MEGPRÓBÁLTATÁS-FÉNY

Merengek szobámban könyvespolcom alatt.
Ez a hajótörött testhelyzet őrzi leginkább ember mivoltomat.
Ez a mozdulatlan, harmincas szituáció őrzi meg híven eltűnt,
süllyedő magamat, aki arcával papír s digitális halmok
fölé tapadva kultúrák egyetemességébe még megtudott érezni
s hallani ebből az érdek-diktálta masszaképből olyan sejtéseket
amilyen érzéseket csupán lélek-látók,
őszinte hírmondók érthetnek meg s ki tudott hallani
tulajdon kevés önbizalmi magából olyan különbéke-vágyakozást,
hogy egyszerre figyelmeztessen s okítson mindenkit,
ki embernek valaha is megmaradthatott.

Ez az ülő, egy helyben tudatosan veszteglő mozdulat
megérleli bennem kiskamasz éveim számadását,
önmagát-tápláló szent vigaszt – megemeli teremtő kezem kreatív,
performance-gondolataim előtt s bátran,
nagyképűség nélkül képes elhitetni, többé egyetlen ember
sem tiporhat önként, gazul szövegeim oskoláit.

– Még ücsörgök egyre könyvespolcom árnyékában.
A mindig izzó, hatvan vattos izzó megkönnyíti valamicskét
állhatatos s tettre kész munkámat.
Lehet-e még ki majd bizton megszolgálja
a rengeteg munkát, s a jövés menést?
Gondolkodom némán – de beszédesen.
Alig tarthat éberen önhitem, hogy dolgaim egyszer bizakodón
jobbra s többre fordulhatnak, mert lesz majd egy-Valaki,
ki továbbra is híven kitartva hisz bennem
s helyettem is tovább folytatja kulturális hányattatásaimat.

Itt reggelek ódon, keserű hidege, ott csak
munkálkodtam a betűk fenséges birodalmában.
Reszketőn hevültem sokszor, mint aki már valóban korszakalkotó,
hatalmas felfedezést tett csak nem lehet eléggé mersze,
s a Világ még mindig szándékosan méltatlan alig ismerheti.
Kinti s benti világok árulóimmá lesznek,
ha akarom, ha nem – benső hiányomnak ember-értelmű,
szomorú léte feltámad…