ÚJRAKEZDÉS

Fekete bőrdzsekit, hozzávaló fekete bőrnadrágot, szöges nyakörvet viselő, hollóhajú rockerlány szólt bele a kaputelefonba egy szép napsütéses délutánon.
Dr. Drányi Antal éppen legújabb brazil, portugál verseinek fordításával bíbelődött kedvére, hiszen mostanság csupán a maga kedvtelésének hódolva, autodidakta módon érdeklődött ismeretlen Anonymus külföldi író, költők munkái iránt. Most kissé mérges, bosszús szemüveges, összehúzott szemöldökkel vette tudomásul, hogy zavarni merészelik harmonikus burok magányában, otthoni menedékében.
,,Ki lehet az ilyen időben?" - kezdett gondolkodni. Imádott felesége már öt hosszú éve, hogy váratlanul meghalt, és egyéb hozzátartózója nem lévén napjait legnagyobb részt tökéletes egyedüliségben tengette. A nyugdíját igaz minden hónapban rendesen megkapta, mégis sokszor eltöprengett rajta, hogy egy-két magántanítványt azért igazán fogadhatna puszta jövedelemkiegészítés céljából.
Most azonban mégiscsak gondolkodóba esett, hogy vajon milyen rejtélyes személy keresheti? Levette szódásüveg-méretű SZTK-keretes szemüvegét, megtörölte törülközővel sápadt, beesett, aggastyánarcát, kissé tohonya nehézkességgel felállt kényelmes karosszékéből és lopakodva bejárti ajtaja melletti kaputelefonhoz lépkedett. Leemelte a készülék kagylóját, megnyomta a gombot és kérdőn beleszólt:
- Tessék parancsolni?
- Halló... Nelli vagyok... bemehetek? Szeretnék a tanár úrral beszélni... - szólt bele egy kissé hízelgő, ám azért mégiscsak kedves, közvetlen hang.
- Ó! Sajnálom, de attól tartok kedveském, hogy most nem alkalmas! Jöjjön vissza talán holnap kora délelőtt! - mindenképp egyedül szeretett volna lenni, ezért elhárított mindenfajta óhajt, sóhajt magától.
- Bocsánat tanár úr, de muszáj volna beszélnünk! Ha most nem alkalmas újra eljövök, aztán újra, ameddig be nem enged! - talpraesett, határozott lett a nőies hang, és ez imponálni kezdett az öregembernek.
- Rendben van! Meggyőzött! Fáradjon be! - berregő, kattogó hang, majd letette a kaputelefon kagylóját.
A fiatal rockerlány fürgén szökkenő szöcskelépésekkel közelítette meg az ósdi, múltszázadból itt ragadt liftet, majd mielőtt becsukódott volna rozsdás nyikorgással a fekete vaskapus ajtaja hirtelen kiszállt, és úgy döntött inkább a romantikus hangulatot árasztó csigalépcsőn fog felcaflatni a felső emeletig. Fekete dzsekije olyan volt, akár egy alvilági palást, melynek önálló akarata van, és suhogott utána, ahogy a gyenge szellő meglebbentette...
Hamar felért a felső szintre. Mikor felért egy hámló vakulatú ajtót látott, mely úgy festett mint amit már évtizedek óta alig nyitottak ki. Meglátta a gravírozott réztáblás feliratot: Dr. Drányi Antal.
Nem tudta, hogy vajon kopogtasson-e, vagy csupán csak csöngessen. Inkább úgy döntött csönget háromszor. Így is legalább tíz vaskos percet vett igénybe mire egy fonnyadt aggastyánarc kémlelt ki a kinyitott ajtón:
- Üdvözlöm kedves! Miben segíthetek?
- Jó napot kedves tanár úr! Igazán úgy örülök, hogy személyesen is találkozhatunk! Nevem Nelli és tudom, hogy rengeteg a dolga, de muszáj lenne egy pár percet beszélgetnünk! - szabadkozva, sűrű bocsánatkérésekkel tűzdelve igyekezett tálalni mondandóját, és bár az idős öregember félt a gyanús, és rossz külsejű emberektől ez a különleges, furcsa kinézetű felnőtt lány mély rokonszenvet ébresztett benne. Mintha már ismerné régebbről, vagy gyerekkorából. Nem tudta hova is tegye emlékeiben. Ugyanakkor félt is az olyasfajta emberektől, akik társadalommal szembeni elégedetlenségüket, lázadásukat meglehetősen provokatív, vagy fenegyerekes imázzsal igyekeznek tüntetően kifejezni.
- Nézze drága ifjú hölgyem! Én sajnos egy nagyon elfoglalt ember vagyok és... - szabadkozott.
- Kedves Tanár úr! Elnézést, hogy közbeszólok, de addig nem teszem ki innét a lábamat, ameddig nem beszéltünk! Kérem... - annyira esendően, segítségkérőn nézett rá, mint egy megriadt erdei állat, aki magára maradt a sűrű, setét erdőben.
- Akkor fáradjon be kedves! - tárta szét a régiesen ócska ajtót, és előreengedte a tétova, bizonytalan lépésekkel közlekedő fiatal lányt.
- Kér egy kávét, vagy üdítőt esetleg? - kérdezte már az előszobában.
- Nem köszönöm! - Nelli mindent aprólékosan megfigyelt, és a lelkében gondosan elraktározott. - Nagyon hangulatosan berendezett lakása van a tanár úrnak! Ön rendezte be, vagy a felesége?
- Ö... igen! A feleségem egy fantasztikus nő volt, aki nagyon értette a lakberendezéshez is! Sajnos pár éve elvesztetem őt! - szomorú lett a hangja.
- Oh! Bocsásson meg kérem! Őszinte részvétem! Nem úgy gondoltam...
- Semmi probléma ifjú hölgy! De ha megenged egy kérdést tőlem: mi lenne az a halaszthatatlan kérdés, mellyel személyesen felkeresett? - kérdő kíváncsisággal meredt rá.
Nelli egy aprócska, kissé kifakult sárgás színű fényképet mutatott neki, amin egy család látszott. Apuka, anyuka és egy még karon ülő kislány.
- Nagyon szép családja van! Gratulálok! De mi közöm van nekem ehhez? - még mindig értetlenkedve nézett a lányra, akinek ebben a pillanatban irtóztató erőfeszítésébe került, hogy uralkodni tudjon kitörni kész érzelmi hullámain.
- A jelek szerint a kedves tanár úr az egyik nagyapám! - válaszolta kicsit halkabban a kelleténél.
- Hogy micsoda...? Bocsánat? Hogyan? - az öreg aggatyán tanár mintha nagyot halló lett volna még jó párszor elismételte csupán a biztonság kedvéért a hallott bizalmas információt. - De hát én... nem is gondoltam...
- Tanár úr! Talán üljünk le a nappaliban! - javasolta most a lány és az öregembert kedveskedve bevezette a nappaliba, melyet nem volt nehéz feladat megtalálni, hiszen a téglalapalakú előszobából nyílt.
Mindketten leültek. Az öregember kedvenc karosszékében, míg Nelli egyelőre kissé távolabb a kanapé sarkára, hogy szemmel tarthassa újdonsült nagyapját.
- Hát ez mellbe vágott! - közölte mázsás sziklasóhajokkal fűszerezve a tanár. - Akkor ezek szerint a lányomnak vagy a lánya?
- A jelek szerint!
- No, és az apáddal mi lett? - fordult kíváncsin feléje.
- Rettegtem tőle! Igazán sosem szeretett bennünket. Mindig csak kihasználta anyámat! Végül úgy az ötödik szülinapom után lelépett.
- Ó, nagyon sajnálom!
- Én nem annyira!
- És édesanyád hogy van?
- Őt sajnos elvesztettem három éve! Egyszer csak váratlanul álmában ment el. - nem akart sírni, de most mégis nagy borsószemnyi üveggyöngy gördült le fekete szemfestékkel erőteljesen kihúzott szeméből.
- Őszintén sajnálom! Legalább tíz éve hogy nem beszéltünk egymással. - bűntudat, és tartósnak ígérkező lelkiismeret-furdalás váltakozott az öreg tanár hangjában.
- Én sem tudom elhinni, hogy egyszerre totálisan magam maradtam, de megtanultam önálló lenni! Nem függök senkitől! - kicsit büszkén még ki is húzta magát.
- Van lakásod és munkád?
- Barátaim lakásában szoktam meghúzni magamat! Ami a melókat illeti eddig főként gyorséttermeknél gályáztam nem túl sok zsebpénzért. - vette kicsit lazábbra a figurát.
- Értem! Nos, hát nálam van bőven hely, ha esetleg itt szeretnél maradni egy ideig.
- Nagyon köszönöm, de elboldogulok! Azért jöttem, hogy egy kicsit meséljen a tanár úr az életéről, hogy megismerhessem!
- Szeretnéd inkább, ha a szigorú formalitást feladva kollegálisan inkább átváltanánk a tegezésre? - mosolyodott el bizalmasan.
- Nem bánom! Szeretnélek nagyon megismerni, és jó volna néhány biztató szó. Csak ennyit kérek! - Nelli arcán minden érzelemnek meghatározott helye volt. Szinte érződött rajta, hogy a szívével lát, és gyűlöli a hazugságot.
Az öregedő tanár mindent az elején kezdett és igyekezett semmit sem kihagyni. Elmesélte miként ismerkedett össze álomszép feleségével, aki kislányt szült, majd beteg lett, miként költözött el Nelli anyja a szülői háztól amikor betöltötte a tizenhetet, és bármennyire is igyekeztek a későbbiekben felvenni vele a kapcsolatot ő mindvégig következetes határozottsággal elhárította a kapcsolattartás lehetőségét. Az öregember csaknem öt és fél órán keresztel mesélt és úgy tűnt nem fogy ki a bőséges, őszinte szavakból. Nelli most megint úgy érezhette magát, akár kislány korában. Cserfes, huncut, játékos kíváncsiság mellett hallgatta újdonsült, megtalált nagyapja történeteit, és kalandos életét.
Mikor kora nyárias este lett. Nelli feltette a nagy kérdést:
- Nagyon szeretnék még sokszor eljönni és meglátogatni téged!
- Persze kedveském! Akkor jössz, amikor épp kedved tartja!
Meghatottan, ragaszkodón ölelték meg egymást. Az öreg tanár élete szelídített alkonyán kapott egy ajándékot az élettől, mely padlóra küldte felesége halálával, míg Nelli úgy érezte nyert egy fantasztikus nagyszülőt.

