CSAK EGY KÓSZA ÁLOM…

Reggel mikor megpillantotta az első törékeny, halvány fénysugarakat a tágas budaörsi mezőn már valóságos, nyúlós, barátságtalan tejfehér massza ülte meg a tájat. A később felkelő fátyolos napsugár is olyannak tűnt, mintha egész éjszaka sírt, vagy siratott volna valamit.

Minden tagja egyszerre ólmos fáradtságról tanúskodott, ugyanakkor valósággal tökéletesen elzsibbadt, mintha a tegnapi nap folyamán mindvégig a konditeremben lett volna, és egész álló nap mázsás súlyokat emelget, mert mindenképpen szeretné kivívni a hölgyek tetszését, akik egyre inkább rászoktak a felszínes külsőségekre, és mintha már minden cselekedetük arra irányult volna, hogy a társadalom külsőségekre, felszíni küllemre vonatkozó szabályait haladéktalanul betarthassák.

Az utóbbi napok szorongásai, búskomorságra, pesszimizmusra hajló kikényszerített kísértetlátomásai mintha most megnyugodtak volna, bár az is lehet, hogy csupán felerősített érzékei, és ösztönei nyomhattak meg lelkiismeretében egy afféle kezdetleges nyomógombot, mely – ha kellett -, automatikusan kikapcsolta frusztrációját, félelmeit, gyerekesnek kikiáltott gátlásait. Még sohasem volt igazi, komoly párkapcsolata egy földre szállt angyallal, aki egyetlen sóvárgó percben elvarázsolja az egész világot önmaga körül, és akinek egyetlen pillantásától végzetesen nagyot dobbanhat az örökösen megsebzett szív.

Borotválkozás közben már többször megfordult a fejében az öngyilkosság réme. Vajon, ha csupán kedvtelésből, fiatalemberi szeszélyből úgy fogná a Gillette-borotvát, hogy csupán csak egyetlen centivel vágna máshova, vajon mennyi idő alatt érnének ki hozzá az örökösen késesre hivatkozó mentős ápolók? Vajon előbb a házmester, vagy esetleg legközelebbi szomszédja találná-e meg időközben az emberi gázok folytán jócskán puffadásnak indult szánalmas, pufók, tohonya, élettelen  holttestét?! Lenne ám itt vagy sírás-rívás kicsinyesnek nevezhető jajveszékelés. Vajon ki lenne, aki eltemeti, és ki sirathatná őt meg úgy isten igazán?

Sokszor elcsodálkozott azon, hogy egészséges, csupán magas vérnyomással, és enyhe túlsúllyal rendelkező, értelmes könyvmolyként mennyire bonyolult és tartalmas is egy-egy adott élet, ha az ember töviről-hegyire végig gondolja mélyen szántón. A szomszédasszonyával szándékosan kevesebbet beszélt, mert tudat alatt mintha mindig is irritálta volna mézes-mázos, affektáló beszédstílusa, hogyan becsalogató, manipulatív mondatait fűzi egyre, mintha gondolatai olyan titkos láncszemek lettek volna, ha tetszik, ha nem oda kell figyelni.

Megpróbált dúdolni hangosan egy ismerős dallamot egy zenei klipből, mert szerette a zenét, és valahogy megnyugtatta, ha ismerős dolgokat hallhatott. A Gellért-hegy akár egy némán, és egykedvűen ásító kalauz, vagy biztonsági őr álmosan nyújtózott, amint a nyolcas busz kikanyarodott a karcsú Erzsébet-hídra. Már számtalanszor megtette ezt a távolságot gyerekkorától kezdve, és mégis rátört a kínzó honvágy, ahogy a Duna mély, és viseletes hullámait szemlélte. Most szándékosan elkerülte a Kecskeméti utca környékét, és inkább a Károlyi-kert felé masírozott; virágok, kinyitott szökőkutak, és gyerekes, babakocsis anyukák társaságára vágyott, akiktől megszépül az élet, és ami talán ennél fontosabb kicsit értéke is lesz az életnek. Háziorvosát is szándékosan kerülte. Bár folyamatosan szólt neki, hogy évente nem ártana szűrővizsgálatra jelentkeznie, hogy kiszűrhessék az esetleges változásokat, szervi bajokat egy kis idő után rájött arra, hogy az orvos nem a barátja, vele nem lehet és talán nem is szabad szándékosan olyan bizalmas, érzelmi pátoszokat, és kisebb életre vonatkozó sztoikus bölcseleteket megosztani, mint a legtöbb emberrel, akiket megpróbált beengedni az életébe, és akikben feltétlen, kicsit talán vakhűséggel is megbízott.

