ÉRZÉKENY LÉLEK

A kövér embernek bizony nem kis fáradtságába került átverekednie magát az összeverbuválódott estélyi ruhás társaság tagjain; fekete frakkjában, és a hozzáillő csokornyakkendőjében, mely az öltözködési előírásoknak is megfelelt, és melyek nélkül több mint valószínű, hogy úgy kihajították volna, mint a pinty – nagyon nehezen mozgott, akár egy pincér, vagy egy nagyobbacska pingvin! Emellett sétabotját sem hagyhatta odahaza, mert már egy ideje nagyon zsibbadt és valósággal égető fájdalom kezdte környékezni jobb műtött lábát, mely egy régi autóbaleset emlékét idézte emlékezetébe. Ha akkor nem környékezi meg az öngyilkos hajlam, mert osztálytársai folyamatosan terrorizálták, és zaklatták – talán ma ,,egészségesebb” teljesebb életet élhetett volna! Persze utólag már nem is igazán akart senkit vádolni a történtekért; csak tehetetlen dühöt, és haragot érzett valahányszor betolakodott elméjébe ez a kisebb incidens!
Már vagy számtalanszor elképzelte magában a helyzetet, hogy egy olyan molett, végletekig szőrös, és nem is túlzottan jóképű emberkével, amilyennek saját magát gondolta vajon ki lesz az a szerencsés kiválasztott hölgy, aki majd szóba elegyedik: egyáltalán lesz-e valaki, aki az Embert fogja benne látni, és kicsit talán beszélgetni is fog majd vele? S míg ezen töprengett a legtöbb gyönyörűen felöltözött hölgy, és úr mit sem törődve azzal, hogy ő egyáltalán a világon van a saját maguk egyénieskedő szórakoztatásával volt tökéletesen elfoglalva.
Kicsit mindig is lázadt a világ ellen, mely a maga felszínes megkülönböztetőségében valahogy sohasem tűrte a hátán az egyéni különcöket, akik saját egyéni személyiségükhöz ragaszkodtak! Ellentétben másokkal akiknek szokásává lett az exhibicionizmus, és saját maguk mindig előnyösebb, és csinoskásabb magamutogatása! Ismerősei, és barátai egyetemesen mindig igyekeztek kitérő válaszokat küldözgetni számára leginkább az elektronikus kommunikáció bevett, és jól használható eszközeivel; mint az okos telefon, az email, vagy különféle hálózati eszközök. Az esetek legtöbb részében egyszerűen csak arról volt szó, hogy a molett emberke örökös sajnálkozásaitól, és túlzásba vitt önsajnálati pesszimista hozzáállásától már mindenki valósággal kezdett megcsömörleni – tévedés ne essék, a maguk módján még kedvelték, és szerették is -, ezt a különös pojácát, a maga rigolyáival, de a fokozatos érzelmek terén bizonyos módok, ahogy előadta magát, talán egy kicsit már túl sok is volt a többségnek, akik már családosak voltak, és érthető okokból ha akartak volna, akkor sem tudták volna hősünket – sok esetben -, a képzeletbeli tátongó szakadék mélyéről felráncigálni. A világ mostani felszínessé vált, érdek-közönyös berendezkedését valami kitörölhetetlen, majdhogynem gőgösen szigorú ítélettel fogadta: szinte rögeszméje lett az erkölcsi személyiség minél hatékonyabb konzerválása és ennek érdekében szinte mindent képes volt feláldozni! Pedig de szeretett volna halhatatlan érzelemmel szerelmes lenni! A legtöbb modern és extravagáns hölgy jelen esetben már mind foglalt volt, és valahogy mindegyikből – tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, hiányzott belőlük a romantikára való alkalmasság!
Bal kezét a szívére szorította, mely most úgy dobogott egyre izgatottabb ütemekben, mint egy rosszul beállított, zakatoló mosógép. Véreres szemeivel folyamatosan a kristálycsillárból vakítóan fehér glóriáit, aprócska szilánkgörbéit figyelte, mintha távol-keleti egzotikus hercegnők mosolyával farkasszemezett volna…
Mindig a zsebei mélyén lapult egy-két szem gumicukor: ez lehetett gumimaci, gumibéke, vagy akármiféle ízletes nyalánkság a lényeg az, hogy gumiból kellett lennie, mert az nem folyik, és nem is olvad, mint a sokszor pórul járt csoki. Bekapott egy pár szemet, és élvezettel ízlelgette, hogy a szájpadlásán megtapadnak ezek a rakoncátlan aprócska ruganyos szemek.
