A KÜLÖNC

Nem nézett ki úgy, mint egy ember. Persze ez most banálisan, közhelyesen, és kissé abnormálisan hangzik. Pedig jól szituáltnak, közvetlennek, barátságosnak, és kedvesnek látszott. Persze attól az egyetlen, ám meghatározó ténytől eltekintve, hogy szinte állandóan negatív, pesszimista, borúlátó gondolatokat táplált elsősorban önmaga iránt, és volt benne valami különös szomorúság, amitől a legtöbb ember vagy azonnal a falnak ment, vagy egyesek már annyira felidegesítették rajta magukat, hogy nem volt ritka eset, hogy az illetőt kisebb fizikai atrocitásban is részesítették, csakhogy meglegyen az aznapi móresre tanítás.

Sok embernek nem stimmelt rajta valami. Talán éppen ez volt az érdekes, és szenzációs főként a hölgyek számára, akik kedvükre nevetgéltek, babusgatták, simogatták, és nemritkán úgy bántak vele, és kényeztették, akár egy elhízott, túlkoros csecsemőt, aki árvaságra jutott, és minél több kiapadhatatlan szeretetet követel.

– Tudjátok mit csajok? – kérdezte az egyik romantikusabb virágszál, aki kissé fennhordta az orrát, és roppant büszke volt rá, hogy – elsősorban imádott szüleitől -, meglehetősen egzotikus, és szexis géneket örökölt. – Kíváncsi lennék, hogy vajon az ágyban is megjátssza-e az idiótát, vagy tudja mit kell csinálni? – kíváncsi kérdése mellé élesen vihogni kezdett, mintha egy jó viccet hallott volna, amin szinte percekig nevetni képesek az emberek.

– Most mit izgatjátok magatokat?! – kérdezte egy másik ügyeletes szépség. – Szerintem olyan kis… helyes, és annyira aranyos. Én biztosan kipróbálnám a zuhany alatt! Állítólag ott lehet a legjobban tűzbe jönni! – féléken elpirult, amint a provokatív utalást elejtette.

Minden társadalmi közösségnek megvannak a maga ügyeletes szószolói. Ezek az emberek jobbára mind vezéregyéniségek, és előszeretettel parancsolgatnak az alattuk helyet foglalóknak, kikről teljesen megvannak győződve, hogy kevesebbet érnek, és afféle szánalmas alattvalók, akiket valakiknek irányítaniuk kell. Az egzotikus szépségek csapatával azonban már más a helyzet. Miután itt szinte mindenki főnök, vagy főnökösködik a főnök, és beosztott közötti modellt ebben az esetben nem lehet alkalmazni. Éppen ezért van az, hogy itt mindenki előszeretettel szeret parancsolgatni, és irányítani egymásnak. Tehát főnök főnököt utasítgat, szólongat, vagy parancsokat osztogat. Érdekes, hogy ezekben a nagyon elzárt társadalmi szinteken az ilyesmit sokkalta komolyabban veszik, mintha alkalmazottakkal kellene ugyanezt egy másik közösségben megcselekedni.

A legtöbb szépség előszeretettel csicskáztatta szolgamódra a különös, szomorú emberkét, aki úgy viselkedett, akár egy ötéves, és szorgalmas, naiv, gyerekes örömmel hozott rántott húsos szendvicset, és hideg kólát az iskolai büféből, vagy írta meg majdnem mindenkinek az olvasónaplót, és a házi feladatot, vagy rakta katonás sorrendben egymás után sorrendbe az iskolai hátizsákokat, és szinte ábécének megfelelően rendszerezte mindenki iskolapadjában a tankönyveket, tollakat, és papírokat. Mondanunk sem kell, hogy nem kellett hozzá kis idő, és az osztályban különleges tisztelet, és megbecsülés kezdett kialakulni iránta.

Ha kicsit előbb érkezett az iskolába, ahol rendszerint mindig pontban reggel negyed nyolckor kezdődött az első óra legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy bement az iskolai étkezde sötét, levegőtlen, komor, és fenyegetően rémisztő nagyobb méretű helységébe, és lepakolta az összes asztalokra felfordított faszékeket a konyhai személyzet, és a bámészkodók legnagyobb örömére. A legtöbb esetben ilyenkor mindig volt egy kedvesebb portás, aki mintha megsajnálta volna, vagy hajléktalannak nézte, és csöndes méltósággal óvatosan letett az étkezde kijáratánál egy friss péksüteményt: mignont, croissantot, kakaós csigát, rizskófot, amit egy kamasz fiatalember éppen szerethet, és a kedvére elfogyaszthat.