VÁLASZTÁS KÉRDÉSE

Súlyos, nehéz esőcseppek csöpögtek az égből. Nyár lévén ez meglehetősen szokatlannak tetszett. Csinos, elegáns harmincas hölgy sietett át az utcán, vigyázva rá, hogy legújabb ruhakollekcióját még véletlenül se érinthessék a hitvány tócsák, kisebb latyakszerű lék, melyek a széttört aszfaltrétegek üregeiben megbújtak.
Látszott rajta, hogy frusztrált, és nagyon ideges. De hát ezt egy gyilkosan maximalista, és tudatosan célorientált, felnőtt nő csak nem engedheti meg magának. Miközben átvágott a zöldjelzésű zebrán a legtöbb autós kissé provokatívan dudált utána. Meglehet még életükben nem lehetett szerencséjük egy ilyen igazi bombázóhoz. Mások egyenesen lehúzott ablakból füttyentettek utána, vagy elkiáltották magukat:
- Hé bébi! Nincs kedved felugrani a kérómba? - röhögött az egyik autós.
A hölgy mintha meg se hallotta volna a provokáló, vagy éppen elismerő szavakat tovább sietett, látszólag tökéletesen gondolataiba merülten. ,,Mit mondjon egy olyan különleges, és mégis kisfiúan gyerekes tulajdonságú negyvenes férfinak, akivel órákon át beszélgetett már a legelső randin, és akivel legszívesebben azonnal lefeküdt volna, ám a férfi talpig gavallér és úriember volt telis-tele olyan lovagias illemszabályokkal, melyek a XXI. századból szinte teljesen kiveszni látszottak?" - minél inkább törte a fejecskéjét a megoldáson annál inkább elbizonytalanodott, mire a végén már kis híján annyira haragudott önmagára, hogy jobb volt, ha valamin levezeti a megfáradt stressz és feszültség tartós gőzeit.
,,Becsöngetek! Csupán csak üdvözöljük egymást, és ha szerencsém van csak nem fog máris kirúgni! Egyébként is szakad ez az átkozott eső!" - beállt kanáritermetével egy tágas, gangos kapualjba. Még szerencse, hogy a régi századfordulós bérházaknak is megvolt a maguk romantikával megfűszerezett plátóias hangulata. Itt szoktak megbújni rejtett mindenség-izgalomban a hősszerelmesek, és mint az összebeszélő cinkosok totálisan belefeledkeznek egymás halhatatlan csókjaiba, fülleteg szenvedélyeibe. Az eső csak nem akart csillapodni! Sőt! Hosszú időre úgy tűnt, mintha valami monszun, vagy Medárd napi csapadéközön kezdte volna felütni a fejét, holott már javában a nyár közepén jártak.
A hölgy most határozott, céltudatos lépésekkel kiszökkent az eddig tartós védettséget kínáló kapualjból, és apró szöcskeszökkenésekkel, mintha csak a tócsákon átugorna szaladt a megadott címre, ahol álmai lovagja lakott. A Kálvin-teret már vagy számtalan formában átépítették, mégis a Szabó Ervin könyvtár felújított neobarokkos épületét mindig jó érzéssel megbámulta. Volt valami különleges fejedelmi palotaszerűség ebben az épületben mely beszippantotta, és magával ragadta. Most is csupán egy jelentős pillanatig állt csak meg, hogy újból alaposan szemügyre vehesse.
A modern fiatal egyetemista generáció jelesebb tagjai cigiztek a padokon, és egy csöppet sem zavartatták magukat, hogy a nyakukba hull a barátságtalan nyárias zápor. Egy-két párocska is felbukkant, akik képtelennek mutatkoztak ajkaiktól megválni úgy nyalták-falták a másikat főként ölben ülve.
,,Ez azért mégiscsak egy picit túlzás!" - vonta le magában a következtetést. Ha egy pár igazán megakarja fejteni egymás titkait akkor az igenis legyen romantikusabb!" - azzal tovább lépkedett. A tócsák apró gyűrűs pöttyöket vetettek körülötte, mégsem nézte meg magát bennük.
Végre a Kálvin-tér sarkán megtalálta a régi bérházat, amit keresett. Pontosan hármat csengetett. Hármas szám mégiscsak szerencsésebb, mint az egy csöngetés.
,,Vajon mit fog szólni, ha meglát? Egyáltalán számára is olyan sokat jelentett ez a végzetszerű találkozás, mint nekem?" - visszatérő kérdések motoszkáltak folyamatosan önmarcangoló elméjében, és válaszok után kiáltottak. ,,Annyira megfogott ez a férfi! Muszáj kiderítenem, hogy ki is lehet valójában!"
- Igen? Tessék? - megszólalt a kapucsengőn egy ismerős férfihang.
- Szia Balázs! Erika vagyok! Beengedsz? - rögtön a lényegre tért.
A a csengő másik végén dermedt néma csend, majd váratlanul berregés hallatszott. A férfi kinyitotta a nagy, nehézkes ajtót, amit a hölgynek szabályosan be kellett egyik törékeny vállával taszítani, ha be akart jutni a belső virágoktól pompázó kisebbfajta udvarba.
Átvágott a hangulatos kis udvaron, majd a kopott, márvány csigalépcsőkön át hamar felszökkent a harmadik emeletre, ahol még mindig néma ajtó fogadta. ,,Legalább kinyithatta volna azt a fránya ajtót! Lehet, hogy most játszik velem, vagy teszteli meddig mehet el az érzelmi skálámon!"
Odalépett az ajtóhoz, és a biztonság kedvéért párat kopogtatott apró bütykeivel. Még mindig semmi. Egy aprócska miccenés sem hallatszott. Majd amikor már azt hitte idióta gondolat volt idáig eljönni kinyílt az üres ajtó. Egyelőre nem látott mögötte senkit.
- Halló... van itt valaki? Balázs merre vagy? - közelebb lépett tétován, félszegen miközben észrevette hogy a szemfestéke fekete csíkokban szivárogni kezd és fekete csíkokat húz vizes arcára.
Balázs szándékosan bebújt az ajtó mögé, mert kíváncsi volt miként fog a megilletődött hölgy reagálni, és csupán csak utána bukkant fel, amikor Erika már bent járt az előszobába.
- Üdvözöllek szerény lakásomban! Őszintén remélem, hogy jól utaztál! - vette szemügyre valami hamísíthatatlan szakmai precizitással. Mintha legalább is divattervező lenne, aki méretet vesz a modellekről. Szürkés trikót, és rövidnadrágot viselt, mint afféle szokványos otthoni kényelmes viseletet.
- Jaj! Kérlek várjál egy percet! Ne mozdulj sehova! - azzal máris visszament majd néhány pillanat múltán egy virágmintás törülközővel jelent meg, melyet gálánsan Erika hátára terített, míg egy másik tiszta törülközőt éjfekete hajának szánt, hogy szárítkozzék meg.
- Oh! Ez igazán... nagyon figyelmes! Nagyon rendes vagy! - pirulva gombócot nyelt torkán, hiszen nem számított ekkora figyelmességre. Törülgetni kezdte előbb haját, majd csinos ruháját. Balázs ebben is úriembernek számított, mert tapintatosan elfordult, míg a hölgy végzett. Addig kiment a kiskonyhába és egy csésze meleg teát hozott.
- Tessék! Úgy gondolom ez most jót fog tenni! A legfontosabb a megelőzés! - nyújtotta át óvatosan a csészét a törékeny kis kezekbe. Ahogy kettejük ujjbegye váratlanul összeért előbb Erikán futott végig valami babonázó mágneses hullám, mely elérte lüktető szívét, később Balázs is ezt érezte.
- Tudom, hogy szólnom kellett volna neked erről a látogatásról, mert utálod a váratlan meglepetéseket, de amióta csak találkoztam veled képtelen vagyok kiverni a fejemből! - ennyire talán egész életében nem volt még senkihez sem őszinte, és igaz.
Balázs lehajtotta fejét, amitől kicsit tokásodásnak indult vastag nyaka. Látszott igyekszik bölcsen, mélyen megemészteni a hallottakat.
- Látom, hogy most nagyon haragszol rám, de szeretném, ha végighallgatnál! Talán üljünk le egy kicsit! - toporgott tétován, majd amikor előtte Balázs megindult, hogy a nappaliba vezesse követte őt némán miközben ide-oda megszemlélte a kis lakás minden négyzetméterét.
- Milyen hangulatos kis lakásod van! Gratulálok! Ez igazán fantasztikus! Ezek a retrós bútorok! Ez most a legnagyobb szám! Tudtad?!
Beértek a tágas nappaliba, ahol két kényelmes fotel, és egy hosszú kanapé volt, egyetlen dohányzóasztal táraságában, melyen kötetek sorakoztak, és néhány újság.
Erika nem tudta, hogy hova ülhetne. Míg gondolt egyet és lehuppant lábacskáit maga alá húzva az egyik fotelbe. A törülközőt most magán hagyta legalább addig, amíg tökéletesen meg nem szárad.
Balázs rövid ideig toporgott. A saját lakásában csak nem kell hozzá különálló engedély, ha helyet akar foglalni. Mégis addig nem ült le, amíg a hölgy kedvesen nem bólintott. Farkasszemet nézett vele, még akkor is ha nehezére esett fentartani a kínos szemkontaktust.
- Nézd! Nem telik el úgy nap, hogy ne vádolnám magamat azért, ahogy először viselkedtem veled! Annyira bánom, és őszintén sajnálom! Tudod én nem szoktam így viselkedni, csak annyira szokatlan és furcsa voltál, és annyira fogékonyan tudsz bánni a szavakkal, hogy az szinte már művészlélekre vall! De a lényegre térek: nagyon fontos vagy nekem, és szeretném veled megpróbálni a párkapcsolatot! Persze, ha neked is megfelel! Mi a véleményed?! - kíváncsi, kislányos, furfangos tekintete szabályosan belefúrt a másik lelkébe.
- Hát... ez nagyon váratlanul ért! - közölte kimérten, majd komoly, érett lett a hangja. - Nekem is fontos vagy! S bár nem ismerlek annyira, amennyire szeretnélek megismerni, de kötelességem figyelmeztetni, ha becsapsz, átversz, elárulsz, vagy hazudsz akkor kénytelen vagyok óvintézkedéseket foganatosítani! - nem viccelt. Még sohasem mondott ennyi igazságot egyetlen nap alatt. A szívéből beszélt.
- Ne haragudj, hogy nevetek, de ez annyira aranyosan hangzott a te szádból! - mosolyodott el bájosan.
A férfi kicsit zokon vette a hölgy szavait, mert elvett a mini dohányzóasztalról egy kötetet és idegesen forgatni kezdte vaskos ujjai között, hogy lefoglalja kezeit.
- Jaj, megint előbb járt a szám! Ne haragudj! Ugye sokat beszélek? - kérdezett vissza megerősítés gyanánt, mire Balázs helyeslőn bólintott, és sikeresen visszaállt az egyensúly kettejük között. - Biztosan mondták már neked, hogy te annyira furcsa pasi vagy! Úgy értem, hogy ez a lovagias, romantikus, kimért viselkedés inkább az angolokra jellemző. A veled egykorúak inkább a fiatalabb csibehúsokra buknak! Hangsúlyozom ne vedd sértésnek!
- Oh! Hát! Köszönöm a többség nevében is! - hajolt meg teátrálisan. Minden mozdulata rendkívül életszerűen sikeredett.
- Ugye te színi tanodába is jártál? - kérdezte úgy, mint aki gyanakszik az igazságra.
- Miért is?
- Mert a mozgásod, és a mozdulataid olyanok, mintha már jó előre meg volnának tervezne! Csak ezért!
- Akkor így is van!
- Jaj, ne hülyéskedj! Légy szí! Most jártál, vagy nem jártál? - kedvesen, bosszúsan összevonta apró szemöldökeit.
- Igen! Négy hónapot! Csak sajnos a gimis érettségi és a képesítővizsga és egyazon napra esett! Döntést kellett hoznom! - közölte szomorú hanggal.
- Biztos szarul eshetett! Őszintén sajnálom!
- Egyik tanárom mondogatta mindig: Egy élettapasztalattal több!
- Hát az nem vitás, de az embernek nem kellene feltétlenül feladnia az álmait csak mert az élet más kártyákat oszt!
- Az is igaz!
- Látom, hogy nem szereted a felesleges locsogást! Akkor a lényegre térek! Volna kedved a nyár folyamán gyakrabban találkozni velem? Felfedezhetnénk régi helyeket. Kirándulhatnánk. Remek erdei ösvények vannak! Jártál már Piliscsaba mellett? Tudod miről nevezetes?
- Hát, ha jól emlékszem ott forgatták az Egri csillagok című filmet!
- Jaj annyira szerettem volna kicsit okosnak látszani! - jegyezte meg ironikusan csipkelődve a válaszon. - De így igaz!
- Hát... az az igazság, hogy mostanság hullámvölgybe került az életem, és nem volnék szórakoztató társaság egy olyan fantasztikusan talpraesett, és határozott nőnek, mint te!
- Tudod mi van? Szerintem nagyon hülyén hazudsz! Szerintem te is szeretnéd ezt a kapcsolatot, csak félsz kezdeményezni, de tudod mit? Megkönnyíthetem a dolgodat! Addig foglak noszogatni, addig fogok akár még szakadó esőben az ajtód előtt állni, ameddig rá nem beszélek, hogy ténylegesen ismerjük meg egymást! Csak egy esélyt kérek! Ez igazán nem lehet akkora tehertétel! Nem igaz?! - nézett kérdőn rá.
- Rendben! Megadom magam! Győztél! Éhes vagy? Kérsz valamit?
- Téged választottalak! Jobb ha egy karizmatikus nő kérését tiszteletben tartod!
A férfi bólintott.

