DIVAT-SHOW



A kislányt Pankának hívták. Szülei rendkívül elfoglalt emberek voltak a maguk módján, így kisgyerekkorától kezdve hamar megtanulta, hogy egyedül csak önmagára számíthat. Barátai - ha akadtak is -, nem igen voltak. Ugyan most őszintén? Ki akar barátkozni egy pápaszemes, pöttöm, rút kiskacsával, aki akkor sír a leginkább, mikor a gonoszkodó kisfiúk rágógumit nyomnak szándékosan gyönyörű, vállig érő éjfekete hajába.
Szombati nap volt, és bár sokan ezt a családi napnak is nevezik Panka szülei - megesett, hogy Szombat Vasárnap is dolgoztak. A kislány általában szülei után ébredt nem sokkal, és mivel egyedül volt, mint a kisujja kitalálta, hogy ma felnőtteset fog játszani kedvenc Barbie-babáinak társaságában.
Hogyan kell felnőtteset játszani? A világ legegyszerűbb dolga. Az ember alaposan felfedezi magának a felnőttek használati tárgyait, és megpróbál úgy felöltözni, ahogyan a nagyok. Panka ezért a nagyméretű hálószoba tükör elé állt. Párszor körbefordult, mintha egyszemélyes divatbemutatón lenne. Majd következett az alapozás. Anyukája mindig a fürdőszobában tartotta márkás piperetáskáját, és méregdrága kozmetikumait. A kislány felágaskodott, felpipiskedett egy sámliszerű székre, és sikeresen levette a polcról anyukája kozmetikai szereit. A szempillaspirált, az alapozó púderek kisebb, üvegcseméretű esztétikus tégelyeit. Most végre akár egyetlen nap erejéig ő is végre felnőtt lány lehet, és bár még nincsen cicije, mint anyukájának azért így sem rossz. Kis lábacskáival serénykedve befutott a hálószobába; leült az éjjeliszekrényhez, melyen szintén volt egy fésülködőtükör, és gondosan - hogy anyukájától elleshette -, szépen sminkelni kezdte magát. Előbb bepúderezte pufók, szépséges kis arcocskáját, majd következett egy kisebb ecset, melyre pirosító színkeveréket tett fel, amitól arcocskája két oldalról szép piros lett. Mivel a szempillái még kicsik voltak, ezért nem bajlódott a szempillaspirál használatának megtanulásával, helyette egy fekete kontúrceruzával igyekezett groteszk módon szépen kihúzni gombszemecskéit, és szemöldökét. S végül következett a legfontosabb enyhén élénkvörös rúzs. Valami francia márka. Anyukája egyik kedvenc színe. Ajkacskáinak csészealjszerű félholdjait huncut, pajkosan csücsöríteni kezdte, majd óvatosan igyekezett felkenni a rúzst szájacskájára. Mikor ismét visszanézte magát a tükörben elégedett volt a látvánnyal. Egy érettebb, kiegyensúlyozottabb, felnőttesebb ,,nagylány" bámult vissza rá a tükörből.
Most következhetett az öltözködés. S bár sosem értette, hogy mi a csudának egy nőnek olyan töménytelenül sok cipő, mint amilyen sok anyukájának volt, és hozzá az az irdatlanul sok ruhaköltemény? Előszeretettel bújt bele két magas sarkú cipőbe. Nem is gondolta volna, hogy ennyire merész, és testhezálló feladat lesz majd felnőtt cipőben egyensúlyozni úgy, hogy el ne essen saját lábacskáiban. Talált egy estélyi, kivágott ruhát, amit most otthoni ruhájára vett fel. Anyukája valósággal megszállottan gyűjtötte a finom, elegáns, kissé hivalkodó angolos kalapokat, melyeket főként az angol felsőosztály ladyjei szoktak viselni bizonyos társadalmi eseményeken. Most valósággal beletúrta kissé maszatos kezecskéit a kalapok összerendezett oszlopaiba, és egyszerre ötöt-hatot is fejecskéjére próbált.
Voltak itt süveges, hórihorgas, nagy karimájú kalapok, ugyanakkor olyan harangbúra formájúak is, melyek szinte szabályosan elfedték, és betakarták az egész arcot úgy, hogy az illető nőnek csupán csak kifejező húsos szája látszott. Ettől olyan sejtelmes, és titokzatos lett.
