A HŐSNŐ HALÁLA



Rein Aliz közvetlenül a gimnázium utolsó évéből indult el, és ült be a színitanoda padjába, hogy valóra válthassa gyermekkori dédelgetett álmát, és egy nap sikeres, és elismert színésznő lehessen. Olyanok, mint a legendás mozicsillagok.
Alig volt hét éves kislányka, amikor tanítóként dolgozó nagyapja észrevette, hogy kisunokája előszeretettel mulattatja és nevetteti meg a zajos felnőtteket, és a legtöbben már akkor igen-igen megkedvelték a cserfes, folyamatosan rakoncátlan, és szófogadatlan kis hercegnőt. Nem sokkal később már az általános iskolai önképző körben jeleskedhetett, és szinte nem akadt olyan pedagógus, aki nem szólt volna elismerően a kis Alizka teljesítményét illetően.
Ahogy lenni szokott beköszöntött a serdülőkorszak, és ezzel kezdetét vette a lázadás forrongó szelleme. Aliz bámulatosan érett, modern, extravagáns, fiatal felnőtté cseperedett, akinek mindenről megvolt a maga határozott véleménye, de csakis az építő jellegű kritikát volt hajlandó elfogadni. Tehát azt, amelyik nem korhol, és fenyeget feleslegesen, de komoly objektivitással mondja meg, hogy min kell még javítani, és változtatnia, ha azt szeretné, hogy egy-egy karaktere, vagy kisebb szerepe hozzávetőlegesen tökéletes lehessen. Jó sok kuncsorgásba, és hízelgésébe került mire fölvették, hiszen Budapesten sajnos már jó ideje nem a szakvégzettség volt a döntő bizonyos kérdésekben, sokkal inkább a megfelelő kapcsolatokkal való kombinálás. Így történhetett, hogy Alizt viszonylag hamar beválogatták egy induló, sziruposan kicsit lebutított sorozatba, és megismerhette nevét az egész ország. Aliznak ez egy jó ugródeszka volt, hogy mindenképpen felvételt nyerhessen a Színművészetire, amit akkoriban begyepesedett agyú, őskonzervatív tanári gárda vezetett, melyre jócskán ráfért volna a jótékony vérfrissítés.
A színészmesterséget hihetetlenül akaratos, és szívós alázattal, és szorgalommal sajátította el. Főként az első két félév volt a rizikós, hiszen mást sem tettek, mint a tulajdonképpeni személyiségüket bontották le, boncolták fel, hogy a helyére felépíthessék a megformálni kész hősök, és szereplők igen-igen összetett jellemvonásait. Mégis, ha egy-egy rendező megnézte a zöldfülű diákok alakításait vagy grimaszokat vágva elfintorította az arcát, vagy lenézően mormogott valamit az orra alatt, amiből aztán sohasem derült ki, hogy vajon az illető tanár vajon mire is gondolhat? Egyesek felrótták Aliznak, hogy színpadi játéka egyáltalán nem természetes. Sőt! Voltak akik egyenesen azt állították kíméletlen, gyilkos kritikai éllel, hogy affektált, és erősen artikulált színpadi játéka nem több, mint egy elvesztett lélek görcsös bepróbálkozása a színészóriások közé, hogy mindenképpen érvényesülhessen, és maradandó sikereket könyvelhessen el.
A legtöbb tanára azon a véleményen volt, hogy hamvas, bájos babapofi arca szöges ellentétben áll azokkal a markáns, és robosztus hősnőkkel, akiket a színpadon illene megszemélyesítenie. Emiatt például többször is kisebb-nagyobb összetűzésbe keveredett a rendezőkkel.
– Nézze kedves Alizka! Nem szándékozom megsérteni magácskát, mert csak jókat halottam önről, de ereszkedjünk le a realitás talajára! Önnek rendkívül fiatalos az arca, és sajnos még nagyon sok megfeszített munkájába fog kerülni, mire mondjuk eljátszhatja Ophéliát, vagy mondjuk Anna Kareninát! Ne haragudjék, ha azt mondom, hogy Szegődi tanár úr panaszkodott magára, mert énekhangja sincs! Ha jönne egy zenei darab, akkor magácska mit csinálna?! – kérdezte meg tőle az egyik rendező, aki nem különösebben kedvelte, de mindig megmondta mindenkivel kapcsolatban őszintén az igazat.
Aliz a külvilág számára megtanulta mesterien manipulálni, és leplezni valódi, sebezhető érzelmeit. Ha arra volt szükség akkor teljes szívével kacagott, vagy hahotázva nevetett, máskor pedig őszintén és igazán sírt, hogy még a megpöffeszkedőbb docensek is úgy nyilatkoztak, hogy íme egy új csillag, akire mindenképp érdemes odafigyelni!