A HIÁNY MEGHITT SZÓTLANSÁGA

Már semmi magakellető, bűvös révület.
A Sors rajzolatlan belemetszett az egyenlőtlen, tág térbe.
Kezdet és Vég akár két átgondolt szimbiózis-síkidom.
Test és forma már olcsó, kisstílű foglya.
Látszódnom illenék még bár folytatódom.
Látványok szánalmas morzsáin
mégsem létezhetem csupán egymagamban csupán párban. 

Alakváltóként mindig csupán
egy szemközti oldal görbületében, tükrök kristálymezején.
Legszívesebben életet, legendát,
mesét cserélnék, hogy ide-oda urgálhassak
még fogyatkozó időmben,
mint a Mindenség aprócska, szelídített napszámosa.
Görnyedten, hurnyorgón rég kiment
már belőlem perpatvar-szintű veszekedések
moraja csupán csak a csöndes papírlap
alázata maradhatott egyedül
mely minden esetben kitöltheti a totális hiányt. 

A teremtés meghitt szótlansága akár még fel is villanyoz.
Nem létező emlékeimet kérdezem s faggatom:
Vajon milyen emberré lehettem volna
ha totálisan elfeledek mindent s megváltozom?!
A ráeszmélés szilárd napvilága
- késő -, egyre fogyatkozik agymosott fejekben.
A beláthatatlan jövő küszöbén talán
már csakis azzal találkozhatunk akivel feltétlen szükséges.
Manapság fennhéjázón,
nem törődve újra és újra megsértik a csöndet,
titkos lelki béke szent magányát. 

- Arcok, konok Janusz-arcú istenítélete
fenyegetőn néz velem farkasszemet.
Képtelennek bizonyulok eldönteni
így harmincon túl kiben is bízhatok?!
Elmémben még most is borotvaéles pengék
hasítnak egymás után újabb s kreatívabb gondolatokat.
Ön-időm sosem lehet maradéktalan vagy elég.
A mozduló kapcsolatok rostjaiban
valami minduntalan véges s megszakad.
Még nem lehet, hogy lehetőségek
elmúltával megkövüljek, elfelejtődjek végtelenné.
Húsomba hasító ritmusos változás.
Fénysorompók előtt tán az öngyilkosság is elkerülhető?! 

ÖRÖK NAPFÉNYES NARANCSFÁK

Dona Teresha Garcia Sanchez egy Sevilla melletti hangulatos kis falucskában éldegélt jobbára egymaga. Felnőtt unokája Miguel Raffael kissé bumfordi, termetes, de annál jószívűbb ember volt, aki szinte vakon teljesítette idős, özvegy nagyanyja minden kérését. Ha hajnali időben - ami nagy általánosságban 5-6 órakor következett be narancsokat kellett szedni a kertből, akkor Miguel Raffael máris kikelt pihe-puha ágyából és zokszó nélkül munkába állt.
A kis falu híres volt a narancstermesztésről. Itt semmit sem dobtak hitvány könnyelműséggel a szemeteskosárba. Legyen az érett, vagy túlérett, vagy éppen fonnyadt narancs szinte mindent felhasználtak. Így a gazdagság vérkeringése is legalább folyamatosan mozgásban lehetett. A helybéliek máris különleges tisztelettel övezték Dona Theresát, aki többször is megpakolta kis gurigás kocsiját, és vitte finom, friss gyümölcseit eladni a helyi piacra és az őstermelőkhöz. Olyan kupecvérrel volt megáldva, hogy ember legyen a talpán, aki átmerte volna őt verni. Azzal ugyanis soha többet az életben nem állt szóba.
Többször előfordult, hogyha valahol megellett egy tehén, vagy új állatok születtek Dona Theresa értő gondoskodására szinte minden háznál szükség volt, és csakis a legvégső esetben hívtak állatorvost, aki bizony nem győzte dicsérni Dona Theresa őstehetségét a gazdálkodás és állattartás terén.
Sajnos unokája - akire hallatlanul büszke volt -, azonban a meglepően modern főként Madridi és Malagai díva-hölgyeknél korántsem volt már ennyire népszerű. Igaz, ami igaz egy-két hölgy baráti látogatást tett Dona Theresa hasziendáján, ahol színpompás, egzotikus virágok, és kedvenc hortenziái társaságában az idős hölgy sziesztázni, és pihenni szokott, és ilyen kivételes esetekben az özvegy idős mama el nem mulasztotta megjegyezni, és szóvá tenni egy szem unokájának:
- Édes fiam! Hát miféle asszonynak tartasz te engem? Miféle nőket hozol te az én házamhoz?! Caramba! - csúnya, illetlen szavakat nem szívesen használt, csupán csak, ha jócskán sikerült őt felidegesíteni.
- De hát mamácska! Én igazán nem úgy gondoltam! Látod Marjorie Raffaelát szerettem volna meghívni hozzánk, mert szívesen megismerkedett volna veled! - szabadkozott leszegett fejjel a felnőtt férfi.
- Elhallgass te szemtelen kölke! Előbb hadd vegyem őt tetőtől-talpig szemügyre! - az idős özvegyasszony kissé nehézkesen feltápászkodott vesszőfonatos székéből, és mint egy ítélkező ótestamentumi bíró körbejárta a roppant stílusos-csinos városi fiatal nőt, hogy vajon megfelelő nő lesz-e az unokájához. Hiába a társadalmi státuszra akadtak helyek, ahol az ilyesmit halálosan komolyan vették. Olyan volt ez mint egy pisztolypárbaj - igaz két temperamentumos nő között.
- Úgy értesültem róla, hogy szívesen elbeszélgetnél velem Marjorie Raffaela? - mérte végig gyanús, összehúzott, méregető szemekkel a hölgyet.
- Igen Dona Theresa! Igazán nagyon örülök az Önnel való találkozásnak! Gyönyörű a hasziendája és a háza.
- Ugyan, ugyan kedveském! - legyintett könnyelműen. - Minél nagyobb egy ház annál több értő gondoskodást követel meg! Nem igaz?!
A fiatal hölgy helyeslően bólintott.
- Miért jöttél hozzám? - nyílt már-már ellenségesre sikerült kérdés volt. Gyilkosan őszinte.
- Valami megfogott Miguel Raffaelben! És amilyen tisztelettel, és sok szeretettel beszélt Önről Dona Theresa az valóban dicséretre méltó! - dicsérte őt és unokája nemes erényeit visszafogott, szerény mosollyal.
- Ez mind nagyon szép édes lányom, de az igazat szeretném hallani! Mi vezetett téged ide? - tette keresztbe két tömzsi, vaskos karját önmaga előtt.
- Kíváncsi voltam erre a hangulatos kis falura! Gyönyörűek, páratlanok errefelé a narancsfák! - mintha az ifjú, csinos hölgy minden mondatával szándékosan távolabb sodródott volna a kért igazságtól. Az öregasszonynak azonban kedvére való volt a felelet, mert ebédre marasztalta.
- Maradj itt kérlek ebédre! Empanada és csirkés paella van és narancsfagylalt desszertnek. - fogta meg a kezeit, és meg is paskolta, mintha máris kebelbarátnője lenne.
- Ez igazán nagyszerűen hangzik! - felelte szerénykedve. - Segíthetek bármiben? - kínálta fel segítő szándékát.
- Ebben a háztartásban bizony-bizony elkél minden segítő kéz. Kérlek nézd meg Miguel Raffael merre van? Már rég le kellett, hogy szedje a narancsokat.
- Máris utána nézek! - egyik lábacskáit a másik után szedegetve máris elviharzott. Csak most bánta igazán, hogy enyhén tűsarkú cipőt vett, ami most valósággal kínzóan nyomta a lábait.
Miguel Raffael komótosan, egykedvűen végezte mindennapi dolgát az egzotikus narancsfák kellemes árnyékában, és kedvére dudorászott, halkan hangon énekelgetett. Gyerekkorától kezdve szeretett énekelni, mert úgy tanulta, ha az ember szomorú, vagy épp nagyon boldog az éneklés felszabadítja a nyughatatlan lelket a további gyötrelmektől. Talán épp ezért észre se vette, hogy Marjorie csöndesen lopakodva a háta mögé került, és két aprócska kezeivel máris befogta mind a két kezét.
- Na, ki vagyok? - kuncogott kedvesen.
- Hú! Hát egy egzotikus hercegnő? Vagy a maharadzsa lánya? Szabad a gazda!
- Hát én te kis buta! - valósággal a karjaiba omlott és romantikus csók következett. - Beszélgettem a nagymamáddal! Fantasztikusan erős, határozott, és talpraesett asszony! Hihetetlen, hogy mennyi mindent sikerült elérnie. - lelkendezett.
- Hát igen! Kétségtelen! Nyolc éves kora óta a munkára lett nevelve. Úgy érzem idő közben kicsit talán meg is keseredett.
- Ugyan már! Inkább örülnie kellene az életnek, és ennek a fantasztikus háznak is!
- Őszintén szeretném, hogy ez így lenne, de amióta nagyapám váratlanul meghalt, és kicsit nehezebben forog a gazdaság kereke nagyanyámból is eltűnni látszott a tűz, és a lelkesedés. De úgy tűnik te azonnal megtaláltad vele a közös hangot! Áruld el nekem? Mi a titkod?
- Szerintem nagyon fontos, hogy az embereket becsülni, és tisztelni kell, ugyanakkor a megismerésre és nem a szimpátiára kell helyezni a legfőbb hangsúlyt. Annyira megható, hogy a nagymamád ennyire imád téged!
- Nos, hát köszönöm szépen! Van esetleg kedved segíteni?
- Persze! Nagyon szívesen! - azzal Marjorie is felkapott egy kisebb kosarat és narancsot kezdett szedegetni a fákról.
- Ami magától hullott le, és a rossz narancsokat külön kosárba kell gyűjteni! - figyelmeztette Miguel Raffael.
- Köszönöm, hogy szóltál! - az ifjú hölgy kis idő múltán olyan ügyesen szedte egymás után az öklömnyi narancsokat, hogy szinte öröm volt nézni munkavégzés közben.
Annyira belefeledkeztek a munkába, hogy észre se vették a harangok déli szavát, így csak arra lettek figyelmesek, hogy Dona Theresa egy bottal sántikálva kisétált hozzájuk, és szemügyre vette munkájuk gyümölcsét.
- Édes fiam és lányom! Már javában ebédidő van! Hadjatok itt mindent, majd folytatjátok! Gyertek! Lehet aztalhoz ülni! - kérte, és hát ilyen szíves invitálást egyikük sem szívesen szalasztott el.
Marjorie-t kellemesen meglepte, és el is pirult, amikor Miguel Raffael kihúzta előbb nagyanyja majd előtte előzékenyen a széket, és miután a két szívében különösen kedves nő leült utolsónak ült az asztalhoz. S bár a családfő székére kellett volna ülnie, inkább úgy gondolta, hogy kedvenc gyerekkori székére ül, és közepesméretű sámlira, melyet még nagyapja faragott neki.
- Remélem ízlik majd a főztöm! Lássatok hozzá szaporán mielőtt kihűlne!
Azzal mindhárman ebédelni kezdtek. Miguel Raffael szinte le nem tudta venni a szemét a számára egzotikus szépségű barátnőjéről, míg Dona Theresa nemlétező bajsza alatt jókat mosolygott, és valósággal örült kopogó szíve, hogy végre valahára unokája is párra találhatott.