Újra és újra megnézte fantasztikusan bájos, csinos alakját a tükörben, és nem győzött arról álmodozni, hogy egyszer majd ő is felnőtt lesz, és végre valahára azt csinálhat, amihez csak kedve szottyan. A nappaliban tartották apja hiperszuper digitális fényképezőgépét. Állítólag ez egy olyan csúcsmasina volt, amin elegendő csupán csak a nagy piros gombot megnyomni, hogy fantasztikus fényképek készülhessenek, melyeket aztán ki lehet nyomtatni, vagy elő is lehet hívatni digitális cheapkártyákról.
Panka beviharzott a nappaliba, ahol szintén kisebb felfordulást okozott azzal, hogy minden kis négyezetcentimétert aprólékosan átkutatott, és miután megtalálta apja méregdrága digitális fényképezőgépét visszatért vele a hálószoba hangulatos világába, és igyekezett művészi fotókat készíteni magáról, és úgy viselkedni, mintha modell lenne. Hogy fognak majd ámulni, meg csodálkozni, ha egyszer hazajönnek imádott szülei. Ez lesz az ő nagy ajándékmeglepetése. Csak ki ne kapjon. Bár mindig jóravaló, szófogadó kislányként viselkedett, akire egy rossz szó, vagy panasz nem volt, azért szeretett csalafintaságokban, és kíváncsiskodó dolgokban részt venni, mint bármelyik korabeli gyerek.
Púdertól maszatos kezecskéivel megpróbálta megnyomni a piros gombot, miközben a fényképezőgép lencséjével nézett pózolva farkasszemet. Sokszor csücsörített, és puszikat is dobált, mert egyszer látott a tévében egy felnőttes nénit, aki azt mondta, hogy a kamerával úgy kell bánnia az embernek, mintha csak a legjobb barátja volna. Mikor közel három és fél óra után egy kissé elfáradt, és kimerítette a tűsarkú cipőkben való folyamatos flangálás, és lépkedés úgy döntött pihen, és szusszan egy keveset. Lazán, és kényelmesen bekuporodott a nappaliban a fotelbe, és Barbie-babáival kezdett játszani.
- Tudod Barbie! Ha nagy leszek én is olyan szép szeretnék lenni, mint anyukám! Ő olyan szép, és mindig tudja mit kell éppen csinálni. Nagyon okos. Apukám mindig azt mondja, hogy a szépség és az intelligencia sohasem járnak kéz a kézben. Nem tudom, hogy érti? Van egy gonosz fiú az oviban! Mindig rágógumit ragaszt a szép hajamba, én meg sokat sírok. Anyukám azt mondja, hogy azért viselkedik így, mert nagyon szeret engem az a fiú. Miért bánt, ha annyira szeret? - kérdezte az élettelen, néma műanyag babától. - Mit szólnátok egy teához?
Máris elrohant a gyerekszobájába, ahol egész műanyagból készült, kompletten felszerelt teáscsészekészlete volt, és szépen, gondosan megterítette a nappaliban üresen árválkodó dohányzóasztalt.
- Így ni! Szerintem szép lett! - lelkendezett, majd két púderes kezecskéit összecsettintette úgy, hogy tüsszöghetnékje támadt a púderes portól.
- Hogy szeretitek a teát? Cukorral, vagy magába? - kérdezte babáit. - Én cukorral iszom. - Apró kis műanyag csészéjébe kis műanyag kanállal mert pár képzeletbeli cukorszemet. - Hm! Finom! - jelentette ki csak úgy magának elismerően.
A délelőtt hamar elrepült. Apja kétszeres műszakban volt, mely azt jelentette, hogy délelőtt és délután is muszáj volt helytállnia a vállalatnál, ahol gályázott. S bár a túlórapénzt gyakorta nem fizették ki számára; mondván karácsony előtt majd bepótolja a főnökség, az apuka könnyen átláthatta, ha tizenöt év alatt folyamatosan hitegetik az embert, akkor abból rendszerint szinte semmi sem származik. Közepes méretű Teddy-mackóval állított haza. Háromszor csöngetett, mert ez volt a titkos jelük, amiből Panka mindig tudta, hogy apukája végre hazajött.