– Te Marcsikám! Ez a szorgalmas fiatalember szerintem az egyik fejesnek lehet az eltitkolt gyereke! Azért osztották be ide, mert biztosan valaminél kiverte a biztosítékot, mert mindig talpig nagyon udvarias, és nagyon rendes! – vélekedett az egyik takarítónő, miközben komótos kedvvel ürítgette ki egymás után a nagyobb méretű műanyag szemeteskosarak tartalmát.

– Ugyan már Marikám! Miket beszél te! – rökönyödött meg a másik barátnő a sok összehordott sületlenségen. – Szerintem ez a fiatalember nagyon beteg. Vagy mentális betegsége van, amit szégyellnek az itteni dolgozók, és ezért elnézőbben bánnak vele, vagy pedig teljesen árva, és valamelyik igazgató örökbe fogadta. A szállásért és az ennivalóért pedig egyetlen dolga van, hogy mindennap székeket kell pakolnia! Jaj, az ártatlan, szegény lélek! – a végszónál ez az aranyos takarítónő már sírva fakadt, és megvett egy akkora csokitortát a szomorkás fiatalembernek, amekkorát legfeljebb csupán a cukrászdák üvegvitrinjében csak kapni lehetett.

Mivel hosszú ideig ment ez bizony-bizony a felső vezetésnek is kezdett szemet szúrni, hogy az iskolai étkező előtt – főként a reggeli órák környékén -, meglehetősen nagy a zsúfolt tumultus, és szinte rendszerességgel alakul ki kisebbfajta tömeg. Az egyik igazgatóhelyettes hölgy persze azonnal jelentette a történteket, mintha csak valami lelkes besúgó, vagy szorgalmas spicli lenne a főigazgatónak, aki megígérte haladéktalanul kivizsgáltatja az egész ügyet, és példás szigorral fog lesújtani a bűnösökre, akárkik is legyenek azok.

– Példát kell statuálni! Hiszen hogy is nézne ki, hogy egy oktatási intézmény átalakulna szórakoztató centrummá, mint valami istenverte színház. – Vélekedett az arrogáns, és meglehetősen egoista igazgató. – Még csak az hiányzik nekem, hogy népi hacacáré legyen ebben az intézményben megbontva minden fennálló rendet! A lázadást is el kell fojtani! – kis idő sem kellett hozzá, és annyira magával ragadta önző dicsőítése, és propagandisztikus szónoklatai, hogy eldöntötte ha kell, ha nem bűnbakokat is pellengére fog minden lelkiismeret furdalás nélkül állítani.

Alig telt el négy hét, és szomorú emberke osztályából több lány is csatlakozott a reggeli ,,székpakoló kezdeményezéshez.”

Valakik külön erre az alkalomra példának okán csinosan, stílusosan, vagy éppen extravagánsan ki is sminkelték magukat, vagy új eperízű szájfénnyel kedveskedtek, mert mindenáron azt akarták, hogy a fiatalembernek valamivel jobb kedve legyen, de ő mindent határidőre, és rendszer szerint csinált, és látszólag tökéletesen úgy viselkedett, mintha teljesen megszűnt volna a nagyvilág és benne az emberek körülötte. Olyan volt mint egy robot, vagy gép, amit ha beprogramoznak, és beállítanak akkor pontosan azokat az utasításokat hajtja végre, amit az emberek adtak neki.

– Nézzétek csajszik! Annyira imádom ezt a kis méla embert! Nagyon szorgalmas, és szolgálatkész! Vajon volt már párkapcsolata?! – kérdezte egy meglehetősen csinoska lány, akit csakis önmaga érdekelt, és az, hogy bizonyos szolgáltatások fejében előnyösen kihasználhassa diáktársait.

– Ugyan már te lüke! Hát nézz csak rá! Szerintem ennek a srácnak tuti nincs ki mind a négy kereke! A legtöbb pasi normálisan viselkedik! Ő meg mit csinál? Székeket pakol a szabadidejében! És ráadásul még csak nem is kér érte pénzt! Szerintem totálisan gyagyás, és ezt már az igazgató is rögtön észrevette.