KAMASZOK, BALHÉ, ZENE

Annyira izgult, hogy jóformán totálisan elfelejtett mindent, abban a pillanatban, hogy az a seggfej, beképzelt, kamasz srác a gimiben először jött oda hozzá az ismeretlen senkihez, és megkérdezte nem-e akar vele meg azzal a szintén idióta haverjával fellépni a gólyabál nevezetű bulin, amit szintén a gimnáziumban fognak tartani.
- Hát... én nem is tudom, hogy... - próbált kibúvót találni eredménytelenül.
- Ne röhögtess, te kis pöcs! Most akarod vagy nem?! Döntsd el azonnal, mert az idő rohan! - Gáborral nem lehetett kekeckedni, hiszen a kész tények embere volt, és miután haverja Ákos már benne volt a buliban Zalánnak is bólogatni illett, ha azt akarta hogy elfogadják, és barátokra tehessen szert. Így rá állt az alkura.
- O.K. Miért is ne! - egyezett bele.
A három alkalmilag összeverbúválódott jó barát mostantól kezdve gyakorlatilag minden szabad percet a közelgő sulibuli zenei előkészületeire használt fel. Kezdve azzal, hogy alapvetően techno, house, undergroud, gengszter-rapp stíluselemeket felvonultató zenei klipet akartak készíteni, és persze főként a banda főnöke Gábor mozgatott meg minden követ, hogy saját egyénieskedő akarata maradéktalanul érvényesülhessen.
Többször előfordult, hogy a legtöbb velejéig unalmas órákra - ebbe a körbe tartoztak az átkozott reál tantárgyak -, szándékosan nem mentek be, és mikor később megtudták, hogy a matektanár igazolatlant adott nekik órai mulasztásért egyenesen az ofőnél kötöttek ki, akiről azt is tudták, hogy könnyed egyszerűséggel boronálja el a kamaszok kilengéseit.
- Minden rendben lesz skacok! Ti csak készüljetek a sulibulira! - felelte az arrogáns, nagyvilági típusú osztályfőnöknő, aki még a hecc kedvéért egy gekkót tetováltatott az egyik bokájára, csupán csak azért, hogy mindenkiben tudatosítsa szabadszellemű, és nem zárkózik el a világ változásaitól sem.
Zalán végre úgy érezhette magát, mint aki révbe ért. Bár még így a kilencedik osztályban sem igen tehetett szert őszinte barátokra, legfeljebb hirtelen kialakított, alkalmi kapcsolatok hálózhatták csak be az életét, ám mivel máris egy zenei videoklipet forgattak vele - főként a lány osztálytársai élénk, kíváncsi érdeklődést kezdtek mutatni iránta.
- Figyel Zalán baba! Légyszi mesélj egy kicsit a készülő klipetekről! - kérlelték, szólongatták egyre többen a nagyszünetben miközben jóformán egyetlen szabad percet sem adtak számára, hogy elfogyaszthassa szalámis, sajtos szendvicsét jelképes tízórai gyanánt. Kitalálta, hogy kisebb, apróbb füllentgetésekkel magyarázza ki magát, hiszen Gábor szigorúan megtiltotta, hogy bármilyen bizalmas információ kiszivároghasson.
- Hát... nagyszabású klipet forgatunk! Be lesz festve meg zselézve a hajunk, meg szóval... ilyesmi... - szabadkozott.
- Jaj Zalánka! Olyan undok tudsz lenni! - duzzogtak egyre többen. A rátermettebb, bevállalósabb lányok szándékosan, nyílt lázadásként bohém, provokatív, cicimutogatós ruhákat kezdtek hordani, valaki szándékosan kisebb pólót, vagy felsőt vett, hogy jól láthatóvá váljék köldökpiercingje.
- Hölgyeim! Türelem! Megígérem, hogy mindenki mindent megfog tudni a maga idejében! - fogalmazott diplomatikusan, majd órák után ismét vége-hossza nincs gyakorlás és próbálás következett rendszerint az alagsorban található tökéletesen lakatlan tornateremben, ami annyira sötét, nyomasztó, sivár helynek számított a lelkes diáksereg között is, hogy csak a legbátrabbak merészkedhettek le oda. S bár Zalán sohasem tartotta sohasem olyan sokra magát, hátborzongató rettegéssel nyitotta ki a kulcsos tornatermet. Még így is tíz percébe került mire a vaksötétben megtalálta az matracok mögé rejtett villanykapcsolót.
Gábor hozott egy kisebbfajta Hifi-berendezést, és maximális hangerőre állította, ami jócskán meggyötörte érzékeny dobhártyájukat. Hozott két kiszuperált, kissé kőkori mikrofont is, ami - bár igazinak tűnt -, valójában csak arra volt jó, hogy gyakorolják milyen lehet majd az igazi mikrofonnal énekelni.
Kezdetben halálosan komolyan vették. Különösképp Gábor és Ákos, még Zalán is. Azonban néhány hét múltán Ákos és Gábor előszeretettel kezdett lazítani, lustálkodni, és ezek a zenei próba gyakorlások gyakorlatilag megrekedtek a narancsos vodkafogyasztás és a fűszívás szintén. Még szerencse, hogy Zalán ki nem állhatta az alkoholt, így ő volt az egyetlen olyan józan srác, aki józanul volt képes gondolkodni.
- Hogy lehetsz ennyire idióta seggfej?! - förmedt rá Gábor, amikor mindhármuk haját befestette színes festékkel. - Maradj veszteg kis pöcs és eszedbe ne jusson, hogy otthon lemosod, mert különben ki leszel herélve! Értve?! - fogta a gusztustalan fűzöldszínű festékes flakont, és az iskolai vécében jócskán befújta vele Zalán egyébként is izzadt, csatakos frizuráját. Mire mindhárom kópé visszasündörgött az osztályba hát nem kis meglepetést okoztak a többieknek.
- Nézzétek csak! A három bájgúnár! - kiáltottak fel hangosan és elismerően többen is. Még az adott földrajztanárnak is - aki egyébként remekül játszott basszusgitáron -, volt egy-két keresetlen tanácsa a három jövevény felé.
El sem akarták hinni, hogy hirtelen és hamar jött el a sulibuli esti ideje. Gábor és Ákos persze olyan csiri-csárén fölöltözött, akár két nehézfiú gengszterrapper, míg szerencsétlenkedő Zalán örült, ha egy kilyukasztott baseball sapkát húzhatott a fejére, és természetesen az elmaradhatatlan kockásingert, és fekete napszemüveget, amivel az egyébként is kisfiús arca egy csapásra kicsit földönkívüli jelleget kezdett ölteni. Már csak egy olyan pólóing hiányzott róla, aminek a felírata híven hirdeti: NE BÁNTSATOK! FÖLDÖNKÍVÜLI VAGYOK!
- Hát te meg mi a faszt csináltál?! Te kis pöcs! Nem pofáztam neked, hogy ne csinálj semmit a fejeddel?! - Gábor - szokásához mérten üvöltözéssel, vagy ököljoggal akarta elrendezni a vitás kérdéseket.
- Én... borzasztóan sajnálom az egészet... tényleg... ne haragudj...
- Kussolj te kis hájas csiga! Most mihez kezdjünk ezzel a dagadékkal?! - fordult haverjához, aki lusta közönyösséggel figyelte az eseményeket és látszólag különösképp egyáltalán nem érdekelte, hogy Zalánt kiadósan felpofozzák-e.
- Szerintem ráadjuk azt a szar baseball sapkát és a kutya se fogja észrevenni! Mi jól nézünk ki ez a szánalmas idiótára meg a kutya se kíváncsi! - szögezte le Ákos markáns, tömör véleményét. Végül ebben maradtak, míg Zalán nem győzött mentegetőzni, és elsüllyedni szégyenében, hogy ekkora felfordulást okozott önhibáján kívül. Elvégre a festékpatronos hajfesték mégiscsak könnyebben lejön az ember fejéről, mint az eredeti hajfesték, így Zalán nem igazán tehetett arról, hogy éjjel kiizzadta magából.
A színesen villogó lámpákkal teletűzdelt, magasított színpadon egyszerre csak sötét lett, majd a vakító fehér reflektor Gábor alakját világította meg, aki máris fel akarta rázni a közönséget:
- Jól érzitek magatokat? Akkor most külön nektek itt a legújabb klipünk! - azzal beállt középre, míg Ákos bal oldalra, és Zalán jobb oldalra, ahogy előzetesen a koreográfiát megbeszélték. Felcsendült a rappes dal, és dübörögő, orkánerejű hangzavar keletkezett. Látszólag valósággal tombolt a közönség és úgy tűnt, hogy a diákok valóságos lázadó tömegekként kezdtek ordibálni, amíg tartott a klip.
Zalán tette amire utasították, és még akkor is, ha kissé megalázónak, és szánalmasnak érezte saját ügyetlen, szerencsétlen, balszerencsés helyzetét a buli végére maga is kezdte elhinni, hogy igazi, őszinte barátságokra lelhet, ami egész gyerekkorában hiányzott hányatott életéből.
Amikor végeztek hatalmas, dübörgő tapsvihar kíséretében távoztak a színpadról, majd újra és újra visszahívták őket, hogy hármójuk trióját megtapolják. Később főként Gábor dagadó büszkeséggel nem győzött mindenkinek eldicsekedni, hogy ez az egész valójában az ő ötlete volt, és a két másik haverjának semmi köze hozzá. Rengeteg fénykép is készült, ami már másnap megjelent az iskolai faliújságon kiaggatva.
- Hé, csajok! Ezt kubizzátok meg! Hihi! Hogy néznek ki ezek a seggfejek? A három díszpity! - kezdtek egymás közt nevetgélni a lányok.
- Hát... nem is tudom... nekem a Zalán nagyon bejön! Olyan tök édi ezzel a kisfiús fizimiskájával! - csinos, rövidhajú szépség mondta ezt a barátnői döbbent meglepetésére.
- Ne ne már! Te most hülyéskedsz ugye?! Totál idióta! Szerintem még most is az anyja kezét fogja! - dumcsiztak egymás között a barátnők.
Zalán árulónak érezte magát. Úgy lépett be a gimnázium patinás, kissé lepusztulásnak örvendő szocialista építészet remekébe, mint egy besurranó betörő, vagy éppen tolvaj, aki akkor végzi eredményesen a munkáját, ha szándékosan láthatatlan, és észrevétlen tud maradni. Nem volt értelme bújkálnia, mert azonnal szembetalálkozott Gáborral, aki persze jócskán megmondta velős, koránt sem finomkodó véleményeit:
- Na mi a pálya te Isten barma! Ha az idiótáknak rendeznének bajnokságot te seggfej te az első helyen végeznél! Láttad a sulifalat! Az első helyen állunk! Kurvára elcseszetten festünk mi hárman!
- Én... borzasztóan sajnálom... őszintén... - megint nagyon elszégyellte magát mardosó bűntudattal.
- Pofád befogod! Cipzár világos te puhány pöcs! De azért nem voltál rossz! - kaján vigyor jelent meg szája szegletében, melyről az ember szinte sosem tudhatta, hogy rosszat, vagy jót jelent.
Nem sokkal később Ákos is befutott, aki közönyös, üveges ábrázattal lustán vánszorgott hátizsákját cipelve.
- Csá! Na mi a nagy helyzet? - kérdezte. - Szerintem kurva jók voltunk tegnap!
- Csá! Hát szerintem is! Még ez az idióta is képes volt hozni a formáját. - mindketten jelentőségteljesen Zalánra sandítottak.
Később Ákos - nem lehet tudni, hogy a kisebb nézeteltérést ki robbanthatta ki -, a pinceszerű tornateremben sikeresen összetört egy széket, amikor azt mondták neki, hogy lehet, hogy nem teheti majd le az érettségit. Később számítástechnikai vállalkozása lett Ausztriában, míg a folyton tervezgető Gábor kamionos sofőrnek állt, és egész álló nap nyomhatta a pedált. Zalán később egyetemre ment, és bár minden vágya volt, hogy megpróbálhassa a Színművészetit üzleti ismereteket hallgatott, és feleségül vette álmai hölgyét.