- Na? Mit hoztam az én álomszépséges kis hercegnőmnek? Na mit? - kérdezte mosolyogva, ám amikor Panka felnőttes estélyi ruhában kissé maszatos arcocskájával előtte termet hirtelen jött meglepetésében azt sem tudta, hogy mit feleljen. - Oh! Ki lehet ez a gyönyörű hölgyemény? Nem látta véletlenül az én kislányomat? - kérdezte tőle csak a játék kedvéért.
- Apucikám! Én vagyok az! Panka! - ölelte át két lábát ragaszkodóan, szeretetteljesen.
- Nézzenek oda! Hogy te milyen... csinos vagy! Igazán szép lett az egész megjelenésed! - bókolni kell különösen kisebb korban, mert a kislányok ezt szeretik. Kicsit talán meg is követelik. - Jól viselkedtél? - ezt a kérdést talán nem kellett volna feltennie, hiszen a kislány engedély nélkül kutatott anyukája piperetáskájában, és felnőttes holmijai között.
- Apucikám? Nagyon haragszol? - aprócska szájacskája sírásra görbült, ezt az apuka sem hagyhatta.
- Kis angyalom! Bogaram! Butaságokat beszélsz! Hát miért haragudnék? Nem csináltál semmi rosszat! Vagy igen?
- Anyuci biztos nagyon dühös lesz! Én csak szerettem volna felnőttes lenni! - jegyezte meg őszintén, bátortalanul, és kisebb szomorúsággal.
- Drága kincsem! Ez a szép a gyerekkorban! Az lehetsz, ami csak akarsz! Később - meglásd -, lesznek olyan fontos dolgok, amikor majd vissza fog emlékezni arra, amilyen most voltál, de az nem baj, amíg önmagad tudsz maradni! Megérted ezt?! - térdelt le mellé.
- Azt hiszem... igen... - Panka erősen eltöprengett a hallottakon. - Készítettem fényképeket! - jelentette ki pár perc múlva nagy büszkeséggel, akár egy kis szuperhős.
- Hát ez fantasztikus! Elő is fogjuk hívatni, és betesszük az albumunkba! De most szépen mossuk csak le az arcodat mielőtt anyu hazaér! - nagy óvatosság volt a gondoskodó férfi hangjában, mint akkor, ha valaki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. - Gyere kincsem! - gyöngéden megfogta kislánya kezét, bevezette a fürdőszobába, és konyhai papírtörlővel óvatosan letörölgette hamvas arcocskájáról az alapozópúder, a kontúrcerúza, a rúzs, és a kozmetikai szerek nyomait.
- Ahhoz képest, hogy először sminkeltél szerintem fantasztikus munkát végeztél! Vérbeli kozmetikus vagy! Manapság ez hiányszakma! Tudtad ezt? Még pár év és kereső állásod lesz!
- Apuci! Mi az, hogy kozmetikus? - kérdezte nagyra nyílt gombszemekkel, egyre érdeklődőbben.
- Tudod kicsim az egy olyan néni, aki széppé varázsolja a többi néni arcát. Külön iparágnak számít. - még pár törlést végzett kislánya arcán, majd szappannal jó alaposan lemosta kezecskéiről a rájuk ragadt krémeket, és Panka tisztábbnak tűnt, mint új korában.
- Éhes vagy bogaram?
- Hát... kicsit!
- Mit szeretnél enni?
- Krumplit és halat!
- Miért készítek neked valami finomat! - az apuka kivett a nagy mélyhűtőszekrényből fagyasztott halrudat, és két adag sült krumplira valót, majd az egészet egy fritőzbe rakta, óvatosan meglocsolta pár kávéskanál olajjal, és pontosan fél órán át hagyta sülni. Nem telt bele alig húsz perc, és ínycsiklandozó illatok kezdtek terjengeni a kiskonyhában.
Panka sem tétlenkedett. Szépen leszedte az étkezőben az asztalterítőt, és gondos alapossággal megterített. Csupán a porcelántányérokkal volt kisebb gondban, mert a konyhaszekrény túlságosan magasan volt, hogy kis termetével felérhette volna, így megvárta míg apja siet segítségére.
