KAMASZ-SZERELEM

Vége van ennek az átkozott tornaórának, ami egyedül csak arra jó, hogy az illetékes tornatanárnő - a lányok szivató szipirtyója -, elkántálja a szokásos egészségmániás rizsaszövegét a kamaszok testének változásairól, és persze biológiai érzéseiről. Persze, mintha egyedül csupán ez az átkozott, rikácsoló házisárkány tudná egyedül, hogy amikor csak szóba kerül a mellméretem, vagy az, hogy még kivel nem szexeltem már mindent joga is lenne tudni rólam a kis nyomulós, eminens libáról.
Leveszem az átkozott, szorító tornaruhát, ami olyan mint valami zsákszerű, hihetetlenül szoros szkafaner, és igyekszem úgy visszavenni utcai ruhámat, hogy - szinte egészen biztos -, kicsivel több vécépapírt tömök melltartómba, hogy a kiszemelt srác, akibe titkon halálosan belezúgtam végre valahára észrevegyen, és kicsit talán még meg is dicsérhetne azért, hogy - mindenfajta sallangos arrogancia mellőzésével -, bombázó alkatom van. Én, aki még ovódásként bizony-bizony jócskán rút kiskacsa szindrómás voltam köszönhetően imádott anyámnak, aki folyamatosan azzal rágta a fülemet, hogy örökösen egy szánalmas, pattanásos, szemüveges, dagadék lány leszek, aztán váratlanul kamaszkorba érkeztem, megjött a havi vérzésem, és amikor az egyik napon felébredtem és jó alaposan, akárcsak egy orvos, vagy személyi edző szemügyre vettem formálodó testem változásait annyira boldog és elégedett lettem attól, amit hitetlen szememmel az előszobánk nagyméretű tükrében láttam, hogy váratlanul még el is sírtam magam.
Szánalmas, tohonya uszógumim mintha nem is lett volna. A hasam láthatóan hasformájú volt, és megszenvedett tíz egynehány gyerekkori év után végre volt köldököm is. Arra gondoltam vagányságom, csajos függetlenségem jeleként csináltatok magamnak egy köldökpiercinget is, de aztán kissé megtántorodtam attól, hogy vajon anyám nem kerget-e ki az egész világból, ha véletlenül zuhanyozás után, vagy öltözködés közben észrevesz bizonyos árulkodó jeleket, mert rengeteg sok szituációt fel tudnék sorolni, amikor kettőnk anya-lánya kapcsolata olyan volt, mint valami szándékosan elfuserált smasszer-elítélt kapcsolat a fogházban.
Az eperízű szájfény volt az egyik kedvencem, de most olyan jó lett volna attól a számító, hülye Adrienntől elkérni a Max Factor vérvörös rúzsát, mert az annyira babonázó, és szexi. Mintha tartást, és önbizalmat is adna egyúttal az embernek.
Gyorsan átszántom fésűvel vállközépig érő hajamat, ami - főként a testedzés után -, olyan elcsigázott csimbókokban szokott fejemen állni, mint aki egész álló nap húzta az igát. Imádom a kontyot, de azt szokták mondani, hogy a kamaszokat valami különleges, lezser elegancia kell, hogy jellemezze, így megmaradok a szexis ruhatáramnál. Azon filozom magamban, hogy egy hajgumival hatásos, könnyed, mégis laza frizurát varázsolok magamnak akár percek alatt, és végül ennél a felállásnál maradok.
Belekotrok farmerom zsebeibe, és megtalálom az anyámtól csent szemceruzát, amivel az enyhén koszos, mocskos tükörben kicsit kihúzom gombszemeimet, mert szinte megkövetelem azt, ha leállok azzal a jófej sráccal, akiben halálosan szerelmes vagyok, akkor egyes egyedül csakis az én nőiességemet nézze, és babonázó szemeimet. (Persze ez csupán egy nagyon elnagyolt, és távlati elképzelés.)
Egyik szülinapomon anyámmal tartottunk egy igazi, bevállalós, amolyan csajos napot. Anyám bevitt egy méregdrága üzletbe, ahol kiválasztottam egy kicsit óegyiptomi stílust képviselő karpereces karkötőt, ami bámulatosan jól illett vékony csuklomra. Majd leesett az állam, amikor anyámmal odamentünk a pénztárhoz, és egyösszegben ki is fizette a megkívánt ékszert, de feltétele volt, hogy a gimiben még véletlenül sem szabad bevinnem, mert egészen biztos, hogy el fogják lopni, vagy eltűnik, elvesztem, és akkor nesze nekem szülinapi ajándék és egyebek.