Később az Astoriához közel szállt le a buszról, és azonnal beleakadt egy alkoholtól bűzlő, szemlátomást beszámíthatatlan hajléktalanba, aki havernak szólította, és csupán ötven forintot kért tőle. Ha lett volna nála tisztálkodószer, vagy szappan először azt adta volna neki, hogy tisztességesen mosakodjon meg, majd felszólította volna, hogy előbb józanodjon ki, és inkább főt ételre költse a pénzt, amit kap, és ne italra, ami mindent tönkretesz, és lerombol. Lassan, mintha más bolygón járna, elgondolkozva tovább baktatott. A hajléktalan a háta mögött szokásosan szidni kezdte, de most nem foglalkozott vele.
Talán itt lenne a számadás ideje! Igen! A volt gimnazista, egyetemista csoporttársainak már mindnek van kivétel nélkül párja, vagy párkapcsolata, csupán ő az egyetlen, aki még nem posztolt olyan kisbabás fényképet a közösségi médiaoldalán, ahol, mint büszke apuka látható, aki egy lenszőkehajú, kis angyalkát dédelget vigyázó, mancsos karjai között, miközben igyekszik könnyeit is szándékosan leplezni a párja és annak népes családja előtt.

Délután jutott újra eszébe, mikor otthona tökéletesen elzárt magányában üldögélve, akár egy győztes hadvezér szemügyre vette aznapi felhalmozott kulturális könyvkincseit, amiket nagyobbrészt antikváriumok dohos, piszkos édenkertjéből sikerült megvennie. Átgondolta, hogy elegendő volt egy aprócska, élcelődő, vagy gyilkos beszólás valamelyik eladótól, és neki már ennyi is tökéletesen elegendő volt hozzá, hogy átmeneti, idillikus, vagy éppen tiszavirágéletű jókedve porig legyen alázva, és vissza se térjen többet. Legalább is aznapra. Később odament a méretesre sikeredett könyvkupchoz, és aprólékosan szemügyre vett minden könyvet, melyhez sikeresen hozzájutott. Gondolatban párszor hátba is veregette magát, mint aki ténylegesen felbecsülhetetlen szolgálatot tett elsősorban az irodalomnak, és a kultúrának, hogy ilyen kincsek akadtak keze ügyébe. Egyszer valahol olvasott egy Márai-idézetet, melyben a neves író azt taglalta, hogy elsősorban az ismeretlen, vagy kevésbé sikeres írókra szokott koncentráltan fókuszálni, mert azokat nem becsülték eléggé kortársaik, és így szükséges valaki, aki majd újból felfedezi őket, és méltó helyre helyezi egy befejezetlen irodalomtörténetben, melyet még nem akadt senki, aki újból megírt volna.

Furcsa, grimasszerű mosoly jelent meg a szája szegletében, melytől karakteresebb, és talán kifejezőbbé is vált pufók, és kissé szerencsétlen arca. Hirtelen volt osztálytársára gondolt, akibe halálosan belezúgott, és akinek nem merte megvallani, mennyire sokat jelentett az a szinte röpke, átmeneti időszak, amíg egyetemisták voltak, és együtt lehettek. Az immáron háromgyerekes anyuka azonban ügyet sem vetett hősünkre, és jóformán egyetlen emailjére sem volt hajlandó válaszolni. Ez roppant kimerítette, és fel is őrölte maradék lelkierejét. Nem szabadna minden egyes érzelmi, katatóniás csalódás következtében ennyire összetörnie, és ekkora, kibírhatatlan, és elviselhetetlen világfájdalmat átélnie, mert azt mondták ismerősei, hogy az utóbbi időben rendkívül megöregedett, pedig nemrég múlt harmincöt. Pedig amikor annak idején összeszedte megmaradt bátorságát, hogy randit kérhessen tőle úgy szólt bele a telefonba, akár egy hajótörött, vagy éppen totálisan elveszett, szerencsétlen lélek. Álmos, fáradt hang kérdezett, de ő szándékosan nem válaszolt, és helyette letette csöndes megtöretettséggel a kagylót.