Békésen megebédeltek, majd a férfi beállította az ébresztőóráját, mert az éjszakai órákat valahogy pótolnia kellett. Panka hamar megértette, hogy apjának pihenésre van szüksége, és nem lehet folyton nyüstölni apróbb-cseprőbb kérésekkel. Ezért gyerekszobájába ment játszani babaházával, majd amikor ezt már kicsit megunta rajzolni, színezni kezdett, amíg apja fel nem ébredt az ébresztőre.
- Kincsem! Most el kell mennem dolgozni! Anyu nemsokára hazaér! Ha esetleg kérdezné, hogy mit történt ha nem muszáj, akkor ne mondj neki semmit! - homlokon puszilta tüneményes kislányát és elindult a második műszakba.
Panka várt még egy másfél órát, és mire igazán öreg, komor este kerekedett anyukája is megérkezett két tömött szatyorral a kezében, és kérte, hogy segítsen neki.
- Szia kicsim! Segítenél? - átadta az egyik szatyrot, ami úgy festett, hogy füle majdnem leszakad, és hagyta, hogy a kislány óvatosan bevigye a konyhába.
- Milyen napod volt angyalkám?
- Apucival megettük az ebédet, majd elment munkába! - felelte kimérten.
- Szóval ettetek! Akkor most nem is vagy éhes?
- Nem! Köszönöm!
- Én azért eszem egy pár falatot! - az anyuka kiment a konyhába és készített magának egy szendvicset, és miközben evett folyamatosan szemmel tartotta kislányát, aki látszólag úgy viselkedett, mintha a nap folyamán semmi lényeges sem történt volna. - Nagyon csöndes vagy kincsem! Csak nem történt valami?
Panka megrázta fejecskéjét, és leült a szőnyegre játszani. Később anyja bement a hálószobába, éppen keresett valamit. Ekkor vette észre, hogy pipereholmijai nem úgy állnak, ahogyan azt ő legutóbb hagyta. Ez kissé gyanús volt neki. ,,Tehát valaki járt a hálószobában, és kicsit kutatott a holmijai között! - szögezte le a tényt magában. Igen ám! Vajon Panka miért nem szólt neki? Mindent muszáj volna megbeszélni őszintén! Lehetséges, hogy tartott a következményektől, vagy félt, megijedt valamitől! Jobb lesz, ha gyorsan kideríti!" Visszament a nappaliba, ahol kislánya éppen babáival játszott.
- Leülhetek melled játszani egy kicsit?
- Jó... - felelte bizonytalanul.
- Fáj valamid? Rosszul érzed magad? Nekem nyugodtan elmondhatod édesem!
- Nem fogsz mérges lenni? - kérdezte félve.
- Drágám! Hogy kérdezhetsz ilyet? Az anyukád vagyok, és mindennél jobban szeretlek!
Pankán erősen meglátszott, hogy megemészti az adott szavak jelentését, és csak nagy nehezen akarja anyát közel engedni kis titkához.
- Szerettem volna felnőttesebb lenni! - jelentette ki.
- És mondd csak kincsem? Hogy állt rajtad a rúzs, és a púder? - kíváncsiskodott élénk érdeklődéssel anyja, látszólag egy csöppnyi nézeteltérés, vagy bosszúság nélkül.
- Nagyon tetszett! Képeket is csináltam apuci gépével!
- Hát ez remek! Nagyon büszke vagyok rád! De megkérlek legközelebb várj meg, és én nagyon szívesen kifestelek, ha ez a kívánságod! És milyen érzés volt felnőttnek lenni?
- A felnőttes cipőkben nem jó mozogni. Fájnak tőle az ember lábai. - legjobb orvosság az őszinteség.
- Látod, látod édesem! Ez is hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Tudnom kellene még valamiről? - nézett kislányára huncut rafináltan.
- Felpróbáltam az egyik nagy ruhát is!
- Hát... ennek igazán örülök! Remélem kényelmes volt?
- Anyuci? Miért vágták ki a ruha végét? - érdeklődött.
- Azért kincsem, mert minden ruhának megvan a maga egyedi stílusa!
- Akkor azért van olyan sok cipőd és ruhád is ugye?
- Igen édesem! Ezt eltaláltad!
- Nem kellene nagyobb házban élnünk, hogy elférjünk?
- Szerinted ez is nagyon takaros, és megfelelő.
