FOGASKERÉK

– Édes fiam! Apádnak sürgősen találnunk kell valami elfoglaltságot, mert különben megöli a panel! – tapintott rögtön a lényegre Takácsné, aki egyszerre volt talpraesett, és sziklaszilárd anyatigris mikor melyik szerepet kényszerítette rá a nagybetűs élet.
– Igen az lényeg szuper lenne! – helyeselt azonnal a fiatalabbik Takács, aki egyetemista lévén kénytelen volt még mindig a szülei nyakán élősködni, mert albérletre egyelőre nem futotta a pénze. Persze a legtöbb ember számára szinte mindig az kéne, ami nincs, vagy adott esetben ami rendkívül nehezen, kacifántosan megszerezhető.
– Amíg munkában vagyok megkérhetnélek, hogy ne marjátok egymást! Inkább foglaljátok le magatokat bármivel, csak egymás idegeire ne menjetek! – Takácsné mindig tartotta magát nyílt, és határozott elveihez, ám ha arról volt szó, hogy férje és felnőtt fia közötti vitás nézet eltéréseket valahogy kibékítse inkább a kompromisszumos megoldásokra törekedett.
– Rendben! – felelte nagy levegővel, egykedvűen.
Takácsné gyorsan, sietve lépett ki a bejárati ajtón. Búcsúpillantásként komolyan, de kedvesen nézett egy percre farkasszemet egy szem felnőtt fiával, mert tudta, hogy nem fia provokálta az apját, sokkal inkább az apa csinálta mindig a felesleges perpatvart, de akkor érezhette magát elemében, ha szándékosan belekötött valakibe, vagy provokált.
Ahogyan a szokásos hétköznap lassacskán beindult, és élni, lüktetni kezdett létező vérkeringésével a város is Takács Emil úgy gondolta, hogy vagy megmarad volt gyerekszobájában, mely most az elsődleges dolgozószoba szerepét töltötte be, vagy megpróbálja úgy kikerülni rendre fel-felbukkanó apját, hogy annak semmi esetre sem lehessen módja, vagy egyéb lehetősége rá, hogy minden bagatellnek, csip-csup dolgába önkéntelenül is beleköthessen.
„Bárcsak hamarabb telnének a percek!” – sokszor kívánta gyerekesen csupán csak ezt az egy kívánságot, mert sehogyan sem bírta apjával megértetni, hogy a jelenkori munkaerőpiaci feltételek bizony-bizony már korántsem úgy működnek, mint hajdanán jó húsz évvel ezelőtt.
– Ez üres kifogás Emil! Te egyszerűen félsz beismerni, hogy lusta, elkényeztetett férfi lettél, aki elé mindent odatesznek, és ezért nem is kell megdolgoznia semmiért! – vetette ellene szarkazmusra, káromkodásra hajlamos öregje, amikor egy-egy rikácsoló veszekedésük alkalmával kicsit jobban elragadtatta magát.
– Nem szeretném vitatkozni, de ez nem igaz! – próbált közbe szólni, aztán elegendő volt számára öt perc, hogy tudatosan felmérje sajnos léteznek olyan igásló-természetű emberek, akik csupán csak azt hajlandóak észrevenni, ami az orruk előtt van, semmi mást. Így felesleges őket intelligens vitatkozásra ösztökélni, hiszen saját kielégített véleményükkel tökéletesen meg vannak elégedve.
– Most bezzeg máris menekülsz a kis bagolyváradba! Megfutamodsz a problémák elől! Látom az anyád egy puhány embert nevelt fel!
Hát hosszú éven át ment az ide-oda ringlis spíl, és a totálisan elmérgesedett atombombavita főként arról, hogy a harmincas éveiben járó fiatal férfi – ha egyszer már nem alapított családot, és nem lett felesége -, sürgősen kezdjen el végre valamit tenni, és csinálni, különben az apja kitagadja. Viszont ahhoz már a kisnyugdíjasként funkcionáló Takácsnak sem volt elegendő mersze, hogy meg is tegye a tervbe vett fenyegetést, hiszen felesége anyatigrisként védelmezte egyetlen fiát, és valósággal majd leordította egy-egy veszekedés alkalmával Takács fejét, ha az kicsit élesebben, és cinikusan véleményt nyilvánított.