„Most akkor mit tegyek?” – töprengett el egy percig. Valakivel haladéktalanul muszáj beszélnie sok összegyűlt lelki nyavalyáiról, mert érzi azt, ha nem mondhatja el senkinek kicsinyes, szinte már-már kisstílű titkait előbb, vagy utóbb robbanni fog, mint a kitörni készülő vulkán. Történt már ilyen! Főként kisgyerekkorában, amikor imádott szülei, és nagyszülei is az elfajulós, ordibálós veszekedésekig képtelennek bizonyultak megszerettetni vele az állatokat.

– Azért aránylag egészen nyugodtnak érzem magam! – állapította meg valamivel később fennhangon. Majd gyorsan notebookhoz ült, és legépelt egy cirkalmas, legalább tíz oldalas, részletes emailt az egész hányatott, tragikus sorsú életéről, hogy milyen jó volna, ha egyszer találkozhatna az igazi barátaival, és milyen jó volna végre érezni a biztonság egyensúlyát, miszerint: lesz állása, talán egyszer barátnője, és gyereke is, és egyszer talán megélheti, hogy az összes, nyavalyás lelki teher, mely most egyszerre a nyakába szakadt el fog tűnni végre, és nem háborgatja senki, és semmi!

Ideges türelmetlenséggel várakozott a vibráló kis folyadékkristályos képernyő előtt, és miközben frusztráltan tördelni kezdte mind a tíz ujját, melyről az orvosok sem tudták leszoktatni bő egy óra elteltével üzenet is jött. Egykori csoporttársnője írt, hogy összeköltözött párjával, és útban van a gyerek. A határtalan, euforikus boldogságtól hányingere támadt. Megint rátört a felismerés, hogy úgy érezte elárulták.

Visszaírt egy-két sort, miszerint őszinte sok örömmel gratulál a kisbabához, és a boldogsághoz, hogy csoporttársa révbe érhetett. Inkább ismerőse találjon rá a boldogságra, mint éppen ő. Mindig is azt gondolta, mintha túlságosan is szigorú lett volna magához. nem hagyta szándékosan érvényesülni szíve megsejtett ösztöneit. Ha érezte azt egy-egy hölggyel kapcsolatban, hogy jó a társaságában lenni, és szeretik egymást, akkor mi a csudáért nem vonta őt kérdőre, hogy mit szólna egy komolyabb kapcsolathoz. Talán nem is a felelősségtől, vagy éppen az elköteleződéstől menekült rigolyás mániáival – sokkal inkább a tudattól, hogy bárkit elveszthet, és akkor megint csak jócskán, és könyörtelenül összetörhet gyenge, és végletekig sebezhető szíve.

Hirtelen felállt, és mint a holdkórosok kiment a kis konyhába, hogy főzzön magának egy teát. Bár ez így hajnali három órakor még kissé korai vállalkozás, és azelőtt sem volt valami nagy szokása, de azért mégis megtette, mert érezte muszáj elfoglalnia magát legalább valamivel, ha már kiverte szándékosan az álmot szemeiből. Elhatározta, hogy minden mozdulatát szándékosan figyelni fogja; tanulmányozza majd, mintha egy antropológus lenne a XXI. századból.

Kinézett a sötét, komor, és egykedvű konyhaablakon. Odakint dermedt, tompa lakatlanságot, és lakatlan formákat látott. Mintha az emberek többsége szándékosan maradt volna távol egy olyan helyzettől, vagy eseménytől, melyben szándékosan nem akartak volna részt venni. Egy-két diszkós suhanc tántorgott totális részegen egymásba karolva hazafelé, miközben nevetgéltek, kurjongattak látszólag egymáson örülve, miközben tótágast állt körülöttük a hatalmas, és ijesztő nagyvilág, de ezzel ők nem foglalkoztak.

„Talán kellett volna csinálni egy gyereket” – öltött testet benne a felismerés. De vajon ki lett volna az a szerencsés kiválasztott, aki őszinte, romantikus szerelemmel képes megajándékozni őt, és ezzel a mindenséget is betöltheti itt a földön?! Apja gyakorta mondta: – Ha túllépsz a harmincon valóban elveszett ember leszel! – utóbb ezzel az intelemmel sem tudott mit kezdeni.

