ALVILÁGI ÁLOMBA LESZÁLLTAN

Majd egyszer végig megyek
e komisz alvilági úton,
ha zaklatott álmom
mély pincéjében híven leszállok.
A régen tékozló idilli vágyak
széptevő romantikák helyett
Kedves fog üdvözölni engem.

Mennyezetekig tapintható
domború, homályban
egy test s lélekké válunk.
Tapogatóznom illik ha
később megszeretném találni
a kivezető kijáratot,
melyet ha szerencsém van
nem őrizget Cerberus.

Mögöttem alkony-izzással
lángvörös tűzfolyam perzsel,
vakít el.
Akárhová nézhetek tűnt
idők múltja között szomorúság,
megtűrt szenvedés üdvözöl.
Kedvesem megérzi rossz
közérzetem és előbb
adakozó csókjával nyugtat,
majd gyöngy-ujjaival végig simogat,
akár az árván maradt gyermeket.

Éber-kutató szemen
riasztó figyelemmel
követi pallósjogú angyalok
szárnyasként kentaurok
menetét az alvilág folyóin
lépkedve, s míg tart
a nagy pokolbéli dáridó kopogó,
méla szívem az elszalasztott
lehetőségek felett kesereg.

Mit lehetett volna hogy
anno kegyelemmel
és magabiztossággal
szánnak meg
a bosszúálló istenek?!

Örvénylő hullámsodrások
incselkedő habjai
magukhoz vonzanak.
Később már mikor
a bolyongó túrának
vége szakadt,
és kéz a kézben még
vissza néztük miként
szállnak, repülnek tova
bűnben éltek, és ártatlanok?!

Kedvesem úgy nézett rám,
mint aki kimondott
szavak súlyától és tartva fél:
,,most itt kell hogy hagyjalak szerelmem!
Nem kísérletek át az élők birodalmába!”
– egzotikus szemeiből
igaz gyöngyöket perget
a meg nem alkuvó
mélységes bánat.

Én tétován, hitehagyottan
távolodni kényszerültem
tőle térben s időben,
és amikor a visszaút felén
az alvilág kapuja szélesre tárult
ő még kedvesen integetett
mint eltűnő árny-alak.