- Gyere! Játszunk Barbie-val! - mintha mi sem történt volna a kislány máris sugárzó vidámsággal adta anyukája kezébe egyik kedvenc babáját, és adott hozzá egy műanyag fésűt is. Szülő és gyermek közti láthatatlan kapcsolat talán még sohasem lehetett ennyire szoros, és kiegyensúlyozott.

PÓT-CSELEKVÉS

Derengő, mélabús sejtjeimben még
most is szunnyadó vágyálmok,
megálmodott holnapok virrasztanak.
Egyszerre immár sugárzók,
önmagukba rejtőzködők.
Múltam bilincses kristályrácsaiba
méltón bezártan szikrázhatnak,
szaporázhatják avíttos lépteik.

Megszületett földi csillagrendek titkosított
névsoraiban fények új tehetségű hírmondóival
együtt egyelőre az utolsó sorban kullogok.
A meg-nem-hódított önbizalom,
áldozati hűség már egyre távolabbinak,
megközelíthetetlennek tetszik.

Visszaözönlik – ha nem vigyázok -,
önmagába a csend.
Saját önző tétovaságomba csömörlök
végérvényesen, szervesülten.
Makacskodni vágyó lélek-sebeim sorra
összekapcsolnak tragédiák
s letargiák kicsinyes útvesztőivel.

Olcsó bolyongó mindig útra kél de rendre űrt
s nem partot talál Idők marcona országútjain.
Életkedv s elmúlás alig sejthető
bosszú-gondolatai csatáznak
bennem nap mint nap.
A biztos Halál-tudat nem csak sejdít
– de osztogat is bőven szelíd jutalmakat:
újabb nehezen gyógyítható betegeket,
Covid-baktériumokat.

Az élet vakvágánya előbb-utóbb mindig visszavált,
ha úgy tűnhet épp eleget vívott,
szenvedett, harcolt már.
– Vajon megszabták-e jelesebb égi hatalmak,
hogy mikor kell távoznom a földi létből,
hol talán sohasem lehetett maradásom?!

Hasztalan adós lehet majd
vagy örök gyermek-lelkűként csupán
csak kétszeresen árva?
Feltett sorskérdéseim mentsége
tán sohasem védett.
Nem egyezhet ki az
ember saját magával semmiképp?!

Rámenős playboyok, gigoló-jampecok
mogyorónyi agya szándékosan
nem fogadhatja be a kortárs műveltségeket.
Szédült, anyaszült-meztelen tyúkok
egymásba martan masíroznak
előttünk önfeledten
nem mintha ez bármit is számítana.
Előbb-utóbb kényszerűségből megállók
létet-gyötrő ítélet Időben s bevárom sorsomat!

VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

Mikor megismerte későbbi férjét romantikus illúziókba ringatta magát, melyről azt hihette egy örökkévalóságig elfognak tartani. Vőlegénye rendkívül jóképű volt, mintha csak egy divatmagazin címlapjáról lépett volna oda hozzá, hogy feleségül kérhesse őt. Kisfiús, villogófogó mosolyának egyik nő sem tudott igazán ellenállni. Ehhez jött még ravaszkásan csillogó barna szeme, kicsit olaszos fekete, dús hajkoronája, melyet minden esetben méretre vágott. Az egész férfiból valósággal sugárzott a felső osztály patinás, verseny és partiképes gazdagsága. Mintha minden gondolat, érzelem, vagy egészen aprócska gesztus, amit a rendkívül vonzó külsejű férfi elejtett csakis kizárólag azt a célt szolgálta volna, hogy a partiképes, szintén bombázó hölgyekre kivethesse hálóját, és elkezdődhessen a nővadászat.
Amikor először találkoztak azon a bizonyos exkluzív, belvárosi, felkapott helyen, - ahova csupa-csupa gazdag, idióta seggfej járt -, barátnőivel volt éppen, és megpróbálta magát elengedni, és jól érezni. Azon kezdtek vitatkozni, hogy harmincas éveiben járó barátnőinek - kivétel nélkül -, már mind egy-két gyereke, és boldog, megelégedett családi élete volt, és ő mint kissé későn érő, és kicsit kívülálló mindig is a partvonalon totyogott, mert így szokta meg, vagy mert ezt várták el tőle kissé konzervatív beállítottságú szülei.