– No, de apukám! Hát a fiunk írt egy újabb könyvet! Ez azért csak számít valamit! Vagy nem?! – kérdezte kedvesen, mézes-mázosan az asszony, amikor esténként közösen vacsoraasztalhoz ültek.
– Nem veszi észre, hogy ingyen dolgozik a hülyéje! – csapott kanalával az asztalra két falat között a családfő, míg Emil jobbára csak hallgatni tudott, meg nyelni, és tűrni. –Tessék! Egész idő alatt ott gubbaszt a szobájában, és vagy ír, vagy olvas! Mintha ez lenne a legfontosabb fő foglalkozása az életben! Ha ennyire ragaszkodik ehhez a sok baromsághoz miért nem vállal munkát egy szerkesztőségben?
– Édes uram! Hiszen nem magad mondtad egyszer, hogy egy szerkesztőségi álláshoz protekcióra, és kellő mértékű ismeretségre lenne szükség, az pedig se neked, és ne nekem nincs! Nem értem, hogy miért vagy ezen kiakadva?!
– Hallottad, hogy a múltkor kerestek valahova média gyakornokokat? Gondolom a fiad nem mesélte el, hogy mi történt?! – nézett vele szigorúan farkasszemet.
– Majd elmondja, ha szeretné! Nem igaz kincsem? Én tökéletesen megbízom benne! – ölelte magához az asszony az asztalon keresztül.
– Igen, nem is tudtam, hogy ebben a családban egyszerre két cinkossal is dolgom akadt! – a családfő sértő cinizmusa, és kiábrándultsága nagyon sok esetben nem tűrt határokat. – Hát akkor elmondom, hogy Emil jelentkezett, és azonnal elutasították, mert állítólag három-öt éves szakmai tapsztalatot kértek a jelentkezőktől! Én csak azt nem értem, ha ez volt a feltétel, akkor hogy vehettek fel egy nagyon fiatal nőt a helyére, ha annak állítólag még megfelelő szakvégzettsége sem volt. Érthetetlen.
– Apukám! Miért vagy így magad alatt, amikor nagyon is tisztában vagy vele, hogy mi folyik a mai világon! Inkább hálásnak kellene lenned, hogy a fiad mindent megpróbál elkövetni, hogy érvényesülni tudjon! Aztán a dolgok majdcsak jobbra fordulnak! Nem igaz?! – Takácsé folyton békére, kompromisszumra törekedett a sok esetben pattanásig feszült, puskaporos levegőben.
– Na te csak ne védd ezt a fiút! Látom ám én, hogy mire megy ki a játék! A fiad azt hiszi, hogy kényelmesen még elsütkérezhet a nyakunkon, aztán egy szép napon elszállt a negyven év és ő is nyugdíjaskorú lesz, ám nem kap egy fityinget sem, mert nem dolgozta le az idejét. Micsoda taktika! Ha annak idején én is másként csináltam volna lehet, hogy már külföldön lakhatnék, de apám az összes pénzt elitta, anyám meg sohasem tudta beosztani.
– …És te most azért őrlőd, marcangolód önmagadat, és teszed tönkre a családi békét, mert a te családodban sohasem volt igazán harmónia.
– Azt nem mondtam! – vágott sértődött képet, akár egy forrófejű kamasz.
– De azért valld csak be nyugodtan édesem, hogy megfordult a fejedben! Nem de?!
– Jól van! Igen! De Emil akkor is kezdjen végre magával valamit! Engem az se érdekel, ha elmegy árkot ásni, mint az összes többi, vagy a csatornában lapátolja mások után a szarkupacokat, de történjen már valami ezzel a szánalmas életével, mert így büdös életben nem jutunk ötről a hatra.
– Ha abban reménykedsz, hogy elmegy a drágalátos dohányboltodba melózni, amit szinte mindig kirabolnak akkor nagy tévedésben vagy!
– A munkát nem kell szégyellni! Miért? Árukat, meg cigit tud pakolni aztán a nap hátralévő részében azt csinál, amihez kedve van!