ÉRZELMEK HATÁRAI

Arcok alatt Idők porló rétege,
félhomályos emlékek majd egyszerre csak
lehámlik minden megalkuvó, tetetett,
vagy épp szépség-szülte giccs, álcsíny
- míg végül megmarad szikáran,
csapzottan a ráncokat teremtő mindennapi lét. 

Borzas verébfészek az emberi érzelem,
hisz minduntalan torkon akad hamis szó,
vagy tetetett árulás.
Miért van, hogy sohasem az elveszettnek
gondolt lábnyomokat inkább
a tőlünk távolodót üldözzük s követjük?!
Miért káprázik folyvást az eltompult vágy-akarat,
ha már beláthatatlanok az alku-percek,
pillanatok határai is?! 

Mostan agymosás, öntudat
felfegyverzés már egyaránt tart s folyik.
Mert valójában, aki meghazudtolta véleményét s elveit
- egyedül csupán csak az kereshet;
pénzt, állást, siker-hajhász teljes életet.
Sért-sebző tisztítótűz-lázból még senki
sem vallhatta önmagát se győztes-vesztesnek.
Lélek-gyanúval benőtt gazok s gyomok dudvás,
evilági televénye nőtte be
az empátia-tolerancia mocsárvidékeit. 

És most mindennek hazugok s megvesztegethetők.
Az egy tál lencse fogalma már nem kiváltság többé,
- de ököljog bosszúállón.
Tűnődés, játékos hóbort már minden esetben
tűrés is a valamikor létezett dolgok után.
Valaki odabent az egyes emberekben
szándékosan lekapcsolta a lámpát.
Az értelem titkos szikráit,
mely világíthatott volna akár
a bunkó vadbarmok között is. 

A ,,lenni vagy nem lenni" - még
most is émelyítő s szorongató.
Könnyelmű jótékonyságnak nevezhető,
ha az utcán talált ezerforintost valaki
visszajuttatja jogos tulajdonosának,
míg okostelefonját zokszó nélkül zsebre teszi.
- Alvók álmában mindenki ébren botorkál.
Megismeréstől a megértésig lehetetlenül hosszú az út.
Mint megérdemelt,
de meg nem kapott pofon becsukott
vakondszemekkel botorkálunk tovább! 

MÉLYVÍZ

Lívia tökéletesen megvolt róla győződve, hogy talán örökre benne ragad a tanárkodásba.
Pedig - ha valamely szakma -, akkor a pedagógusi pálya mostanság csöppet sem kecsegtetett előléptetési lehetőségekkel.
Már ha az előléptetési lehetőségek címszó alatt a jutányos órabért, és a megfelelő jövedelemkiegészítést értjük vagy egyáltalán azt a fajta különleges szakmai, emberi megbecsülést, ami miatt a következő generáció szemében egyáltalán vonzó lehet ez a hivatás.
Még jócskán élt benne az eleven emlék, amikor a legelső tanári munkanapját elkezdte halhatatlan buzgalom, és szorgalom élt benne, és úgy tekintett önmagára mint aki egy szép napon ha törik, ha szakad, de akkor is el fogja érni, hogy az iskola, ahol állást vállalt messzemenően kiemelkedhessen a többi közül, és diákjaiból jólképzett, a maguk lábán is megálló, intelligens, gondolkodni képes művészek, és tudósok kerülhessenek ki.
Az első kezdeti szárnypróbálgatós hónapok múltán azonban keserédes, tartós kiábrándulás lett rajta úrrá, hiszen bárhogy is pályázott, vagy kuncsorgott bizonyos anyagi jellegű felhasználható segítségekért a tantestület minden ülésen egybehangzó véleménnyel nyugtázta észrevételeit:
- Tisztelt kollegina! Sajnáljuk, de van egy adott költségvetés és ezt nem áll módunkban módosítani! - felelték egybehangzóan. S úgy tűnt egyre több és több barátságos kollegája osztja ezeket a szánalmas, hasonló véleményeket.
Egy tanár számára megalázó katasztrófát jelent, ha kérését, vagy kidolgozott tantervét, munkatervét és egyéb fontos, lényegre törő munkáit szabályosan elutasítják csip-csup, bagatellnek látszó hibákért, melyeket könnyedén lehetett volna orvosolni, amennyiben persze megfelelőbben átláthatóbbá, és rendszerezőbbé teszik az adott iskola éves kimutatásait, és belső költségvetését.
Egyre több és több dolog hiányzott neki. Az a vérpezsdítő hangulat, amikor diákjai értékelik kissé fanyar, cinikus humorját, vagy hogy csillogó szemekkel bámulják a legújabb tanyaanyag ismertetését, miközben újra meg kell tanulniuk szövegértőn olvasni, miután az valahogy mindenkinél problémát jelentett, holott már hatodikosok voltak.
Az iskolai önképzőkörbe is egyre kevesebben jártak, és jelentkeztek. Mintha attól, hogy olyan kreatív, újító szellemi alkotóhelyet szeretne kialakítani, ahol a diákok bontogathatják saját, egyéni alkotói szellemiségüket. Ám sajnos akadtak olyanok is a tantestület patinás emberkéi között akik ezt - természetszerűen -, igen-igen rossz szemmel nézték, és Líviának plusz órán kívüli elfoglaltságokat adtak szándékosan, holott a túlórát is illett volna rendesen elszámolni.
Így egyre többször fordult elő, hogy Lívia egy nap több mint tizennégy órát dolgozott gyakorlatilag egyhuzamban, és halálfáradt volt mire metrón, és villamossal hazament késő este kis lakásába.
Lelki energiáinak nagyon jól jött határtalannak tűnő pozitív életszemlélet és kifogyhatatlan optimizmusa, melyet legfeljebb csupán néhány kollegái ellenszenve szakíthatott meg.
- No? Mi újság kollegina? Túlórázunk, túlórázunk? - kérdezték több esetben gyilkos cinikus hangnemmel.
- Köszönöm kérdését kedves kollega úr! A munkát mindig muszáj elvégezni! - felelte határozottan, egyenes derékkal.
Sajnos azonban Lívia sem kerülhette ki a tartós elbocsátásokat, és leépítéseket. Mivel a tanárok folyamatosan tiltakoztak, petíciókat, kiáltványokat írtak alá, és munkabeszüntetésekkel fenyegetőztek a vezetőség, és igazgatóság jobbnak látta megszabadulni az olyan emberektől, akik feleslegesen keverik meg az állóvizet. Mi a fenének ott bajt kavarni, ahol eddig is minden ment a maga sima, és egyenletese lusta, posványos mocsarában? Nem igaz?!
Líviát már meg sem lepte, amikor egyik nap az igazgató Úr hívatta saját irodájába, és természetesen zárt ajtók mögött orra alá tette az önkéntes felmondásáról szóló hivatalos dokumentumot.
- Őszintén sajnálom kedves kollegina! Higgye el kérem, hogyha megtehetném én volnék az első, aki megtartanám magát, hiszen a jó, megbízható munkaerő bizony ritka kincs! - felelte az igazgató kimérten. Lívia azonban átlátott a mézes-mázos szavakon, és pontosan tudta, hogy sajnos mindig lesznek olyanok, akik nem látják szívesen az újító szellemiséget, vagy a fejlődést, és változások szelét. Így készségesen aláfirkantotta nevét az A/4-es lap alján, majd kitöltötte még a szükséges dokumentumokat és azzal szerény búcsút vett attól a helytől, ahol felnőtt, önálló élete is annak idején elindult.
- Lívia néni! Most mi lesz velünk?! - kérdezték többen lelkes, szorgalmas tanítványai. - Már nem tetszik bennünket szeretni!
- Ugyan már! Hát hogy mondhattok ilyet?! - torkolta le kedvesen tanítványait. - Hozzám mindig fordulhattok bizalommal! Most sajnos el kell innen mennem, mert nem látnak szívesen, de ha bármilyen próblémátok adódna hozzám mindig jöhettek! Várlak benneteket szeretettel! - több diákját megölelte, majd enyhén könnyes búcsúval lépett ki az iskola kapuján.
Elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de a saját maga ura lesz, és megpróbál egy ütőképes, profitorientált, nyereséges vállalkozást nyitni. Persze fogalmai, ötletei már voltak, csak azt nem tudhatta miként, és hogyan valósíthatná meg őket?
Több gimnáziumi barátnőjét is felcsörgette és mindegyiktől személyes találkozót kért azzal a határozott céllal, hogy a régi, boldog emlékek felelevenítése mellett sok mindenről fognak beszélgetni. Persze akadtak olyanok, akik vállszélességgel támogatták őt, és elképzeléseit, ám valami miatt az utolsó pillanatban visszaléptek - elvégre a többség közülük már javában nagycsaládosnak számított.
- Szia Lívikém! Jaj bocsi, de a gyerek elkapta a mumszot, és most beteg!
- Szia! Jaj ne haragudj, de az anyósom hozzánk költözött!
- Oh! Már milyen régen nem beszéltünk! Gratulálok a terveidhez, de sajnos nem tudok segíteni! - rázták le őt kisebb-nagyobb kifogásokra hivatkozva egykori barátnői.
Szerencsére azért akadtak jóhiszemű barátai is, akik nem sajnálták az időt, fáradtságot és ha megígértek valamit, akkor azt állták is. Lívia szerencsés személyes találkozót beszélt meg Annával, akit a Főiskola óta alig látott. Az egyetemisták élete ugyanis csupa totális rohanásból áll, így mindig hadilábon állnak a drága idővel. Megbeszéltek egy találkozót a Ferenciek-terére, és Lívia nem csalódott, mert barátnője sportos, hibrid-autócsodával érzett és parkolt le a szemközti utcában.
- Jaj, de régen is találkoztunk drága barátnőm! - ölelték meg egymást, mint a nagyon jó testvérek, akik befejezik a másik gondolatait. - Mikor is volt utoljára, hogy mi ketten elbeszélgettünk úgy istenigazán? - kérdezte a mindig csinos, filigrán nő, aki három gyerekes büszke anyukaként szinte semmit sem változott. Ha azt nem számítjuk, hogy otthon kitartóan betartotta saját személyi edzője tanácsait a szénhidrát megfelelő bevitelére vonatkozóan.
- Hát bizony régen volt! Hú! Most számolok már lassan több mint húsz éve! Hogy szalad az idő! - jegyezte meg.
- De mesélj már! Miért nem látok az ujjacskádon gyűrűt? Hol van az aktuális pasid? Vannak gyerkőceid? - csupa-csupa olyan kérdést sikeredett feltennie, amivel Lívia egyelőre nem ért rá foglalkozni.
- Lassíts egy kicsit! Azért kértem ezt a találkát tőled, mert vállalkozást szeretnék felépíteni, és arra gondoltam, hogy te esetleg segíthetsz nekem! Mindketten kölcsönösen segíthetnénk egymásnak! Na, mit szólsz?! Hogy hangzik?!
- Hát semminek sem vagyok az elrontója, hiszen ismerhetsz, de egy valóban működőképes vállalkozáshoz legalább tíz millióra lenne szükség indulótőkének! Nem is beszélve arról, hogy az első egy-két év még nem volna nyereséges, és zökkenőmentes! Mi volna a termék, vagy az üzleti szempontból kifizetődő tevékenység, amivel foglalkozni szeretnél? - nézett rá nagy komoly szemekkel.
- Hát... azon még összességében nem gondolkoztam, de mindenképpen jó volna ha köze lenne a kultúrához és a divathoz is!
- Ajjaj! Hát nem szeretnék azonnal letörni az optimista lelkesedésedet, de ha mostanság körbenéztél az üzleti piacon akkor vannak nagy bálnák, cápák és vannak pinduri kis ficánkoló halak, akiket a nagyok felfalnak. Most jelenleg te egy kis halacska vagy, aki egyelőre még a zavaros vizekben halászik, de az én segítségemmel esetleg lehet belőled valaki.
- Nézd! Bár még nem teljesen világos az üzleti szisztéma és egyéb dolgok, de gyorsan tanulok, és azért annyira ostoba e vagyok, hogy ne lássak tisztán. Akarsz segíteni, vagy nem?! - tette fel az egyenes kérdést. Látszott rajta az elszánt oroszlán-karakán akarat, ami imponált barátnőjének.
- Jól van! Ez nagyon tetszik! Melletted vagyok! Mit szólnál egy könnyű ebédhez? Farkaséhes vagyok!
Megebédeltek, miközben barátnője vége-hossza nincs áradozott a három tüneményes, ám rosszcsont gyerekeiről. Hogy mennyire észnél kell lenni, ha az embernek ilyen sokfelé kell helyt állnia, és hogy mennyire imádja a kis családját stb.
Lívia ekkor döbbent rá arra, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életéből. De hát hol is találhatna magának egy olyan rendes, becsületes embert, akit nem a pénz érdekel, hanem az őszinte, emberi érzelmek, különösen a mostani nyerészkedő, és álszent világban? Ez bizony jócskán kimerítette a fejtörés fogalmát.
- Hé, ne izgulj már annyira! Semmi vész! Most valami újba kezdesz, de én melletted állok! Elvégre mire valók a barátnők! Nem igaz?!
A nap hátralévő részében jóformán mindent alaposan megbeszéltek és átrágtak kezdve azzal, hogy honnét kellene megfelelő alaptőkét szerezni vállalkozásuk beindításához, működőképessé tételéhez, hiszen Lívia tanári végkielégítése, és alapszintű fizetése még nem jelenthetett feltétlen garanciát, ugyanakkor szükségük volt egy üzleti szférában jártas személyre, aki abszolút megbízható, nem veri át őket, és akinek a szavára lehet adni. Szerencsére Anna a gimi után rengeteg sok emberrel kötött tartós kapcsolatokat, hiszen egy meghatározó ideig kisebb kozmetikai szalonban dolgozott, és ott remek kapcsolatokra lehet szert tenni.