- Ne haragudjanak hölgyeim, de egyszerűn képtelen voltam levenni a szememet erről a babonázó szépségű, igazi hölgyről! - jelentette ki merész, kissé beképzelt bátorsággal a roppant vonzó férfi, és egyenesen Linda szemébe nézett, aki menten, szégyellősen elpirult annyira váratlanul érte a dolog.
- Ö... ne haragudjon de... ismerjük mi egymást...? - nézett sugárzón, és szerelmesen szemébe, mint aki máris bársonyos, ellenállhatatlan hangjába szerelmes.
- Hát attól tartok még nem! De ha gondolja ezen könnyen segíthetünk! Alex vagyok! - nyújtott kezet, és szinte leheletfinoman kezet csókolt Lindának, amitől aztán menten felpezsdült a vére. Mintha legalább is vérfrissítőkúrán vett volna részt.
- Igazán örülök, hogy megismerhettem! - jelentette ki kissé kisfiús szégyenlőséggel, és nem volt olyan nő, akiben ne lépett volna működésbe a védelmező anyai ösztön.
- Ö... hát... igen... én is... - Linda még mindig pirult, és nem győzte nyugtatgatni zaklatott érzelmeit. Már több hónapja nem volt kapcsolata, és akkor váratlanul, szinte a semmiből feltűnik hirtelen egy eszméletlenül vadító idegen. Ez azért több, mint különös! Nem igaz?!
- Eszméletlen popsija van a te Alex barátodnak! - jegyezte meg egy stílusosan csinos, kacérkodni kész anyuka. - Szívesen eltöltenék vele pár éjszakát, ha senkinek sem kell.
- Na de Bernadett! Miket fecsegsz te itt össze?! Linda fülig szerelmes ebbe a jóképű lovagba! Legalább adjunk neki egy lehetőséget! Aztán majd meglátjuk! Meddig bírja! - jegyezte meg Kriszta, aki olyan volt a nők között, mint valami bölcs falkavezér sok ésszel.
- Szerintem fogunk még találkozni ezzel a jóképű úrral!
- Hát az egyszer biztos! Az Alfahímek mindig ezt csinálják! Előbb csak körbe szaglásszák a terepet, aztán nem lehet levakarni őket az ember seggéről! - határozott, temperamentumos véleményét - szerencsére -, sohasem kellett véka alá rejtenie Annának, aki olyan volt akár valami amazon harcos, vagy Tomb Raider, aki nem riad vissza egy kis kocsmai bunyótól. Aki nem ismerte nehéz volt elhinni róla, hogy háromgyerekes anyuka.
Linda könnyed, visszafogott szellemeséggel elcsacsogott még barátnőivel, aztán este felé hazaindult. S bár az este tíz óra - egyeseknek -, még zsenge estét jelent, addig mások már alig várják, hogy forró fürdőt vegyenek, és ágyba bújhassanak.
- Figyelj! Elviszlek kocsival, ha nagyon akarod! - ajánlotta fel segítséget az egyik barátnője.
- Jaj, kösz ez tényleg jó ötlet! - s már arra készültek, hogy titokban lelépnek erről a puccos estélyről, amikor váratlanul feltűnt újfent a vadítóan jóképű lovag Alex.
- Bocsássanak meg, de úgy hallottam, hogy egyikük fuvarra szorul! Elvihetem a hölgyeket? - hanga egyszerre tűnt hízelgőnek, és őszintén megnyerő stílusúnak.
- Igen! Köszönettel elfogadja Linda barátnőm! - a hölgy valósággal ráncigálta, tuszkolta maga előtt félszeg, megilletődött barátnőjét, aki most ráklépésben hátrafelé közlekedett. Mégis, micsoda szerencsétlen és idióta egy helyzet, hogy egy magabiztos, független nőnek, egy olyan férfi segítségét szükséges igénybe vennie, mint amilyen Alex. Kész röhej!
A jóképű férfi kedvesen kinyújtotta öltönyös karját, és megvárta míg Linda kissé habozva bele nem karol. Így sétáltak ki a V.I.P. szórakozóhely parkolóházába, ahol luxuskategóriába tartozó sportautók, autócsodák pihentek.
- Ön mindig ennyire... beszédes? - próbált beszélgetést kezdeményezni, mert a nő nagyon elgondolkodott.
- Hát... nem igazán jellemző... úgy érti...? - kérdezett vissza tétován.