Ám valójában többször előfordult, hogy a próbák előtt berohant az öltözőbe, vagy a kelléktárba. Egy sötét, szűkös, és levegőtlenül dohos kis egérlyukba, hogy elsősorban saját magának panaszkodhasson, és sírhassa el gondjait, és kétségeit. Valójában sokszor elsiratta azt az „átlagos életet” mely valószínűleg várt volna rá, ha szülőfalujában marad. Valószínűleg már boldog, vagy átlagos feleség lenne, aki szült volna egy rakás gyereket, és vezette volna a háztartást, miközben munkába járt volna a másik faluban, ami tőlük száz kilométerre lehetett. „Micsoda élet lett volna az? Nem valami boldog és önfeledt! Most legalább azt csinálhatja, amit mindig is szeretett volna!” – Ilyenkor rendkívül el tudott csüggedni, és fáradni. Mintha minden lélekenergiája a sikerességre ment volna rá! Egészen egyszerűen be kell bizonyítania ennek a számító, alattomos, és sok esetben kétszínű világnak, hogy képes rá, hogy az emberek elfogadják, és szeressék azt a művészetet, amit produkál.
Ősz végén, tél elején novemberben volt a születésnapja. Ilyenkor  kollégiumi szűkös, alig tizenkét négyzetméteres szobában didergett, mert a régimódi radiátor szinte alig adott valami érdemi, vagy maradandó meleget. Szüleit mindig felhívta telefonon, és ajándékok helyett inkább pénzt kért, hogy ki tudja fizetni a képzési díjakat, és a további szükséges, felmerülő költségeket. Az adott fűtetlen kamaraszínházakban általában hideg, és nyirkos sötétség uralkodott, ami igencsak kedvezett a legyengült immunrendszer és a komisz, és agresszív baktériumok terjedésének. Aliz egyre többször volt lázas és beteg, de semmi esetre sem engedhette meg magának, hogy otthon maradjon, vagy hogy rendesen kikúrálhassa magát, mert akkor elesett volna a fontos mellékszerepektől, melyekre egész életében várakozott. Rendületlen munkabírással dolgozott éjt nappallá téve.
Rómeó és Júlia erkély jelenetét mindig is úgy képzelte, mint a halhatatlan szerelem örökérvényű mítoszát, és megtestesülését. Ám ehelyett betántorgott a recsegő színpadra egy kissé spicces Rómeó, aki  - amellett -, hogy masszív alkoholszagot árasztó leheletével folyton csókra várakozott, kellő rendszerességgel el is felejtette saját szövegét, ami miatt mind a súgó, mint a haját tépkedő rendezőre a lehető legkedvezőtlenebb benyomást tette. Ez mind a látszat fenntartását szolgálta. Talán ez is a mesterien kidolgozott terv része lehetett, hogy közösen hazudjanak, vagy tévesszék meg a kedves közönséget?
A színpadon az őszinte hazugságokkal is vigyázni kell, mert különben a színész bármelyik pillanatban lebukhat, és az a tett halála! Talán nem is abban volt a hiba, hogy a Rómeót játszó arrogáns, senkiházi ripacs túlzottan sokat képzelt önmagáról, vagy a rosszul megvilágított, és ócska díszletek nem nyerték el a művészek tetszéseit, vagy hogy Aliz hőemelkedéssel csinált végig több nagy monológot, amikor illett volna feküdnie a jó meleg szobában, hogy enyhülhessen náthája, és rekedtes hangja. A hiba mindenképpen a gyarló, és ostoba emberekben volt. Azokban, akik úgy gondolták, hogy a műsornak mindenképpen mennie kell, még akkor is, ha összedől ez az egész nyomorult zűrzavar, melyet világnak nevezünk.
Aliz néha lázas álmában folyamatosan aggódó, könnyes arcú édesanyját látta a közönség soraiban, aki minden egyes mozdulatára orkán erejű tapsvihart produkál, míg dörmögő, szőrszálhasogató apjából is képes volt egy eltévedt mosolyt kicsalogatnia.
„Aliz! Édes lányom! Mi csak azt szeretnénk, hogy te boldog és elégedett legyél! A többi nem számít!” – mondogatták. S szerelmes udvarlások, kérők, kérések, alkudozások, gyertyafényes, romantikus vacsorák egész sorozata következett, amikor feltétlenül meg kellett alkudni az élettel, mintha az ember önmagát volna kénytelen totálisan kiszolgáltatni, hiszen másként hogyan is érvényesülhetne?
És Aliz máris belecsöppent egy olyan szűk rétegű miliőbe, akik mindenre felszínes, pókerarccal feleltek, szinte tökéletes érzelemmentességgel. Vajon hová lett a hófehér ló, és a széparcú herceg, aki majd karjain viszi kastélyába, hogy boldogok lehessenek? Elkövetett egy hibát! Saját magának is hazudott!
Az adott társulatnál ő volt a naiv, csicsergő naiva mellett az ÁVH kíméletlen, könyörtelen tisztje, Lady Janet mint egy Austen regény főhőse. Japán bűbájos gésa, aki azonnal elbűvölte, megríkatta közönségét. Aliznak megadatott filmeken aggódó, és szeretni való anyukát alakítania, aki hazavárja gyermekeit, és meghalni nemes hűséggel, mint Ophélia.