ROMANTIKA, FORDULAT, NAGYHARANG

A férfi romantikus randira ment a Gellért-hegyre, ahonnét pazar, festői panoráma nyílt a Szabadság-hídra, a nyughatatlanul hömpölygő Dunára - melyről a legtöbb költő mindig megemlékezett -, éppen úgy mint a pezsgő főváros zabolázhatatlan vérkeringésére.
A férfi nem is hihette volna, hogy egy annyira lesajnált, kisstílű, szánalmas lúzer pojácát, mint amilyen őt, akit eddig számos helyről rúgtak ki - egyéb okok miatt -, lehet egyáltalán kedvelni, vagy adott esetben szerelemmel szeretni. Éppen ezért lázas, kissé túlstresszelt izgatottsággal igyekezett vasalt, laza inget, fekete ünneplő, szúrós nadrágot, és persze kissé pongyolán megkötött nyakkendőt viselni, mint egy olyan generáció tagja, aki még a kilencvenes években volt gyerek, és betartott bizonyos rendkívül udvarias udvarlási szokásokat.
A hölgy kissé extrém, nyárias szoknyát viselt. Afféle koktélruhát, mely imitt-amott babonázóan megmutatta sportos, fantasztikus alakját. Lapockáján tetszetős, feketeszínű tetoválással, és az egyik karjára barátja nevét vésette fel. Általában a sportosabb, lazább, lezserebb ruhákat részesítette előnyben, de szerencsés alkatához szinte bármilyen ruhadarab nagyon csinosan állt.
- Mondták már neked, hogy annyira cukorfalat vagy? - kérdezte miközben kissé flörtölőn, csábítóan nyelvével körkörösen eszegette a sztracsatellás fagyit, miközben folyamatosan a férfi fülébe suttogta szavait.
- Ö... hát... sajnos még nem... - felelte hebegve, bátortalanul a férfi.
- Veled annyira más minden! Teljesebbnek éreznem magam! - szerette, ha egy férfi mellkasába fúrhatja fejét, mert így tudatosodott benne, hogy nem kell mindig megjátszania, vagy színlelnie a határozott, és karakán nő imázsát. Fagyis kezét szándékosan a férfi pisze orrához érintette, amitől az tele lett ragacsos, hideg masszával. Később magának is nehezen vallotta be, de imádott ezzel a nagydarab, imádnivaló mackóval játszadozni, és kekeckedni. Ez valahogy megnyugtatta szerelmes szívét.
- De jópofa vagy édesem! - pipiskedve lábujjhegyre állt, és csábítóan elkezdte lenyalni barátja orrára maszatolt fagyi csöpögő masszáját. - Hm! Isteni ízed van! - majd huncut, pajkos kedvvel felnevetett.
- Nos hát nagyon köszönöm... - felelte kimért angolsággal a férfi.
- Megmutattam már a legújabb tetkómat? - kérdezte izgatottan a lány.
- Azt hiszem még nem! Nem muszáj, ha nem szeretnéd! - próbált hárítani, mert feszélyezve érezte magát, ha vetkőzni kezdenek előtte.
- Nem gond bébi! Én azért is megmutatom! - azzal óvatosan félig lefejtette karjáról a ruhát és megmutatta legújabb angyali szárnyakkal díszített, formatervezett tetoválását, ami pasija neve volt. - Na? Szerinted is nagyon menő?
- Abszolút! - hebegte. - De drágám bárki megláthat bennünket!
- Most mit kell tutyimutyiskodni, mi?! Látsz te itt bárkit is? - a hegy aprócska kis dombjához értek, ahol volt egy rozsdásodásnak indult korlát, melynek a tövében kisebb virágzó fa állt. A férfinak eszébe jutott egy vers, mely a dunántúli mandulafáról címet viselte.
- Nem, persze, de azért nem árt az óvatosság... - jegyezte meg.
- Na jó! Meggyőztél! De egy csókot azért ellopok magamnak! - azzal szenvedéllyel magához húzta és megcsókolta.
Ekkor lépett közelebb hozzájuk egy fiatal házaspár, akikről már messziről érződött, hogy halálosan szerelmesek egymásba, és azért választották ezt a romantikus helyszínt, hogy kicsit elbújhassanak a világ kutató szemei elől.
A férfi csak most vette észre - hogy köszöntek egymásnak -, hogy a nő egykori gimis osztálytársa volt, és most dudorodó pocakkal babát várt. Mellette persze az az idióta seggfej, akit úgy kellett szabályosan átrúgdosni az érettségin, mert annyira lusta volt, mint a nagyágyú.
- Szia Andriska! - köszönt előbb a nő, majd amikor könyökkel enyhén hasba bökte pasiját a tesztoszterontitán is köszönt: Hellóka kis csávó! Mi a pálya?!
- Szia Brigi! Üdvözlöm! - nyújtott kezet a kigyúrt seggfej felé, ami később nagy hibának bizonyult, mert a seggfej úgy megszorította szándékosan, hogy Andris csillagokat látott a szemei körül jó hosszú percekig.
- Ki a barátnőd Andriska? - kérdezte gyilkos mosollyal a nő.
Mielőtt a megszeppent, és ebben a végzetes percben totálisan kiszolgáltatott, árva, és megszégyenített Andris a föld alá süllyedt volna szégyenében barátnője azonnal előállt a farbával:
- Szia nagyon örülök a találkozásnak! Dr. Hegyi Patrícia vagyok a felesége! - arcon puszilta a leesett álló, csodálkozó nőt, míg a kigyúrt tahóval lazán kezet rázott.
- Ö... nem is gondoltam volna, hogy a gimi után így kikupálódsz! - fullánkos megjegyzés volt, amit András szinte sosem tudott megemészteni. Ilyenkor valami rejtélye okból mintha újra előtört volna belőle a síró, hisztiző kisgyerek, akit mindig megvertek a suliban, és aki azért hagyja magát, mert elítél mindenfajta erőszakot. Porig volt sújtva, és ezt barátnője is azonnal megérezte.
- ...Na és mióta vagytok ti együtt? - kérdezte hangjában máris párbajra, kihívásra szólítva fel a gimis osztálytárs a másik nőt, aki nem ijedt annyira könnyen meg.
- Akkor kezdem én! - felelte Patrícia, mert megsajnálta szerelmét. - Néhány éve találkoztunk egy vakrandin, és Andris azonnal megfogott, mert gyönyörű verseket ír! - könnyen, érzelmes csók következett, amit viszont - láthatóan -, a másik nő nem tudott megemészteni, így továbbra is megpróbált gyilkos iróniával szúrkálni a beszélgetést.
- És milyen volt Andriskával az ágyban? Mekkora a szerszáma? - kérdezte maró, sértegető gúnnyal, majd nevetett is hozzá. A benga kigyúrt-agyú gorilla szintén felnevetett, ha egyszer már a díjnyertes csaja is így tett. Nem akart semmiből se kimaradni.
- Nos! Szenzációs az én pasim! - halk, bizalmas hangra váltott, hogy a másik nőt valósággal irigy féltékenységbe kergethesse. - Annyira gyöngéd, figyelmes, és adakozó tud lenni, hogy az ember ténylegesen is a mennyekben érezheti magát egy-egy kiadósabb menet után.
Andris nem mert semmit sem szólni. Látszólag pirult, mint a vadalma szégyenében, és bűnbánatában. Legszívesebben ott helyben láthatatlan lett volna, hogy ne láthassák mennyire ellenére van ez az egész szituáció.
- Oh! Vagy úgy! - most a terhes nőn volt a sor, hogy elegánsabb revansot vegyen. - Az én tündi-bündi mackómnak sincsen miért szégyenkeznie! Igaz kis gorillám? Te is igazi macsó vagy! - puszit adott az izomkolosszus napbarnított, deformált arcára.
- Höhö! Na ná! - röhögött idiótán a férfi.
- Hát ez nagyszerű! Akkor mi lassacskán megyünk is, mert most jut eszembe, hogy éttermi foglalásunk van a Lánchíd lábánál és nem szándékozunk elkésni! - azzal Patrícia már húzta volna maga után a megilletődött Andrist, amikor a másik ellenséges nő megállította őket:
- Hékás! Tudom ám, hogy miben sántikáltok! Azt képzelitek, hogy most jöttem le a falvédőről, mi?! Azt hiszed, hogy egy ilyen szánalmas ultra lúzer mint az Andriska majd bármit is adhat neked kisanyám? Hát nagyon tévedsz! Betegre melózhatja magát akkor sem lesz képes megadni azt amit igazán akarsz! Jobb, ha tudod! - villogó szemmel fenyegetőzött.
- Ha ez jótanács akart lenni, úgy azt mondom rá, hogy szarok bele! Az én életemmel egyedül csakis én rendelkezem! Andris igazi nőként bánik velem, és érez engem! Tudod őszintén sajnállak téged Brigi, mert úgy kb. öt-tíz év múlva, ha megszületik a babád - jobb esetben -, rájössz majd, hogy az élet nem arról szól, hogy mennyi lóvéd, meg mekkora tökű pasid, vagy menő kocsid van, hanem sokkal többről! De örülök, hogy megismertelek! Sziasztok! - azzal Patrícia maga után húzta a kissé letargiába süppedt párját, míg a terhes nő főhetett gonosz levében.
Amikor végre sikeresen elrázták a gyilkos párocskát már a Gellért-hegy lábánál jártak közel a Döbrentei-térhez.
- Drágám! Mondd csak? Jól érzed magad?! - nézett megviselt arcára Patrícia. Már éppen sötétedett, így Andrisnak nem kellett feleslegesen megjátszania magát.
- Hát... nem igazán... - vallotta be őszintén.
- Figyelj! Sajnos mindig lesznek ilyen emberek! De ettől még nem szabadna, hogy úgy érezd kifacsarnak csak mert hetvenkednek azzal, hogy nekik mennyire sikerült az élet vagy sem! Ha engem kérdezel nagyon bátran viselkedtél, és most még jobban imádlak, mint néhány perccel ezelőtt. - próbálta vigasztalni, de mivel pontosan érezte a férfit nagyon jól tudta, hogy a megbántott, megsebzett lelket a legislegnehezebb beforrasztani. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
- Tudod nagyon jólesett, hogy azt mondtad a feleséged vagyok! - most látszott igazán Andris arcán az őszinte felszabadultság.
- Azért mondtam ezt, mert így is gondolom! Sőt! Már ma megvenném kettőnknek a jegygyűrűket, hogy senki se merjen kételkedni a kapcsolatunkban! - jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrően.
- Té-tényleg...? - hebegte hitetlenül dadogva.
- A világ legboldogabb nője vagyok, azért, mert ilyen embert találhattam! Tudod mennyire ritka kincs vagy? Ha felnézel az égre a millió csillagok között mindig akad egy-egy ragyogóbb, fényesebb, sugárzóbb, melynek ragyogása bevilágítaná az egész sötét univerzumot! - megsimogatta arcát, és jobban szerette, mint valaha.
Andris meghatódott, de már egyáltalán nem szégyellte könnyeit.