– Te is láttad a híradóban, hogy állandóan kirabolják ezeket a boltokat, vagy nem?! – jegyezte meg nagyon aggódva, kissé kétségbeesett hangon a feleség, miközben folyton Emilre siklott a tekintete, aki csöndes alázattal szürcsölgette kihűlő félben lévő levesét.
– Igen, láttam azért vak még nem vagyok, de kezdek meghülyülni! – válaszolta mérgesen Takács. – Inkább az itt a tényleges kérdés, hogy Emil akar-e dolgozni, vagy várunk a sültgalambra, mert úgy vettem észre, hogy őt ez abszolúte nem érdekli egy cseppet sem! – fejét hátra vetette, és megpróbálta kinyújtóztatni fájó hátát.
– Emil itthon dolgozik! Mivel is foglalkozol kincsem? Már elfelejtettem a nevét, amit csinálsz? – hajolt fiához kedvesen.
– Online marketing, és PTC-oldalak kattintása! – felelte sokkal inkább alig hallgató, suttogó hangon, mert nem akarta apját még jobban felidegesíteni, egyébként is van éppen elég baja.
– Hogy micsoda??? Online marketing? Ekkora baromságot régen hallottam! És mennyit kerestél eddig, ha szabad tudnom?! – hangja már megint átváltozott valami mélyről előtörő neheztelésbe, irigységfélébe, hogy ti. Emil ért a számítógépekhez az öregje meg jóformán örül, ha tudja egyáltalán hogy kell bekapcsolni.
– Hát nem valami sokat, de ez változó… - megint lehajtotta bűnbánóan a fejét, holott igenis felemelt fejjel szembe kellett volna néznie apja mérgeszöld szemeivel, hogy lássa az öreg nem fél tőle. Ám valójában gyerekkora óta rettegett, mert kiszámíthatatlan volt a viselkedése, ha rájött az ötperc.
– Mit jelent az, hogy nem valami sokat? Százezer fölött, vagy kilencven alatt? – egyenes kérdés volt. Nyers és brutálisan kíméletlen.
– Hát… körülbelül kilenc, legfeljebb tíz dollár, amit át lehet váltani euróra attól függően, hogy az egyes honlapok miként hirdetik a pénzügyi dolgokat. – végre kimondta, amire gondolt.
– Á! Hát ez fantasztikus! Erre a különleges alkalomra pezsgőt kellene bontani! Mit gondolsz édes fiam? Elég idős vagy hozzá, hogy leguríts egy pohárkával? – már megint ez a gyilkos fullánkosan maró egoista beszólás, amitól Emil legszívesebben falnak ment.
Később az apja –szokásához híven -, kiment a kiskonyhába, és cigarettafüst mögé rejtette felhergelt indulatait. Akár egy sebzett bika, ami még sebesülten is éppolyan veszélyes és kiszámíthatatlan, mint egészségesen.
– Talán túlságosan is szigorú vagyok vele! Annak idején az én apám folyton ivott, és nem különösebben foglalkozott a családjával, aztán egykettőre azon kaptam magam, hogy én vettem át a családfenntartó szerepét. – fújta ki a füstöt.
– Apukám! Te nagyon jó ember vagy, csak meg kellene tanulnod kordában tartani az indulataidat!
– De hát mit csináljak, ha tehetetlennek érzem magam?!
–Biztasd, bátorítsd felnőtt fiunkat! Mondd el neki, hogy bármit is kezd az életével te mindig mellette fogsz állni! A többi meg majd úgy is rendeződik magától! – ölelte át derekát az asszony nem törődve az irritáló cigarettafüsttel.
– Na holnap az első lesz, hogy nézek neki valami állást az újságban! – takács mintha meg se hallotta volna felesége gondoskodó, bölcs intelmeit rögtön saját feje után kezdett menni, mint mindig, ha eszébe jutott valami.
Takácsné felsóhajtott búsan, kissé keserűen, mert érezte, hogy neki kell átvennie férje szerepét is, ha azt szeretné, hogy a felnőtt fiuk ne idegenedjen el végleg a családi fészektől.
Ennek ellenére másnap Emil bement a Magyar Napló Ferenc körúti szerkesztőségébe, és lerakott az egyik megilletődött szerkesztő asztalára egy kisebb halom novellát, és szabadverset.