Egy fiatal, földre szállt angyali szépség vonult át a termen, és az éhesen mohó férfitekinteteknek már akkor alig lehetett parancsolni, amikor a gyönyörűséges, roppant bájos angyal akárcsak egy pár lépést tett. A pufók emberke szándékosan a terem félreeső részébe vonult, mintha csak így kívánna tüntetően tiltakozni az este fényűző pazarlása ellen, miközben még mindig voltak, vannak és lesznek szegényebb sorsúak, akik ilyesféle puccos felhajtást egészen biztosan nem engedhetnének meg maguknak.
Az igéző, ifjú hölgynek fecskefarokra volt halhatatlan eleganciával kifestve gyönyörű, szuroksötét szeme, és ebben a tekintetben – ha az ember egy kicsit jobban a felszínes külcsin mögé tudott látni –, azonnal észre vehette mennyi a szándékosan elrejtett sebezhetőség, és a megbántott szomorúság. Áldott drága felbecsülhetetlen mosolyában is, mintha mindig bujkált volna valami különös, kislányos mélabú a megtörtént múlt sérelmeiért…
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon miért éppen a pufók, szándékosan mindenki elől rejtőzködő emberkét pécézte ki magának a gyönyörű estélyi ruhába felöltözött hölgy, de most kihúzott magabiztosságával egyenesen feléje tartott. A molett emberke egyelőre nem vett észre semmit az egészből, mert összességében figyelte az embereket, és nem csupán az Egyént!
- Bocsásson meg kérem… - szólította meg ellenállhatatlan gyöngyház hangocskájával. – Szabad ez a hely? – annyira magával ragadóan, és lefegyverzően mosolygott hősünkre, hogy a másiknak azon nyomban tátva maradt a szája, és menten elállt a lélegzete. Azonnal felállt és meghajolt; kihúzta a hölgy előtt a széket, míg a puccos társaság többi tagja szótlan némasággal csak bámulni tudott rájuk, és a titokban kötött hallgatólagos megegyezésükre…
- Igazán köszönöm! Ön igazi úriember! – ruhácskáját óvatosan a székre csúsztatta, és vigyázott, hogy enyhén magas sarkú cipőjével lehetőleg ne taposson le egyetlen tétova lábujjat sem. A molett emberkét valószínűleg most az sem zavarta volna, ha egyenesen kedves őszinteséggel a lábára lép.
- Lehetek egészen őszinte? – kockáztatott meg az elbambuló ember előtt egy kérdést, aki szemlátomást rögtön visszatért a többi ember ,,megfigyeléséhez” és ebből a szigorú magatartásából látszott egy jottányit sem hajlandó engedni. Ugyanakkor pontosan tudta, és érzékelte, hogy egy valódi szépség ül vele egy asztalnál, ami hősünk esetében ritkaságszámba ment.
- Egész este csak magát figyeltem! Tudja, én színésznek készülök, és a három osztályfőnököm a lelkemre kötötte, hogy minden érdekes és különös embert, vagy jelenséget a lehető legaprólékosabban vegyek górcső alá, és tartalmasan tanulmányozzak!
Az emberke most feléje nézett lesütött tekintettel, és csupán egészen apránként merte csak felemelni a fejét, hogy azokba a csábító mélybarna őzikeszemekbe belenézzen. Volt valami a hölgy pacsirta-hangjában, ami kellemes harmóniával, megváltó melegséggel járta át; érezte, hogy emellett az igazi, bizonyára roppant kedves hölgy mellett végre talán igazán, és megérdemelten boldog lehetne! Csupán csak akarnia kellene, és hinni benne bármi áron!
- …És tudja, most úgy vagyok vele, hogy igyekszem mindenből nyereségesen kijutni, és mindent megfigyelni! Egyébként Dóra vagyok! Gajnácska Dóra egyetemi hallgató.
A kis emberke szó nélkül kezet csókolt neki, mintha egy királyi fenség lenne, és meg is hajolt előtte, de valamiért nem jöttek a szavak ajkára.
- És Önben kedves uram? Kit tisztelhetek?
Legszívesebben azt mondta volna, mint Odüsszeusz király a Küklopszok-szigetén, mikor mindenáron ki akartak jutni Polüphémosz barlangjából: ,,Senki se”, ehelyett megpróbált mellébeszélni:
- Bocsásson meg nekem drága Dóra, de attól tartok, hogy nevem már régóta átkozott, és ha most kimondanám esetleg megsérteném vele, és ön többet már felém se nézne!
