A CSODATEVŐ



Kálmán – szokásához mérten már hajnali fél ötkor fent volt, és szinte égett a vágytól, hogy elzarándokolhasson a Kálvint-téri Szabó Ervin Könyvtárba, ahol kis aranyszín kulcsával a legfelső szinten lévő Budapest gyűjtemény feletti meghitt kis toronyszobában vége kedvenc könyveivel kicsit lazíthatott, amíg nem kellett dolgozatokat javítania.
Már túl volt élete hatvanadik évén, mégis nélkülözhetetlensége, és megbízhatósága okán senki se merte nyugdíjba küldeni. Bár ő már alig várta volna, hogy végre megismerhesse utoljára születésükkor látott unokáit, akik időközben már a tizedik évüket is betöltötték, és számukra nagyapjuk afféle hóbortos, különc, már-már népmesei főhős rangjára emelkedett, hiszen sohase látták, legfeljebb csak fényképekről.
Ami azonban kikerülhetetlen tény, hogy Kálmán számos irodalmi tanulmányt, és irodalomtörténeti kézikönyvet írt, és bár a kortárs irodalmi szakma úgy nagyjából elismerte – hiszen mi mást tehetett volna, akinek már életében legalább ötven kötetes a bibliográfiája -, mégis idegenkedve, gyanúsan fogadták, ha egy-egy szakmai konferencián, vagy könyvnapi rendezvényen feltűnt.
Hát még mekkora figyelmet kapott az az esettanulmánya, mely azonnali tanterv reformot és az általános közoktatás radikális modernizációját tűzte zászlajára afféle Waldorf és Montessori oktatási alapelveket véve figyelembe! Senki se vonhatta kétségbe, hogy bizony-bizony a hazai közoktatás rendszerére már jócskán ráfér a vérfrissítés, és miután jócskán elavult határozott fellépésre lenne szükség, hogy a csak növekvő, és nem szűnő hibákat maradéktalanul kijavítsák.
Azonban mindenki tudta, és tisztában volt vele, hogy kis hazánkban a dolgok – maguktól értetődően -, mennyire Pató Pál urasan szoktam egyáltalán elindulni, vagy létrejönni! Így történhetett, hogy Kálmán szakított az egész NAT-tal, és saját, személyre szabott, főként a csoportmunkát és a szöveges értékeléseket szorgalmazó, egyéni tanítási tervekkel kezdett tanítani. S lássanak csak csodát! A gyerekek – akikről régebben azt hitték -, hogy csupán csak rosszcsontok, és még olvasni sem tudnak, egyik hónapról a másikra fokozatosan valósággal rajongásig szerettek iskolába járni, és élvezettel, csillogó szemekkel tanultak az öregedőfélben lévő Kálmán bácsitól.
Mégis, ha az ember Kálmán bácsira gondolt furcsa közhelyek kezdtek felbukkanó agyi tekervényei között. Már túl volt a negyvenen, amikor végre barátnője lett, aki – kivételesen elfogadta és meg is értette -, nevetségszámba menő, vagy éppen megmagyarázhatatlan hóbortjait. Egyik alkalommal például pipát vett, és hozzá dohányt, és bár egész életében nem dohányzott, mégis a legtöbb íróról, vagy költőről köztudottan tudta, hogy előnyösen hódolnak a dohányfüst élvezetének. Így amikor Kálmánékhoz vendégek, vagy rokonok jöttek a pipát gyorsan meggyújtva szájában pöfékelve írt valamit a dolgozószobája asztalánál, vagy könyvvel a kezében megpróbált töprengő, elmélkedő kifejezéssel kinézni az ablakon, mintha éppen memorizálni akarna valamit.
– Kálmán légy szíves gyere ki, és üdvözöld a vendégeinket! – szólt rá barátnője, aki igyekezett a legújabb stílusos divat szerint öltözködni, és szerette, ha párja bókokkal, szerelmes vallomásokkal halmozza el. Melyik hölgy nem?