Megszállottja lett annak a gondolatnak, hogy ebben az exhibicionista, modern, ugyanakkor gátlástalanul törtető és mindenkit eltaposó világban semmi sincs rendben az emberek között, és talán nem is lehet, mert ahhoz teljesen ki kellene szakadnia a tömegembernek az anyagi javak szándékos, ugyanakkor hasztalan felhalmozásából, és el kellene vonulnia egy háboríthatatlan szigetre valahová a Csendes-óceán partjaihoz, ahol legfeljebb fűszoknyás civilizációk léteznek, és még nem rontott meg senkit ennyire nyilvánvalóan, és alattomosan a pénz. Bár, ha elgondolta magát, mint vadászó, halászó, gyűjtögető afféle neolitikus ősember szakócával, és baltával, miközben üldözi egy kardfogú tigris, vagy egy mindenre kész Tiranoszaurus Rex, és párja egy barlangba várja babájukkal az élelmet, amit aznap sikerült megszereznie élete árán is talán a boldogságot is újból át kellene értékelnie, és a maga hasznára fordítania.

Megint lehunyta szemeit, és hosszú percekig hallgatta, ahogy az ultramodern vízforraló felforralja prüszkölve, kicsit köhögve akár egy influenzás a forró vizet a teához.

Felidézte volt szerelme teljes arcát. Lelki szemei előtt már nem egy mindenre kész alattomos, ördögi, szenvtelen nőt látott, sokkal inkább egy valódi, gyöngéd, de ugyanakkor védelmező és törékeny angyalt, akihez jó hazatérni. Aki egyetlen pillantással képes elfeledtetni egy-egy nehéz munkanap viszontagságait, kicsinyes megalkuvásait, és akinek teremtő ölében a zilált feje is megnyugszik, amint a gyöngéd, és hosszú kéz simogatásba kezd. Bár mindig is félt a testi érintéstől, talán azért mert éppen elegendő vad, és nyers brutalitást volt alkalma megtapasztalnia általános iskolás korában, most mégis azt gondolta, hogy milyen páratlan, megismételhetetlen, és a halhatatlansággal határos érzés lehet, ha két test, és két lélek eggyé válik a szerelemben, mert olyan ismerős, mégis teljesen ismeretlen csatornák, lelki kapuk nyílhatnak meg a másik előtt, amire a legtöbb ember unalmas, és egykedvű életében talán soha még nem volt példa. Egy fátyol vízesés alatt szerelmeskedni miközben a papagájok, madarak, kanárik andalító dala szól a sötétségből, mely áttetsző, mert az ezüstözött holdvilág balzsamos hangulatot teremt…

A felforrt forró víz kis híján leforrázta a kezét, de sikeresen tudott teát inni. Az óramutató még nem hagyta el a negyed négyet. Most mihez kezdjen? Mit csináljon?

Elővett egy kortárs verseskötetet, és haraggal vegyes szánalommal állapította meg, hogy vékonyka füzet az egész. „Ez lenne a mai, modern irodalom?!” – töprengett. „Miért nem tudnak ismeretlen szerzőket is felvonultatni? Miért kell mindig keresni egy-két embernek a kegyét hozzá, hogy történjen is valami a kultúra kiszámítható határmezsgyéjén?”

Megitta a teát, és úgy érezte megint eltelt legalább ezredév. Valami megfontolt, gyerekes kíváncsisággal, és szomorúsággal bement hálószobájába; kihúzta éjjeliszekrénye kulccsal nyitható, szinte antik kilincsét, kiemelt belőle egy pisztolyt, és alaposan szemügyre vette.

„Bárcsak tudtam volna, hogy mi várhat még rám az életben!” – motyogta, mintha meggyónna valamilyen magától értetődő, természetes, emberi vétket, mint például túl sok fagyit ettem, és ezért megy a hasam, vagy szándékosan ettem több csokitortát, hogy másnak egy fikarcnyi morzsa se jusson, ha már szándékosan kigúnyoltak.

Párszor kéjes, túlvilágias élvezettel meghúzta a ravaszt miközben a levegőbe a mennyezetre célzott. Vajon mi lehet a halál előtt? A kezdet és végpont vajon természetes befejezése a dolgoknak, vagy ez is csupán egy újabb kiindulás, akárcsak a nehézkes születés?!

Nagy sóhajt vett, majd halántékához emelte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Várt egy-két pillanatot, mert azt hitte ennyire fájdalommentes lesz, de most mintha hálát adott volna a sorsnak, hogy megkímélte egy láthatatlan erő az életét. Most döbbent csak rá kellemes meglepetésként, hogy elfelejtette megtölteni a pisztolyt, és ezért nem sült el rendesen. Igen, igen, talán jobb ha még egy kis ideig a fiókban tartja! Isten tudja! Még egy-két nehezebb, sorstragédiáktól szabdalt esztendő, és újra elő veheti.