A gyönyörű, fiatal hölgy egyre rokonszenvesebben fordult hősünk felé; látszott rajta, hogy megfogta valami a másik kisfiúsan csenevész alakjában, és kellemes pufók arcát is elragadóan rokonszenvesnek találta. Azonnal felfedezte – amit csak kevesen vehettek észre az este folyamán -, hogy ebben a sebzett, és bizonyára sokat szenvedett, kissé elveszett tekintetben volt valami kimutatható igazság, és gyilkosan őszinte szikra. A legtöbb ember vagy arrogáns, vagy egoista közönyösséggel igyekszik talán maga előtt is leplezni saját érzékeny személyiségét, és valakik ennek a mesterségét már olyannyira jól begyakorolhatták, és művelik, hogy – egy idő után -, észre sem veszik, hogy önmaguk is teljes mértékben kifordultak saját magukból!
- Kedves Uram! Ön igazán ért hozzá, hogy hogyan keltse fel a rokonszenvet. – felelte szinte csak magának titokzatosan.
- Azt hiszem, hogy önmagunk szándékos rejtegetése a magi felszínes világban szinte már önvédelemnek számít!
- Mennyire szellemes megállapítás! Ritkán hallhat az ember ilyet egy férfi szájából!
- Bocsásson meg ha… esetleg megsértettem volna szavaimmal, de én így érzem!
- Az őszinteség miatt nincs mit szégyellni! Talán inkább azok lenne mit a tejbe aprítaniuk, akik mindig is a félmegoldásokhoz ragaszkodtak! Nem gondolja?! – kérdezett érdeklődően vissza.
- Lehetséges! Most hogy említi!
A hölgy kinyújtotta kezét, és megérintette gyöngéd részvéttel a másik szőrös mancsait, melyen olyan dúsan tenyészett a búja szőrrengeteg, akár egy trópusi őserdő, és első látásra sokkal inkább egy majomkéznek tűnt, semmint valóságos emberi kéznek.
- Kedves Uram! Esetleg miért nem próbál meg lazítani? Ne legyen ennyire feszült! Nyugodtan engedje el magát. – becézgette hangjával, és a kövér emberke menten megérezte szíve tájékán a dübörgő örömöt, hogy talán ez a kedves és roppant csinos hölgy talán egyedül csak érte önmagáért állt szóba vele. S nem is rossz egy kicsit elbeszélgetni, csak ezt a vad, tolongó zsúfoltságot tudja nehezen megszokni.
A teremben kellemes zeneszó töltötte be az érzékeket, és több ember azonnal vétkezett azzal a gondolattal, hogy ahhoz, hogy jól érezhesse magát egy-két pohár pezsgőre van feltétlenül szüksége! Az ember vagy boldog és akkor az öröm is feltétel nélküli vagy pedig viszonylagos és akkor olyan kiábrándult, hogy az szinte kivétel nélkül és azonnal meglátszik még a rejtegetett tekintete kereszttüzéből is!
A kövér emberke hirtelen lépések zajára lett figyelmes az összezsúfolódott tömegben; olyan élénk füllel hallgatta az egyenesek feléjük tartó hangokat, és neszeket, mint egy megfigyelő, vagy hírmondó az időjárási jelenségeket!
Magas és nagyon elegáns öltönybe bújtatott, veszettül jóképű, Adonisz-testű férfi állt meg asztaluk előtt, és mintha csak a lehető legközvetlenebb hangnemben akarna mindenképpen beszélgetni máris helyet foglalt és vallani kezdett:
- Fiatal barátom! – fordult a kövér kis emberkéhez. – Mondok én magának valamit! Tudja mire jók a nők?
A kis emberke látszólag tétova értetlenkedését próbálta meg valahogy leplezni, mert nem értette a kényes szituációt. Mereven nemet intett a fejével, mint aki nem érti.
- Pofon egyszerű az egész! – zsebéből kivette a méregdrága okos telefonját, és mintha csak a készülékbe beszélne elkezdte:
- Trófeák barátocskám! Kihasználható eszközök csupán! – mintha szándékosan észre sem akarná venni az ifjú hölgyet, még arra sem vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon, bár az egymásnak villanó tekintetek metszetéből nem lehetett nehéz rájönni, hogy ez a két ,,tökéletes” ember egyszer az életben már biztosan összefutott.