– Fantasztikusan csinos vagy drágám! – vette ki a kellemetlenül égő pipát szája sarkából Kálmán, majd megpróbált mosolyt erőltetni arcára, de erős, kibírhatatlan fuldokolás tört rá, amint párja elhagyta a szobát. Végül a pipát eloltotta, de fenntartotta magának a különc kiváltságot, hogy kezei közt tartogatva, akár valami ritka, nagy becsben álló ereklyét mindenhova magával vigye a lakásban. Ettől ténylegesen olyan prófétás író benyomását keltette, akikről már életében legendák keringtek.
Kálmán nagyon is szerette a kulturált magányt. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy magának való, vagy extrovertált személyiség lett volna, csupán csak megkövetelte a szabad, és független mozgásteret, amihez szerinte mindenkinek joga és kiváltsága kellene, hogy legyen. Sokszor megesett, hogyha egy-egy irodalmi értekezés, vagy szöveg felkeltette figyelmét, vagy éppen írásain dolgozott másfél hónapokra eltűnt kis hétvégi nyaralójában, ahol a magány szinte teljesen beszippantotta, és ahol a madár se járt. Mikor előkerült, csokor virággal, és szerelmes versek egész kéziratával kedveskedett szíve hölgyének, aki – bár nagyon is bosszankodott, és idegeskedett éppen eleget, hogy hol van imádott ura -, előbb-utóbb mindig megnyugodott, és elfogadta a tényt, hogy Kálmán különleges.
Egyik nap kicsit hamarabb ment be az iskolába, ahol tanított, és óraadó volt. A takarítónénike már jó előre köszönt neki:
– Á! Jó reggelt kívánok kedves Tanár Úr! Hogy van?
– Kezét csókolom! – hajolt meg mélyen úriemberes szokásához híven. – Kicsit fáj a fejem!
– Próbálja csak ki a hideg vizes borogatást kedveském! Meglátja, az majd segít felfrissülni kicsit! – miközben a felmosófával egyensúlyozott jóízűen danolászott, mint aki gondolatai között zenét hallgat.
– Igen, köszönöm szépen! További jó munkát! – azzal megszaporázta rohanáshoz hozzászokott lábait, mert aznap nem igazán volt kedve több váratlan emberrel beszélgetni. Gyorsan felügetett a tantestületi szobába; levette kabátját, és kalapját és mint eddig rendesen elkészült aznapi órájára, és még egyszer átfutotta az óratervet, hogy mivel tehetné még kreatívabbá, és színesebbé az unalmasnak ígérkező órai tananyagot.
A kollegáira sem kellett sokáig várnia. Egymás után, akár a megzavart seregélyrajok egymás után jöttek csapatostul mielőbb háromnegyed nyolcat mutatott volna az óra, és mikor már mindenki együtt volt az igazgatói irodából kilépett egy idősebb, kissé ellenszenves hölgy, aki egy kis „beszélgetésre” invitálta Kálmán.
– Igazgatónő kérem… éppen órám lenne és… - próbált egyezkedni.
– Legyen szíves most azonnal fáradjon be az irodámba! Addig Kádas kollega úr lesz szíves és helyettesíti.
Nem volt mit tenni! Kálmánnak egész reggel baljóslatú, végzetes gyanúja támadt. „Most következik majd az önkéntes felmondással járó összes jótékony rábeszélés, mely valójában majd arról akarja meggyőzni, hogy igazából nem rúgják ki, csupán csak előre haladott korára való tekintettel megkérik, hogy önként hagyja el az oktatási intézményt!” – töprengett, míg az igazgatóiba ment, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Köszönöm, hogy befáradt kollega úr! Foglaljon helyet kérem!
– Nem szeretnék senkit megbántani vele, de inkább állnék! Miről volna szó?!