- Nem akarok célozni semmire, csak egy ennyire különleges nő, amilyen Ön beszédesebb is lehetne.
- Úgy értsem, hogy Ön a beszédes nőket kedveli? - nézett rá kérdőn. Most nézte meg igazán markáns, erős arcélű, kifejező arcát.
- Bocsásson meg nem úgy értettem! Tudom, most azt fogja hinni, hogy kiterjedt ismeretségi köröm van, akik között bátran válogathatok, amikor csak kedvem tartja.
- Ön mondta!
- Oh! Igaz! Váltsunk témát? Mi a kedvenc társalgási témaköre? - próbálta megnyerni, befűzni, birtokolni. S bár magának sem vallotta be, de az éles eszű, és intelligens nő valamit elindított a bensejében, ami az eddigi nők többségében nm sikerült.
- Meglehetősen huzatos van ebben a parkolóházban, nem gondolja?! - Linda kissé megborzongott. A hideg levegő - úgy tűnt -, mintha beakart volna ivódni csontjaiba.
- Várjon! Odaadom a kabátomat! - Alex azonnal kibújt stílusosan hosszú, sötét kabátjából, és máris gáláns gesztusként a reszkető, borzongó nő hátára terítette. - Nem venném a lelkemre, ha megfázna!
- Megnyugtatom kedves Uram, hogy gyerekkoromban átvészeltem jó pár betegséget!
- Én is megnyugtatom, hogy nem azért csináltam! - továbbra is kart karba öltve sétáltak a férfi kocsijáig.
Alex benyúlt a zsebébe, és slusszkulcsán lévő riasztó egyetlen kattintással máris pittyegő hangot adott.
- Tudja egy ilyen régivágású úriemberhez pontosan egy ilyen formátumú autó illik! - Linda imádott kekeckedni azokkal, akik erre vevők voltak. De Alex arcán most csak meghökkent meglepetést vélt felfedezni.
- Nos, azért vettem meg ezt az autót, mert gyerekkoromban megfogadtam magamnak, hogy lesz egy ilyen autóm! Egyébként
rengeteg mozifilmet láttam! - ezt már kisebb büszkeséggel mondta.
- Ez nagyon érdekes! Ön nem az az ember, aminek mutatja magát, jól sejtem?! - nézett rá titokzatosan.
- Hogy érti?! - kérdezett vissza kisfiús naivsággal, mely egészen új megvilágításba helyezte őt Linda előtt. Őszintébb, és megközelíthetőbbé vált.
- Szerintem az abszolút felnőttek minden esetben elvesztenek valami nagyon különleges dolgot a gyerekkorukból!
- Megkérdezhetem, hogy ezt hogy kell érteni? - nézett rá kíváncsian.
- Egy kis idő után pontosan meglehet figyelni, hogy melyik az a tipikus felnőtt, akit pusztán az élhető élet izgat és érdekel, míg másokban élénken ébren van tartva a játékos kíváncsiság érzése. Hogy a dolgokat minden esetben más szemszögből is illik megvizsgálni.
- Bámulatos mennyire jól megfogalmazta!
- Én nem csináltam semmi érdemlegest! Csak igyekszem figyelni!
- ...És velem kapcsolatban mit derített ki?
- Szerintem Ön egy olyan beállítottságú ember, aki mindig megkapja amit akar, és szereti, ha a tervei minden esetben sikerülnek! Annyira maximalista másokkal, és önmagával szemben, hogy vesztes, vagy bukott játszmáktól egyenesen halálosan irtózik! S ha valaki csak megkérdőjelezi az Ön véleményét, akkor onnantól kezdve már nem áll szóba az illetővel! Meglehet pont ezért van rendkívül kevés barátja! Rendkívül kevés embert mer igazán közel engedni önmagához, hiszen ezzel sebezhető felületet kínál azoknak, akik szeretnék megismerni!
- Nem is tudtam, hogy Önben egy pszichológust tisztelhetek! - jegyezte meg kissé cinikus hangon.
- Jaj, dehogy! Félre ne értsen! Csak a legtöbb karizmatikus, karrierista férfi minden esetben úgy érzi, hogy muszáj lenyűgöznie azokat, akik körbe veszik, és képtelenek jól érezni magukat a saját bőrükben!