Az ifjú hölgy párszor kellemesen köhintett figyelemfelkeltés gyanánt, és azt remélte, hogy a másik ügyeletes ,,szépfiú” majd illőn bemutatkozik, és elnézést kért enyhén modortalan, faragatlan viselkedésért; ilyesmi nem történt! Épp ellenkezőleg! A férfias férfi egyre csak tovább beszélt, és látszólag úgy tett, mintha a hölgy levegő volna, és csak az a szánalmasan kövérkés emberke lenne, akinek az ember bátran elmondhat mindent, hiszen érződik rajta titokban is a megfélemlítettség biztos szaga…
A hölgy cipősarkával kissé ellenségesen megkocogtatta a férfias ember cipőjét és szándékosan rá is lépett mindezt az asztal alatt, hogy a másik vegye már észre magát, és erőltesse magára tűrhető jó modort.
- Oh! Bocsásson meg kedves barátom! Nem is tudtam, hogy vendége van! Dórika, cicuska te itt? – erőltetetten sikeredett a meglepetés kicsalogatni belőle.
- Mi már azt hiszem eléggé ismerjük egymást! – hajolt meg félszegen. Látszott rajta, hogy alapvetően egy birtokló embertípust testesít meg, akinek szolgálnak, és aki nehezen tűri csak el, ha neki kell hajbókolnia másik előtt!
A hölgy is kecsesen meghajtotta magát, de tekintetébe megfagyott jégkirálynői tartás lopakodott; mintha máris megszűnt volna a kezdetben olyan belsőségesen közvetlen, és roppant rokonszenves kisugárzása, hogy helyét átadja a szemeiben máris szikraként parázsló, számító bosszúállásnak.
- Igen! Kérlek! Téged is szeretettel üdvözöllek Tomi!
,,Tehát nagyon jól ismerik egymást! Jobb volna kiszállni a mókuskerékből, mielőtt még ténylegesen elszédülök!” – kapcsolt máris a kövérke ember.
- Kedves Uram! – fordult most feléje az ifjú hölgy. – Engedje meg, hogy bemutassam egy régi ismerősömet, aki sajnos elárult engem, és még mindig nem volt benne elegendő büszkeség és tartás, hogy mindezt beismerje! – mutatta be a pórul járt férfit, akinek az arcán máris megjelent valami számító, irigy féltékenységféle, hogy lám csak, a volt barátnője egy ilyen kövér idiótával vigasztalódik helyette aki talpig férfi, és mindent megkap az élettől, amitől csak akar!
- Dórika, cicamica! Ezt most meg mi a jó fenének kellett?! – nem volt mérges, csupán azt érezte, hogy folt esett a férfiasságán, és elégtételt szeretet volna venni!
- Mit gondolsz?! Tudod én voltam a hibás! Most már látom! Túlságosan hamar beleszeretek az olyan kigyúrt, idiótákba, mint amilyen te is vagy, akik nem törődnek a nőkkel, és csak játékszernek használják őket! Szakítok veled! Vedd tudomásul!
A kövér emberke rögtön megérezte, hogy egy dráma kellős közepébe csöppent, ahol még gyilkos indulatok is bármikor a felszínre kerülhetnek! Legszívesebben most rögtön felállt volna az asztalától, és úgy eliszkolt volna, mint akit puskából lőttek ki; mégis úriemberes lovagiassága felszólította lelkiismeretét, hogy keljen a hölgy védelmére.
- Bocsásson meg kedves uram! Tudom semmi közöm az Önök magánéletéhez, de egy hölggyel érzékenyen, és gyöngéden illik bánni, mint egy virágszirommal!
- Kapd be te hájas pöcs! Különben is kussoljál! Nem hozzád pofáztam! – kelt ki magából a latin Adonisz.
- Te egy szemétláda vagy! Pontosan úgy viselkedsz, mint a birtoklók, akik a tárgyakra fenik a fogukat, aztán, ha megunják eldobják, mint a használt rongyot! Én ebben nem akarok részt venni!
- Cicuskám! Úgy látszik, hogy neked még mogyoróbb eszed van, mint nekem! Ebből a buliból nem lehet csak úgy kiszállni! Micsoda dolog az, hogy meggondolod magad! Akkor mehetünk? – durván megragadta a hölgy gyönyörűen lebarnult, selymes bőrét.
- Kérem eressze el! – állt fel a székéről a kövér emberke.
- Hahaha! Jópofa az új haverkám! – röhögött tovább.
- Auu! Te rohadék! Ez fáj! – a kifinomult hölgy érezte, hogy régen fordult már elő vele, amikor ennyire intenzív és erős szorításban részesült. – Hívom a zsarukat, ha továbbra is kötözködsz!