– Szerintem te vagy rohadtul irigykedő, és féltékeny! – vetette közbe egy rövid frizurás, sportos, extravagáns hölgyemény. – Ha nekem ilyen pasim lehetne egész biztos, hogy életem végéig a tenyérén hordozna! – epekedő sóhajokat küldött feléje, mint akinek egyértelműen szerelmes gondolatai támadtak.

– Szerintem meg totálisan meg vagytok zakkanva mindannyian! Ennyire elcsavarta az eszeteket a bájos kisfiús imázsával! De engem nem ver át! Szerintem komplett pszichopata! Az ilyeneknek az elmegyógyóban, vagy a zárt osztályon lenne a helyük! Na, mindegy! Én leléptem! Csináljatok, amit akartok! – a hamvas szépség megfogta iskolai hátizsákját, és ahogy bejött az iskola dupla szárnyú bejárati ajtaján úgy rögtön ki is ment. Szerezvén magának jó pár igazolatlan órát aznapra.

A furcsa emberke amint végzett a székek lepakolásával fölvette hátizsákját, rendbe szedte a holmiját, és kellemesen meglepődött a takarító személyzet gondoskodása láttán, akik megvoltak róla győződve, hogy alig jut élelemhez, így vittek neki süteményeket, sós finomságokat, és igazi tortakülönlegességeket, melyek nemcsak ínycsiklandóan gusztusosaknak néztek ki, de a jelek szerint gyorsan is romlottak. Mivel nem tudta, hogy mit is kezdhetne velük inkább magával vitte, míg az ujjongó, tapsoló, ünneplő tömeg üdvrivalgások, és meleg fogadtatású kézszorítások közepette útjára nem bocsátotta.

– Szép volt öreg harcos! Nagy gratula neked!

– Igen! Így kell ezt csinálni pajti! Minden tiszteletet megérdemelsz! – rázta meg barátságosan kezét az egyik felső osztályba járó, nagy kajla srác.

A fiatalember visszament jelzőcsengetésre az osztályterem elé, ahol a következő órájuk volt, és miután már megint látta, hogy osztálytárait nem különösebben érdekli a rend, tisztaság és a rendszeresség így sorrendbe tette a hátizsákokat, míg a tortakülönlegességeket lerakta az egyik szemközti asztalra. S mivel senki sem ügyelt a finomságokra azoknak könnyűszerrel azonnal lába kélt. Mire a fiatalember végzett a rendrakással becsöngettek, és a többi büszke, és nemes osztálytársai is megérkeztek, akik még sohasem voltak annyira jó, és szófogadóan engedelmes diákok, mint éppen a mostani napon. Mindenki kettes párokba állt, és néma csöndben várta a magyar tanárnőt, aki nem győzött kellemesen meglepődni, és csalódni, hogy rosszcsont osztálya tisztességesen is képes viselkedni, és megemberelni magukat, ha tud.

Néhány perccel az irodalomóra megkezdése után legalább hattagú küldöttség érkezett az osztályterembe élükön az igazgató úrral, aki mindenben példás, szigorú rendet követelt önmaga körül.

– Kedves Kollegina! Kedves diákok! Elnézést, hogy megzavarom az oktatási folyamatot, de lenne itt egy diákjuk, akivel volna egy kis négyszem közötti beszédem!

A különc fiatalembert sem ejtették a fejére. Pontosan tudta, és értette, hogy neki minden bizonnyal befellegzett, hiszen másként miért fáradt volna érte ennyit az igazgató személyesen? Megszeppenten, szégyenlősen, bűnbánóan csomagolta el tankönyveit, és vette hátára hátizsákját, hogy felkészülhessen élete talán legnagyobb, legnehezebb útjára.

Amint útra kelt a padsorok között az egész osztály valóságos tapsvihart és kitörő ujjongást hallatott, hogy így ösztönözze, és bátorítsa a kivételes diákot a komor, kemény, szigorú vezetőséggel szemben. Kedvenc irodalomtanára gyöngéden megpuszilta pufók arcát, és sok szerencsét kívánt neki suttogva.

Amint elhagyta az osztálytermet az egyik csinos, vagány lány rögtön rákezdte:

– Ez egy rohadt nagy szemétség és igazságtalanság volt, hiszen nem követett el semmit! Ő mindig jót akart!

Az osztályon végig hullámzó keserű sóhaj morajlott végig, melyből könnyen rájöhetett bárki, hogy a kivételes emberke igazán a szívükhöz nőhetett, és nagyon megszerették.