– Nos! Ahogy óhajtja! Sajnos rossz híreim vannak! Először is meg kell értenie, hogy felsőbb utasítást muszáj betartanom, és követnem! Ez nem az én ötletem volt! Sőt! Én minden megragadható eszközzel azért harcoltam, hogy Ön, mint kiváló, és nagyra becsült pedagógus intézményünkben maradhasson továbbra is, de Ön is nagyon jól tudja, hogy sajnos megvan kötve a kezem, csodák pedig nem léteznek! – az igazgatónő most vette le először szemüvegét. Töpörödött, fonnyadt, aszalt szilvára emlékeztetett egész megjelenésében.
– Mindent értek! Tehát akkor aláírom a papírokat, és várhatom a postást, aki majd kézbesíti a nyugdíjamat! – vonta le ironikusan a következtetéseit a öreg tanárember.
– Higgye el megérten a helyzetét, és őszintén sajnálom, mert remek, és precízen megbízható embert veszít a szakma! A kollegák is higgye el mind az Ön álláspontját osztják! Sajnos utasítás jött, és ebből nem engedhetek! – szólt az igazgatónő ellentmondást nem tűrően.
–Hát… köszönöm szépen… - válaszolta hosszú percek múltán, majd aláírta a felmondásához szükséges hivatalos okmányokat.
Amikor kezet fogott az igazgatónővel mintha az idős nő félt volt a szemébe nézni, mely mindig tudta és érezte az őszinteséget, és az igazságot.
Kálmán azért még visszament az osztályába, ahol a gyerekek nem törődve a helyettesítőtanár fenyegető parancsolásával egyenként sereglettek kíváncsian az ajtóhoz; valósággal minden oldalról szorgalmas kis emberkék módjára körbevették a közkedvelt, kedvenc tanárukat, aki megpróbált mosolyogni, de valahogy sehogyan sem sikerült a dolog.
– Kálmán bá’ akkor ez azt jeleneti, hogy már tetszik minket tanítani? – kérdezte az egyik szemfüles, kicsit csíntalan gyerkőc, akinek vágott az esze, mint a beretva.
– Tényleg elküldik a tanár urat! Micsoda szemétség! – ezt már egy cserfes, lenszőke hajú kislány mondta, aki alig érte fel a tanári asztalt.
– Gyerekek Nagyon aranyosak, és kedvesek vagytok, hogy így féltetek… nem lesz semmi baj… legyetek jók, és tanuljatok szorgalmasan, mint eddig is, és akkor minden sikerülni fog… - hangja megtörten csengett, akár a széttört kristálypohár.
– De… tanár úr… senki sem képes annyira érdekesen, izgalmasan mesélni mint a tanár úr! Most velünk mi lesz?! – kérdezte az egyik nyúlánk, atlétaalkatú gyerek aki már most pár fejjel magasabb volt társainál.
– Tudom, hogy fel vagytok háborodva, és haragudtok, de kérlek benneteket, hogy ne tegyétek! A harag, és az indulat minden esetben rossz tanácsadó, mert elhomályosítja a józan, összetett gondolkodást! Mindannyiotokat szívesen fogadom, ha segítségre lenne szükségetek!
– Kollega úr! Végzett?! Folytathatjuk az órát?! – szakította félbe a meghitt, érzelmes pillanatokat az idegesítő helyettesítő tanár.
– Igen! Máris! Hát akkor… szervusztok! Legyetek jók! – meghajolt az egész osztálya előtt, majd úgy érezte azonnal ki kell rohannia az osztályteremből, mert menten megfullad, alig kap levegőt.
Megállt az iskolaépület előtt. Felnézett a homlokzatra, ahol már viharfelhők gyülekeztek október lévén, és a madarak is vészjóslón elhallgattak.
Az öregedő tanár leült egy grafittivel kifestett padra. Talán nem is tudhatta, hogy vajon fog-e a festék, vagy nem leült, és sírva fakadt…