MINDENSÉG-SZIMFÓNIA





– Meglásd kincsem! Fantasztikus leszel! – igazította meg folyton félrecsúszott nyakkendőjét édesanyja, amit a fecskefarkú frakkhoz vett fel. Pedig annak idején pontosan az apjától látta, hogyan is kellene nyakkendőt kötni tisztességesen, mégis valahogy az utóbbi időben, amikor érzelmi hullámok csaptak át busa, zihált feje felett erről rendre megfeledkezett.
– Anya! Kérlek mondd hogy nem lesz semmi baj, és ez az egész nem egy újabb ostoba próbálkozás! – kérte anyát, hogy a napi önbizalomadagja szavatolva legyen.
–Nem lesz semmi baj kincsem! Én nagyon büszke vagyok rád! Ne feledd! Csak légy mindig önmagad! – kísérte ki bejárati ajtajukhoz sietve rohanó fiát, mert ha túlzottan is izgatott lett általánosságban mindig hajlamos volt sietni, hogy el ne késsen.
Már nagyon várta ezt az örök, semmivel sem összehasonlítható percet, amikor majd újra találkozik kedves, régi osztálytársával, és megvallja neki, hogy nálánál álomgyönyörűségesebb, és egzotikus menyasszony valószínűleg nincs is a földtekén.
„Mit fog szólni, ha egy egész szimfonikus zenekarral állítok be a szertartásra?!” – morfondízott, miközben buszra szállt, és ahhoz a kis parkhoz utazott, ahol volt egy kerti tó is, és suhogó nyírfák.
A szertartás meglepően szűk körűre sikeredett, mert ez a menyasszony külön kérése volt; meglehet a járványveszély miatt. Bár csak nemrég oldották fel a korlátozásokat, de hát jobb félni, mint megijedni. Különben is a két idősebb nagymamát is kímélni kell a rekkenő, júliusi kánikulában.
Az egész olyan volt, mint egy tökéletesen megírt Robert Frost-féle költemény. A kis tavon még vadkacsák, és kiskacsák is bújócskáztak a titkos nádasok tövében, mintha mindenki a hófehér sátrakra lett volna kíváncsi, és arra a kis emelvényszerű pódiumra, ahol a régi, tétova osztálytárs, mint karmester vezényelni fog. Bár lehet, hogy csak improvizál, mert nem került be a zeneakadémiára sem, minthogy meglehetősen borsos, és megfizethetetlen lett volna a tandíj.
A legtöbb meghívott a jó barátnők társaságából került ki, akikkel a menyasszony külön kis társadalmi klikket alkotott a gimnáziumban. A legtöbb ilyen esetben mindenki nem győz változatosabbnál változatosabb, és egyéni gratulációkat és jókívánságokat mondani az arának, míg jóformán egyetlen férfi volt a társaságban: maga a vőlegény, és természetesen a különködő fiatalember, aki vezényelni fog.
A szimfonikus zenekarból szépen rendezett fegyelemben meglepően sokan eljöttek. Mintha vonzotta volna őket valami. Talán az ünnepéles, meghitt, vagy harmonikus alkalom, amikor egy igazi esküvőn zenélhetnek kedvükre. Bár biztos, ami biztos mindenki kikészítette külön kis állványokra téve a kottákat. Nem volna éppen szerencsés dolog, ha mondjuk a félidőben valami Beethoven, vagy Rachmaninovba sülne bele. Már ha a kis társaság ért a komoly zenéhez.
A félszeg, kissé ügyetlen frakkos fiatalember megjelent, és egyenesen a kis emelvényre lépkedett. Kezében már ott fénylett a kis karmesteri pálca, mint afféle nélkülözhetetlen fontosságú kelléke a komponálásnak, és instruálásnak. „Bezzeg, ha most láthatná a docens, akkor kiesne mind a két szeme! Vagy lehet, hogy csak az álla fordulna meg a feje körül!”
A vonósok párat még hangoltak, és míg a különleges hangzavarból valami egészen egyedi született. Még néhány perc, és felbukkant a menyasszony.
Még életében nem látott olyan gyönyörű, szinte édeni angyalt, mint osztálytársa. Az a tiarás fejékes, hosszú lebbenésű, habkönnyű, csipkézett ruha maga volt a kristálytiszta emberi szerelmes hűség legszebb példája. „Bárcsak megmondhatta volna neki még idejében, hogy komolyak az érzései, hogy lehet, hogy a felesége volna!”
A fiatalember felemelte pálcáját, és csendet intett, míg a többi vendégek elkezdtek kíváncsiskodva figyelni. A vonósok álluk alá helyezték a teltkarcsú hegedűket, és máris elkezdődött az egész zenekar egy harmonikus ritmusra történő összehangolt szimfóniája.