MÉLY PONT

Jaj annak, aki nem tudja önmagát se
méltón-árulón megtagadni,
vagy meghalni egyszerűen s csendesen
- és nem tud némán,
száj-zárral megtűrt csöndben hallgatni.
Ki nem menekülhet önző, ítélkező sorsa elől:
a bizonyosság elől sem halhatatlan szerelembe,
se trópusi paradicsomba,
kikből nem szakadhat fel a méltó megtorlás
ígérete mely aztán kamatostul beteljesül. 

Féreg rágja agymosott-agyát s szívét.
Beszáradt tüske maradt
a félreértett hűség-vallomás is.
- Nem kell bráti kéz, ölelés, vigasztalás
- jaj annak, ki egymaga kell,
hogy viselje megtűrt keresztjét.
Nem foghat rajta boldogság,
egyetértés, párkapcsolati harmónia;
összegyűlik lelkében ingerlékeny indulat,
láva-harag egészen
a szikeként metsző tekintetig
- onnan pereg le alattomban elő,
fokozatosan nehezedik,
akár súlyos betontömb, vagy sziklahát. 

Fölötte csapkodnak elégtelen,
lomha évtizedek,
mint félig vaksi vakondok a tapogató fény felé.
Egy agymosott marionett már a legújabb ismerősöd.
Hiány marcangol, majd emészt fel.
Nem maradhat békesség sem itt, sem ott.
Egyetlen csillag-lélek világít még odabent
s te már aligha találhatsz méltó társat,
hogy megérthessék pokolszomjas kálváriádat.
Mozdulatok, tekintetek elsüllyednek,
besüppednek, ha hagyod.
Két angyal-karja árulók módján fityeg a szélben. 

Giliszták, csúszómászók tekerednek immáron rá,
ki könnyelműen feladta hitehagyott álmait.
Göröngyként görgetik Sziszifuszok módján
megalkuvásuk súlyosbodó terheit a betolakodók.
Úszik - ha kell -, árral szemben is,
délceg, fennhéjázó, büszke ember elhivatottan.
Zsinórón rángatható szalmabáboknak
jelenidőben sohasem teremet babér.
Jaj már annak,
ki nem tudja önmagát megvesztegethetőn eladni! 