Már rég becsöngettek a következő órára, ami tökre hidegen nagy. Arra gondoltam adok magamnak és főként az új dögös, csábító külsőmnek még néhány percet. Kiélvezem a magamnak szánt pillanatok örökkévaló súlyát, mely egy cseppet sem mázsás terhekként nehezedik lelkemre, sokkal inkább úgy, mint aki végre valahára elégedett és megtalálta magát, és kurva jól érzi magát a bőrében, mert lefogyott, és ezzel mintha a lelke is kicserélődött volna, és minden új értelmet nyert.
Tudom, hogy ofő óráról nem volna ildomos elkésni, mert az a szociopata, arrogáns nő szinte mindenkiről listát vezet, és később majd az érettségin benyújtja a számlát, és egész biztos, hogy nem lesz kellemes. A múltkor is szabályosan felpofozta Annát, amiért a Berniékkel tequilát vettek, és egy kicsit be is csíptek. Sosem értettem meg, hogy mire ez a hatalmas hűhó, felesleges hajciő, amikor kamaszok, lázadók, különcök volnánk, akik természetes keretek között szeretnénk próbálgatni saját személyiségünk határvonalait.
Most viszont nyakamba veszem a sulifolyosót, és mint egy eszemment, vad őrült úgy rohanok, kajtatok fel egészen az ötödik emeletre párosával szedve a kurva lépcsőfokokat, mintha üldöznének, vagy ha az életem múlna a dolgon. Az osztályterem ajtaja előtt már jól kivehetően meghallom az ofő semmivel sem összetéveszthető hízelgő, negédes, kígyó hangját, ami rosszat sejtet. Megigazítom enyhén gyűrt ruhámat, majd teátrálisan kopogtatok párat, és határozott, felemelt fejjel belépek az oroszlánbarlangba. Az osztályban egy kellemes ,,hűha és nem hiszek a szememnek" hangsúly hullmázik végig. Tehát összességében máris nyertesnek érezhetem magam, hiszen ezek szerint osztálytársaimnak nagyon is bejön, és tetszik a végeredmény.
- Á! Csakhogy Fruzsika is benézett hozzánk! És milyen elegáns! - valósággal émelyeg és azonnal felkavaródik a gyomrom az ofő cinikus, szemétkedő hangnemétől, de ez van, nincs mit tenni.
- Elnézést a késésért Gyuri bácsi kitolta az órát! - felelem mentségemül, holott még meg se kérdeztek, hogy valójában miért is késtem? Az ofő így is int azzal a gekkós, enyhén alkoholistának látszó fejével.
Óvatosan lépkedek a padsorok között, majd keresek egy viszonylag szabad helyett a leghátsó sorban és leülök.
- Kurva jól nézel ki csajszim! - gratulálnak egyszerre többen, amint helyet foglalok.
Oda se figyelek azokra a nyamvad, fegyelmezéssel kapcsolatos problémákra, melyek unos-untalan rendre megismétlődnek. Mustrálni, figyelni kezdem a többi lányt. Egy tétova szempillarebegtetés, egy árulkodó, leleplező mozdulat - annyi se sok -, nem árulja el, hogy valójában mit is gondolnak rólam úgy teljesen őszintén, és igazán ezek a kissé hisztis, hülye csajok!
Hamar kicsöngetnek, és úgy érzem, hogy a csengő szinte minden másodpercben érzi, és tudja, hogy mire gondolok. Az a jófej srác, akibe nagyon szerelmes vagyok ma nem jött suliba, ami meglehetősen szokatlan nem egyáltalán nem szokott találomra bliccelni. Mikor egy-két csajt megkérdezek, hogy mi történhetett vele csak annyit felelnek, hogy elkapott valami gyilkos influenzaszerű megbetegedést, és egész nap az ágyat nyomja. Szerencsére az egyik srác pontosan tudja, hogy hol lakik, és arra gondolok, hogy meg kellene látogatnom, hogy kicsit felvidítsam, és kicsit jólesőn bámuljam, mert annyira dübörög a szívem, ha csak rágondolok is, hogy már-már alig bírok magammal.
Végül bemegyek az egyik vegyesboltba a gimi utcájából nyilik, és állítólag friss mandarinja, és a narancs is egészen tűrhető, tehát nem annyira savanykás, mint szokott lenni. Két kiló mandarint, és narancsot veszek a betegeskedő pasimnak, és úgy lépek ki az üzletből, mint egy felnőtt, független önnállóságát híven őrző, vagány nő. Egyáltalán nem érzem magam kamasznak!