Bár az avatatlan szemek számára a sokat hadonászó fiatalember egyéni magánszáma szinte nevetség tárgyát is képezhette volna, mégis amikor az édeni melodikus hangok egészen a szívekig-lelkekig hatoltak a hölgy barátnők máris sírva fakadtak a boldogságtól, és egymásnak adták papír zsebkendőiket.
A menyasszony olyan könnyed, légies mozgással lépkedett a székek, és sorok között, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy valaki tud repülni: mozdulataiban már benne rejlett egy sugárzó boldogságú, modern, és határozottan kiegyensúlyozott hölgy minden nőiessége, finom eleganciája, és emberi alázata. Amikor meglátta elegáns öltönyt vett markáns, jóképű vőlegénye mellett régi barátját a karmestert mintha hirtelen újult, ismeretlen erővel dobbant volna meg a szíve…
Arcán különös mosoly jelent meg. A többség most valószínűleg azt mondaná, hogyha egy nő így tud mosolyogni teljes szívével egy férfira, akkor nyilvánvalóan az mindenképpen jelent valamit.
Úgy tűnhetett, hogy az ara megtorpanni látszott, de csupán egy futó pillanatra; lábait egy kicsit lelassította, mintha nyomta volna a hófehér cipő.
A vőlegény úgy mosolygott kissé idiótán, és bazsajogva, mint egy felturbósított bolondgomba; látszólag totális bamba bárgyún. Le nem hervadt volna fülig érő szájáról a mosoly. Mintha máris birtoklási jogát akarta volna megfogalmazni a gyengédebbik nemmel szemben.
Az anyakönyvvezető széles nemzeti szalaggal átkötött ruhát viselt, és látszólag kissé unalmasan, mégis barátságosan tekintett a rá váró hivatalos kötelességek teljesítése elé.
Végül a menyasszony elárulta magát, mert amikor a zenekar egy lassított zenei dallamhoz ért, amikor már csupán csak csöndesen csendülnek a hangok, hogy a vezérszólamot játszó hegedű kicsit cincoghasson akár egy vörösbegy, vagy kismadár az angyali hölgy szerelmesen, vágyakozón nézett a félszegen hadonászó fiatalemberre, mintha kicsit belé is szeretett volna. Persze ezt a vőlegény máris jelzésnek vette, és azt hihette, hogy neki szól a vágypillantás.
A zene óvatosan, gyöngéden elhalkult, mint amikor valami tapintatosságból lecsavarta a hangerőt a Hifi-berendezésről, hogy hallhatóvá válhassanak a beszédhangok.
A szertartás alig volt tíz soványka perc. A boldogító „Igenek” elhangzása után a kis társaság szinte minden tagja gratulált az ifjú párnak, míg a zenekar öröm zenélt. A hadonászó fiatalember azonban valami miatt túlzottnak, hamiskodónak érezte ezt az egész gratulálósdit, és csupán csak akkor ment oda a menyasszonyhoz, amikor már azt hitték mindenkinek jókívánságát fogadták.
– Sok boldogságot nektek! – mondta kezet rázva boldog vőlegénnyel, és a fiatal feleség kezét megcsókolva a férj bosszúságára.
A menyasszony most odasúgott valamit újdonsült férjének, és egy puszival arra kérte, hogy beszélgessen egy kicsit a többi vendéggel is. Végre valahára úgy érezhették, hogy kettesben maradhattak.
– Nem is tudod, hogy mekkora öröm az nekem, hogy te itt vagy Robikám! – nézett sugárzó örömmel farkasszemet a fiatalemberrel az ifjú asszony. – Remélem megtáncoltatsz, és nem kell rohannod sehova! – kérlelte.
– Hogy tetszett a zenekar? Tudod megpróbáltam komponálni is, de kiderült nem vettek fel az akadémiára! – vallotta be kicsit keserédes kiábrándultsággal.
– Szívem! Annyira sajnálom! – vékony, ám annál jelentősebb könnycsepp buggyant ki azokból a halhatatlan őzikeszemekből. –Még most is nagyon szeretlek téged! – hangja őszinte volt, és komoly, mint mikor vallomásra került sor. Mégis mindketten tudták, hogy a szívüknek nem volnának képesek hazudni, hiszen akkor árulókként kellene leélniük egy teljes életet egymás nélkül.
– Bocsáss meg kérlek… de nem értem! Ha engem szeretsz, akkor miért vagy más embernek a felesége?! – ártatlan kérdésnek tetszett mégis olyan volt a jelentősége, mint egy lórúgás.
– Te ezt nem értheted! Tudod apa hamar meghalt, és megígértem az édesanyámnak, hogy megpróbálok boldog lenni valaki mellett… - hangja már nem volt csicsergően felszabadult és boldog, inkább öregesen törődött és fáradt fátyolhang.