Esténként a zuhany alatt próbálgatta hangját, mert azt szerette volna, ha an énekhangja, és ezt bebizonyíthatja. Teltek múltak az évek, és Aliz megpróbált boldog lenni a felszín felett; felszabadult, és kiegyensúlyozott. Mégis, ha valaki összefuthatott vele a Színházak éjszakáján, vagy a Pozsonyi Piknik című rendezvénysorozaton egyre jobban érezhette, hogy hazugság már az egész valódi élete is, és látszólag mintha minden a terhére volna, és a legapróbb történések is rendre nagyon megviselték madárka csontjait.
Mégis, amikor férjhez ment, mintha az is egy tökéletesen megtervezett hazug, szédelgő tragikomédia bravúros jelenete lett volna, melyet számtalan sok ember követhetett az adott Közösségi média platformokon.
A férj ez esetben egy üzletember féle mackós, termetes, szakállas fiatalember képében jött el, akinek remek, befolyásos kapcsolatai voltak bizonyos körökben. Aliz szeretett volna belekapaszkodni valakibe. Egy új kapcsolatba, házasságba, és majd később gyereknevelésbe. Egyesek úgy vélték, hogy csupán szülei kérését szerette volna minél előbb teljesíteni. Míg a férj számára ez is olyan kihasználható, egy tucat kapcsolat volt, mint a többi. Adott egy gyönyörűséges tehetséges nő, aki határtalanul vágyik a szerelemre, és boldogságot akar bármi áron. No majd akkor a tehetséges üzletember meg is adja számára, aztán kedvére annyi szeretőt tarthat a kis Aliz mellett, amennyit csak akar!
Az ifjú férj nem érezte szükségét, hogy feleségét támogatnia kellene. Legfeljebb amikor közösen mutatkoztak, vagy éppen társaságba mentek együtt igyekezett elhalmozni ékszerekkel, új ruhákkal, és egyebekkel. Még egy új autót is vett neki, hogy legyen mivel munkába járnia. De egyetlen premierre, vagy bemutatóra sem kísérte el Alizt, mert azt vallotta, hogy sürgős üzleti tárgyalása van, ami aztán ilyen fontos alkalmakkor rendre valamelyik csinos hölgy hálószobájában végződött.
Aztán sorra került Ibsentől a Hedda Gebler, és Aliz valósággal egy tökéletesen új dimenzióban találhatta magát. Új lehetőségek, és távlatok nyíltak meg előtte. Szinte annyira mélyen, és viszontagságosan átérezte a drámai hősnő golgotai kálváriáját, hogy amikor a darabban pisztolyt emelt, és megölte az ügyvédet, mintha ténylegesen a saját maga életével is farkasszemet nézett volna.
Aliz férje egyre féltékenyebb lett, hogy öntelt, és kéjelgő színészek tapogatják, csókolják egy szem feleségét a nyílt színpadon. Rögvest beférkőzött kettejük közé a mérgező féltékenység. Éjjelente, mikor véget ért egy-egy felkapottabb, vagy népszerűbb előadás Márta lábujjhegyen ment haza, ám férje már várt rá. Már nem is emlékezett mikor ütötte meg először. Utána persze nem győzött mentegetőzni, meg fogadkozni: – Édes kis szívecském! Isten az anyám, hogy többet nem fog előfordulni! Hogy én mekkora egy barom állat vagyok! – De a szószegő ígéretek csak elszaporodtak, és Aliz hamvas ajkairól egyre többször vér serkent fájdalmasan…
Aliz egyre többször fakadt sírva. Még a színházba is, zárt öltözőjében, melyet egy másik kollegájával osztott meg. Fejét szaggatta meg többször míg egészen zihált nem lett gyönyörű, éjsötét hajzuhataga. Később már önmaga is úgy viselkedett, akár egy dühöngő őrült. Fogta az ollót, és levágta haját, majdnem teljesen kopaszra. a rendezők, és a színészkollegák egyre csak hüledeztek, meghökkentek, hogy micsoda drámai alakításon törheti vajon fejét kreatívan tudatos kolleganőjük. Aztán egyik előadás után, mikor a közönség vastapsot adott minden művésznek Aliz tar kopasz fejjel, mint egy valóságos halált osztó amazon kiállt a színpadra fénycsóvák árgus kereszttüzébe, és kiordított a nézőtérre: – Színésznő vagyok! Tudjátok meg! Ebből nem engedek soha! – harsogta fenyegetően, baljóslatúan, és elszántan.
Később félájult állapotban emelték le a színpadról, és tették be egy vijjogó mentőautóba. Később kiderült, hogy újdonsült férje egyszer úgy megverte őt, hogy belső vérzése támadt, ami miatt vetélése is volt, de eltitkolta a kíváncsi szemek elől, ám a szervei annyira károsodtak, hogy már nem lehetett megmenteni.
Később mindenki, aki egykoron ismerhette őt művészeti alapítvány hozott létre az ő nevével, és azon fiatal tehetségeket szándékozták támogatni, akiket mostoha körülmények elé kényszerített tragikus életük.