Alig huszonöt perc után már oda is találok a lakótelepi lakáshoz, ahol szerelmem lakik. Felcsöngetek a kaputelefonba, de miután nem nyit ajtót senki, szinte azonnal kitör rajtam a pánik, hogy már megint a leghető legrosszabbkor jöttem. Szerencsére egy idős néni menti meg a kissé problémás helyzetet, mert látván elvesztett arcú tanácstalanságomat azonnal beenged és szívküldi mosolyt ereszt meg felém. Én kedvesen viszonzom, és jó egészséget kívánva azonnal a liftbe szállok nem törődve azzal, hogy vajon a nénike utánam jön-e?
,,Csak nem lehet valami kurva nagy baj?!" - töprengek, és úgy érzem még sosem sikerült ennyit jártatnom feleslegesen az agyamat. ,,Remélem, hogy nincs komoly baj!"
Most jön a legnehezebb rész. Három csöngetés a fali csengőn, amire a pasim apjának a neve van felírva: Frangepán György.
Odabent, mintha halk, motozásszerű hangok szűrődnének ki, mert jócskán visszhangzik a folyosó. Arra gondolok, hogy egyefene, még várom kerek tizenöt percet aztán olajra lépek. Nem zavarok senkit! Végül a nyolcadik-kilencedik perc fordulóján, mikor már készülnék elmenni nyilik a bejárati ajtó, és pamuszban, fürdőköntösben, totálisan betegen, náthás, vöröslő orral kicsoszog, akár egy elveszett, beteg aggastyán a pasim, akibe halálosan bele vagyok zúgva. Engem egyszerre kavar fel, és döbbent meg az eset.
- Szia Robikám! Hogy vagy? - érzm, hogy ennél idiótább kérdést már fel sem tehetek. Mintha azt kérdezném, hogy fél lábbal már a sírban van-e?! Mekkora agyatlan fapicsa vagyok! - Ne haragudj, de nagyon aggódom érted, és hoztam egy kis friss gyümölcsöt!
Szinte azonnal meglepődik, és éles, zöldesbarna szemeivel gyanús, méregető pillantásokat vett rám, mint aki nem hajlandó megbízni még abban az osztálytársában se, aki sosem szégyenítette meg őt nyilvánosan.
- Szia... én... nem is tudtam... - hebeg-habog fázós, egészen halk, túlvilági hangom -, mit szeretnél...?
- Nagyon aggódom érted, és hoztam egy kis narancsot, ha nem bánod... - hirtelen elfog a tétova remegés. Egész belsőm jólesőn reszket, ha csak ránézek, és szemünk párbeszéde találkozik. Annyira szeretném most magamhoz ölelni őt, és romantikusan, mint a filmekben megcsókolni, de egyelőre kivárok.
Még mindig kellő távolságból, és gyanúsan méreget, majd kinyitja a rácsozott, biztonsági ajtót, hogy testközelbe kerülhessünk. Szinte egész lelkemben érzem, hogy ezt a srácot és talán egész szerencsétlenül alakult gyerekkorát szó szerint bedarálta a nagybetűs élet. Hirtelen elfog a bosszúállás. Valakit most nagyon szeretnék móresre tanítani, ám Robi kedvesen, bájosan néz rám, amitől szinte azonnal olvadni kezd veszettül dobogó szívem, így hagyom az elégtételt.
- Ö... bemehetek hozzád egy kicsit...? - kérdem tétován. Talán utoljára kislány koromban voltam ennyire szende, és gyámoltalan.
- Persze... - feleli halk, berekedt hangon, és félreáll az útból.
Ahogy elhaladok óvatosan mellette egyik kezemben a narancsokat tartó nejlonszatyorral szinte azonnal megérzem testének kissé kesernyés, kávészerű illatát, ami jóleső, bizsergető érzéseket kelt bennem.
Belépek a lakásba, és közvetlenül a bejárati ajtó mellett meg is pillantom álompasim gyerekszobáját, mely most átalakult ideiglenes betegszobává. Kis ágy mellett kis asztalka áll, és rajta rengeteg különféle típusú gyógyszeres doboz, és köptetőszirupok sorozata, amit én is utáltam, ha le kellett nyelnem.
- Fantasztikus ez a lakás! - kukucskálok be előbb az ő szobájába, amit szemmel láthatóan nem bán, de látom rajta, hogy szinte jártányi ereje sincs. Lepakolom a gyümölcsöket a kis komódszerű szekrényre a előszobában, és gyöngéden visszakísérem őt az ágyba és be is takarom. Ebben a pillanatban valósággal mindketten összeszikrázunk a mindenség törvényei szerint, és ez fantasztikus érzés. Talán ez lehetne az első, jelképesen megtartott randink, persze eltekintve a gyilkos influenza tartós szövődményeitől.