A kövér kis emberkének szerencsére mindig volt egy jó mentőötlete – ha szorult helyzetbe került -, mindig igyekezett magát feltalálni; most sem tétovázott sokat! Elővette az egyik nadrágzsebéből a hatékony paprikaspreyt és egy óvatlan pillanatban, amikor a tahó pasi nem figyelt oda a szeme közé fújta a méregerős és nagyon csípős kotyvalékot.
- A rohadt életbe! Te alamuszi kis féreg! Várjál csak! Ez kurvára csíp! Ha megtalállak kinyírlak téged és a kurvádat is! – tapogatta a nagy semmit, mint aki teljesen megvakult átmenetileg.
- Kegyed tud vezetni? – fogta meg a másik hattyú-finom kezeit, és igyekezett felvenni vele a futás gyors ütemét.
- Igen! Tudok!
Bevágódtak a hölgy kocsijába, és az egész piroslámpákon átszáguldottak, hogy a most már dühöngő ex státuszba lecsúszott macsó utol ne érhesse őket!
- Köszönöm kedves… még mindig nem mondta meg a nevét!
- Alfréd!
- Kedves Alfréd! Az életemet mentette meg! Az adósa vagyok! – kezdett hálálkodni mint aki a veszély karmai közül menekült meg egy szerencsés véletlennek köszönhetően.
- Nincs mit! Boldogan segítettem! A benzinköltséget most kell fizetni, vagy majd később?
- Hogy te milyen édi cukorfalat vagy! – kuncogott a hölgy. – Mit szeretnél?
- Egy magamfajta ember számára hihetetlenül nagy megtiszteltetés, ha egy olyan rendkívüli hölgy, mint amilyen Ön megtisztel bizalmával!
- És?! – kacsintott sejtelmesen. – Mondd csak, még mit szeretnél?! – bugta egyre sejtelmesebben.
- Bocsásson meg kérem, de véleményem szerint elegendő időt kellene adnunk egymásnak, hogy megismerjük egymást! Kegyed, hogy gondolja?
Az egzotikus hölgyemény először el sem akarta hinni, amit az imént hallott; ő teljesen odaadja magát egy úriembernek, és helyette egy udvarias visszautasításba ütközik. Ez számára új volt, és nagyon meglepő! Csak még jobban belehabarodott a kis emberbe.
- Tudod te vagy eddig az első igazi férfi, akit nem csupán a szex érdekel! – bájos, és gyönyörű mosolyától a kis emberke is majd elolvadt.
- Ö… nos, igazán megtisztel Drága Hölgyem! – fölállt, és szokatlan módon meghajolt és kezet csókolt.
- Hát… én nem is találok szavakat a hirtelen jött figyelmességétől! – pirult el, ami szokatlan volt egy ennyire vonzó, és egzotikus szépségtől, aki karakán magabiztossággal rendelkezik!
- Elnézését kell kérnem kedves… Dóra, ha bármilyen kellemetlenséget okoztam! – megint ez az udvarias meghajlás.
- Kérem kedves Alfréd! Nagyon zavarba hoz engem, ha folyamatosan ennyire udvariasan, és figyelmesen viselkedik! – szorította meg kedvesen, és bizalomkeltően az emberke kezét.
- Ne haragudjon! – halkan súgta nehogy még több hibát vétsen!
Dóra még sohasem tapasztalt ilyesmit egy olyan férfinál, akinek egész különös különc viselkedésében volt valami megnyugtató szórakozottság; továbbra is őzikeszemeivel egyenesen a másik véreres, zöld szemeibe nézett, és valósággal sugárzott a boldogságtól, mint aki tökéletes mértékben felszabadult!
- Semmi baj! Én örülök, hogy végre igazi úrral ismerkedhettem meg! Mondja csak? Tud vezetni?
- Sajnos nem! Tudja nem szívesen vezetek, mert kicsit kacifántosan alakult a gyerekkorom!
- Ez érdekesen hangzik! Megkérdezhetem, hogy mi történt?
A kis emberkén látszott, hogy lelkiismeretével viaskodik, és nagyon komoly problémát csinál abból, hogy vajon megmondja-e az igazat?
- Tudja, drága Dóra, gyerekkoromban sajnos autó balesetem volt, és bár régen történt, mégis mindmáig annyira frissnek hat az élmény, hogy bizonyos dolgokat! – hangjában annyi volt az őszinte, kisfiús szomorúság, hogy a gyönyörű fiatal hölgynek amint csak ránézett mindig nagyot dobbant szíve.