– Ne haragudj, de… most mit mondjak erre? Mit?! Egy párkapcsolatot nem lehet úgy elkezdeni, hogy a fiatal felesége rögtön az esküvő után véletlenül bejelenti, hogy: Hoppá! Bocsánat emberek, de meggondoltam magamat! Vagy szerinted ezek a dolgok így működnek?!
– Kérlek ne bánts! Nekem nagy döntést kellett meghoznom, és te sehol se voltál! Miért nem harcoltál értem?! Miért kellett annyira makacskodóan megjátszanod a meg nem értett zsenit, és a haragban állsz az egész világgal-féle különcségedet?! Anyu kedvel téged. Még most is gyakorta emleget! Le kellett volna vetkőznöd a masszív makacsságodat! Tudd meg! – hangja megrázkódott, és hüppögővé vált, mint amikor egy kisgyerek toporzékolni készül, és semmivel sem lehet lecsendesíteni.
–Tudod mit! Igazad van! Nem is tagadom meg saját magamat! Gyáva voltam, de ember maradtam édesem! Te pedig ahogy látom… már megbocsáss… beálltál a sorba! Luxus, jólét, és szép családi boldogság! Ez vár majd rád, de lelked mélyén boldogtalan leszel!
– Kérlek…  szökjünk meg! Csak mi ketten! Elszökhetnénk külföldre! Én elég jól beszélem az angolt, és egészen biztosan hamar találnák állást is! Az esküvőt pedig – ha gondold -, most azonnal érvénytelenítem.
– Őszintén sajnálom, ha így érzel! Talán én vagyok a bolond, hogy még mindig érzek valamit irántad! De most már felelősségteljesen illik viselkedned! Nem hátrálhatsz meg egy helyzetből csak úgy kényed-kedved szerint! Megérted?! Rám mindig számíthatsz majd, ha úgy érzed életed fordulóponthoz érkezett! Kérlek… ne sírj… most boldognak kell lenned! Gondolj arra, hogy minden rendben lesz, és majd gyereked is lehet…
– Ez hihetetlen! Egyszerűen nem hiszem el! – törölte meg zsebkendővel elmaszatolódott sminkjét a feleség. – Most te viselkedsz gyerekesen! Én odaadtam neked mindenemet, és a karjaidba szeretném vetni magamat, mert kellesz nekem, te pedig azt mondod erre, hogy legyek boldog?! Tudod mit?! Látni sem akarlak! Most menj el kérlek… - sírástól, megalázott fájdalomtól összeroskadt.
A fiatalember kissé már összegyűrődött frakkjában elment, de pár nappal később nem bírta ki, és felhívta régi osztálytársát:
– Halló… Borkai lakás?
– Igen… Itt Borkainé beszél! Ki az?
– Szervusz! Én vagyok az! Kérlek, ne csapd le a kagylót!
– Hát ez nem igaz! Azok után, ami történt még van képed?! – csattant fel haragosan a fiatalasszony.
– Figyelj rám kérlek! Komolyan szeretnék beszélni veled!
– Azt gondolom, te már értésemre adtad a szándékaidat! Most meg mi a fenét akarsz?!
– Azt szeretném, hogy önmagadnak bocsáss meg, önmagadra ne neheztelj, még ha rám dühös is vagy! Annyira szeretném, ha megértenéd, hogy nagyon fontos vagy nekem, de bizonyos anyagi problémák é egyebek merültek fel…
–Tudod mit? Ne is folytasd! Nem vagyok már rá kíváncsi! – amikor a fiatalasszony mérgesen arra készült, hogy lecsapja a kagylót, és ezzel elfelejtse ezt az egész kellemetlen beszélgetést egyszer csak zokogást hallott a vonal túlsó végén. Meglágyult a szíve, és rájött, hogy igazságtalan volt barátjához.
– Életem! Bocsáss meg! Nem akartam… mondd? Mi történt…?
– …Édesanyám pár nappal az esküvőtök után meghalt… most egyedül maradtam, és szeretném, ha megpróbálnál lebeszélni az öngyilkossági kísérletről… - szavai szívekig hatoltak, fájdalmasak sajogtak, és égettek, mint akár egy izzó bélyeg, melyet nem lehet lemosni.
– Ezt rögtön verd ki a fejedből! Kérlek ne kövess el semmi ostobaságot! Máris rohanok hozzád! Még mindig a régi címeden laksz ugye?!
– Igen… - a kagylót lerakta, majd bement a dolgozószobájába, mely egyben hálószobája is volt. Kihúzta az íróasztalfiókját, és egyetlen golyót vett ki a dobozból. Megnézte a fegyvert. forgatta, vizsgálgatta, mint valami félelmetes, túlvilági játékszert, melyet valaha is emberek kezébe adtak. Berakta az üres tárba a golyót. Visszatette a tárat a pisztolyba, és utoljára még átgondolta hideg józansággal mennyi mindent szalasztott el az életben...