- Ez aztán a velős, határozott megállapítás! - Alexnek egyre jobban tetszett Linda határozott, frappáns, és intelligens véleményalkotása.
- Mit szólna, ha meghívnám egy szolid vacsorára?
- Jaj, meg ne mondja! Ön most kivetette rám a hálóját, és szeretne elcsábítani! Igaz?!
- Miért? Nem hívhatok meg egy rendkívül szellemes, intelligens nőt, hogy egy kicsit jobban megismerhessem?!
- Nézzen körbe! A mai világban ha egy karrierista, hatalommániás férfi meghív egy intelligens nőt az csak egy dolgot jelenthet!
- És pedig?
- Párszor jól elszórakozik az illető nővel, aztán dobja! Bocsásson meg, de éppen elégszer törték már össze a szívemet! Megbocsátja, ha távolságtartó vagyok!
- Ezt őszintén sajnálom! Bár tudom, hogy semmi közöm a magánéletéhez, de ha gondolja beszélgethetünk róla.
Elértek a luxus sportkocsiig. Alex máris felnyitotta az egyik szárnyas kocsiajtót.
- Na? Mit szól hozzá? Fantasztikus hogy mikre nem képes a modern XXI. századi technológia.
- Látja Alex! Pont erről beszéltem! A gazdag kisfiú és a kedvenc játékszerei! Az a baj, hogy rengeteg olyan embert ismerek, akiknek egyetlen nagy játszótér az egész élet, és nem veszik észre csak akkor, amikor már az egész életüknek hirtelen vége van!
- Egyre jobban rokonszenvezek a véleményével! - óvatosan becsatolta a biztonsági övet, mielőtt Linda bármit is tehetett, vagy mondhatott volna. Alex is becsatolta magát, majd nagy gázt adott és csikorgó kerekekkel kitörtek a parkolóházból.
- Merrefelé lakik?
- Oh! Teljesen mindegy hol tesz ki! Bárhonnét hazatalálok!
- Megígértem, hogy hazaviszem! Szóval? Merre?
- A szent István park közelében jó lesz! Most boldog?! - kicsit durcás lett, hogy nem lehet az övé az utolsó szó.
- Ahogy gondolja! Szeretne egy kis zenét? - beakart kapcsolni az autós rádiót, ám Linda tekintete inkább töprengő csöndre vágyott így ezt azonnal elvetette.
- Sosem tudok betelni az éjszakai város pazar, és leírhatatlan fényeivel. Mintha egy teljesen új világba kerülnék.
- Szerintem egy kissé azért mégiscsak félelmetes! 
- Csak nem fél a sötétben egy ilyen rendkívül jóképű, és magabiztos férfi?! - Linda észre se vette, és máris azon kapta magát, hogy amit kekeckedésnek gondolt valójában nyíltszíni flörtölés lett.
- Mindenkinek megvannak a maga félelmei, melyek rabságban tartják a lelkét! - fogalmazott titokzatosan a férfi. Linda most annyira szerette volna megcsókolni, vagy megvigasztalni. Mintha lelke mélyén egy rejtélyes kis hang arra figyelmeztette volna, hogy ezt az embert nem árt egy kicsit pátyolgatni.
- Őszintén sajnálom, ha... olyasmit mondtam... - szabadkozott.
- Nem történt semmi! - nagy íves kanyarral fordult rá a Margit-hídra, majd nem sokkal később már ott is voltak a Szent István park közelében. - Megérkeztünk! Várjon egy pár percet!
Linda nem értette, hogy a férfi miért száll ki előtte, és miért nyitja ki a nagy szárnyas ajtót.
- Tessék parancsolni! - óvatosan megfogta hamvas, kissé hideg kezeit, és kisegítette az autócsodából. - Igazán örülök, hogy elbeszélgethettünk, és közelebbről is megismerhettem!
- Nekem is jól esett! Köszönöm!
A férfi arra készült, hogy visszaül az autóba, és leereszti a szárnyas ajtót, amikor Linda kicsit hangosabb kérdése visszarángatta a valóságba:
- Akkor áll még a vacsorameghívása?
- Feltétlenül. Mikor és hol?
- Legyen mondjuk Péntek este fél nyolc!
- Ott leszek! - ebben a percben Linda játékosan, huncutan, gyerekesen mosolygott. Ez volt talán a legjobb pillanata egész életében.