- Őszintén sajnálom, ami Önnel történt kedves Alfréd! De azért idővel szerintem próbálkozhatott volna, hiszen számtalan lehetőség állhat még Ön előtt!
- Tudja drága! Ha úgy istenigazán rám néz, és az a bizonyos első benyomás szól a lelkéből az igazat megvallva manapság nem talál olyan embert, aki a magamfajtájával szívesen megismerkedne!
- Ugyan már! – kacagta el magát a válaszol. Gyönyörű gyöngyházfénnyel ragyogó makulátlan mosolyában angyalok nevettek!
- Hiszen én most Önnel szerettem volna beszélgetni!
- Igen, drága, de… lehetek egészen őszinte? – félt, mert nem szerette volna megbántani a számára rendkívüli nőt.
- Csak bátran Alfréd! – igyekezett biztatni miközben folyton fogta a kezét.
- Drága Dóra! Egy vallomással tartozom Kegyének! – itt újból meghajolt volna illeme szerint, de a hölgy visszatartotta. – Ha most teszek egy próbát, akkor elhiszi nekem, hogy igazat beszélek?
- Mivel kapcsolatban, kérem?
- Amit az előbb említett Drága! Figyelje csak meg! Amennyiben az egyik hölgy, akit kiválaszt azért fog velem beszélgetni, mert igazán meg akar ismerni abban az esetben Kegyed nyert! Viszont, ha egyáltalán fel se merül a gondolatai között, hogy szóba álljon velem, akkor nekem lesz igazam!
- …És ha nem tévedek most minden szándéka arra irányul, hogy a saját maga igazságát bebizonyítsa!
- Csupán csak nagyon szeretném eloszlatni a tévhiteket! Kérem mutasson rá egy szépséges hölgyre, és meglátja majd, hogy mire gondolok!
A hölgynek sem kellett kétszer mondani:
- Alfréd! Látja azt a vadító estélyiruhás, csicsergő nevetésű, kis fruskát koktéllal lófrálni a kezében ott szemben a bárpultnál?!
- Teljes mértékben! Már indulok is!
A kis emberke jólfésült udvariasság mellett felállt az asztaltól. Kezet csókolt, majd célba vette a bárpultot, ahol a gyönyörűséges szépség koktélját iszogatta, és csicsergőn nevetett akár egy egzotikus kis pacsirta.
- Bocsásson meg ifjú hölgyem, hogy megszólítom, de sugárzóan vízesésszerű hajfonata azonnal megigézett!
- Mi van csórikám?!
- Semmi, tényleg semmi! Csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy egy olyan különleges hölgy, mint amilyen Kegye is bizonyára nem állna szóba egy olyan emberrel, mint én!
- Akarsz valamit, csak csak lököd a rizsa dumát?! – flegma közönyössége kétséget sem hagyott a másikban afelől, hogy nem akar beszélgetni!
Alfréd hátrapillantott a hölgy felé, akitől az imént eljött, és kacsintott.
- Bocsásson meg, hogy zavartam! További jó mulatást!
Fogta magát, és távozott a csicsergő fruska székétől. Még épp időben, mert észrevette fél szemmel, hogy közelít annak gorillaizmokkal rendelkező, kigyúrt pasija!
- Önnek volt igaza kedves Alfréd! – vallotta be a hölgy.
- Elnézését kérem, hogy nekem volt igazam! – szabadkozott szégyenlősen.
- Ezt most nem egészen értem! Nagyon vonz, és meglep a viselkedése Alfréd. – nem vette észre, de egzotikus bronz barna arca rögtön elpirult az őszinte szavakra.
- Ö… megint csak elnézését kérem drága hölgyem, de… most meg én nem tudom, hogy mire is gondol?
- Semmi egyébre, minthogy Ön nyerte meg az iménti kis fogadást! Mik lennének a további céljai? – kedvesen kacsintott egyet, majd szívdöglesztően elmosolyodott.
- Amennyiben nincs rám szüksége, abban az esetben hazakísérhetem? – zsolozsmázott verejtékező kezeivel.
- Megtiszteltetésnek venném kedves Alfréd!
A fiatal hölgy meghatottan bámulta, amint a kisember kihúzza előtte ismét a széket, amíg illedelmesen föl nem áll, és betolja udvariasan mögötte.
Az étterembe a túlzott kíváncsiskodók között egyből megindult a sustorgó találgatás, hogy vajon ki lehetett ez a rejtélyes, pufók kis emberke?