Szinte egész testére ráhúzza a takarót. Zihált, folyamatosan izzadó fejebúbja látszik csupán ki alóla. Kerítek a fürdőszobából egy tiszta törülközőt, és nem törődve a következményekkel alaposan igyekszem szárazra törölgetni a fejét. Egyszerűen imádom, ha csak hozzáérek, mert most annyira jólesik mindenfajta önzetlen, őszinte, és igazi gondoskodás, amit csak nyújthatok neki, és ez engem is megnyugtat, és békére int.
Oldalt pillantok a kisasztalon felhalmozott kazalban álló gyógyszerek műanyag dobozaira, és találok egy gondosan megírt kézírásos cetlit, amire pontos időbeosztással fel van írva, hogy mikor mit kell bevenni.
- Tudod egész álló nap vártalak, mert hiányoztál... - bukik ki belőlem, és érzem, hogy menten el is pirulok. Látom, hogy ezen kicsit meglepődik, de olyan halálosan elcsigázottnak, és fáradtnak tűnik, hogy annak is örülök, ha csak bámulhatjuk egymást. - Képzeld az a szemétláda ofő megint kipécézett magának, mert szexisen, és dögösen adtam elő magamat osztályfőnöki órán. - Felállok és lezser eleganciával, lassan körbefordulok. - Szerintem elég jó munkát végeztem!
Látom, hogy jólesőn néz rám, és bólogat, mert tetszhet neki a látvány.
- Veled úgy érzem önmagam lehetek, mintha újra megtalálnám magamat anélkül, hogy színészkednem kellene... - mondom kissé tétován, de nagy kő esik le szerelmes szívemről, mert ez az őszinte igazság.
Öt perce sincs, hogy megtöröltem a fejét, máris újra csatakosan izzadni kezd, de ez természetes a megfázásnál, és influenzánál. Újból óvatosan, és gondoskodón megtörölgetem fejét.
- Te csak pihengess! Ha nem baj maradnék még egy kicsit! - felelem csak úgy önmagam megnyugtatására.
Pasim szinte már meg se hallja mit is zagyválok össze. Azonnal elalszik, és én úgy érzem magam, mint valami gondoskodó, szerelmes anyuka. De jól esik.
Néhány órával később megcsörren az étkezőben a falra felszerelt vezetékes telefon. Hogy ne kelljen Tibinek kibotorkálnia a jó meleg ágyból fogom magam, és én rohanok a készülékhez:
- Halló, tessék! - szólok bele. Hirtelen támadt nagy csend a vonal túlsó végén.
- Jó napot kívánok! Ne haragudjon, de ugye a Frangepán lakást hívtam? - kérdezi kétkedve egy kellemes, de határozott női hang.
- Igen, természetesen! - mondom. - Kit tetszik keresni?
- Nos, hát a fiammal szeretnék egy pár szót váltani! - közli valamivel frusztráltabban a hölgy.
- Óh! Kezét csókolom! Fruzsi vagyok a Tibi osztálytársa! - közlöm merev diplomatikussággal, bár jobb szeretném azt mondani szerelmes barátnője.
- Á! - lepődik meg az anyuka a vonal végén. - Ez nagyszerű! Beszélhetnék Tibivel is? - kérdezi kissé türelmetlenül.
- Persze! Pillanat türelmet... - lerakom a kagylót.
Tibi a gyerekszobából meghallhatta a telefoncsörgést, mert már veszi is fel a köntösét és zsebkendőkkel felszerelkezve kibotorkál mamuszban az étkezőbe. Átadom neki a kagylót, miközben bizalmasan csak a szám mozog, miszerint: ,,anyukád keres."
- Köszönöm! - feleli szinte némán, suttogón, majd átveszi kezem közül a kagylót. Két tétova kezünk váratlanul összeér, és ha én bizsergek jó volna tudni, hogy vajon a pasim is bizsereg-e a halhatatlan szerelemtől. Erre úgy látom még jócskán várni kell. Miközben beszélnek pár szót telefonon hallom, hogy Tibinek anyja kemény rámenősségével is illik megbírkóznia nem csupán a szánalmas, kiábrándító kamaszkor kisebb-nagyobb problémáival.
Alig tíz perc után a helyére teszi a kagylót és visszabotorkál a kezemet fogva az ágya védettségébe.
Végül úgy döntök, hogy látván fizikális állapotát a tartós pihenés most az egyetlen mentsvár, a nyugalommal együtt. Így a narancsokat kicsomagolom a konyhába teszem az egyik műanyag tálba, remélhetőleg nem lesz belőle baj, majd újra megtörlöm Tibi fejét a törülközővel, és bár ez kissé furcsán veszi ki magát, de csöndben, angolosan igyekszem távozni, miközben a rácsozott ajtót kinyitom, és Tibi kulcsával visszazárom, hiszen a biztonság az első.