 BARÁTI ÉVFORDULÓ

Gurovits Nándor már évek óta nem találkozott régi gimnáziumi barátnőjével. Utólag persze sokkal könnyebb okosnak lenni, hogy vajon igazság szerint kinek az ötlete volt-e a személyes találkozó? Az igazság az volt, hogy Kriszta Állam és Jogtudományi Főiskolára ment, majd meglehetős villámgyorsasággal gyümölcsöző, és ütőképes szakmai pályafutást és karriert épített fel szinte a semmiből második kerületben lévő irodájában, olyannyira, hogy még volt egy kisebb üzleti szintű vállalkozása is, ami szintén szépen hozott a konyhára. Míg Nándornak hagyományos bölcsész diplomája volt, és reménytelen küzdelmet folytatott az egyetem elvégzése után legalább három évig, hogy végre felvehessék a Színművészeti filmrendező-forgatókönyvíró szakára. Persze szinte senkit sem lepett meg - legfeljebb csupán őt magát -, hogy nem vették fel.
Kriszta egy családi házban éldegélt Gödöllő mellett, amihez autógarázs is járt és az egész kertvárosi környezetről ordított, hogy itt olyan feltörekvő, felső középosztálybeli úri sznobok lakhatnak, akiknek jóformán a kisujjukat sem szükséges megmozdítaniuk ahhoz, ha módjuk le akarják nyírni házuk portáján a füvet, vagy saját úszómedencéjükben akarnak csobbanni egy hatalmasat.
,,Az új amerikai álom!" - vonta le saját kissé cinikus következtetését Nándor, amikor unokabátyja elvitte kocsijával a megadott címre.
- Én még ennyire fatöki kriplit mint te nem láttam! Miért nem vagy képes lerakni ezt a vacak jogsit? A leghülyébbek is képesek rá! Nem értem, hogy miért lennél te a kivétel?! - kérdezte kissé hangosabban, vehemensebben tőle unokabátya, aki villanyszerelő is volt, meg afféle mindenes, és szépen kijött az alkalmi felkéréseiből. Kisebb alkalmi megbízásokat vállalt, és nem volt szükséges megerőltetnie magát.
- Hát öreg! Fingom sincs! De ha rájövök akkor te leszel az első, aki megtudja! Köszönöm, hogy elhoztál! - szállt ki
a Fiat kisteherautóból, mely gyors gázt adva elporzott a hangulatos kis utcán.
Nándor annyira ideges, és feszült volt aznap, hogy újra találkozni fog régi gimis szerelmével, mint akinek hascsikarása és totális hányingere is van. Hosszasan émelygésszerű roham jött rá.
,,Vajon mit fog gondolni rólam, ha csak úgy annyi év után elé állok? Az se biztos, hogy még megismer? Sokat változik egy ember tíz év alatt?" - ehhez hasonló kérdések követték egymást gondolatai között. Mire megrágta magában egymás után többször is a dolgait csuromvizes lett nem csupán a kathartikus pánikrohamától mely sorozatosan rátört, de attól a váratlan érzéstől is, hogy mi lesz, ha régi barátnője már nem úgy fog hozzá viszonyulni, mint korábban.
Háromszor kopogott a biztonság kedvéért. A Tenkes kapitánya című sorozatban látott titkos kopogással, mely igen-igen jellegzetes és hamisíthatatlan rangot kölcsönzött azok számára, akik értették a jelentését. Egyelőre semmi mozgás, egyetlen hangot sem lehetett odabentről hallani.
Néhány perccel később pajkos, kiáltozó, játékos gyerekzsivajt, és kutyaugatást lehetett hallani, mely mintha gyorsan közeledett volna feléje. Most mit tegyen? Igaz már felnőtt ember! Harminc éves is elmúlt, de az állatoktól még mindig jócskán rettegett! ,,Nem lehetsz ennyire szánalmas idióta! Legyen végre tököd és köszönj be, ha már idáig eljöttél!" - hallotta fülében a harcias, duruzsoló hangot.
Néhány percbe még így is beletelt mire egy fantasztikusan sugárzó, mosolygós, bombázó hölgy ajtót nyitott. Valóban ő lenne Kriszta, akiért valósággal megőrültek a férfiak, és képesek lettek volna összeverni egymást?! Jócskán bamba, szájtátott ábrázattal kezdte bámulni. Ilyen fantasztikusan bombázó, szupermodelleket is bátran megszégyenítő, sportos, fiatalos, energikus, kétgyerekes anyukával bizony ritkán találkozhat az ember. Legfeljebb csupán egy-egy felkapott sztár, vagy celeb-híresség közösségi média oldalain. És most itt állt testközelen előtte. Szíve vadul kalapálni kezdett. Majdnem kiugrott helyéből, és szó szerint köpni-nyelni is alig tudott.
- Tessék! Üdvözlöm! Kit keres? - kérdezte Kriszta, mintha most látná először.
- Szia Kriszta! Én vagyok az Nándi! - felelte szerényen, szemlesütve kicsit talán bele is pirult a pillanatba.
- Oh! Ez fantasztikus! Annyira jó, hogy el tudtál jönni! Te semmit sem változtál! - több szóra már nem volt szükség, mert a sugárzó hölgy valósággal húzta, taszigálta beljebb régi kedves barátját, és igyekezett a kutyát is jobb belátásra bírni: - Buksi! Menj a helyedre! - parancsolta.
Nándor egy olyan egzotikus szupermodellszépségű anyukát látott, akin szinte minden túlzott tökéletességről, és eleganciáról árulkodott. Mégis a gesztusai, a mozdulatai arról tanúskodtak, hogy megtudta őrizni emberségét, és női empatikusságát.
- Szép nagy kutyátok van! - jegyezte meg gombócszorító rettegéssel hangjában.
- Hát... köszönjük! Gyerekek! Gyertek csak! Vendégünk érkezett! - szólt a kicsiknek, akiket jócskán lefoglalt az új Playstation-játék, és egymással is játszottak, most mint a szorgos kis csibék nyüzsögve kirohantak a tágas, komfortos nappaliból, ahol eddig voltak.
- Gyerekek! Szeretném, ha megismerkednétek a legkedvesebb, legkülönlegesebb barátommal! Köszönjetek szépen! - két hosszú karja mögé bújtak el a gyerekek. A kisfiú volt a félősebb, szótlanul anyukája ruháját markolta, míg a cserfes, harcias kislány rögtön kiált, mintha verset mondana, és bemutatkozott: - Lilike a nevem! - majd játékos grimaszt vágott.
- Igazán örölük kedves Lili! - hajolt le hozzá Nándor és nyújtott kezet. - Neked is örvendek kisöreg!
- Ő itt a Milánka és kicsit szégyenlős! Milánka! Légy jó kisfiú és nyújts a bácsinak kezet! Nem fog bántani!
Milánka továbbra is árgus, félénk, kíváncsi szemekkel tartotta szemmel a messziről idetévedt idegent, és félt kezdeményezni.
- Semmi probléma Kriszta! Nem baj! Majd, ha kedve lesz! - intette le Nándor, mintha semmi nem történt volna.
- Milánka! Kicsim! - hajolt le hozzá gyöngéden. - Ez a bácsi nagyon jó barátja anyunak, és biztos nagyon örülne ő is, ha ti barátok lennétek! Kérlek a kedvemért! Utána visszamehetsz játszani!
Milánka szégyellősen előbújt anyukája ruhája mögül, és kis pufók kezeit előre nyújtotta bemutatkozás gyanánt. Beszélni nem akart.
- Hát szia kisöreg! Üdvözöllek! - rázott vele kezet Nándor, mire Milánka már rohant is vissza a nappaliba kedvenc játékaihoz.
- Bocsáss meg drága barátom! Tudod milyen a gyerkőcök! Csak a móka meg a játék állandóan! - szabadkozott elragadó, főnyeremény mosollyal.
- Fantasztikus gyerkőceid vannak! Gratulálok! És a házatok is gyönyörűségesre sikeredett.
- Jaj, nagyon köszi! De miért álldogálsz tétován! Miért nem ülsz le?!
- Oh! Pardon! Bocsánat! - szabadkozott újfent, majd leült az étkezőben egy árválkodó székre.
- Figyelj Nándi! Mióta is ismerjük mi egymást?
- Hú! Igazad van! Hogy repül az idő! Már a nyolcvanas évek óta!
- Na látod! Inkább huppanj le egész nyugodtan egy kényelmes fotelba!
- Ö... nem szeretném a gyerkőcöket zavarni a játékban!
- Ne butáskodj kedves barátom! A gyerekeknek van saját szobájuk! Mindjárt beküldöm őket! - a mindig kifinomult, elegáns hölgy szavak nélkül is pontosan értette, hogy most komoly, mélyenszántó beszélgetés fog következni. Hátrament a nappaliba és angyali gyöngédéggel beterelte a kicsiket a gyerekszobába, külön megkérve cserfes kislányát hogy vigyázzon az öccsére, majd visszatért a nappaliba valamivel nyugodtabb körülmények közé.
- Tehát... - foglalt helyet, vigyázva hogy össze ne gyűrje elegáns ruháját. - Hol is kellene elkezdeni? Mi újság van veled? Van barátnő, feleség, gyerekek?
- Hát... ez így együtt már három kérdés!
- Jaj, bocs! Hát látod valami nem változik! De mesélj csak! Mi történt?
- Volt valakim, aki kerek perec otthagyott a Polgármesteri Hivatal előtt talpig öltönyben, jócskán megszégyenítve, vérig sértve.
- Jaj, édesem! Ez borzasztó! - máris mellé ült, és megpróbálta megvigasztalni. Párszor végigsimított kimerültnek látszó pufók arcán. - De mégis hogy tehetett az a nő ekkora szemétséget?!
- Ne is mondd! Szerintem annak a nőnek még a szíve is fekete volt! A gond csak az, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni miatta, és a nagymama pofozott fel!
- Édes Istenem! Te most ugye szórakozol velem Nándikám??? - döbbent meg a félelemtől. - Miért nem hívtál fel, vagy szóltál valamelyik őszinte barátodnak, hogy gondban vagy?!
- Bocsáss meg, de ha valaki, akkor te igazán tudhatod, hogy jóformán sosem lehettek olyan barátaim, akik kiálltak volna mellettem! - felelte szomorúan, mint aki megint megbántódott.
- Jaj, Nándi! Ezt muszáj lesz orvosolnunk! Nemsokára itt a nyári szünet, és nekem is egy kicsivel több időm lesz, mert a férjem elviszi a srácokat kirándulni, és mikor mi szépen újra kivesézhetjük a dolgokat! Hát komolyan mondom én nem térek magamhoz! És hogy találkoztál te az exmennyaszonyoddal?
- Hosszú história! Nem is szeretnélek ilyesmivel untatni! A lényeg! Javíthatatlan romantikus ember vagyok. Elmentünk együtt nyaralni. Homokos tengerpart, költői naplemente. Néhány pálmafa, gyertyafényes vacsora az óceán partján, majd egy félbevágott kókuszdióban két eljegyzési gyűrű. Akkor úgy éreztem, megtaláltam, aki mindig is hiányzott ebből a hányatott életemből. De mint utóbb kiderült csúnyán átvert!
- Mindig is tudtam, hogy te azért megadod mindennek a módját, ahogy kell, de már megbocsáss ez igazságtalan és nagyon szemét dolog volt a barátnődtől! Ha engem kérdezel én most rögtön felpofoznám, és úgy megrángatnám a haját, hogy kitépnék jó pár szálat tövestül! Micsoda egy ócska lotyó lehetett! - jegyezte meg undorral, és ellenszenvvel hangjában.
- Kérlek... próbáljunk meg másról beszélni! Rendben?!
- Oh! Persze! Bocs! Hát azt hiszem, hogy én megtaláltam a helyem a világban! Sokan nem hittek a kapcsolatunkban a fránya korkülönbség miatt, de amint láthatod remekül kiegészítjük egymás igényeit.
- Szabad megkérdezni, hogy ismerkedtél meg a későbbi férjeddel?
- Jaj, te kis aranypofi! Ne légy már ennyire zavarban! Ez természetes! A belvárosi Bazilika-tér mellett volt egy szakmai konferencia amin sajnos munkaügyben részt kellett vennem, és halálosan untam a dolgot, de azonnal kiszúrtam egy magas, jóképű férfit, és tessék megtörténtek a dolgok! Persze lehet, hogy én voltam a nyomulós, és a temperamentumosabb, amire te azt mondanád: tűzről pattant, de élveztem a dolgot, és a szex is maga volt a mennyország, mert mindketten egyetértettünk a gyerekekkel kapcsolatosan! Tehát úgy gondolom nagyon jó partit csináltam!
- Ez tényleg csodásan hangzik... - kedvetlenedett el, hiszen saját kisiklatott életére gondolt.
- Jaj ne légy már ennyire búvalbélelt hékás! Inkább lazíts! Élvezd a szabadságodat és a szingliségedet! Tudod ki ment férjhez megint? - kezdett pletykálkodni.
- Nem, kicsoda? - nézett rá érdeklődő szemmel.
- A te Stefikéd! Valami olasz focistához!
- Miért nem vagyok meglepve?
- Hát, ami igaz, az igaz kicsit gyöngédebben is bánhatott volna veled a törtető kiscsaj! De úgy hallottam, hogy a férje valósággal elhalmozza! Persze kérdéses, hogy boldog-e egy ilyen kapcsolatban az ember, vagy minden mozdulata csupán a külvilágnak szól? Jut eszembe! Muszáj eljönnöd a gyerekek szülinapjára is! Előtte időpontot egyeztetünk! Eljössz, beszélgetünk, ól érezzük magunkat! Persze semmi kényszer csak ha van kedved hozzá! Ismerek néhány angyali hölgyet, akik igazán, szívesen megismerkednének hozzád hasonló, romantikus emberekkel! Már ha te is érted mire gondolok? - ravaszkás mosolyféleség terült el hibátlanul hófehér fogsorú száján.
- Az tényleg remek lenne! - kicsit jobb kedvre derült, és már nem volt annyira feszélyezett mint amikor idejött.
- Mondhatok valamit? De nagyon szépen megkérlek, hogy ne sértődj meg! Oké?
- Parancsolj! Tessék!
- A gimiben nagyon szerettelek volna őszintén megismerni. Ki tudja? Talán még a szalagavatón is együtt kellett volna táncolnunk! Mindvégig nagyon mélyen éreztelek, és a sorozatos sírások, és kisebb-nagyobb megaláztatások is legalább annyira fájtak nekem is, mint neked! Az osztálytablón is jó lett volna, ha kicsit gyakrabban mosolyogsz, de te mindig lehajtott fejjel, behúzott nyakkal néztél, mint aki a vágóhídra megy! Annyira szerettem volna segíteni neked, amiben csak tudok, de érettségi után szó szerint totálisan felszívódtál az életből, és köddé váltál!
- Igen... nagyon nehéz idők jöttek. Nemrég elveszettem az apámat is...
- Jaj! Fogadd őszinte részvétem! De hát! Hogy történt?
- Kétoldali infarktus! A doki szerint nem érzett semmit. Azonnal elvitte! Akkor voltam harmincnégy.
- Jaj, kis drágám! - újabb simogatás, vigasztalás következett, és Nándor végre kicsit úgy érezhette magát, mint aki tényleges tartozik valakihez, még akkor is, ha tudta kapcsolatait új alapokra szükséges helyeznie.